Aranykommentek

több mint 1 éve
Wyatt New England Patriots 24 012 — Three-time EL-champ^^
A világért sem szeretnék én semmi túlzót állítani a védelemről, már csak azért is, mert tényleg volt két edzőmeccsünk az idényben, én nem jövök korszakos teljesítményt emlegetni, viszont mivel az elmúlt években sokszor volt (sokszor jogosan) ekézve, ezért azért emlékezzünk meg, mennyire egyben van az egység január vége óta. Az egy dolog, hogy egy darab, centik híján fumble 4. és 1-es Josh Allen-TD-t engedett összesen, a konferenciadöntő óta egy darab (46 yardos) Bills-mezőnygólt kapott csupán a csapat az első félidőkben.

PONTOK

Ha nincs a Jets elleni két szerencsétlenkedés (O+ST), akkor a pontokat tekintve még brutálisabb adat lenne. De ez így is rendkívül szép, és persze így is első helyet ér.

PASSZ ELLENI VÉDEKEZÉS

MECCSENKÉNTI PASSZYARD

181.8 yarddal átlagosan a második legkevesebbet engedi az egység.

PASSZ-SZÁZALÉK

Alig több mint minden második kísérletből volt eddig elkapás ellenünk, az 52 százalékos mutató az első a ligában.

PASSZONKÉNTI YARDÁTLAG

Ahhoz képest, hogy a nagy előnyök miatt átlagosan a 9. legtöbb passzkísérlet van ellenünk meccsenként, ezekből átlagosan csupán 5.5 yardot haladnak az ellenfelek, ami a harmadik legjobb.

TOUCHDOWNOK

A ligában egyedül a Patriots védelme nem engedett touchdownt, így természetesen itt is első, a második legkevesebb a három.

INTERCEPTIONÖK

Az előzőhöz hasonlóan kiugró adat és első hely, a második helyen lévő csapatoknak öttel kevesebb interceptionjük van.

ELSŐ KÍSÉRLETEK


Csupán a 49ers engedett kevesebb first downt (egy meccsel kevesebb játszott a San Francisco de átlagban így is jobb picit), az itteni második helyet viszont a passzonkénti kísérletekből engedett first down százalékában már első a csapat.

NAGY JÁTÉKOK


Itt már nem annyira kiemelkedő a helyzet, de a 10 darab, legalább 20 yardos játék az ötödik legkevesebb (a Frisco átlaga itt is jobb),az egy darab 40 yard feletti pedig csak negyedik.

SACKEK

Idén eddig a pass rushra sem lehet panasz, a Panthersszel közösen a legjobb 18 sack, ha ezt a teljesítményt sikerülne az egész idényre kivetíteni, akkor 72 zsákolás jönne össze.

IRÁNYÍTÓMUTATÓ

Ezek alapján már aligha meglepő, hogy a Patriots védelme bír a legjobb engedett irányítómutatóval, az a 41-es mutató kifejezetten brutális, még a Bills 64.3-as mutatója is kiemelkedően jó, tavaly a Bills 72.9-cel volt első.

FUTÁS ELLENI VÉDEKEZÉS

MECCSENKÉNTI FUTÁSOK

A sok korai nagy előny miatt az ellenfelek általában passzra voltak kényszerítve, így nem meglepő, hogy ellenünk futottak átlagosan legkevesebbszer

FUTÁSONKÉNTI YARDÁTLAG

A Bills elleni meccs alaposan lerontotta ezt a részleget, de azért a 3.5-ös átlag még így sem para, a ligában ez az ötödik legjobb most.

MECCSENKÉNTI FUTOTT YARDOK

A kevés kísérletből nem is futnak túl sokat, a 61.2-es átlag a második legjobb mutató négy fordulót követően.

FUTOTT TOUCHDOWNOK

A már említett Allen-futás az egyetlen, ami összejött, csak a 49ers nem engedett talajon hatpontost, így itt a második helyen állunk

ELSŐ KÍSÉRLETEK


Ahogyan a passzoknál, itt is egy első és egy második helyünk van, itt darabra van a legkevesebb, százalékosan viszont a Bears egysége jobban teljesít.


Természetesen ezek az adatok azért ennyire kiemelkedők most, mert játszottunk a Dolphinsszal és a teljesen elfogyó Jetscel is, így nyilván mindenhol lesz romlás, de ezek akkor is olyan szép számok, hogy muszáj voltam megemlékezni róluk 😊

ELLENFÉLLESŐ

Ha meg már eljutottam idáig, legyen itt egy indokolatlanul hosszú szövegtenger.

A hétvégén a támadósornak lényegesen könnyebb meccse jön, mint legutóbb (Gordon ide vagy oda, persze én örülnék, ha játszana, de jelen állás szerint inkább ezen a meccsen épüljenek a sérültek, mint a Bills ellenin). A Redskins ellen meccsenként 31.5 futást hívnak (3. legtöbb), ebből 590 yardot haladtak (4.), meccsenként 147.5 yardot (4.) ami 4.7-es átlag (ez viszont csak a 11. legtöbb). Csupán három TD-t engedtek ugyanakkor, aminél csak 11 jobb csapat van. A 29 engedett first down a holt versenyben 9. legtöbb, és bár a minta kicsi, de az 5, legalább 20 yardos futás engedése ötös holtversenyben szintén a legtöbb, úgyhogy azért van esély nagy futójátékokra.

Mivel aránylag jól lehet futni a Rézbőrűek ellen, a meccsenként ellenük behívott 32.8 passzjáték a 9. legkevesebb, az engedett 1007 yard viszont már csak a 19. legjobb mutató, és a meccsenkénti 251.8 is csak a 18. helyen áll. Ebből látható már azért, hogy a 7.9-es passzkísérletenkénti yardátlag nem kiemelkedő (22.). Érdekesség, hogy míg inkább a földön erőltetik ellenük a játékot, a TD-ket inkább passzolják ellenük, az engedett 10-nél csak a Dolphins (12) áll rosszabbul. Viszont figyelni kell, mert a múlt héten Daniel Jones egymás követő két passzát is leszedték, ezzel már 4 interceptionnel áll a védelem, ami holtversenyben az ötödik jelenleg. Az 53 engedett passzolt first downnál csak 9 rosszabb csapat van, a passzkísérletekből pedig 40.5 százalékban lett első kísérlet, ez a liga negyedik legrosszabbja már. Engedett nagy játékokban a középmezőnyben van a csapat, az első heti két DeSean Jackson-touchdownt leszámítva pedig csak egy legalább 40 yardos passzt engedett, ami már nem rossz. Az engedett irányítómutató eddig 112.4, de Daniel Jonesnak már csak 78-as jött össze, szóval azért itt is van javulás.

A másik oldal sem tűnik rossznak, a Redskins általában nagy hátrányban van, így keveset fut (a 17 kísérlet a 32. helyre jó), azt sem jól (a 2.9-es átlag a 31.), így a meccsenkénti yardátlag is karcsú (49.8-cal a 31.). Az egy TD-nél csak a Dolphins, Jets, Jaguars hármas áll rosszabbul, de a 14 yardos leghosszabb játék már csak a 31. helyre elég. A 8 futott first down dettó, ahogyan a futások 11.8 százalékából összehozott first down arány is. Fumble-t viszont aligha szerzünk, ebben a Redskins jó (csak egy volt), mi meg nem (csak egy volt). A nagy hátrány miatt sokszor kell passzolni, a 38 kísérlet a 7. legtöbb, a 986 yard viszont már csak középmezőny, ahogyan a meccsenkénti 246.5 yard is (16.). A kísérletenként összehozott 7.1 yardnál csak 11 rosszabb van a ligában, a hét TD ugyanannyi, mint nálunk, viszont a hét interception holtversenyben a legrosszabb mutató, így okkal reménykedhetünk itt labdaszerzésben újra. A passzkísérletek 34.9 százalékából lett first down, ez a 14. legjobb, túl sok nagy játék itt sem jött össze, a 11 legalább 20 yardos haladásnál csak 8 rosszabb van, viszont a fal ennyi passzkísérlet ellenére sem vészes, a kilenc engedett sack a 17. A 83.1-es QB-rating a 25. helyezett, egyelőre nem látom, hogy ez ellenünk javulna majd.

Szerkesztette: Wyatt

több mint 1 éve
Helmut Zimmer Seattle Seahawks Oregon Ducks 4 485 — bohócok nélkül nincsen cirkusz
Mindenek előtt jobbulást, és mielőbbi felépülést Bazza barátomnak.
Bazz írt, hogy valamit szedjek össze Darrell Bevellről, úgyhogy ez most róla szól

Kezdeném azzal, hogy nem annyira egyszerű ez a feladat, mert egy olyan csávóról beszélünk, aki elég introvertált, és nehéz megállapítani, hogy az aktuális vezetőedző hol végződik, és hol kezdődik Darrell Bevell. Amikor olyanokat hallasz tőle, hogy good/great competition, tremendous job,……akkor Pete Carrollt hallod konkrétan még ugyanúgy is hangsúlyoz:



Térjünk rá a legfontosabb nyitó kérdésre, hogy lehet, hogy Matt Patricia felvette azt az embert, aki pont ellene hívta azt a végzetes utolsó játékot, amely kísérti a Hawks teljes szervezetét. Ha valaki, akkor Patricia pontosan ismeri kortársait a labda másik oldaláról, szóval ha kora regnáló top 5 DC-je Bevellt választja a csapatába korábbi ellenfelei közül, az elég sokat elmond Bevell képességeiről. (A játék elemzése nem témánk, de röviden annyit, hogy már a snap pillanatában ütemvesztett lett a játék, hemzsegett az egyéni hibáktól).

Seahawksról is fogok írni, de a 2009 es Viking minden tekintetben izgalmasabb csapat. Vikingesben talán többet láttunk az igazi Bevellből, a Hox viszont picit korszerűbb játékot játszott. Annyi még a történeti lezáráshoz, hogy Bevell és Carroll viszonya nem volt harmonikus, nagyrészt Tom Cable szerepe (minden idők legrosszabb OL edzője címszó alatt találtok többet) miatt, másrészt Carroll, és Bevell nem vélekedtek hasonlóan számos kérdésben.

És itt már rá is kanyarodunk a nyomorult apró részletekre. Bevell támadásépítésében az 1 pro los + max 12, és egy pro mélységi bevett paraméter, és ez fontos, mert mindkettő un. terület –ütem passz. (A Pro azt jelenti, hogy a QB opciója a döntés- gimitől, már a fejlesztési folyamat része, az ilyen opciók beépítése). Terület- ütem passznál a szabad területre befutó játékos úgymond proaktívan törekszik az érkezési zóna felé, módosíthat az érkezési routen, de csak ütemen belül, és adott területen belül.
1. pro opció jellemzően egy-két hááá- tehát döntően 2/4, vagy 3/4edes játék. Nem beszélünk róla de amerika páros ütemű kultúra, a beszéd, a zene, a páraratlan ütem egy kicsit idegen. Lehet az első pro opció blitztől/nyomástól „el-felé” játék (underneath, backdoor, stb pl.), de majdnem ugyanígy működik, amikor a blitz mögé játsszuk be a labdát. Egyszerűbben a konkrét route valójában másodlagos, az érkezés a lényeg. A másik ilyen pro opció a mélységi opció, amikor valamit észrevesz a QB. Tipikus esete a Seattle GB NFC döntő utolsó játéka, amikor a GB valahogy elfelejtett Safetyt tenni a pozícióra, de nem is csapdázott. Elég emlékezetes volt, de akinek esetleg nincs meg beteszem az utolsó pár percét a meccsnek, amúgy is lesz még erről szó.



Nem szorosan a téma része de érdemes azt kicsit egyenesbe tenni, ez nem Madden, a támadó játékoknak mindig van egy architektúrája, és ennek része az ütemezés és az egyensúly. Ez a 2 talán legfontosabb dolog, amely köré elvek épülnek. Mindig ütemen belül kell gondolkodni, és nem lehet a megkomponált játékban minden routot piszkálni, mert felborul az egész, ilyenkor át kell hívni, vagy az opciós játéknál nem megtartani a labdát, stb. végső esetben időt kell kérni.

Ütem nagyon fontos. 190+ magas irányító is neccesen látja be a releaset mélységi routenál, főleg kifelé. Ő leginkább zsigerből a 2. ütemnél a „szurikátázásnál” el tudja dönteni, hogy 4. ütemre az emberem, aki területre megy ott lesz, vagy nem lesz ott megjátszható módon. Ha igen, akkor van egy kb 2*3 m ablak amibe be kell dobni, hogy össze tudja szedni, de ez csak az összeszedés, ha azt akarom, hogy pontos legyen a passz, és minimális esélye legen a védőnek az összeszedésre akkor ennek a negyede, és külső váll. Higgyük el, hogy ekkora az az ablak, ezen belül tud még játszani a nyakán a védővel az elkapó. Gimiben már ezt gyakoroljuk rogyásig, mondjuk naponta 40-szer.(ennél több alkalommal nincs értelme terhelni a dobó vállat). A teljes route futás az ütemről szól, és egyértelműen az elkapó kell, hogy irányítsa a folyamatot. Amint a védő átveszi az irányítást ott nem lesz elkapás, ott ütemvesztés lesz. Érezni kell a jammet, a parryt, érezni kell, hogy a corner meddig hátrál, tudnod kell, hol akarod tartani, ha kifelé mész, akkor be kell hoznod, és onnan kell megcsinálni a cselt. Az ilyenekről kicsit kevesebbet beszélünk, pedig lényeges aspektusa a játéknak. Én sajnos egy gitárszólót is zokogva tudok elemezni órákig, nagyon hasonló a helyzet a routekkal. 
Nagyon fontos meccs, a már említett GB Seattle. Az utolsó 5 percig még Baldwin sem volt képes a megfelelő oldalra húzni magát, és ugye ott volt 3 nagyon erős drive a végén, ahol ebbe belenyúlt Bevell. Nagyon érdekes volt, rájött, hogy mi a GB védelem sweetspotja, és ahhoz képest kb. 1 ütemmel eltolta a játékokat (hozzáteszem el is fáradt a GB védelme- ha nem fáradt volna el, akkor nem lett volna ennyire egyszerű a plusz ütemet érvényesíteni). Az utolsó passzoknál, már Lynch is Wilsont védi, hogy meg legyen az idő a következő ütemre, és közepesen mély területre. Az utolsó drive utolsó előtti driveban látja Wilson, hogy a GB a pálya közepét akarja megvédeni (nem is nagyon jól áll fel) a védő, és ahogy a befelé védekező védőt Baldwin kifelé megveri, az kulcs .

Azért emelem ki ezt a meccset, mert ez a meccs a Seahawksnál a romlás kezdete. A meccs jelentős részében a Hox szenvedett, parádézott a Packers védelem, és azért mert igazából feltörték a Seattle alapjátékát + a 2014 évi Seahawksnál voltak gondok a játékok kivitelezésével, voltak gyenge egyéni, és csapat teljesítmények. Ugyanakkor ki kell emelnem, hogy bár kellett több óriási mázli (az Onside kick- a 2 pontos), de a meccs végén a GB védelem, nem tudta hol van, szinte teljesen eszköztelennek látszottak, pedig pokoli jól játszottak 50-55 percig. Pete Carroll ért ennyire a támadó focihoz, hogy belenyúljon, de ez közmegegyezés szerint Bevell műve volt. Láttunk ilyen meccset korábban is pl. a Tampa ellen, egészen komikus volt…. és innentől sok ilyen meccsünk volt, sajnos.
Nagyon sok alkalommal 2017-ig képtelen volt az O pontokat feltenni a táblára a meccs valamelyik kritikus szakaszában. Aztán 17-ben már az volt, hogy az akkor már jórészt értelmezhető fal, és futójáték nélküli Wilson ugyanezzel az ütemmegtolással területre bedobta a labdát, és az arra járó, Richardson, Lockett, Baldwin „valamilyen bravúrral” leszedte, villám TD, még egy villám TD. Rettenetes volt, néha eszembe jutott a legendás (talán 89-e suzukai beszélgetés, Senna és a mérnöke közt… : nincs meg két fokozatom/ ne válts alul!/ miért?/mert a motornak 3000 alatt nincs vezérlő software. Kicsit ezt éreztem én is, olyan volt, mintha a csapatnak nem lett volna elképzelése a támadójátékról, futottunk ész nélkül, aztán Wilson csinált rá korábban nem jellemző 1/6 szakaszokat. Annyira eltért a minta a korábbiaktól, hogy én totálisan zavart állapotnak tekintem, és semmilyen következtetést nem vonnék le. Aztán év végén mind Bevell, mind Cable elmentek. Nélkülük sokkal jobb lett a fal, és sokkal unalmasabb a támadójáték.

Vissza minden idők egyik legtehetségesebb SB-t nem nyerő csapatához 2009 és a Minnesota Vikings-hez. Mi a fontos? Masszív fal, brutális alap futójáték- ne feledjük Peterson-Chester Taylor duót-, amire fel lehet építeni bármit. És ez a bármi egy rendkívül diverzifikált passzjáték, és 6 célpont akit komolyan kell venni, mert a dombról látható mennyiségű elkapása van, és van 2 súlyponti célpont, akire külön figyelni kell.
Ez szinte blueprint, annyira alapvető recept a sikeres támadó alakulatoknál. Emlékezzünk Manning-Edge-Harrison-Wayne-Stokley-Clark alakulatra, vagy Brady, Moss, Welker, Marroney, Faulk, Gaffney+ Stallworth (bár ő mumusnak volt ott).
Ez az alap, és a seattlei út végén az az igazság vár, hogy Bevellnek kell a fal, és kell a futás, mert nagyon diverzifikált a támadójáték, és enélkül nem megy.

Van egy, szerintem elvi hiba a Bevell szemléletében, méghozzá az, hogy nagyon kevés pro típusú ütem-játéka van. Ismeriő a curl, meg a hook, stb (drasztikus irányváltás, vagy stop&go típusú) játékokat, de biztonsági okokból un. edge of breakup poziba, és ütemre teszi, tehát olyan pontra, ahol, már lazul a védelem sűrűsége, kezdenek kialakulni a párok a mozgások. Ugye azért edge of breakup név is, mert a packpedalból, vagy egyéb jam+ r&r mozgássorból, éppen bontakozik ki a támadó és a védő játék, pozíciót váltanak a DB-k, illetve az LB sor is elkezdi lekövetni a támadó játékot (szokták úgy hívni, hogy sodródik a játék felé, vagy polarizálódik). Ilyenkor sebezhető a védelem, mert már irányváltásban vannak a DB-k, az 1 ütem lement a DL nyomásából, LB-k meg a „lestoppollak várj meg” mozgássort gyakorolják. Ez egy nagyon biztonságos hívás, de nem igazán rövid játék ez sem. Baldwin / Berrian milliót csinált. Nagyon fontos, hogy ebben pl. tök más, mint Shanahan, vagy McVay. Shanahan Atlantában tele volt valójában minor read játékokkal emberre, ütemen belül.

Bevell még Brett Favrenál is alig engedett olyan 0 ütemű passzt, amelynél a snapet követően azonnal indul a passz oldalra a slotba, a másik elkapó meg takarít (Manning classic, de a Patriots is gyűjteményes verses kötetet adott ki a témában). Szóval szerintem hiányzik a 0- és az 1 ütem az ő világképéből, hozzáteszem, ezekről sokan hiszik, hogy biztonsági játékok, de valójában nem azok, igazából kúrva veszélyesek.
Még annyi, hogy pont azért, mert Bevell nehezen azonosul kötött route ütem intervallum játékokkal, a Te-eket is inkább nagytestű WR-ként használja. Ebben Schottenheimer sokkal korszerűbb.

Érdekes, hogy Seattleban, és Minnesotában is működött az alábbi evolúció a támadásépítésben: futás, majd néha nem adjuk át és passz, (Russell Wilsonnál nem adjuk át, majd QB sneak.- másik kor, fiatal mobil irányító, bár Favre nagyon tökösen megcsinált kemény futásokat maga is). De már 2009-ben megvoltak a fake handoffok, opciós játékok, méghozzá patika-mérlegen adagolva. Mindegyik játék lényege már ekkor is az időcsinálás, a nagy területjátékhoz.

Nagy vonalakban ennyi. Nézni fogom a Lions meccseit, szeretem ezt a csapatot. Remélem idén a zebrák nem győzik le az oroszlánokat!

üdv.
(ui. ezt most gyorsan írtam a régi jegyzeteimből, nem annyira szerkesztettem, lesznek alany állítmány tárgy hibák, de remélem érthető)

Let us build dystopia
több mint 1 éve
vassadi Pittsburgh Steelers Alabama Crimson Tide 14 455
NFL DRAFT 2020 KI KICSODA?

A teljesség igénye nélkül, de igyekezve a legfontosabb nevekről nem megfeledkezni, készítettem egy összeállítást azokról a jövőre draftjogosulttá váló prospectekről, akikre - az egyelőre radar alatt repülő és majd csak az aktuális idényben berobbanó játékosok mellett - a leginkább érdemes lesz figyelni a 150 éves college foci idei szezonjában.

Dőlttel jelöltem az underclassmaneket, tehát azokat, akiknek a mostani szezonon túl is van egyetemi játékjogosultságuk, vagyis még nem biztos, hogy ott lesznek a jövő évi újoncbörzén.

Tua Tagovailoa, QB (Alabama)
Egyesek már azon polemizálnak, hogy korszakos játékos, vagy “csak” simán 1/1-et érő franchise QB matéria. Tény, a játék bizonyos elemeiben olyan minőséget képvisel, ami egyetemi irányítótól - pláne olyantól, aki mindössze egy éve kezdő - ritkán látható. Pontosság tekintetében például az NFL-kezdők döntő többsége a nyomába sem ér. Szintén egészen kivételes, ahogy a nyomást kezeli, a zsebben és azon kívül egyaránt. Kellően mobilis, "lábon" is veszélyes irányító. Lesznek majd, akik belekötnek a magasságába és a karerejébe, de ezeket a kritikákat annyira kell komolyan venni, mint anno Mayfield esetében - egyik vonatkozásban sem fog az NFL legszűkebb elitjéhez tartozni Tua, de mindkét téren bőven megfelelőek az adottságai. Ami releváns kérdéseket vethet fel, az a tartóssága: tavaly mindenféle kisebb sérülést összeszedett, arról tehát még nem ártana meggyőznie mindenkit, hogy bírni fogja a gyűrődést. A “korszakos játékos-e” és “Steve Young második eljövetele” jellegű eszmefuttatásokat én egyelőre meghagyom másoknak, abban viszont biztos vagyok, hogy amennyiben Tua ezen az úton halad tovább, és jövőre QB needes csapat kezébe kerül az 1/1, akkor nem lehet majd kérdés, hogy kit kell választaniuk.

Justin Herbert, QB (Oregon)
Arm talent tekintetében ő viszi a prímet a jövő évi classban, prototípus méretekkel van megáldva, és még fehér is, így a sztereotipikus franchise QB megszállottjai biztosan komálni fogják őt. Döntéshozatal és nyomáskezelés terén azonban jelentős javulást kell produkálnia ahhoz, hogy valóban olyan, prémium picket érő irányító legyen, amilyennek sokan vizionálják.

Jake Fromm, QB (Georgia)
Fromm olyan irányító, akinek a fő negatívumán, az NFL-átlagtól látványosan elmaradó karerősségén már nem igazán lehet korrigálni, fejben viszont jól láthatóan NFL-kompatibilis QB. A kérdés az, hogy a mentális képességei mennyit tudnak kompenzálni fizikális adottságain, lehet-e belőle így több egy teljesen középszerű NFL-kezdőnél, vagy kb. Andy Dalton szintje jelenti majd számára a plafont.

Jacob Eason, QB (Washington)
Az mind szép és jó, hogy valaki elit recruit volt, majd produkált egy egész ígéretes freshman szezont, de pusztán ezek alapján első körös tehetségnek kikiáltani egy olyan játékost, aki két éve látott utoljára pályát éles meccshelyzetben, azért elég meredek dolog... Márpedig Eason kapcsán itt-ott lehetett hallani ilyen véleményeket is, miközben sokáig még a saját csapatán belül sem nevezték ki egyértelmű első számú QB-nak. Én maradok a konzervatív “először várjuk meg, mit mutat ebben az idényben” álláspontnál vele kapcsolatban.

Jordan Love, QB (Utah State)
A draftközösség idei Group of Five-os kedvence. A legegyszerűbben úgy tudnám behatárolni, hogy jó alapanyag, de még messze nem késztermék: prototípus fizikum, kellő mobilitás, kifogástalan karerősség jellemzi | biztos sokak számára pech, hogy nem fehér | , mentálisan azonban még komoly hiányosságokkal küzd - nem kezeli jól a nyomást, lassú a post-snap olvasása, a döntéshozatala is bőven hagy kívánnivalót maga után. Mentségére legyen mondva, még csak junior idénye előtt áll, és mindössze másfél szezonnyi kezdő tapasztalattal bír, úgyhogy bőven lesz még ideje csiszolódni, és kell is fejlődnie nem is keveset ahhoz, hogy létjogosultságuk legyen a vele kapcsolatos korai körös prognózisoknak.

K.J. Costello, QB (Stanford)
A sztereotipikus NFL irányító egy újabb mintapéldánya, akinek az ügyét ráadásul az is segíti, hogy pro-style offense-ben pallérozódik. Azt nem vitatom, hogy egyetemi szinten Costello jóval átlagon felüli QB-nak számít, NFL prospectek viszonylatában viszont nem látok benne semmi extrát. Ha már Stanford, ő sokkal inkább Kevin Hogan, mint Andrew Luck.

D’Eriq King, QB (Houston)
Nem tudom, hogy Cardinals-szimpatizáns-e, feltételezem nem, de vélhetően legalább annyira szurkol majd Kyler Murray beválásáért, mint a Cards-drukkerek. D’Erik királynál “lábon” talán nincs is jobb QB a jelenlegi egyetemi mezőnyben, ami persze egy NFL-be vágyó irányítónál azért messze nem elsődleges szempont, de a passzjátékban általa mutatottak alapján sem tűnik olyan prospectnek, akiből ne lehetne kihozni valamit. Ellenben a fizikuma még azt a szintet sem üti meg, mint az idei 1/1-esé. Volt idő, amikor egy Kinghez hasonló prospectet kapásból a “még karrier backupnak sem jó” kategóriába sorolt volna mindenki, a közelmúltban viszont - ha nem is drasztikus mértékben, de - elkezdett nyitottabbá, innovatívabbá válni az NFL. Ennek a Cougars irányítója is haszonélvezője lehet, de ahogy említettem, külső segítségre is szüksége lesz egy Kyler Murray által elindított metaforikus lavina formájában.

Travis Etienne, RB (Clemson)
Azt gondolom, vitán felül áll, hogy szigorú értelemben vett futóként (pure runnerként, ha úgy tetszik) ő a legjobb a jelenlegi egyetemi mezőnyben: végsebessége és robbanékonysága egyaránt elit szintű, irtózatosan jól hárítja a szerelési kísérleteket, remekül lát a pályán, a fizikuma is megvan a workhorse terheléshez. Arról, hogy valódi feature back lehet-e az NFL-ben, az fog dönteni, hogy a passzjátékban képes lesz-e jelentősen fejlődni; ezen a téren eddig vajmi keveset mutatott. Ha az előttünk álló szezonban eloszlatja ezeket a kételyeket, egyenes út vezet számára az első körbe.

De'Andre Swift, RB (Georgia)
Etienne mellett a másik olyan prospect, akiben látom a potenciálisan első körös RB-t és azt, hogy első naptól all-down back lehet az NFL-ben. Ráadásul a játék azon elemében, amiben a Clemson sztárjának még sokat kell fejlődnie ahhoz, hogy legitim mindenesként lehessen rá tekinteni, abban Swift egyenesen a class legjobbja; ritka az olyan college RB, aki elkapások terén annyira kiforrott, mint ő. Nincs igazán gyenge pontja a játékának, ráadásul még pro-style rendszerben is edződik, úgyhogy a kezdő futót kereső csapatok döntéshozói biztosan nagy megelégedéssel fogják figyelni a meccsfelvételeit.

Jonathan Taylor, RB (Wisconsin)
Megint egy top college RB a Wisconsinról, aki - bár eltérő stílusú játékosokról beszélünk - futóként összességében nem sokkal marad el Etienne szintjétől. Az egyik bökkenő, ami miatt kétségek merülhetnek fel a valódi feature backként való alkalmazhatóságát illetően, ugyanaz, mint Clemson-os kollégája esetében: kérdéses, hogy a passzjátékban milyen hozzáadott értéke lehet. A másik probléma a labdabiztossága: két év alatt 12 fumble került a neve mellé. A tendencia legalább pozitív, tavalyelőtt nyolcszor, tavaly már “csak” négyszer ejtette ki a labdát, de kellene tőle egy sallangmentes szezon ilyen szempontból, ha el akarja oszlatni a kételyeket.

A.J. Dillon, RB (Boston College)
A kiemelkedő statisztikák miatt egy ideig még biztosan a korai körökbe fogják prognosztizálni a legtöbben, Dillon azonban egy old-school RB, és a mai NFL-ben a hasonló skill settel bíró futók iránt már nincs akkora kereslet, mint korábban. Committee backként nekik is meglehet a maguk hozzáadott értéke, de ennek ellenére még a nem feature RB-ben gondolkodó csapatok sem szívesen támaszkodnak ennyire egydimenziós futókra, lásd például Jordan Howard esetét. Játékstílusa és karaktere miatt igazi közönségkedvenc lehet majd Dillon, de nem látok benne többet egy harmadik napos prospectnél.

Najee Harris, RB (Alabama)
Valószínűleg ő lesz idén a Tide legtöbbet használt RB-je, valószínűleg hasonlóan produktív lesz, mint elődei, valószínűtlennek tartom viszont, hogy az (inkább még a draft process elején felmerülő) első-második körös jóslatok beigazolódnak majd vele kapcsolatban. Bár eltérő stílusú játékosokról van szó, az alapprobléma Harrisnél is ugyanaz, mint Dillonnál: egydimenziós futó. Ha a skill setjét nézem és azt, hogy Bama-játékos, mondhatnám, hogy valahol a Derrick Henry - Bo Scarbrough spektrumon mozog, de tartok tőle, hogy jóval közelebb helyezkedik el ennek a spektrumnak az utóbbi végletéhez. Az eddig látottak alapján egy szimpla power back, aki a passzjátékhoz érdemben nem igazán tud hozzátenni, és nem is tűnik kellően atletikusnak, robbanékonynak. Bama-szurkolóként attól nem tartok, hogy csalódást okozna, az NFL-beli jövőjét illetően azonban már igencsak szkeptikus vagyok.

Eno Benjamin, RB (Arizona State)
Ha idén is hasonló számokat hoz, mint tavaly, akkor a Christian McCaffrey - Phillip Lindsay jelenségnek is köszönhetően népes rajongótáborra számíthat draft berkekben, hát még ha Devin Singletary is beválik a profik között... Az említett urakhoz hasonlóan Benjamin is azon futók közé tartozik, akik nem rendelkeznek prototípus feature back méretekkel, de ettől függetlenül workhorse terhelés alatt is képesek voltak kiválóan teljesíteni NFL- és/vagy NCAA-szinten. A méreteket leszámítva az ASU sztárja is rendelkezik azokkal az alapvető tulajdonságokkal, melyek ahhoz kellenek, hogy valakiből valódi all-down back legyen az NFL-ben - nagyon nehéz földre vinni, a meccsfelvételek alapján az atletikusságával sincs gond, elkapásoknál is remekel. Ha így folytatja, alulméretezettség ide vagy oda, őt már nem fogják úgy ignorálni a drafton, mint anno Lindsay-t.

Ke'Shawn Vaughn, RB (Vanderbilt)
A draft alighanem legjobb végzős futója - a szó szoros értelmében vett futója, mert a passzjátékban finoman szólva sem jeleskedik, ellenben a földön még az SEC-védelmeknek is komoly fejtörést okozott a megállítása. Ha összességében nem is olyan kvalitású játékos, de hasonló home-run hitter, mint Etienne: tavaly hét 60+ yardos futást is összehozott. Nem (ő sem) az a fajta RB, akire egyes egyedül lehet alapozni egy NFL-csapat futójátékát, de committee backként nagyon hasznos játékos lehet.

Trey Sermon, RB (Oklahoma)
Őt is szokás a korai körökbe jósolni, és a mutatós statisztikák biztosan nála is meglesznek ahhoz, hogy ez a tendencia egy darabig még folytatódjon, főleg úgy, hogy Jalen Hurtsszel a fedélzeten nyilván nagyobb hangsúly kerül majd a futójátékra, mint egy Kyler Murray vezette offense-ben. Ettől függetlenül én csak a korábbi Sooners-es Samaje Perine-hoz hasonló prospectet látok Sermonban, aki az egyetemi mezőny egyik legjobb támadófalával megtámogatva, Big 12 védelmek ellen nyilván elit számokat képes hozni, de egyénileg messze nem olyan kaliberű játékos, aki egy harmadik napos picknél többet érne, arról nem is beszélve, hogy a skill setje sem olyan, amilyennel a mai NFL-ben igazán érvényesülni lehet.

J.K. Dobbins, RB (Ohio State)
Egy újabb powerhouse újabb túlértékelt futója. Ráadásul nála nem hogy az elit játék, még az elit egyetemi statisztikák sincsenek meg; tipikusan az a fajta játékos, aki sokkal jobb atléta, mint amilyen futballista. Sermonhoz hasonlóan vélhetően Dobbinsra is nagyobb terhelés vár idén egy top irányító távozása után; meglátjuk, hogyan birkózik meg vele és mennyit fejlődik junior évére.

Cam Akers, RB (Florida State)
Őt is felvezethettem volna ugyanazzal a mondattal, mint Dobbinst, ha csak az előző szezonjából indulnék ki, de az összképet nézve ő jelenleg inkább enigma, mint túlértékelt játékos. Ígéretes freshman idényt követően tavaly teljesen el volt veszve, bár ehhez az FSU egészen pocsék teljesítményt nyújtó támadófala is alaposan hozzájárult. A Seminoles támadójátéka sanszosan ebben a szezonban sem lesz közönségcsalogató látványosság, de Akersre érdemes odafigyelni, mert egy egyáltalán nem tehetségtelen, ráadásul all-down skill settel felvértezett futóról van szó. Ha az FSU offense hasonló kínokon megy majd keresztül, mint tavaly, és ez megint látványosan kihat Akers teljesítményére és számaira, akkor a draft előtti hónapokban bizonyosan gyakran fogják az ő nevét egy mondatban említeni a ”better NFL than college player” kifejezéssel.

Jerry Jeudy, WR (Alabama)
És már megint itt tartunk, Quinnen Williams után egy újabb Alabama-játékost kell korszakos tehetségként hype-olnom. De még mielőtt az elfogultság vádja érne: a meccsfelvételei alapján még a vak is láthatja, hogy egyáltalán nem túlzás őt ebbe a kategóriába sorolni. Biztos vagyok benne, hogy (az eddigiekhez hasonlóan) sokat lehet majd hallani vele kapcsolatban, hogy “ő a legjobb WR prospect [illessz be egy tetszőleges elkapót] óta”, bár így hirtelen nem is tudom, meddig kellene visszamenni, hogy olyan WR-t találjunk, aki karrierje ezen fázisában hozzá fogható volt. OBJ biztosan az egyik leggyakoribb név lesz az előbbihez hasonló kijelentéseknél, de az az igazság, hogy draft prospectként például ő sem tartott azon a szinten, ahol most Jeudy mindössze két college szezon után. Röviden-tömören: összerakni is nehéz lenne nála jobb, a mai futballhoz ideálisabb elkapót. A route-futása egészen briliáns; NFL-szinten is nehéz olyan WR-t találni, aki vetekszik vele ezen a téren. Nagyon biztoskezű játékos; az a dinamika, ahogy sebességvesztés nélkül húzza be a labdát, megintcsak egyedülálló. Parádés az elkapás utáni játéka is, lekövethetetlen irányváltásokkal kergeti őrületbe a védőket. Rendkívül atletikus, ennél fogva persze nem is a legrobosztusabb receiver, de fizikálisan is bárkivel felveszi a versenyt. Megkockáztatom, rövid időn belül az NFL egyik | ha nem a | legjobb elkapójaként lesz számon tartva.

Laviska Shenault Jr., WR (Colorado)
10-ből 11 szakértő Sammy Watkinshoz hasonlítja a Colorado sztárját, és valóban nehéz lenne ennél jobb párhuzamot találni, elnézve kettejük skill setjét, játékát, na meg persze a hosszú haj... Kíváncsian várom, hogy Shenault milyen edzők kezei alá kerül az NFL-ben, mert bár a képességei megvannak ahhoz, hogy igazi go-to receiver legyen (route-futásban azért még szeretnék látni tőle idén egy látványos előrelépést), de a hozzáadott értékének egy jelentős része jelenleg is abban rejlik, hogy nem csak úgymond hagyományos elkapóként használják, hanem mindenféle úton-módon próbálják a kezébe adni a labdát (returnerként, futásoknál, különböző gadget playeknél, stb.), és nem kis részben ennek köszönhető, hogy annyira élményszámba megy, amit a pályán csinál. Kár lenne, ha az NFL-ben “megölnék” a játéka ezen részét.

CeeDee Lamb, WR (Oklahoma)
Natural receiver. Bizonyára mindenki találkozott már ezzel a kifejezéssel. A jövőre draftjogosulttá váló elkapók közül csak Jeudy testesíti ezt meg jobban, mint Lamb, akinek egészen szenzációs a mozgáskoordinációja, nagyon jók a kezei, az akrobatikus elkapásokat is szinte rutinszerűen csinálja meg. Route-futásban kell még sokat fejlődnie, de ez sem negatívumként értendő - természetes, hogy egy leendő junior, akitől az Oklahoma rendszere nem követel meg túlzottan komplex route-ismeretet, másodévesként még igencsak kiforratlannak tűnik ezen a téren. Játéka, skill setje engem Allen Robinsonra emlékeztet, egy fokkal gyorsabb kiadásban.

Tee Higgins, WR (Clemson)
Elsődlegesen masszív felépítéséből és kiváló ball skilljeiből élő elkapó, akibe nem nehéz belelátni, hogy idővel leendő NFL-csapata első számú receivere legyen. Ugyanakkor felmerülhetnek kérdőjelek az atletikusságát illetően, és olyan konkurencia mellett, mint amilyen a jövő évi drafton WR fronton alakulóban van, ezek a bizonyos kérdőjelek jó néhány draftpozícióba fájhatnak. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy akik a "next big thing"-et keresik a Clemson most már mondhatni tradicionálisan erős WR-képzésében, azoknak nem feltétlenül Higgins háza táján érdemes nézelődniük - bátrabbak már most fogadhatnak arra, hogy csapattársa, Justyn Ross lesz a 2021-es draft elsőként kiválasztott elkapója.

Jalen Reagor, WR (TCU)
Elképesztően atletikus elkapó, aki tavaly egészen botrányos QB-játék mellett is összeszorgoskodott több mint 1000 yardot és 9 TD-t. Az ő reális draftértékének meghatározása azért nem lesz könnyű szerintem, mert - noha távolról sem egy kizárólag slotban elképzelhető "törpéről" beszélünk - nem rendelkezik a legideálisabb méretekkel, a Big 12-ben viszont nem fogják túlzottan veretes defensive backek / védelmek tesztelni, így nehéz lesz belőni, hogyan veszi fel a versenyt (főleg fizikálisan) az NFL-kaliberű védőkkel.

Henry Ruggs III, WR (Alabama)
Aligha mondok azzal újat bárkinek is, hogy nem Jeudy a Tide egyetlen, potenciálisan első kört érő elkapója. Több szempontból Ruggs is egy leendő első számú NFL WR erényeit csillogtatja, összességében viszont még igencsak kiforratlan a játéka. A Bamánál is mindenekelőtt a sebességére építettek eddig, ami például egészen páratlan, sokak szerint már Tyreek Hill kaliberű. Meglátjuk, mennyivel válik komplexebbé a játéka a mostani szezonban; ezen fog múlni, hogy egy azonnal a mélyvízbe dobható vagy egy inkább projekt jellegű elkapót látnak majd benne az NFL-csapatok. Előbbi még ebben a felhozatalban is első kört érhet, utóbbi esetén viszont épp a WR class mélysége miatt jó pár draftpozíciót bukhat.

Tylan Wallace, WR (Oklahoma State)
2017-ben összesen 7 elkapás, tavaly 1491 yard. Wallace gyakorlatilag szó szerint a semmiből robbant be és tette le az asztalra közel másfélezer yardjával - szigorúan statisztikai értelemben véve - az évezred ötödik legjobb teljesítményét a Power 5 csapatok elkapói között. Ugyanakkor hiába a lehengerlő számok, egy még igencsak nyers játékosról van szó, ami egyrészt a rutintalanságából, másrészt abból ered, hogy technikai finomhangolás szempontjából nem épp a legkedvezőbb feltételeket biztosítja a Cowboys filozófiája/rendszere. Vélhetően a méretei miatt is sokan ki fogják kezdeni; Reagorral karöltve a szokásos “szélen is megállja majd a helyét, vagy csak slot receiver lesz belőle” dilemmák fő alanya lehet. Én amondó vagyok, minden további találgatás előtt nézzük meg, milyen fejlődést és játékot mutat idén az Okie State egyelőre (nem negatívan értendő) one-year wonder elkapója.

Collin Johnson, WR (Texas)
Hasonló játékost látok benne, mint korábbi csapattársában, Lil'Jordan Humphrey-ban: nagydarab possession receiver, aki fizikális fölényét kihasználva egyetemi szinten még képes domináns játékot nyújtani (pláne a Big 12 híresen "acélos" védelmei ellen…), de nem elég atletikus ahhoz, hogy az NFL defense-ek ellen is igazán hatékony legyen. Humphrey-t például ki sem választották az idei drafton, és bár Johnson esetében ekkora szabadesést azért nem vizionálok, de nem a mostani az az éra, amikor a hozzá hasonló elkapók előkelő picket érnek.

Tyler Johnson, WR (Minnesota)
Még egy Johnson, akinek az NFL-jövőjével kapcsolatban atletikus korlátai miatt vagyok borúlátó. Collin és Tyler közül szerintem utóbbi tud majd jobban érvényesülni a profik között, mindenképpen őt tartom tehetségesebbnek, nem is olyan régen csak az lett volna a kérdés, hogy az első körön belül hol kel el, manapság azonban az atlétikailag limitált possession receiverek nem éppen az aranykorukat élik.

DeVonta Smith, WR (Alabama)
Smith sem ügyetlen gyerek, igaz ő már nem hogy Jeudy-nál, de Ruggsnál is lényegesen limitáltabb potenciállal bíró prospect. Méretei miatt - versenysúlya még talán a 180 fontot sem éri el - eleve csak slot receiverként jöhet számításba, ahhoz viszont megvannak a képességei, hogy ebben a szerepkörben hasznos tagja legyen egy NFL-offense-nek. Kérdés, hogy mennyi lehetősége lesz bizonyítani, mert Jeudy helye megkérdőjelezhetetlen, nyilván Ruggs sebességét sem szívesen nélkülözi majd a Bama, és minden bizonnyal a tavaly abszolút újoncként is 848 yardig és 7 TD-ig jutó Jaylen Waddle-nek is egyre nagyobb szerepet szánnak Tuscaloosában.

Donovan Peoples-Jones, WR (Michigan)
DPJ egyelőre a DGB-i úton: ahogy anno Dorial Green-Beckham, úgy a Wolverines elkapója is egekig magasztalt elit recruitként érkezett az egyetemi mezőnybe, ahol az azóta eltelt két évben bár voltak jó pillanatai, de a pályán nyújtott teljesítményével eddig nem tudta igazolni az őt övező hype létjogosultságát. A korai körös jóslatokat sem elsősorban a meccsfelvételeinek köszönheti, és ugyan kétségtelenül van benne upside, de ha ezen a fejlődési pályán marad, akkor nem lesz belőle első-második körös pick, főleg nem ebben a WR classban.

Jared Pinkney, TE (Vanderbilt)
A tight end class talán legsokoldalúbb és egyben legbiztonságosabb prospectje, aki ugyanakkor relatíve alacsony "plafonnal" bír - nagyjából minden téren megüti azt a szintet, amit egy korrekt NFL-kezdőnek tudnia kell, de semmiben sem igazán kiemelkedő.

Colby Parkinson, TE (Stanford)
A szokásos Stanford tight end, nem a megszokott fajtából. Palo Alto-ból többnyire sokoldalú, in-line szerepkörben és ezáltal blokkolásban is kimondottan jártas tight endek kerülnek az NFL-be, Parkinson azonban a manapság divatos atletikus "move" TE-k vállfajába tartozik, aki J.J. Arcega-Whiteside és Kaden Smith árnyékából kilépve elsősorban elkapások terén igyekszik majd olyat alkotni, aminek reményei szerint egy aránylag korai draft pick lesz a jutalma.

Albert Okwuegbunam, TE (Missouri)
Kiemelkedően produktív két szezonon van túl az SEC-ben (18 meccsen 17 TD), így értelemszerűen jelentős hype övezi, abban azonban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy Albert O draftértéke is egyenes arányban lesz a statisztikáival. 50/50-es szituációkban és red zone-ban nyilvánvalóan nagy hasznát veszi majd leendő csapata, atletikus hiányosságai miatt viszont erősen kétlem, hogy az NFL-védelmek ellen is akkora fegyvernek fog bizonyulni, mint egyetemi szinten. Egy középső körös játékosnál többet én egyelőre nem látok benne.

Grant Calcaterra, TE (Oklahoma)
Mark Andrews után egy újabb elkapásokra specializálódott tight end az Oklahomáról, akinek passzjáték terén - Sooners-es elődjéhez hasonlóan - az NFL-ben is meglesz a maga értéke, a komplex kezdő TE-t kereső csapatok azonban jobban teszik, ha messziről elkerülik, vagy legalábbis nem erre a szerepkörre draftolják őt. Hozzáteszem, elkapóként sem kecsegtet annyira kimagasló potenciállal, a meccsfelvételek alapján nem tűnik túlzottan atletikusnak.

Jake Ferguson, TE (Wisconsin)
A tight end class talán legnagyobb sleepere és legnagyobb upside-dal bíró játékosa. Mindössze egyetlen szezonnyi, egyébként is limitált mintából még korai lenne messzemenő következtetéseket levonni, de ha idén azt produkálja, amire első éve alapján képesnek tűnik, akkor a most még minimális visszhangot kapó Ferguson ázsiója ugrásszerűen megnőhet a szezon folyamán/végére. Remek elkapó tight end lehet belőle, a Badgers rendszere pedig garancia arra, hogy megannyi egyetemi poszttársával ellentétben a blokkolás rejtelmeibe is alapos betekintést nyer.

Andrew Thomas, OT (Georgia)
Olvastam egy találó megjegyzést vele kapcsolatban: You ask the prospect making machine to create an offensive tackle and they come out looking like Thomas. Ez csak a felépítésére vonatkozott, de tulajdonképpen Thomasra mint prospectre kompletten ráhúzható ez a megállapítás. Tökéletes fizikum, masszív felépítése ellenére nagyon atletikus, technikailag képzett, futásblokkolásnál igazi bulldózer, ahhoz is mindene megvan, hogy elit passzblokkoló legyen, és három teljes szezonnyi, pro-style offense-ben szerzett kezdő tapasztalattal érkezhet a “nagyok” közé. Nehéz jelen pillanatban kevesebbet belelátni egy NFL-szinten is (alsó hangon) átlagon felüli franchise LT-nél.

Tristan Wirfs, OT (Iowa)
Gőzerővel üzemel tovább az OL-gyár Iowában, és úgy tűnik, a szezon végén egy igazán elit produktum kerül le a futószalagról Wirfs személyében. Bruce Feldman idei Freaks Listjének első helyezettje lehet Thomas fő kihívója az OT1 státuszért folyó versenyben, elvégre ő ugyancsak minden adottsággal és - Kirk Ferentz tanítványa lévén - a kellő technikai előképzettséggel is rendelkezik ahhoz, hogy minőségi kezdő vakoldali tackle legyen az NFL-ben. Eddigi meccsfelvételei csak hangyányival kevésbé meggyőzőek, mint georgiai vetélytársáé. Wirfs csapattársa, Alaric Jackson egyébként szintén előkelő pozícióra pályázhat az OT-k rangsorában.

Walker Little, OT (Stanford)
Az ő nevével is rendszeresen lehet találkozni első körös mockokban, amivel még nincs baj, azzal viszont nem tudok egyetérteni, amikor valaki Thomas és/vagy Wirfs elé sorolja őt; szerintem egyértelműen (legalább) egy szinttel mögöttük van. De hogy milyen kaliberű játékosról van szó, azt az is jelzi, hogy közel két évtized alatt ő volt az első, aki már true freshmanként is bekerült a Stanford támadófalának kezdő ötösébe, holott tehetséges offensive linemanek tömkelege fordult meg a Cardinalnál ebben az évezredben. Benne van a potenciális franchise LT, de lesz azért még mit csiszolni rajta, főként a futásblokkolásán.

Trey Adams, OT (Washington)
Amikor pályára lépett, domináns teljesítményre volt képes, de az utóbbi két évben rengeteg időt töltött kényszerpihenőn - tavalyelőtt ACL-szakadást szenvedett, tavaly pedig hátsérülés miatt hagyta ki a szezon nagy részét. Az eddigiekből kiindulva nem az a kérdés, hogy egy első körös talentumot láthatunk-e majd a meccsfelvételein, hanem hogy milyen hosszú lesz a filmszalag.

Prince Tega Wanogho, OT (Auburn)
Nagyon nyers, de fizikális-atletikus adottságai miatt óriási upside-dal bíró, a játék egyik részében remeklő, másik aspektusában borzasztóan kiforratlan vakoldali tackle az Auburnről. Ismerős történet? A kolosszális bustnak bizonyuló Greg Robinsonnal ellentétben Wanoghónak nem a futás-, hanem a passzblokkolás az erőssége, ami kissé abszurd, ha azt nézzük, hogy az egykori nigériai labdarúgó csak középiskolásként váltott erre a sportra, ráadásul az Auburnre még védőfalemberként érkezett. Ennek ellenére pass protectionben már technikailag is mutat kifejezetten biztató jeleket, a futójáték támogatásánál azonban rengeteget kellene fejlődnie ahhoz, hogy draft prospectként több lehessen projekt játékosnál.

Shane Lemieux, OG (Oregon)
Az Oregon a mezőny egyik legjobb támadófalát vonultathatja fel az idei szezonban, melynek fő letéteményese a tackle Calvin Throckmorton mellett az a Lemieux, akit a legtöbben jelenleg a legjobb (végzős) draft-jogosult guard prospectnek tartanak. A futásblokkolásban nyújtott produkciójával nincs gond, nekem viszont azzal kapcsolatban egyelőre vannak fenntartásaim, hogy pass protectionben is képes lesz-e olyan színvonalat hozni, ami egy első kört érő OG-től elvárt.

Trey Smith, OG (Tennessee)
A másik Trey-hez hasonlóan nála is az egészség a legbizonytalanabb tényező: tavaly vérrögöket találtak a tüdejében, ami miatt a szezon utolsó öt meccsén már nem lépett pályára. Egyébként ígéretes játékosról van szó, igazi fizikális-atletikus szörnyeteg, ötcsillagos recruitként érkezett Knoxville-be, az első meccstől kezdve alapember a Vols támadófalában, tackle-t és guardot egyaránt játszott. A draft média egyöntetű álláspontja jelenleg, hogy a profik között utóbbi poszton lehet jövője, bár nem lepődnék meg, ha idővel szárnyra kapnának vele kapcsolatban a “de RT azért még lehet” témájú okfejtések.

Creed Humphrey, C (Oklahoma)
Nem mindennapi módon a Sooners támadófalának kezdő ötöséből négyen is elkeltek az idei drafton, és könnyen lehet, hogy az egység legtehetségesebb tagja még csak köztük sem volt. Humphrey tavaly redshirt freshmanként, tehát mondhatni nulla tapasztalattal a tarsolyában is szenzációsan játszott, ebből kiindulva egyesek - kissé talán elhamarkodottan - odáig merészkednek, hogy már most az utóbbi tizeniksz év egyik legígéretesebb center prospectjének kiáltják ki. Redshirt sophomore támadófalember ritkán jön ki a draftra, de a jövő évi center class egyelőre nem tűnik különösebben egetrengetőnek, így már csak emiatt is érdemes lehet az idény végeztével profinak szegődnie.

Tyler Biadasz, C (Wisconsin)
Igaz, hogy a jövőre várható center class első blikkre összességében nem tűnik túl extrának, de természetesen akad azért magasan jegyzett prospect a poszton Humphrey-n kívül is, és nem meglepő módon Wisconsinban leledzik az illető. Biadasz a nagyobb rutinból is fakadóan jelenleg komplettebb, NFL-készebb prospect, mint Humphrey. Az idei draft előtt, redshirt sophomore-ként valami érthetetlen oknál fogva “return to school” értékelést kapott az advisory boardtól, és bár egy év egyetemi játékjogosultsága még marad az idei szezon után is, tovább már aligha halogatja a váltást - ha úgy játszik, mint eddig, gyakorlatilag borítékolható az első/második körben történő kiválasztása.

Derrick Brown, DT (Auburn)
Ha Jeffery Simmons nem szenved ACL-szakadást februárban, könnyen lehet, hogy három belső védőfalember is top 10-ben kelt volna el az idei drafton. A jövő évi interior DL class tagjai közül jelenleg egyedül Brownban látom azt, hogy hasonló magasságig juthat. Sokoldalú, passz és futás ellen egyaránt domináns játékra képes defensive tackle; ha nem is Quinnen Williams szintje, de hasonló kaliberű prospect lehet, mint Simmons lett volna egészségesen.

Raekwon Davis, DT (Alabama)
A közvélemény egyértelműen első körös talentumként kezeli, és azt ugyan nem mondom, hogy nem látom benne a potenciált, hogy idővel valóban olyan prospect legyen, aki első napos picket ér, de jelenleg szerintem sokkal inkább köszönheti a hype-ot annak, hogy elit recruit volt és a Bama védelmében játszik, mint annak, amit ténylegesen nyújt a pályán. Azt nem kétlem, hogy alaposan meggyűlik majd vele az NFL offense-ek baja, ha felé futnak, engem viszont még egyáltalán nem győzött meg arról, hogy pass rush-ban is olyan hozzáadott értékkel bírhat, hogy érdemes lehet majd őrá áldozni az első 32 draftjog valamelyikét.

Javon Kinlaw, DT (South Carolina)
Tulajdonképpen Davis ellentéteként is felfogható olyan szempontból, hogy Kinlaw elsősorban pass rush terén mutat olyan potenciált, ami alapján hosszú NFL-karrier állhat előtte, és a futás elleni játéka teszi bizonytalanná, hogy all-down játékos válhat-e belőle a profik között is. Ahogy Jerry Tillery példája is megmutatta az idei drafton, a mai NFL-ben már egy alulméretezett, de pass rush-ban kiemelkedő DT is érhet első kör végi picket. Kinlaw - akinek az esetében még csak alulméretezettségről sem beszélhetünk - komplexebb és konzisztensebb játékkal hasonlóan előkelő draftpozíciót célozhat meg.

A.J. Epenesa, EDGE (Iowa)
A Hawkeyes történetének legmagasabban jegyzett recruitja úgy lett tavaly sack-bajnok a Big Tenben, hogy - az ultrakonzervatív Kirk Ferentz-féle edzői stábnak köszönhetően, akik mindenáron a végzős veteránokat részesítették előnyben - egyetlen meccsen sem szerepelt kezdőként, és összességében a snapek felében sem tartózkodott a pályán. Epenesa NFL-kész fizikummal (magassága 6-6, súlya 280 font körül van) és komplex skill settel rendelkező, mérsékelt rutinja ellenére technikailag is képzett EDGE, aki elsősorban erőből dolgozik, bár felépítéséhez mérten kifejezetten atletikus játékos, akkor sem jön zavarba, ha sebességből kell megvernie az emberét. Kétlem, hogy különösebben visszavetné majd az all-down terhelés, ebben az esetben pedig nehéz lesz őt letaszítani az EDGE class éléről.

Chase Young, EDGE (Ohio State)
Nyilván a powerhouse programnak is köszönhető, de jelenelg talán a legbejáratottabb név EDGE fronton. Nick Bosa kiválásával került reflektorfénybe, és nem ijedt meg a mélyvíztől, Epenesa mögött holtversenyben a második legtöbb sackkel zárt tavaly a Big Tenben. Alapvetően a “pehelysúlyú” college speed rusherek kasztjába sorolható, de távolról sem egy átlagos egydimenziós edge bender, kifejezetten tetszetős a pass rush repertoárja. Brian Burnshöz tudnám leginkább hasonlítani, és ha Young így folytatja, akkor - főleg egy, az ideinél gyengébbnek tűnő EDGE classban - nem nagyon kell rosszabb draftpozíciótól tartania annál az 1/16-nál, ahol az FSU defensive endjét kiválasztotta a Panthers áprilisban.

Yetur Gross-Matos, EDGE (Penn State)
Ideális felépítéssel és atletikussággal megáldott védő, aki minden egyes snap során fáradhatatlanul robotol a pályán, bár sokszor eléggé ész nélkül... Nagyon nyers játékos még, technikailag és főleg a játék mentális részében rengeteget kell fejlődnie ahhoz, hogy legitim korai körös prospect lehessen. Ha valaki olyan adottságokkal rendelkezik, mint ő, az egyetemen még el tud boldogulni a “nekirontok az ellenfélnek, aztán majd csak lesz valami” taktikával, az NFL azonban már más kávéház.

Kenny Willekes, EDGE (Michigan State)
Ha nem lett volna még elég a Big Ten EDGE-ekből... Willekes egy 8,5 sackes, 20,5 TFL-es junior szezon után már fontolgatta, hogy profinak álljon, de maradt végzős évére, miután kedvezőtlen előrejelzést kapott a várható draftstátuszát illetően. Az advisory board pesszimista jóslatában nyilván jelentős szerepet játszott az erős konkurencia és Willekes bowl-meccsen elszenvedett szárkapocscsont-törése. Nála majd az lesz a nagy kérdés, hogy atletikusság terén is képes-e hozni azt, amit egy minőségi kezdő NFL EDGE-nek tudnia kell. Gyakorlatilag - miután az ő fizikumával az interior rusherként való bevetés nem igazán opció - ezen múlik, hogy all-down vagy early-down 4-3 DE lesz belőle.

Julian Okwara, EDGE (Notre Dame)
Sebesség és robbanékonyság szempontjából nincs párja az idei EDGE classban (na jó, talán egy), kézhasználatának és pass rush repertoárjának viszont még drasztikusan kellene javulnia, és erősödnie sem ártana ahhoz, hogy az NFL-ben több lehessen egyszerű szituációs speed rushernél. Nyers adottságai miatt óriási upside-dal bír, de az igazán előkelő draft pickhez még egy komoly technikai fejlődésen kell átesnie végzős évében.

Curtis Weaver, EDGE (Boise State)
Produktív két szezonon van túl a Mountain Westben, kapja is a dicsérő szavakat minden irányból, én viszont finoman szólva sem ájultam el a meccsfelvételeitől. Ha van olyan prospect, akiről ordít, hogy jelentős részben az ellenfelek gyengébb minőségének köszönheti az eredményességét, az ő. Weaver a Jonathan Bullardokra és Owa Odighizuwákra emlékeztet (és őt is leginkább 4-3-as strong-side base endként tudnám elképzelni), akikbe mindenáron jobb pass rushert próbál belelátni a draft média, mint amilyenek valójában, majd a drafton már a vártnál később, de még így is viszonylag korán kelnek el, hogy aztán minimális hasznukat lássa a csapatuk.

Jabari Zuniga, EDGE (Florida)
Kezet foghat egykori csapattársával, Jachai Polite-tal; a Jets idei harmadik körös pickjéhez hasonlóan ő is képes egészen domináns periódusokat produkálni egy-egy meccsen, de nem tudja konzisztensen ugyanazt a magas színvonalat hozni. A probléma alapvetően az, hogy számtalanszor ő az utolsó ember, aki elindul a snap után, illetve sokszor előfordul, hogy ha első szándékból nem sikerül megvernie a blokkolót, akkor már nem marad válaszlépése, és teljesen kiveszik a játékból. Ezeket korrigálnia kell, mert egyébként az adottságai megvannak ahhoz, hogy remek base end - interior rusher keverék legyen belőle az NFL-ben.

Darrell Taylor, EDGE (Tennessee)
Ha már inkonzisztens játék, akkor itt van rá az iskolapélda. Eltelt gyakorlatilag egy fél idény úgy, hogy Taylor egyetlen sacket sem csinált, majd a Georgia ellen rögtön hárommal jelentkezett, ami után újabb fél szezonnyi teljes csend jött ilyen szempontból, hogy aztán a Kentucky ellen négyszer vigye földre a QB-t. Meccseken belül ugyanez a helyzet, villanásai vannak, de képes hosszú időszakokra teljesen eltűnni. Érdemes figyelni az ő fejlődésére, mert atletikusság tekintetében Okwara szintjén van, tehát jó alapanyag, csak rengeteg munka lesz vele.

Alton Robinson, EDGE (Syracuse)
Ha már úgyis benne vagyok az Okwarával való hasonlítgatásban, Robinson felfogható kb. az ő light verziójaként is, valamivel mérsékeltebb atletikussággal, de NFL-készebb fizikummal, és talán egy fokkal kiforrottabb technikával. Az interjúk alkalmával neki egy középiskolai lopásos-letartóztatásos ügy miatt is magyarázkodnia kell majd, aminek következtében junior college útján került a Syracuse-ra.

Dylan Moses, LB (Alabama)
Nincs draft sokra tartott Alabama linebacker nélkül, ráadásul Moses az a fajta játékos, akiről elhiszem, hogy közelebb lehet C.J. Mosley (és Reuben Foster) szintjéhez, mint a Reggie Ragland vagy Rashaan Evans fémjelezte kategóriához - vagyis akiből nem csak college-ban, hanem az NFL-ben is átlagon felüli LB lehet. Futás és passz ellen egyformán magas színvonalon tud teljesíteni, valódi playmaker, játékintelligenciája, ösztönei kimagaslóak, és igazi vezéregyéniség. Azaz megvannak azok a tulajdonságai, melyek ahhoz kellenek, hogy egy NFL-védelem kulcsfigurája legyen.
És akkor pár nappal a rajt előtt edzésen ACL-szakadást szenved...

Isaiah Simmons, LB (Clemson)
Néhány éve még egy olyan prospectet, aki felépítésileg félúton volt a linebacker és a safety között, egyöntetűen tweenernek és karrier special teamernek kiáltott volna ki mindenki, a mai NFL-ben azonban már nagy értékkel bírhat egy ilyen hibrid jellegű játékos. A rendkívül atletikus, coverage-ben remeklő Simmons akár a class legjobb LB prospectje is lehet, amennyiben bizonyítja, hogy a passzvédekezés mellett a játék egyéb területein is képes all-down játékosként helytállni. Ahhoz azért, hogy valaki az NFL-ben is átlagon felüli linebacker legyen, nem elég pusztán jó atlétának lenni, ezen a poszton kiemelten fontosak az ösztönök, a játékintelligencia; meglátjuk, hogy juniorként mit mutat Simmons ezen a téren.

Troy Dye, LB (Oregon)
Megosztó prospect, érthető okokból. Skill setjét tekintve pontosan az a fajta sideline-to-sideline LB, amilyet a mai NFL megkövetel, fejben viszont jól láthatóan nincs azon a szinten, mint atletikusság szempontjából. Előtte van még persze egy végzős szezon, de egy korai körökbe vágyó linebackernek három végigjátszott idénnyel a háta mögött nem éppen ott kellene tartania, ahol ő...

Bryce Hall, CB (Virginia)
Gyakorta lehet hallani/olvasni az aktuális class tagjaival kapcsolatban olyan okosságokat, hogy az előző drafton "ő itt meg ott mehetett volna ki", "ő lehetett volna a posztja legjobbja", és hasonlók. A 2020-as prospectek között erre a legjobb példa talán Hall, akiről kis túlzással már mindenki megállapította, hogy ha nem marad végzős évére, akkor ő lett volna az elsőként kiválasztott CB az idei újoncbörzén. Ha megnézzük, hogy az első corner 1/30-nál ment ki (és még ehhez is kellett egy totál konzervatív gondolkodású, a korral haladni nem képes front office), akkor a hasonló kijelentések többségével ellentétben ez annyira talán nem is légbőlkapott feltételezés. És könnyen lehet, hogy jobban járt volna, ha kijön már az idei draftra, mert a jövőre alakuló CB classban - főleg, ha a sebességével kapcsolatos kételyek beigazolódnak - már jóval nehezebb lesz hasonlóan előkelő pozíciót kiharcolnia...

Kristian Fulton, CB (LSU)
Exit Greedy, enter Fulton. Avagy sokra tartott LSU cornerback nélkül sincs draft. Az utóbbi hónapokban gyakorlatilag az összes draftszakértőtől elhangzott már az a megállapítás, hogy az előző szezonban még a saját csapatán belül sem Williams volt a legjobb CB, és valóban, a press man cornert kereső csapatok egészen biztosan odáig lesznek Fulton meccsfelvételeitől. Kérdés, hogy a doppingügye - ami miatt egy teljes évre eltiltották - mennyire riasztja majd el őket. Korai még ilyenekről találgatni, de könnyen lehet, hogy ugyanazt láthatjuk majd a következő draftszezonban, mint az ideiben: egy tehetsége alapján egyértelműen első kört érő LSU cornerback, aki pályán kívüli problémák miatt csúszik.

Paulson Adebo, CB (Stanford)
Ha már press cornerek... Bár a Stanford sem kis csapat, gyanítom, ha Adebo valamelyik nagyobb figyelmet kapó playoff contendernél (vagy épp az LSU-nál, ha már CB-ről van szó) játszott volna úgy tavaly, ahogy tette azt a Cardinal színeiben, akkor most az ő neve is felbukkanna minden első körös mockban. Ehelyett egyelőre eléggé radar alatt kúszik - hangsúly azon, hogy egyelőre. A tavalyi volt az első szezonja alapemberként, ehhez képest igazi shutdown corner módjára vette le az elkapókat a pályáról. Rendkívül fizikális játékstílus és szenzációs labdaérzék jellemzi; ha a most következő idényben is úgy teljesít, mint egy évvel ezelőtt, akkor legfeljebb egy váratlanul gyenge combine-nal (a meccsfelvételek alapján nem tűnik úgy, hogy az atletikusságával bármi gond lenne) vagy valamilyen pályán kívüli afférral tudja majd aláásni első körös értékét.

Jeffrey Okudah, CB (Ohio State)
A Buckeyes mostanság látszólag kiapadhatatlan első körös CB-gyárának legújabb produktuma lehet. Itt-ott már az előző szezonban is megközelítette a játéka minősége a Lattimore-Ward kettősét; ha ebben az ütemben fejlődik tovább, ő is megcélozhatja akár az első kör első felét is.

Trevon Diggs, CB (Alabama)
A Bamának így is félelmetes a WR-állománya, hát még ha bátyjához, Stefonhoz hasonlóan a kisebbik Diggs is a labda ezen oldalán maradt volna... De nem ok nélkül konvertálták elkapóból cornerbackké Trevont, és bár a kezdőbe csak tavaly verekedte magát és mindössze egy fél szezont bírt, így is sikerült egy potenciálisan NFL-kezdő press corner erényeit csillogtatnia. Túl kicsi minta ez ahhoz, hogy pusztán ez alapján egyértelműen első kört érő prospectté legyen kikiáltva (pedig sokan megteszik), de ha az előttünk álló idényben konzisztensen a tavalyi formáját tudja hozni, akkor rohamléptekben indulhat meg felfelé a draft boardokon.

C.J. Henderson, CB (Florida)
Korai körökbe várt Gators defensive back nélkül szintén nehéz elképzelni egy draftot. Henderson is igazi man-to-man corner, az ehhez szükséges fizikális-atletikus adottságokkal, még ha nem is olyan kaliberű height-weight-speed prospect, mint Diggs. Cserébe viszont képzettebb, kiforrottabb játékos, és az eddig látottak alapján playmaker képességeknek sincs híján. Úgyhogy egy újabb potenciális első körös várományos a jövő évi CB classban.

A.J. Terrell, CB (Clemson)
Diggs-szel és Hendersonnal venném egy kalap alá; ő is tipikusan man coverage-re termett CB, akinek a felépítése és gyorsasága egyaránt megvan ahhoz, hogy az NFL-ben is helytálljon ezen a téren, akár press cornerként is (technikailag valahol félúton helyezkedik el az említett két játékos között). Viszont ha összehasonlítom a többi prémium CB-vel, nem igazán látom, mivel tudna kiemelkedni a többiek közül, miben tudna extrát nyújtani hozzájuk képest. Őt egyelőre sokkal inkább egy NFL-csapat korrekt második számú kezdőjeként, mintsem első számú shutdown cornereként tudom elképzelni, ugyanakkor előbbi (draft)értéke sem lebecsülendő.

Jaylon Johnson, CB (Utah)
Csak ha valakinek még ezek után is hiányérzete lett volna press cornerekből... Johnson az itt említett CB-k közül a legfizikálisabb játékot bemutató egyed, akinél egyúttal a legfeltűnőbb hiba is az, hogy hajlamos túlságosan is agresszívan fellépni az elkapókkal szemben. Ezen mindenképpen csiszolnia kell majd; a felépítése és atletikussága megvan ahhoz, hogy enélkül is elbírjon a WR-ekkel. Emellett ráadásul igazi ballhawk; azt is mondhatnám, hogy tipikus Seahawks CB alapanyag.

Jeff Gladney, CB (TCU)
Rendszeresen elhangzik vele kapcsolatban, hogy Jason Verrett óta a TCU legjobb cornere, bár nem mintha az azóta eltelt időben akkora klasszisok fordultak volna meg a poszton a Horned Frogsnál. Ettől függetlenül el kell ismerni, hogy Gladney valóban impresszív teljesítményt nyújtott a pályán, nem mellesleg ő az előkelő draftpozícióra pályázó cornerbackek talán leggyorsabbika. És ha már CB-mezőny - a legtöbben a jövő évi WR classról zengenek ódákat, teljesen jogosan, de elnézve az itt felsorolt neveket, a corner-felhozatal is egészen kivételes lehet.

Grant Delpit, S (LSU)
Egész jó volt az idei safety class, de igazi blue-chip prospect nem volt benne. A jövő éviben lesz. Feltéve persze, ha Delpit jelentkezik a draftra. Tehetsége és sokoldalúsága miatt sokat fogják Derwin Jameshez hasonlítani, de amíg a Chargers klasszisa elsősorban "vonalközeli" safety, addig a már-már inkább press corner felépítésű Delpitnek egyértelműen a coverage a fő specialitása. Safety-átlagtól elmaradó fizikumából is adódik, hogy nem szerel elég konzisztensen, ezen a téren mindenképpen fejlődnie kellene, ezt leszámítva viszont nem lehet számottevő hiányosságot felfedezni a játékában. Nem nagyon draftoltak mostanában olyan safety-t, akinek a passzvédekezéshez olyan érzéke, játékintelligenciája, ösztönei voltak, mint neki. És mondom ezt úgy, hogy egy true juniorról beszélünk, aki mögött mindössze egy olyan szezon van, amit kezdőként játszott végig.

Xavier McKinney, S (Alabama)
Mintha csak Minkah Fitzpatrick klónját kapta volna az Alabama McKinney személyében. Előbbi inkább a CB, utóbbi inkább a safety poszthoz áll közelebb alapvetően, az viszont közös bennük, hogy mindketten slot cornernek a legideálisabbak. Fitzpatrickhez hasonlóan McKinney is jóval átlagon felüli playmaker képességekkel megáldott, futás ellen is kifejezetten hasznos, sokoldalú defensive back, még ha nem is egészen olyan szintű tehetség, mint közvetlen elődje.

Brandon Jones, S (Texas)
Az egyetemi mezőny egyik legjobb safety-párosát vonultathatja fel idén a Longhorns, bár ez nagyobbrészt inkább a jövőre még nem draft-jogosult Caden Sternsnek köszönhető, mintsem Jonesnak, akiben - kósza korai körös jóslatok ide vagy oda - én egyelőre nem igazán látok többet egy tipikus box safety-nél.

Reggie Floyd, S (Virginia Tech)
Akik kedvelték Johnathan Abramet és az utóbbi évek többi hasonló típusú prospectjét, azok Floydot is komálni fogják, de nekem ugyanaz a bajom vele, mint Abrammel és társaival (köztük az imént említett Jones-szal): atletikusság és cover-képességek terén jelentős hiányosságokkal küzdő, klasszikus box safety-k. Lehet, hogy látványosakat ütköznek, és volt olyan időszak, amikor még az ilyen skill settel bíró játékosok is érhettek korai picket, a mai NFL-ben azonban már nem terem nekik babér.