Jim McMahon - A Múlt Mágusai 10. rész

Az egyetemi rekorder

Ifjabb James Robert McMahon 1959. augusztus 21-én született New Jersey-ben. Családjával rövidesen Kaliforniába költöztek, majd középiskolás évei alatt továbbálltak Utah-ba, ahol a Roy-i Gimnázium diákjaként több sportban, köztük a futballpályán, is kitűnt. Az ifjú Jim arról álmodozott, hogy a Notre Dame-en folytassa tanulmányait, de végül az iránta érdeklődő egyetemek közül a Brigham Youngot választotta. Noha a Nebraska és az Oklahoma State is megkereste, de egyik helyen sem nézték volna jó szemmel, hogy a fiatal sportoló másik szenvedélyének, a baseballnak is hódoljon, így maradt a mormonok között és a spread formáció egyik atyja, LaVell Edwards irányította fociprogramra voksolt. Itt egy irányítónak minden lehetősége megvolt, hogy rengeteget passzoljon és kitűnjön adottságaival. 1977-es freshman idényében még csak punterként számítottak rá a Pumáknál, de a következő szezonban az első számú irányító, Marc Wilson sérülése után már a támadóegység vezetését is rábízták. Az 1979-es szezon előtt McMahon abban bízott, hogy versenyben lehet Wilsonnal a kezdőbe kerülésért, de egy holtszezonbeli sérülés elütötte a sansztól, s így redshirtedként kellett végignéznie, amint csapattársa kilenc NCAA-rekordot felállítva vezeti konferenciaelsőségre a BYU-t. 1980-ban aztán Wilson kiment a draftra és a Raiders játékosa lett, így McMahon számára megnyílt az út, hogy hasonlóan impozáns produkcióval rukkoljon elő. Az irányító nemhogy felnőtt elődjéhez, de feledtette is őt. A Pumákkal újabb WAC-koronát elhódítva 32 NCAA-csúcsot állított fel (legtöbb passzolt yard, touchdown-passz, stb.) és személyes mutatói még ragyogóbbak is lehettek volna, ha a meccsei zömét, a hatalmas előny megnyugtató tudatában, nem a kispadon fejezi be. A szezon végén a konferencia legjobbjának, Utah állam sportolójának választották és ötödik helyen végzett a Heisman-szavazáson. Jim McMahon legemlékezetesebb egyetemi mérkőzése azonban még csak ezután következett, amikor az idényzáró Holiday Bowlon a BYU a két leendő NFL-es futósztárt, Craig James-t és Eric Dickersont felvonultató Southern Metodisttal mérkőzött.

1980. december 19., Holiday Bowl : Brigham Young - Southern Metodist

A „Pony Express”-nek becézett futótandem hamar megleckéztette ellenfelét. Előbb Dickerson, majd egy fake puntot követően James galoppozott be a mormonok célterületére. Az SMU már az első negyedben 19-0-ás vezetésre tett szert, majd a félidő hajrájában 29-7-es előnyt vívott ki. A szünet előtti percekben a Pumák Vai Sikahema 84 yardos punt return touchdownjával kontráztak, így az első játékrész 29-13-as részeredménnyel zárult. A harmadik 15 perc Dickerson újabb TD-jével és McMahon Clay Brownnak adott 13 yardos TD-átadásával indult, majd egy texasi mezőnygól 38-19-re alakította az állást. A záró negyedben folytatódott az „adok-kapok” és amikor alig több mint négy perccel a lefújás előtt Craig James egy pazar cutback után 42 yardos vágtával találta meg a célterületet a találkozó - 42-25-nél - lefutottnak látszott. A BYU szurkolói tucatjával hagyták el a San Diego-i stadiont, de a Pumák, élükön Jim McMahonnal, aki azt harsogva akarta maradásra bírni a távozókat, hogy a meccsnek még nincs vége, nem adták fel.

A felzárkózás Matt Braga 15 yardos touchdown elkapásával vette kezdetét. A támadó estében szelídítette meg a játékszert és nem tűnt biztosnak, hogy nem ejtette-e a gyepre, de a közelben álló játékvezető némi habozás után hatpontos akciót jelzett. Az ezt követő two-point conversion kimaradt, de két és fel perccel a vége előtt a Cougars megkaparintotta az onside kicket. McMahon a következő play előtt megváltoztatta a játékot, amit azonban egyik elkapója, Bill Davis elmulasztott, s így a snap után rossz útvonalat futott. Az irányító ennek ellenére megtalálta játékostársát egy 40 yardos passzal, majd az SMU 1 yardosáról Scott Phillips vitte be a disznóbőrt. A sikeres két pontos akció jóvoltából 45-39-re zárkózott a BYU, az újabb onside kick viszont a Musztángok zsákmánya lett, így LaVell Edwards fiai számára a meccs elúszni látszott. Másodpercek maradtak hátra, amikor a Pumák végül puntra kényszerítették riválisukat, de már csak egy jó visszahordásban vagy egy blokkolt rúgásban bízhattak. Az utóbbi jött be, amikor Bill Schoepflin keresztültört a blokkolókon és Eric Kaife kísérletének útjába repült! A maradék 13 szekundum alatt a mormonoknak 41 yardot kellett volna megtenni az SMU endzone-jáig. McMahon első két kísérlete nem sikerült, de az utolsó próbálkozásként megeresztett kétségbeesett „Hail Mary”-je utat talált a Musztáng-védők között felugró Clay Brownhoz. A hihetetlen touchdownnal és Kurt Gunther végső extra pontjával emlékezetes, 46-45 arányú sikert vívott ki a BYU Cougars! A heroikus comeback az egyébként is figyelemre méltó produkciót nyújtó Jim McMahon egyetemi éveinek legnagyobb, de legalábbis legfeltűnőbb fegyvertényét jelentette.

Az ifjú irányító statisztikái 1981-ben nem voltak az előző évihez foghatóak (3500 yard és 30 TD), de hogy ennek ellenére is megsüvegelendő teljesítményt nyújtott azt jól mutatta, hogy kiérdemelte a legjobb QB-nak ítélt Davey O’Brien Trophy-t és a Heismanért folytatott versenyfutásban is az előkelő harmadik helyen végzett. A WAC elsőségének megszerzése és a Holiday Bowl megnyerése ezúttal sem maradt el. A Utah elleni utolsó és a konferencia győzteséről döntő alapszakasz mérkőzésen McMahon 565 passzolt yarddal és négy TD-vel vette ki a részét a diadalból, míg a Washington State-tel szembeni Bowl-mérkőzésen 342 yarddal és három TD-vel sziporkázott és lett MVP. Az ígéretes, egyetemi évei alatt 60 különféle rekordot felállító játékosra biztos NFL-karrier várt. A tehetségek megítélésében jó szemmel bíró és akkoriban a Dallas Cowboys menedzsmentjében dolgozó Gil Brandt azt állította róla, hogy játéka Fran Tarkentonéra emlékezteti, csak éppen McMahon pontosabban passzol, mint neves elődje. A számos pozitív vélemény és eredményei tükrében nem volt meglepő, hogy az irányító nagyon hamar gazdára talált az 1982-es drafton és még jóval a Heisman-t előle elhódító Marcus Allen előtt, első körös ötödik pickjével behúzta őt a Chicago Bears.

(Fel)szabadulás és a "sörös belépő"

A szabadszellemű Jim McMahon alig várta, hogy kiszabaduljon a provo-i egyetem fegyelmezett és feszélyező légköréből. Egyes források szerint önszántából távozott kilenc kredittel diplomája megszerzése előtt az intézményből, mások szerint bizonyos rendszabályok felrúgása miatt az egyetem távolította el idejekorán a sportpályán oly érdemes diákját. Ez a tény csak azért érdekes, mert, noha McMahon már 1999 óta tagja a College Football Hall of Fame-nek, de a Brigham Young Hírességeinek Csarnokába máig nem választották be, arra az előírásra hivatkozva, hogy az elismerés csak azoknak jár, akik befejezték egyetemi tanulmányaikat. Bár az irányítót nyilván nem zavarta és zavarja ez a hiányosság, de édesapját, idősebb Jimet annál inkább, hiszen tavaly ősszel nyílt levélben fordult a BYU-hoz, az egyetem szemére hányva, hogy fia még mindig nem foglalhatta el őt megillető helyét az intézmény halhatatlanjai között.

Akárhogyan is, az ifjabb McMahon rossz szájízzel, viszont a megkönnyebbülés miatt annál szélesebb jókedvvel mondott búcsút Utahnak, s mindkettő (azaz akár szájíze elmulasztása, akár kiváló hangulata) együtt vagy külön-külön is magyarázhatta, hogy egy doboz sörrel a kezében érkezett Chicagóba, a gárda tekintélyes tulajdonosával, George Halas-szal folytatott első megbeszélésére. A „sörös belépő” megadta Jim McMahon hét éves chicagói tartózkodásának alaphangját. Bár az újonccal folytatott, szerződését érintő tárgyalások alatt, különösen miután kijelentette, hogy nem érti, miért draftolták, ha egyszer nem akarnak vele megállapodni, a sokat megélt Halas fejében megfordulhatott, hogy talán jobban járnak, ha inkább kipenderítik a potenciális bajkeverőt, de végül felülkerekedtek a megtartása melletti érvek.

Erények és gyarlóságok

McMahon már a játékossztrájk miatt rövidebbre szabott 1982-es idényben hétszer kezdőként lépett pályára és ha nem is káprázatos, de impresszív teljesítménnyel kiérdemelte a Legjobb Újonc Támadónak kiosztott elismerést. Erényeinek és a profi szinthez méltó érettségének számos tanújelét adta. Kivételes atlétikus adottságai megmutatkoztak elsőrangú mobilitásában, azaz nem jött zavarba akkor, ha nem talált megjátszható célpontot és futva kellett megtennie a first downhoz szükséges yardokat. Futás közben passzolási pontosságát is megőrizte és a Bears támadóarzenáljának becses fegyvere volt, amikor McMahon egy rollouttal balra vagy jobbra forgott a zsebből és precíz, erős átadással játszott össze elkapóival. A Bears irányítójának a gárda „run first” stratégiájából fakadóan és Walter Payton jelenlétében általában nem kellett sokat passzolnia (miközben a két Dan, Fouts és Marino rutinszerűen hozott össze tucat számra a 300 yard fölötti meccseket, addig McMahon alig jutott el eddig a számig), de amikor a helyzet úgy kívánta, akkor rendszerint megbízhatóan teljesített és kiváltképpen értette a dolgát play-action passerként. Atleticizmusát hébe-hóba elkapóként is kihasználták és karrierje során Payton két passzát váltotta touchdownra. Sokoldalú képességeire és egyben egyéniségére világított rá, hogy McMahon több-kevesebb rendszerességgel gyakorolta az ún. drop kick elvégzését is (amikor a rúgó nem előre lekészített, hanem az általa a földre pattintott, s onnan visszapattanó labdát lövi el) és sokáig lobbizott edzőjénél, Mike Ditkánál, hogy lehetőséget adjon neki egy ilyen rendkívüli kísérletre. Állítólag egy kiütéses diadal hajrájában Ditka végül kötélnek állt, de az ígéretes drive közben a Bears elfumblizta a labdát, s így nem McMahon lett 1941 után az első játékos, aki sikerrel kivitelezett egy drop kicket. (Ez a megtiszteltetés 2006. január 1-én a Patriots veterán irányítójának, Doug Flutienak jutott.)

A felsorolt mérhető, számszerűsíthető képességek mellett Jim McMahont nehezebben megragadható erényei tették a támadóegység igazi vezérévé. Eltökélt győzni akarásával és elszánt pillanataiban is tetten érhető lazaságával számos nehéz helyzetből húzta ki csapatát, de sokszor hagyatkozott csalhatatlannak hitt ösztöneire is, amelynek segítségével felmérte a vele szemben felállt védelmeket, ráérzett szándékukra, s ennek nyomán úgy változtatott a play-en, hogy az ellenfél sebezhetőségét maximálisan kiaknázza. Az irányító nem egyszer összeveszett a stratégiát kézben tartani akaró Ditkával az ilyesféle változtatások miatt és ez a készsége már átvezet azon defektusok és fogyatékosságok számbavételéhez, amelyek a mérleg másik serpenyőjébe kerülnek, amikor Jim McMahon képességeit vizsgáljuk. A bohém játékmester ugyanis nem sokra tartotta a meccsek előtti elmélyült filmnézését és azt vallotta, hogy inkább bízik a saját szemében, abban, hogy az aktuális meccsen milyen védelmet lát a pályán, s az alapján majd ő eldönti melyik play lesz a célravezető. Jim a filmszoba mellett az edzőpályán sem szakadt meg az igyekezettől, s bár visszafogott edzésmunkáját sokszor igazolták gyakori sérülései, de általános habitusát kiismerő csapattársai mégis inkább egyszerűen lustaságot gyanítottak mögötte.

Míg a hozzáállásbeli fogyatékosságok eredményességre gyakorolt hatása nehezen mutatható ki, addig a játékos sérülékenysége annál inkább. Egyetlen szakvezető sem szeret olyan irányító csatába küldeni, aki bármikor kidőlhet, márpedig Jim McMahon nem csak chicagói évei, de egész karrierje során rengetegszer volt maródi. A porcelántestű playmaker az 1984-es idény derekán pár meccsen keresztül már megrepedt kézcsonttal lépett pályára és a Raiders elleni rangadón végül egy szerelés következtében vesezúzódást szenvedett, mely miatt a szezon hátralévő hat fordulóját kihagyni kényszerült. Az 1985-ös bajnoki évben csupán néhány meccsről hiányzott (köztük a Bears egyetlen, a Miamitól elszenvedett vereségéről), de 1986-ban már öt játéknappal az alapszakasz vége előtt kidőlt, amikor egy Packers elleni rangadón az ellenfél védője, Charles Martin egy szemrebbenés nélküli late hittel a földre teremtette. Az 1987-es évet McMahon nehezen gyógyuló makacs vállsérülése miatt eleve injured reserve-n kezdte, majd utolsó, 1988-as chicagói szezonjában kilenc mérkőzést bírt vállalni mielőtt váll- és térdbajai az oldalvonalon túlra kényszerítették. Noha ezúttal csupán a Medvéknél töltött évek kerültek terítékre, de a játékos egész pályafutásáról is kijelenthetjük, hogy egyetlen olyan idénye sem volt, amit épen-egészségben, vagy legalábbis játékra alkalmasan tudott volna kihúzni.

Az örök lázadó

Külsőségekben és szokásaiban megnyilvánuló exhibicionizmusa Jim McMahont az 1980-as évek egyik legszínesebb, de egyben legellentmondásosabb egyéniségévé tette. A híres-neves rapszám, a Super Bowl Shuffle „Punky QB”-ja megjelenésében maga volt a lázadás. Hajviselete, fülbevalója mellett napszemüvege és hajpántja tette összetéveszthetetlenné. Bár talán nem tudta mindenki, de a szemüveg viselésének egészségügyi oka volt. Jim még gyermekkorában egy csomót szeretett volna kibontani egy villa segítségével, de a művelet rosszul sült el és az evőeszközzel megsértette a szemét. A retinája ennek következtében maradandóan károsodott, s noha ennek mértéke nem volt kirívó, de fényérzékenységgel járt, s így a napszemüveg hordása alapvető szükségletévé vált. A hajpántra valószínűleg nem egészségében, hanem kivagyiságában kereshetjük a választ. A legnagyobb feltűnést akkor keltette, amikor az 1985-ös rájátszás New York Giants elleni mérkőzésén a sportszergyártó óriás, az Adidas nevével ellátott „fejfedővel” tűnt fel, amit Pete Rozelle az NFL vezetője rossz néven vett és 5000 dollárra büntette az irányítót. Egy hétre rá, a Rams elleni főcsoportdöntőben erre McMahon úgy kontrázott, hogy „Rozelle” feliratú pántban jelent meg, de a továbbiakban igyekezett ismertségét jó ügyek szolgálatába állítani és védjegyének számító viseletével többek között a gyermekkori cukorbetegségre hívta fel a figyelmet.

A feltűnést kereső irányító azonban nem csak a hajpántjával tudott üzenni, ha nem letolt gatyájával és csupasz alfelével is, amelyet a Super Bowl XX előtti egyik edzésen villantott meg egy arra kíváncsiskodó helikopter felé. Amikor 1986-ban a Bears szélnek eresztette McMahon talán legközelebbi cimboráját, az elkapó Ken Margerumot, akkor az irányító azzal protestált, hogy fekete futballcipőben lépett pályára. Az üzenet világos volt és McMahonnak a csapatvezetéssel, jelesül az 1983-ban elhunyt Halas helyére lépő Mike McCaskey-val, a Papa Bear unokájával való megromlott kapcsolatát jelezte. A szóbeszéd szerint a klubelnök Margerum kirúgásával akart revansot venni McMahonon, mert az negatív dolgokkal illette őt a közelmúltban napvilágot látott önéletrajzában. Már az is figyelemre méltó és elárul egy s mást az illető egójáról, hogy egy friss bajnokcsapat irányítója lázas „önéletrajz-ír(at)ásba” fog, de az 1986-os holtszezonban Jim bizony nemcsak ezzel foglalatoskodott, hanem javarészt féktelen kicsapongással múlatta az időt. Ennek eredményeképp tetemes súlyfölösleggel jelent meg az edzőtáborban, melyet ugyan nagyrészt ledobott, de felhizlalt egójától jóval lassabban sikerült megszabadulni. Sok játékostársának az volt az érzése, hogy gyakori sérüléseihez az is hozzájárult, hogy irányítójukra alig leplezett fennhéjázása miatt kiváltképpen pikkeltek az ellenfelek védői és így a szokásosnál nagyobb igyekezettel és kedvvel döngölték a gyepbe.

Kezdőként verhetetlen

Testi törékenység és irritáló jellemvonások akár külön-külön, nemhogy együtt, is hamar nemkívánatossá tehetnek egy játékost a csapattársak és a vezetés számára, és hogy a felsoroltak dacára Jim McMahon hét idényen keresztül a Szeles Városban maradt, az azt támasztja alá, hogy képességei, amivel a csapat hasznára lehetett és tettei, amivel igazolta képességeit, jó ideig erősebben estek a latba és szavatolták helyét a kezdőben. Számos emlékezetes chicagói mérkőzése közül elegendő csupán néhányat feleleveníteni.

1985. szeptember 19. : Minnesota Vikings - Chicago Bears

A 1985-ös bajnoki menetelés harmadik állomásán, a Minnesota Vikings otthonában Jim McMahon a padra kényszerült. A rossz nyelvek szerint a támadófal-emberekkel való pontszerzések utáni összefejelései okozták az irányító nyaki fájdalmait, a még rosszabbak szerint pedig Ditka azért neheztelt meg rá, mert McMahon a meccs előtti egyetlen keddi edzésnapot teljes egészében ellógta és inkább a lelátón diskurált az ABC kommentátoraként ténykedő Joe Namath-tel. Akármi legyen is az igazság, amikor a mérkőzésen 17-9-es Vikings vezetésnél a helyére beugró Steve Fuller képtelennek tűnt sikerre vezényelni a Medvéket, McMahon addig könyörgött Ditkának, amíg az csatasorba nem állította őt. A renitens játékmester pedig csodát tett. Első labdaérintése előtt screen passzt hívott, de a play hamar bedőlt, s McMahonnak, miután Payton fölvette a középen blitzelő linebackert, annyi ideje maradt, hogy az egy-az-egyben levédekezett szélvészgyors Willie Gaulthoz passzoljon, aki a labdával a birtokában lefutotta a célterületig tartó 70 yardos táv nagy részét és 17-16-ra hozta fel a vendégeket. Pillanatokkal később a chicagói Wilber Marshall csípte el Tommy Kramer rosszul célzott átadását és turnovert követő első játékban, saját második labdaérintésével McMahon újra eredményes volt. A chicagói irányító megint rögtönözni kényszerült, de ezúttal sem sült fel, balra került a zsebből, s ezzel annyi időt nyert ahhoz, hogy elől Dennis McKinnon tisztára játssza magát és megkaparinthassa 25 yardos TD-passzát. Még a harmadik negyed során McMahon másodszor is megtalálta McKinnont egy hatpontos összjátékkal és az irányító pazar produkciója behozhatatlan 30-17-es előnyhöz jutatta a vendégeket. A csoportrangadón elért drámai siker lélektanilag rendkívül sokat ért, s azt meglovagolva a Bears meg sem állt a Super Bowl győzelemig.

1987. október 25 - november 8. : A Buccaneers, a Chiefs és a Packers ellen

McMahon legemlékezetesebb chicagói momentumai az 1987-es idény derekán érkeztek el, amikor súlyos vállsérüléséből visszatérve, zsinórban három mérkőzésen vezette a Medvéket diadalra úgy, hogy mindháromszor tetemes hátrányból kellett megfordítaniuk az eredményt. 1987. október 25-én Tampában McMahon az ellenfél 23-14-es félidei vezetésénél váltotta fel a gyengélkedő Mike Tomczakot. Egy mezőnygóllal tovább gyarapodott a Kalózok előnye, de a régi-új chicagói irányítónak elég volt egy negyed, hogy elrozsdásodott tagjait újra parádés formába hozza. A záró felvonásban az első hosszú támadósorozat végén a „Punky QB” maga vetődött be a labdával a gólvonalon túlra, majd két és fél perccel a lefújás előtt 26-20-as tampai előnynél még egy utolsó, meccsnyerő drivera vezette játékostársait. Második alkalommal passzal tette fel az i-re a pontot és Neal Anderson 6 yardos TD-elkapása, majd az extra pont után 27-26-os győzelemmel távozott riválisa otthonából Mike Ditka együttese. Scot Brantley, a vesztes Buccaneers linebackere valósággal áradozott az ellenfél visszatérő irányítójáról. „McMahon játékát minden más irányítóénál jobban csodálom. Ő nem próbál senkit sem imitálni, hanem csak megy a saját feje után. Olyan, mint egy irányító mezébe bújt linebacker”

Egy héttel később a Kansas City-vel szembeni chicagói randevú is thrillerbe torkollt. A Chiefs a harmadik negyed elején egy flea-ficker utáni Bill Kenney – Stephone Paige összjáték jóvoltából húzott el 28-14-re és még az utolsó 15 minutumra fordulva is tizenegy pontos fórt dajkált, de a hajrában McMahonék visszakapaszkodtak ellenfelük nyakára. Az irányító Ditka áldásával saját játékait hívta és huddle nélküli offense-zel pörgette fel a meccs tempóját, minek következtében a negyedik negyed elejére egy Willie Gaultnak adott 25 yardos átadással sikerült 28-24-re faragni a Bears hátrányát. Amikor nem sokkal később Christian Okoye fumbleja után a hazaiak megint birtokba vehették a labdát, Jim McMahon egy kilenc playből álló TD-drive-ot épített fel, melynek záróakkordjaként újra Gault „számát hívta”. A 31-28-as vezetés után a chicagóiak már nem adtak több lehetőséget és pontot a Főnököknek, így a részeredmény végeredmény lett.

A fentebb említett hármas sorozat utolsó állomása és egyben megkoronázása az ősi rivális, Green Bay Packers elleni derbi volt. Az előző idényben McMahon éppen a Sajtfejűek ellen játszva dőlt ki egy évre, amikor a „halállistás” Charles Martin a gyepbe döngölte, de ez nem tartotta vissza attól, hogy napokkal a meccs előtt egy rádióműsorban azt állítsa az ellenfélről, hogy nem igazi klasszis (eredményességi és sportemberi értelemben egyaránt). Ditka nyilván nem díjazta, hogy irányítója (aki azzal védekezett, hogy a rádióadást korán reggel vették fel és még nem volt teljesen magánál) a riválist piszkálja, s húzódása miatt különben is azt fontolgatta, hogy padra ülteti, de McMahon nem ijedt meg sem a Packerstől, sem kisebb sérülésétől, s így játékra jelentkezett. A korszakos rivalizálás újabb epizódja méltónak bizonyult az elődök gigászi csatáihoz. A negyedik negyedre 21-13-as Green Bay-i vezetéssel fordultak csapatok. Walter Payton negyedik kísérletnél véghezvitt 1 yardos „touchdown-ugrása” révén egy pontra tornázta fel magát a Bears, majd egy mezőnygóllal az állást is megfordította. Egy perccel a vége előtt Al Del Greco 47 yardos találatával ugrott előre újra a vendég gárda, de a hátralévő szekundumok elégnek bizonyultak, hogy a revansra szomjazó McMahon két 20 yardos passzal távoli field goal próbálkozáshoz navigálja csapatát. Bár a QB utolsó három átadási kísérlete eredménytelen volt, s így a korábban 47 és 48 yardos kísérleteket elpuskázó Kevin Butlernek 52 yardról kellett betalálnia, de a kicker a záró másodpercekben nem hibázott, s miután értékesítette a kísérletet és a Medvéket 26-24-es győzelemhez juttatta diadalittasan „mutatott be” az őt időkéréssel „fagyasztani” akaró Forrest Gregg-nek, a Packers főedzőjének. A siker Jim McMahonnak is hatalmas elégtételt jelentett és ezzel zsinórban huszonötösre növelte azt az egyedülálló sorozatot, amely szerint a Chicago zsinórban ennyiszer győzött, ha ő volt a kezdőirányító.

Vékonyodó jégen

Noha a széria a következő fordulóban a Denver Broncos és a még kiválóbb „comeback irányító”, John Elway ellen megszakadt, de a Chicago Bears 1987-ben is megnyerte csoportját és a rájátszásig masírozott. A menetelésnek zsinórban a második évben a Washington Redskins vetett véget és 1988-ban Ditkáéknak már a visszavonuló Walter Payton nélkül kellett harcba szállniuk a Super Bowlba jutásért. A Medvéket a Minnesota Vikings ezúttal komolyabb küzdelemre késztette a csoportelsőségért és a gárda playoff kilátásait nem javította, hogy Jim McMahon az alapszakasz hajrájára megint maródi lett. Az Eagles elleni NFC-elődöntőben az égiek még a chicagóiak segítségére siettek, amikor a második félidőre ködburokba foglalták a Soldier Fieldet, s így megóvták a hazaiak addig kivívott előnyét, de a 49ers elleni konferenciafináléra kifogytak a csodákból. Mike Ditka rizikót vállalt, amikor a lábadozó McMahont állította a kormányrúdhoz a Sasok ellen relatíve jól muzsikáló Tomczak helyett, ám számítása ezúttal nem vált be és a Bears sima 28-3-ra elhasalt saját publikuma előtt.

A fiaskó és McMahon újabb sérülései jelentősen gyengítették az irányító helyzetét. Sajátos személyiségéből adódó furcsaságai, irritáló megnyilvánulásai fölött még csak-csak szemet hunyt volna a klubvezetés, de sorozatos sérülései évről-évre nehéz helyzetbe hozták a csapatot, s a pohár 1988-as, hetekre szóló sokadik kiesésével betelni látszott. Rossz jel volt, hogy már a csapattársak sem álltak mindig mellette és a védelem egyik vezéregyénsége, Dan Hampton nyíltan megkérdőjelezte McMahon állóképességét és hozzáállását. Az 1989-es draft előtt már sok szakértő arra számított, hogy a Chicago eltradeli irányítóját, de a tranzakcióra végül csak hetekkel az alapszakasz kezdete előtt került sor. McMahon egy feltételes draftválasztásért cserében tette át székhelyét a nyugati partra és lett a Dan Henning (a Miami Dolphins jelenlegi OC-je) edzette San Diego Chargers irányítója. Beilleszkedését segítette, hogy új csapatánál a QB coach az a Ted Tollner volt, aki 1981-ben a BYU-nál ugyanezt a pozíciót töltötte be és először, mit ad Isten, a Soldier Fielden lejátszott preseason mérkőzésen ölthette magára a Chargers mezét. Noha csak perceket töltött a pályán, de elindított egy TD-t eredményező támadósorozatot és a több mint 60000-es közönség nagy ovációban részesítette egykori kedvencét.

Balsiker és takony

Az önfejű játékmester további kaliforniai tartózkodása nélkülözte a pozitív értelemben emlékezetes pillanatokat. Az idénynyitón a San Diego rögtön méretes zakót kapott a Raiders-től és McMahont egy kisebb bordasérülés miatt idő előtt le kellett hozni a pályáról. Utóbb Henning azt nyilatkozta, hogy a sérülés nem volt olyan komoly, hogy az irányító ne térhetett volna vissza, a csere QB, David Archer állítása szerint pedig McMahon maga kérte a cserét. Az ellentmondásos megnyilvánulásokkal terhelt kudarc baljós felütést adott a szezonnak és a sikertelenség a Houston Oilers elleni derbin is folytatódott, amikor Jim McMahon NFL-karrierje során másodszor jutott 300 passzolt yard fölé, de 2 TD-je mellett 3 interceptionnel büntette csapatát. Két, a magára talált védelem kivívta, győzelem után az idény derekán négyes vereségsorozatba szaladtak bele Henningék és a helyét nem találó, szakadatlanul sérülésekkel bajlódó McMahon a Seattle elleni 1989. október 29-i meccsen a kispadra került. A kezdőbe nevezett újonc Billy Joe Tolliver azonban három negyed alatt csak 41 yardot volt képes passzolni, így a hajrára a vezetőedző újra a veteránt küldte be. McMahon egy TD-drive-val 7-3-as előnyhöz juttatta a Chargers-t, de a védelem a hajrában kapitulálni kényszerült, így a végeredmény 10-7 lett a Seahawks javára.

Az újságírók kérdéseinek kereszttűzébe került irányító a fiaskó után olyat tett, amit nem kellett volna. Amikor egy zsurnaliszta az iránt érdeklődött, hogy milyen problémái vannak San Diegóban az általa Chicagóban oly sok sikerre vitt two-minute offense-zel (a korábbi három meccset a Bolts úgy veszítette el, hogy a hajrában még egyenlíthetett vagy fordíthatott volna), akkor az ingerült McMahon csak annyit mondott: „Ez a válaszom a kérdésére”, majd egyik orrlyukát befogva a másik nyílás tartalmát a kérdező irányába fújta. Nem kellett több ahhoz, hogy a média az év hátralévő részében teljesen rászálljon a fékezhetetlen játékosra és McMahont ostorozó cikkeikben minden adandó alkalommal utaltak a kínos incidensre. A Los Angeles Times kolumnistája a Chargers 1989-es idényét summázó cikkében például azt találta írni, hogy az együttesnek „flame-thrower” („lángszóró”) és nem „phlegm-thrower” („takonyszóró”) irányítóra van szüksége. Az utolsó négy meccsre már tartalékba vont McMahont nem is nagyon marasztalták San Diegóban. Miután szerződése lejártával tárgyalóasztalhoz ült a klubvezetéssel és a megbeszéléseken nem látszottak közeledni az álláspontok, azaz a Chargers-nél teljesítményéhez arányítva sokallták fizetési igényeit, megváltak tőle.

Tűzoltás a Sasoknál

Hogy a nyughatatlan McMahon nem maradt sokáig állás nélkül azt annak a Buddy Ryannek köszönhette, aki chicagói tartózkodása első felében a Bears defensive coordinatora volt, de a ’80-as évek második felében már a Philadelphia Eagles-t irányította. Az irányítónak nyilván nem volt sok választása, amikor elfogadta Ryanék ajánlatát, mert Philly-ben be kellett érnie a Randall Cunningham mögötti másodhegedűsi szerepkörrel és bajkeverő híre miatt új csapatánál játékostársai némi fenntartással is fogadták. Mellőzöttsége dacára (csak öt meccsen kapott csereként lehetőséget és összesen mindössze kilenc passzkísérlete volt) McMahon 1990-es idénye nyugodt mederben folyt el, nem balhézott, nem keltett feltűnést. Az Eagles a rájátszásba jutott, de annak első körében, a nevezetes „Body Bag Game” visszavágóján, 20-6-os kijózanító vereséget szenvedett a Redskins-től. A harmadik negyedben egy támadósorozat erejéig Buddy Ryan lecserélte Cunninghamet, de ezúttal McMahon sem tudta mozgásba hozni a támadókat és csak három sikertelen passzt lehetett neve mellé írni. Három nappal a vereséget követően a Ryan durva, tiszteletlen modorát és eredménytelenségét megelégelő klubtulajdonos, Norman Braman kirúgta a vezetőedzőt. „Pártfogója” távozása ellenére McMahon maradt Philadelphiában és az következő szezonban a sors kifürkészhetetlen szándékából az előző évinél sokkal nagyobb szerephez jutott.

Az 1991-es Green Bay elleni idénynyitón a Sasok első számú irányítója, Randall Cunningham térdszalag-szakadást szenvedett, s emiatt Jim McMahon újabb lehetőséghez jutott. Nem kevesebb állt rajta, mint a Philly már-már eltemetett szezonjának megmentése. A rajt várakozáson felül sikerült és a zöldek első négy mérkőzésükből hármat megnyertek. McMahon tűrhetően helytállt, míg a Reggie White vezette védelem nyakába vette az egész gárdát és a gyűlölt rivális, Dallas Cowboys otthonában példának okáért lenullázta ellenfelét. A lendület akkor tört meg, amikor az ötödik játéknapon a Washington ellen bekövetkezett az, amitől a McMahon sérülésekkel terhelt előéletét ismerő Eagles-drukkerek legjobban tartottak és a veterán irányítónak is le kellett bicegnie a pályáról. Noha ő a szakadás helyett megúszta egy szalaghúzódással, de pótlására már nem volt felkészülve csapata, s pár hetes kihagyása is katasztrófával ért fel. McMahon kidőlése azonnal éreztette hatását. A Redskins 23-0-ra lépte le vetélytársát és a vésztartaléknak számító 36 éves Pat Ryan három interceptionnel jelezte, hogy ő már rövidtávon sem jelenthet gyógyírt a Philadelphia irányítóbajaira. A következő két meccsen Rich Kotite vezetőedző kénytelen volt a draftolatlan újonccal, Brad Goebellel kísérletezni, de miután a zöldfülű játékos bevetései alkalmával 0 TD-t és 6 INT-t jegyzett és irányításával az Eagles elbukta mindkét összecsapását, a hajó elúszni látszott. A soron következő bye week adott némi időt McMahonnak a lábadozásra és a 49ers ellen, ha nem is száz százalékos, de játékra alkalmas volt. Jó játékra viszont nem, s így a Philadelphia sorozatban négy meccsét vesztette el, 3-5-tel pedig az NFC East utolsó helyére csúszott.

A felzárkózás a New York Giants-szel vívott rangadóval kezdődött el, melyen Jim McMahon hiba nélkül játszott, az Eagles pedig 30-7-es győzelmet aratott. A veterán játékmester testi kínjai visszatérése dacára alig csökkentek – a Giants elleni győzelem után olyannyira nem tudta karját behajlítani, hogy irányítótársának, Goebelnek kellett bekennie hónalját golyós dezodorral -, de jelenlétében a Sasok mégis váratlan szárnyalásba kezdtek. A hatos győzelmi széria során McMahon Clevelandben nyújtotta a legemlékezetesebbet.

1991. november 10. : Cleveland Browns - Philadelphia Eagles

Az 1991. november 10-i mérkőzés előtt sokáig úgy volt, hogy a lestrapált irányító képtelen lesz vállalnia a játékot, miután beinjekciózott könyöke egy allergiás reakció jóvoltából még jobban bedagadt. Rich Kotite vezetőedző állítólag csak öt perccel a kezdést megelőzően döntött arról, hogy a némileg helyrepofozott McMahon irányíthatja a támadóegységet, de döntése látszólag balul sült el, mert az újonc főedző, Bill Belichick trenírozta Browns védelme a QB egyik első passzkísérletét lefülelte és a visszahordott touchdownnal gyorsan 10-0-ás előnyre tett szert. A vezetés a második negyed elejére 23-0-ra hízott, ám addigra az Eagles irányítója végre felvette a játék ritmusát. McMahon a szünet előtt Keith Jacksonnak és Fred Barnettnek adott TD-passzokkal faragott a hátrányból, majd Roger Ruzek mezőnygóljával az első félidő végére 23-17-re zárkóztak fel a vendégek. Noha a játékrészben utoljára a Cleveland irányítója, Bernie Kosar nevethetett, amikor 24 yardos átadással találta meg az ellenfél célterületén belül Reggie Langhorne-t és ezzel kialakította a 30-17-es félidei részeredményt, de a második felvonásban már nem termett több babér a hazaiaknak.

Az Eagles defensive coordinatora, Bud Carson 1990-ben még a Browns-t edzette és számára különösen nagy elégtételt jelenthetett, hogy védői (Reggie White, Seth Joyner, Eric Allen és társaik) a harmadik és negyedik negyedben nem engedélyeztek több pontot egykori csapatának. Jim McMahon három mezőnygólig vezette a támadókat, ezzel 30-26-ra módosult az állás, s végül 341 passzolt yarddal zárta az összecsapást. A hazaiak vezére, Bernie Kosar a második félidőben nem tudta tartani a lépést „kollégájával”, bár történelmet írt, amikor sorozatban 308 interception nélküli passzal a múltnak adta Bart Starr korábbi, 294-es rekordját. A Browns-nak nem is igazán a Kosar sorozatát végül megtörő labdalopás fájt, hanem amikor a meccs hajrájában, 30-26-os vezetésüknél és saját 2 yardosuknál Webster Slaughter elfumblizta Jeff Feagles általa neki puntolt labdát. Az Eagles Jim McMahon Calvin Williams-nek adott TD-passzával büntette a kapitális bakit, majd szívós védelmével megőrizte a 32-30-as vezetést.

A Sasok menetelése azonban csak addig tartott, amíg a toldozott-foldozott McMahon pályára tudott támolyogni. Az irányító már a december eleji Oilers elleni hétfő esti rangadón rásérült könyökbajára, ám akkor a két fumble-t megszerző, kettőt kikényszerítő és négy sacket jegyző linebacker, Seth Joyner és az ellenfél két elkapóját „hidegre tevő” safety, Wes Hopkins vezette védelem kicsikarta a győzelmet. A következő fordulóban a Philly a Giants Stadiumban vizitált és Jim McMahon a szezonban utolsó alkalommal dirigálhatta a zöldek támadóegységét. A második negyedben a kékek gigászi DT-je, Lorenzo Freeman temette maga alá az ezer sebből vérző veteránt, s a megmozdulás pontot tett McMahon idényének végére. Ezt a meccset még hozta a ligaelső védelem és a „beugró” Jeff Kemp, aki az idény során a csapat ötödik irányítója volt, de az utolsóelőtti játéknapon a szintén rájátszásra aspiráló Dallas-szal szemben már vereséget szenvedtek. A bukta sorsdöntőnek bizonyult, hiszen az Eagles ennek köszönhetően maradt le a biztos wild card helyről. Jim McMahon megint elgondolkozhatott azon mi lett volna, ha elgyötört tagjai kibírják az alapszakasz viszontagságait, s a lamentálásra a soron következő idényben temérdek ideje lett, hiszen a visszatérő Randall Cunningham mögé a tartaléksorba szorult. A csere QB 1992-ban csak akkor kapott lehetőséget a kezdőben, amikor Rich Kotite nevelő és ösztökélő szándékkal a Raiders ellen padra ültette a rapszodikusan teljesítő Cunninghamet.

Hattyúdal

A sors iróniája, hogy a sokak által temetett McMahon következő tétmeccsén, az 1993-as idény nyitófordulójában szintén a Raiders-szel védőivel nézhetett farkasszemet, igaz már nem zöld-fehér mezben, hanem a Minnesota Vikings lilájában. Az akkoriban Dennis Green edzette, Cris Carter, Randall McDaniel és John Randle nevével fémjelzett csapat 1992-ben megnyerte az NFC Centralt és 1993-ban is a végső győzelemre esélyesek közé számították. Jobb választás híján a Dennis Green a visszaeső maródisága miatt mindig rizikós McMahont nevezte a kezdőbe, de Jim debütálása bizony csapnivalóan sikerült és két interceptionje közül az egyiket TD-re hordta vissza a Fosztogatók védelme. A következő derbi viszont sokkalta fontosabb volt a rutinos irányítónak, mivel tétmeccsen először léphetett pályára a Bears ellen Chicagóból való viharos távozása óta. A pontszegény találkozón McMahon feltűnésmentesen jó játékot mutatott és noha csupán 173 yardot passzolt össze, de 29 átadási kísérletéből 23 célba ért, a negyedik negyedben pedig egy híréhez méltó TD-drive-val fordította új csapata javára az eredményt. A lefújás után McMahon azt nyilatkozta, hogy nem érez különösebb elégtételt hajdani csapata legyőzése miatt, hiszen korábbi játékostársaival továbbra is jóban van és kizárólag Mike McCaskey klubelnökre neheztel. A harmadik játéknapon a Vikingek irányítója a szárnyait bontogató Brett Favre-t és társait „oktatta”. Egy perccel a vége előtt és 12-13-as hátránynál indított támadósorozatban McMahon 4. és 8-nál adott egy 19 yardos passzot Cris Carternek, majd amikor már csupán 14 szekundum maradt, egy 45 yardosat Eric Gulifordnak. A pazar összjáték Fuad Reveiz 22 yardos mezőnygólját készítette elő, amellyel a Minnesota 15-13 arányú sikert aratott és így bő egy hét alatt két csoportriválisával is elbánt.

A hatodik fordulóban a Vikings második meccsét is letudta a Bears-szel szemben, s ez a Chicagóba való visszatérés miatt talán még fontosabb volt McMahonnak. A Soldier Field-i összecsapáson a Szeles Város egykori kedvence a hetekkel azelőttinél lényegesen haloványabban játszott és mindössze 90 yardot passzolt. A 19-12-es vendéggyőzelemmel zárult találkozót ezúttal a Vikingek védelme szállította. 3-3-nál a Minnesota linebackere, Jack Del Rio fumble-t kényszerített ki és a turnovert percekkel később futott TD-re váltották Dennis Green fiai. A harmadik negyedben 12-9-es Vikings-vezetésnél Audray McMillan növelte az előnyt egy interception-return touchdownnal, majd az utolsó pillanatokban Del Rio labdalopása pecsételte meg végleg a hazaiak sorsát. Jim McMahon ezalatt már az orvosok felügyelete alatt próbált magához térni egy könnyűnek látszó agyrázkódásból. A veterán QB ekkor még megúszta az esetet komolyabb következmények nélkül, a Lions ellen azonban sokat sanyargatott válla megint bemondta az unalmast és az alapszakasz derekán így újból kénytelen volt kivenni „rendes betegszabadságát”. A több hetes kihagyást nehezen viselte a gárda, mert McMahon nélküli öt meccséből négyet elveszített és ezzel 5-6-os mérlegre zuhant vissza. Visszajötte után egy siker és egy vereség következett, s három héttel a vége előtt már végképp nem fért bele több botlás a playoffra ácsingózó Vikingeknek.

A sorsdöntő hajrászéria első állomásán McMahon megint túlragyogta a nála 10 évvel fiatalabb Favre-t és vetélytársa 2 TD-s, 1 INT-s produkciójára 3 TD-vel kontrázott, a Minnesota pedig 21-17-es diadallal távozott a Lambeau Fieldről. A magára találta irányító ezt követően nem a közeljövő, hanem a jelen egyik legendája ellen vezette csatába az északi harcosokat. A motiváltabb lila mezesek 31-10-zel játszották le a pályáról a Joe Montana vezette Kansas City-t és McMahon megint lényegesen jobb mutatókat produkált, mint a rivális játékmester. Az alapszakasz utolsó játéknapján a gyengécske Redskins otthonában kiizzadott győzelem révén 9-7-tel végzett a Vikings és ezzel végül megcsípték az egyik wild card helyet. A bravúros hajrát viszont nem követte impozáns folytatás. A rájátszás első körében a Giants Stadium szeszélyes széllökései elfújták a Minnesota Super Bowlról szőtt álmait. Jim McMahon megint kemény kiképzést kapott. Kisebb sérülések miatt egy időre átengedte az irányítást tartalékjának, Sean Salisbury-nek, de mikor újra játékra jelentkezett, már ő sem tudta visszahozni a meccsbe csapatát- A találkozó utolsó játékában a visszavonulás előtt álló Lawrence Taylorért is küzdő New York-i védelem a félpályánál sackelte az ellenfél irányítóját, s azzal a Vikingek idénye is végéhez érkezett.

"Nyugdíjas" évek

McMahon tűrhető, helyenként kiváló teljesítménye dacára a Minnesota nem adott neki újabb szerződést, s inkább a nála három évvel idősebb, de strapabíróbb Warren Moont igazolta le. Hősünk azonban nem maradt sokáig munka nélkül, s ahhoz az Arizona Cardinals-hoz került csereirányítónak, amelynek dirigálásával az 1994-es szezon előtt régi, jó chicagói ismerősét, Buddy Ryant bízták meg. Cseréből ugyan már a második játéknap után kezdővé lépett elő, de elsősége a depth charton pünkösdi királyságnak bizonyult, mivel a Cleveland Browns elleni gyászos, 32-0 arányú fiaskóból pontatlan játékkal és két interceptionnel vette ki a részét. Ezt követően már csak egy mérkőzésen ugrott be néhány perc erejéig, majd a szezon végeztével Phoenixből is továbbállt.

Jim McMahon kalandos pályafutásának utolsó állomása Green Bay volt. A Packers vezetőségére nyilván nagy hatással gyakorolt az az irányító, aki velük szembeni utolsó tíz meccsét zsinórban megnyerte. Ha játékára már nem is, de tapasztalatára és Brett Favre-nak osztott tanácsaira még számítottak. Bár a disznóbőr „osztogatására” két wisconsini idénye alatt McMahonnak szinte semmi lehetősége nem volt, de öreg, törődött csontjainak talán jót is tett, hogy csak az oldalvonal mentén kellett álldogálnia. Akármennyi része volt a végső sikerben (vélhetően csekély), az 1996-os idény végén az egykor a Bears-szel Super Bowlt nyert játékos újra bajnoki aranygyűrűt húzhatott az ujjára, ezúttal a Medvék örök riválisát szolgálva. A két csapat és szurkolótábora közötti korszakos vetélkedés kissé újra felizzott, amikor a Super Bowl-győztes Packers Fehér Házban tett szokásos vizitje alkalmával az örök bajkeverő McMahon 9-es számú chicagói mezében jelent meg. Az érintett azzal magyarázta botrányt kavart öltözékét, hogy amikor a Bears-szel nyert bajnoki döntőt a Challenger űrrepülő katasztrófája miatt elmaradt az elnöki vendéglátás, s így kissé kárpótolni szerette volna magát. (Ezen felül valószínűleg úgy érezhette, hogy a korábbi sikerhez sokkal többet tett hozzá, mint a Sajtfejűek diadalához.) Akármiképp is, Jim McMahon a csúcson hagyta abba és az idényt követően véget vetett aktív pályafutásának.

A kétszeres Super Bowl-győztes állítólag nem követi árgus szemekkel az NFL történéseit, de azért nem tűnt el teljesen és időről-időre megtalálják őt a színes egyéniségére jól emlékező médiamunkások. Jim az utóbbi években olyan, több egykori és jelenlegi futballista által is folytatott, tevékenységgel került a hírekbe, mint jótékonysági akciókban való részvétel, idegenben szolgáló katonáknál tett látogatások vagy az ittas vezetés. A labda helyett, ahogy megannyi „nyugdíjas sportoló”, legszívesebben golfütőt ragad és hogy agyonműtött karjának ereje még mindig herkulesi azt jól bizonyítja, hogy két éve 319 yardos lökettel vitte el a pálmát azon „Long Drive Competition” nevű golfversenyen, melyen olyan hajdani és mostani focisták is indultak, mint Jerry Rice, Vinny Testaverde, David Carr vagy Trent Dilfer. McMahon azonban a futballnak sem fordított teljesen hátat és felkérték a Super Bowlt övező műsorkavalkád különleges attrakciójául szánt Lingerie Bowl szakmai tanácsadójának. A férfi szemek gyönyörködtetésére szánt, hiányos öltözetű lányok által mímelt labdázgatás azonban nem keltette a várt érdeklődést, így a Super Bowl XLII-re időzített Lingerie Bowl elmaradt, s vele Jim McMahon sansza is elúszott, hogy a Nyugati csapat edzőjeként újabb „rangos” elismerést söpörjön be.

Utószó

Az egykori rosszfiú azért komolyabb, a sportot érintő kérdésekben is kifejti néha a véleményét. Idény nyáron korábbi csapattársa, Brett Favre „vargabetűi” kapcsán sem rejtette véka alá, hogy mit gondol. Az interjúban McMahon kijelentette: „Tavaly azt tanácsoltam neki, hogy vonuljon vissza. Minek játszana még? Elég pénze van, biztosan beválasztják majd a Hall of Fame-be és igazi Green Bay Packerként fejezheti be. Ezt próbáltam neki elmagyarázni. Miért b… el ezt azzal, hogy a Vikings-hez megy játszani?” Bagoly mondta verébnek? Bármennyire is adja magát, erős fenntartásokkal áll csak meg a két irányító közötti párhuzam. Karrierjük alkonyán ugyan mindketten egykori csapataik riválisánál kötöttek ki, de nehéz volna McMahont Favre-val vagy akármilyen konzisztensen eredményes quarterbackkel összevetni. Az előbbi ugyanis minden futballpályán elért sikere dacára egy nagy talány marad. Minduntalan felvetül majd vele kapcsolatban kérdés, hogy mire vihette volna, ha olyan vasemberként küzdheti végig pályafutását, mint a szinte egyetlen meccset sem mulasztó Favre vagy Manning. Biztosan sokra, de feltételes nagysága valószínűleg sohasem lesz elég ahhoz, hogy beemelje őt a Hírességek Csarnokába. Pedig milyen jól mutatna Cantonban egy hajpántos-fülbevalós-napszemüveges bronzszobor!

Dorkó Szabolcs (Szabler)