Az NFL és a szezonnyitó 75, 50 és 25 éve

1934 - az NFL 75 évvel ezelőtt

Azok számára, akik csak néhány év óta követik az NFL-t, s nem sokat tudnak a patinás liga előtörténetéről, a 75 évvel ezelőtti szezon számtalan furcsaságot tartogathat. A terjedelmi korlátok miatt tekintsünk el annak ecsetelésétől, hogy mennyire másként játszották akkoriban a futballt. Elégedjünk meg ebben a vonatkozásban annyival, hogy a második világháború előtt a kemény védekezés és az ún. single-wing támadó formáció volt a király (esetleg annak módosított változata a Notre Dame Box, melyet az indianai egyetem mellett Curly Lambeau Packers-e alkalmazott nagy sikerrel) és csak akkor passzoltak, ha nagyon muszáj volt. Figyelmünket összpontosítsuk inkább az NFL mezőnyére és a szezon lebonyolítására.

A mostani 32 csapat helyett 1934-ben csupán 10-en versengtek a bajnoki címért. A jelenlegi klubok közül a Chicago Bears, a Detroit Lions, a Green Bay Packers, a New York Giants és a Philadelphia Eagles azok a csapatok, amelyek már akkor is ugyanabban a városban és ugyanazon néven szerepeltek, mint ma. A Pittsburgh Steelers neve 1934-ben még Pirates volt, a már szintén létező Redskins akkoriban Bostonban, a Cardinals pedig Chicagóban székelt. 1931-ig nem volt bajnoki döntő a ligában, hanem csak a szezonvégi mindenkori mérleg döntött a legjobb kilétéről. A relatíve gyér mezőny (1932-ben csupán nyolc csapat nevezett, ami a valaha volt legalacsonyabb létszám a liga történetében) jó ideig azt sem indokolta, hogy a versengő gárdákat csoportokba osszák, s csak 1933-tól bontották őket Keleti és Nyugati divíziókra. Ettől fogva a bajnoki döntő (melyre először 1932-ben került sor) a két csoportgyőztes mérkőzése volt. Az első két „Championship Game”-en a Chicago Bears hódította el a pálmát és 1934-ben is a Nyugati csoport legnagyobb esélyeseként számoltak velük. Keleten továbbra is a New York Giants látszott egyeduralkodónak, így senki sem lepődött volna meg azon, ha a szezonvégi döntőben újra az egy évvel korábbi mérkőzés résztvevői találkoznak.

1934-ben még nem létezett a draft intézménye sem. A csapatok az anyagiak függvényében, és ha sikerült megállapodniuk kiszemeltjükkel, tetszés szerint köthettek szerződést az újoncokkal. Beszédes tény, hogy a Hall of Famer elkapó, Don Hutson (balra) 1935-ben egyaránt leszerződött a Packers-szel és az akkor még létező Brooklyn Dodgers csapatával, s végül azért Green Bay-ben kötött ki, mert a wisconsiniak 17 perccel előbb postázták el a kontraktust a liga központi irodájába, s így Joe Carr, az NFL vezetője nekik adta Hutson játékjogát. Azonban nem minden egyetemi focista álmodott profi karrierről, hiszen az 1930-as években a nagyobb hagyományokkal rendelkező egyetemi futball presztízse még mindig messze meghaladta a profi sportét. Az NFL-ben csapatok jöttek-mentek, próbáltak életben maradni, majd szűntek meg és a liga mérkőzéseinek látogatottsága általában véve jócskán elmaradt az egyetemi stadionokban megszokottól. Ebből kifolyólag sok egyetemi ígéret nem látott jövőt a hivatásos sportolói karrierben. Hogy csak a legnyilvánvalóbb példára mutassunk, az 1936-ban lebonyolított első draft top pickje és az első Heisman-győztes, Jay Berwanger (jobbra)egyetlen NFL mérkőzésen sem lépett pályára, mert inkább más, jövedelmezőbb foglalkozás után nézett.

Az egyetemi futball rangjára és népszerűségére áhítozó NFL mindazonáltal újabb lépést tett célja felé, amikor a Chicago Tribune sportszerkesztője, Arch Ward tető alá hozta a végzős egyetemisták All-Star együttese és a mindenkori NFL-bajnok előszezonbeli bemutató mérkőzését. Az 1934. augusztus 31-én, a chicagói Soldier Fielden megrendezett első College All-Star rangadó nem hozott közönségszórakoztató játékot, s végül 0-0-ás döntetlennel zárult, de a leglényegesebb az volt, hogy a nagy dérrel-dúrral beharangozott gálamérkőzésre közel háromszor annyi néző volt kíváncsi, mint a Chicago Bears által megnyert 1933-as bajnoki döntőre. Bár az All-Stars és a Bears közötti találkozó az előszezon kezdetét jelezte, de a chicagói publikum csak majdnem két hónappal később, 1934. október 21-én láthatta viszont kedvenceit. A különös tény magyarázatra szorul és két okra mindenféleképpen szükséges rávilágítani.

Először is hangsúlyozni kell azt, a mai szurkoló számára nyilván furcsának ható tényt, hogy 1934-ben még nem volt az alapszakasznak központilag kijelölt menetrendje. A csapatok maguk szervezték meg, hogy kikkel és mikor fognak játszani az idény folyamán. Bár természetesen egy ellenféllel legfeljebb csak kétszer mérkőztek és december elejére befejezték az éles vetélkedést, de a központilag koordinált lebonyolítás hiányában előfordult, hogy az együttesek eltérő meccsszámmal zárták a szezont. Míg 1934-ben a Bears, a Packers vagy a Giants 13 tétmérkőzést játszott, addig a Cardinals-nak és az Eagles-nek meg kellett elégednie 11-gyel. Ha valamely csapat kevesebb mérkőzésen lépett pályára az nyilván összefüggésben volt azzal is, hogy anyagilag kevesebb meccset tudott vállalni, s ezzel el is érkeztünk ahhoz a másik okhoz, amely az NFL-ben szereplő együttesek hektikus menetrendjét alakította.

A profi focihoz is ugyanaz a három dolog szükséges, mint a háborúhoz, pénz, pénz és még több pénz, s akkoriban, amikor a nagy gazdasági világválság hullámverése még épphogy csak elcsitulni látszott, az NFL sok csapata az életben maradásáért küzdött. Az anyagi feltételek megteremtéséhez fizető nézők kellettek, s ezért amelyik gárda csak tehette minél több bemutató mérkőzést vállalt, részben a közvetlen nyereség, részben a sport általános népszerűsítése érdekében. Az ilyen bemutató mérkőzések helyszínei zömmel idegen városok voltak, melyeknek potenciális fociszerető közönsége még „becserkészésre” várt. Az utazások azonban sok pénzt emésztettek fel, így praktikusabb volt ezeket a meccseket egy turnészerű sorozatra felfűzni, mint rendszeresen ingázni a csapat székhelye és az újabbnál újabb települések között. Hogy a Chicago Bears példájánál maradjunk, a csapat a preseasonban a College All-Star mérkőzést követően három minor league-ben szereplő gárdával meccselt idegenben, majd az alapszakasz után Tennessee-ben és Los Angeles-ben túrázott. A „turnézás” persze az éles meccsek időszakában is költségkímélő módszer volt, s így fordulhatott elő, hogy a Bears első hat találkozóját zsinórban idegenben játszotta, míg a Green Bay Packers például hat otthoni összecsapással nyitotta a szezont.

„Baseballos” idénynyitó

A csapatonkénti eltérő ütemtervek miatt a Chicago Bears idénynyitójára 1934. szeptember 23-án, a Brooklyn Dodgers-ére szeptember 30-án került sor, míg a liga új idényének első hivatalos tétmérkőzését már szeptember 9-én megtartották Pittsburgh-ben. Az utóbbi rangadó párosítása elsőre félrevezető lehet a baseballrajongók számára, hiszen Pittsburgh Pirates és Cincinnati Reds néven már akkor nagy múltúnak számító profi baseballklubok léteztek. Az abban az időszakban még Pirates néven futó Steelers azzal is hajazott a másik sportágban versengő csapatra, hogy meccseit annak pályáján, a Forbes Fielden játszotta, s ama bizonyos kora szeptemberi vasárnap is itt látta vendégül a Cincinnati Reds-t. Egyik csapat sem volt világverő alakulat. A Pirates az előző évben, 1933-ban debütált az NFL-ben és három győzelemmel a Keleti csoport utolsó helyén végzett. Ugyancsak három sikerrel zárt a Cincinnati Reds és még ez is szép teljesítmény volt ahhoz képest, hogy az egész szezon folyamán csak 38 pontot szerzett. A hazaiak ennek megfelelően árnyalatnyival esélyesebbnek tűntek a szezonnyitó előtt és végül 13-0 arányú győzelmet csikartak ki.

A találkozó egyik hőse a 38 éves Christian „Mose” Kelsch, az NFL talán akkori legidősebb játékosa volt. Kelsch hatalmas helyi kedvencnek számított, s azóta volt a pittsburghi sportélet emblematikus figurája, hogy „Pershing Manilában vitézkedett”. (Ez körülbelül annyit jelentett, hogy emberemlékezet óta, hiszen a Fülöp-szigeteki háború 1899-1900 tájára datálható.) A veterán focista sohasem járt egyetemre, de állítólag több száz amatőr/félprofi meccsen öregbítette hírnevét. Időközben a Pirates/Steelers alapító, Art Rooney közeli barátja lett, s korábban tagja volt az Art bátyjáról elnevezett J. P. Rooneys nevű „sandlot football team”-nek is (akik kedvtelésből vagy csekély pénzért mérkőztek hasonszőrű csapatok ellen játszótereken, kisebb sportpályákon). Amikor Art Rooney 1933-ban NFL-csapatot vásárolt magának, nem feledkezett meg a nála évekkel idősebb helyi legendáról és leszerződtette őt. Az éltes játékos nagy segítségére már nem volt a profi együttesnek és szinte csak rúgóként vették számításba. Pittsburgh-ben úgy tartják, hogy talán Kelsch volt az első focista az NFL történetében, abban a korszakban, amikor 18 fős rosterek voltak és szinte mindenki legalább két poszton játszott, akinek kizárólag a rúgás volt a feladata. A helyi sajtó által „pinch-kicker”-nek titulált játékos a Pirates/Steelers történetének első győztes mérkőzésén két nagyon fontos extra ponttal járult hozzá a Chicago Cardinals-szal szembeni 14-13-as diadalhoz és szinte hősként ünnepelték. Az 1934-es idénynyitón Mose egy PAT-et és egy mezőnygólt jegyzett, de a szezon folyamán végül hanyatló formát mutatott és a helyi drukkerek nehezen bocsátották meg neki, hogy a New York Giants ellen két ráadás pontot elhibázott, s ezzel csapata 14-12-es vereséget szenvedett. Az persze már nem kizárólag az 1935 nyarán autóbalesetben elhunyt Kelsch sara volt, hogy a pittsburghiek a Cincinnati Reds legyőzése után már csupán egyetlen további sikert könyvelhettek el és - bemutatkozó évüket alulmúló mérleggel - 1934-ben megint csoportjuk sereghajtói lettek.

Rooney-ék azonban még mindig jobban jártak, mint a többször említett Cincinnati Reds, akiket idényközben elsodort a gazdasági válság és közönségük egyre lanyhuló érdeklődése. A Vörösök 1934. november elején, nyolcadik vereségüket követően dobták be a törülközőt, s helyükre a szezon hátralévő részére egy St. Louis-i félprofi gárda, a Gunners ugrott be. Az Ágyúsok váratlan „beugrása” talán felkészületlenül érte a még a Reds ellen készülő Pittsburgh-ot, mert a Pirates az újoncoktól 6-0-ás vereséget szenvedett. Ez bizonyult azonban a St. Louis Gunners első és egyben utolsó sikerének az NFL-ben, mert a következő két összecsapásukon már kikaptak, a szezon végeztével pedig visszatértek a minor ligába.

Az első oroszlánüvöltés

1933-ban a válság kevés híján egy másik együttest is magával ragadott, de a Portsmouth Spartans-t, mely 1930-ban alig maradt le a ligaelsőségről és 1932-ben is csupán egy vitatható játék jóvoltából kapott ki az NFL első bajnoki döntőjében, megmentette a tulajdonosváltás és a költözés. A csőd szélén álló egyesületet a detroiti rádióadó, a WJR tulajdonosa, George Richards vezette befektetői csoport vásárolta meg, aki új „játékszerének”, nyilván attól ihletve, hogy Detroit híres baseballcsapatát Tigers-nek hívták, a Lions nevet adta. Az Oroszlánok portsmouth-i éveik legeredményesebb játékosait megtartották, sőt az 1934-es idény előtt sikerült visszacsábítaniuk a klub akkori talán legfényesebb csillagát, Earl „Dutch” Clarkot is. A leendő Hall of Famer quarterback (bár ő hívta a playeket, ebben a pozícióban játszani akkoriban nagyon mást jelentett, mint manapság) először a már említett 1932-es döntőben „hagyta cserben” csapatát. Clark ugyanis azon kívül, hogy a Spartans-nál futballozott, alma matere, a Colorado College kosárlabdacsapatát is edzette, s éppen a Chicago Bears elleni finálé napján kosarasainak is meccse volt. Részben az egyetem vezetésének nyomására a „Holland” végül edzői kötelezettségeinek tett eleget, s ezalatt a Portsmouth Spartans alulmaradt a Medvékkel szembeni fociderbin. Az 1933-as idény előtt Clark aztán végleg búcsút mondani látszott profi karrierjének, amikor elvállalta, hogy ő legyen a Colorado School of Mines sportigazgatója, de 1934-ben mégis visszatért a futballpályára és nem volt vitás, hogy vele az új életre kelt Detroit Lions akár a ligaelsőségre is pályázhatott.

Az új csapat 1934. szeptember 23-án mutatkozott be a University of Detroit stadionjában megjelent 12000 néző előtt. Az ellenfél az előző bajnoki döntő vesztes résztvevője, a New York Giants volt. Az első félidő nem hozott pontokat, mígnem a második felvonásban Dutch Clark 20 yardról be nem „dropkickelte” az Oroszlánok történetének első találatát. A folytatásban végül Roy Lee Lumpkin 45 yardos interception utáni touchdownja biztosította be a hazaiak győzelmét és parádés rajtját. A detroitiak ezt követően jó ideig megállíthatatlannak tűntek, Clark (már ha létezett volna akkoriban ilyen elismerés) „MVP formában” játszott, a védelem pedig olyasmit vitt véghez, amit manapság már szinte lehetetlen überelni. A Detroit Lions első tíz mérkőzését megnyerte és az első hét összecsapás alkalmával még pontokat sem kapott. A remek győzelmi szériának a Green Bay Packers vetett véget, majd az utolsó két fordulóban a tökéletes szezont futó Bears is helybenhagyta őket. A 10-3-as mérleg a kitűnő kezdés felszította várakozás fényében csalódással ért fel, de detroitiaknak nem kellett sokáig búslakodniuk, mert a következő évben az Oroszlánok begyűjtötték a bajnoki címet, éppen azt a Giants-et iskolázva le, akiknél történetük első tétmérkőzésén is jobbnak bizonyultak. Az 1934-es szezonnyitó aratott győzelem azért volt nagy fegyvertény, mert a Giants az előző évben a döntőben szerepelt, az 1935-ös végső diadal pedig azért, mert a New Yorki-ak ekkor már címvédőnek számítottak. Korábban már említettük, hogy a szakértők többsége az 1934-es idény előtt azt jósolta, hogy a döntőben meg fog ismétlődni a ’33-ból ismerős Bears-Giants összecsapás, s aki így gondolta, az végül is jól gondolta. A két gigász 1934-es viadala, amelyet a sokatmondó „Sneaker Game” (azaz a „Tornacipős Meccs”) néven vonult be a történelembe azonban már más lapra tartozik, s ideje, hogy kalandozásunkban előreugorjunk 25 esztendőt.

1959 – az NFL 50 évvel ezelőtt

Az NFL 1959-ben – az 1934 kapcsán megismert állapotokhoz mérten – már nem nyújt oly idegen képet a mából visszapillantó embernek. A single-wing helyett évek óta a T-alakzat és változatai voltak a bevett és divatos támadóformációk, s ezek lettek végül a legtöbb jelenleg ismert felállás alapjai. A quarterback közvetlenül a center mögött helyezkedett és a Baltimore Colts ásza, Johnny Unitas ahhoz nagyon hasonlóan irányította csapattársait, mint ahogy Peyton Manning teszi manapság. A draftot sem kell már hiányolnunk, ha a fél évszázaddal ezelőtti ligát vesszük számba, bár annak „felhozatala” 1959-ben kifejezetten gyenge volt. 1943 és 1984 között egyedül az 1959-es draft classban nem választottak olyan játékost, aki később bekerült a profi futball Hírességeinek Csarnokába.

Az NFL végre befogadta a színes bőrű sportolókat is. 1933-ban csak két afro-amerikai, a pittsburghi Ray Kemp és a Chicago Cardinals játékosa, Joe Lillard szerepelt a ligában, de 1934-ben már egy sem és majdnem másfél évtizednek kellett eltelnie mire a színes bőrű atléták újra lehetőséget kaptak a futballpályákon. Noha a Redskins tulajdonosa, George Preston Marshall, egy maliciózus nyilatkozata szerint arra várva, hogy a Harlem Globetrotters mikor vesz fel soraiba fehér kosarast, még elzárkózott attól, hogy afro-amerikai játékost szerződtessen, de az emancipáció és az integráció az 1950-es évekre már olyannyira előrehaladt, hogy az NFL talán legnagyobb sztárja, az előző két idény Legértékesebb Játékosa az utánozhatatlan Jim Brown (jobbra) lehetett.

A Cleveland Browns futófenoménja a „földön” volt egyeduralkodó, míg a „levegőben” nem volt párja a Colts irányítójának, Johnny Unitas-nak (balra) és kedvenc célpontjának, Raymond Berry-nek. A páratlan kombó az előző év végén, az 1958-as bajnoki döntőben, mely „Minden Idők Legnagyobb Meccse”-ként híresült el, 23-17-es győzelemre vezette az akkor még Baltimore-ban tanyázó Colts-ot a New York Giants ellenében. Az NFL történetének első hosszabbításos tétmérkőzése főként az NBC élő televíziós közvetítésének köszönhetően rendkívüli módon felcsigázta az érdeklődést a profi futball iránt. Az egyre sokasodó számú szurkoló már alig győzte kivárni, hogy a hosszú holtszezon végeztével 1959 szeptemberében újra buzdíthassa kedvenceit.

Az 1934-es 10 csapathoz képest az NFL mezőnye 25 év elteltével csupán 12 együttest számlált. A Cincinnati Reds a gazdasági krízis poklában párolgott el, a Brooklyn Dodgers végzetének az embert és ligát próbáló második világháború ágyazott meg, de az NFL egészében véve már állt annyira stabil lábakon, hogy a ’40-es években riválisának szegődött AAFC-t térdre kényszerítse, majd sorait a bukott vetélytárs legjobbjaival töltse fel. A még az 1930-as évek végén csatlakozott Rams-en túl, az All-America Football Conference megszűnése után lett a liga tagja a Baltimore Colts, a San Francisco 49ers és az AAFC összes bajnoki címét begyűjtő, Cleveland Browns. 1934-hez képest az alapszakasz menetrendjét jellemző helyenkénti káosz megszűnt és mióta az NFL kezébe vette a szezon szervezését minden egyes csapat ugyanannyi, szám szerint 12 mérkőzést játszott. A 12 gárda továbbra is kettő, egyenként hat tagot számláló csoportra oszlott, s a playoffot a két konferencia győztese által vívott bajnoki döntő jelentette.

Tizenhétből tizenhét

A negyedszázad során végbement számos változás dacára az 1959-es idény első mérkőzésére, ahogy 25 éve is, a pittsburghi Forbes Fielden került sor. A helyieket már nem Pirates-nak, hanem Steelers-nek hívták, de a valódi sikerek addig éppúgy elkerülték őket, mint a csapat viszontagságos első éveiben. Art Rooney a Detroit Lions-szal két bajnokságot nyert sikeredzőtől, Buddy Parkertől várta a Kohászok sorsának jobbra fordítását, s a jövő még rózsaszínűbbnek tűnt, amikor az előző szezon során, ugyancsak Detroitból, sikerült megszerezni a korszak egyik legjobb veterán irányítóját, Bobby Layne-t. A Lions-tól haraggal és átokkal távozó Layne sokadvirágzásba kezdett egykori kedvelt mentora kezei alatt, de a szeptember 26-i idénynyitón a pittsburgh-ieknek nem könnyűsúlyú ellenfél, hanem a regnáló MVP-vel, Jim Brownnal kiálló és a legendás Paul Brown által trenírozott Cleveland Browns jutott.

Ez a mérkőzés azonban nem az ifjú futótitánról, hanem a rutinos öreg rókáról, azaz Bobby Layne-ről (balra) szólt. A Steelers irányítója szinte védjegyének számító produkcióval rukkolt elő. Ez azt jelentette, hogy aránylag kevésszer dobott több touchdownt, mint interceptiont, de ha nagyon szorult a kapca, akkor ő lett Mr. Clutch QB és a támadóegységet feltartóztathatatlanul végigmasíroztatta az ellenfél célterületéig. Layne most is azzal kezdte, hogy dobott egy INT-t, amit a Cleveland végül pontokkal büntetett, de a második félidőre a veterán összeszedte magát és megfordította a meccset. Sokoldalúságát bizonyítandó előbb egy 26 yardos mezőnygóllal faragott a hátrányból és alakította az állást 3-7-re, majd a harmadik és negyed alatt adott egy-egy touchdown passzt Jimmy Orrnak és Pete Brewsternek. Az extra pontokat természetesen szintén Layne értékesítette, így kézzel-lábbal benne volt a győzelembe és csapata mind a 17 pontjában.

A meccs másik hőse a Steelers elkapója, Pete Brewster (jobbra) volt. Brewster egy éve még a Cleveland játékosa volt, de 1959 tavaszán bejelentette visszavonulását. A még mindig csak 29 éves atlétát az elkapóit sújtó sérüléshullám miatt csábította vissza Buddy Parker, akinek különösen imponálhatott, hogy az 1958-as szezon első Cleveland-Pittsburgh meccsén az akkor még a Browns-t erősítő Brewster arccsonttörést szenvedett, de a pár héttel későbbi visszavágón már újra játékra jelentkezett. A rutinos támadó első pittsburghi mérkőzésén rögtön igazolta visszahívásának szükségességét, mert a Kohászok mezőnygólját egy 42 yardos elkapással készítette elő, majd TD-t szerezve biztosította be új csapata 17-7-es győzelmét. Jim Brown-t a George Tarasovic és a leendő Hall of Famer, Ernie Stautner fémjelezte hazai védőfal 100 futott yard alatt tartotta, s sztárjuk semlegesítése után a clevelandieknek nem akadt méltó válaszuk Layne és társai sziporkázó játékára.

A liga másik állócsillaga, Johnny Unitas eredményesebben kezdte a szezont, mint Brown. A címvédő Colts első mérkőzésén a Detroit Lions-t fogadta. A harmadik negyedben a vendégek 9-0-s előnyre tettek szert, de Johnny U. végül ráncba szedte a támadókat és a hajrában dobott két touchdown-passzával 21-9-re lelépték az Oroszlánokat. Az 1958-as bajnoki döntő másik résztvevője, a New York Giants Los Angeles-ben, a Rams otthonában vendégeskedett és a forduló nézőcsúcsát felállítva 71000 néző sereglett ki a Memorial Coliseumba. A népes publikum parázs és végletekig izgalmas küzdelem tanúja lehetett, amelyben a Giants 38 esztendős veterán irányítója, Charlie Conerly 320 passzolt yarddal vezette sikerre csapatát. A 23-21-es vendégsiker mindent eldöntő pontjai egy 18 yardos mezőnygól révén a későbbi Super Bowl-éra egyik legismertebb televíziós kommentátora, Pat Summerall nevéhez fűződtek. A fentiekben láttuk, hogy az előző ligadöntő hőse, Johnny Unitas és „majdnem hőse”, Charlie Conerly csapataikkal együtt 1959-ben briliáns startot vettek, ám akadt annak az emlékezetes finálénak még egy szereplője, akinek debütálását, legalábbis egy wisconsini városkában, hatalmas várakozás övezte.

Az első lépcső a csúcs felé

A New York Giants akkori asszisztense, Vince Lombardi már évek óta arra várt, hogy főedző lehessen, s a lehetőséget az 1959-es idény előtt a Green Bay Packers-től kapta meg. Az egykor szebb napokat látott gárda 1958-ban Ray McLean irányítása alatt meglehetősen „lean” (azaz sovány), 1-10-1-es évet produkált és az NFL sereghajtója volt. Lombardi óriási feladatra vállalkozott, de már első évében lefektette annak a gárdának az alapjait, amely az elkövetkező szűk évtizedben a liga legdominánsabb együttesévé emelkedik. Rendelkezésére állt az a két futó Jim Taylor és Paul Hornung személyében, akik már csak a megfelelő útmutatásra vártak, hogy miként vágtassanak végig az ellenséges védelmeken, kéznél voltak annak a remek támadófalnak az oszlopai (Forrest Gregg, Jerry Kramer, Jim Ringo, Fuzzy Thurston), akik blokkjaikkal minden akadályt eltakarítanak majd a robbanékony futók útjából. Az új vezetőedző Green Bay-i tartózkodása első hetében leszerződtette a 49ers korábbi segédedzőjét, Phil Bengtsont és kezébe adta a védelem koordinálását. Lombardi számítása és választása kitűnően bevált, mert Bengtson az egész sikerkorszak alatt a defense vezetője maradt, s bemutatkozásától olyan kiválóságokkal és leendő Hall of Famerekkel dolgozhatott együtt, mint Henry Jordan, Ray Nitschke vagy a Lombardival a Giants-től érkezett rutinos defensive back, Emlen Tunnell.

Egy fontos név nem hangzott még el, akit pedig az utókor a Lombardi-éra sikereinek egyik fő letéteményesének tart. 1959-ben Bart Starr már három éve Green Bay-ben volt, de erre az időszakra, mely alatt 13 TD mellett 25 INT-t dobott egyáltalán nem lehetett büszke. Mivel az Alabama az 1956-os draft 17. körében választott irányítója 1958-ban különösen siralmas évet zárt (41,2-es QB ratinggel!), ezért nem számított meglepetésnek, hogy Lombardi nem vele képzelte el csapata jövőjét. A Packers az 1959-es draft első pickjével le is csapott az Iowa quarterbackjére, Randy Duncanre (jobbra), de a játékosnak nem nagyon fűlött a foga ahhoz, hogy a gyengécske csapatnál szerepeljen és inkább egy több pénzt ígérő kanadai gárdához, a British Columbia Lions-hoz igazolt. Lombardi a fiaskó után egy másik elsőköröst szerzett és az 1959-es idénynyitó előtt a Chicago Cardinalstól érkező Lamar McHanre bízta a támadóegység vezetését. Míg Starr a kispadon csücsült, McHan és Vince Lombardi Green Bay-i bemutatkozására készült, amelyen nem is lehetett volna nehezebb ellenfelük. 1959. szeptember 27-én az örök rivális, a George Halas edzette Chicago Bears látogatott az új City Stadiumba, a később Lambeau Fieldnek keresztelt arénába.

A derbi méltó volt a több évtizedes vetélkedés hagyományaihoz és kemény védelmek csatáját hozta. A sok hibával tarkított találkozó első három negyedében csak egyetlen chicagói mezőnygól született, s amikor a Medvék John Aveni újabb találatával rádupláztak előnyükre, úgy nézett ki, hogy a „Midway Szörnyetegei” képesek megőrizni a játék addigi képe alapján tetemesnek tűnő 6-0-ás vezetésüket. A viadal egy újabb Packers fumblival végképp eldőlni látszott, de a hazaiak szerencséjére centerük, Jim Ringo csapott le a labdára és a drive életben maradt. A sorozat végén Jim Taylor száguldott be 5 yardról a chicagói endzone-ba és Hornung extra pontjával a Packers átvette a vezetést. Két perccel később megszülettek a meccs utolsó pontjai. Miután Max McGee egy „coffin corner” punttal a saját 2 yardosukhoz szögezte a Bears-t, a Green Bay-i védőfalember, Dave Hanner safety-t csinált az ellenfél kiszolgáltatott irányítóján, Ed Brownon. A Phil Bengtson trenírozta védelem teljesítményét megkoronázó alakítás bebiztosította a győzelmet. A 9-6-os siker után vezetőedzőjüket vállaikra emelve ünnepeltek a Packers játékosai, s akkor még nem sejthették, legfeljebb remélhették, hogy az elkövetkező években ez a ceremónia rengetegszer meg fog ismétlődni. Lombardi jó irányba indult csapatával és attól fogva, hogy később Bart Starr személyében azt az irányítót is megtalálta, akire a karmesteri pálcát jó szívvel bízhatta, tanítványait már alig lehetett megfékezni.

1984 – az NFL 25 évvel ezelőtt

Ha a Green Bay elkövetkező sikereivel tekintetünket már az eljövendő felé vetettük, lapozzunk előre képzeletbeli naptárunkban újabb negyedszázadot. 1984-ben talán már egynémely olvasóm is belekezdett az élet örömeinek féktelen habzsolásába, az NFL viszont addigra már a hatvanat is túllépte és „nyugdíjas korú” lett. Ez utóbbi tény azonban korántsem jelentette azt, hogy a liga egyszersmind létének alkonyába ért volna, éppen ellenkezőleg, virágzása és fejlődése évről-évre folytatódott, s az Egyesült Államok sportéletében eminens helyet vívott ki magának. Érdekes módon egy negyedszázados tragikus esemény is közrejátszhatott abban, hogy 1984-re az NFL idáig jutott. 1959. október 11-én Bert Bell, a liga akkori commissionerje a Philadelphia Eagles és a Pittsburgh Steelers mérkőzésének megtekintése közben szívrohamot kapott és meghalt. Bell utódja a Los Angeles Rams korábbi általános menedzsere, Pete Rozelle (jobbra) lett, akinek három évtizedes regnálása mélyreható és visszafordíthatatlan változásokat hozott a liga életében. Rozelle 1960-as beiktatásakor csupán 12 csapat versengett az NFL-ben, amelyek 12 alapszakaszbeli meccsük jó részét félházas stadionokban játszották és csak némelyikük rendelkezett szerződéssel találkozóik televíziós közvetítésére. A commish 1989-es leköszöntekor a liga mezőnye már 28 együttest számlált, amelyek busás televíziós kontraktusaik jóvoltából tetemes bevételekkel gazdálkodtak. Az NFL túlélte, sőt előnyére fordította a rivális ligák kihívását is, az American Football League-gel folytatott vetélkedés és egyesülés pedig megszülte az amerikai futball máig legnagyobb attrakcióját, a Super Bowlt.

Bár a csapatok száma jelentősen megnövekedett, de minden egyes évtizedben akadt egyetlen egy, aki kiemelkedett a többiek közül. Az 1960-as években a már említett Green Bay Packers öt bajnoki címet szerzett, köztük megnyerte az első két Super Bowlt is. A következő évtized némi túlzással a négy SB győzelmet arató Pittsburgh Steelers-é volt. Az 1980-as évek domináns gárdájának a ’84-es szezon kezdete előtt az Oaklandban, majd Los Angelesbe költözése után is bajnoki címet nyerő Raiders tűnt.

1959-ből csak néhány a futballszurkolók többsége számára már ismerősen csengő nevű nagyságot (Unitas, Jim Brown, Bart Starr, Vince Lombardi) idézhettem meg, de a közismertebb focinagyságok száma 1984-re jelentősen megsokasodik. A csapatokat olyan kiváló szakemberek készítették fel, mint Don Shula (Dolphins), Chuck Noll (Steelers), Marty Schottenheimer (Browns), Don Coryell (Chargers), Joe Gibbs (Redskins), Bill Parcells (Giants), Tom Landry (Cowboys), Mike Ditka (Bears) és Bill Walsh (49ers). A korszak legkiválóbb védőjátékosai közül – a teljesség legkisebb igénye nélkül - emeljük ki Howie Longot (Raiders), Dan Hamptont (Bears), Randy White-ot (Cowboys), Lee Roy Selmont (Buccaneers), Mike Singletary-t (Bears), Lawrence Taylort (Giants), Darrell Greent (Redskins) és Ronnie Lottot (49ers). A támadók közül különösen fényesen ragyogott Eric Dickerson (Rams), Walter Payton (Bears), Steve Largent (Seahawks), Art Monk (Redskins) és Ozzie Newsome (Browns) csillaga, a természetesen a mindig nagy érdeklődéssel illetett irányítók számbavételénél pedig nem feledkezhetünk meg Joe Theismannról (Redskins), Dan Foutsról (Chargers), Joe Montanaról (49ers), John Elwayről (Broncos) és Dan Marinoról (Dolphins). Az utóbbi két fiatalember a legendás 1983-as draft jóvoltából került az NFL-be, melynek első körében hat leendő Hall of Famert választottak ki a csapatok. Az 1984-es termés azonban messze nem volt ilyen nívós, sőt a korábbiakban említett 1959-es draft óta először fordult elő, hogy egyetlen később Halhatatlanná emelkedett játékosra sem leltek a csapatok.

Sztárirányítók akcióban

Az 1984. szeptember 2-3-i nyitóforduló meccsdömpingje temérdek alkalmat kínált a felsorolt és fel nem sorolt sztároknak a bizonyításra. Az előző Super Bowl résztvevői közül a címvédő Los Angeles Raiders sima győzelmet aratott a Houston Oilers otthonában, a döntőben alulmaradó Washington Redskins pedig legalább ilyen egyértelmű verést kapott hazai pályán. A Rézbőrűek a szezon első játéknapján először kezdő Dan Marino áldozatai lettek. A második éves irányító, annak ellenére, hogy az előidény zömét törött ujja miatt kihagyta, szenzációs, 5084 passzolt yardot és 48 TD-t hozó szezonját 5 hatpontos átadással indította, amellyel a Delfinek 35-17-re lépték le fővárosi ellenfelüket. Az 1983-as draft másik irányítója és legelső választottja, John Elway már kevésbé sziporkázóan debütált. A Broncos játékmestere az első félidőben 13-3-as előnyre vezette a Vadlovakat a Cincinnati Bengals ellen, de a második játékrész elején egy védjegyének számító scramble után úgy lökték ki a vendégvédők az oldalvonalon túlra, hogy vállsérülést szenvedett és kénytelen volt levonulnia a pályáról. A Cincy két TD-vel átvette a vezetést, de a hajrában az Elway helyére beugró Gary Kubiak (jobbra) egy 75 yardos végére pontot tevő TD-passzal 20-17-re megnyerte a meccset a Broncos-nak.

Míg a korszak neves irányítói közül Elway és Marino az 1984-as szezon elején igazából még csupán szárnyait bontogatta, addig Joe Montana már többször bizonyított, többek között 1981-ben, amikor Super Bowl győzelemig kormányozta a Negyvenkilenceseket és a döntő Legértékesebb Játékosának járó elismerést is begyűjtötte. Montanáék az első játéknapon a pontiaci Silverdome „oroszlánbarlangjában” vizitáltak, azaz éppen ott, ahol az említett Super Bowlt megnyerték és a házigazda Detroit bosszúra szomjazott azt követően, hogy az előző playoffban éppen a San Francisco ütötte el őket a konferenciadöntőbe kerüléstől. A két csapat végig fej-fej mellett haladt, ám a Lions keresztet vethetett a meccsre abban a pillanatban, amint megengedte Joe Coolnak, hogy a meccs utolsó drive-ját vezesse. A vendégek támadói 71 yardot tettek meg, míg négy másodperccel a vége előtt Ray Wersching belőhette a mindent eldöntő mezőnygólt, aminek köszönhetően a 49ers 30-27-es sikerrel távozott Michiganből.

Green Bay-ben egy be nem lőtt mezőnygól és extra pontot döntött a győztes kilétéről. A vendég Cardinals rúgója, Neil O’Donoghue először a csapata második touchdownját követő extra pontot hagyta ki, majd 24-23-as Packers-vezetésnél és két perccel a lefújást megelőzően egy 45 yardos mezőnygól-kísérletet is mellétrafált. A Cards vezetőedzője, Jim Hanifan azzal mentegette játékosát, hogy a gárda eredetileg fake field goalra készült, s a play-t csak az utolsó pillanatban változtatta meg a veszélyt szimatoló holder, márpedig a közjáték alkalmas volt arra, hogy megtörje O’Donoghue koncentrációját. Az 1984-es nyitóforduló még egy olyan találkozót hozott, ahol a végeredményben csupán egy pont választotta el a küzdő feleket, de ez a csata egy régóta várt visszatérés miatt is figyelmet követelt.

A hét visszatérője

Phil Simms-et a CBS csatorna közvetítéseinek szakkommentátoraként azok is ismerik, akiknek annak idején nem volt részük pazar játékát élőben csodálni. Simms ragyogó sportolói sikerei mellett talán elhomályosul az a tény, hogy karrierje 1979-es újonc szezonját követően számtalan sérülés miatt mélypontra jutott. Az 1981-es idény során az irányító súlyos vállsérüléssel fejezte be az évet, majd az 1982-es előszezonban térdszalag-szakadást szenvedett. 1983-ban a Giants új vezetőedzője, Bill Parcells Simms helyett Scott Brunnernek szavazott bizalmat. Brunner gyengélkedése miatt Simms végül visszatért a kezdőbe, de a Philadelphia Eagles ellen egy dobás után a QB keze olyan szerencsétlenül koppant egy sisakon, hogy az annak nyomán bekövetkezett bizarr ujjsérülés újra elintézte a szezonját.

Simms az 1984-es első játéknapon a régi rivális ellen térhetett vissza és bajait teljesen kiheverve az első félidőben alaposan megszórta a Sasokat. Az irányító 24, 65 és 35 yardos touchdown-átadásokkal sokkolta az ellenfelet. 21-6-os első félidei Giants-vezetésnél nem sokan gondolták, hogy ez a rangadó még izgalmas lehet, de a Lawrence Taylor fémjelezte New York-i védelem a harmadik negyedre lazított valamit a philadelphiaiak béklyóján. Az Eagles kihasználta a lehetőséget és két TD-vel 21-20-ra zárkózott fel. A hazai defense megingása után megint Simms percei következtek és negyedik touchdown-passzával újra levegőhöz juttatta Bill Parcells csapatát. A hajrára 28-20-szal fordulva a Philly-nek még egy sansz jutott. A Giants saját kapuja árnyékában kényszerült puntra, ráadásul puntere sérülése miatt a kickernek kellett elvégeznie a rúgást, ám az Eagles játékosai áttörtek a támadófalon és egy újabb ismerős név, Bill Cowher (aki játékos-pályafutása felét Philadelphiában töltötte) megblokkolta a kísérletet, majd Rich Kraynik TD-t érően a disznóbőrt is megkaparintotta a New York endzone-jában. 28-27! Ennél közelebb már nem jutott a győzelemhez az Eagles, mert a hazaiak az utolsó percekben eredményes futójátékokkal lepörgették az órát. Phil Simms briliáns volt. 30-ból 23 passzkísérlete célba talált és 409 yardjával az addigi második legtöbbet passzolta a Giants történetében.

Talán köztudott, hogy az irányító két évvel később a Broncos elleni Super Bowlban még ennél is nagyobb hatékonysággal dobálta a játékszert, de az 1984-es idényben, noha 4000 passzolt yarddal playoffba vezette a gárdát, még nem jött el az ő és a New York Giants ideje. A szezon utolsó és legfontosabb mérkőzésén, a Super Bowlon a máris dörzsölt veterán, Joe Montana Negyvenkilencesei és az ifjú passzrekorder, Dan Marino Delfinjei mérkőzhettek a sikerért, s az előbbiek fölényes győzelmével Bill Walsh fiai is bekapcsolódtak az Évtized Csapatának informális titulusáért folyó presztízsküzdelembe.

Utóhang

Mai szemmel, tudással már látni és érteni lehet, hogy mik voltak a 75, 50 és 25 évvel ezelőtti idénynyitók legfontosabb, jövőt sejtető momentumai. Hogy 25, 50 vagy 75 esztendő elteltével mire emlékezhetünk majd a 2009-es szezon első játéknapjáról? Talán egy olyasféle éltes veterán, mint Mose Kelsch bravúros játékára? A 75 éve született Detroit Lions 0-16-os éve utáni szédületes feltámadására? Egy újonc főedző (a leendő Vince Lombardi) győztes bemutatkozására? Egy alig ismert special teamer megmozdulására, aki Bill Cowherhez hasonlóan évtizedek múlva Super Bowl-győztes szakvezető lesz? Vagy a Simms-hez hasonlóan súlyos sérülésből visszatérő Tom Brady parádés produkciójára? Egynémely ilyen kérdésben már bő egy hét múlva okosabbak lehetünk, a többire majd visszatérünk újabb huszonöt év múlva.

Dorkó Szabolcs (Szabler)