Az 1973-as Dolphins ő Steelers MNF

Hétfő esti rangadók

Miami Dolphins – Pittsburgh Steelers, 1973. december 3.

Monday Night Football

A Monday Night Football, az NFL hétfő esti rangadóinak élő közvetítése és az azt övező showműsor az amerikai televíziózás második legrégebben futó, fő műsoridőben sugárzott programja és egyben egyike a legnézettebbeknek. Az MNF-t 1970-es indulásától 2005-ig az ABC csatorna sugározta és a show 36 idénye alatt 555 rangadó került adásba. A heti derbi nem csupán a szurkolók, hanem a játékosok körében is nagy népszerűségnek örvend, hiszen a közvetítések alkalmával országos közönség előtt fordulatos küzdelmekben tehetnek tanúságot kivételes képességeikről. Néhány óra erejéig kizárólag az NFL két csapatára vetül a rivaldafény és a tét a gárdákat és a játékosokat egyaránt arra ösztönzi, hogy emlékezetes produkcióval vívják ki a több milliós publikum elismerését.

A liga vezetője, Pete Rozelle már az 1960-as évek elején úgy gondolta, hogy sokat lendítene a sportág nézettségén és elismertségén, ha hetente egy mérkőzés fő műsoridőben és országos sugárzásban kerülne a televíziók képernyőjére. Az első, televízió által még nem közvetített, rangadóra 1964. szeptember 28-án került sor a detroiti Tiger Stadiumban, ahol a Lions a Green Bay Packers-t fogadta. A találkozóra minden jegy elkelt és eladdig Detroitban soha nem látogatott ki annyi (közel 60 000) néző futballmérkőzésre, mint azon a hétfő estén. A sikert meglovagolva Rozelle elérte, hogy a CBS csatorna (kísérleti jelleggel) 1966–1967-ben egy-egy, 1968–1969-ben pedig két-két hétfői „prime time” derbit tűzzön műsorára. Az 1970-es szezonra az NFL irányítójának célja már egy olyan szerződés megkötése volt, mely heti közvetítésekre szólt. Mivel a CBS és az NBC vonakodott attól, hogy a szerződés megkötése miatt addigi műsorterveit felborítsa, a liga vezetése az akkor legkevésbé nézettnek tartott csatornával, az ABC-vel kezdett tárgyalásokat. Az eleinte szintén húzódozó ABC, miután Rozelle azzal fenyegetőzött, hogy a Howard Hughes által finanszírozott Hughes Sports Network-kel köt üzletet, végül aláírta a szerződést. A csatorna producere, Roone Arledge szerencsére komoly üzleti lehetőséget látott a közvetítésekben és Chet Forte rendezőt bízta meg azzal, hogy a műsorból szórakoztató televíziós látványosságot kreáljon. A meccsek felvételénél a megszokotthoz képest kétszer annyi kamerát használtak. A modern grafikai design és a lassított visszajátszások a sportközvetítés megújulását jelezték. Az addigi kettő helyett három kommentátor dolgozott a közvetítői állásban. (Hozzájuk időről időre ünnepelt celebritások csatlakoztak.) Az 1970-es években nagyrészt két egykori játékos, Frank Gifford és Don Meredith, valamint az ellentmondásos New York-i sportújságíró, Howard Cosell kommentálta a hétfő esti rangadókat. A laza stílusú Meredith és a közvetítői székbe ültetett egykori sportolókat mélységesen lenéző Cosell között vibráló feszültség nagymértékben hozzájárult a show kezdeti vonzerejéhez.

Az 1973-as Dolphins

A miami egyesület 1966-ban csatlakozott az NFL-lel versengő Amerikai Futball Ligához. A kezdeti eredménytelenségnek a Colts korábbi sikeredzője, Don Shula szerződtetése vetett véget. A két rivális liga összeolvadását követő első szezonban az új edző, aki érkezésekor nem ígért semmi mást csak szívós és kemény munkát, azonnal igazolta hírnevét. 1970-ben a Dolphins első pozitív mérlegű (10-4-es) idényét jegyezte és „wild card” csapatként a playoffba is bekerült. A következő évben Shula gárdája még tovább lépett. A csoportot addig domináló Baltimore-t megelőzve az AFC Keleti csoportjának első helyén végzett, majd a Colts főcsoport-döntőbeli legyőzésével a Super Bowl-ba jutott. A fiatal csapatnál még volt helye a tapasztalatok gyűjtésének, így a nagydöntőben sima vereséget szenvedett a Dallas Cowboys-tól. 1972-re azonban a Dolphins igazán ütőképes gárdává érett. Az alapszakasz és a rájátszás alatt sem talált legyőzőre és a Washington Redskins fölötti Super Bowl diadalt követően a liga egyesítés utáni történetének első és ez idáig egyetlen makulátlan szezonját könyvelhette el.

Az 1970-es évek Dolphins sikereinek két fundamentuma az impozáns futójáték és a jól szervezett védelem volt. Az 1971-es és 1972-es szezonokban a csapat vezette a ligát futás tekintetében. 1972-ben a félelmetes erőfutó, Larry Csonka és a fürge Mercury Morris személyében két olyan támadójátékosa is volt, aki elérte az 1000 futott yardot. A csapat támadójátékában a passz csak fenyegetésként volt jelen, azaz a futójáték hatékonyabbá tételére szolgált. (A Delfinek jellemzően háromszor, olykor akár négyszer, annyiszor adták futóik kezébe a labdát, mint ahányszor elkapóikat keresték.) Don Shula, azt várta irányítójától, Bob Griese-től, hogy ha a szükség úgy diktálja pontos passzokkal lazítsa fel az ellenfél futás ellen betömörülő védelmét. A Miami védelme szupersztárok nélkül volt a liga egyik legjobbja. A Dallas Cowboys ellen vívott 1972-es Super Bowl döntő előtt néhány nappal a Cowboys mestere, Tom Landry arra kérésre, hogy értékelje az ellenfél, a szezon során csupán 174 pontot engedélyező, védekező egységét így válaszolt: „Egyikük neve sem jut eszembe, de a teljesítményük figyelemreméltó és komolyan aggaszt bennünket.” Így született meg a „No Name Defense” elnevezés. Az 1972-es idényben ezzel a védelemmel szemben csupán 18 TD-re, 3297 yardra és 171 pontra voltak képesek az ellenfelek támadói. (Utóbbi két kategóriában az NFL legjobbjai voltak.) 1973-ra pedig még tovább javult a „Névtelenek” teljesítménye. 14 mérkőzésen mindössze 15 TD-t és 150 pontot engedélyeztek.

Az 1973-as idényt győzelemmel indította az előző szezon bajnoka. A San Francisco elleni idénynyitón, az utolsó negyedben 13-6-os hátrányból fordítva, folytatta sikerszériáját a Miami. A következő játéknapon, az Oakland otthonául szolgáló Berkeley-i egyetem pályáján, viszont megszakadt a remek sorozat. (A Dolphins csupán egy győzelemmel maradt el az 1933-1934-es Bears 17-es szériájától). Az 12-7-es Raiders sikerrel záruló találkozó főszereplője a 300. mérkőzését játszó George Blanda volt, aki négy mezőnygóljával maga szerezte a Fosztogatók valamennyi pontját. A harmadik forduló pontokban gazdag csoportrangadóján a Delfinek 44-23-ra győzték le a Hazafiakat. Mercury Morris csapatcsúcsot állított fel 197 futott yarddal és 3 TD-vel. A Jets elleni diadal a defensive end, Bill Stanfill öt sack-jéről maradt emlékezetes, amely produkciót a két héttel későbbi Bills elleni összecsapáson a másik end, Vern Den Herder megismételte. A találkozón a „No Name Defense” a zsinórban hét 100 yard fölötti meccsel büszkélkedő O. J. Simpsont 55 futott yardon tartotta. A Patriots és a Jets elleni újabb győzelmek után a Dolphins a kilencedik játéknapon, a vendég Baltimore Colts-ot 44-0-ra verve, az idényben először nullázta le ellenfelét. A cornerback, Tim Foley NFL csúcsot állított fel két blokkolt punt utáni két TD-jével. A shutout-ot azután újabb követte. A Miami a Rich Stadiumban győzte le 17-0-ra a Bills-t. Ezúttal Simpson és futótársa, Jim Braxton is 100 yard fölé jutott, de meglepetésre ez sem volt elegendő az AFC Keleti csoportjának elsőséget éppen a rangadón bebiztosító Delfinek ellen. A címvédő azonban a részsiker birtokában sem kényelmesedett el és Hálaadás Napján 14-7-es diadallal vágott vissza a Dallasnak a VI. Super Bowl-ban elszenvedett vereségért. Várható volt, hogy a Miami a Pittsburgh elleni rangadójára is teljes elánnal fog készülni.

Az 1973-as Steelers

Ha Don Shulát joggal tarthatjuk a Miami Dolphins 1970-es évekbeli sikerei kovácsának, úgy Chuck (Charles Henry) Nollról is indokoltan állítható, hogy óriási érdeme volt egy addig lesajnált, a győzelem ízét alig ismerő együttes, a Pittsburgh Steelers felvirágoztatásában. Noll éveken keresztül volt Shula asszisztense a Baltimore Colts-nál, és amikor 1969-ben vezetőedzőként Pittsburgh-be szerződött egy bevált védelmi sémát és határozott elképzeléseket vitt magával új állomáshelyére. Az egyik ilyen határozott elképzelése az volt, hogy az együttes draft pick-jeit igyekszik körültekintően és jól használni (szemben elődjei gyakorlatával, akik készek voltak választásaikat közepes képességű játékosok megszerzésére fordítani), és szisztematikus munkával építi fel a jövő, hosszútávon is eredményes gárdáját. Az első szezon az alapok lerakásával és kudarcok jegyében telt, de az év 1-13-as mérlege és egy szerencsés pénzfeldobás jóvoltából (amire azért volt szükség, mert a Bears ugyanilyen eredménnyel végzett) az 1970-es draft első választásának joga a Steelersé lett. Terry Bradshaw megszerzésével Noll 1969 után, amikor Joe Greene mellett döntött, megint remekül draftolt, (bár a választás bölcsessége csak évek múltán mutatkozott meg) és a gárda fejlődése az elkövetkező idényekben töretlenül folytatódott. 1970 más szempontból is fordulópontot jelentett a csapat életében. Az AFL és NFL egyesülése alkalmával a Pittsburgh-öt két másik korábbi NFL csapattal (a Baltimore Colts és a Cleveland Browns) a liga Amerikai Konferenciájába sorolták, új kezdet lehetőségét nyitva a feltörekvő klub számára. Ugyanebben az évben a Steelers új otthonra lelt a Three Rivers Stadiumban és 1970-től lett a csapat „hangja” a legendás rádiókommentátor (és közelmúltban elhunyt) Myron Cope. 1970-ben és 1971-ben az eredmények még mindig nem voltak bámulatosak (5-9-es, majd 6-8-as mutató), de egyenletes javulásról árulkodtak. 1972 végre meghozta az acélvárosban oly áhított fordulatot. Noll újabb szenzációs (és nagy meglepetést keltő) draftválasztása, a frenetikus újoncévet hozó Franco Harris egyenletesen kiváló futóteljesítményével 11-3-as alapszakaszhoz és rájátszáshoz, majd a Raiders elleni lélegzetelállító elkapásával (az „Immaculate Reception”-nel) története első playoff-sikeréhez segítette csapatát. Noha az AFC döntőjében a Noll egykori mentora által edzett Delfinek megálljt parancsoltak a szárnyaló Steelers-nek, de a sikerkorszak kezdetét vette.

A Pittsburgh támadóstratégiája, a Dolphins-éhoz hasonlóan és a korszellemhez igazodva, a futójátékon alapult, és amióta Franco Harris a csapat tagja lett ez a stratégia egyre kiválóbb eredményeket hozott. Míg azonban Harris szinte azonnal igazolta klasszisát, addig az 1970-es draft elsőszámú választottja, Terry Bradshaw még 1973-ban is csupán kereste „egyetemi önmagát.” Noha Noll türelmesnek mutatkozott a lassan érő és gyakran hibázó QB iránt, de Terry Hanratty és az 1972-es drafton választott (a Tennessee State-tel kétszeres All-American) színesbőrű reménység, Joe Gilliam bizonyításra készen vártak arra, hogy edzőjük végre kezükbe adja a karmesteri pálcát. A Steelers legfélelmetesebb fegyvere, bár még nem öltött alakot teljes harci vértezetében, azonban a sziklaszilárd védelem volt. A legendás Acélfüggönyből (a nevet 1971 óta használták, eredendően a L.C. Greenwood, Joe Greene, Ernie Holmes és Dwight White fémjelezte D-line-ra) már csupán néhány komponens hiányzott ahhoz az alakulathoz képest, amely az elkövetkező idények során dominálni fogja a liga szinte valamennyi támadóegységét. A csapat sorsán hatalmasat fordító 1972-es idény sikereiben a védelemnek is oroszlánrésze volt. Az egység csupán 4 ponttal engedélyezett többet, mint a miami No Name Defense és ezzel a második volt a ligában, míg a labdaszerzések és -eladások differenciálját tekintve, +22-vel első helyen zárt.

A szenzációs előző idény felsrófolta a várakozásokat Pittsburgh-ben, így 1973-ra az AFC Központi csoportjának megnyerése és a playoff-szereplés alapvető célkitűzésnek tűnt. A Steelers remekül startolt és a Three Rivers Stadiumban 24-10-re győzte le a Detroit Lions-t. Különösen reményt keltő volt Terry Bradshaw játéka, aki futott egy TD-t, majd a negyedik negyedben dobott két TD-passzával eldöntötte a találkozót. A következő héten a Browns ellen a gárda olyan meggyőző produkciót nyújtott, hogy Noll az utolsó játékrészben lehetőséghez jutathatta a csereirányító Hanratty-t is, aki 53 yardos TD-passzával alakította ki a 33-6-os végeredményt. A harmadik héten a houstoni Astrodome-ba látogattak Bradshaw-ék. A QB ezúttal felemás teljesítményt nyújtott. Dobott két interceptiont, de jegyzett egy futott és egy passzolt TD-t is. A 7-6-os félidei Oilers-vezetés megfordítása azonban elsősorban a védelem érdeme volt. A veterán linebacker, Andy Russell és a safety, Glen Edwards is touchdownra váltott egy-egy interception-t. A San Diego elleni újabb győzelmével 4-0-ás mérleggel álló Steelers október 14-én a csoportrivális Bengals otthonába, a cincinnati Riverfront Stadiumba látogatott. Paul Brown csapata alaposan meglepte a vendégeket. Az Acélfüggöny nem tudta megakadályozni a Cincy futóját, Boobie Clarkot, hogy 100 yard fölé jusson, a hazai védelem pedig négyszer sackelte Bradshaw-t. 19-0 után Preston Pearson TD-futása már csak szépségtapaszt jelenthetett a Pittsburgh hívei számára. A következő két találkozón Terry Hanratty főszereplővé lépett elő. Noll az első meccsen gyengécske játéka, a Bengals elleni visszavágón azonban súlyos vállsérülése miatt cserélte le Bradshaw-t. A ”második számú Terry” mindkét játéknapon győzelemre vitte az együttest és a nyolcadik fordulóban már ő vezette csatába a támadókat. A Redskins elleni hétfő esti derbi harmadik negyedében azonban Hanratty is kidőlt, és a Bradshaw sérülését követően aktivált ifjú Joe Gilliam lett az irányító. Noha a színesbőrű tehetség kétszer eladta a labdát, de élete első NFL-es TD-passzát adva végül megmentette a győzelmet. A soron következő, oaklandi rangadón Hanratty újra csatasorba állhatott. Az előző idény emlékezetes mérkőzésének visszavágóján a Steelers védelme legkiválóbb erényeit csillogtatva (5 sack, Dwight White két INT-je) zsebelte be a 17-9-es győzelmet. Az újabb négyes győzelmi széria azonban a Broncos ellen váratlanul véget ért. A vereség azért is keserű volt, mert a csapat hazai pályán 1971 óta nem vesztett el alapszakasz-mérkőzést. A 11. forduló Cleveland elleni mérkőzése vészjóslóan indult. Terry Hanratty már az első negyedben csuklósérülést szenvedett és megint Gilliamre várt a feladat, hogy győzelemre kormányozza a Steelers-t. A harmadik számú QB kiválóan megállta a helyét (adott egy TD-passzt), de az utolsó negyedben elkövetett fumble-ját touchdownnal büntette a Browns, aminek révén 21-16-ra legyőzte a sorozatban másodszor botló Pittsburgh-öt.

A rangadó

Míg a 10-1-es és már csoportgyőztes Miami Dolphins számára tétet már nem hordozott a meccs, addig a két csapat december 3-i hétfő esti találkozójára 8-3-as mérleggel érkező Steelers-nek meg kellett vernie a címvédőt, ha nem akarta, hogy a két hete még biztosnak tűnő csoportelsősége kicsússzon a kezei közül.

A találkozó további jelentőséget az adott, hogy az előző idény AFC döntőjének visszavágója volt. Az egy évvel korábbi, rendkívül fordulatos mérkőzésen a Steelers szerezte meg a vezetést, miután Bradshaw fumble-ját a támadófal-ember, Gerry Mullins szerezte vissza a Miami célterületén. A játék során azonban az irányító agyrázkódást szenvedett és csak az utolsó játékrészre tudott visszatérni. A rájátszásban még tapasztalatlan pittsburgh-iek a továbbiakban több kulcsfontosságú nagy játékot adtak talán túlságosan tisztelt ellenfelüknek. A Delfinek egyenlítő TD-je előtt a punter, Larry Seiple 37 yardos futást vágott ki egy fake play során. A Miami-t vezetéshez juttató touchdown előtt pedig a linebacker, Andy Russell védelmi hibája kellett, hogy Paul Warfield 52 yardos elkapásával a célterületükhöz szögezhesse a sárga-feketéket. Később Dwight White bemozdulása érvénytelenítette Jack Ham interception-jét, majd Roy Gerela blokkolt mezőnygólja juttatta kedvező pozícióhoz a Dolphins támadóegységét. Az utóbbi hibát kihasználva szerezte meg a vendégcsapat azt a TD-t, ami elegendő előnyhöz juttatta őket a mérkőzés lefújásáig. A hajrában ismét pályára lépő Terry Bradshaw két INT-t és egy TD-passzt adott, de erejéből az egyenlítésre már nem futotta és 21-17-es győzelmével a Miami tökéletes sorozatát életben tartva menetelt tovább a Super Bowl-ba. Egy év elmúltával a Steelers bebizonyíthatta, hogy a hibákból tanulva, érettebb és összeszedettebb játékkal képes megszorítani a liga legerősebb csapatát, az elmúlt 28 meccséből csupán egyet elvesztő Miami Dolphins-t.

A sokszoros tét különösen a csere cseréjéből (karrierje során először) kezdővé előlépett pittsburghi irányítót, Joe Gilliam-et nyomaszthatta, akinek a sajtó és amerikai tévénézők millióinak vizslató tekintete előtt kellett bizonyítania, hogy mire képes az NFL-ben egy színesbőrű quarterback. Gilliamre rengetegen nagy várakozással tekintettek, bár a sportág legújabb kori történetében valójában nem volt úttörő. A profi mérkőzésen kezdőként játszó, első afro-amerikai QB a december 3-i mérkőzésen a Miami Dolphins színeiben lépett pályára, de nem irányítóként, hanem elkapóként(!). Marlin Briscoe 1968-as újonc évében volt az AFL-ben játszó Denver Broncos quarterback-je. Miután Denverben mindenáron elkapót akartak faragni belőle a csalódott Briscoe a Buffalo Bills-nél kötött ki. Aztán új állomáshelyén végül mégis végérvényesen WR lett, de keserűségét tompíthatta, hogy egy másik színesbőrű irányító, James Harris passzainak kedvenc célpontja lett. Briscoe 1972-ben szerződött Miamiba és 1973-ban több elkapása volt, mint a Hall of Famer Paul Warfieldnek. (James Harrisre visszatérve: ő volt az első olyan afro-amerikai QB, aki egy idény kezdetén csapata kezdőirányítója lehetett. A második Joe Gilliam lett, amikor az 1974-es idénynyitón Chuck Noll rábízta a Steelers támadóegységének vezetését.)

Az első negyed: A szokatlan figyelemtől övezett Gilliam keze érthetően remegett, de kevesen gondolták, hogy már első hibája sokba fog kerülni a vendégeknek. A Steelers nyitódrive-jának harmadik játékában az irányító passzkísérletét a Dolphins kiváló safety-je, Dick Anderson elcsípte a 20 yardosnál és meg sem állt vele az ellenfél célterületéig. 7-0! A Pittsburgh következő támadási lehetőségével sem tudott élni (Gilliam két rossz passzt adott) és three-and-out után hamar puntra kényszerült. A feladat most az „Acélfüggönyre” várt, hogy lehúzza a rolót a félpályáról induló Miami támadógépezete előtt. A védők dolgát megkönnyítette Mercury Morris, aki futás közben anélkül ejtette el a labdát, hogy bárki hozzáért volna. A hazaiak szerencséjére a fumble után az oldalvonalon túlra pattogott labda. Harmadik kísérletnél aztán a Steelers védelem motorja, Mean Joe Greene törte át magát az O-line-on és sackjével megállította a Delfinek drive-ját. Újabb punt következett. A Pittsburgh sorozata alatt azonban ezúttal sem ingott meg a Miami védelme. Miután csírájában elfojtották a futásokat, Joe Gilliam újra passzolni kényszerült. Túl erősen dobott átadásába azonban elkapója, John McMakin csak beleütni tudott és a labda végül a Miami cornerback-je, Curtis Johnson kezében landolt. Újabb interception! Az ellenfél ezúttal a vendégek térfelének közepéről következhetett. Első kísérletnél Mercury Morris kiválóan megtalálta a támadófal által nyitott rést és 20 yardos futásával mezőnygól távolságba vitte a Miami támadóit. Ekkor azonban a Pittsburgh védelme újra igazolta hírét. A D-line-ba fellépő linebackerek kétszer is megállították a félelmetesen erős Larry Csonkát és a hazaiak kénytelenek voltak beérni az örmény származású Garo Yepremian 28 yardos field goaljával. 10-0! A defenzív show a Steelers következő labdabirtoklásánál is folytatódott. Noha a sárga-feketéket csak fél yard választotta el az első first down-tól, de Franco Harris most ezt sem tudta megfutni. A punt után Jake Scott a Miami 40 yardosáig hordta vissza a labdát, kiváló mezőnypozíciót adva csapatának. Ezúttal Bob Griese Paul Warfield-nek adott passza hozott first down-t a Dolphins-nak, de a belső futások továbbra is elhaltak a szilárd pittsburghi védőfalon. Yepremian ezúttal 46 yardos kísérletre készülhetett és a „kis ember” nagy mezőnygóljával 13-0-s előnyhöz jutott a címvédő. (A miami kickere azzal is hasznossá tette magát csapata számára, hogy a kirúgásokat hatalmas erővel küldte az endzone-ba, megakadályozva a labda visszahordását és kedvezőtlen mezőnypozíciókba kényszerítve ezzel a Steelerst.) Joe Gilliam továbbra is vergődött a rivaldafényben. A vendég együttes újabb drive-jában a tapasztalatlan irányító harmadik INT-jét dobta, ezúttal is Dick Andersonnak, és a védő a Steelers 3 yardos vonaláig szaladt az ajándékba kapott disznóbőrrel. A „Steel Curtain” már-már szenzációs „goalline stand”-et produkált, de a védők harmadikra „ráharaptak” a play action-re és Griese gond nélkül passzolhatott a célterületen sarkában üresen álldogáló tight end-nek, Jim Mandich-nek. 20-0! Az első negyed végén a mérkőzés eldőlni látszott.

A második negyed: A reménytelennek tűnő helyzet megoldása érdekében Chuck Noll végre elhatározásra jutott és kivette a játékból a megilletődött Gilliam-et (akinek három labdaeladását 17 pontra váltotta a Dolphins.) A Steelers mestere kényszerűségből a még nem teljesen egészséges Bradshaw-t küldte csatasorba. A futásban sikertelen Harris helyett Steve Davis és, a szintén éppen csak felépült, Johnny „Frenchy” Fuqua lépett pályára. Az utóbbi jóvoltából a Pittsburgh a második rész első perceiben elérte első first down-ját. Ezután azonban a pályán ismerős és egyben hihetetlen jelenetsor játszódott le. Terry Bradshaw első passzát Anderson a 40 yardosnál lefülelte és nyílegyenes vágtával TD-re váltotta. (A safety a liga addigi történetének tizedik olyan játékosa lett, aki egy mérkőzésen 2 INT-t hordott vissza TD-re. És még hátra volt csaknem három negyed!) 27-0! Hiába volt az irányítócsere, a pittsburghi QB-k hibáikkal egyre mélyebbre ásták a csapatot. (A Miami úgy vezetett 27-0-ra, hogy támadóik összesen 41 yardot hoztak össze.) Noll-nak azonban nem volt más választása, mint Bradshaw kezében hagyni a karmesteri pálcát. A Steelers irányítója a következő támadás során célba juttatta a csapat első sikeres passzát és vendégek először jutottak el a Dolphins térfelére. A „No Name Defense” végül megakasztotta a támadósorozatot. Roy Gerela 42 yardról elsőre ugyan elhibázta a mezőnygólt, de mivel az ellenfélnél 12 játékos volt a pályán 37 yardról ismételhetett, és így első pontjaihoz juttatta együttesét. 27-3! A mezőnygólra a Delfinek mezőnygóllal válaszoltak. Az ígéretes drive során Larry Csonka egy 20 yardos futásával túllépte a karrierje során futott 5000. yardot. A támadást Morris kőkemény szerelésével Mel Blount állította meg. A hazaiak villámgyors RB-je még le tudott bicegni a pályáról, de távozása után válla azonnali orvosi ellátásra szorult. 30-3! Az első félidő hajrája hűnek bizonyult a mérkőzés addigi képéhez. A lefújás előtt még pontszerzésre törekvő Steelers nyögvenyelősen a félpályáig jutott. (A drive alatt Bradshaw-t háromszor sackelték.) Ekkor az irányító passzába Tom McMakin (a rangadón már másodízben) csak belekapni tudott és a játékszer immár negyedszer (!!!) kötött ki Dick Anderson kezei között. (Dick Anderson 4 interception-jével NFL csúcsot állított be.) A Dolphins-nak még fél perce volt, hogy növelje előnyét és kis híján meg is tette, de az addig parádézó Yepremian mellélőtte a mezőnygólt. A ligabajnok így is tekintetes előny birtokában vonult öltözőbe, míg a labdaeladásoktól sújtott Pittsburgh jószerivel csak a csodában bízhatott. (Meghökkentő, de egy félidő alatt a Steelers kétszer annyi ideig birtokolta a labdát és több first down-t könyvelhetett el, mint a Dolphins, mégis 30-3 arányban vesztésre állt. A „képlet” természetesen érthetővé válik, ha beleszámítjuk a vendégek 5 labdavesztését.)

A harmadik negyed: A játékrészt a hazaiak kezdték, de egy gyors three-and-out-ot és egy rövid punt-ot követően a Pittsburgh a félpályáról foghatott neki tetemes hátránya lefaragásának. Miután a vendégek akadozó támadóegysége szinte tapodtat sem tudott előrejutni újra a special teamek vonultak ki az Orange Bowl gyepére. Ekkor azonban, tudván, hogy veszítenivalója nincs, Chuck Noll trükkös játékot hívott, és a fake punt után Steve Davis megfutotta a first down-hoz szükséges yardokat. Egy Miami szabálytalanság miatt kisvártatva és a találkozón először, Bradshawék a Dolphins redzone-jába találták magukat. Kevesebb, mint 10 perccel a negyed vége előtt aztán az irányító végre TD-passzt adott Preston Pearson-nak, és Pittsburgh 30-10-re alakította az eredményt. (A Miami acélos védelmének erejét jelezte, hogy a Delfinek ellen az 1973-as szezon 12. meccsén ez mindössze a harmadik passzolt touchdown volt.) Hogy a második félidőben a mérleg nyelve még határozottabban a Steelers felé billenjen arról az „Acélfüggöny” újabb sziporkázó játéka gondoskodott. A Delfinek drive-jának második play-jében a lábadozó Morris-t helyettesítő, Jim Kiick kezéből kiütötték a labdát a line of scrimmage-nél, amire, leggyorsabban eszmélve, a defensive end, L. C. Greenwood vetődött rá. Noll újabb szokatlan húzással próbálta zavarba hozni a „Névtelen Védelmet”, de a flea flicker-t követően Bradshaw-nak nem sikerült megtalálnia az endzone-ban Frank Lewis-t. Pár perccel később a pályára visszatérő Franco Harris futása lendítette tovább az akciót negyedik és egynél, de amikor az ellenfél 10 yardosán belül újra negyedik kísérletre kényszerült a Pittsburgh, Terry Bradshaw passzát levédekezték a Miami játékosai. Maradt a 30-10-es állás, igaz a hazaiaknak nagyon mélyről kellett kihozniuk a labdát. Mivel csak 3 yardot tudtak három próbálkozás alatt előrehaladni így bő két perc elteltével ismét a Pittsburgh támadóinak kezébe kerülhetett a labda, de miután Manny Fernandez révén a Miami védelem immár negyedszer sack-elte Bradshaw-t, a vendégek is hamar puntra kényszerültek. Ezzel véget is ért a harmadik játékrész.

A negyedik negyed: Az utolsó negyedet így Griese-ék kezdhették, de a konzervatív támadási stratégia (futás-futás-passz) megint idejekorán kifulladt miután Marlin Briscoe egy hosszú átadást csak az oldalvonalon túl tudott elkapni. A következő drive során a Steelers támadósor végre legjobb arcát mutatta. Az addig jól megfogott Franco Harris két first down-t érő hosszabb futással lepte meg a megnyugtató előny birtokában kissé elkényelmesedett „No Name Defense”-t, majd az ellenfél 21 yardos vonaláról balra, off-tackle indulva ellenállhatatlanul az endzone-ba galoppozott. 30-17 és a vendégek már „csak” két TD-re voltak a meccs megfordításától. A Miaminak lélegzethez kellett jutnia, birtokolnia kellett a labdát, ha nem akarta túlságosan magára húzni az ellenfelét. A Dolphins sorozata jól is indult, amikor Jim Kiick elkapásával a félpályáig és a második félidőben első (!) first down-jához jutott a támadóegység. Ekkor azonban olyan történt, ami nagyon ritkán szokott: Larry Csonka elvesztette a labdát! A rettenetesen erős fullback-et körülvevő tumultusban akár Dwight White vagy a linebacker, Henry Davis is kikényszeríthette a fumble-t, de a Pittsburgh szempontjából a legfontosabb mégis az volt, hogy az elszabadult labdát Mel Blount szerezte meg. A Steelers folytathatta hátránya ledolgozását. Először megint Franco Harris adott lökést remek futásaival a támadósorozatnak, majd a Pittsburgh aznapi legjobb elkapója, Barry Pearson lépett elő főszereplővé. Előbb egy negyedik kísérletet értékesített, majd egy rövid posztot futva Bradshaw 17 yardos passzát kaparintotta meg a Miami goalpostjánál. 30-24! Még 4 és fél perc maradt hátra és a félidőben eldőltnek hitt találkozó újra nyitott volt.

A feltüzelt Steelers-védelem megint megtette a magáét, hogy a találkozó a klub történetének egyik leghihetetlenebb comebackja-ként maradjon meg a szurkolók emlékezetében, amikor két próbálkozásból Csonkát és Morrist-1 yardon tartva megint kiharcolták, hogy a Dolphins alig másfél perc múlva puntot rúgjon. Noha Bradshaw-ék nagyon kedvező helyzetből indíthatták újabb drive-jukat három sikertelen passzkísérlet után Chuck Noll komoly dilemmával nézett szembe. A kérdés az volt, hogy félpályáról negyedikre is nekimenjen vagy punttal szorítsa kellemetlen pozícióba a gyengén játszó Miami támadókat. Noll jobban bízott briliáns „Acélfüggönyében”, mint támadóiban (s főként nyilván irányítójában) így végül a punt mellett döntött. Remekül! Bobby Walden hatalmas lökete a Miami 2 yardosánál pattogott ki az oldalvonalon túlra! A szorongatott helyzetből elsőre csak 1 yarddal mozdultak előre Griese-ék, amikor jött a 2 minute warning. Nem volt meglepő, hogy a Delfinek a következő két play-ben is futtatták a labdát (Noll kikérte első idejét). Harmadszorra fél yard híján Csonka eljutott a first down vonaláig. Úgy tűnt Don Shula hatalmas kockázatot vállalt, amikor saját 10 yardosukról nekiküldte támadóit a negyedik kísérletnek, amikor furcsa dolog történt. Griese nem indította el időben az akciót és a „delay of game” büntetés miatt 4. és 6 következett. Shula mégsem küldte be a special teamet, hanem utasította QB-ját, hogy a célterületig hátrafutva, majd onnan kilépve csináljon szándékos safety-t. 30-26! A két edzőgéniusz remek taktikai csatájában a Miami mestere a mérkőzés kimenetelét alapvetően befolyásoló döntést hozott. Kétségtelenül kedvezőbb volt ugyanis a hazaiak számára, hogy nem az endzone-jukból kellett puntolniuk, hanem a safety után a 20 yardos vonalról rúghatták el a labdát, rosszabb pozícióba kényszerítve ellenfelüket. Shula húzása azzal vált briliánssá, hogy puntere, Larry Seiple (aki az előző AFC döntőn egy futással tréfálta meg a pittsburgh-ieket) a szabadrúgást a Steelers redzone-jáig repítette. Ráadásul a visszahordó, Glen Edwards elsőre kiejtette a labdát, majd amikor újra birtokba vette azt már csak a 7 yardosig jutott. Alig egy perce maradt és Bradshaw-éknak több mint 90 yardot kellett volna megtenniük a győzelmet jelentő TD-hez. Az irányító azonban már csupán egy jó passzra volt képes és amikor fél perccel a vége előtt egy átadásába Barry Pearson csak beleütni tudott, a felperdülő labda a Miami safety (az előző Super Bowl MVP-je), Jake Scott könnyű prédája lett. Az öt interception után parádés játékkal visszakapaszkodó Pittsburgh Steelers utolsó reményeit egy újabb labdaeladás pecsételte meg. A Dolphins, noha a második játékrészben egyetlen pontot sem szerzett, 30-26-ra megnyerte a védelmek ragyogó játéka által meghatározott derbit.

A „No Name Defense” hatékony játékával hamar irányítása alá vette a mérkőzést. Megfogta a Steelers általában kiváló futójátékát és a tapasztalatlan irányítót passzra, majd hibákra kényszerítette. Joe Gilliamnek hét passzkísérlete volt, de egyszer sem tudta célba juttatni a labdát, pontosabban amikor elkapták, akkor azt háromszor az ellenfél védői kaparintották meg. A pittsburgh-i labdaeladásokat pedig a Miami könyörtelenül kihasználta. A 20 percen belül vétett négy interception-ből 24 pontot csinált a hazai csapat. Kettőt azonnal TD-re váltottak, egy esetben már csupán 3 yardot kellett megtenniük az újabb TD-hez, s végül ezekhez még egy kényelmes távolságból lőtt mezőnygól járult. A Steel Curtain hasonlóan káprázatosan játszott. A Dolphins támadósorát 6(!) first down-on tartották (ebből csak egy jutott a második félidőre), szinte teljesen megfogva a robbanékony Morris-Csonka futótandemet. Bob Griese-nek alig volt passza, pláne jó passza, igaz 30-3-as eredmény után ezekre még kevésbé volt szüksége csapatának.
A harmadik negyedtől a Steelers már csak futott az eredmény után, és bár Bradshaw irányításával, majd Harris feljavulása után sokkal hatékonyabban támadtak, de egyszerűen túl nagy volt a behozandó hátrány. A „No Name Defense” nagy játékot sohasem engedélyezett, hosszabb drive-okra kényszerítette ellenfelét, miközben annak ideje egyre kevesebb lett és végül azelőtt elfogyott, hogy megfordította volna a rangadót. Mindkét kőkemény védelem hírnevéhez méltón játszott, a Miami javára az billentette a mérleget, hogy már a mérkőzés elején annyi turnover-re késztette a Pittsburgh-öt, amelyeket kiaknázva kontrollálhatta a meccs folyását.

A két csapat további útja

A Steelers három sorozatban elszenvedett vereségével az AFC Központi csoportjában hármas holtversenybe szorult a Clevelanddel és a Cincinnativel. A 13. játéknapon a csapat simán, 33-7-re verte a Houston Oilers-t. A győzelem záloga ezúttal is kiváló védekezés volt, az Olajosok támadóalakulata csupán 86 yardra volt képes. Bradshaw ugyan két TD-passzt jegyzett, de négy interceptiont is dobott. A záró fordulóban az Acélváros csapata ugyan a San Francisco-i Candlestick Park-ból is győzelemmel távozott, de mivel a Bengals szintén nem hibázott az alapszakasz hajrájában, így megőrizte csoportelsőségét. A Pittsburgh csak a konferenciabeli ellenfelekkel szembeni rosszabb mérlege miatt szorult a második helyre, ami „wild card” csapatként azért rájátszást ért. Az AFC elődöntőjében egy év múltán a Raiders-szel mérkőzhetett a Steelers. A Fosztogatók revansra éhesen estek ellenfelüknek, de két negyed után még csak 10-7-re vezettek. A szoros csatát végül Bradshaw két interception-je, amiből 10 pontot szereztek, billentette az ezüst-feketék javára. Ken Stabler 17 passzkísérletéből 14-et célba juttatva vezette 33-14-es sikerre együttesét. A Pittsburgh együttese sokat fejlődött Chuck Noll kezei alatt, de az átütő sikerek eléréséhez a QB pozícióban konzisztensebb teljesítményre volt szüksége.

A Miami Dolphins az alapszakaszból hátralévő két fordulóban már takaréklángon égett. Ugyan Baltimore-ban beleszaladtak egy váratlan 16-3-as vereségbe, de az utolsó játéknapon meggyőző sikerrel hangoltak a playoffra. A Lions elleni találkozó első félidejében Bob Griese, váratlanul sziporkázó teljesítményt nyújtva, 4 TD-passzt adott Paul Warfieldnek. Az AFC elődöntőjében a Delfinek a Cincinnati Bengals-t fogadták az Orange Bowl-ban. A rangadót a „No Name Defense” és az átütő Miami futójáték dominálta és a hazaiak meggyőző 34-16-os sikerrel léptek tovább az AFC döntőjébe. A jól bevált recept a Raiders ellen is működött. Larry Csonka 117 yardot és 3 TD-t futva az AFC döntők történetében rekordot állított fel. Így érthető, hogy Bob Griese összesen 3 jó passza sem bizonyult kevésnek a Delfinek 27-10-es sikeréhez. A Miami sorrendben harmadik Super Bowl-jába jutott és a rájátszás legfontosabb felvonásában is remekül érvényesítette saját stratégiáját. A Vikings irányítója, Fran Tarkenton hiába passzolt kétszer annyit, mint Griese a minnesotai QB-t nem segítette olyan hatékony futójáték, mint riválisát. A döntő legértékesebb játékosának választott Larry Csonka 145 futott yardot és két touchdownt jegyzett, s ezzel egymaga felülmúlta a Vikings futóinak összteljesítményét. A találkozót végig kézben tartó címvédő csupán az utolsó negyedben engedett egy jelentőséggel már nem bíró TD-t ellenfelének. A 24-7-es győzelemmel a Miami Dolphins feltette a koronát újabb szenzációs szezonjára. Don Shula az 1973-as idényre azzal a gondolattal indította el játékosait, hogy nem azok a csapatok az igazi bajnokok, akik Super Bowl-t nyernek, hanem akik megismétlik a sikert. Ez a gárda 1973/1974-ben bebizonyította, hogy igazi bajnok.

Dorkó Szabolcs (Szabler)

Kapcsolódó cikk:

Az Immaculate Reception