Buffalo Bills [BUF]

Alapítás

1960

Liga

AFC

Divízió

E

Város

Orchard Park, New York

Stadion

Bills Stadium

Weboldal

https://www.buffalobills.com/

Tulajdonos

Kim Pegula és Terry Pegula

Főedző

Sean McDermott

OC

Brian Daboll

DC

Leslie Frazier

Dicsőséglista

Super Bowl győzelmek száma: 0
AFL/AFC Championship győzelmek száma: 6 - 1964, 1965 (AFL), 1990, 1991, 1992, 1993 (AFC)
Divíziógyőzelmek száma: 10 - 1964, 1965, 1966 (AFL East), 1980, 1988, 1989, 1990, 1991, 1993, 1995 (AFC East)
Playoff szereplések száma: 19 - 1963, 1964, 1965, 1966, 1974, 1980, 1981, 1988, 1989, 1990, 1991, 1992, 1993, 1995, 1996, 1998, 1999, 2017, 2019

 „Count me in with Buffalo!” – Az 1960-as évek

A franchise története 1960-ig nyúlik vissza. Illetve egészen pontosan 1959-ig, amikor meghirdették az American Football League (AFL) beindulását. A Detroit Lions kisebbségi tulajdonosa, Ralph Wilson Jr. úgy döntött, hogy saját csapattal nevez a megalakuló új ligába. Először Miamiban próbálkozott, majd a sikertelenség után Buffalo következett. A nevezési táviraton a legenda szerint ennyi állt: „Count me in with Buffalo!”

A csapat, amely Buffalo korábbi profi focicsapata előtt tisztelegve a Bills nevet kapta a keresztségben és az AFL East-be nyert besorolást a Boston Patriots, a Houston Oilers és a New York Titans (1963-tól New York Jets) társaságában, első évében 5 győzelmet könyvelhetett el, az elsőt a Boston Patriots ellen aratta, 13-0-ra. A következő, 1961-es esztendő azért marad emlékezetes, mert a Bills azt a kétes dicsőséget tudhatta magáénak, hogy meccset vesztett egy Canadian Football League (CFL) csapat ellen (azóta sem volt erre példa a jelenlegi NFL-csapatok háza táján). A csúfos eredmény: Hamilton Tiger-Cats – Buffalo Bills 38-21 volt.

Az első pozitív mérlegű szezonra 1962-ig kellett várni, ekkor a Bills harmatos kezdést követően az évad utolsó 9 meccséből mindössze egyet elveszítve 7-6-1-es mutatóval zárt. Ebben a szezonban volt először kezdő (3 mérkőzésen) a későbbi meghatározó Bills-irányító, a San Diego Chargerstől megszerzett Jack Kemp és a korábbi CFL-futójátékos, a pályája zenitjét később szintén Buffaloban élő Cookie Gilchrist. Ők ketten, nomeg az AFL egyik legjobb védelme a franchise történetének negyedik szezonjában, 1963-ban – az előző évivel hajszálnyira egyező, 7-6-1-es mutatóval – egyenesen az Eastern Divison döntőjébe vezették a csapatot (amelyet csak akkor rendeztek, ha két csapat azonos mérleggel állt a csoport élén), ahol a Boston Patriots már túl nagy falatnak bizonyult. Gilchrist az 1963-as szezonban egy meccsen 5 touchdown-t futva azóta is élő csapatrekordot állított fel.

A következő év sokkal nagyobb sikert hozott a csapat számára, tovább javult mind a támadás (19 passzolt és 25 futott touchdown, összesen 5206 yard), mind pedig a védekezés (mindössze 913 engedélyezett yard 300 futáskísérletből), amelynek eredménye 12-2-es alapszakasz-mérleg és AFL bajnoki döntő lett. A teltházas War Memorial Stadion 40242 főnyi közönsége csodát láthatott, a Bills 20-7 arányban bizonyult jobbnak a San Diego Chargers-nél, amely az első negyed után még 7-3-ra vezetett.

A következő évben (1965) a Bills-t ismét az AFL bajnokává avatták, a 10-3-1-es alapszakaszt követően ismét a San Diego volt az ellenfél, a közel 48 ezresre bővített War Memorial Stadionban. A hazai csapat többek között a magyar származású Pete Gogolak három mezőnygóljával 23-0-ra diadalmaskodott. Mindkét szezonban a legendás tréner, Lou Saban irányította a csapatot, aki mindkétszer az év edzője volt az AFL-ben, ám az 1965-ös sikert követően lemondott a posztjáról és a University of Maryland csapatának vezetőedzője lett. Saban később visszatért a profi futballba, majd Buffaloba is.

Lou Saban távozását követően az 1966-os szezontól addigi asszisztense Joe Collier vette át a csapat irányítását, és első szezonja nem is sikerült rosszul. A 9-4-1-es alapszakasszal a keleti csoportot megnyerő Bills azonban a konferencia-döntőben csúnyán (7-31) alulmaradt a Kansas City Chiefs-szel szemben, így nem jutott be az abban az évben először megrendezett Super Bowlba. Ennek ellenére a csapat AFL-rekordot döntött, hiszen a Billsen kívül egyetlen más együttes sem tudhatott magáénak 4 egymást követő playoff-részvételt a liga történetében.

1967-től kevésbé sikeres szezonok következtek: 1968-ban Joe Colliert kirúgták, Jack Kemp megsérült, így többek között az elkapó Ed Rutkowski is irányította a csapatot Stephensonnal és Darragh-gal rotációban. Az eredmény csúfos kudarc (bár egyetlen győzelmüket a későbbi Super Bowl-győztes New York Jets ellen aratták 37-35-re) és a liga utolsó helye. Ennek következménye pedig első helyes draft-jog lett az immáron összevont AFL-NFL drafton, ami azonban már egy másik történet…

O.J. Simpson és a 70-es évek

Az 1968-as drafton a Bills választása a University of Southern California Heisman-trófea nyertes futójátékosára, Orenthal James Simpsonra esett. A Heismant hatalmas különbséggel (azóta is rekord, O.J. 1750 ponttal előzte meg a második helyezett Leroy Keyes-t) elhódító játékos azonban első éveiben nem tudott csodát tenni a Buffaloval: a csapat 1969 és 1971 között három szezon alatt mindössze 8 győzelmet tudott felmutatni. Az 1970-es szezont tragédia árnyékolta be, Vietnamban katonai szolgálat közben elhunyt a csapat ígéretes offensive linemanje, Bob Kalsu. Az 1971-es esztendő pedig sportszempontból bizonyult tragikusnak, a csapat 1-13 mérleggel zárta az alapszakaszt, amely az egész NFL legrosszabb mutatója volt abban az évben. A Bills mindezek mellett a legkevesebb pontot elérő és a legtöbbet engedélyező csapat kétes dicsőségét is magáénak tudhatta, és ezt a három mutatót együtt azóta egyetlen csapat sem produkálta.

Nem csoda, hogy az 1972-es szezonnak ismét a korábbi sikeredző, Lou Saban irányításával vágott neki a csapat. A második Saban-éra első évében a csapat közepesnél gyengébben zárt, 4 győzelemre és 1 döntetlenre futotta. A War Memorial Stadionban ebben az évben játszott utoljára a Bills, mégpedig 21-21-es döntetlent a Detroit Lions-szal. Az 1973-as esztendő alapvető változásokat hozott, felépült az új stadion, a 80 ezer nézőt kiszolgáló Rich Stadium, amely azóta is (1998-tól Ralph Wilson Stadium néven) a csapat otthona. Joe Ferguson személyében új irányítója lett az együttesnek, az 1973-as Draft harmadik körös választottja később franchise-quarterbackké nőtte ki magát, 1973 és 1984 között szolgálta a Bills-t. A 23 esztendős Fergusont újoncként rögtön a mély vízbe dobták, és első hat meccséből négyet meg is nyert a csapattal (ez azóta egyszer sikerült újonc QB-nak, Matt Ryannek 2008-ban). 1973-ban beindult az O.J. varázslat is, Simpson 14 meccsen futott 2003 yardos teljesítménye NFL-rekord volt (elsőként lépte át az NFL történetében a 2000 yardos álomhatárt), a futó pedig az alapszakasz MVP-je és legjobb támadójátékosa lett. A csapat 9 győzelemmel és 5 vereséggel zárt az AFC East második helyén a későbbi Super Bowl győztes Miami mögött, de nem jutott be a rájátszásba.

Nem úgy 1974-ben. A sérüléstől hátráltatott Simpson ugyan nem tudta megismételni előző évi produkcióját, ám a Buffalo 9-5-ös mérlege elég volt a playoffhoz, ahol azonban a Pittsburgh megálljt parancsolt a Billsnek (14-32). A következő évben hiába ért el új NFL-rekordot O.J. 16 futott és 7 elkapott TD-jével és hiába adott Ferguson holtversenyes évadcsúcsot jelentő 25 touchdown-passzt, a védelem gyengélkedése miatt a csapat 8-6-os mérlegével lemaradt a rájátszásról. És ez már így is maradt egészen 1980-ig.

A 70-es évek második fele nem túl sikeres időszak tehát a buffaloi franchise történetében. 1976-ban a 2-3-as kezdést követően lemondott Lou Saban, Joe Ferguson megsérült, és a csere-QB, Gary Maragni képtelen volt őt pótolni. A csapat 2-12-es mérleggel az AFC East utolsó helyén zárt. Simpson azonban újabb rekordot állított fel, a Detroit ellen 27-14-re elveszített Thanksgiving Classic mérkőzésen futott 273 yardjával, amelyet azóta is csak négyen tudtak túlszárnyalni.

1977-ben folytatódott a csapat vesszőfutása, 3-11-es mérleggel zártak és mindössze 160 pontot hoztak össze a 14 mérkőzés alatt. O.J. Simpson sérülten összesen 557 yardot futott, és a szezon végén San Franciscoba szerződött. A kirúgott Jim Ringo vezetőedzőt Chuck Knox váltotta. 1978 sem bizonyult jó évnek, az 5-11-es évad egyetlen bíztató momentuma, hogy Simpson kiszemelt helyettese, Terry Miller 1060 futott yardig jutott. 1979-ben nagyot javult a védelem játéka (nem utolsósorban az év újonc védekezőjátékosának választott, későbbi Saints és Rams vezetőedzőnek, Jim Haslettnek köszönhetően), a 7-9-es mérleg azonban kevésnek bizonyult a playoffhoz. Ebben az évadban sem sikerült egyszer sem legyőzni az ősi ellenfelet, a Miami Dolphinst, így a rivalizálás mérlege az 1970-es évtizedben: Buffalo-Miami 0-20!

Hullámvasúton – A 80-as évek

Az 1980-as szezon első mérkőzésén, szeptember 7-én olyasmi történt, amire tíz esztendeje nem volt példa: a Buffalo legyőzte a Miamit. A 17-7-es sikert követően a Bills-fanok beözönlöttek a pályára. Az évad nem csak ezért maradt emlékezetes, hiszen a Buffalo első öt meccsét megnyerve végül 11-5-ös mérleggel zárt az AFC East élén, ám a playoffban azonban első meccsén alulmaradt a Dan Fouts vezette San Diego Chargers-szel szemben. A védelem ebben az évben is jól teljesített, a legkevesebb yardot engedélyezte az egész ligában.

1981 is hasonló sikerekkel teli év volt: a csapat ugyan csak 10-6-os mérleggel zárt és második lett a divíziójában (a Miamit azért egyszer ismét legyőzte), ám a Wildcard meccsen karácsony után egy nappal első NFL-es rájátszás-sikerét aratta a New York Jets 31-27-es legyőzésével, úgy, hogy már 24-0-ra is vezetett. A playoffban a következő forduló és a Cincinatti Bengals azonban a végállomást jelentette a Bills számára. A következő, játékossztrájkkal súlyosbított csonka szezont 4-5-ös mutatóval fejezte be a csapat (a sztrájk különösen rosszkor jött a Bills számára, a szezonnyitó két győztes meccset követően), és így nem jutott be a playoffba. Az évadot követően lemondott Chuck Knox vezetőedző.

Az 1983-as Draft legalább akkora mérföldkő a Bills históriájában, mint amekkora az 1968-as volt, igaz ezt jó pár évig még senki sem sejtette. A kiöregedőfélben lévő Ferguson pótlására a Buffalo a University of Miami irányítóját, Jim Kelly-t szemelte ki. A Bills által draftolt Kelly azonban nem kis csalódást keltve a tiszavirág-életű United States Football League-ben szereplő Houston Gamblers-t választotta. Az évad ennek ellenére nem sikerült rosszul a csapat számára, 11 mérkőzést követően még 7-4-es mutatóval álltak, a vége azonban csak 50%-os mérleg lett. Az évad pozitív szenzációja 1983. október 9-én történt, amikor a Bills 16 év után Miamiban győzte le a Dolphins csapatát. A meccs hősei a két Joe, a győztes mezőnygólt szerző kicker, Danelo és Ferguson voltak. Az irányító 55 passzkísérletéből 38 volt sikeres (mindkettő csapatrekord azóta is) és 419 yarddal valamint 5 touchdown-átadással járult hozzá a 38-35-ös, hosszabbításos diadalhoz. Érdekesség, hogy az ellenfél quarterbackjének, bizonyos Dan Marinonak ez volt az első olyan NFL-meccse, amelyen 300 yard felett passzolt.

A történelmi tettet sanyarú esztendők követték, 1984-ben és 1985-ben egyaránt 2-14-es, tragikusnak mondható mutatóval zárta a szezont a csapat. 1986-ban aztán végre aláírt Jim Kelly (amihez kellett az USFL kimúlása is). Kelly – aki kétségkívül a Buffalo Bills és az egész NFL történetének egyik legnagyobb alakja, számos máig is megdönthetetlen csapatrekord gazdája – első Bills-es szezonjában 3593 passzolt yardig jutott, a csapat 4-12-es mérleggel zárt. Szezonközbeni edzőcserét követően került a Bills-hez Marv Levy, a Kansas City Chiefs korábbi vezetőedzője, akinek az irányításával prosperáló, nagyszerű esztendők köszöntöttek az együttesre.

Rögvest az elsőben, 1987-ben (újabb sztrájk sújtotta év az NFL-ben) nagyot javult a csapat győzelmi mutatója (7-8), a rákövetkező év pedig hat év után meghozta az első playoff-részvételt is. Szükség volt ehhez Kelly 3380 passzolt yardja mellett az elkapó, Andre Reed (a Kelly/Reed QB/WR páros később legendává vált), valamint az újonc futójátékos, Thurman Thomas nagyszerű teljesítményére is, utóbbi első évében 881 futott és 208 visszahordott yardig jutott. A csapat 24 év után újra playoff meccset játszhatott Buffaloban, amit a Houston Oilers ellenében meg is nyert (17-10). Ezt azonban – részben Kelly 3 interceptionjének köszönhetően – idegenbeli, 21-10-es vereség követte a Bengals ellen Cincinnatiban az AFC döntőjében.

Az előző évi jó szereplést nem tudta felülmúlni a csapat 1989-ben, bár a 9-7-es alapszakaszmérlegnek és a zárófordulóban a Jets 37-0-s lemosásának köszönhetően ismét divízió-elsőséget ünnepelhettek Buffaloban.  Reed és Thomas tovább szárnyalt, előbbi 88 elkapásából 1312 yardot hozott, utóbbi pedig 1244 futott és 669 elkapott yardjával magasan felülmúlta előző évi újoncteljesítményét. Azonban hiába voltak jók a statisztikák a Cleveland Browns elleni playoff-meccsen is (Kelly: 405 yard, 3 TD, 2 INT, Thomas: 27 futott és 150 elkapott yard), a Bernie Korsar, Webster Slaughter és Ozzie Newsome fémjelezte Browns a többi között egy harmadik negyedbeli 90 yardos kickoff-visszahordásnak köszönhetően 34-30-ra győzedelmeskedett.

No-huddle, Super Bowlok és a Music City Miracle – A 90-es évek

A 90-es évek mesésen kezdődtek a Bills számára. A hirtelen játékindítással fenyegető, az ellenfél védelmét gyors reagálásra késztető no-huddle támadójátékot tökélyre fejlesztette a csapat, amelynek az eredménye 9-1-es szezonkezdet és végül 13-3-as alapszakaszmérleg lett. A tight-end, Keith McKeller nevével fémjelzett „K-Gun offense” szédületes dolgokat produkált: a Denver Broncos elleni alapszakaszmeccsen (29-28) 77 másodperc alatt értek el 3 touchdown-t, a rákövetkező héten a Los Angeles Raiders ellen (38-24) az utolsó negyedben szereztek 24 pontot. A Bills a liga legjobb támadóalakulatával (28 passzolt és 20 futott TD, összesen 428 pont) és masszív védelemmel rendelkezett (az ellenfél irányítóit 19 alkalommal sackelő Bruce Smith az év védekező-játékosa lett), 9 játékosát választották be a Pro Bowl keretbe és megállíthatatlan volt a playoffban is. Először az ősi rivális Miamit fektették kétvállra egy pontgazdag mérkőzésen (44-34, mindkét irányító, Kelly és Marino is 300 yard felett teljesített), majd következett a konferencia-döntőben a Los Angeles Raiders elleni megalázó különbségű győzelem (51-3, Kenneth Davis 3, Thomas 1 futott TD-jával). A Super Bowlnak már egyértelmű favoritként vágott neki a csapat, a dolgok azonban kicsit másként alakultak, mint ahogy azt Buffaloban elképzelték.

1991. január 27-én két tökéletesen eltérő játékstílus feszült egymásnak Tampában, a XXV. Super Bowlban. A Bills ellenfele a vezetőedző, Bill Parcells és a védelmet koordináló Bill Belichick irányította New York Giants a legjobb védelemmel rendelkezett az egész ligában, amit ezen a mérkőzésen is bizonyított, mindössze 19 pontot engedélyezve a rettegett Bills offense-nek. A Giants mindemellett összesen 41 percen át birtokolta a labdát, nem engedve kibontakozni Kelly-éket. A második félidő elején volt olyan Giants-drive, amely majdnem 10 percig tartott. A Buffalonak ennek ellenére volt esélye megnyerni első Super Bowlját, azonban Scott Norwood néhány másodperccel a mérkőzés lefújása előtt elhibázta a 47 yardos mezőnygól-kísérletet, A 20-19-es vereség (a Super Bowlok történetének legkisebb különbségű végeredménye) az egyébként nagyszerű szezon szomorú lezárását jelentette a csapat számára.

Az 1991-es év alapszakaszában a Bills támadóegységének hatékonysága még az előző évit is felülmúlta: 458 szerzett pont, 39 passzolt és 16 futott TD került az évkönyvekbe. Jim Kelly szenzációs formában játszott, 15 meccsen 3844 yardot passzolt, amihez persze kellett a két zseniális WR, Andre Reed és a mélységi átadások elkapását tökélyre fejlesztő James Lofton is. Az ő teljesítményüket is elhomályosította azonban Thurman Thomasé, aki 2038 kombinált yardjával és 12 touchdownjával méltán lett az év támadójátékosa és az MVP is. A rájátszás első mérkőzésén, a Kansas City Chiefs ellen is tökéletesen működött az országszerte csodált támadójáték (37-14), ám a konferenciadöntőt már a nem túl sokra taksált Bills-defense nyerte meg a támadóegység gyengébb teljesítménye ellenére (10-7 a Denver Broncos ellen).

A Bills sorozatban második Super Bowlja Minneapolisban a Washington Redskins ellen nem kezdődött túl jól: a csapat egy Kelly által a harmadik negyed elején eladott labdának köszönhetően már 24-0-s hátrányban volt. A Buffalo ezután már csak futott az eredmény után, a vége 37-24-es vereség lett. Jim Kelly Super Bowl rekordot jelentő 58 passzkísérletéből csak 28 lett sikeres, Thomas összesen 40 yardos teljesítményre volt képes, nem csoda hát, hogy a Bills ismét alulmaradt a nagydöntőben egy labdaeladásoktól hemzsegő mérkőzésen. 

Az 1992-es szezon két, a profi futball történelemkönyveiben előkelő helyen szereplő mérkőzést hozott. A szeptember 13-ai, San Francisco elleni Bills-ütközet során a két punter, Klaus Wilmsmeyer (49ers) és Chris Mohr (Bills) igencsak unatkozhatott, ugyanis ez volt az NFL történetének első punt nélküli mérkőzése. A két irányítónak viszont volt dolga épp elég, a san franciscoi Steve Young végül 449 yarddal, míg Kelly 403 yarddal zárt (mindketten 3 TD-passzt adtak), a végén pedig 34-31-es diadalával a Bills örülhetett. Az alapszakaszt (amelyben Thomas tavalyi önmagát is felülmúlva 2113 yardot hozott össze) 11-5-ös mutatóval fejezte be a csapat, úgy, hogy az utolsó mérkőzésen (amelyen megsérült Jim Kelly) 27-3-ra kikapott a Houston Oilerstől. A sors fintorának köszönhetően nem kellett sokat várni a visszavágásra, hiszen a wildcard-csatározások ismét összehozták a két együttest. Kelly sérülése miatt a csere-QB, Frank Reich kezdett a Bills-ben, Thomas pedig a meccs elején megsérült. A rossz előjelek dacára arra senki sem számított, hogy a harmadik negyed elején a Buffalo a Rich Stadionban már 35-3-as hátrányban lesz. Ami ezután történt, az az NFL történetének legnagyobb fordításaként vált legendássá. Frank Reich (akinek az irányításával 1984-ben az egyetemi bajnokságok történetének egyik legnagyobb fordítását produkálta a Maryland Terrapins a Miami Hurricanes ellen) négy TD-passzt adott, hármat Andre Reednek, egyet Don Beebe-nek. A Houston egy mezőnygóllal egyenlített, a hosszabbításban szintén egy mezőnygól döntött – a Bills javára. Az önbizalomtól duzzadó Buffalo a Divisonal Playoff mérkőzésen szintén Reich irányításával 24-3-ra legyőzte a Pittsburgh Steelerst. Az AFC bajnoki döntőben már Jim Kelly kezdett, a Bills többek között Steve Christie 5 mezőnygóljával győzte le a Miamit.

A Buffalo harmadik, egymást követő Super Bowlja a csapat szempontjából igen csúnya véget ért. A pasadenai derbin hiába vezetett a Bills egy Thomas touchdownnal, két labdaeladást kihasználva a Dallas Cowboys gyorsan fordítani tudott. Innen pedig nem volt visszaút a Buffalo számára, a végeredmény 52-17 lett a Troy Aikman, Michael Irvin és Emmitt Smith vezette Dallas javára. A vereséghez nagyban hozzájárult a Bills Super Bowl rekordot jelentő kilenc labdaeladása.

Méltatlanul kevés szó esik a védekező-játékosokról – kiváltképp a támadóalakzatáról híres Bills esetében –, ezért e helyen feltétlenül meg kell emlékeznünk a 90-es évek eleji legendás Buffalo védelméről is, amely kétségkívül mindvégig a támadósor árnyékában maradt, ám akadtak benne remek játékosok. Az XXV-XXVII. Super Bowlokon a 2009-ben a Hall of Fame-be választott defensive end, Bruce Smith vezette defense ugyanazzal a linebacker-trióval állt fel. Cornelius Bennett, Shane Conlan és Darryl Talley az 1992-es alapszakaszban összesen 10 sacket mutatott be, két évvel korábban mindhármukat beválasztották az AFC Pro Bowl keretébe. A defensive backek is nagyot alkottak az 1992-es alapszakaszban: Henry Jones 8, Mark Kelso 7, Nate Odomes pedig 5 interceptiont fogott.

Az 1993-as alapszakaszt a Buffalo újabb imponáló mérleggel (ezúttal 12-4) és hat év alatt az ötödik AFC East bajnoki címével zárta. A csapat talán nem volt annyira meggyőző, mint a korábbi években (bár Odomes 9 interceptionjével vezette az NFL-t), ám ez is elég volt az újabb playoff-meneteléshez. A Los Angeles Raiders (29-23) és a Joe Montanával felálló Kansas City Chiefs (30-13) legyőzésével a Bills sorozatban negyedik Super Bowlját játszhatta, miként az előző évben, most is a Cowboys ellen.

Az 1994. január 30-án Atlantában megrendezett nagydöntőben a Buffalo ismét csak képtelen volt átlépni saját árnyékát és megtörni a Super Bowl átkot. Az első félidőben még a Bills vezetett 13-6-ra, ám a Dallas egy labdaszerzést követően a harmadik negyed 55. másodpercében egyenlített. Ezt követően már momentuma sem akadt a Bills támadóegységének. Hiába próbálkozott passzolni Jim Kelly 50 alkalommal (azóta is ő az egyetlen QB, aki két Super Bowlon is 50 feletti passzkísérletet jegyzett), végül 260 yarddal és 1 interceptionnel zárt, a Cowboys pedig 30-13-ra nyerte a meccset. Négy egymást követő Super Bowl fellépésen négy vereség – a Buffalo Bills azóta is felülmúlhatatlan tettet hajtott végre, ám gyaníthatóan minden játékos és vezető elcserélte volna ezt a rekordot egyetlen „aprócska” aranygyűrűre.

Az 1994-es offseasonben egy volt Buffalo Bills játékos, az egykori legendás RB és későbbi filmcsillag került az újságok címlapjára Amerika-szerte: O.J. Simpson ekkor kezdte meg máig tartó kálváriáját az igazságszolgáltatás útvesztőiben. A csapat háza táján ehhez képest majdhogynem eseménytelenül teltek a hónapok, az alapszakasz első négy mérkőzésén három győzelmet felmutató Billst azonban az ősz folyamán nem kerülték el a sérülések. A csapat nem bírta a terhet, és, ahogy az ilyenkor lenni szokott, kipukkadt. A szezonban mindössze 7 győzelmet elérve divízióutolsóként zárt, hat év után először elbukva a rájátszást.

1995-ben újra az évtized eleji fényében tündökölt a csapat. A Green Baytől megszerzett linebacker, Bryce Paup 17,5 sackjével az év védekezőjátékosa lett az NFL-ben, a safety Kurt Schulz 6 interceptiont fogott, a 35 éves Kelly pedig 22 TD átadásával az előző gyengébb szezon után ismét régi önmagát idézte. Emlékezetes maradt a szezon második mérkőzése, a Carolina ellen. A Panthers három mezőnygóllal a harmadik negyed elején már 9-0-ra vezetett, ám a Bills végül fordítani tudott, és 31-9-re győzött. A meccsen Kelly passzonkénti 44 yardos átlagteljesítményt (köztük egy 77 yardos touchdown-passzal) ért el, ami NFL-rekord. Azonban az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az irányító 21 átadás-kísérletéből példátlan módon mindössze 4 lett sikeres! Az együttes az alapszakasz során, ha nem is szárnyalt, de megbízható teljesítményt nyújtva 10 győzelemmel ismét megnyerte az AFC Eastet, és wildcardot érő helyen jutott a rájátszásba. A playoff első mérkőzésén a Rich Stadionban a Miami Dolphins volt az ellenfél, és hiába volt 64 (!) passzkísérlete és 422 passzolt yardja az ellenfélnél Marinonak, Thurman Thomas kereken kétszáz (futott és elkapott) yardja és az összesen három futott TD a Billsnek hozta meg a 37-22-es, az eredmény dacára igen sima győzelmet. A védelem oszlopa, Bruce Smith azonban nagyon hiányzott a következő meccsen, ahol a Buffalo 40-21-es vereséget szenvedett a Steelerstől Pittsburghben.

A Bills 1995 után 1996-ban is bejutott a rájátszásba. Az alapszakaszban ismét 10-6-os mutatóval zárt a csapat, és Bruce Smith személyében a keretből került ki az év védekezőjátékosa. Jim Kelly 14 TD átadásig jutott, a legtöbb yardot, mint már annyiszor, most is Thomas és Reed szállította. Az AFC wildcard meccsén azonban vereséget szenvedtek a fennállása második évében járó Jacksonville Jaguarstól (27-30). A szezont követően véget ért a Kelly-éra, a Bills nem hosszabbított vele szerződést, a rekordhalmozó franchise QB pedig gyógyíthatatlan betegségben szenvedő kisfia, Hunter miatt felhagyott profi pályafutásával. Kelly a Buffalo színeiben karrierje során 160 mérkőzésen összesen 237 touchdown-passzt adott, ezzel az NFL örökrangsor 18. helyén áll.

A poszt-kellyánus éra első éve felejthetőre sikeredett, a Bills nem tudta pótolni a legendás irányítót, és 6-10-es mérleggel zárta a szezont, amelynek végén lemondott a vezetőedző, Marv Levy is. Az évtized utolsó szezonjaiban az együttes korábbi defenzív koordinátora, a későbbi Dallas vezetőedző, Wade Phillips vezette a csapatot. A quarterback posztra eredetileg két játékost szerződtettek, a Jaguars korábbi irányítóját, Rob Johnsont és az egykori Heisman-trófeagyőztes kanadaifutball-legendát, Doug Flutie-t. A szurkolói nyomás ellenére Johnsonnal kezdte a csapat az évet, ám miután megsérült, Flutie vette át az irányítást. Nem is ment rosszul a Billsnek: Flutie 11 meccsen kezdett, ebből 8-at megnyert a csapat, és végül Wild Card pozíciót érő 10-6-os mérleggel zárt. Az alapszakasz utolsó meccse előtt kapta a Ralph Wilson nevet a stadion. A rájátszásban azonban már nem sikerült mérkőzést nyerni, a Dolphins elleni 24-17-es vereség jelentette a szezonzárást.

Az 1999-es esztendő, a csapat 40. NFL-szezonja ismét Flutie, no meg a később Music City Miracle-ként elhíresült mérkőzés éve volt. A Bills apró irányítója 3171 passzolt és 476 futott yarddal zárta az alapszakaszt, ám a szezonzárón, majd az azt követő playoff-derbin már Johnson kapott lehetőséget.  A 2000. január 8-án lejátszott Titans elleni rájátszás-meccsen egy azóta is hatalmas vitákat kiváltó play borzolta főként a Bills-szurkolók kedélyeit. Maga a mérkőzés sem volt akármilyen, elég legyen róla e helyütt annyit mondani, hogy az utolsó negyed a Bills 13-12-es vezetésével indult, ám a Titans egy mezőnygóllal fordított, majd a következő drive utolsó két játékát Johnson egy cipővel csinálta végig, mivel időkérés híján nem volt ideje visszavenni az elveszett lábbelit. A Bills egy mezőnygólig jutva fordított, és már csak 16 másodperc volt hátra. A Bills-fanek elkönyvelték a továbbjutást, ám egy kirúgás utáni passzkombináció - amelynek szabályosságát (nem volt-e szabálytalan előrepassz-játék) mint említettük, azóta is vitatják – a Titans javára döntötte el a mérkőzést. A Bills-tábor reklamált, mindhiába. A mérkőzést követően Bruce DeHavent, a Buffalo special team edzőjét 13 év után kirúgták.

(...)

Visszavonultatott mezszámok

12 - Jim Kelly (QB)
34 - Thurman Thomas (RB)
78 - Bruce Smith (DE)