Visszapillantó - 2009/Konferenciadöntők

Indianapolis Colts – New York Jets

Talán ismert a tény, hogy a két gárda ez idáig két ízben ütközött meg a rájátszások történetében. A nevesebb összecsapás 1969. január 12-re datálható, amikor a III. Super Bowlban az AFL bajnoka, a Joe Namath irányította New York Jets hatalmas meglepetést okozva 16-7 arányban legyőzte a sokkal többre taksált NFL-győztest, a Don Shula edzette és Johnny Unitas fémjelezte Baltimore Colts-ot. A váratlan eredmény és a Namath-nak a találkozó előtt adott nevezetes „garanciája” örök időkre a ligatörténet gyakran idézett fejezetévé avatta a több mint 40 esztendeje lejátszott mérkőzést. Az AFL és NFL egyesülését követően egy csoportban, az AFC East-ben találta magát a két újsütetű rivális, ám legközelebb akkor – 2003. január 4-én - csaphattak össze a playoffban, amikorra a Csikókat már az újonnan felállított AFC Southba sorolták. Ez utóbbi derbin a hazai pályán játszó zöld-fehérek, élükön az első playoff-meccsét játszó Chad Penningtonnal, 41-0-ra gázolták le a pocsék napot kifogó és két interceptiont dobó Peyton Manningéket. Ez alkalommal azonban nem a fent említett két mérkőzést hozzuk közelebb az olvasókhoz, hanem a két gárda már a Manning-érában vívott két alapszakasz-találkozóját, melyeknek közös vonása volt a szoros eredmény, küzdő felek közötti minimális differencia.

1998. november 15. – RCA Dome, Indianapolis

1998-ban a Jets és a Colts, ha nem is ellentétes utakon, de ugyanazon pálya eltérő állomásain jártak. A New York-nál Bill Parcells ténykedésének második évében az erélyes főedző munkájának gyümölcsei beérni látszottak. A Jets azévi első győzelmét ugyan csupán a harmadik fordulóban gyűjtötte be – éppen a Colts-ot 44-6 arányban térdre kényszerítve –, ám azt követően a zöld-fehérek egyenesbe hozták hajójukat és az Indy-val való újabb randevúra négyes sikersorozattal és 6-3-as mutatóval érkeztek. A Colts – utólag ez már bizonyossággal kijelenthető – 1998-ban még csak elkezdte a visszakapaszkodást a liga elitjéhez, s a felzárkózás egyik legfőbb letéteményesének az éves draft első pickjével megszerzett újonc irányító, Peyton Manning ígérkezett. Az Indianapolis első kilenc találkozóján ugyan mindössze egyszer diadalmaskodott (a szintén első éves Ryan Leaffel felálló San Diego-t győzték le), ám Manning több ízben megmutatta oroszlánkörmeit és a Jets elleni rangadó előtt zsinórban hat fellépésén osztott ki legalább egy touchdownt érő átadást.

Az indianapolis-i derbin a vendégek rögtön „elbotlottak a küszöbben”. Ahogyan a Jets előző fordulóbeli, a Buffalo Bills-szel vívott összecsapásán is a veterán QB, Vinny Testaverde első passzkíséreltével picket dobott a Colts-os Jason Belser-nek és a hazaiak mezőnygóllal büntették a kapitális hibát. A válasz ugyan nem késett és John Hall hárompontosával 3-3-ra alakult az állás, ám még az első negyedben Peyton Manning Torrance Smallnak kézbesítette azt a TD-passzt, mellyel az irányító beállította Dan Marino újoncrekordját, és egymást követő hetedik meccsén is dobott legalább egy hatpontos átadást. A második negyedben ugyan akadozni kezdett az Indianapolis Colts támadógépezete, viszont ellenfeleik képtelenek voltak maradéktalanul kihasználni gyengélkedésüket. Bár Testaverde és Wayne Chrebet 63 yardos összjátéka egalizálta a találkozót, de ezt követően a red zone-ban elfogyott a vendégek tudománya, és meg kellett elégedniük két mezőnygóllal. Az első felvonás utolsó momentuma mégis Bill Parcells tanítványaié lett. A játékrész hajrájában a hazaiak voltak támadásban, viszont akciójuk egy szekundummal a vége előtt a félpályánál megfeneklett. Az Indy főedzője, idősebb Jim Mora ekkor beküldte Mike Vanderjagt-et egy 63 yardos field goal-kísérlet elvégzésre. Az elrúgott labda messze célt tévesztett, igaz a megmozduláson a Colts szemszögéből nem csupán három pont úszott el, hiszen a disznóbőrt a saját célterületén elkapva a cornerback, Aaron Glenn 104 yardos visszahordott touchdownt produkált. Az adott kategóriában (azaz kihagyott mezőnygól után visszacipelt), illetve a Jets történetében a legtávolabbról elért pontszerzés nyomán látszólag megnyugtató vendég előnnyel, 23-10-zel vonulhattak pihenőre a csapatok.

A második félidőben a zöld-fehérek ugyanakkor pontképtelennek bizonyultak, s ennek tükrében nem annyira meglepő, hogy vezetésüket sem tudták megóvni. Testaverde-ék erejéből csupán egy relatíve távoli mezőnygólra futotta, amit viszont John Hall 47-ről ezúttal mellédurrantott. A túloldalon olykor Peyton Manning is célt tévesztett – egy-egy INT-t adott Aaron Glenn-nek és Otis Smith-nek -, de a harmadik negyedben éppen az előbbire dobva találta meg egy 38 yardos touchdown-passzal Marvin Harrisont. Az így kialakult 23-17-es állás egészen az összecsapás utolsó perceiig nem változott, és a Colts a hajrában három percet kapott arra, hogy egy eredményes drive-val megcsípje a végső győzelmet. A támadósorozat hamar, még a hazaiak térfelén „kimúlhatott” volna, ha 4. és 15-nél Marshall Faulk egy rövid passz után ügyes testcselt bevetve nem szerez csapatának 18 yardot, ám a kritikus pillanaton átlendülve Manningék feltartóztathatatlanul masíroztak előre. Az újonc játékmester két 3. és 1-es szituációt lábaiban bízva oldott meg, majd Harrisonnak kézbesített passzal a Jets 14-es vonaláig vezette az akciót. Az utolsó percben Manning innen tight endjét, Marcus Pollardot kereste, aki ugyan a gólvonal előtt kaparintotta meg a labdát, de a szerelni igyekvő Otis Smith ölelése dacára is előreküzdötte magát, és benyújtotta a játékszert a célterületen belülre. A drámai TD-val egyenlített, Vanderjagt extra pontjával pedig a vezetést is átvette az Indianapolis. 24-23! A hátramaradt másodpercekben Testaverde egy Keyshawn Johnsonnak adott passz jóvoltából a felezővonalig vonult a Jets támadóival, ám itt 11 másodperccel a vége előtt – még két időkérés birtokában – elfumblizta a Kevin Mawae által snappelt labdát, s vele együttese utolsó győzelmi sanszát. Peyton Manning pályafutása első comeback diadalát húzhatta be az izgalmas találkozón, míg Parcells-ék végül feltápászkodtak a váratlan pofont követően, valamennyi hátralévő alapszakasz-meccsüket megnyerték, sőt egészen az AFC döntőjéig verekedték magukat.

2001. december 23. – RCA Dome, Indianapolis

2001-ben az idősebb Jim Mora utolsó évét töltötte az Indianapolis Colts edzői székében, míg Herman Edwards az első idényét a zöld-fehérek élén. A Csikók a megelőző két szezonban a playoffig vágtattak – igaz ott mindkét alkalommal korai búcsúra kényszerültek -, ám ezúttal messze nem teljesítettek oly jól, hogy decemberben még bármi sanszuk legyen az utószezonra. A védelem egész évben átjáróháznak bizonyult, Edgerrin James már a hatodik játéknapon súlyos térdsérülést szenvedett, Peyton Manning pedig bár több mint 4000 yardot passzolt össze, de a tőle elfogadhatónál több picket dobott, s ezzel maga után vonta edzője alig leplezett kritikáját. A bukása előszelétől meglegyintett Mora a San Francisco-ban elszenvedett 41-20-as zakót követően (a 49ers védelmét akkoriban éppen fia koordinálta) valamennyi gyengén teljesítő játékosa ellen különösen emlékezetes kirohanást intézett a sajtó reprezentánsai előtt. (Playoffs?) A Jets 2001-es idénye szintén nem számított fáklyásmenetnek. A gárda szekere látszólag még az alapszakasz első felében kátyúba került, midőn előbb Rams-től kaptak kijózanítóan nagy pofont (Marshall Faulk hiányában a St. Louis cserefutója, Trung Canidate (???) közel 200 yarddal sokkolta a New York védelmét), majd az egész évben csak egy győzelmet jegyző Carolina-t csupán egyetlen ponttal tudták legyűrni. Edwards-ék rapszodikus teljesítményének bizonyítékaként az együttes ezt követő három találkozóján ugyan szintén sikert ért el, de a bye weeket követő két összecsapásukon újra elhasaltak. Az alapszakasz finisére 8-5-tel forduló Jets több botlást aligha engedhetett meg magának, ha be kívánt jutni a rájátszásba.

Az eddigiek leírtak tükrében egyértelmű, hogy a mérkőzés jószerivel csupán a vendégek számára bírt téttel, de abban a vonatkozásban mindenféleképpen különleges jelentőségűnek számított, hogy a divíziók következő évben esedékes átrendezése miatt (a Colts az újonnan felállított AFC South kötelékébe került) a két gárda - egy 30 éves hagyomány záróakkordjaként – utolsó alkalommal küzdhetett egymással csoportriválisként. A zöld-fehérek támadóegysége - a már akkor is korosnak számító Vinny Testaverde útmutatásával - eredményesen kezdett és első két lehetőségéből 10 pontot rakott a táblára. A first down helyzetekben is meglepően sokat passzoló vendégek előbb John Hall 47-yardos mezőnygóljával jutottak előnyhöz, majd Lamont Jordan rövid elkapást követő 25 yardos vágtájával gyarapították azt 10 egységnyire. A házigazdák először a második negyedben villantották meg támadói erényeiket, igaz nem Manning, hanem a James-t helyettesítő Domenic Rhodes jóvoltából, aki egy 46 yardot hozó szélső futásból vette be a New York Jets célterületét. 7-10! A folytatásban mezőnygólt váltottak a felek (Hall 22 yardról, míg Mike Vanderjagt 50-ről találta a kapuba), így 30 perc elteltével a találkozó végkimenete még messze nem volt eldöntöttnek tekinthető.

A szünetet követően az ellenfél térfelének közepéig eljutottak Testaverde-ék, ám a vörös zóna felé közeledve újra fennakadtak a Colts védelmében és Herman Edwards megint csak John Hall lábát munkába fogva tudta újabb pontokkal megfejelni csapata sovány vezetését. A Jets relatív pontképtelensége már az Indy válaszcsapása során megbosszulta magát, ugyanis Manning Marcus Pollardnak kiosztott 28 yardos TD-passzával a találkozó során első ízben ragadta magához a fórt a hazai együttes. 17-16! A vendégek helyzete hamar még kilátástalanabbá vált, amikor Testaverde pontatlan átadási kísérletét a Colts cornere, Nick Harper kaparintotta meg, a turnoverrel azonban csak kezdetét vette az elmulasztott lehetőségek láncolata. A Csikóktól Domenic Rhodes nyomban visszafumblizta a disznóbőrt az ellenfélnek, ám azok újfent mindössze mezőnygólig jutottak. A negyedik negyed elején aztán egy újabb Rhodes-labdavesztés megint kecsegtető helyzetbe hozta a Jets-et a Colts 39 yardos vonalánál, s bár a zöld-fehérek egy 4. és rövid helyzetet is megoldottak, a drive ez alkalommal is kifulladt a gólvonal előtt. John Hall 24 yardról karriercsúcsnak számító, egy meccsen szerzett ötödik sikeres mezőnygólját is elkönyvelhette, amivel a vendégek 22-17-re léptek el Manningéktől. Az Indianapolis támadói azonban ekkor ritkán látható trükkel replikáztak. A két benyelt sacket túlélő támadósorozat slusszpoénjaként a Colts irányítója látszólag egyszerű screen-passzt, valójában – funkcióját tekintve - lateralt adott a tight end, Ken Dilgernek, aki szintén átadásra emelte karját és a játékszert a megzavarodott Jets-védelem mögé osonó Marvin Harrisonnak kézbesítette. A 39 yardos touchdownnal és a sikeres two-point conversionnel 25-22-re fordított a hazai gárda. A végén mégis a playoffért küzdő New York nevethetett. Miután egy újabb Vanderjagt hárompontos 28-22-ra alakította az eredményt, két és fél perccel a vége előtt Vinny Testaverde győztes TD-drive-ot vezethetett. A veterán játékmester Wayne Chrebetnek eljuttatott passzokkal, valamint improvizatív megoldással – scramble-je során Curtis Martinnak lateralozott, aki további 23 yardot futott a labdával – terelte a Colt endzone-ja felé játékostársait, hogy a „várat” végül Anthony Becht-hez játszva vegye be. A New York Jets sorozatban második meccsén győzött egy pontos különbséggel (ezúttal 28-28-ra) a tight end által véghezvitt negyedik negyedbeli elkapások révén, s bár a következő héten vereséget szenvedtek a Buffalo Bills-től, a zárófordulóban aratott újabb sikerükkel végül becsusszantak a rájátszásba.

(A 2001-es New York Jets a cikkben említett, St. Louis Rams elleni meccse teljes egészében megtekinthető itt. A Colts december 10-i, a Dolphins ellen vívott MNF-jének - a megboldogult krokodilvadász, Steve Irwin közreműködésével elkészített - tréfás beharangozója pedig itt.)

New Orleans Saints – Minnesota Vikings

A csapatok – bár közös csoportban sohasem szerepeltek – az alapszakaszban gyakorta találkoztak eddigi történetük során, ugyanakkor a playoffban mindössze két alkalommal csaptak össze. A Minnesota Vikings mindkétszer nagy különbségű győzelmet aratott a Szentek fölött; először 1988. január 3-án, a New Orleans-i együttes első rájátszás-mérközésén a lilamezes vendégek 44-10 arányban bizonyultak jobbnak, második ízben, 2001. január 6-án – azt követően, hogy a Saints egy héttel korábban behúzta első diadalát az utószezonban – pedig 34-16-ra iskolázták déli riválisaikat. Eme kevéssé izgalmas múltbeli találkozók helyett ezúttal a két gárda olyan két viadalát elevenítjük fel, amelyeken a végeredmény tekintetében egyetlen pont döntött.

1983. november 27. – Superdome, New Orleans

Az 1983-as New Orleans Saints-ről a Visszapillantó sorozat ezévi cikkeiben több alkalommal megemlékeztünk már, tömören annyit érdemes megjegyezni a csapattal és ominózus idényével kapcsolatban, hogy Bum Phillips kezei alatt hosszú éveket követően először tűntek esélyesnek pozitív előjelű szezon elkönyvelésére és a playoffba jutásra. Bár a Vikings elleni rangadó előtt drámai hétfő esti meccset buktak el a New York Jets ellenében, 6-6-os mutatójukkal a Saints-nek még mindig reális lehetősége volt arra, hogy megcsípje az utószezont. A Minnesota ezalatt 7-5-ös mutatóval vezette az NFC Centralt, és New Orleans-i látogatásuknak pikáns mellékízt kölcsönzött, hogy rosterükön számos ex-Szent sorakozott. A futó Tony Galbreath-ön és a rúgó Benny Ricardo-n túl ekkoriban a Vikings szolgálatában állt a Szentek egykori legendás irányítója, Archie Manning is, igaz ő betegsége miatt ez alkalommal nem léphetett a Superdome astroturfjére. (Más kérdés, hogy a legidősebb Manning 1983-ban már nem volt olyan szintű irányító, hogy akár egészségesen is a kezdőbe férjen.)

A találkozón a hazaiak mindent elkövettek, hogy megnehezítsék saját dolgukat, ám elképesztő módon hiába vétettek 5 turnovert is az ellenfél mindössze 1 labdaeladásával szemben, némi szerencsével mégis révbe értek. A New Orleans veterán QB-ja, Ken Stabler háromszor szórta el a játékszert és az együttes négy hibáját kiaknázva a Vikings 13 pontot szerzett. Hogy Bud Grant tanítványai pusztán 13 egységet tudtak a táblára róni a turnoverekre válaszolva, az mégis lehetőséget nyújtott a hazaiaknak, hogy meccsben maradjanak. Az első negyed végén a gólvonal-közeli játékhelyzetek specialistájának számító RB, Wayne Wilson 2 yardos „bevetődésével” jutott először vezetéshez a Saints, s noha a következő játékrészben Stabler „nagylelkűségét” a gárda hajdani játékosa, Tony Galbreath hat pontot érő elkapással büntette, a Minnesota fórját Morten Andersen 25 yardos mezőnygóljával még a szünet előtt 10-10-re egalizálta.

A következőkben is fej-fej mellett maradtak a küzdő felek. Egy másik egykori Szent, Benny Ricardo két közeli mezőnygólt értékesített, míg a jelen Szentjei részéről a már említett Wilson 4 és néhány inchnyi helyzetből verekedte be magát a Vikings endzone-jába. A találkozó hajrájában 17-16-os hazai előny állt a Superdome eredményjelzőjén, de Bum Phillips fiai tettek róla, hogy az aréna publikuma az utolsó minutumokban is lerágja körmeit az izgalomtól. Ez alkalommal nem Ken Stabler bánt vétkesen könnyelműen a disznóbőrrel, hanem a megbízhatóbb fullback, Hokie Gajan ejtette ki azt. Minden adva volt egy könnyű Minnesota-győzelemhez, hiszen a vendégeknek egy hárompontos is elegendő lett volna a diadal besöpréséhez, de a Rickey Jackson és Derland Moore vezérelte Saints-védelem hamar megfékezte őket. Ricardo-nak az utolsóelőtti percben így 47 yardról kellett nekifutnia a vezetést visszavenni hívatott kísérletnek, mivel viszont a labda a jobb kapuvas mellé szállt, a New Orleans megőrizte csúnyán szerzett, de roppant értékes győzelmét. Az alapszakasz végeztével ugyanakkor mindkét klub csalódást keltő 8-8-cal zárt, a Saints az utolsó fordulóban elszenvedett vereségével mondhatott búcsút playoff-álmainak, míg a Vikings ekkor már elveszítette esélyeit a rájátszásra és pocsék szezonhajrájának köszönhetően szintén lecsúszott az utószezonról.

2002. december 15. – Superdome, New Orleans

A 2002-es alapszakasz felezővonalánál a New Orleans számított az idény meglepetéscsapatának. Hét fordulót követően Jim Haslett tanítványai 6-1-es mérleget mutathattak fel, és sikerük egyik záloga a tudását második évében először megvillantó sztárfutó, Deuce McAllister volt. A remek rajtot ugyan kisebb hullámvölgy követte, ám december elején a Szentek kilábalni látszottak abból, amikor előbb a későbbi Super Bowl-győztes csoportriválist, a Tampa Bay Buccaneers-t gyűrték le, majd a Baltimore Ravens együttesét is két vállra fektették. McAllisterék következő ellenfele a - velük szemben - csalódást keltő szezon vége felé közeledő Minnesota Vikings volt. Az északi harcosok irányítását Dennis Green kirúgását követően az előző év utolsó meccse előtt vette át Mike Tice, de az újsütetű mester bemutatkozó idénye csapnivalóan sikerült. A gárda visszatérő problémája volt, hogy második fordulós előnyeit rendre eltékozolta, valamint irányítója, Daunte Culpepper is sok hibával játszott. (Culpepper az alapszakasz végeztével 23 interceptiont írhatott neve mellé, amivel vezette a ligát.) A Vikingek 3-10-es mutatóval érkeztek a New Orleans-ba, s utolsó meccseiken reális céljuk a tisztes, a soron következő szezonra is erőt adó helytállás lehetett.

A házigazdák az első kickoff return-jüknél trükkös megoldással próbálkoztak, és a standard visszahordó, Michael Lewis a reverse-t futó Fred McAfee-nek adta a játékszert, aki az ellenfél 30-asáig loholt. A drive végül az előnyös kezdőpozíció dacára is megakadt, így a Szenteknek be kellett érniük John Carney 40 yardos mezőnygóljával. 3-0! A válaszakcióban a Vikingek maguk is reverse-hez folyamodtak, Michael Bennett Randy Moss-nak nyújtotta a disznóbőrt, ő pedig 25 yardot szerzett a váratlan megoldás jóvoltából. Pár perccel később Daunte Culpepper 4 yardról futott be a hazaiak célterületére, és az előny máris a Minnesotáé lett. 3-7! A fór még a negyed folyamán tovább gyarapodott, ugyanis a vendégek második támadósorozatában Culpepper három 3rd down helyzetet oldott meg egy-egy precíz átadással, végül pedig 6 yardról újfent lábaival szerzett touchdownt. 3-14! Erre a csapásra villámgyorsan replikázott a Haslett-legénység, a returner Michael Lewis ezúttal minden különösebb cselezés nélkül 97 yardon át nyargalt az endzone-ig. 10-14! Az adok-kapok a pontgazdag első félidő hátralévő részében mezőnygól-, illetve TD-váltás révén folytatódott. Kevesebb, mint egy perccel a lefújás előtt a Saints irányítója, Aaron Brooks a védőktől középen elszakadó ex-Vikingnek, Jake Reed-nek játszott, aki egy szerelési kísérletből kifordulva a gólvonalon túlra jutott. A különösen jó napot kifogó Culpepperék azonban egy huszáros hajrával visszavették a vezetést: a játékmester 12 másodperccel a vége előtt kedvenc célpontját, Randy Moss-t kereste és találta meg egy 33 yardos hat pontot érő passzal. 30 perc elmúltával 24-20-as minnesotai vezetés állt a Superdome eredményjelzőjén.

A második félidőben bekeményítettek a védelmek – noha turnover az egész találkozón nem volt – és sokkal kevesebb pont született. A harmadik negyedben egyedül a Szentek voltak eredményesek, és egyedül egy Carney-féle 27-ről értékesített field goal jóvoltából. Az utolsó fertályból is majdnem 10 percnek kellett eltelnie, míg a hazai együttes egy újabb akcióval újra riválisa elé tudott kerülni. A meghúzódott bokával játszó és egy 78 yardos TD-futást holding büntetés miatt korábban elveszítő Deuce McAllister az improvizáló Aaron Brooks átadását szelídítette meg a Vikings 2-esénél, hogy onnan egy lendületes mozdulattal touchdownra vetődjön. A két pontos ráadásban a New Orleans irányítója Joe Hornnal összejátszva bizonyult eredményesnek, így a véghajrá előtt a Saints egy TD-nyi vezetést harcolt ki. 31-24! A lila mezesek azonban az utolsó percekben impresszív akcióval masíroztak az egyenlítés felé, Culpepper négy 3rd helyzetből vitte tovább sikeresen a támadást, és az utolsó percben 3 yardról Moss-nak adott touchdown-passzt. Csakhogy az elkapó ellen megítélt offensive pass interference törölt e hat pontot, és 10 yarddal visszavetette a vendég támadókat. Moss ezt követően már szabályos megmozdulással kaparintotta meg Culpepper labdáját Dale Carter és Sammy Knight kettős őrizetében is. Az extra ponttal könnyen egalizálhatott volna a Minnesota, ám Mike Tice főedző már a legutóbbi drive kibontakozása során úgy döntött, hogy minden mindegy alapon – a 3-10-es csapatnak valóban nem volt mit veszítenie – nekiküldi játékosait a győzelmet jelentő two-point conversionnek. A play kezdetekor Culpepper elejtette a shotgunból neki snappelt disznóbőrt, de gyorsan eszmélve felkapta azt és beküzdte magát a a New Orleans célterületére, amivel kivívta csapata 32-31-es végső diadalát. A rendkívüli körülmények között elért győzelem szárnyakat adott a Vikingeknek és utolsó két meccsüket is behúzták, míg a Szentek a demoralizáló kudarc nyomán elbukták maradék találkozóikat, és végül lemaradtak a playoffról.


 

Dorkó Szabolcs (Szabler)