Londoni élmények

Csak a személyes megközelítést választhatom: életem (eddigi) egyetlen
élőben látott NFL-meccse, a legnagyobb, legjelentősebb élmény a
témában (bár a januári AFC-főcsoportdöntő, még tévén át is...), és mi
tagadás, alighanem a leggyengébb futball, amihez szerencsén volt nem
túl nagy múltra visszatekintő rajongói pályafutásomon.
Igen, ez a kettősség alighanem mindnyájunkban megvan, mind a 90 ezer
nézőben, aki ott lehettek múlt vasárnap a Wembleyben, a sportág
históriájában először az amerikai kontinensen kívül rendezett profi
amerikaifutball bajnoki találkozón. Majd' a fele a közönségnek a
tengerentúlról jött - hiszen, ne feledjük, a miami drukkerektől az
európaiak kedvéért tulajdonképpen elvették egy normál hazai találkozó
örömét -, a többiek pedig értelemszerűen olyanok voltak, akik hozzám
hasonlóan amúgy csak a tévén keresztül követhetik és szerethették meg
ennek a különleges sportnak a szépségeit, izgalmait. Ez a londoni
meccs ilymódon egyikünk számára sem jelenthetett semmiképp sem
csalódást... ám ha ezt a törvényszerűséget nem számítom, akkor bizony
komoly csalódás lett volna. Már ami a sportszakmaiságát illeti.
Az előzetes statisztikai adatokat nem kell itt citálni: a mostanában
oly sokszor felidézett 17-0-ás tökéletes idénynek az örökrekord
birtokosa, a Dolphins most jószerével az "ellentétes" megismétlésére
készül, míg a Giants az idénykezdet bizonytalanságai után hetek óta
simán szállítja az eredményeket. És tulajdonképpen a 8. fordulóban is
az történt, amit az iméntiek alapján borítékolni lehetett volna. Miami
nem találták meg a győzelem receptjét, New Yorkban pedig újabb
strigulát húzhattak a pontszerző meccsek rubrikájába. A Delfinek
igyekeztek, de valami nagyon-nagyon hiányzik a játékukból idén, az
Óriások pedig szemmel láthatóan nem igazán jó, kialakult gárda még, a
futballjuk messze van a szemet gyönyörködtetőtől, mégis rendre hozzák
a kötelezőt, sőt, összességében annál is többet.

Ha valaki csak az eredmény alakulását nézi, azt hihetné: bár az első
félidőben - nem nagy - hátrányba került a Miami (0-13), azért a "hazai
pálya" diktálta kötelezettség, valamint a történelmi alkalom tüze
szünetben csak felébredt a játékosokban, és nagy hajrával az utolsó
percekre majdhogynem meg is fordították a találkozót. Nos, nem így
volt: a vendéglátóknak egyetlen percig sem volt esélyük. Eli
Manningéknek semmi extrát nem kellett nyújtaniuk, hogy beszorítva
tartsák Jason Taylorékat. A nem Trent Green, hanem Cleo Lemon által
irányít(gat)ott Miami képtelen volt komolyabb előrehaladásokat
produkálni, érdemi passzjátékról, ugyebár, már csak a végig zuhogó eső
miatt sem beszélhettünk, de futásban sem nyújtottak semmi
emlékezeteset. Ettől nem sokkal tért el a másik oldal sem, Endorphyn
barátommal - akivel együtt vágtunk neki a londoni útnak - különösképp
sajnálkoztunk, hogy az igen "jónevű" (valóban jónevű, de ezúttal a
felettébb szokatlan keresztnévre gondolok) Plaxico Burresst is alig
vettük észre pályán. És útitársam kedvencével, Jeremy Shockeyval sem
jártunk jobban.

Itt kell említést tennem egy olyan szempontra, amire a legkevésbé sem
voltunk felkészülve, s ami jelen tudósítás mélységét illetően is erős
negatív befolyással van. Nevezetesen: hogy amikor azt kell írnom, nem
sok jó megoldást, szép játékot láttunk a két csapattól, abban nem csak
Umenyioráék és Ted Ginnék ludasak. A Wembley ugyanis, bár hatalmas
volta életre szóló múlt vasárnapi élményünk legkiemelkedőbb momentuma,
éppen nagysága miatt majdhogynem alkalmatlan arra, hogy az ember
sportmérkőzést nézzen benne... De még csak a stadiont sem
hibáztathatom, hiszen többektől hallottam már, hogy az
amerikaifutball, még ezen a legmagasabb szinten is, élő valójában
jóval kevésbé pörgős és látványos, mint a tévén keresztül, s ez most
beigazolódott. Hiszen itt hiányoznak - nemcsak a startot és a first
downt jelző "digitális" vonalak, de - az egy-egy akciót követő
visszajátszások, elemzések, rajzok, statisztikák, és a televízióban
ezekre alkalmat adó fél-egy perces üresjáratokat a valóságban nem
tölti ki semmi. Az ember annyit lát, hogy négy másodpercnyi játék után
az apró kék és zöld-fehér figurák felállnak a gyepről, majd 30-40
másodpercig (néha meg még sokkal tovább) állnak, tanakodnak,
összegyűlnek, vagy szétszélesnek. És "nem történik semmi".

"Az ember annyit lát" - írtam az előbb, de tulajdonképpen még ennyit
sem... Körülbelül olyannak lehet elképzelni a helyzetet, mint ha a
tévéképernyőt néznénk, amin NFL-t közvetítenek, csak éppen nem a
fotelből, hanem a szomszéd szobából, vagy éppen a konyhából. A 22
játékos egy apró foltnyi területen képez gyakorlatilag átláthatatlan
"pacát", amin belül sem a labda nem vehető észre, sem az, kinél van...
Playek után gyakran egymásra néztünk Endorphyn barátommal: mi is
történt lenn a pályán?!
Amúgy viszonylag jó hely jutott nekünk, a körbefutó lelátó (magassági
értelemben) középső sávjában, az úgynevezett Club Wembley szektorban,
méghozzá az egyik alapvonal mögötti részen, majdnem a "szögletzászló"
fölött. Így a közvetítésekhez képest más szögből, többé-kevésbé
hátulról, illetve elölről, a pálya hosszanti tengelyében láthattuk
(volna...) a drive-okat. Csak hát a távolság.

S hogy visszatekintő írásomat pozitívummal zárhassam, tényleg a meccs
talán legérdekesebb szakaszát idézem fel: a negyedik negyedet,
amelynek az első perceiben talán utoljára - vagy inkább: egyetlen
alkalommal - látszott némi esély, hogy a Miami szorossá tudja tenni a
küzdelmet, fel tud zárkózni, netán fordítani, ám a rendkívüli
kecsegtető red zone szituációt csúnyán elügyetlenkedte a csere-QB
Lemon, s amelynek utolsó perceiben azt a playt láthattuk, amelyet így
több nap után én magam egyedül képes vagyok felidézni mint
emlékezetesen szép jelenetet: Ted Ginn elkapását a gólterületen.
Emiatt lett a végeredmény olyan, amilyennek a számok alapján tetszhet:
szoros, s ez volt az, ami nyomán a Dolphins szurkolói nem azzal a
végtelen keserűséggel a szájukban kellett hogy távozzanak a londoni
meccsről, ami pedig amúgy sajnálatosan indokolt lett volna.

wmitty
(Balogh Attila)