Jelentéktelen Úr háborúzni megy

A mindenkori draft előtt, közben és után a figyelem oroszlánrésze azon tehetségeknek jut, akikről a szakértők úgy ítélik, a szurkolók úgy remélik, hogy egyetemi sikereik után eredményes profi karriert futhatnak be. Nem ritka, hogy az első pickkel vagy az első körben választott ígéretek végül nem tudják megállni a helyüket az NFL kompetitív mezőnyében, de többségük többé-kevésbé fel tud nőni a kihíváshoz, és ki jobban, ki kevésbé, de meghálálja a bizalmat. Természetesen akadnak olyan előzetesen kevésre taksált fiatalok is, akik a mérsékelt várakozásokra és kései kiválasztásukra rácáfolva fényes karriert futnak be, de azért lényegesen több olyan 1/1-es vagy első körös van, aki sokra viszi, mint draftolatlan vagy éppen a draft utolsó pickjével begyűjtött reménység. 1976 óta azonban ez utóbbi játékosoknak is kijár némi figyelem. Ebben az évben Paul Salata a kaliforniai Newport Beach-ben életre hívta a játékosbörze utolsó választottját, a „Mr. Irrevelant”-et humoros-gunyoros módon megünneplő és piedesztálra emelő „Irrelevant Week”-et, amelynek fénypontja a játékosnak járó Lowsman Trófea átadása. A díj a Heisman mosolygásra ingerlő paródiája, hiszen főalakja az előbbi díj disznóbőrt markoló figurájával szemben éppen hogy kiejti a labdát. Bár a díj gúnyos hangütése megerősíti, hogy ezektől a fiataloktól nem számítanak sok jóra NFL-pályájuk során, de azért voltak köztük olyanok, akik végül említést érdemlő teljesítménnyel rukkoltak elő. A speciális csapatrészt erősítő Marty Green volt az első és eddig egyetlen Mr. Irrevelant, aki a Patriots színeiben az 1996-os idény végén Super Bowlban játszhatott, Jim Finn pedig egy ideig a Giants kezdő fullbackjének számított. Az 1978 draft utolsóelőtti pickjével választott Bill Kenney annak köszönhette, hogy végül ölébe hullt a Lowsman Trophy, hogy a tényleges utolsó választott egy sérülés miatt már az első edzőtáborban sem jelent meg. Ám személye nem azért érdekes, mert rendkívüli körülménynek köszönhette a Mr. Irrelevant címet, hanem azért, mert ő ezen cím birtokosai közül az egyetlen, aki Pro Bowler lett.

Az 1983-as Seattle Seahawks

Jack Patera közel hét éves főedzősége alatt az NFL-ben 1976-ban debütáló Seattle Seahawks hamar eljutott a rájátszás küszöbére, de néhány idény alatt világossá vált, hogy a sorsdöntő lépést első szakvezetőjével a nyeregben valószínűleg képtelen lesz megtenni. Ennek tükrében kevéssé volt meglepő, hogy az 1982-es idény „sztrájkszünetében” a klubvezetés a változás mellett döntött és kirúgta Paterát. Mike McCormick átmeneti megbízatásának lejártával az új főedzőt a gazdag tapasztalatokkal felvértezett és korábbi állomáshelyein már bizonyító Chuck Knox személyében találták meg. Knox a hatvanas években a Jets, majd később a Lions támadófalát edzette, s első vezetőedzői megbízatását a Los Angeles Rams-től kapta. 1973 és 1977 között öt csoportelsőségre vezette a Kosokat, de a rájátszásban hol a Cowboys, hol a Vikings parancsolt megálljt csapatának. A sikertelen szériát megelégelő csapattulajdonos, Carroll Rosenbloom várható lépésének elébe menve az 1977-es idény végeztével Knox távozott a napfényes Los Angeles-ből és a fagyos és, a csalódást keltő szezonok miatt, reményét vesztett Buffaloba igazolt. Az eredmények itt sem maradtak el. 1980-ban és 1981-ben a Bills a Knox érkezését követően eltradelt O. J. Simpson nélkül is bejutott a rájátszásba, ám a menetelés megint hamar megtorpant és a korai playoff-búcsúk újabb foltot hagytak Knox máskülönben tisztes renoméján. A mester ezúttal is a környezetváltozásra voksolt, és miután Ralph Wilson csapattulajdonossal nem tudott megegyezni kontraktusát illetően, a Seahawks ajánlatát elfogadva visszatért a nyugati partra.

A futójáték elsőbbségére esküdő Knox első lépéseivel mindent elkövetett, hogy a „Ground Chuck” seattle-i kiadásának sikerességét megalapozza. Mindenekelőtt feltradelt az 1983-as draft 3. pickjéért, amivel megszerezte a Penn State ígéretes futóját, Curt Warnert. Warner nem csupán ígéret maradt, hiszen a Seahawks történetének első 1000 yard fölé jutó futójaként 1449 yardot és 13 TD-t jegyzett. Eredményességéhez egyéni képességein túl természetesen kiváló blokkolók közreműködése segítette. Knox olyan, számára a Rams-nél és a Bills-nél töltött éveiből ismerős, megbízható veteránokat hozott a Seahawks-hoz, mint a fullback, Cullen Bryant, a tight end, Charle Young vagy az évekig O. J. Simpson előtt „söprögető” guard, Reggie McKenzie. A támadófalat erősítő igazolásokat a Bengals kiváló centerének, Blair Bush-nak Seattle-be csábítása tette teljessé.

Irányítófronton némileg zavarosabb volt a helyzet. A franchise történetének első QB-jaként, Jim Zornnak már nem volt megkérdőjelezhetetlen a kezdőstátusza. Egy azóta megszűnt wisconsini magániskolából, a Milton College-ből kikerült draftolatlan irányító, Dave Krieg egyre feljebb araszolt a depth charton és az 1982-es idény elején megkapta a karmesteri pálcát. Noha Krieg ujjsérülése miatt Zorn rövidesen visszakerült a kezdőbe, de inkonzisztens játéka miatt nem tudta helyét megtartani. Ennek ellenére a QB-keringő végére nem tett pontot Chuck Knox érkezése, mert az új szakvezető először megint Zornnak szavazott bizalmat, s ez a bizalom csak az alapszakasz közepére rendült meg annyira, hogy Knox végül Krieg mellett tegye le a voksát. A sok változás mellett a támadóegység legstabilabb pontja, Steve Largent újabb produktív évet zárt, bár 1074 yardos és 11 TD-s teljesítménye ezúttal nem ért Pro Bowlra szóló meghívást.

A javításra szoruló védelemben nem volt nagy a jövés-menés, bár éppen elég változást hozott a 4-3-asról a 3-4-es védekezésre való átállás. Knox régi munkatársa és segítője, Tom Catlin ugyan heroikus erőfeszítéseket tett, hogy a rendelkezésre álló emberanyagból egy módosult szisztémában ütőképes egységet kovácsoljon, de fáradozásai egyelőre csak részeredményeket hoztak, és igazán az elkövetkező szezonokra ígértek tényleges előrelépést. Mindamellett a védelem az alapszakasz végére feljavult és a legjobbkor kapta el a fonalat. A franchise sackleadere, Jacob Green 16 zsákolással vezette csapattársait, a szereléseket a linebacker-sor kiválóságai, Keith Butler, Shelton Robinson és Michael Jackson halmozták, míg a veszélyesen sok labdát szerző secondary-t a veterán Dave Brown és a defense egyetlen Pro Bowlere, a safety Kenny Easley dominálta.

Az 1983-as Kansas City Chiefs

A Chiefs nagyobb és sikeresebb múltra tekinthetett vissza, mint a Seahawks, de közelmúltja vetélytársához hasonlóan szűkölködött elismerésre méltó eredményekben. A Super Bowl IV győztese 1973 után legközelebb 1981-ben ért el pozitív mérleget, de ez sem volt elegendő a rájátszásba kerüléshez. Marv Levy irányításával a gárda 1978 óta minden évben javított mutatóján, ám az 1982-es, „sztrájkos” idényben újra visszaesett, és ez Levy állásába került. A Chiefs irányítását John Mackovic vette át, aki korábban a Wake Forest főedzőjeként dolgozott, majd 1981-1982-ben a Dallas Cowboys irányítóival foglalkozott. Mackovic szerződtetése a támadójáték javulásának ígéretét hordozta, ám a várakozásokra drámai csapást mért a klub legnagyobb ifjú reménységének, Joe Delaney-nak tragikus halála. A Northwesternről érkezett tehetség 1981-ben szenzációs teljesítménnyel mutatkozott be az NFL-ben. 1121 yardot futva és négy új klubrekordot felállítva érdemelte ki az AFC legjobb újoncának járó díjat, s noha az 1982-es idény zömét egy szemműtét miatt kihagyni kényszerült, az új főedző által kigondolt támadósémában Delaney-re kulcsszerep várt.

A sors azonban kérlelhetetlenül közbeszólt. A Kansas City szurkolóinak kedvence 1983. június 29-én, miközben három gyermeket próbált egy tóból kimenteni, vízbe fulladt a louisianai Monroe-ban. A csapat Delaney-re emlékezve az egész 1983-as szezon alatt egy különleges emblémát viselt uniformisán és nem hivatalosan 37-es számú mezét is visszavonultatták. Legütőképesebb támadófegyverének elvesztése a lelki megpróbáltatáson túl is komoly terhet rótt, különösen a passzjátékban, a Chiefs támadóira. A ’80-as évek elejét jellemző sanyarú QB-helyzetet jól illusztrálta, hogy az 1978-as játékosbörze Mr. Irrevelantje, Bill Kenney középszerű, de elfogadható teljesítménnyel is megragadhatott a kezdőben. Az áldatlan helyzet orvoslására Mackovic a draft 7. pickjével irányítót húzott. A Chiefs-et üldöző balsors újabb beszédes bizonyítékaként a vezetésnek a hihetetlenül erős class-ból sikerült rendkívül rosszul választani. A Seahawks által elvitt Curt Warner egykori Penn State-es szobatársának, az irányító Todd Blackledge-nek nemhogy franchise QB-vá nem sikerült kinőnie magát, de néhány év múltán már egyértelmű bust-ként könyvelték el. Mackovicék szerencséjére a Blackledge-kísérlet sikertelenségének nyilvánvalóvá válását egy időre elodázta Kenney 1983-as szárnyalása. A talán a konkurencia feltűnése által motivált veterán 4346 yardot dobált össze és mind a passzkísérletek, mind az eredményes átadások számát tekintve vezette a ligát. A Northern Colorado neveltje a Pro Bowl keretbe is bekerült és ezzel az NFL történetének egyetlen Mr. Irrevelantjeként érdemelte ki a rangos invitálást.

Az idény előtt a védelem ígérkezett a kevésbé problémás csapatrésznek, de bizonyos fejlemények visszavetették teljesítményét. A két defensive end, Art Still és Mike Bell papíron veszélyes párost alkotott. Still 1981-ben és 1982-ban Pro Bowler lett, de 1983-ban vegetáriánus étrendre váltott, és mivel az átállás nem volt zökkenőmentes, jelentőset veszített súlyából és robbanékonyságából. Növényevővé vált társa formaingadozása idején Bellnek kellett megkettőznie erőfeszítéseit. A korábban gyakran sérülésekkel bajlódó védő speciális kondicionáló programmal készült az 1983-as idényre, aminek meg is lett az eredménye, hiszen 10 sackjével a defense legeredményesebb pass rushere lett. Ennek ellenére a védelem sebezhetőségét növelte a csapatkapitány Gary Spani maródisága (a klubtörténet legtöbb szerelését jegyző linebacker 6 meccset kényszerült kihagyni) és a 3-szoros Pro Bowler safety, Gary Barbaro távolmaradása, aki szerződése körüli vita miatt egész évben nem lépett pályára, s végül a USFL-be távozott. Barbaro kiesését a hat INT-t gyűjtő cornerback, Gary Green, illetve a helyén bevetett Deron Cherry szereplése feledtette. Az utóbbit illusztris Kansas City-beli pályafutása alatt először választották be a Pro Bowlba.

Seattle Seahawks – Kansas City Chiefs, 1983. november 27.

A két gárda az 1983-as alapszakaszt egymás ellen kezdte. Szoros csatában az akkori házigazda, a Kansas City vívta ki a győzelmet, ám a jó rajtot botladozás követte. A Főnökök sosem kaptak ki nagyon, (a Raiders-től egy ponttal, további két alkalommal pedig hárommal), de az idénynyitó visszavágójára 5-7-es mérleggel érkezve egy Seahawks elleni újabb győzelem az utolsó szalmaszálat jelentette a playoffba kerüléshez.

A Seattle szintén adós maradt a kiegyensúlyozott, jó teljesítményekkel, impozáns győzelmi sorozatokkal. Az alapszakasz derekán a Raiders ellen úgy győztek 38-36-ra, hogy irányítójuk, Jim Zorn neve mellett 4 sikeres passz és 13 passzolt yard állt. Szerencséjükre a védelmük és az Oakland támadóinak közös erőfeszítései révén nyolc turnoverhez jutottak, így gyenge támadójáték mellett is kicsikarták a sikert. A következő fordulóban azonban Chuck Knox megelégelte Zorn gyengélkedését és a Steelers 24-0-ás első félidei vezetése után Dave Krieget küldte harcba. A bravúr ekkor nem sikerült, de a Seattle ezután megverte két fontos csoportriválisát, a Raiders-t és a Broncos-t. A Seahawks főedzője azonban ahelyett, hogy jó döntésének boldog tudatában hátradőlhetett volna, a Broncos elleni visszavágón bánni kezdte azt. Krieg a vesztes derbin négy interceptiont dobott és a hangok, melyek a közönségkedvenc Zornt visszakövetelték a kezdőbe nemcsak Knox fejében kezdtek éledezni, de a lelátókon is egyre hangosabbak lettek. A vereséggel 6-6-ra romlott a Seattle mérlege, s így a Chiefs elleni hazai meccsen győzelmi kényszer terhével kellett pályára lépnie.

Az első félidő

A „pass happy”-ként beharangozott Chiefs futásokkal és snap előtti formációváltásokkal (amely fogást Mackovic főedző Dallas-ból hozott) igyekezett zavarba hozni a hazaiak védelmét. Sikerrel. A Seattle-ben Curt Warner érkezésével cutolt és után Kansas City-be szerződött Theotis Brown két futással megszerezte a találkozó első first downját. A következő play a balra iramodó újonc, Ken Thomas révén előbb futásnak indult, majd option pass-nek látszott, végül, mivel a running back nem látott szabad elkapót, megint futás lett. Thomas remek blokkokkal (többek között az irányító, Bill Kenney jóvoltából) ellentétes irányban keresztülvágott a pályán és 33 yardos vágtával az ellenfél térfeléig vezette az akciót. Kenney első passza ezután újabb first downt hozott, ám a Chiefs rövidesen 3. és 17-es helyzetbe került a vörös zóna kapujában. Mackovic a várt passz helyett trükkös játékot hívott és a Carlos Carson által futott reverse szállította a szükséges yardokat. A drive végül a megbízható veterán, Henry Marshall által lekapott 11 yardos TD-passzal zárult. Egyaránt remekül passzoló és blokkoló irányítója, valamint sikeres vagy becsődölten is eredményes cseles playek révén a vendégek 7-0-ás vezetéshez jutottak.

A Seattle első támadása egy Paul Johns által elejtett passz miatt megfeneklett a felezővonalnál, ám egy jó punt után gólvonaluktól kellett előrelendülniük Kenney-éknek. Ezt az akciót szintén egy dropped pass pecsételte meg, mivel azonban az end zone-ból elrúgott punt remekül sikerült, saját 34-esükről jöhettek Chuck Knox tanítványai. A hazaiak a rutinos guard, Reggie McKenzie holdingja miatt hamar nehéz helyzetbe kerültek, de Dave Krieg a slantet futó Byron Walkernek adott 13 yardos passzával továbblendítette a drive-ot. Innentől az AFC legeredményesebb futója, Curt Warner vette kezébe (lábaira) az akció sorsát. Előbb egy csaknem 20 yardos oldalsó futással ért el first downt, majd egy játékkal később újfent jobbra indult, de ezúttal középre vágott és bravúros megmozdulásának végén 28 yardos futással száguldott be a Chiefs célterületére. 7-7!

A Kansas City kontratámadásában látszólag kifogyott a meglepetésekből, de megbízható passzjátékával mégis eredményesen haladt előre. Előbb Ken Thomas a backfieldből kifutva kapott el egy first downt érő átadást, később Kenney az oldalvonal mellett találta meg legveszélyesebb célpontját, Carlos Carsont, majd Marshallt egy-egy jó passzal. Miután a seattle-i pass rush a találkozó első sackjét jegyezve végre eljutott az irányítóhoz, egy defensive holding miattit büntetés máris annulálta a védelem nagy játékát. Az ezúttal valóban „pass happy”-drive-ra a második negyed elején pazar átadás tette fel a koronát. Bill Kenney a labdát mértani precizitással varázsolta a bal oldali slotból postot futó és a védők között legmagasabbra ugró Stephone Paige kezeibe. 7-14!

Chuck Knoxék válaszul maguk is legütőképesebb fegyverükhöz folyamodtak. Warner egy cutback után ezúttal 25 yardos futást vágott ki, és a „run heavy” támadósorozat alatt a mérkőzésen futott yardjainak a száma máris megközelítette a 100-at. Ám előbb a strong safety, Lloyd Burruss fogta meg Warnert a LOS-nél, majd Krieget nyelte el a safety blitz, így a Seahawks-nak távoli mezőnygóllal kellett megkísérelnie a pontszerzést. Mivel Norm Johnson 49 yardról mellékanyarította a játékszert, az eredmény nem változott. A Chiefs elsőre nem tudott élni a lehetőséggel, hogy növelje előnyét. Kenney addigi legrosszabb megmozdulásával kevés híján interceptiont dobott 3rd downnál, s így kezdeményezés visszaszállt a hazaiakra. Kriegék támadása maga is pengeélen táncolt, s a Seattle Calvin Daniels sackjét követően csak azért tarthatta meg az irányító kezéből kiesett labdát, mert a játékvezetők, a QB testi épségére ügyelve és kissé elhamarkodottan, még a fumble-t megelőzően leállították az akciót. Egy perccel később már a bírók sem óvhatták meg a Seahawks-ot a labdavesztéstől. Egy rutinszerűnek látszó inside handoff során Warner és Krieg nem értette meg egymást, és az irányító elejtette a disznóbőrt, amire a KC defensive endje, Mike Bell csapott le az 1 yardos vonalnál. A vendégek villámgyorsan éltek a lehetőséggel és Kenney kiváló atlétikus képességeit kihasználva maga vetődött be a gólvonalon túlra. 7-21!

A hibáját javítani akaró Kriegnek eddig nem sok alkalma volt, hogy képességeit csillogtassa, de a Seattle újabb akciójában a „Ground Chuck”-ot az „Air Knox” váltotta. Az irányító Largentnek adott 25 yardos átadással adta meg az alaphangot, később pedig a zsebből a középről jövő nyomás elől ügyesen kiforogva játszott a bal oldalvonalnál álló Byron Walkernek. A drive harmadik nagyobb passza már touchdownt ért. Krieg pontos passzát Walker remek lábmunkával szelídítette meg a Chiefs endzone-jában. 14-21!

A vendégeknek három percük maradt, hogy az első félidőben jól hajrázva visszaállítsák domináns előnyüket. Az elkapók közül újra Carson brillírozott és két first down érő elkapást gyűjtött be. 2. és hosszú szituációban Mackovic váratlanul egy QB-sneaket hívott, és noha Kenney értékes yardokat szerzett, de az előtte takarító center, a rutinos Bob Rush megsérült. A helyére beállt újonc rutintalansága a következő 3rd downnál mutatkozott meg, amikor hibája miatt illegal procedure büntetést kaptak a Chiefs támadói. Bill Kenney 3. és 15-nél nem talált elkapót, így a punt után a vendéglátók még több mint egy percre visszakaphatták a játékszert. Krieg ott kívánta folytatni, ahol az előző drive-ban dobott TD-passzával abbahagyta, de ezúttal ellenfelet talált. Az irányító Walkert kereste, ám a labda az üresen álló elkapó előtt magasra nyújtózkodó nickelback, Albert Lewis zsákmánya lett, aki a Seattle 13-asáig hordta vissza a labdát. A Kansas City második játékával büntetett. Az előző csapata elleni bizonyítási vágytól fűtött Theotis Brown a strong safety, Kenny Easley blitzét felvevő támadófal és elkapói blokkjától vezetve jobbra került és akadálytalanul trappolt be a célterületre. 14-28! A különbség újra 2 TD-nyire nőtt, pontosan annyi pontra, amennyit a Seahawks labdaeladásaival maga ajándékozott ellenfelének.

A második félidő és a hosszabbítás

A hazaiak nem kezdték biztatóan a harmadik negyedet. Harmadik kísérletnél Krieg double coverage-be dobta a játékszert, és nem a seattle-i játékmesteren múlt, hogy Burruss szinte biztos interceptiont hullajtott ki kezei közül. A majdnem turnovert azonban egy turnover követte a másik oldalon, így a Seahawks reményei rögvest visszatértek. A Kansas City első játékában Bill Kenney egy biztos dumpoff-passzal játszott futójához, Ken Thomashoz, aki azonban Shelton Robinson szerelése közben fumble-t vétett. A disznóbőr az oldalvonal felé pattogott, de a hazaiak cornerbackje, Dave Brown még képes volt megkaparintani mielőtt azon túljutott volna. A hirtelen felpörgött meccs következő játékában a szerencse újból a Seahawks mellé állt. A blitzelő középső linebacker, Gary Spani földre vitte Dave Krieget és a szerelés révén a labda elszabadult. A játékvezetők azonban megint korán megállították a játékot, s így a támadók a játékszert nem, csupán yardokat veszítettek. Egy play-jel később a Seattle végül pontokra váltotta labdaszerzését. Krieg 27 yardos összjátékkal találta meg a középen egy safety-n izolált „3rd down specialista” futóját, Dan Doorninkot, és a TD révén 7 pontra zárkóztak fel a hazaiak. 21-28!

A felzárkózás a következő kickoff után a visszahordó, Anthony Hancock által elkövetett fumble miatt tovább folytatódott. Két Warner- és egy Bryant-futással a labdaszerzés után az előbbi ugrott be az endzone-ba 1 yardról, s az állás máris kiegyenlítődött. 28-28! A lendületbe jött Seahawks a Kansas City three and outja után a negyed derekán a vezetést is átvette. A 24 yardos Largent-elkapással elindított drive-ot a többszörös Pro Bowler maga fejelhette volna meg egy újabb nagy játékkal, ám védője gyanúsan szoros őrizetében nem érte el a labdát. A hazaiaknak így be kellett érniük egy mezőnygól-kísérlettel és Norm Johnson 42-ről ezúttal nem hibázott. 31-28!

A Chiefs dicséretére szolgált, hogy a momentum váratlan megfordulásától sem zuhantak össze. A következő támadósorozatuk első játékában jól példázta tartásukat a korábban fumble-t vétő Ken Thomas alakítása, aki két-három biztos tackle-ből kifordulva masírozott előre a first down vonaláig. A drive legnagyobb alakításai ezúttal is Kenney-hez és elkapóihoz fűződtek. A „deep in”-t futó Henry Marshall erős forgalomban szelídítette meg irányítója átadását a Seattle térfelének közepén, ezt követően pedig Carson fűzte be őrzőjét, Dave Brownt és vitte az akciót egy oldalvonal melletti elkapással az ellenfél 7-eséig. Végül Mackovic az 1 yardosnál megint Kenney „számát hívta”, aki második bevetődésével fordította újra a Főnökök javára az izgalmas rangadót. 31-35!

Az adok-kapok következő találatát a Seahawks-nak kellett volna bevinnie, de a támadás Mike Bell zsákolása miatt hamar akadályba ütközött. A nehéz szituációból Krieg ekkor még ki tudta vezetni társait, amikor a pass rush elől a zsebbe föllépve parádés hosszú passzt adott a védők zónái közötti résbe besurranó Byron Walkernek, de a Chiefs vörös zónájában már elérte az ellenfél védőinek nyomása. A sacknél rosszabb dolog is történt a hazaiak irányítójával, mert a szerelésből kitörni akarva megbotlott, és a suta mozdulat közben nemes egyszerűséggel a Kingdome astroturfjére tette a labdát. A helyzetre legjobban a vendégek nose tackle-je, Dino Mangiero reagált és a behemót védő a játékszert felkapva egy valószerűtlen galoppal egészen a felezővonalig cammogott. A negyedik negyed elején újra KC kapott esélyt vezetése megnyugtatóbbá tételére. Mackovic az örökérvényű jótanácsot megszívlelve a turnover után azonnal nagy játékra tört, és az meg is érkezett, amikor Carlos Carson kettős őrizetben is birtokba tudta venni Kenney kiválóan helyezett passzát a Seattle 20-asánál. Kisvártatva megint az irányító és kedvenc elkapója lépett elő főszereplővé. Kenney egy pump fake-kel, míg Carson egy „out and up” útvonalat futva zavarta meg a védőket, s utóbbi így akadálytalanul halászhatta le játékostársának a safety fölött átívelt precíz átadását a célterület jobb sarkában. 31-42!

A Kingdome közönsége már régi kedvencét, Jim Zornt követelte, de Krieg egy időre elhallgattatta a kritikus hangokat, amikor parádés összjátékkal találta meg a középen seam route-ot futó tight endjét, Charle Youngot. Chuck Knox és stábja 11 pontos hátrányban, a finálé felé rohamos léptekkel közeledve nem félt kockáztatni. Paul Johns fake handoff utáni end aroundjával a Kansas City 20-asán belülre ugrottak a hazaiak. Itt 4. és 4-nél az egész meccset eldöntő játék következett, és ahogyan következett az a play-t egész meccs egyik legmeghatározóbb momentumává tette. A Seahawks gyakorlatilag öt elkapóval állt fel és közülük Largent a bal oldali slotból az irányítója felé mozgott. A snap után Krieg Largent kezébe adta a labdát, az elkapó azonban ahelyett, hogy jobbra futott volna pár lépés után visszafordult és a balra „kiosonó” Krieget vette célba. A sokat kritizált QB közben Gary Spani mögé került, és tőle váratlanul magasra ugorva, a free safety, Deron Cherry-t megelőzve elkapta, majd az 1 yardosig cipelte a játékszert! A trükkös Jack Patera playbookjából hátramaradt megmozdulás után a már új klubcsúcs felállításán fáradozó Curt Warner préselte be a szépítő TD-t, amivel hét perccel a vége előtt négy pontosra faragta csapata hátrányát. 38-42!

A vezetést óvó Chiefs három próbálkozásból egy tapodtat sem bírt előrelépni, ráadásul Jim Arnold csapnivaló puntot eresztett el, amit Paul Johns egészen a vendégek 40-eséig hordott vissza. A 180 yardon túljutó Curt Warner futásai révén a Seahawks az ellenfél red zone-jáig menetelt, ahol 2 és fél perccel a vége előtt újra kulcsfontosságú 4th down szituációban találták magukat. Kriegék ezúttal nem cseleztek, hanem 4 elkapóval osztották meg a KC védelmének figyelmét. A snap után az irányító kiváló mobilitásával szerzett elegendő időt magának és a célterületen belül jobbról balra futó Johns-nak, s a zsebből előremozogva végül tisztán a védőjétől elszakadó WR-nek passzolhatott. 45-42!

A Kansas City-nek még temérdek ideje maradt, hogy megmentse a meccset, s Bill Kenney a two minute warning előtt szenzációs labdával találta meg a védőjénél jobban összpontosító és felugrását jobban időzítő Stephone Paige-t az ellenfél 45-ösénél. Ezt követően Carson volt a célpont és a fürge elkapó egy ügyes testcsellel fontos extra yardokat is szerzett, amivel a Chiefs bőven mezőnygól-távolságba jutott. Másfél perc volt hátra, amikor a vörös-fehérek visszavették a vezetést. Kenney a bal oldalra corner route-ot futó Theotis Brown-t kereste. A labda megérkezett a running back-hez, ám arra védője, Gregg Johnson is rátette kezét. Némi habozás után a közelben álló játékvezető úgy ítélte meg, hogy mindkét játékos birtokolta a labdát, s mivel ilyen helyzetben a támadó a kedvezményezett, touchdownt ítélt. A KC rúgójára, Nick Lowery-ra rutinfeladatként várt az extrapont értékesítése, de a tapasztalt kicker mellétrafált, s ez azt jelentette, hogy a Seahawks-nak a maradék alig több mint egy percben a mezőnygól is elegendő volt az egyenlítéshez és a hosszabbítás kiharcolásához. 45-48!

A 17-eséről startoló hazaiak egyenlítési reményei centiméterek híján dugába dőltek. Az emberét egy spin move-val becsapó nose tackle, Dino Mangiero már-már földre vitte Krieget, amikor a játékmester kiszabadult és kénytelen kelletlen legközelebbi célpontjának Dan Doorninknak passzolt. A fullback a két ILB, Jerry Blanton és Gary Spani biztosnak tűnő szereléséből kibújva végül 17 yardos játékot csinált. A következő kritikus first downt szintén Doornink könyvelhette el Krieg újabb biztonsági passzát magához ölelve. A Seahawks a félpályánál járt, 27 másodperce és egy időkérése maradt. A clutch helyzetben egy már csupán kiegészítő embernek számító koros veterán hozta a nagy játékot. A 16. NFL idényét taposó, korábban öt másik csapatot (köztük a Knox által edzett Rams-et) megjárt elkapó, Harold Jackson bal szélről futott postot és a zónák közti lyukban remek ütemben kapta el Krieg átadását, majd a labdát egészen a Chiefs 25-öséig cipelte. A hazaiak még tettek két kísérletet, hogy innen TD-t érjenek el, de a sikertelen próbálkozások után és hét másodperccel a lefújás előtt beérték a mezőnygól-kísérlettel. Norm Johnson második 42 yardos löketét küldte a kapufák közé, így következhetett a ráadás. 48-48!

Az extra játékrész nem tartott sokáig. Fortuna a hazaiakra mosolygott és a megnyert pénzfeldobás után övék lett az első támadás lehetősége. Ez az akció nem is akárhonnan indulhatott, hiszen Zachary Dixon 47 yardos returnje révén a Seattle már az ellenfél térfelén hozhatta játékba a disznóbőrt. A 30 labdacipelés után sem lankadó Curt Warner első hosszabbításbeli megmozdulása egy 16 yardos scamper volt, ami már szinte biztosra vehető pontszerzés távolságába vitte a hazaiakat. A 200 yard fölé jutó futószenzáció két további carry-vel tette könnyebbé rúgója dolgát, és Norm Johnson a számára már oly ismerős 42 yardos távolságból biztos lábbal értékesítette a field goalt. 51-48!

Az AFC West két csapatának nyílt sisakos és a semleges szemlélők számára is élvezetes küzdelme az NFL modern kori történetének egyik legponterősebb mérkőzésének bizonyult. Ilyen körülmények között magától értetődő, hogy nem a védelem teljesítménye, hanem a támadók produkciója kerül előtérbe. Dave Krieg 280 passzolt yarddal, 3 TD-vel és egy interceptionnel, míg Bill Kenney 311 passzolt yarddal és 4 TD-vel zárt. Az elkapókat a Chiefs játékosa Carlos Carson vezette 149 yarddal. A fenti megsüvegelendő számokat is elhomályosította a kiváló újonc, Curt Warner eredményessége, aki 207 futott yarddal állított fel csapatrekordot és vállalt oroszlánrészt a Seattle Seahawks izgalmas és a rájátszás szempontjából is fontos sikeréből.

Utószó

A Chiefs playoff-reményei a vereséggel elszálltak, de a hátralévő három játéknapon tiszteletre méltó helytállással küzdöttek. Egy ugyancsak pontgazdag találkozón megint csupán mezőnygóllal maradtak alul a Chargers-szel szemben, ám a középszerű idény végén némi vigaszul szolgálhatott a Broncos legyőzése. A középszerű teljesítmény az egész ’80-as éveken végigkísérte a Főnöket, s noha 1986-ban megcsípték a rájátszást, s rövidre időre belekóstolhattak az utószezon atmoszférájába, de a konszisztens sikerekre még várniuk kellett.

A Seahawks a diadaltól szárnyra kapott. Bár a következő fordulóban kijózanító pofont kaptak  a Dallas-tól, de utolsó két meccsükön győztesen hagyták el a pályát és 9-7-es mutatóval kivívták a rájátszásba kerülést. A klubtörténet első playoff-összecsapásának a Kingdome adott otthont, és hazai közönség előtt Kriegék meggyőző teljesítménnyel, 31-7-re lépték le az újonc John Elway-t ekkor még kispadoztató Denver Broncos-t. A főcsoport-elődöntőre Miamiba kellett utazniuk Chuck Knox tanítványainak, ahol az 1983 QB class másik emblematikus figurája, Dan Marino által irányított Dolphins-szal kellett megküzdeniük. A vendégek a második játékrészben három turnovert harcoltak ki, s az ezek után elért 13 pont nagyban hozzájárult 27-20-as, hatalmas meglepetést keltő végső sikerükhöz. A Seattle „Cinderella season”-jának utolsó állomása végül a Raiders otthona az LA Coliseum lett. Kriegék ezúttal nem tudták tartani a lépést a szünetre 20-0-ás előnyt kivívó Fosztogatókkal és az AFC-döntőjében biztos vereséget szenvedtek a Super Bowl későbbi győztesétől. A keserű szájízt hagyó kudarc mellett vigaszt az a tudat nyújthatott, hogy a Seattle csapata új edzőjével és új sztárjaival szemmel láthatóan jó úton járt, és sikereik megismételhetőnek tűntek.

Dorkó Szabolcs (Szabler)

Kapcsolódó cikk:
Trükkparádé a Big Peach-ben