A futballrangsorok

 

Jóllehet az NFL utószezonjának lebonyolítását megkedvelő szurkolók fanyalgása továbbra sem hagy alább, a college footballban a négycsapatos mini-rájátszás óriási változás. Bármennyire is „irracionálisnak” tűnik, hogy egy vagy több ranglista eredménye határozza meg a bajnokcsapatot, pár okból egyáltalán nem az. A BCS által okozott fejetlenség azonban odáig kulminálódott, hogy a bowl-mérkőzések szentségében évtizedekig eretnekségnek hitt gondolat elért a döntéshozókhoz is, akik kénytelen-kelletlen beadták a derekukat (persze még egy nagyon hosszú folyamat elején járunk csupán). Röviden bemutatom, hogy az 1869 óta íródó focihistóriában eleddig mily módon és kik koronáztak bajnokot, illetve mi is pontosan a jelenleg használt – remélhetően hamarosan idejétmúlttá váló – BCS rangsor. (Az NFL jóval egyszerűbb ebből a szempontból: a profiknál 1932-ig nem volt rájátszás, szóval 1933-tól nem érnek a Power Ranking-ek semmit).

 

 

A történelmi áttekintés előtt egy dolgot tisztázni kell; nincs sportág és nincs olyan bajnokság, melynek alapszakasza a főiskolai futball izgalmával vetekedhet. A rendszer nem igazságos, és néha a pályán mutatott játék mellett a lobbi a zöldasztalnál ugyanúgy szerephez jut, ám akit egyszer elkapott az egyetemi liga varázsa, nehezen tud az állítással ellenkezni. A 100-nál is bővebb mezőnyben, mindössze 12 mérkőzéssel (szinte) nincs hibalehetőség, ha valaki meg akarja szerezni a győztesnek járó kristálylabdát. Nyilván a 2012-ben induló 124 FBS-es gárdából a papírforma alapján kb. 15-20 vág neki vérmes esélyekkel az aktuális szezonnak, de elég egy-két csúnya botlás, és a trófeáról lemondva a konfdiadal, rosszabb esetben a bowl-szereplés (aka. a nem-negatív mérleg) lehet még év közben a cél. Az idény fordulóról-fordulóra maga a „kieséses” szakasz, az 1936-tól számított modern érában csak három csapat (az 1941-es Alabama, az 1960-as Minnesota és a 2007-es LSU Tigers, utóbbi közmegegyezésesen) lett aranyérmes egynél több, szám szerint kettő vereséggel. Sajnos a kikosarazásra is akad nem egy példa, de mondhatnánk, valamivel adózni kell a szórakozás oltárán, még ha az igazságtalanságot elszenvedő alakulat és annak drukkerei nem nyelik le az ilyet könnyedén... Azt muszáj elfogadni, hogy egy ilyen tág versenyben, ennyi csoporttal borzasztó nehéz meghúzni a korrekt rájátszási határt, ügyelve ráadásul a tradíciókra (és nem megsértve a sok-sok pénzes cimborát). A 4 egy jelképes lépés, a következmények még megjósolhatatlanok. Ennyit a filozofálgatásról.

 

1869-ben a College of New Jersey (mai Princeton) és a Rutgers egy oda-visszavágós futballszériáról állapodott meg egymással. November 6-án játszottak először, és ugyan a játék nyomokban sem hasonlított a napjainkban ismertre, ezt tekintjük a legelső felsőoktatási intézmények közötti „focimérkőzésnek”. A hőskorszakról már részletesen írtam anno, lényeg a lényeg, hogy sportág még kialakulóban volt, és jó ideig majdnem kizárólag a keleti régióra korlátozódott népszerűsége. A kor szellemének megfelelően senki fejében nem fordult meg, hogy az amatőr csapatoknak valami magasztosabb elismerésért is küzdeni kellene, a párharcok hevességét az iskolák rivalizálása kellőképp fűtötte. A 19. század végén aztán ahogy elkezdett egyre több pénz áramlani a sportba, úgy sokasodtak meg a csalások, visszaélések, de az amatőr státusz (látszata) mindig fontos volt. Az egyik első konferenciát (a Western Conference, a Big Ten elődje) 1896-ban hozták létre, azonban csoportmeccseket csak elvétve rendeztek tagjai. Az első „szakírók” által összeállított, „álomválogatotthoz” (all-american team) hasonló csapatlisták is nagyjából ekkor jelentek meg tájékoztató jelleggel, hogy az újságolvasók tisztában legyenek az erősorrenddel. Caspar Whitney 1901-ben relatíve nagy meglepetést okozott, mikor rangsorában „nyugati” (tehát nem keleti parti) gárdák tűntek fel, és a futballvilág tágulását az első utószezoni mérkőzés, az 1902. januári, kaliforniai Tournament East-West football game (az I. Rose Bowl, Michigan vs. Stanford) is jelezte. Ironikus módon éppen Whitney volt az, aki pár év múlva kivívta a „nyugatiak” haragját a keletieket pártoló cikkeivel, és megkezdődtek az igen ismerős „ki a jobb?” viták.

 

Egyrészről különös, hogy a címmérkőzés ötlete sem fogant meg ekkortájt (a középiskolai finálék ellenére), másrészről érthető a nagy távolságok, a hosszú és költséges utazások miatt. Az iskolák 1906-tól mondjuk egyre gyakrabban kötöttek le „interszekcionális” meccseket, és az elit hagyományosan novemberre időzítette a nagy derbiket. Ergo „véletlenül” senki nem vallhatta magát bajnoknak, a makulátlan mérleg tulajdonképp előfeltétel volt, és/vagy nagyon domináns teljesítmény szükségeltetett hozzá. Ám nem szabad elfeledkezni a főleg tanítók, professzorok alkotta ellentáborról sem, akik közül sokan az „értelmetlen” adok-kapokot nem nézték jó szemmel, a játék beszüntetését, vagy legalább háttérbe szorítását követelve. A kétségkívül vérzivataros és a botrányok által meglehetősen beárnyékolt, majd a világháború és spanyolnátha súlyosbította korszakban a legkisebb probléma is nagyobb volt annál, hogy ki a legerősebb a vidéken, és a verbális csatározások bőven ki is elégítették az erre irányuló igényeket.

 

 

Az 1920-as évek boldog békeidejében újra a futball került a rivaldafénybe. Sorra dőltek a nézőcsúcsok, 1920-ban elstartolt az NFL, 1921-ben megtörtént az első rádiós közvetítés (Pittsburgh vs. West Virginia), 1922-ben átadták a Rose Bowl stadiont, országszerte egyre fokozódott az érdeklődés. Néhány újságban felbukkant a „mitikus bajnok” [mythical champion] kifejezés, ami manapság is a college football első osztályának - illetve a középiskolai sportok – jellemzője. Sőt ’21-ben egy olvasói levél már a nagydöntőt szorgalmazta a New-York tribune hasábjain, de a valós helyett a vélt mérlegelésé lett a terep: szakképzett és önjelölt matematikusok garmadája rukkolt elő sajátos rangsorolási rendszerrel. A felhozatalból Frank Dickinson, egy Illinois Egyetemi közgazdász-professzor munkája emelkedett ki, aki súlyozott számítást alkalmazott (kevesebbet „ért” egy „gyenge” ellenfél legyőzése, satöbbi). Metódusával olyan sikert aratott 1926-ban, hogy a Notre Dame főedző Knute Rockne nyomására két évre visszamenőleg is megnevezte a numero uno-t. Ennek a gyakorlatnak tudható be az is, hogy már a legelső idénytől, azaz 1869-től feltüntet az NCAA bajnokcsapatokat, Parke H. Davis kutatásai alapján 1933-ban visszahatólagosan [retroactive] osztott ki „önhatalmúlag” bajnoki címeket (a Billingsley Report 1970-ben, a National Championship Foundation 1980-ban). ’26-ban még csupán egyetlen bowlt rendeztek, ám árulkodó, hogy Dickinson december közepén eredményt hirdetett, holott pont a két veretlen, a Stanford és az Alabama csapott össze egymással a Rose Bowlon (a bowlok egyértelműen gálameccsnek minősültek, ami jelenleg is sokak által hangoztatott – nehezen megemészthető - álláspont). 1929-ben a gazdasági válság kijózanító pofonként hatott a nagy futballőrületben, Dunkel, Boand, majd Litkenhous, Williamson és Poling szisztémája mégis megragadt. A Boand Azzi Ratem néven vált ismertté („As I rate them” – ahogy értékelem őket), a Litkenhous meg a pontkülönbséggel is kalkulált (1984-ig, azóta HS fociban ténykednek).

 

Az említett „modern éra” kezdetét az 1936-os AP Poll-hoz, a Nemzeti Hírügynökség [Associated Press] munkatársainak (első hivatalos, papíron második) szavazásához köthetjük. Az AP harca egy másik hírügynökséggel, az UP-val [United Press] ezen a színtéren is folyt, előbbi csak átmenetileg kerekedett felül, utóbbi 1950-ben visszatért, bár nem kérdés, melyik lett a relevánsabb poll. Az „éghajlatváltozás” előszele volt az 1934-ben létrejött Sugar Bowl és az Orange Bowl (amit ’35-ben a Sun Bowl, ’36-ban a Cotton Bowl követett), és az 1935-ben a liga legjobb játékosának első ízben kiosztott trófea (a Downtown Athletic Club díja, ’36-tól Heisman Trophy). Az össznépi rangsorolósdiba a Helms Athletic Foundation is becsatlakozott a jeles esztendőben. Az AP voksolóinak top 20-as, „alapszakasz” végén felállított erősorrendje hamar általánosan elfogadottá, hivatkozási alappá avanzsált. A legjobban teljesítő csapatoknak pedig oly nagyszerű ajándékot jelentett egy Bowl-túra, hogy a forintos kérdést igazán senki nem firtatta az idillinek nem nevezhető szituációban (kivétel talán Dale Houlgate a Football Thesaurus-szal). Noha 1947-ben az AP kiadott egy nem-hivatalos bowlok utáni listát is, az ’50-ben elindult Coaches’ Poll (kiválasztott futballedzők) és az 1959-es NFF [National Football Foundation] szavazásához hasonlóan még évekig nem vették figyelembe ezeket a találkozókat. Nem úgy az FWAA [Football Writers Association of America] tollnokai 1954-től, akik a Grantland Rice Award sorsáról döntöttek.

 

Újabb vízválasztónak az 1960-as évtized bizonyult. Míg egyes statisztikusok (DeVold, Matthews, Rothman) tovább igyekeztek fejleszteni a számításokat, az AP először 1965-ben, majd ’68-tól véglegesen kivárt az utolsó – ’62 és ’67 között top 10-es, ’89-től top 25-ös - voksolással a januári szezonzárásig. 1968-ban már 10 bowl volt, és a kiemelt meccsekre (Rose Bowl, Sugar Bowl, Cotton Bowl, Orange Bowl…) mindig a legjobbnak titulált gárdák utazhattak el, így „tétnélküliség” ide vagy oda, egyszerűen nem lehetett többé külön kezelni a bowlokat. Mindez azért cseppet sem zavarta a futballfanatikus Richard Nixon miniszterelnököt 1969-ben, a Watergate-botrányról elhíresült politikus a december elejei Texas-Arkansas rangadó (a 6. Game of the Century) lefújásakor maga üdvözölte bajnokként a győztes Longhorns-t, a Penn State tábor megrökönyödésére. Az edzők 1973-ban döbbentek rá a baj forrására, mikor a trónra ültetett Alabama a Sugar Bowlon kikapott az AP no. 1., makulátlan mérlegű Notre Dame-től. Az elkövetkező bő 20 évben ennek ellenére vita-vita hátán (nem is beszélve a friss rangsorokról: a Sports Illustrated, The Sporting News, USA Today újságok szavazásai, a National Championship Foundation [NCF] és a College Football Researchers Association [CFR] összeállításai, vagy a New York Times- és a Sagarin-formulák), ám mivel más sportágaktól eltérően az NCAA-nek semmi beleszólása nincs a college football-belügyekbe, a helyzet az érdekellentétek és különbségek miatt nemhogy megoldódott volna, csak súlyosbodott. És ekkor a liga elöljárói a tőlük megszokott taktikával rukkoltak elő: ha nem tudod átvágni a gordiuszi csomót, köss rá még egyet.

 

 

1992-ben megszületett a BCS elődje, a Bowl Coalition. Komoly vajúdás árán, császározással. A sűrűsödő bowl-tengerben a cél az volt, hogy a lehető legoptimálisabb párosítások alakuljanak ki az utószezonban, de a Rose Bowl elcsábítása - a Big Ten és a Pac-10 konfgyőztesek részvétele - nélkül a „bowl poll” haszontalan zabigyerekként funkcionált, ráadásul esélyt sem hagyva a „kicsiknek” az érvényesülésre. 1994-ben, a 6-4-1-es mérlegű Notre Dame Fiesta Bowl-meghívásával és 9-1-es Coloradoval való összeeresztésével aztán lehullt a lepel az aljas korrupcióról, és nyilvánvalóvá vált a bowl-szervezők korlátlan hatalma, pénzéhsége. Az égvilágon sehol nem számított pl., hogy a USA Today, a UP(I) és az NFF 1993-ban egyesült, beköszöntött a – megbuherálható – számítógépek kora, avagy az áltudományos mázzal bevont kiszorítósdi. A Rose Bowllal megtoldott Bowl Alliance is törekedett arra, hogy egy szűk körön kívül más ne férjen hozzá a vaskos tv-szerződések táplálta aranytojást tojó tyúkhoz, amit anti-tröszt meghallgatások után végül a Bowl Championship Series [BCS] küldött nyugdíjba, 1998-ban. Természetesen a BCS is hemzseg(ett) a hibáktól, viszont ha tiszta víz nem is került a pohárba, legalább cseppkőoldó igen. A BCS-rangsor egyértelműsítette, melyik listára is kell ténylegesen fókuszálni, az első és második kiemeltet egy de facto fináléra meginvitálva (a négy  - szerepcserés - BCS Bowl helyett 2007-től a BCS nagydöntő tölti be ezt a feladatot).

 

Az ominózus rangsor három elemből tevődik össze, ami nem egyezik meg az „eredeti”, 1998-2003-as állapotokkal, mert az AP egy csúnya viszály miatt kilépett az egyezségből, és a rendszer így módosult. A Harris Poll 115 panelista (focival foglalkozó szakértő), a USA Today Coaches Poll 59 aktív főedző, a Computer average 6 számítógép (Sagarin, Anderson/Hester, Billingsley, Colley Matrix, Massey, Wolfe) top 25-ös listájának kumulatív átlaga, egyharmad-egyharmad-egyharmad arányban a közösben. Tehát 2012-ben és 2013-ban még biztosan 150+ szavazó szubjektív sorrendje és hat gép - mögött álló statisztikus – dönt, mely két csapat játszhat a nagydöntőben… Végezetül érdemes megjegyezni, hogy a főiskolai amerikai futball legmagasabb vonalában 4 (!) trófea szerezhető meg (az NFL-ben ugye egy van, a Super Bowl-győztes a Lombardi Trophy-t teheti a vitrinjébe). A BCS National Championship Game-n diadalmaskodó gárdának az AFCA National Championship Trophy-t (ez a kristálylabda, a Coaches' Trophy) adják át, az NFF a McArthur Trophy-t, az Associated Press az AP National Championship Trophy-t, az FWAA a Grantland Rice Award-ot ítéli oda, utólag. Legutóbb 2003-ban fordult elő „megosztott” díjeső.

 

A rájátszással 2014-től új fejezet vette kezdetét a college footballban...