Ollie Matson, a magányos gigász

Alig telt el hat hónap a 2011-es esztendőből, de a futballtársadalom eddigi veszteséglistája máris fájdalmasan hosszú. Több egykori atléta aránylag fiatalon távozott az élők sorából - látszólag élete virágjában, valójában a teljesítménynövelő szerek használatától megmételyezett szervezettel - de a hőskorszak hajdani csillagai közül is többen itt hagytak bennünket. Ebből a gyászos alkalomból az elkövetkező hetekben négy kivételes sportembernek, a Pro Football Hall of Fame négy megbecsült tagjának szeretnék emléket állítani, akik nagyjából kortársakként, még az első Super Bowlt megelőző években számítottak az NFL meghatározó játékosainak.

Szentháromságtól a jezsuitákig

Oliver (a továbbiakban Ollie) Genoa Matson II 1930. szeptember 1-én született a texasi Trinity-ben. Oly sok korabeli (vagy jelenlegi) afro-amerikai gyermekhez hasonlóan Ollie-nak is részben csonka családban kellett felcseperednie, mivel az idősebb Oliver, aki történetesen vasutas volt, egy napon nem érkezett haza a vonattal, és hátat fordított feleségének és ikergyermekeinek. A háromtagú család a jobb megélhetés reményében előbb Houstonba, majd Gertrude Matson második házasságát követően San Francisco-ba költözött. A tanítónőként gürcölő Gertrude szebb jövőt szánt csemetéinek, Ollie-ból orvost szeretett volna faragni, ám a fiatalember a középiskolás éveitől már a sportért rajongott, s különösen a futballban lelte örömét, még akkor is, ha az utca vagy egy hátsó udvar volt a pálya, a „labda” pedig egy rongyba tekert konzervdoboz. Ollie egy Kaliforniában élő, és korábban félprofiként focizó nagybátyja ösztönzésére került közelebb a sport világához, a friscói George Washington High School futballcsapatának tagjaként pedig hamar kitűnt képességeivel, mindenekelőtt rendkívüli sebességével. Utóbbinak köszöntően Matson a futópályán is eredményesnek bizonyult, mint sprinter és 400-as futó és már 1948-ban is részt vett az olimpiai válogatókon, ám ekkor még nem tudott bekerülni a Londonba tartó amerikai nemzeti csapatba. A középiskolát követően Ollie tanulmányi okokból egy évig a helyi City College padjait koptatta. Ígéretes focistaként és atlétaként számos, nagy presztízsű és erős sportprogrammal bíró egyetem kínált neki ösztöndíjat, de a családjához erősen kötődő és hithű katolikusként nevelt Ollie Matson San Francisco-ban maradt és a jezsuiták által irányított magánegyetemre, a University of San Francisco-ra került.

Az egyetem feltörekvő futballcsapata, a Dons a segédedzőből főedzővé éppen Matson érkezésével egy időben előléptetett Joe Kuharich irányításával fokozatosan erősödött, 1948-ban szerény 2-7-es mutatóval kellett beérniük, de a következő két évben már 7-7 győzelemmel büszkélkedhettek. 1950-es junior idényében Ollie Matson kisebb, de makacs sérülései ellenére is produktív futó volt, s a labda másik oldalán, defensive backként is ragyogóan helytállt. A Donok sikeres szereplése természetesen nem kizárólag Matson érdeme volt, a futballtörténelmi szempontból egyedülálló gárdát nyolc későbbi NFL-játékos erősítette, melyek közül utóbb öt lett Pro Bowler, és hármat (Matson mellett Gino Marchettit és Bob St. Clairt) választották be a cantoni Hírességek Csarnokába. A játékosokon kívül nem feledkezhetünk meg a USF egy másik akkori növendékéről sem, a focicsapatot lelkes PR-osként (ottani nevén athlethic news directorként) segítő későbbi ligavezetőről, Pete Rozelle-ről sem.

„Veretlenek, hibátlanok, kéretlenek”

Kuharich tanítványai 1951-ben értek a csúcsra, amikor hibátlan, 9-0-s mutatóval abszolválták a szezont, ám elismerést keltő teljesítményükre nem tudták felhelyezni a koronát egy bowl győzelemmel. Bár a sport (legyen szó annak egyetemi vagy profi válfajáról) már elindult az integráció útján, de a színesbőrű futballisták száma még meglehetősen csekély volt, és ezek az úttörők is ki voltak téve faji előítéletektől fűtött ellenfeleik keménykedésének. Matson saját elmondása szerint, amikor a Donok az oklahomai Tulsában vendégeskedtek féltucatnyi zúzódást, sebhelyet gyűjtött, s akkor még szerencsésnek mondhatta magát, hogy megúszta csonttörés nélkül, továbbá a bírók is visszafújták három touchdownját. A fizikai bántalmaknál is jobban fájhatott azonban Ollie-nak, hogy az 1951-es szezonban hiába lett 1566 futott yarddal és 21 futott touchdownnal az egyetemi futball legeredményesebb running backje, a Heisman Trophy szavazásán csupán a kilencedik lett, és az év all-star csapatába, a All-Americanek közé is csak védőként fért be.

Az már nem csupán Matsonra, hanem az egész csapatra tartozott, hogy a Donokat hibátlan mutatójuk dacára sem hívták meg egyetlen bowl mérkőzésre sem, igaz eme elképesztő tény oka kétségtelenül Matson és egyik csapattársa, a linebackerként vitézkedő és később az NFL első afro-amerikai játékvezetőjeként debütáló Burl Toler bőrszíne volt. Számos rangos bowlnak (pl. a Gator Bowl, a Sugar Bowl és az Orange Bowl) a fehér és fekete atléták egyazon pályán és eseményen való versengését ekkor még állami rendelkezéssel tiltó déli állam (Florida, Louisiana stb.) adott otthont, és az események szervezőiben vagy föl sem merült az integrált San Francisco-i gárda meghívása, vagy olyan feltételhez kötötték, hogy a Donok csak Matson és Toler nélkül léphetnek pályára. A kérés hallatán a Donok vezetése és fehér játékosai egyöntetűen kiálltak az afro-amerikai sportolók mellett és visszautasították, hogy „patyolatfehéren” lépjenek pályára a miami Orange Bowlban. Az imént ecsetelt hányattatások miatt a San Francisco Dons 1951-es gárdáját máig úgy emlegetik, mint akik „veretlenek, hibátlanok, de kéretlenek” (undefeated, untied and uninvited) voltak, ráadásul az Orange Bowlban (vagy akármely más bowlban) való szereplés meghiúsulása miatt hónapokon belül az egyetem egész fociprogramjának sorsa is megpecsételődött. A bowl-meghívás elmaradása anyagilag roppant érzékenyen érintette a futballszezon során már egyébként is 70000 dolláros deficitet felhalmozó egyetemet, és az iskola vezetése rövidesen a túl sok kiadást felemésztő focicsapat megszűntetése mellett döntött.

Látszólag érthetetlen, hogy egy sikeres és hibátlan mutatóval záró focicsapat miként produkálhatott ekkora anyagi veszteséget, ám a két tényező, azaz a 100 %-os mérleg és a tetemes deficit között valójában igen szoros volt a kapcsolat. A San Francisco Dons ugyanis független csapat volt, és menetrendje nagy részét zömmel hasonszőrű, szintén egyházi alapítású vagy környékbeli csapatok tették ki, akikre viszont általában a kutya sem volt kíváncsi. 1950-ben még olyan rangos és rangsorolt ellenfelekkel verekedhettek a Donok, mint a Stanford, a Cal vagy Missouri Valley Conference éllovasa, a Tulsa (utóbbi ellen hazai pályán), ám 1951-re már csak a jó öreg, de érdektelen jezsuita vetélytársak (a Fordham, a Santa Clara és a Loyola Marymount) maradtak, továbbá kétszer a gyengécske, de közeli San José State-tel, két harmatos katonai együttessel és a PCC sereghajtójával, az Idaho-val mérhették össze erejüket. A San Francisco 1951-es aránylag könnyűsúlyú menetrendje így nem csupán veretlenséghez segítette a csapatot, de anyagi végromlását is siettette, sőt valószínűleg abban is közrejátszott, az érintett faji előítéletek mellett, hogy a sportszakírók a Heisman-szavazásnál és az All-American keret összeállításánál nem taksálták többre az egyébként briliáns Ollie Matson teljesítményét. Az említett díjat végül elnyerő Dick Kazmeier ugyan kevesebb futott yardot gyűjtött Ollie-nál, de passzmutatói miatt támadásban sokoldalúbbnak tűnt, és csapata, a Princeton szintén 9-0-val zárta az idényt, ám szintén nem játszhatott bowlt.

Magányos gigász a South Side-on

Bár egyetemi futballkarrierje végére keserű szájízzel gondolhatott, Ollie Matson nem mondott le arról, hogy képességeit a profik között is kamatoztassa, és bízvást remélhette, hogy a küszöbön álló NFL-drafton hamar el fog kelni. Edzője, Joe Kuharich, tudván, hogy a University of San Francisco Dons focicsapatának megszűntetése már elhatározott dolog, még 1951 végén lemondott tisztségéről, és szakvezetőként a profi ligába, a Chicago Cardinals-hoz szerződött, amely együttest korábban játékosként is erősítette. Kuharich 1952. január 8-i bemutatkozó sajtótájékoztatóján többek között arról beszélt, hogy szerinte a gyengécske Cardinals-nak leginkább szélvészgyors futókra és kitűnő guardokra volna szüksége ahhoz, hogy újra versenyképessé váljon, és bő egy héttel később szavait tettekkel is követte, amikor az 1952-es drafton csapata első pickjével (összességében a játékosbörze harmadik választásával) egykori mentoráltját, Ollie Matsont húzta ki. Matson nyilván örült a lehetőségnek, annak pedig különösen, hogy újra egyetemi edzőjével dolgozhat, de egészen nyár végéig nem írta alá első hivatásos kontraktusát. A remek atléta nem több pénzre ácsingózva tagadta meg szerződése szignálását, csupán amatőr státuszát szerette volna megőrizni annak érdekében, hogy 4 éves böjtöt követően végre versenyezhessen a nyári olimpiai játékokon. Helsinkiből Matson végül két éremmel térhetett haza, 400 méteres síkfutásban bronzot, a 4x400-as váltóval pedig ezüstöt szerzett, és visszaérkezése után, 1952. augusztus 7-én nyomban le is szerződött a Chicago Cardinals-hoz.

A chicagói South Side-on az új jövevényektől, de főként Ollie Matsontól joggal várták az eredménytelen, veszteséges (míg az 1951-es idényt a Dons 70000-es, addig a Cards 100000 dolláros veszteséggel zárta) és eladdig „liliomfehér” gárda sorsának jobbra fordítását. Ollie nem is okozott csalódást, 1952-ben – egy másik későbbi Hall of Famerrel, Hugh McElhenny-vel megosztva – az Év Újoncának választották, 1954-ben és 1956-ban vezette a ligát összyardok tekintetében, továbbá rendre bekerült a Pro Bowl és All-NFL keretekbe, de az inkompetens klub- és szakvezetés, valamint az összességében gyenge játékosállomány okozta fogyatékosságokat egymaga képtelen volt orvosolni. Ő volt az egyedüli húzónév, az egyedüli közönségcsalogató attrakció, a Cardinals szinte egyedüli ütőképes támadófegyvere, s így a mindenkori ellenfeleknek elegendő volt csupán Matsont kivonni a forgalomból, s amennyiben ez kicsit is sikerült nekik, a dél-chicagóiak sorsa meg volt pecsételve. Ennek ellenére a liga egyik elsőszámú támadója rendre meg tudta csillogtatni pazar sebességét és sokoldalúságát, s ilyenkor játéka szinte mindig mérkőzéseket eldöntő tényezőnek bizonyult. Magas termete és közel 100 kilós súlya ellenére egyedülállóan gyors volt. Számtalan védő mérte fel rosszul Matson valódi sebességét, választott rossz pillanatot vagy szöget a becserkészéséhez pusztán azért, mert valószínűtlennek tartotta, hogy ekkora testhez olyan nagy sebesség társulhat. Indulhatott bármerre is a line of scrimmage-ből, szélre kerülve, vagy középen rést keresve, Ollie játékában mindig benne volt egy nagy futás, s ebbéli adottságát visszahordóként is többször ékesen tanúsította. Profi karrierje során kilencszer cipelt vissza kirúgást vagy puntot touchdownra, s ezzel a kilenc hat pontos megmozdulással 1966-os visszavonulásakor NFL-csúcstartónak számított. Sokoldalúságát elkapóként vitézkedve tette teljessé, és nem csak rövid passzokat hosszú nyereségekre váltva villogott, de mélységi célpontként is megbízható volt.

Elcserélve és elfecsérelve

Felsorolt erényei dacára Matson magányos fecske volt a Cardinals-nál, 1952 és 1958 közötti chicagói tartózkodása alatt csupán egyszer, 1956-ban adatott meg számára, hogy csapata pozitív mérleggel zárja az idényt, de ez a teljesítmény sem bizonyult elegendőnek a bajnoki döntőn való szerepléshez. Mivel a Cards szemmel láthatólag Matsonnal sem tudott versenyképes és közönségcsalogató gárdává válni, a klubvezetés belátta, hogy nagyobb hasznát veszik sztárjuknak, ha tetemes ellenszolgáltatás fejében megválnak tőle. Erre a tetemes áldozathozatalra a Los Angeles Rams hajlandónak mutatkozott, és 1959. március 23-án a két csapatnak sikerült nyélbe ütnie azt az üzletet, amelynek értelmében a Cardinals Matsonért cserébe gyakorlatilag kilenc játékost kapott. A Kosok négy veteránjukat, három frissen draftolt újoncukat és két 1960-as draftválasztásukat adták a chicagóiaknak. A Los Angeles-i gárda döntése esztelen pazarlásnak látszott, kiváltképp annak tükrében, hogy a rosterlimit akkoriban 36 fős volt, s így a Rams, némi túlzással, kerete negyedét cserélte el egyetlen játékosért. A történelem végül nem is igazolta a Kosokat. A döntés mögött lehetett némi ráció, hiszen a Los Angeles általános menedzsere akkor az a Pete Rozelle volt, aki a University of San Francisco-n töltött közös éveik óta tisztában lehetett Matson játékának értékével, és bízhatott benne, hogy a Rams pontosan a sztár megszerzésével válhat újra bajnoki címre együttessé. Éppen ellenkezőleg történt.

Noha Ollie az új állomáshelyén eltöltött első idényében 863 futott yardot szorgoskodott össze, és ennél többet csak 1956-ban gyűjtött, a Rams nem tudta pótolni az érte cserében adott játékosokat és 1959-ben szánalmas, 2-10-es mutatóval zárt, ami Sid Gillman főedző állásába került. Az új főedző, Bob Waterfield és stábja az elkövetkező szezonokban sok poszton kísérletezett Matsonnal, hol fullbackként, hol szélső elkapóként, hol slotbackként, sőt 1960-ban még safety-ként is játszatták, de a helyét nem találták. Az egyre kevésbé produktív Matson teljesítményének látványos hanyatlásáért részben az edzőit okolta, de amikor tovább már nem tudta véka alá rejteni és a sajtó nyilvánossága elé tárta sérelmeit, retorzió gyanánt nyomban a kispadon találta magát, majd el is cserélték a Detroit Lions-hoz. Utolsó Los Angeles-i évében, 1962-ben a szebb napokat látott running back mindössze 3 labdacipelést kapott, majd 1963-ban a Lions-nál is csupán 13-at. Úgy látszott Ollie Matson futballkarrierje visszavonhatatlanul - és ráadásul dicstelenül - a végéhez érkezett.

Megváltás

Abban, hogy pályafutását méltóképpen zárja le, végül egykori egyetemi, majd őt a profik közé is draftoló edzője, Joe Kuharich nyújtott segédkezet Ollie Matsonnak. Kuharich ekkor vette át az Eagles gárdájának irányítását, s noha a Sasok drukkerei a mai napig egyöntetűen és joggal kárhoztatják az edző ötéves philadelphiai ténykedését, ám abban vélhetően egyetértenek, hogy a 34 esztendős Matson megszerzése nem volt rossz húzás. A zöld-fehéreknek érthetően nem kellett annyit Ollie-ra áldozniuk, mint anno a Rams tette, (sőt ezúttal ő és még egy másik Lions-os érkezett egyetlen Eagle-ért cserében), de sokan nyilván még ezt is sokallták egy öreg és kiégettnek látszó hajdani sztárért. Matson a Philly-nél már csak epizódszerepet kapott, másodhegedűs volt, azonban ebbéli minőségében nem okozott csalódást. 1964. október 18-án a New York Giants ellen, a sérüléssel bajlódó első számú futót, Timmy Brownt pótolva két futott touchdownnal és 100 yarddal segítette bravúrgyőzelemhez csapatát, a hattyúdalának számító egyik utolsó fellépésén pedig szintén remek játékkal mondott búcsút profi karrierjének. 1966. november 20-án az Eagles a San Francisco 49ers-nél vizitált és így Matson abban a Kezar Stadiumban léphetett pályára, ahol egyetemistaként, a Dons színeiben annyi dicsőséges meccset vívhatott. A Niners a szünetben 20-7-re, az utolsó negyed előtt pedig még mindig 34-21-re vezetett, de a Sasok egy remek hajrával fordítani tudtak, a győzelmet jelentő TD-elkapást pedig maga Ollie Matson jegyezhette. Az elsőrangú futballista ekként egy utolsó ragyogó momentum friss emlékével vonulhatott vissza, egy olyan emlékkel, mely a helyszín okán focipályája indulását is megidézte.

Jóllehet Matson 14 esztendős NFL-karrierje alatt csak kétszer szerepelhetett pozitív mutatót produkáló gárdában (a Cardinals-szal 1956-ban, az Eagles-szel 1966-ban) elismertsége olyannyira egyöntetű, kvalitásai olyan mértékben kétségbevonhatatlanok voltak, hogy 1972-ban, az első adandó alkalommal (korábbi egyetemi csapattársa Gino Marchetti társaságában) a Pro Football Hall of Fame tagjává választották, négy évvel később pedig az egyetemi foci halhatatlanjai közé is bekerült. Matson sportolói pályafutása végeztével sem szakadt el a focitól. Volt középiskolai futballedző, trenírozta a San Diego State futóit, scoutolt az Eagles-nek, 11 éven keresztül – nyugdíjba vonulásáig – pedig a Los Angeles Memorial Coliseum-ot üzemeltető bizottságban töltött be adminisztratív posztot. Az utóbbi években egészsége fokozatosan romlott, szellemi hanyatlását a hozzá közel állók egyértelműen a focistaként megélt fokozott fizikai igénybevételnek tulajdonították, 2011. február 19-én 80 évesen otthonában érte a halál légzési elégtelenség következtében.

Dorkó Szabolcs (Szabler)