Game Over - IV. rész

Nem fogok meccseket nézni Linda Sanchez miatt. Sanchez kongresszusi képviselő Kaliforniából és tagja a Képviselőház Igazságügyi Bizottságának. Az agyrázkódásokkal kapcsolatos 2009-es kongresszusi meghallgatáson a képviselőasszony az NFL-t a dohánygyártó cégekhez hasonlította.

Nem alaptalanul.

A dohánygyártó cégek évtizedeken keresztül hirdették azt, hogy a cigaretták nem ártalmasak az egészségre, állításaik alátámasztására kétséges tudományos alapokon álló szakértőket mozgósítottak, az érdekeikkel ellentétes orvosi és tudományos bizonyítékokat ugyanakkor minden erejükkel diszkreditálták. Az NFL úgy tűnik ugyanezt a forgatókönyvet használta. 2003-ban az NFL agyi traumákkal foglalkozó bizottságának vezetője – a Jets korábbi csapatorvosa, a végzettségét tekintve reumatológus, Elliot Pellman – visszautasította egy kutatás megállapításait, mely összefüggést mutatott ki a többszörös agyrázkódások és a depresszió kialakulása között. A bizottság két alkalommal is olyan tanulmányt tett közzé, amely azt állította, hogy az agyrázkódások nem komoly sérülések és nincs semmiféle bizonyíték arra, hogy ezek a sérülések hosszú távú agykárosodást okozhatnak. A ligától független tudósok mindezzel nem értettek egyet, és erősen kritizálták az NFL-es bizottság kutatásának módszertanát és a kutatás kétségbe vonható megállapításait. Ezzel az NFL pénzelte „szakértők” mit sem törődtek. Amikor a törvényszéki patológus Bennet Omalu tüzetesen megvizsgálta Mike Webster agyát, majd úttörő jelentőségű cikket írt a Neurosurgery című tudományos folyóirat számára, megállapítva, hogy a foci gyakorlása közben elszenvedett agyi traumák CTE kialakulásához vezetnek, Pellman és a bizottság két másik tagja a folyóirathoz eljuttatott levelükben próbálták Omalu kutatását megkérdőjelezni és elérni, hogy a cikk ne jelenjen meg. Az NFL csak 2010-től kezdte figyelmeztetni a játékosokat arra, hogy igenis van kapcsolat az agyrázkódások és a hosszútávon jelentkező agykárosodások között – három évvel azt követően, hogy az említett bizottság társelnöke, Ira Casson emlékezetes interjút adott Bernard Goldbergnek, az HBO „Real Sports” c. műsorában, s ezt az interjút Sanchez képviselőasszony le is játszatta a 2009-es kongresszusi meghallgatáson. A következők hangzottak el:

Goldberg: Amennyire meg tudja ítélni, van arra bármiféle bizonyíték, hogy a többszörös agyi trauma a focistáknál depresszióhoz vezethet?

Casson: Nincs.

Goldberg: Demenciához?

Casson: Nincs.

Goldberg: Az Alzheimer-kór korai kialakulásához?

Casson: Nincs.

Goldberg: Van arra bármiféle bizonyíték, ami összekötheti a többszörös agyi traumákat bármilyen hosszútávon jelentkező agykárosodással?

Casson: NFL játékosok esetében?

Goldberg: Igen.

Casson: Nincs.

„Ügyvéd vagyok, és az egyik első kérdés, ami ennek láttán felötlött bennem az volt, hogy miért is akarja az NFL annyira elbagatellizálni annak a lehetőségét, hogy az agyrázkódások ártalmasok is lehetnek.” – így Sanchez. „Nyilvánvalóan azért, mert ezek az agyrázkódások „munka” közben jelentkeznek, ezek a játékosok munkájával összefüggő sérülések. Teljesen világos, hogy a liga ezekért nem akart felelősséget vállalni.”

Jelenleg háromezernél is több ex-játékos és családtagja perli a ligát, akik alapvetően azt szeretnék elérni, hogy az NFL igenis vállaljon felelősséget. Fogalmam sincs arról, hogy a felperesek megnyerik-e a pert, de morálisan erős a pozíciójuk. Azt azonban tudom, hogy ezek a perek – és bárkinek, akit kicsit is érdekel a foci legalább néhány keresetlevelet el kellene olvasnia – számomra nagyon nehézzé teszik, hogy ugyanolyan jóleső érzéssel tekintsek a sportra, mint eddig.

„Ha fejbe vernek, az árthat neked? Ugyan már! Ezek a pénzéhes ex-játékosok pontosan tudták mivel jár a foci. És most ők panaszkodnak? Ez van öregem! Miért nem lehet békén hagyni a focit?”

Nem. Nem tudták.

„Ok, rendben! Talán tényleg nem tudták. De a mostani játékosok már tudják? És az olyan játékosoknak, mint pl. Troy Polamalu semmi bajuk sincs azzal, ha ártanak saját egészségüknek. Akkor miért kellene nekem rosszul érezni magam?”

Ahogy Charles Pierce fogalmazott a Grantland-en megjelent írásában: „Nem szabadna megengednünk azt, hogy emberek egymást pusztítsák – akár egyetlen ütéssel, akár apránként – a saját szórakozásunkra. Ez egyszerűen erkölcstelen. A pokolba is, mi vagyunk mi? Vámpírok?” Azt hiszem Pierce-nek nagyjából igaza van.

„De hiszen a foci kulturálisan pótolhatatlan. Fontos értékekre nevel, mint pl. a csapatmunka, az önfeláldozás. Ugyanakkor kielégíti mélyen fekvő, titkos vérszomjunkat, a fiataloknak pedig lehetőséget kínál, hogy levezessék vele agresszív késztetéseiket.”

A kontaktnélküli sportok is képesek ugyanilyen értékeket közvetíteni. Ha a tanulás mellett melózol az is fontos dolgokra taníthat. A vérszomjunk csillapítására pedig ott van Hollywood és a „Real Housewives” sorozat, a fiatalok agressziójának levezetésére pedig a Call of Duty. A felsoroltak közül egyik sem jár agyi traumával.

„Hé, akár autót vezetve is szenvedhetsz agyrázkódást. Vagy biciklizés közben. Az élet kockázatos. A foci kockázatos. Persze, mérsékelni kell a kockázatokat de ennyi elég is ahhoz, hogy tovább élvezzük kedvenc sportunkat. A balesetek mindig tragikusak, de vannak. Sajnálatos, de ez van.”

Igaz, de vannak dolgok, amik jól beláthatóan elkülönítik a focit más tevékenységektől. Ezek a valamik teszik a focit sok-sok ember számára izgalmassá, jó mulatsággá. Az ütközések pedig nem véletlenszerűen következnek be, nem kiszámíthatatlan kockázatok, mint egy baleset, hanem a sport alapvető – kiszámított és esszenciális – elemei.

***

Hiányozni fognak a meccsek. Máris hiányoznak. Biztos, hogy valamilyen szinten továbbra is követem majd a sportot. Megnézek egy-egy összefoglalót vagy cikket, ránézek a táblázatokra és a statokra. Sőt még írni is fogok róla. Teljesen nem tudom elereszteni a focit. Nem sajnálom vagy ítélem el azokat, akik másként éreznek, mint én, akik vasárnap délutánjaikat továbbra is a RedZone bolygón töltik. Mindegyikünket eltérő élettapasztalatok formálnak.

Az én személyes tapasztalataim ide vezettek.

Tisztában vagyok vele, hogy ez egy elég magányos hely. A foci népszerűsége, úgy tűnik, évről évre növekszik. Pár héttel ezelőtt kollégám, Will Leitch azt a kérdést firtatta a New York Magazine hasábjain, hogy a foci morálisan helytelen dolog-e, és arra jutott, hogy: „nem lennének csillagászati tévés szerződések és játékos fizetések, ha nem lennének lelkes szurkolók, ergo mi is a probléma részét képezzük.” Így lenne? Nem tudom megmondani. Azt azonban tudom, hogy adott egy probléma, ami meglehetősen súlyos és magam már eleget láttam belőle ahhoz, hogy továbbra is az első sorból szurkoljak.