Game Over - II. rész

Nem fogok focimeccset nézni Ann McKee miatt. Vele egy Boston melletti hullaházban találkoztam. A helység közepén acélból készült asztal, tiszta és hideg, mint egy szike, körülötte hűtők telis-tele emberi agyakkal.

McKee orvosi kesztyűt és kék orvosi köpenyt viselt. Kezében egy fehér műanyag doboz. A dobozban egy emberi agy volt, mely sárgászöld színű tartósító folyadékban úszkált. Úgy nézett ki, mint egy befőtt.

„Ez egy 29 éves emberé volt.” – mondja. „Jól látható rajta a zsugorodás. Fel lesz vágva és megvizsgáljuk mikroszkóp alatt is.”

Újabb doboz.

„Ez pedig egy hajdani NFL-játékosé volt. Ezen szintén sorvadás jelei mutatkoznak. Az agykéreg összezsugorodott.”

Újabb doboz. Újabb egykori profi focista.

„Nagyon kicsi a halántéklebeny. CTE-nek tűnik. Hú! Egészen elképesztő. Azt hiszem, ez jó orvosi eset ígérkezik.”

McKee úgy beszélt, mint egy tudós kutató. Futballszurkolóként – két egykori focista testvéreként – nyilván tisztában van a nagyobb igazsággal, hogy igazából nincsenek „jó esetek.” Mint neuropatológus és a Bostoni Egyetem CTE-t Vizsgáló Központjának társigazgatója, úgy csöppent ebbe az egészbe évekkel ezelőtt, hogy bokszolók agyát kezdte vizsgálni a mikroszkóp alatt. Az illetők agyszövetét mutató tárgylemezek olyanok voltak, mint fiatalon elhunyt, problémás emberek végső, csendes üzenetei.

Az első futballista-agy igazi reveláció volt a számára.

„Hihetetlen felfedezés volt.” - emlékszik a doktornő. „Ugyanazokat az elváltozásokat láttam, mint a bokszolóknál. Amikor azt láttam, hogy van egy 29 éves ember, az agyában ezzel a kórral… Látni a teljes degenerációt… Ha ilyet lát az ember, gondolkodóba esik.”

És mire gondol?

„Az idős emberek problémássá, időnként erőszakossá válhatnak. Nekimehetnek szobatársaiknak, a gondozóiknak. Sokan csak legyintenek erre. Ilyenek az öregek. Ám amikor fiatalabb emberek viselkednek ugyanígy, akkor azt gyanítjuk róluk, hogy pszichopaták. És amikor ezekre az agyakra nézek, úgy érzem, nem is igazán ők tehetnek róla, hanem a kór, a betegség tetteti azt velük, amit tesznek.”

Más szerveket át lehet ültetni, ki lehet cserélni. Az agyat nem. Az agyunk ugyanis, mi magunk vagyunk. A gondolataink, az érzéseink, az élményeink, a reflexeink. Az ütközések traumával járnak, megmozgatják az agyat a koponyánkban, károsítva az idegsejteket. Néhány ütközés agyrázkódást okoz. Néhány nem. Az ütközések hatása azonban idővel összeadódik: a bostoni kutatók szerint egy átlagos középiskolás falember 1000-1500 ütést kap a fejére egy szezon során, némelyik ütközés egyenértékű vagy nagyobb erejű, mint egy 40 km/órás sebességgel bekövetkező karambol. A végeredmény olyan is lehet, mint az említett dobozokban úszkáló agyak, vagy a McKee irodájában felhalmozott tárgylemezek.

Korábbi Philadelphia Eagles-safety, Andre Waters. 44 éves korában főbe lőtte magát.

A UPenn focicsapatának egykori kapitánya, Owen Thomas. 21 éves korában felakasztotta magát.

Korábbi Bears-safety, Dave Duerson. 50 éves korában szíven lőtte magát.

A Bostoni Egyetem CTE-t Vizsgáló Központja 20 nemrégiben elhunyt focista agyával kapcsolatban tette közzé vizsgálati eredményeit. 19 focista esetében kimutatták a CTE-t. McKee doktornőnek még sok egyéb agyat meg kell vizsgálnia, nem is beszélve arról a több száz még élő focistáról, aki halála esetén agyát a Központnak ajánlotta. Időnként már dr. McKee is nehezen bírja a feszített tempót. „Őszintén szólva már el sem tudok olvasni minden anyagot, amit el kellene olvasnom.” – állítja. „Az egész annyira felgyorsult.”

Mivel az agy szabadon mozog a koponyában, nem létezik az a mágikus sisak, amely teljesen megóvhatná az agyat a károsodásoktól. Essünk neki egy tojásosdoboznak egy baseballütővel: még, ha golyóbiztos kevlarból készült is a doboz, az sem akadályozhatja meg, hogy a tojás tartalma elmozduljon, s így megsérüljön. A CTE-t élő emberben még nem lehet kimutatni. A kutatók már dolgoznak különféle teszteken, vizsgálnak biomarkereket, minden olyan megoldást, amihez nem kell szike és, hogy a páciens már halott legyen, de az áttörés még várat magára.

Ahogy McKee is elismeri, az emberi agy túlontúl bonyolult és rejtélyes.

„Minél inkább beleásod magad, annál hihetetlenebb és sokrétűbb univerzumként tárul eléd. Annyi minden van még, amit nem is tudunk róla.”

Amikor még orvosnak tanult, McKee egyszer balesetet szenvedett a kerékpárjával. Beütötte a fejét. Néhány idős hölgy megállt, hogy segítsen neki. Azt mondta nekik, hogy minden rendben van, jól érzi magát. Visszaszállt a bicajára, de nem tudta tekerni. Azt hitte, hogy a jármű tönkrement, így hét mérföldet gyalogolva hazatolta.

Később elvitték a biciklit a szerelőhöz, de ott kiderült, hogy az égvilágon semmi baja sincsen.

A dolog megdöbbentette McKee-t. Elbizonytalanodott. Hasonlót érez most a foci kapcsán is. Úgy nőtt fel, hogy a Green Bay Packers-nek drukkolt. Mai napig a csapat odaadó rajongója maradt, az 1968-as gárda évkönyvét most is az irodájában tartja. Az utóbbi időben azonban már nem jár ki a helyi középiskola focimeccsire, bár valaha szívesen látogatta azokat. McKee is anya. A meccsen látott ütközéseket nehezen tudta megemészteni. Még a Packers-meccseinek megtekintése is elgondolkoztatja.

„Fenntartásokkal élvezem a dolgot.”- állítja McKee. „Nézem a meccset, de gyakran úgy, hogy közben szinte visszatartom a lélegzetem.”

Én már belefáradtam abba, hogy a sajátomat visszatartsam.

***

Nem fogok meccseket nézni Gil és Michelle Trenum miatt. És a fiuk, Austin miatt.

Két évvel ezelőtt Austin agyrázkódást szenvedett egy középiskolai focimeccsen. Egy gondos orvos azonnal lehozatta a pályáról. A doktorok a sürgősségin kivizsgálták, majd hazaengedték. Úgy tűnt, hogy minden rendben van.

Másfél nappal később azonban a fiú felakasztotta magát.

Nem hagyott hátra búcsúlevelet. Nem voltak figyelmeztető jelek. Austinnak nem voltak sötét titkai. Boldog és egészséges srácnak tűnt. Jó tanuló volt. Népszerű volt, sokan kedvelték, egyszóval az a fajta fiú volt, akiről a szülő azt reméli, hogy az ő lányát kíséri majd el a szalagavatóra. Szerette a szüleit, a barátnőjét és a testvéreit. Azt tervezte, hogy egyetemre megy, halála napján pedig azt, hogy megnézi a Redskins meccsét.

A bostoni kutatóközpont megvizsgálta az agyát. Nem találtak CTE-t. Találtak viszont multifokális-axonális sérüléseket, az agy idegsejtjeit összekötő szálak károsodását. Az orvosok erősen gyanítják, hogy a sérülések hozzájárulhattak Austin váratlan és megmagyarázhatatlan döntéséhez. A családját porig sújtotta az eset. A barátait szintén. Az egész közösséget. Az élet és futball azonban ment tovább, Gil és Michelle pedig az agyrázkódásokkal kapcsolatos körültekintő tájékoztatás és a megfelelő biztonsági rendszabályok élharcosai lettek. Azóta gyászoló szülők keresik meg őket, kétségbeesett telefonokat, e-maileket kapnak olyan emberektől, akiket korábban egyáltalán nem ismertek. Írtam már korábban a Trenum-családtól, megírtam a történetüket. Csodálom őket. A barátaimnak tartom őket. Talán ők a legbátrabb emberek azok közül, akiket ismerek. Még mindig fáj nekik a veszteség. Pótolhatatlan űr maradt az életükben.

„Még akkor is, ha jó napunk van, ott motoszkál bennünk annak a tudata, hogy Austin végleg elment.” – mondja Michelle. „Tudunk mi boldogok is lenni. Együtt tudunk nevetni a barátainkkal, de akkor is ott a tudat, hogy ő már nincs többé.”

A futball által hátra hagyott veszteség olyan, mint a tóba vetett kő. A becsapódás helyétől koncentrikus körökben sugárzik kifelé a fájdalom. Duerson. Ray Easterling. Junior Seau. Mindegyiküknek volt családja. A legtöbbünknek van. Az ember hátrahagyott szerettei duplán szenvednek: akkor, amikor meghalunk, majd akkor, amikor továbbélve együtt el kell élniük a halál következményeivel. Doktor McKee a következő szavakkal írja le a CTE klinikai tüneteit: Impulzivitás. Gátlástalanság. Csapongás. Depresszióval és az érzelmi kontrollal kapcsolatos problémák. A kórban szenvedő egykori Hall-of-Famer center, Mike Webster életének utolsó hónapjaiban a furgonjában lakott, pillanatragasztóval próbálta helyükön tartani kilazult és rothadó fogait, sokkolóval ütötte ki magát, hogy elaludjon és ammóniát szipuzott, hogy ébren maradjon.

Előfordult, hogy Webster felhívta családtagjait vagy barátait, mert eltévedt és fogalma sem volt arról, hogy merre induljon.

„Csak fákat látok.” – mondta egyszer kétségbeesetten a telefonba.

Ismerek egy Monet nevű hölgyet. Az apja NFL-játékos volt. Az unokatestvérei és két bátyja szintén. Egyik testvérének most gondjai vannak. Gondjai vannak a házasságával. Sok rossz döntést hozott mostanában. A magatartása időnként kiszámíthatatlan. Attól tart, hogy CTE-je van. A családja is. Próbálnak gondoskodni róla. Még a munkahelyén is szemmel tartják. Ifi focistákkal dolgozik, mint önkéntes edző. A családja egyszerűen csak azt akarja, hogy soha ne maradjon egyedül. Az illetőnek persze fogalma sincs arról, hogy így pátyolgatják. Ha kiderülne, az sértené a büszkeségét. Ismerek egy másik hölgyet is. Egy ex-focista feleségét. A férjnek, s így mindkettőjüknek, rendszeres anyagi gondjai vannak. A férj nem tudja megtartani munkáit. Elfelejti kifizetni a parkolási díjakat. Otthon, miután elkészítette a szendvicsét, elfelejti visszapakolni a hűtőbe a fel nem használt húst, sajtot, fűszereket. Mindig a felesége „takarít” utána, és az asszony – lelkileg – egyre kimerültebb. Néha órákig sír. És minden egyre csak rosszabb lesz.

„Amikor hozzáment, a jó kiállású, megnyerő focistához, senki sem sejtette, hogy mi vár rájuk.” – véli egy közeli barátjuk. „Senki nem gondolta, hogy mivel jár, milyen következményei lehetnek ennek az egésznek.”

Márpedig ez is a futballról szól. Nemcsak az a futball, amit vasárnaponként a TV képernyőin látunk. Még leginkább a HBO sorozata, a „Hard Knocks” jár közel a valósághoz, ami néha megmutatja a játékosokat az otthonukban, amint vacsoráznak a feleségükkel vagy ahogy az úszómedencében játszanak a gyerekeikkel. Ezek persze fiatal családok. Mindenki mindig nagyon boldognak tűnik. Ilyenkor elgondolkodok, hogy eszükbe ötlik-e, hogy vajon hosszú távon mit hoz majd az életük. Elgondolkodok, hogy meglátják-e a fákat, amiket Mike Webster látott.