Jim Johnson emlékére: Az első sikerek

Jim Johnson személyében nem csupán korunk, hanem minden idők egyik legmeghatározóbb defensive coordinatora távozott 2009. július 28-án az élők sorából. A komplex, jól leplezett blitz-sémák kiagyalójaként ismert és elismert szaktekintély egy évtizedes ténykedése jóvoltából a Philadelphia Eagles védekező egysége a liga egyik legdominánsabb alakulatává lépett elő, melynek kulcsszerep jutott abban, hogy a gárda megsüvegelendő, öt NFC-döntős és egy Super Bowl szereplésig jutott 2001 és 2008 között.

Edzőként az egyetemtől az NFL-ig

Johnson a University of Missouri irányítója volt 1959 és 1962 között, de az 1963-as drafton nem akadt olyan profi csapat, amely elvitte volna. 1963-1964-ben végül az AFL-ben játszó Buffalo Bills igazolta le, mint tight endet, de valószínűleg hamar cutolták, mert az adatbázisokban nincs nyoma annak, hogy valaha is pályára lépett volna a Bölények színeiben. A játékosként bizonyítási lehetőséget nem kapó Jim Johnson edző karrierjét 1967-ben kezdte meg a Missouri Southern Lions head coach-aként, majd négy-négy évet töltött segédedzőként a Drake-en és az Indiana University-n. 1977-ben korábbi egyetemi edzője, Dan Devine szerződtette a végül nemzeti bajnoki címig masírozó Notre Dame defensive backjeinek trenírozására. Utóbb Gerry Faust főedzősége idején DC-vé és assistant HC-csá lépett elő, majd két évig (1984-1985-ben) az NFL-lel rivalizáló USFL-ben szereplő Oklahoma Outlaws és Jacksonville Bulls edzői stábját erősítette ugyancsak defensive coordinatorként. Első NFL-es megbízatását az akkor még St. Louisban játszó Cardinals-tól kapta 1986-ban, ahol 1993-ig, azaz a franchise Arizonába költözése után is, a defensive line, majd a secondary felkészítését irányította. 1994-ben Ted Marchibroda főedző és Vince Tobin defensive coordinator alatt az Indianapolis Colts linebackereinek edzője lett és az egység a következő idényben meghatározó, bár Captain Comebacknek keresztelt irányító, Jim Harbaugh mindenki mást jószerivel elhomályosító, heroikus tettei miatt a sajtó által kevés elismerésre méltatott szerepet játszott a Colts AFC-döntőig tartó menetelésében.

Egy védekezési filozófia gyökerei–
Indianapolis Colts – San Francisco 49ers, 1995. október 15.

A bravúrt bravúrra halmozó gárda 1995-ös idényének egyik fénypontja az előző év bajnokának, az utánozhatatlan Steve Young-Jerry Rice passing combót felvonultató San Francisco 49ersnek megállítása volt. 2005 februárjában, a New England Patriots elleni Super Bowlra készülve, Jim Johnson a következő szavakkal emlékezett védekezési alapelveinek Indianapolis-ban kikristályosodó gyökereire: „1994-ben vagy 1995-ben, amikor a Colts-nál voltam egy ízben a védelmeket gyakran megoldhatatlan feladat elé állító West Coast offense-t játszó San Francisco ellen játszottunk, amelyet Steve Young irányított. Elhatároztuk, hogy nem fogjuk hagyni, hogy ők diktáljanak nekünk, és igyekeztünk mind több és több nyomást helyezni az irányítóra. Ennek aztán évről évre új módjait kellett kiötlenünk.”

A szóban forgó mérkőzésre az 1995-ös idény hetedik fordulójában, október 15-én került sor, amikor az Indianapolis Colts jó formában, két meglepetésszerű győzelem után (az egyiket az addig veretlen Rams ellen, a másikat 21 pontos hátrányt ledolgozva, hosszabbításos mezőnygóllal a Dolphins-szal szemben aratta) fogadta a 4-1-es mutatóval álló és természetesen címvédésre aspiráló Young-ékat. A hazaiak első drivejukat Cary Blanchard 32 yardos mezőnygóljával zárták és 3-0-s vezetésre tettek szert. A 49ers az első pontokra csak a második negyedben tudott kontrázni, amikor támadásukat a mérkőzés folyamán rendszerint duplán őrzött és 43 yardon tartott Jerry Rice egy 5 yardos TD-elkapással koronázta meg. A félidő lefújása előtt 3 perccel Blanchard 46 yardról második kísérletét is értékesítette, s ezzel a Colts 7-6-ra zárkózott fel. A Negyvenkilenceseknek a játékrész hajrájában még maradt sanszuk a pontszerzésre. Másodpercekkel a vége előtt és a Colts 1 yardos vonalánál a vendégek vezetőedzője, George Seifert hazardírozott és a biztos 3 helyett 7 megszerzésére tört, ám az endzone-t szimatoló Derek Loville-t Jason Belser a gólvonal előtt megállította, s mivel a megmozdulás során az utolsó másodpercek is leperegtek, így a félidei eredmény 7-6 maradt a Friscónak. A részben Jim Johnson által edzett védelem fontos goalline standet produkált.

A harmadik negyed kezdetén a defense turnover kikényszerítésével hozta kitűnő helyzetbe a Harbaugh vezette támadóegységet. Derwin Grey a felezővonal táján fülelte le Steve Young passzát és az ellenfél 34-eséig vitte a labdát. A soron következő akcióban Captain Comeback kétszer az újonc tight endet, Ken Dilgert találta meg és a második, 15 yardos összjáték touchdownt eredményezett, melynek a révén az Indianapolis átvette a vezetést. A két pontos kísérlet kimaradás után 12-7! A San Francisco nem zuhant össze a labdaeladás miatt bekapott pontok után, hanem még a negyed derekán TD-drive-val vonult végig a pályán. Loville 4 yardról ezúttal megtalálta a célterületet, de Seifert második rossz döntését hozta, amikor a 6 pontos futást követően a 2 helyett megelégedett a 1 ráadás-ponttal, amivel a vendégek 14-12-re fordítottak! Az, hogy a 49ers mestere ezúttal nem kockáztatott, utóbb sokba került!

A találkozó hátralévő részében már csak mezőnygólok születtek. Blanchard 45-ről talált be a harmadik negyed végén, s ezzel harmadszor juttatta előnyhöz csapatát, 15-14-re módosítva az eredményt. A túloldalon a San Francisco rúgója, Doug Brien személyes karriercsúcsot jelentő 51 yardos távolságból nem hibázott, miáltal rögvest megint a vendégek felé billentette a mérleg nyelvét. 15-17! A kickerek párbaja itt nem ért véget. A hajrá felé közeledve a Colts az elemében lévő Ken Dilger 33 yardos elkapásával fémjelzett támadósorozat végén újra helyzetbe került. Az Indianapolisba szerződése előtt többek között a ’49ers által kivágott Cary Blanchard két és fél perccel a lefújás előtt negyedik field goal próbálkozásának állhatott neki, és a revansra vágyó játékos 41 yardról is a kapuvasak közé küldte a játékszert. 18-17-es előnyre tettek szert a házigazdák, de a hátralévő percekben Youngéknak újabb 3 pont is elég lett volna, hogy győztesen hagyják el a játékteret. Az egész meccsen sanyargatott és hatszor (többek között Johnson tanítványai, Trev Alberts és Quentin Coryatt által) sackelt Steve Young nagy kínok közepette 46 yardos próbálkozásig vezette a Negyvenkilenceseket, de a sorsdöntő helyzetben Brient cserbenhagyta szerencséje. A lövés messze elkerülte a kaput, s a hátralévő 50 másodpercben a vendégek már nem kapták vissza a labdát. Maradt a 18-17-es Colts-győzelem. Az egyesület 1973 óta most először győzött a mindenkori ligabajnok ellen. Az újabb meglepetésszerű diadalt is meglovagolva a kék-fehérek végül a Super Bowl előszobájáig masíroztak, és noha a Steelers elleni főcsoportdöntőben drámai csatában alulmaradtak, de menetelésük máig a klub drukkereinek egyik dédelgetetten kedves emléke.

Az Indianapolis Colts parádés 1995-ös idényét követően szakemberei természetesen kelendő portékák lettek az edzőpiacon. A főedző Ted Marchibroda, miután a Colts csupán egy éves szerződéssel kínálta meg, az újonc Baltimore Ravens ajánlatát fogadta el, míg a defensive coordinator Vince Tobin az Arizona Cardinals-hoz távozott. Pótlásukat házon belülről oldották meg. Marchibroda utódja az addigi OC, Lindy Infante lett, míg a védelem irányítójává a linebackerekkel remek munkát végző Jim Johnsont léptették elő. Az előző évi sikerek megismétlésében reménykedő Colts 1996-ot figyelemreméltóan kezdte és kulcsjátékosok (többek között Marshall Faulk, valamint a legveszélyesebb pass rusher ,Tony Bennett) sérülése dacára két győzelmet gyűjtött be. A gárda legkomolyabb erőpróbája azonban a harmadik játéknapon következett el, amikor a kék-fehérek a Super Bowl-győztes (és az évtizedben a bajnoki trófeát már háromszor elhódító) Dallas Cowboys otthonában vizitáltak. (Ha az előző AFC-fináléban nem buknak el a Pittsburgh-gel szemben éppen a Cowboys ellen meccsezhettek volna a nagydöntőben.)

Újabb bajnokverés
Dallas Cowboys - Indianapolis Colts, 1996. szeptember 15.

Az egy év múltán újra a címvédő ellen pályára lépő Colts az előző rangadóra sokban emlékeztető meccset vívott. Az első pontokat ezúttal is az Indy szerezte Cary Blanchard 23 yardos mezőnygólja révén. Ezt követően azonban a Dallas végérvényesen maga javára látszott fordítani az összecsapást. Troy Aikman válaszképpen 67 yardon át vezette az ellenfél célterületéig a hazaiak támadóit és 4. és 1-nél a Colts 5-ösénél Emmitt Smith-nek fake-elt, majd a zsebből kiforogva TD-passzt adott az endzone-ban magányosan ácsorgó fullbacknek, Daryl Johnstonnak. 7-3! Percekkel később turnover után növelte az előnyét a bajnok. Tony Tolbert sackelte a vendégek irányítóját, Jim Harbaught, a fumblizott disznóbőrt pedig a sztár cornerback, Deion Sanders kapta föl és vitte be touchdownra. 14-3! Két play-jel később még mélyebbre ásták magukat Harbaugh-ék. A quarterback passzát Roger Harper fülelte le az Indy 44-esénél és labdaeladást újabb 6+1 pontot érő akcióval büntette a hazai gárda. Emmitt Smith 2 yardról nyomakodott be a célterületre és a 21-3-as előny idejekorán megroppantani látszotta a vendégeket.

Csak látszólag! A félidő hátralévő részében már csak az Indianapolis szerzett pontokat, igaz csak rúgója révén. Blanchard előbb 25-ről talált be, majd személyes legjobbjaként, 52-ről is beletrafált. 21-9, de a szünetben a Dallas vezetése még mindig tekintélyes volt. A fordulás után főnixként támadott fel hamvaiból a vendégek támadóegysége, Jim Johnson védelme pedig látványos labdalopások nélkül is sakkban tartotta Aikmanéket. A harmadik 15 percben az Indy irányítója két touchdown átadással fordított. Először Marcus Pollard volt eredményes egy 48 yardos catch and carry után, majd a másik tight end, Ken Dilger fogott el egy átadást a Cowboys endzone-jában. Az utóbbi pontszerzést követően two-point conversionnal kísérletezett az Indianapolis, és noha a próbálkozást elpuskázták, de így is magukhoz ragadták a 22-21 arányú vezetést, mely 18 pontos hátrányban még elképzelhetetlennek tűnt. A negyedik negyed elején Johnson fiai távoli mezőnygól-kísérleten tartották a visszavágásra ácsingózó Dallast, de Chris Boniol 52 yardról nem hibázott és 24-22-re alakította a derbi eredményét.

A záró játékrész zöme a szívós védelmek diktálta meddő mezőnyjáték jegyében telt, ám a hazaiak erejéből annyira azért futotta, hogy a two-minute warning előtt Boniolt újabb field goal lehetőséghez juttassa. A kicker azonban 40-ről a kapufát találta el, s így a Colts a hajrában még egy lehetőséghez jutott. Harbaugh és társai nem késlekedtek élni az alkalommal és a játékmester Dilgernek, majd Zack Crockettnek eljuttatott 28, illetve 18 yardos passzokkal kormányozta a rivális vörös zónájának közelébe csapatát. 50 másodperc maradt még a mérkőzésből, amikor, az egyébként a Dallas közelében fekvő Fort Worth-ben született, Cary Blanchard negyedik field goalját is értékesítette, amivel a Colts visszavette a vezetést. Az 50 másodperc akár elég lehetett volna az Aikman és Smith vezette hazaiaknak a fordításhoz, de az Indy védelme nem engedte közel kapujához a támadókat. Az utolsó szekundumokban Boniol 57 yardról a keresztvasat találta el és onnan a játékszer nem be-, hanem kifelé pattant. A sérülésekkel megvert, 10 pontos underdog lélegzetelállító, 25-24-es sikerrel távozott a címvédő Cowboys otthonából. (A Colts az Super Bowl V-béli, 1971-es összecsapásuk óta nem verte meg a Dallast. Akkor Jim O’Brien emlékezetes mezőnygólja révén bizonyultak jobbnak.)

A 49ers és a Cowboys, mint Super Bowl-győztesek egymást követő években való legyőzése hatalmas szenzáció volt. Az egy pontos különbségeken túlmenően közös volt a derbikben, hogy a kék-fehérek rúgója, Cary Blanchard mindkettőn négy field goalt lőtt, a riválisok kickerei mindkét meccsen elhibáztak egy-egy, a végeredmény megfordítására alkalmas lehetőséget, de az is, hogy Jim Johnson legényei mindkét alkalommal kiválóan helytálltak. A Dallas elleni összecsapás után Lindy Infante vezetőedző elsősorban a védelmet magasztalta: „Le a kalappal a fiúk előtt, hogy a hazaiaknak csak egy távoli mezőnygól-kísérletet adtak!”

Az Indianapolis Colts még egy diadallal toldotta meg 1996-os győzelmi sorozatát, de, főként a makacs sérülések jóvoltából, a továbbiakban egymást követték a kijózanító pofonok, s így wild card csapatként éppen hogy elbotladoztak a rájátszásig, ahol előző évi nemezisük, a Steelers rögvest megállította őket. 1997 még ennél is sokkalta rosszabbul sikerült és a gárda tízmeccses vereségsorozattal nyitotta a szezont. A 3-13-as mérleggel zárt, kudarcos idény Infante főedző és stábjának zöme, így Jim Johnson, fejébe került. Bill Polian lett a csapat általános menedzsere és idősebb Jim Mora az új HC. A Peyton Manning-éra indianapolis-i beköszönte Johnsont már más állomáshelyen találta és 1998-ra Seattle Seahawks linebackereinek edzője lett. Az ő keze munkája is benne volt abban, hogy a Seattle védelme a szezon során 10 TD-t szerzett és ebből 8-at interception után. Amikor 1999 januárjában Mike Holmgren Green Bay-ből a Seahawks-hoz érkezett szívesen látta volna csapatában Jim Johnsont, ám a veterán szakember újra defensive coordinator szeretett volna lenni, s ezért nemet mondott a felkérésre. A sors iróniája, hogy amennyiben mégis a Smaragdvárosban marad, akkor a Holmgrennel érkezett Fritz Shurmur augusztusi halála után akár DC-vé is előléphetett volna, de addigra már elfogadta Holmgren egyik korábbi asszisztensének, a Green Bay-ből ugyancsak az 1998-as idény után távozó Andy Reidnek a hívását, hogy legyen a Philadelphia Eagles védelmének irányítója.

Új korszak hajnala Philadelphiában-
Philadelphia Eagles – Dallas Cowboys, 1999. október 10.

Andy Reid és Jim Johnson első philadelphiai idényétől nem lehetett azt várni, hogy egy csapásra megfordítja az előző évet 3-13-as mérleggel záró klub sorsát, de Reid kezdettől bízott annyira a nála lényegesen idősebb és tapasztaltabb védelmi guruban, hogy a defense irányításában lényegében szabad kezet adjon neki. Johnson olyan, valódi klasszisuk kibontására még váró játékosokra építette a Sasok védőjátékát, mint a DT Hollis Thomas, az MLB Jeremiah Trotter vagy remek DB-k, Troy Vincent és Brian Dawkins. Ennek ellenére a Philly szekere nehezen indult be és Reid-Johnson-éra négy vereséggel vette kezdetét. Az idénynyitón Johnson korábbi Colts-béli felettesének, Vince Tobinnak csapata, az Arizona Cardinals kényszerítette térdre az Eagles-t 25-24 arányban. (Azaz Jim Johnson első és utolsó philadelphiai tétmérkőzésén az ellenfél egyaránt a Cards volt.) A negyedik játéknapon megint 1 ponttal maradt alul Reid gárdája, ezúttal a nagy rivális New York Giants ellenében. Az ötödik fordulóban újabb ős- és csoportellenfél, a Dallas Cowboys várt az Eagles-re.

A Kansas City jelenlegi OC-ja, Chan Gailey által edzett Cowboys ellenfelével ellentétben csupa győzelemmel kezdte az idényt, s már csak azért is esélyesebbek voltak még a Veterans Stadiumban is, mert a két gárda utóbbi 17 összecsapásából 13-at ők nyertek. A rangadó ezúttal is katasztrofálisan indult a zöldek számára. A Doug Pederson által irányított támadóegység (a frissen draftolt Donovan McNabbet Reidék még nem akarták beledobni a mélyvízbe) az első félidőben egy first downt, az első három negyedben 96 yardot és nulla pontot volt képes kicsikarni. (A Sasok a Cardinals elleni idénynyitó második negyede óta nem tudtak támadó TD-t felmutatni.) A Jim Johnson felkészítette védelem dicséretére szolgált, hogy a meddő 45 minutum alatt az ellenfelet 10 ponton tartották. Az első negyedben Richie Cunningham 42 yardos mezőnygóljával ugrott előre a Dallas, majd a másodikban Aikman screen passzát váltotta 9 yardos touchdownra a vendégek motorja, Emmitt Smith egy olyan sorozatban, amelyben karrierje 3000. labdacipelését jegyezhette. Ugyanakkor Smith korábban az Eagles 1-esénél elfumblizta a labdát. A szünetben mégsem az Eagles védelmének ezen megmozdulása volt a legfőbb beszédtéma.

Az első 15 perc utolsó pillanataiban a Dallas ásza, Michael Irvin elkapott egy rövid passzt középen, majd Bobby Taylor szerelése jóvoltából a földre került. Abban a pillanatban azonban a kőkeményen támadó safety, Tim Hauck is odaért és vállvédőjével oldalról kemény ütést mért az elkapó sisakjára. Irvin mozdulatlan maradt és aggódó, imádkozó csapatársak vették körül, majd mentővel szállították kórházba. Igazán sokkolónak azonban a hazai közönség egy részének reakciója bizonyult. Az Eagles drukkerei közül nem egy örömujjongásba tört ki a játékos balsorsát látva, ami nem csupán a vendégcsapatnál, de ligaszerte és természetesen a hazai gárda tagjainál is kiverte a biztosítékot. Az érthetetlen incidens mai napig is meghatározza a philadelphiai szurkolókról kialakított, sokak szemében negatív, képet. Michael Irvin sérülése végül nem bizonyult életveszélyesnek, de a sztár részben a sérülés, de sokkal inkább gerincének ennek kapcsán diagnosztizált előrehaladott problémája miatt soha többé nem léphetett pályára.

Nem valószínű, hogy Irvin sérülése és az azt kísérő fejlemények fogták meg a Cowboys-t a második félidőre, hiszen a második negyedben még TD-t szereztek, hanem sokkal inkább az egyre acélosabb Eagles D, s ennek következtében a 10-0-ás vezetést kiküzdő vendégek a továbbiakban „pontképtelenek”maradtak. A Philly az utolsó negyedben tudta megtörni tulajdon „pontképtelenségét” és annak 4. percében Norm Johnson 38 yardos találatával 10-3-ra faragta hátrányát. Az ellenfél válaszát megállították Jim Johnson fiai a Philadelphia térfelén, majd az addig csapnivalóan játszó Doug Pederson Charles Johnsonnak adott 36 yardos passzával került újra közel a pontszerzéshez a hazai támadóalakulat. Duce Staley screen passz utáni touchdownjával egyenlíteni látszottak a zöldek, de egy holding miatti büntetés törölte az akciót és Andy Reidéknek meg kellett elégedniük egy újabb Johnson field goallal. 10-6!

Megint Dawkinsékon volt a sor és 3. és 2-nél a Dallas 36-osánál sikerült feltartóztatniuk az ilyen helyzetekben rendszerint megállíthatatlan Emmitt Smith-t. A hajrára újabb, utolsó lehetőséget kapott Sasok Staley futásaival és néhány jól időzített passzal masíroztak a rivális térfelének közepéig, és 3. és 7-nél Pederson újra középen találta meg Johnsont, aki a 28 yardos catch and carry végén, egy perccel a lefújás előtt beviharzott a Cowboys célterületére. 13-10 a Philadelphiának, s ezzel a támadóegység 19 negyednyi szünet után tudott újabb touchdownt szerezni. Aikmannek még maradt lehetősége, hogy legalább az egyenlítést jelentő mezőnygólig elvezesse társait, de végül mindent eldöntő interceptiont dobott a hazaiak cornere, Bobby Taylor markába. Megszületett a Philadelphia Eagles Andy Reid nevével fémjelzett, máig tartó korszakának első sikere, még ha erre a hazai drukkerek Irvin sérülése kapcsán tanúsított magatartása árnyat vetett is.

A diadalból derekasan kivette részét a Jim Johnson trenírozta, három labdát szerző, a hajráig a csapatot meccsben tartó, majd a vezetés megszerzése után azt megőrző védelem. Az egység, mely 1998-ban összesen 9 INT-t gyűjtött a Cowboys elleni rangadón szerzett kettővel 1999-ben már 11-nél járt. Noha a Philly a szezon végén kénytelen volt beérni 5-11-gyel, de a franchise elindult felfelé. A támadójátékban tapasztalható előrelépés mellett a Jim Johnson kezei alatt formálódó védelem fejlődése volt igazán szembeötlő. Az 1999-ben első Pro Bowljukra választott Troy Vincent és Brian Dawkins mellett az egység vezéregyénisége lett Jeremiah Trotter és a félelmetes pass rusher Hugh Douglas. Az elképzeléseihez a megfelelő és megbízható embereket fokozatosan megtaláló Johnson alakulatát 1999-2000-től az NFL elit védelmei között kezdtek számon tartani.

Dorkó Szabolcs (Szabler)

(A cikket hamarosan Jim Johnson philadelphiai sikereit bemutató írással folytatjuk.)