Mi lesz veled, Atlanta?
Falcons helyzetértékelő "sólyom" szemmel.
Hiába köszönheti az atlantai franchise a Mike Smith-Thomas Dimitroff duónak a Falcons történelmének legsikeresebb 5 évét, ha ez az 5 év mindössze egyetlen egy NFC konferenciadöntőt ért. A Falconsnál évek óta azt hangoztatja Arthur Blank, a tulajdonos, maga Dimitroff, az általános igazgató, de a játékosok is, hogy az adott szezon csak akkor értékelhető pozitívan, ha az egy Super Bowl részvétellel fejeződik be. Kétségtelen, hogy Atlantában idén Tony Gonzalez tényleges visszavonulásával egy korszak fog véget érni, így nem csoda, hogy Dimitroffék mindent egy lapra feltéve, a „Super Bowl or Bust” szlogennel ugrottak neki a 2013-as idénynek.
Nem újkeletű probléma a csapatnál, hogy a bebetonozott kezdőjátékosok mögött nincsenek igazán komolyan vehető cserejátékosok, ezért esetleges sérülésekkor komoly bajban lehetnek. A Dimitroff-érában eddig hatalmas bravúrral sikerült kikerülni a fontos láncszemek elvesztését, azonban idén már a harmadik hétre öt kulcsjátékost is kénytelenek voltak nélkülözni ilyen okokból kifolyólag. A szurkolók minden holtszezont abban a hitben töltik, hogy majd a draftról, de akár a szabadügynök-piacról megérkeznek azok a játékosok, akik a csapat mélységét adják majd, de ehelyett kipróbált veteránokon és nem a helyükön kiválasztott fiatalokon kívül mást nem nagyon kaptak. Vegyük például az áprilisi draftot: az Atlanta ekkor lyukas volt tackle, defensive end, tight end, linebacker és cornerback posztokon. Az első két kört ellőtték Desmond Trufantra és Robert Alfordra, ezzel megoldva a CB gondokat. Utánuk érkezett Levine Toilolo, aki nem feltétlen megoldás a Gonzalez után keletkező űrre, de Chase Coffmannal kiegészülve itt is rendben lesz a Falcons. Az öreg John Abraham pótlására érkezett az öreg Osi Umenyiora, aki mellett Kroy Biermann kiválóan játszott sérüléséig, de mögöttük leginkább csak lelkes fiatalok (Goodman, Massaqoui, Matthews, Maponga) küzdenek minél több snapért. Tackle posztra egyáltalán nem érkezett senki,ami azért is furcsa, mert minden csapatnak alapja a jó fal. Hiába van egy remek irányítód, kiváló skill playerekkel kiegészítve, ha senki nem védi meg a labdás játékost. Ezért is szörnyű, hogy a Falcons végleges depth chartján mindössze 9 támadófalember kapott helyet, és azóta már közülük is elvesztették Sam Bakert. Linebackerek közül csupán 5 került benevezésre 2013-ra (Weatherspoon, Nicholas, Dent, Bartu, Worrilow – utóbbi kettő UDFA-ként került a végső keretbe). Itt egyértelműen Weatherspoon a húzónév, mondanom sem kell talán, hogy ő is a sérültlistát erősíti már. Dimitroff tehát ahelyett, hogy mélységet adott volna a csapatának, vagy akár befoltozta volna a lyukakat, inkább ráment egy hiányposzt radikális megoldására, ami úgy tűnik, hogy bejött, másrészről viszont hosszútávon egyáltalán nem látszik kifizetődőnek, hogy a linebackerek és a szélső falemberek teljesen el lettek hanyagolva. Ráadásul ha most egy pillanatra elfelejtjük a máig számomra érthetetlen Bartu-Worrilow felfedezést, akkor észrevehetjük, hogy Atlantában a fiatal játékosok nagyon alacsony százaléka válik be, gyakorlatilag alig maradnak meg olyanok a keretben, akit nem az első négy kör valamelyikében húztak ki. Ebből jön az, hogy míg franchiseok döntő többsége képes a hátsó körökben, ne adj isten a nem draftolt szabadügynökök között később meghatározó tényezőkké váló játékosokat találni, addig a Falconsnál ilyenről már nagyon régóta nem beszélhetünk. Komoly scouting gondokkal küzd az Atlanta, és egy csúcsra törni kívánó klub egyszerűen nem engedheti meg magának azt, hogy abban a ligában, ahol amúgy is borzasztóan gyorsan cserélődnek a csapatok játékosállományai, illetve minden évben hatalmas mennyiségű tehetségből lehet válogatni, ne legyen képes kiépíteni magának 2-3 évnél tovább egy olyan keretet, ahol 3-4 komolyabb sérülés akkora fejetlenséget okoz, mint amekkorát idén látunk náluk.
Térjünk rá most Mike Smithre, aki végülis ennek az írásnak az első számú okozója. A legutóbbi 5 meccsén – beleértve a rájátszást is, tehát a Seahawks, 49ers, Saints, Rams és Dolphins ellen - a Falcons minden esetben szétdominálta az első félidőt. Az első negyedben alapul véve ezeket a találkozókat 51-0-lal állnak, míg az első félidőben 91-40 ez az eredmény. Ha ugyanezt a statisztikát megnézzük a második félidőkben, akkor ez a szám 34-90 lesz az ellenfelek javára.
Mit is jelent ez pontosan?
Mike Smith kitűnő munkát végez hétről hétre a mindenkori opponens felmérésében, így nagyon pontosan fel tudja készíteni belőlük a csapatát. Ez általában az első félidő végéig tökéletesen szokott is működni, a mérkőzések ezen szakaszában rendre az történik a pályán, amit az Atlanta szeretne. Aztán eljön a szünet, ahol az edzői stábnak vadul neki kéne esnie a fényképeknek és az első játékrészben szerzett tapasztalatoknak, ami alapján már egy módosított stratégiával illene kijönni a fennmaradó félidőre. Smith ebben botrányosan gyenge, megkockáztatom ligaszinten is utolsó ebben a kategóriában, a konkurens edzők pedig sorra használják ki a Falcons ezen gyenge pontját. Emlékezhetünk rá, hogy a San Francisco elleni konferenciadöntő második felében az Atlanta egy pontot sem tudott szerezni. Miért? Mert a 49ers teljesen máshogy jött ki a pályára, mint amire Smithék fel voltak készülve. A Saints ellen ugyanez történt és a Rams is ezt kihasználva kapaszkodott vissza a meccsbe, bár ellenük már csak egy negyedre volt szüksége az Atlantának, hogy lereagálják Jeff Fisher módosításait. Ez mindenképpen haladás, de ugyanitt jogosan kérdezhetnénk meg, hogy miért mindig az Atlantának kell igazodnia a másikhoz? Miért nem változtatnak ők? Folyton beleesnek ugyanabba, az általuk ásott gödörbe: megszerzik a megnyugtató előnyt, amire ráülnek és elhiszik a játékosok, hogy már megnyerték az adott meccset, holott még vissza van 3 negyed, hiába vezetnek 21 ponttal. A Falconsnak itt nyilván nem érdeke módosítani a stratégián, hiszen az addigi 3-4 drive-ban működött a kitalált taktika, miért ne lenne jó az a későbbiekben is. És Mike Smith görcsösen ragaszkodik a saját elképzeléseihez, nem véletlenül szorulnak rá szinte minden meccs végső perceiben, hogy Matt Ryan győztes támadás-sorozatot vezessen. Egyrészt addigra sikerül a stábnak egyáltalán rájönnie, hogy mivel is fogható meg az ellenfél, másrészt ameddig megvan az előny akármekkora része, addig Smith elhiszi saját magáról is, hogy teljesen rendben van az, amit ő kigondolt. Ez a mentalitás pedig ráragad a játékosokra is, immáron hatodik éve.
Mike Smith konzervatívsága egyre inkább gond, rengeteg olyan meccse volt már atlantai időszaka alatt, amelyek majdnem ezen mentek el. Vagy pont ez miatt. A Seattle ellen tavaly a harmadik negyedben neki kellett volna menni a kétpontos extrának, de a Miami otthonában is sokkal agresszívabban lehetett volna kezelni a rövid yardos szituációkat. Smith sosem igazán érezte, hogy mikor kell keménykedni, és mikor kéne inkább nyugodtan játszani. A Falcons problémái valahol a 2011-es Saints ellen kezdődtek ilyen téren, amikor a hosszabbításban Smith mester a saját 30 yardos vonalán visszaküldte a támadóit 4. és 1-nél, csak azért, hogy a Saints pazar mezőnypozícióban jusson labdához és nagyjából ugyanazon év Giants elleni rájátszás meccsen csúcsosodtak ki, amikor a new yorki védelem 2 ponton tartotta az Atlantát úgy, hogy többször is meg lettek állítva rövid yardos játékoknál. Talán még a 2012-es, szintén New Orleans elleni bukás sorolható ide, ahol Michael Turner 8 próbálkozásból sem tudott 2 yardról bejutni a célzónába. Azóta Smith sokkal enyhébben kezeli ezeket az eseteket, alig-alig vállal kockázatot. Vegyük górcső alá a legutóbbi, Miami Dolphins elleni mérkőzést.
Az első ilyen egy 3. down után jött a második negyedben. Jacquizz Rodgers elkapása után a Miami 34 yardos vonaláig jutott, ami egy 4. és 2-t eredményezett. Itt Smith ahelyett, hogy nekiment volna a Cameron Wake nélküli, a drive tempójával lépést tartani alig képes Dolphins védelemnek, inkább kiküldte Matt Bryantet egy 52 yardos mezőnygólra. Bryant ugyan belőtte a labdát, de profi karrierje alatt mindössze 11-szer sikerült ez neki 20 próbálkozásból 50-en túlról. Ez mindenképpen rizikós play volt, hiszen hiba esetén a Miami kiváló pozícióban kapta volna meg a labdát, statisztika alapján pedig 50-50% esélye volt annak, hogy a rúgó megoldja a feladatot. A következő megkérdőjelezhető döntés a következő atlantai drive-ban érkezett. A Falcons 10-7-es állásnál egészen a Miami 2 yardos vonaláig masírozott, amikor 4. és 1 állt a kijelzőn. Jason Snellinget 3. és 1-re megfogta ugyanitt a Dolphins goal-line védelme és Mike Smithnek ez pont elég volt arra, hogy két perccel a játékrész vége előtt a 20 yardos mezőnygól mellett döntsön. Az Atlantának nem a touchdownhoz hiányzott egy yard, hanem a first downhoz. Ha megvan a first, akkor a Falconsnak még négy próbálkozása lehetett volna a hat pont megszerzésére, ami az első félidei formákat tekintve nagy valószínűséggel meg is lett volna, illetve ez jelentős időt leszipolyozott volna az órából is, így a Dolphins aligha tudott volna visszatámadni a lefújás előtt. Legrosszabb Snellinget ugyanúgy megállítják a 2 yardoson, turnover on downs. Ryan Tannehillnek lett volna nem egészen 2 perce arra, hogy egy 98 yardos drive-ot vezessen, ami szintén nem egyszerű feladat. Smith ehelyett beválasztotta a mezőnygólt és a 13-7-es vezetést. A Dolphinsnak így maradt ideje a two-minute drillre, amit sikerült nekik is 3 ponttal befejezni. 13-10-zel mentek szünetre a felek, a 17-7-es atlantai vezetés helyett. A 20 yardos mezőnygólnak nem lenne szabad szerepelnie egyetlen egy edző playbookjában sem. Még Mike Smithében sem.
A negyedik negyedben Smith teljesen megfeledkezett az időkéréseiről. Már a Seattle ellen is úgy kérte ki őket sorsdöntő pillanatban, ahogy kezdő játékosok harmadik Madden NFL 08 meccsükön, de a Miami ellen ismét teljesen amatőr hatást keltett. 1:36-tal a lefújás előtt még megvolt neki mindhárom timeoutja, míg a Dolphins csak eggyel rendelkezett. 23-20-as vezetésnél a Miami támadhatott a Falcons 8 yardos vonaláról 1. és gólnál, futó idővel. Smith megállíthatta volna az órát, hagyva ezzel nagyjából egy percet Matt Ryannek a meneteléshez. Mégse ez történt, hiszen csak nézte, ahogy Tannehillék pörgetik az órát lefelé. 56 másodperc volt a meccsből, amikor a Dolphins elindította a következő játékot. A Falcons védője az 1 yardoson szerelte a labdás játékost, így ment tovább az idő. Hosszas szekundumok után Smith végre kikérte első idejét, de ekkor már csupán 43 másodpercet mutatott a kijelző. Dion Sims a következő játékból touchdownt szerzett, tehát 23-27-es állással és 38 másodperccel kapta vissza a labdát az Atlanta. Nézzük meg úgy ezt a 3 playt, hogy Smith mind után megállítja az órát, azzal számolva, hogy mindegyik play ugyanaz és ugyanannyi ideig tart, mint eredetileg: a Miami 3 játéka nettó 11 másodpercig tartott, tehát 1:25 maradt volna az Atlantának, időkérések nélkül. Biztos vagyok benne, hogy felhasználva azt az extra 47 másodpercet teljesen más lett volna Matt Ryan utolsó drive-ja. Legalábbis a végkimenetelt illetően.
Összegezve ezt az egészet: mind Dimitroff, mind Smith felelős lesz abban, ha a szezon megy a kukába. Előbbi egyszerűen nem építhet arra, hogy eddig nem sérültek le az alapemberei, utóbbi pedig hiába nyújtózkodik, ha egyelőre a saját árnyékát se tudja megugrani. Lehet, hogy a korai pofon jót fog tenni a csapatnak, ezt nehéz megjósolni, viszont az idei emberanyagon ez sem fog már segíteni. Nem azt mondom, hogy szükséges a nagy változás Atlantában, de amíg nem lesznek képesek alkalmazkodni a trendekhez, addig ne is beszéljünk többről, mint egy NFC konferenciadöntő.
Hozzászólások
Akár azt gondolod, hogy képes vagy valamire, akár azt, hogy nem, mindenképpen igazad van. Henry Ford
JUST WIN!!!
Samaras játszott?
Még szép, ollózott is egy gyönyörű fejesgólt, csak nem adták meg intentional grounding miatt :/
Go Falcons!
ami a dimitroff-smith helyzetet illeti, ha jól emlékszem a War Room könyvből, családi kapcsolatban állnak. blank-nek így mindkettőt ki kell rúgnia ahhoz h érdemi változás legyen