Szezonértékelők II

 

AFC South 
 

 

Houston Texans

AFC South 2. hely, 9-7

 

Az idei szezon egy nagy lépés volt a franchise történetében, hiszen most először sikerült a csapatnak pozitív mérleggel zárni. Ennek ellenére a csapat szurkolói egy kicsit szomorkodhatnak, mivel nagyon kevesen múlt, hogy a Texans még a playoffba is bejusson. Mindezt úgy tudta elérni a csapat, hogy az év nagy részében gyakorlatilag nulla volt a futójáték, és a támadás csak a passzjátékra tudott épülni. A jó szereplés csak úgy volt lehetséges, hogy Matt Schaub idén először végig tudta játszani az egész szezont. Ez meg is látszott a teljesítményén. Ő passzolta a legtöbb yardot az egész NFL-ben és Andre Johnson társaságában élete első Pro Bowljára is meghívták, ahol ráadásul MVP is lett. 

Az elkapóknál Andre Johnson továbbra is minden kételyt eloszlatóan az NFL legjobb WR-ei közé tartozik, Kevin Walter pedig megfelelő társa volt. Ezt meg is hálálták utóbbinak egy új 5 éves szerződéssel, és hogy jövőre is kezdő elkapó maradhat. 

Tavaly még Pro Bowlra mehetett, de idén sajnos egy súlyos ACL-szakadás tönkretette a remek a tight end, Owen Daniels szezonját. Daniels volt az egyik első számú célpont a redzone-ban és jó úton haladt, hogy akár 1000 elkapott yard környékén zárjon, de november 1-jén a Bills ellen elszenvedett sérülése annyira súlyos volt, hogy onnantól véget is ért számára a szezon. Ennek ellenére az idén RFA státuszú Danielsre a Texans a legnagyobb lehetséges tendert rakta, ami azt mutatja, hogy a vezetés bízik abban, hogy képes lesz majd 100%-osan felépülni. Érdekes helyzet lesz majd, hogy Owens már tavaly is egy hosszútávú szerződést próbált kicsikarni magának, és minden bizonnyal idén is ezzel fog próbálkozni, de főleg a sérülése után a vezetőknek nem ez áll a leginkább érdekében.

A futóknál nagy volt a fejetlenség az idei évben. Ezt mi sem mutatja jobban, hogy négy különböző játékos is kezdett a szezonban. Általános probléma volt a gyenge labdatartás miatti sok fumble, ami a Texans több vereségét is okozta. Emellett a tavaly még 1000 yard felett teljesítő Steve Slaton inkább csak elkapásokból tudta veszélyeztetni az ellenfél védelmét. A szezon végére pedig már csak backup lett Ryan Moats mögött, és végül egy vállsérüléssel ideje korán fejezte be ő is az évet. Moatsnak lett végül az egyik legsikeresebb szezonja, de a labdabizonytalanság nála is gondot okozott. Moats mellett névleg Chris Brown volt a kezdő, de sok szerep nem hárult rá. Számára főleg a Texans szerencsétlen pillanataiban jutott a főszerep. Az évet végül az undrafted rookie Arian Foster fejezte be, aki a Miami és a New England ellen az utolsó két héten 3 TD-t és több mint 200 yardot ért el. Ennek ellenére a hírek szerint a Texans az idei draft elején egy új running backet fog majd igazolni, ami majd érdekessé teszi jövőre is ezt a posztot a Texansnál.

 

A védelemben a régi ismerősök mellé érkezett több meghatározó új arc is, akik együtt egy elég erős védelmet hoztak végül össze. A védelem fő jellemzője az volt, hogy több playmaker játékos is volt benne, így főleg a szezon második felére már tudták, hogy a kellő turnovereket vagy akár az egész meccset. Azt már régen is tudtuk, hogy az ex-alabamai "every down" linebacker DeMeco Ryans és Mario Williams igazi klasszis játékosok, de most kaptak három olyan társat, amivel igazán erős alakulattá vált ez a védelem. A Texans jól fektette be az első két körös választási jogát az idei draft során. Az első körben húzták Brian Cushingot, a másodikban pedig Connor Barwint. Ezzel a lépéssel mindkét meghatározó alak kapott egy-egy társat maga mellé. Brian Cushing rookie létére nagyon érett játékot mutatott és nem nagy meglepetésre egyértelműen megnyerte a legjobb védekező újoncnak járó díjat és még az AFC Pro Bowl keretének is a tagja lett. Cushing tényleg mindent megtett vagy még többet is, mint ami egy linebackertől elvárható lenne. Csinált sack-eket, levadászott labdákat, kiharcolt fumble-öket és emellett pedig persze számtalan tacklet is megcsinált. Persze még volt egy nagyon fontos érkező hála a Kansas City Chiefsnek, akik megváltak a szezon kezdete előtt Bernard Pollardtól. Pollardra nagy szüksége volt a secondary-nek. Vele vált igazán ütőképessé ez a védelem. Az első Colts elleni meccsén már be is köszönt a nagy ellenlábasnak, Peyton Manningnek, és két passzát is sikeresen halászta le. Egyedül a passz elleni védekezés volt, ami a szezon végén is gyengébb maradt. Dunta Robinson az idei évben nagyon gyengén játszott, ezért a tavalyi franchise tag után idén inkább hagyták, hogy a Falconshoz igazoljon, így a cornerback pozícióban majd igazán ráfér majd az erősítés a gárdára.

A special team főleg Kris Brown nagy szenvedéséről szólt. Brown kihagyott 11 kísérletet is, amiből kilenc 50 yardon belülről, sőt a kilencből öt még 40 yardnál is közelebbről. Ráadásul főleg fontos helyzetekben remegett meg Brown lába. Emiatt a szezon végére már elveszett a bizalom az irányába és keményen meg kell majd küzdenie a pozíciójáért.

 

Az idei évvel a Texans elkezdte levetni azt a szimpatikus, de egy nüansznyival mindig elvérző, és saját magát megverő csapat képét, ami az elmúlt években jellemezte, és ha Kyle Shanahan távozása nem hagy majd mély nyomokat a csapatban, akkor a Houston könnyen megkezdheti az ismerkedését a januári footballal.

 

Indianapolis Colts

AFC South 1. hely, 14-2

 

Eltelt egy újabb év, ami egy újabb Manning MVP címet és egy újabb Colts playoff szereplést hozott, de ezúttal is egy vereséggel ért véget a szezon a csapat számára. Ezúttal viszont a legfájóbb fajtából, a Super Bowl vereségből jutott osztályrészül az Indianapolisnak.

A Colts nagy menetelése azért volt meglepő, mert semmi sem utalt rá. A tavaly a csoport elsőségét elvesztő csapat egy új vezetőedzővel, új defensive és special team coordinatorral vágott neki a szezonnak és több kulcsjátékos is lesérült. Ennek ellenére az Indianapolis csak menetelt tovább és sorra nyerte a meccseit. A támadók mozgatórugója egyértelműen Peyton Manning volt, aki Anthony Gonzalez elvesztése ellenére két fiatallal, Pierre Garconnal és Austin Collie-val is összecsiszolódott. Az év második felére már észre se lehetett venni, hogy egy jövőbeli Hall of Fame elkapót és egy első körös elkapót vesztett el, és csak két eddig ismeretlen emberrel dolgozik. Garcon gyors volt és robbanékony, de a labdák elkapásával meggyűlt néha a baja, míg Collie a felé menő labdákat rendre elkapta, ezért az egyik fontos redzone-beli célpont lett. Persze ott volt még Dallas Clark, aki Tony Gonzalez után a másodikként 1000 yard felett zárt és Reggie Wayne is, akinek jó éve volt, de azért önmagához képest egy kicsit gyengébben zárt, főleg az utolsó, legfontosabb felvonáson maradt el tőle a várt emlékezetes alakítás. A támadó falban tavalyhoz képest visszatért Ryan Lilja, de azóta az offseasonben már távozni is kényszerült. A helyét valószínűleg a szezon közben csere Mike Pollak veheti majd át, pedig őt egyébként egy korábbi aréna football játékos tudta kiszorítani a kezdőből. Ezt még megspékeli, hogy Bill Polian a támadófalat tette a Super Bowl vereség egyik fő okának, így érdekes lesz majd figyelni a draftot, és hogy hogyan oldja meg ezt a problémát a csapat támadófal guruja. Howard Mudd nélkül, aki az idei szezon után visszavonult.

 

A védelem remeklése azonban nagyobb rejtély volt, mint a támadóké, mivel itt nincs egy Peyton Manning, aki egyedül tudja szállítani az eredményeket, sőt a kezdő játékosok nagy része rövidebb vagy hosszabb ideig sérült is volt. Kezdésnek Bob Sanders fejezte be hamar a szezont, őt követte Marlin Jackson, aki tavaly még kezdő cornerback volt. Ha ez nem lett volna még elég, akkor a két kezdő cornerback Powers és Hayden sem akart sokat egészséges lenni, de a Bullitt-Bethea safety duó és Lacey jól megoldotta a feladatát. Ez köszönhető volt Mathisnek és Freeneynek, akik megnehezítették az irányítók dolgát, hogy a néhol lyukas secondary hibáit kihasználják. De persze Freeney se tudta végigjátszani az egész szezont egészségesen, és amikor a legfontosabb lett volna, akkor nem tudta a legjobbját nyújtani a sérülések miatt. A linebacker poszton nem meglepő módon ugyanúgy találhatunk kiesett kezdő játékost Tyjuan Hagler személyében. Az ő kiválása volt azonban a legkisebb rossz, mivel hiába volt legtöbbször észrevehetetlen Philip Wheeler, a két társ Gary Brackett és az idei évben nagyon sokat fejlődő Clint Session kisegített. Brackett játéka meghatározó a Colts szempontjából, mivel a Tampa védelem nagyon sokat követel a középső linebackertől, és erre a posztra csak kevés alkalmas játékos van a ligában. Ezt mutatja is, hogy annak ellenére, hogy a Colts el szokta engedni a szabadügynökké váló linebackereit, Brackett esetében kivételt tettek, és 29 éves kora ellenére egy 5 éves szerződésben egyeztek meg vele. Így Sanders és Freeney után a védelem egy újabb kulcsfigurája kapott egy zsíros szerződést a vezetőktől, bár Sanders szerződését már lehet sajnálják, mivel Melvin Bullitt az idei évben már felnőtt a feladathoz, és Sanders átlagosan alig 8 meccsen bevethető. Fontos megemlíteni, hogy a kis nevek ellenére egy dologban nagyon erős volt idén a Colts. Az pedig, hogy mindig alkalmazkodni tudtak ahhoz, hogy mit játszik az ellenfél. Egész szezonban lehetett látni, hogy a meccs elején valamivel szétszedik a védelmet, de a második félidőre már nem lehet ellenük előre haladni és végül Manning megnyerte a meccset. Ez volt a Colts legnagyobb fegyvere és a Super Bowlon pont ez lett a csapat veszte. Freeney nem tudta túltenni magát a sérülésen, és a védelem nem tudott váltani, így a Saints szépen lassan szétszedte őket.

 

A Super Bowl vereség ellenére a Colts az egyik legkomplettebb csapat jelenleg az NFL-ben. Ráadásul a csapat nagy része együtt is marad, illetve Manning visszavonulásától sem kell tartani egy ideig. Így a Colts nemcsak az AFC South favoritja, hanem akár arra is a legesélyesebb lehet, hogy jövőre ismét az egész AFC-t megnyerje majd.

 

Jacksonville Jaguars

AFC South 4. hely, 7-9

 

A Jaguars szezonja kis hullámhegyekből és nagy hullámvölgyekből állt, és összességében azt lehet mondani, hogy a szezon nagy részében gyengén játszottak, de mégis ott voltak a playoffba jutás közelében. Ez főleg egy embernek volt köszönhető, Maurice Jones-Drewnak. A Jaguars az erősebb ellenfelek közül csak a Texanst tudta megverni, őket azonban mindkét alkalommal, de ehhez nagyban kellett a Houston segítsége is. Ennek ellenére. ha lettek volna mások is, aki Jones-Drew teljesítményéhez hasonlót nyújtanak, akkor kedvező sorsolás, mások fintorgása ellenére a Jaguars igenis ott lehetett volna az AFC legjobb 6 csapata közt. A rájátszásban pedig aztán bármi megtörténhet. De miért nem sikerült végül? Erről főleg a támadó és a védőfal tehet. A támadófal szinte már csak célkeresztet nem rajzolt Garrardra, akit hiába az újonnan hozott három OT, a tavalyi évhez hasonlóan 42-szer sackeltek. Összehasonlításképpen Schaubot, Manninget és Youngot összesen 44-szer sackelték a maguk összesen 44 meccsén. Ez meg is látszott Garrardon. Messze van már a 2007-es év, amikor Garrard összesen 5 labdát vesztett el. Idén 10 interceptiont dobott és 14 fumble-je volt, amiből 8-at el is vesztett. Ennek ellenére a sok sérült és lemondás miatt idén ő is pro bowler lett, de ezt mondjuk be lehet tudni a 2007-ben elmaradt neki kijáró elismerésnek. Csak így fura, hogy egy pro bowl szezon után egy irányítónak aggódni kell az állásáért. Mivel a sok rossz körülmény ellenére a teljesítményben nagyon benne van Garrard is, aki semmi pluszt nem tudott hozzáadni a játékhoz, emellett pedig a régi időszakkal ellentétben még labdabiztosnak se lehet már nevezni. Így a nyáron bizonyítania kell, hogy jövőre nehogy Luke McCown legyen a Jaguars irányítója vagy esetleg egy draftról érkező új ember. 

A Jaguarsnál nincsen futókérdés. Egy ember van, a Futó. Ha őt megfogják, akkor nagy bajban van a csapat, ha pedig lehetőséget adnak neki, akkor pedig a hátán viszi a társait. Maurice Jones-Drew hiába játszik kiemelkedően és produktívan, hiába bizonyítja, hogy egyedüli futóként is elbírja a terhelést. A balszerencséjére mások elhomályosítják őt, és még a saját csoportjában se lehet a kizárólagos legjobb, de ennek ellenére idén végre megtehette első látogatását a Pro Bowlra.

Tavaly az offseasonban a Jaguars két új elkapót is hozott, de egyik sem volt igazi megoldás, hanem egy már régebben a csapatnál lévő játékos Mike Sims-Walker volt, aki kiemelkedőt tudott produkálni. Az előzetes tervekkel ellentétben Torry Holt nem tudott már nagy segítség lenni, így a Jacksonville már meg is vált tőle, ezért egy fontos feladat lesz majd keríteni egy társat Sims-Walkernek, aki vagy segít róla elvonni a figyelmet, vagy tud profitálni a rá fordított extra figyelemből.

 

A védelemről sok jót nem lehet elmondani. Nem volt semmi nyomás, elmaradtak a nagy játékok és a turnoverek is. Így elég könnyű volt felőrölni a védőjátékosokat. Fontos azért megemlíteni a kis egyetemről érkező újonc Derek Coxot,akit  egyből beledobtak a mély vízbe. Ha ez nem lenne elég, akkor mindezt egy olyan csapatban, ami évente kétszer játszik a Colts-cal és a Texans-szal, ráadásul úgy, hogy mellette az életbiztosításnak nem nevezhető Reggie Nelson tevékenykedett, tehát a rookie cseppet sem unatkozhatott. Cox és Rashean Mathis egyértelműen a Jaguars kezdő cornerbackjei maradnak a jövőben is, de az kis aggodalomra adhat okot, hogy Mathis az utóbbi években sérülések miatt nem tudja végigjátszani az évet. Az egész védelmet érintő probléma felett nem hunyhattak szemet a vezetők sem, így az offseason elején egyből leigazolták Aaron Kampmant, aki majd minden bizonnyal jobboldali defensive endet fog játszani, a párja pedig majd Derrick Harvey lesz. Ez lehet be fog válni egy időre, de semmiképp se egy hosszútávú megoldás.

 

A Jaguars nagy reményekkel kezdte a szezont és sokszor volt vidám jövőkép előttük, de a mérleg ellenére ez az év egy nagy kopp volt a számukra, és igazából csak egy biztos pontja van a franchise-nak, aki hiába egy kis ember, képes a vállára venni az egész csapatot.

 

Tennessee Titans

AFC South 3. hely, 8-8

 

A Titans szezonjának idén négy főszereplője volt, de nagy meglepetésre közülük senki sem a védelemben játszik. Az első a hihetetlen rekordokat döntő Chris Johnson, a második a csapatnak szárnyakat adó Vince Young, a harmadik a csapat tulajdonosa Bud Adams, aki úgy döntött, hogy a 0-6-os kezdés után Kerry Collins helyett Vince Young legyen a kezdő irányító. És persze a negyedik Jeff Fisher, aki azzal kavart nagy balhét, hogy egy jótékonysági rendezvényen viselte Peyton Manning mezét. A szezon elején, amikor Collins volt a kezdő, a Titans sorra vesztette el a turnover párharcokat, és a meccsek végjátékába sem tudott extrát nyújtani, sőt volt, hogy alig adott sikeres passzt. A szezon közepén már Young volt az irányító, ami nagy változásokat hozott. Nem passzolt 300 yardokat meg sok touchdownt, de nem vesztette el a labdát, és a passzaival illetve futásaival kellő veszélyt jelentett, hogy ne lehessen csak Chris Johnsonra koncentrálni. Ez meg is hozta az eredményét, első nyolc meccséből összesen egyet vesztettek el és azt is csak a Colts ellen. Ez a nagy menetelés a korábban még hihetetlennek tűnő playoff szereplés reményét is magával hozta, de az utolsó előtti játékhéten minden rosszul sült el a számukra a Chargers ellen. A 42-17-es nagyarányú vereség nem a csapatok közti valós különbséget mutatta, azonban emiatt elszállt az álom és már csak Chris Johnson rekorddöntése maradt az utolsó hétre.

A Britt-Washington-Gage elkapóhármas nem tekinthető egy erős gárdának és nem is futottak igazán jó évet az idén, de közülük csak Gage volt a csapatnál tavaly is, ráadásul a rookie Brittnek és Washingtonnak is voltak jó időszakai a szezon során. Fontos megjegyezni, hogy az év közbeni irányítóváltás leginkább az elkapók dolgát nehezíti meg, de az idei évben már valószínűsíthetően végig Vince Younggal fognak dolgozni, ami a javulás lehetőségét rejti magában.

 

A Titans idei gyengébb szereplésének fő oka ott keresendő, ami tavaly a legnagyobb erőssége volt, vagyis a roster mélységében. Tavaly a sok tehetséges falemberrel folyamatos nyomást tudtak kelteni, és sérüléseknél vagy pihentetés alatti rotáció során sem volt visszaesés. Az idei évben pedig a sérülések pont azokon a posztokon csaptak le, ahol nem voltak megfelelő cserejátékosok. Először a secondaryt érte el a sérüléshullám. Ennek hatására még az idei hatodik körös választott Jason McCourty is kezdőként lépett pályára a szezon egyik részében. Ez meg is látszott főleg a New England elleni érdekesre sikerült mérkőzésen. Ráadásul Nick Harper sem kezdő kaliber már, így egy korai draft pick feláldozása elengedhetetlen tűnik, hogy az ideihez hasonló módon ne szedjék szét a secondaryt. A második hullám a már idősebb linebackereket érte el. David Thornton egy súlyos vállsérülést szenvedett, és azóta már olyan hírek is felmerültek, hogy akár a visszavonulása sem kizárható. Ha ez nem is történik meg, akkor is lehetséges, hogy jövőre már nem a Titans tagjaként tér vissza a rehabilitációjából, mivel szerződése utolsó évébe lép 2010-ben és ez nem kis összeget jelent. A helyét az év végén a rookie Gerald McRath vette át. Thorntonnál is súlyosabb sérült szenvedett a másik OLB Keith Bulluck, aki az ACL szalagját szakította el, ráadásul ő már majdnem 33 éves és a szerződése is lejárt, így se a Titans, se más csapatok nem kapkodtak érte. Minden bizonnyal az ő pótlására érkezett Will Witherspoon, aki akár mind a három linebacker pozícióban is képes játszani. Ennek ellenére az idei szezon megmutatta, hogy ez a pozíció mindenképp erősítésre szorul, mert egy nagyobb sérülés nélkül is előfordulhat, hogy két kezdőt kell majd pótolni és akkor még mindig megmarad a fő probléma, hogy nincsenek megfelelő cserék. Bulluckon kívül egy másik nagyobb nevű távozó is akad még, ő Kyle Vanden Bosch. Javon Kearse-szel, Albert Haynesworth-szel és vele együtt már a harmadik 2008-ban még kezdő védőfalember távozott a csapattól. Hiába van sok tehetséges játékos ezen a poszton, az idei pass rush elmaradt attól, amivel a Titans egy éve AFC legjobb mérlegével zárt.

 

A Titans tőle szokatlanul az idei évében nem a védőknek, hanem a támadóknak, főleg Chris Johnsonnak köszönhette az eredményeit. Ez meg is mutatkozik abban, hogy a védelem minden területén elkél majd az erősítés. A támadók azonban egy erős egységgé váltak az év végére és az egyetlen gondjuk inkább az lehet, hogy az ellenfelek esetleg megtalálják az ellenszérumot a Johnson-féle pusztításra.

 

 

NFC South
 

 

Atlanta Falcons (9-7):

 

A Georgia Dome-ban mindenkit kellemes meglepetésként ért a 2008-as esztendő, senki sem várta el egy újonc irányító által dirigált csapattól a rájátszásba jutást, mégis sikerült Matt Ryanéknek véghezvinni ezt a bravúrt. Ezek után nem lehetett más célt kitűzni a csapat elé, minthogy a nehezebb sorsolás ellenére újfent bekerülni a playoffba és nyomatékosítani a vetélytársakban, hogy nem csak egy kifutott szezonról volt szó, hanem hosszútávon is számolni kell a Falcons-szal. Nos, ha szabad így fogalmaznom, ötven százalékosan sikerült megfelelni az elvárásoknak, hiszen a rájátszás nem lett meg, viszont azt sikerült bebizonyítani, hogy ezzel a gárdával igenis számolni kell az elkövetkezendő években, ha Fortuna istenasszonya megsegíti Mike Smith-éket, ez a garnitúra sok mindenre képes lehet Matt Ryan vezetésével.

 

Ha egyetlen okot kellene mondani, ami miatt a támadóknak nem sikerült hozni azt a teljesítményt, amit egy évvel korábban, akkor az egyértelműen a megfelelő depth hiánya. Ott ugyanis még nem tart ez a csapat, hogy Matt Ryant és Michael Turnert sérülés esetén helyettesíteni tudja, azt már a szezon előtt tudni lehetett, ha ők kiesnek, akkor vége a Falcons idényének. Mivel mindkettejüknek kellett meccset mulasztani ilyen okokból, ráadásul Turner helyettesének/párjának tartott Norwood sem volt tudott egészséges maradni, így meg volt lőve Mike Smith csapata, Chris Redmannel és Jason Snellinggel jelenleg még nem versenyképesek a Sólymok. Tony Gonzalez megszerzésével ugyan egy remek célpontot kapott Ryan, de azért az elkapósor még mindig nem az igazi, ráadásul Harry Douglas sérülése sem jött túl jól (mikor jön jól egy térdszalagszakadás). Utólag könnyen okoskodik az ember, de talán Laurent Robinson elcserélése sem volt bölcs döntés, pláne, hogy gyakorlatilag alig kapott érte valamit az Atlanta a St. Louis-tól (mondjuk Robinson is megsérült, tehát vele sem lett volna sokkal előrébb a Falcons). A sérülésekhez még hozzájött az is, hogy Ryant utolérte a másodéves irányítók átka, vagyis visszaesett a játéka újonc szezonjához képest, köszönhetően annak, hogy jobban fel tudtak belőle készülni az ellenfelek, a támadófal sem védte úgy, mint tette azt egy évvel korábban, így mindent összevetve nem is olyan rossz az a 9-7-es mérleg, amit elértek az atlantaiak.

 

A védelemben elsősorban a secondary-vel kapcsolatban adódtak problémák, persze erre lehetett számítani az idénykezdet előtt is, a Chris Houston, Eric Coleman, Thomas DeCoud, Brent Grimes négyestől nem nagyon kellett tartania senkinek. A legalább átlagos passzjátékkal bíró ellenfelek játszi könnyedséggel csináltak bohócot a Falcons cornereiből, de olykor még a rendkívül halvány offense-ek is villogtak Houstonék ellen. Ennek ellenére azért akadt üde színfolt az atlantai defensive backek játékában, a másodéves FS-t, Thomas DeCoud-t mindenképp ki kell emelni, úgy gondolom vele hosszú távra is tervezhetnek, remek játékos válhat belőle. A LB-sor ezzel szemben az elvárások felett teljesített, a Stephen Nicholas, Curtis Lofton, Mike Peterson hármasra egy rossz szava nem lehet a szurkolóknak, szerencsére a sérülések is elkerülték őket (amiért áldhatják a sorsot Atlantában végigfutva a cserék névsorát), ami elsősorban Peterson esetében nagy szó, hiszen emberemlékezet óta nem tudott végigjátszani egy teljes szezont. A védőfallal viszont akadtak gondok, Jamaal Anderson egyértelműen a bust kategória felé tendál (próbálták már a védőfal minden posztján, Jerry sérülése után játszott DT-is is, de sehol sem volt meggyőző), Peria Jerry mindössze két meccsen léphetett pályára térdszalagszakadás miatt, John Abraham is messze járt 2008-as teljesítményétől, Jonathan Babineaux pedig egyedül nem sokra vihette, hiába remekelt a szezon nagy részében. Kroy Biermann, Lawrence Sidbury és Chauncey Davis időnként mutatott szép dolgokat, de ők még kevesek ahhoz, hogy állandó nyomást jelentsenek az ellenfél irányítójára.

 

Tehetséges, fiatal kerete van a Falcons-nak, ami egy jó offseasonnal komoly eséllyel pályázhat az NFC déli csoportjának a trónjára. Meg is kezdték az építkezést, hiszen a secondary mindenképp javult azzal, hogy Dunta Robinson lesz az első számú cornerback Chris Houston helyett, aki a következő szezont már Detroitban kezdi. Persze nem biztos, hogy az ex-Texans CB ér annyit, mint amennyit fizetnek neki, de a szabadügynök piac már csak ilyen, ha valakit meg akar szerezni egy csapat, bizony áldozni kell rá becsülettel. A drafton a két fal megerősítését érzem a leginkább indokoltnak, de nem elképzelhetetlen egy korai LB draft sem tekintettel arra,  hogy Peterson azért már krisztusi korba lépett és sosem volt rá jellemző, hogy annyira strapabíró lett volna. Ahogy az NFC South szintes összes tagjáról elmondható (talán egyedül a Saints lesz ez alól a kivétel), a Falcons-ról is elmondható, hogy könnyebb sorsolása lesz idén, mint tavaly volt, így nagyon meglepne, ha nem lennének versenyben a rájátszásért folytatott versenyfutásban.

 

 

Carolina Panthers (8-8):

 

Egy elképesztően sikeres szezont zárt le egy borzalmas playoff meccsel alig több, mint egy esztendeje a Panthers, ami után a legégetőbb kérdés az volt, hogy Jake Delhomme-nak sikerül-e túltennie magát a Cardinals elleni összeomláson, vagy komoly irányítógondokkal fognak küzdeni a szezon során a Párducok. Nos, az utóbbi variáció valósult meg, az Eagles elleni szezonnyitón Delhomme ugyanott folytatta, ahol az Arizona ellen januárban abbahagyta, s ez a teljesítmény meghatározta az egész szezonját. Bár nem csak ő a felelős a csapat pocsék rajtjáért (a védelem igen nehezen állt össze és a támadófal is csak lassan közelített a 2008-as szinthez), nehéz lenne elvitatni, hogy jelentős szerepe volt abban, hogy a Panthers gyakorlatilag a szezon feléhez érve elvesztette minden reményét a rájátszásba kerülésre.

 

Mint fentebb említettem, Jake Delhomme volt a Panthers támadósorának gyenge pontja, ez akkor derült ki igazán, amikor Matt Moore színre lépésével jelentősen javult a csapat játéka (Moore vezetésével öt meccsből nyert négyet a Carolina, míg Delhomme-nak a négy győzelem megszerzéséhez tizenegy összecsapásra volt szüksége). Persze előtte is lehetett látni, hogy Delhomme gyengén teljesít, de a többiek szerencsétlenkedését nem mindig lehetett az ő számlájára írni. Bár azt írtam, hogy Moore beállásával jelentősen javult a csapat játéka, ez így nem teljesen fedi a valóságot, hiszen első meccsén a Bucs ellen nem mutatott semmi extrát a fiatal játékos, sőt a Pats ellen többször is csak a jó szerencse mentette meg az interceptionöktől. Az igazi csillogásra a Vikings elleni meccs második félidejéig kellett várni, talán ennyi időre volt szüksége, hogy megszokja a légkört, vagy hogy lenyugodjon kellőképp, de az biztos, hogy az utolsó három fordulóra szemmel láthatóan megváltozott a Carolina passzjátéka. A futással korábban se volt gond, hiszen DeAngelo Williams és Jonathan Stewart NFL rekordot ért el (ők az NFL történetének első RB párosa amelyiknek mindkét tagja elérte az 1100 futott yardot), épkézláb passzjáték nélkül, ráadásul Williams a szezon végén még sérült is volt. Delhomme rossz formáján túl a legnagyobb probléma a megfelelő elkapók hiánya volt, Steve Smith-en kívül senki sem tudott legalább egy jó átlagos teljesítményt hozni a szezonban, ez jelentős mértékben nehezítette az irányítók helyzetét.

 

A védelem hosszú idő után először új főnökkel készült az idényre, Mike Trgovac helyét Ron Meeks vette át a defensive coordinator posztján. A kezdetekben nem tűnt jó megoldásnak a Colts-tól érkezett szakember, hiszen hozta magával az Indianapolis-ban szokásos borzalmas futás elleni védekezést, persze ebben közrejátszott az a hihetetlen sérüléshullám, ami a védőfal közepét sújtotta (Ma’ake Kemoeatu, Louis Loenard, Corvey Irvin és Tank Tyler is IR-re került). Aztán ahogy telt az idő, úgy állt össze a védelem. DT poszton Hollis Thomas vette át Ma’ake Kemoeatu szerepét, stabilizálódott a futás elleni védelem, a passzvédekezés pedig egészen kiválóvá vált a szezon végére. A vörös zónában rengeteg labdát szereztek a Párducok, úgy, hogy igazán senki sem emelkedett ki az egységből, komplett csapatrészként nyújtott kiemelkedőt a Panthers secondary-je. Ha egy embert ki kéne emelni a védelemből az mindenképp Jon Beason lenne, hiszen a középső linebacker nem csak teljesítményével emelkedett ki társai közül, hanem vezérként is egyedülálló volt, például ő ébresztette rá Julius Pepperst, hogy nem elég a mezt kivinni a pályára, hanem „melózni” is kell, ha jó pénzért szeretné eladni magát majd az offseasonban (most már tudjuk, hogy ez sikerült a kiváló DE-nek).

 

Akár sorsfordító is lehet a Panthers számára a mostani offseason és ezzel egybevéve a 2010-es idény, hiszen azon kívül, hogy távozott Julius Peppers (a Chicago Bears szerzete meg Peppers játékjogát), egy sor olyan játékostól váltak meg, akik az elmúlt években, ha meghatározó emberei nem is voltak a csapatnak, de nevük egybeforrt a Carolináéval (Jake Delhomme, Brad Hoover, Ma’ake Kemoeatu, Damione Lewis, Na’il Diggs cutolva lett, a szabadügynökök közül pedig egyelőre senkivel sem állapodott meg a csapat, így könnyen előfordulhat hogy Muhsin Muhammad, Keydrick Vincent és Tyler Brayton is távozni fog). Jerry Richardson úgy határozott, hogy inkább a spórolást választja az esztelen költekezés (vagy bármilyen más költekezés) helyett a fizetési sapka nélküli évben, így adva van egy nagyon olcsó és fiatal keret, amiben azért még mindig nagyon sok a tehetséges játékos (elég a futókra, a támadófalra, vagy a LB-sorra gondolni), de lyukasnak tűnő védőfallal, jelentős depth nélkül. Ettől függetlenül nem volna égbekiáltó szenzáció, ha a Párducok odaérnének az NFC South élére, de jelen pillanatban a Saints és a Falcons valamivel előrébb jár és nem valószínű hogy ezen a draft a Carolina javára változtatna, hiszen az Everette Brown megszerzésért kötött trade miatt nincs első körös pickje John Fox csapatának (a 49ers birtokában van a tizenhetedik draftjog).

 

 

New Orleans Saints (13-3, Super Bowl győzelem):

 

Ismerős kérdés foglalkoztatta a New Orleans Saints szurkolóit 2008 nyarán, azaz sikerül-e a Sean Payton éra alatt először a támadósorhoz hasonló védelmet kialakítani a Superdome-ban vagy újabb évad úszik el a védelem miatt. Illetve nem is volt szükség pont olyanra, azt hiszem minden drukker kiegyezett volna egy erősen közepes védelemmel, a Drew Brees nevével fémjelzett támadókkal kiegészülve ez már halálos párosításnak ígérkezett. Most azonban reális alapja is volt a várakozásoknak, hiszen sikerült olyan játékosokat hozni a védelembe, akiktől joggal várták el, hogy előrelépést jelentsenek (Jabari Greer, Darren Sharper). Azonban a legnagyobb erősítés nem a pályán történt, hanem az oldalvonal mellett, ugyanis Gregg Williams személyében sikerült megtalálni azt a védekező gurut, akire Sean Paytonnak szüksége volt. Nem is maradt el a sikeres szezon, ráadásul olyan sikeres lett, amire a legtöbben csak a legmerészebb álmaikban gondoltak volna, vagy talán még ott sem…

 

Nem sok hibát lehetett találni a Szentek 2008-as támadósorában, azonban még így is sikerült Sean Paytonnak továbbfejleszteni ezt az egységet. Adott Drew Brees, akinél jobb irányítót keresve sem találhatna magának egy edző, egy támadófal, ami egész jól működött alapjáraton (olyan jól, hogy például a kezdő LT, Jammal Brown egész szezonra való kiesését is elbírták), ráadásul Brees még jobbá teszi őket, már csak a futójátékot kellett kiemelkedő szintre emelni. Sikerült. Bár nem úszták meg sérülés nélkül (gyakorlatilag nem votl olyan futójuk, akinek ne adódott volna valamilyen problémája a szezon során), de Pierre Thomas, Mike Bell, Reggie Bush és Lynell Hamilton olyan sikeresen kiegészítették egymást, hogy az ellenfelek a legritkább esetben voltak képesek megállítani őket. Jellemző adat a Saints szezonjáról, hogy a passz orientáltnak beállított támadógépezet a hatodik legtöbb yardot futotta a Ligában. Így újfent New Orleans-ban találhattuk a legtöbb yardot és a legtöbb pontot szerző támadóegységet, de ez már-már megszokott a Sean Payton igazgatta alakulatnál.

 

Azonban az is megszokott volt eleddig, hogy a támadók által szerzett temérdek pont is kevés a győzelemhez, mert a meccs végére teljesen összeomlik a védelem, így hiába villogott Brees, sokra nem mentek vele New Orleans-ban. Most azonban minden másként alakult. Sikerült a secondary-be olyan játékosokat szerezni, akik kiemelkedtek társaik közül és vezérei voltak nem csak a hátsó alakzatnak, hanem az egész védelemnek. Jabari Greer nagyszerű fogás volt, Tracy Porterrel nagyon korrekt CB párost alkottak, már ha éppen pályára léphettek és nem hátráltatta őket semmilyen sérülés. Darren Sharper szerződtetése talán még Greer megszerzésénél is jobb húzásnak bizonyult, megmutatta a kétkedőknek, hogy nem szabad leírni, hiába öregszik, még mindig az egyik legjobb safety az NFL-ben. Jonathan Vilma hozta amit egy évvel korábban, így a LB-sorral sem volt különösebb probléma, a védőfal volt a csapat azon része, ahová a leginkább elkélt volna még az erősítés. Ez látszott a futás elleni védelmen, olykor könnyedén szaladt át az ellenfél a Szentek védelmén, de ilyenkor is a kulcspillanatokban labdaszerzésekkel vétették magukat észre a húzóemberek, így minden hiba megbocsáthatóvá vált. Gregg Williams gyakorlatilag olyan védelmet varázsolt a Superdome játékterére, amilyet Sean Payton megálmodott, így volt szerencsénk végigfigyelni egy szezonon keresztül mire képes Drew Brees, ha a védelem felnő a támadógépezet mellé.

 

Egy Super Bowl győzelemmel végződő év után mik a legfontosabb teendők a csapatnál? Elsősorban együtt tartani a keret magját (ezzel könnyen lehet hogy gondok lesznek, hiszen Scott Fujita már biztosan Clevelandben folytatja a pályafutását és Darren Sharper maradását sem lehet biztosra venni), meg kell próbálni megerősíteni a még gyenge pontokat, Charles Grant kivágása miatt a korai DE draftra igen jó esély kínálkozik és Fujita távozása után egy OLB érkezése is borítékolható. A védőfal közepét sem ártana feljavítani, magyarul Sean Paytonnak ismét erőt kell vennie magán és a védelem további helyrepofozására szánni ezt a draftot is. Érdekes kérdése lesz az offseasonnak, hogy mi lesz Reggie Bush-sal és a gigantikus szerződésével, hiszen bár kétségtelenül hasznos játékos és veszélyes fegyver, megközelítőleg sem ér annyit, mint amennyit keres. S bár a reklámértéke óriási, könnyen lehet hogy mégis a cut sorsára fog jutni, ha nem megy bele a fizetése csökkentésébe.  

 

 

Tampa Bay Buccaneers (3-13):

 

A Tampa volt a csoport egyetlen csapata 2009 nyarán, amelytől dőreség lett volna elvárni egy remek szezont, hiszen gyakorlatilag teljes rebuildinget hajtottak végre az offseason során a Buccaneers háza táján. Távozott szinte a komplett edzői stáb, új kezdőirányítót avattak (rögtön hármat is) és a legendás védelmet is új alapokra helyezték. Ezek után a legtöbb amiben bízhattak a szurkolók, hogy sikerül egy olyan magot kialakítani Raheem Morris-nak, amelyre a jövőben bátran lehet építeni. Hogy ez sikerült-e, arra még nem mernék sem konkrét igennel, sem pedig nemmel felelni, hiszen összességében igen gyatra szezonon vannak túl a Kalózok, de azért voltak biztató jelek, talán ennek is köszönheti Morris, hogy nem kellett szégyenszemre egy szezon után távoznia.

 

Már Gruden idején is érdekes volt az irányító kérdés Floridában, ez a távozása után sem sokat változott. Sőt, még tovább bonyolódott a helyzet: megszerezték Byron Leftwich-et a szabadügynök piacról, majd egy feltrade után a drafton az első körben behúzták a sokak által bust esélyesnek tartott Josh Freemant. A keretben ott volt még Josh Johnson (korábbi harmadik körös pick) és Luke McCown is, így négyen reménykedtek benne, hogy megkapják a bizalmat az edzői stábtól. Ez a létszám háromra csökkent, amikor McCown egy csere keretén belül Jacksonville-be költözött (egy ötödik körös pick volt az ellenérték, amit a Jaguars-tól kapott a Tampa), végül pedig Leftwich lett a befutó, ő lett az első számú irányító a szezonkezdetre. Sokáig nem örülhetett ennek Leftwich, hiszen mindössze három meccsig tartott ki a bizalom, jött Josh Johnson, aki négy meccset kapott kezdőként, így a nyolcadik meccsen már az újonc Josh Freeman  állt a center mögé. Freeman remekül debütált, hiszen rögtön az első meccsén győzelemre vezette az addig nyeretlen csapatot a sokkal esélyesebb Packers ellen. Aztán a sikeressége nagyjából ennyiben ki is merült, hiszen bár még nyertek ezen kívül két meccset (a Saints elleni diadal azért minden bizonnyal sokáig emlékezetes marad), de a kilenc mérkőzésen dobott tizenhat interception nem túl biztató a jövőre nézve. Persze nem volt könnyű dolga, hiszen megfelelő célpontok hiányában még a legjobb irányítóknak is komoly gondban lennének és minden elmondható a Bucs WR-eiről, csak az nem, hogy jelentős segítséget nyújtottak volna az újonc QB-nak. Antonio Bryant messze elmaradt 2008-as produkciójától, Michael Clayton sem mutatta meg nekünk, miért hosszabbított vele a vezetőség agyament összegért, talán a hetedik körben draftolt rookie, Sammie Straughter volt az, aki kellemes meglepetést okozott a Bucs szurkolóinak. Kellen Winslow hozta amit vártak tőle, valószínű, hogy idén is ő lesz Freeman első számú célpontja. A futójáték is elmaradt a várakozástól, bár Cadillac Williams teljesen felépült csúnya sérüléséből, sem ő sem pedig Derrick Ward nem tudta átlépni az ezer yardot, és a négy yardos futásonkénti átlagot sem tudták túlszárnyalni. Ezt azért nem volna fair dolog csak az ő számlájukra írni, a támadófal legtöbbször kritikán aluli teljesítményt nyújtott, egyértelműen erősítésre szorul ez a csapatrész.

 

De ami még a támadók impotenciájánál is jobban fájhat a Bucs szurkolóinak az a védelem totális összeomlása. Nincs használható ember a védőfalban (meccsenként 150 yard fölött futottak a Bucs ellen a riválisok), a secondary rengeteg nagy play engedett, a LB-sorban Barrett Ruud magára hagyatva küzdött, sok sikerélményben nem lehetett része. Ugyebár a rebuilding keretén belül olyan játékosoktól vált meg a vezetőség, mint például Derrick Brooks, nehéz volna megmagyarázni egy ilyen szezon után, hogy jó döntést hoztak akkor a vezetők. Ami egy kis reményre adhat okot, az Tanard Jackson játéka, az év elején négy meccset eltiltás miatt kihagyó safety öt interceptiont tudott jegyezni. Ronde Barber és Aqib Talib is biztos CB-kettőst alkot, talán még itt van a legkisebb gond, minden más csapatrészben nagyobb káoszt találunk.

 

Nem igen tudom elképzelni, hogy ezt a jelentősen elrontott csapatépítést egy offseason alatt helyre lehessen hozni, elképesztően jó draft kellene hozzá. A rossz szezon pozitív hatása, hogy az 1/3-as draftcetlit tudhatja magának a Tampa, nagyon kéne egy klasszis DT a csapatba, komoly hiba volna szerintem, ha nem Suh vagy McCoy (attól függ melyikük marad benn, igen meglepő volna ha mindketten kimennének mire sorra kerül a Buccaneers) mellett tennék le a voksukat a Bucs vezetői. Persze a védőfalon kívül meg kéne erősíteni a támadófalat, kellene hozni használható elkapókat (Antonio Bryant idén már a Cincinnati csapatát erősíti), a LB-sorra is ráférne egy kis fazonigazítás, legalább egy, de inkább két új OLB-re szükség volna. Ezek persze csak a legszükségesebbek, olyan dolgokra már gondolni sem merek, hogy a lassan visszavonulófélben lévő Ronde Barber helyére szerezni kéne egy fiatal CB-t Talib mellé… Persze a sok need előnye, hogy nem tudnak olyan játékost húzni majd a drafton Raheem Morrisék, aki nem hiányposztra érkezne, ha csak nem térnek vissza a jó öreg QB vonulathoz.

 

Geist Miklós (Ork) & Kocsis Gábor (Gabokocka)