Patriots-Chargers 44 évvel ezelőtt

Új sorozatunk első részében az 1963-as év AFL döntőjéről és annak résztvevő csapatairól olvashattok.



Patriots kontra Chargers – 44 évvel ezelőtt

Az utóbbi két szezon rájátszásában a New England Patriots és a San Diego Chargers kiélezett összecsapást vívott. 2007-ben az AFC főcsoport-elődöntőjében, majd 2008. január 20-án a főcsoportdöntőben is a Patriots diadalmaskodott. A két találkozó kapcsán többen már egy új rivalizálás kibontakozásáról beszélnek. A csapatok erejét számba véve valóban lehetséges, hogy még számos emlékezetes Patriots-Chargers mérkőzés tanúi lehetünk a közeljövőben. A legutóbbi meccs azonban alkalmat adhatott arra is, hogy a jövő latolgatása mellett a múltba pillantsunk és felelevenítsük a két gárda első, komoly téttel bíró összecsapását 1964. január 5-én az AFL döntőjében.

Az AFL (American Football League) 10 éven keresztül (1960 és 1969 között) volt az NFL riválisa a futballrajongók kegyeinek elnyerésében és maradt az egyetlen profi futball-liga mely ezt végeredményben sikerrel tette. Az 1970-es egyesüléskor az AFL valamennyi csapata, összes addigi eredményével és statisztikájával együtt az újjáalakuló NFL tagjává válhatott. Az AFL 1960-ban 8 franchise-zal vágott neki első szezonjának. Köztük volt, s így a liga alapító tagjának tekinthető a Los Angeles Chargers és a Boston Patriots.

Az 1963-as Chargers

A Chargers 1960-ban Los Angelesben indult, de egy szezon után San Diegoba tette át székhelyét. A klub alapító tulajdonosa a szállodalánc-örökös William Barron Hilton, Paris Hilton apai nagyapja volt. Sid GillmanA Chargers első vezetőedzőjének Hilton az LA Rams korábbi mesterét, Sid Gillmant szerződtette, aki végül egészen 1969-ig látta el a szakvezetői teendőket. Gillman a játék nagy megújítói közé tartozott és ennek elismeréseként 1983-ban a Pro Football Hall of Fame tagjává választották. Abban a korszakban, amikor szinte mindenki a jó futójátékra esküdött, ő lándzsát tört az előre-passz mellett és annak egyik első szaktekintélyévé vált. Gillman irányításával a ponterős Chargers hamar elismerést vívott ki magának és ez különösen fontos volt egy az életben maradásáért küzdő ligában játszó csapatnak. 1960-ban és 1961-ben az együttes meggyőző fölénnyel nyerte meg az AFL Nyugati csoportját, de a liga döntőjében mindkétszer alulmaradt a George Blanda vezérelte Houston Oilers-szel szemben. Az 1962-es hullámvölgyet (4-10-es mérleg) követően 1963-ban a Chargers 11 győzelmével újra elhódította a csoportelsőséget és 1961 után ismét hazai pályán, a Balboa Stadiumban kísérelhetett meg az AFL bajnoka lenni.

A San Diego Chargers kiváló támadósorát 1963-ban Tobin Rote irányította. A név valószínűleg keveseknek cseng ismerősen, de ő az egyetlen QB, aki mind NFL, mind AFL csapatot bajnoki címhez segített. (1957-ben Rote vezetésével nyerte meg a Detroit Lions mindmáig utolsó ligaelsőségét. Ezt követően a CFL-ben is szerencsét próbált és szép sikereket ért el a Toronto Argonauts színeiben.) Az 1963-as szezonban az AP hírügynökség a 2510 yard-ot passzoló és 18 TD-t (ebből egy futottat) jegyző Tobin Rote-ot szavazta meg az AFL legértékesebb játékosának. A UPI a támadóalakzat másik ékét, az elkapó Lance Alworth-öt választotta MVP-nek. A nyurgasága, sebessége és kecses mozdulatai miatt Bambinak becézett Alworth az 1963-as idényben 11 TD-t ért el és elkapásonkénti átlaga majdnem 20 yard volt. (Alworth később a Dallas Cowboys-szal Super Bowlt nyert, 1978-ban pedig az első Charger, és az első korábbi AFL játékos lett, aki bekerült a Hall of Fame-be.) A támadók közül feltétlenül említést érdemel két, nagy játékra bármikor képes futó Keith Lincoln és Paul Lowe, valamint a faljátékos (tackle) Ron Mix. Mixet jogi végzettsége és kemény játéka miatt „intelligens orvgyilkosnak” nevezték, és Alworth-öt követően, 1979-ben választották be a Hall of Fame-be. Játékintelligenciájára jellemző, hogy pályafutása során mindössze kétszer büntették meg offensive holdingért.

A védelem teljesítménye talán nem volt mindig szemkápráztató, de 1961-ben rekordot állított fel 49 (!) interceptionnel. A San Diego védőjátékosai közül mégis a defensive line tagjai voltak a legkiválóbbak és „Fearsome Foursome” (Félelmetes Négyes) néven vonultak be a futballtörténelembe. (Bár ilyen becenevű alakulat több is volt.) A kvartettből (Ron Nery és Bill Hudson mellett) Earl Faison és Ernie Ladd emelkedett ki. Faisont már rookie évében (1961-ben) az év újoncának választották. A több mint 2 méter magas és 140 kg-ot nyomó Ladd pedig az időszak legnagyobb és legerősebb játékosa volt. A Patriots centere Jon Morris később úgy emlékezett, hogy Ladd olyan nagy volt, hogy eltakarta a napot. „Sötét volt. Nem láttam a linebackereket. Nem láttam a kaput. Úgy éreztem magam, mintha egy sötét kamrába zártak volna.” Ernie Ladd futballkarrierje után profi pankrátor lett, és noha a Pro Football Hall of Fame-be nem került be, de 1995-ben beválasztották a WWF (World Wrestling Federation) Hírességeinek Csarnokába. Tavaly márciusban hunyt el hosszú betegséget követően.

Az 1963-as Patriots

A Boston Patriots (a csapat neve csak az 1971-es szezontól, a Foxboroba költözés után lett New England Patriots) 1959-ben nyolcadikként csatlakozott az AFL alapítóihoz. Az alapító tulajdonos William (Billy) Sullivan bostoni üzletember volt. A gárda első vezetőedzője Lou Saban (a Miami Dolphins korábbi trénerének, Nick Sabannek a nagybátyja) lett, aki korábban egyetemi csapatokat vezetett és utolsó egyetemi szezonjában, a Western Illinois University együttesével 9-0-s mutatót ért el. Az új futball-liga első hivatalos tétmérkőzését a Patriots akkori otthonában, a Nickerson Fielden játszották, ahol a hazaiak 13-10-es vereséget szenvedtek a Denver Broncostól. Az első pontokat Gino Cappelletti a Pats elkapó/rúgó játékosa érte el egy 35 yardos field goallal. A Patriots az első idényében negatív mérleggel és a Keleti csoport utolsó helyén zárt. Az 1961-es 3-2-es szezonkezdést követően aztán a tulajdonos kirúgta Sabant (aki az elkövetkező években aztán a rivális Buffalo Bills-t két ligaelsőségre vezette), és az addigi segédedzőt, a Boston College korábbi főedzőjét Mike Holovakot nevezte ki a helyére. Holovak csapata 1961-ben és 1962-ben is tiszteletreméltó 9-5-ös győzelem-vereség mérleggel zárta az idényt, de a Houston Oilers dominanciája idején ez is kevés volt a csoportelsőséghez. (Mike Holovak 2008. január 27-én, napokkal a New England Super Bowl döntős fellépése előtt, távozott az élők sorából.)

Érdekes módon egy, az előző idényekhez képest gyengébb mutató (7-6-1) 1963-ban csoportelsőséget eredményezett. Igaz holtversenyben. Ezért a rivális „szomszédvár”, Buffalo Bills (akit ekkor már Lou Saban edzett) elleni ki-ki mérkőzés döntött arról, hogy ki lesz a San Diego ellenfele a ligadöntőben. A meccsre 1963. december 28-án került sor Buffaloban. A Patriots vendégként sem roppant össze a tét súlya alatt és a félidőre 16-0-ás előnyre tett szert. Gino Cappelletti 3 field goalt értékesített. A Bills a szünetben QB-t cserélt és a „Mad Bombernek” becézett Daryle Lamonica szinte azonnal (nevéhez hű megoldással) adott egy 93 yardos TD-passzt Elbert Dubenionnak. A TD-t követő 2 pontos variáció (amit akkor csak az AFL szabályai tettek lehetővé, az NFL-ben csupán 1994-ben vezették be) 16-8-ra alakította az eredményt. Ezután azonban a szigorú bostoni védelem nem engedélyezett több pontot a Billsnek. A negyedik negyedben Larry Garron, a Pats fullbackje immár második rövid elkapását váltotta TD-re és Cappelletti negyedik field goalja kialakította a 26-8-as végeredményt. A Boston Patriots negyedik szezonjában végre bejutott az AFL döntőjébe.

A San Diego Chargers-szel szemben a Boston Patriotsnak elsősorban a védekező csapatrésze volt tiszteletet parancsoló. A védekező fal talán a Chargers Félelmetes Négyeséhez képest is keményebb játékosokból állt. Houston Antwine és a liga első TD-jét egy fumble visszaszerzésével (ami egy Buffalo elleni preseason meccsen történt) jegyző Bob Dee mellett Jim Hunt és Larry Eisenhauer emelkedett ki. A 115 kg-ot nyomó Hunt meglepő gyorsasággal büszkélkedhetett. Egy 1963-as Houston elleni mérkőzésen George Blanda passzának lehalászása után 78 yardot vágtatott az ellenfél célterületéig, így méltán érdemelte ki a Földrengés („Earthquake”) becenevet. Larry Eisenhauer (háta mögött Vadember) pályán kívüli furcsaságaival folytatott pszichológiai hadviselést a mindenkori ellenfelekkel szemben. Egy kansasi meccs előtt például sisakban és egy szál szuszpenzorban futott ki a hófedte pályára és előszeretettel merített motivációt a fém öltözőszekrények lefejeléséből. A védelem kapitánya és az egész csapat meghatározó vezéregyénisége a linebacker Tom Addison volt. Addison kulcsszerepet játszott az AFL játékosok érdekvédelmi szervezetének megalakításában is. Ugyancsak a linebackereket erősítette a karrierjét a Patriotsnál kezdő, majd a később a Miami Dolphins „No-Name Defense” tagjaként két Super Bowlt nyerő Nick Buoniconti.

A Chargers-nél kevésbé ütőképesnek tartott támadóegység irányítója 1961 óta Vito (Babe) Parilli volt. Parilli korábban a Packersnél és a Brownsnál is megfordult, de egy idény erejéig a kanadai ligában is kipróbálta magát. Legszebb és legproduktívabb évei azonban a Patriotshoz köthetők. 1964-ben 3500 passzolt yardot ért el 31 TD-vel. Ez utóbbi szám egészen a 2007-es idényig csapatcsúcs maradt, amikor Tom Brady végül könnyedén túlszárnyalta a szakállas rekordot. Babe Parilli pályafutását aztán a New York Jetsnél fejezte be és Joe Namath tartalékjaként 1969-ben Super Bowl gyűrűt kapott. Parilli fő célpontja a támadók másik kiemelkedő egyénisége, a sokoldalú Gino Cappelletti volt. Elkapásai mellett ő volt a Patriots rúgójátékosa, de karrierje során hordott vissza puntokat, kirúgásokat, játszott defensive back-et és volt egy TD passza is. Elkapóként és rúgóként öt idényen át bizonyult az AFL legponterősebb játékosának, és egészen 2005. december 5-ig (amikor Adam Vinatieri megelőzte) Cappelletti volt a Patriots valaha volt legtöbb pontot elérő játékosa. Olasz származásuk miatt a Pats kiemelkedő Parilli-Cappelletti tandemjét „Nagy Operának” becézték.

A döntő

Az AFL bajnokának kilétéről döntő összecsapásra 1964. január 5-én került sor a San Diego-i Balboa Stadiumban. A döntő mindenkori helyszínének megállapításában rotációs elv érvényesült, azaz egyik évben a Nyugati, a másikban pedig a Keleti csoport győztese adott otthont a találkozónak. Mivel a Patriotsnak egy extra mérkőzésen kellett kiharcolnia a döntőbejutást, ezért a hazaiaknak további egy hetük volt a pihenésre és felkészülésre. A végül San Diegoba érkező, némiképp kimerült bostoniakat azonban tárt karokkal várták. Sid Gillman elintézte, hogy a Patriots nyugodt körülmények között, a helyi haditengerészeti bázis létesítményeiben készülhessen a sorsdöntő mérkőzésre. Később lábrakaptak olyan találgatások, hogy a Chargers szakvezetőjét talán nem csupán az önzetlen jószándék vezérelte.

Egyes feltevések szerint ugyanis a Patriots minden felkészülését árgus szemek követték. Akkori bostoni újságírók visszaemlékezései alapján úgy tűnik Gillman semmit sem bízott a véletlenre és megfigyelőit tengerészruhába öltöztetve küldte a bostoniak edzéseinek kikémlelésére. (Egy massachusettsi lapban az idei AFC döntő előtti napon az „Az eredeti Spygate?” címmel jelent meg egy, a 44 évvel ezelőtti összecsapásra emlékező cikk.) Az igazsághoz tartozik azonban, hogy maguk a Patriots játékosai (Parilli, Cappelletti) visszatekintéseikben soha nem adtak hitelt a kémkedési teóriának.

Akármi legyen is az igazság a fentiek vonatkozásában a döntő előtt a szakavatottak többsége szoros mérkőzést várt, mivel a Patriots masszív védelmét és a Chargers ponterős támadógépezetét egymást kiegyensúlyozó tényezőknek vélték. A csapatok alapszakaszbeli meccsei is ezt a felfogást erősítették, hiszen mindkettőn szoros Chargers győzelem született. Két hónappal korábban a Fenway Parkban a kaliforniaiak csupán 7-6-os sikert tudtak kicsikarni. Ezúttal azonban minden másként alakult.

A mérkőzés második játékában a Chargers fullbackje, Keith Lincoln rést talált a bostoni támadófal közepén és 56 yardos futást vágott ki. (A Fenway Park-i összecsapáson Lincoln összesen futott 32 yardot.) Pár perccel később az irányító Tobin Rote brusztolta be a labdát az endzoneba és juttatta a San Diegot 7-0-ás előnyhöz. A Bolts következő labdabirtoklásánál és Lincoln következő labdaérintésekor, aztán a futó már 67 yardot száguldott és ezúttal meg sem állt a célterületig. A Patriots ugyan némiképp magához tért és Larry Garron 7 yardos TD-jével 14-7-re alakította az eredményt, de az első negyednek még mindig nem volt vége. Ezúttal nem Lincoln, hanem futótársa, Paul Lowe „szabadult el” és 58 yardos TD futása végképp megrendítette a betonkeménynek vélt bostoni védelmet, amely 15 perc alatt három nagy futójátékot engedélyezett. 1-1 sikeres field goal és Rote Don Nortonnak adott 14 yardos TD passza után 31-10-es eredménnyel vonultak öltözőbe a csapatok. A csata eldőlni látszott.

És valóban eldőlt. A második félidőben a Pats már nem szerzett több pontot, ám a Chargers védelme még a kényelmes előny birtokában sem csökkentette a nyomást Babe Parillin, aki végül passzolt TD nélkül és egy interceptionnel fejezte be a meccset. A San Diego ezzel szemben nem hagyta abba a pontgyártást. A harmadik negyedben Rote közel 50 yardos TD passzal találta meg kedvenc célpontját Lance Alworth-öt. A negyedik negyedben már a csereirányító, John Hadl is szóhoz jutott. Hadl először adott egy TD passzt Lincolnnak, majd később maga futott be az endzoneba 1 yardról, így a végén a Chargers mindkét irányítója ért el passzolt és futott TD-t. Az 51-10-es végeredménnyel a legegyoldalúbb győzelem született az AFL vagy AFC döntők történetében. A találkozó vitathatatlan hőse Keith Lincoln volt, akinek 203 futott és 123 elkapott yardja volt (egy futott és egy elkapott TD), valamint egy 20 yardos passza. A másik Chargers futó, Paul Lowe kis híján szintén 100 futott yardot ért el.

Hogy mi vezethetett erre az előre nem látható eredményre? Az elemzők és a résztvevők (a bostoniak kimerültségén és az esetleges kémkedésen túlmenően) elsősorban a San Diego főedzőjének, Gillmannak zseniális gameplanjével magyarázzák a fölényes sikert, amellyel majdnem tökéletes támadógépezetéből a legtöbbet hozta ki. John Hadl szerint ez a terv maximálisan épített a Patriots aggresszív, blitzelő védelmében felnyíló rések kihasználására, amely a QB számára könnyű üres, vagy csupán egy-az-egyben levédekezett célpontokat eredményezett. Az összecsapás kulcsszereplőjének, Keith Lincolnnak vélekedése szerint Gillman sok snap előtti mozgást (motion-t) alkalmazott és ezzel hozta zavarba a bostoniak védelmét.

Utózöngék

A Boston Patriots szépreményű együttesét érhetően megrendítette a súlyos vereség. Az 1960-as években az AFL fennállásáig már csak kétszer zártak pozitív mérleggel. Később az 1985-ös Super Bowl döntős idényig nem is értek el említésre méltó eredményt.

A Chargers szárnyalása csupán rövid ideig folytatódott. A gárda a következő két évben ugyan bejutott a liga döntőjébe, de ott mindkétszer alulmaradt a megerősödött Buffalo Bills-szel szemben. Az évtized további szezonjaiban a San Diegot már csoportbeli riválisai (a Chiefs és a Raiders) elütötték a döntőbe jutástól. 1980-ig kellett várni a kaliforniaiak híveinek a következő, igaz vesztes főcsoportdöntős szereplésig. 1994-ben ugyan végre megnyerte az AFC fináléját a Chargers, de a Super Bowlban sima vereséget szenvedett a 49ers-től.

Hogy 1963-ban vajon lett volna esélyük az NFL bajnoka, a Chicago Bears ellen? A csapat akkori tagjai és az AFL képviselői szerint igen. Sid Gillman így nyilatkozott: „Billy a játékosom volt. (Billy Wade, a Bears akkori QB-ja volt, aki korábban Gillman alatt játszott a Rams-ben.) Nem tudom elképzelni, hogy egy Billy Wade vezette csapat több mint 14 pontot érhetne el ellenünk, ugyanakkor nincs az a csapat, ami minket 14 pont alatt tudna tartani. Jobb képességűek a játékosaink. A miénk a legjobb futballcsapat!” A másik oldalról Mike Ditka, aki az 1963-as Bearsnek játékosa, az 1985-os Super Bowl-bajnok csapatnak pedig főedzője volt, utóbb úgy vélekedett, hogy az 1963-as Chargers bár kiváló támadóegységgel rendelkezett, de a Chicago akkori védelme talán még az 1985-ösnél is masszívabb volt és megállította volna őket.

Dorkó Szabolcs (Szabler)