Los Angeles Chargers [LAC]

Alapítás

1960

Liga

AFC

Divízió

W

Város

Inglewood, California

Stadion

SoFi Stadium

Weboldal

https://www.chargers.com/

Tulajdonos

Dean Spanos

Főedző

Anthony Lynn

OC

Shane Steichen

DC

Gus Bradley

Dicsőséglista

Super Bowl győzelmek száma: 0
AFL/AFC Championship győzelmek száma: 2 – 1963 (AFL), 1994 (AFC)
Divíziógyőzelmek száma: 15 – 1960, 1961, 1963, 1964, 1965 (AFL West), 1979, 1980, 1981, 1992, 1994, 2004, 2006, 2007, 2008, 2009 (AFC West)
Playoff szereplések száma: 19 - 1960 1961, 1963, 1964, 1965 (AFL), 1979, 1980, 1981, 1982, 1992, 1994, 2004, 2005, 2006, 2007, 2008, 2009, 2013, 2018 (AFC)

A kezdetek

A csapat története 1959. augusztus 14-én indult, mikor a tervezett amerikai futball liga első egyeztetését megtartották Chicagoban, többek között Los Angeles városának képviselője, Barron Hilton közreműködésével. Nyolc nappal később Dallasban eldőlt, hogy a ligát American Football League-nek keresztelik. Október 14-én a Los Angeles-i csapat general managere lett Frank Leahy a korábbi Notre Dame edző. A csapat nevét egy bizonyos Gerald Courtney nevű hollywoodi lakos találta ki, aki a névre kiírt versenyen elért első helyezéséért, egy mexikóvárosi és acapulcoi utat nyert. Ez a név volt a Chargers.

A 60-as évek

1960. január 7-én a Los Angeles Chargers három évre leszerződtette vezetőedzőnek az LA Rams korábbi mesterét, Sid Gillmant. Még az év elején bemutatták a tulajdonos Santa Monicán lévő rezidenciáján a csapat szerelését is, egy koktélparti keretein belül. Az új uniformist Ron Mix és Jack Kemp játékosok mutatták be. Júniusban az AFL csapatai -így a Chargers is- 5 éves szerződést kötöttek az American Broadcasting Company-vel (ABC) a televíziós közvetítések okán. Pár nappal később a csapatnál bejelentették a GM Frank Leahy lemondását rossz egészségügyi állapotára hivatkozva, helyét a vezetőedző Sid Gillman vette át, aki így már két fontos pozíciót is birtokolt egyszerre. 1960. július 8-án a Chargers megnyitotta edzőtáborát a Chapman Collegeban, 30 kilométerre Los Angelestől. A kialakult csapat első előszezon meccsét a New York Titans ellen játszotta a Los Angeles Colliseumban, ahol Paul Lowe rekordot jelentő 105 yardos touchdownt érő visszafutást mutatott be a kezdőrúgásból, mind a 27 778 kilátogató szurkoló nagy örömére. Végül a Chargers a mérkőzést is megnyerte 27-7 arányban. Tehát a bemutatkozás jól sikerült.
Nem kisebb bravúr fűződik a Chargers első ligamérkőzéséhez sem, hiszen az 1960. szeptember 10-én lejátszott Dallas elleni mérkőzésen a negyedik negyedhez érkezve 20-7-es hátrányban voltak, de a lefújásra ezt 21-20-as előnnyé változtatva megnyerték az összecsapást. A szezon végén a Chargers egy AFL Western Division trófeával gazdagodott, amelyet a Denver 41-33-s legyőzésével szereztek meg. Majd az AFL Championship Game alkalmával a Houston állította meg a csapatot.
1961. február 10-én írták alá a megállapodást San Diego város vezetői és a tulajdonos Hilton úr, a csapat költözéséről. Ekkor megkezdődött a csapat új otthonának, a Balboa stadion nézőkapacitásának növelése, amely végső állapotában 34000 fő befogadására lett alkalmas. Az 1961-es évhez köthető még két fontos adat. A Chargers csapata 49 interceptionnel új NFL rekordot állított fel, valamint az újabb AFL championship mérkőzésen szintén a Houston ellen szenvedtek 10-3 arányú vereséget. A Ron Nery, Bill Hudson, Ernie Lad, Earl Faison védőfalnak hatalmas érdeme volt az interception rekord felállításában, a hatalmas nyomás fenntartása miatt az ellenfél QB-in. Kevesen tudják, de a Rams Fearsome Foursomeja (Lamar Lundy, Merlin Olsen, Rosey Grier, Deacon Jones) előtt ez a négyes viselte a híres becenevet.
1963-ban aztán következett egy újabb megnyert AFL West trófea, ami ismét egy Denver elleni 58-20-as győzelem után került a Chargers birtokába. A szezon vége pedig egy AFL bajnoki cím lett, amely egy kimagasló, 349 yardnyi támadó teljesítményt felmutató játékos, Keith Lincoln és egy nagyszerű csapat győzelme volt a Boston Patriots felett (51-10) a Balboa stadionban. Ezt a győzelmet aztán a rákövetkező évben nem sikerült megismételni, mivel a Buffalo csapata túl nagy feladatnak bizonyult.
1965-ben 73 százalékos igen szavazati arány mellett döntöttek a San Diegoban élő polgárok egy új, 27 millió dolláros beruházás elindítását, amely a csapat új otthonának megépítését szolgálta. Az említett évben esedékes AFL év játékosa szavazáson Paul Lowe és Lance Alworth –a csapat két játékosa- végeztek az első két helyen. A csapat pedig már 6 éven belül ötödik AFL West bajnoki címét gyűjtötte be.
Az AFL és az NFL 1966-os egyesülése után a Chargers már új stadionjában játszotta le első meccsét egy NFL csapat ellen, a Detroit 38-17-re diadalmaskodott a San Diego stadionban.
1969-ben a csapatot nagy csapás érte, mikor a sikeredző Sid Gillman lemondott edzői posztjáról, mivel gyomorfekélyt és sérvet diagnosztizáltak nála. De general manager-i posztjától nem vált meg. A csapat új vezetőedzője Charlie Waller, korábbi segédedző lett. A 60-as évek végének egyik legnagyobb sztárja Dickie Post volt. A remek RB csupán 1967 és 1969 között szerepelt a Chargersben, de minden idők egyik legszebb stílusú futójának tartják. Könnyedén kényszerítette a védőket hibára, de középső futásokkal nem lehetett rá számítani.

A 70-es évek

Ez az időszak egy igen „parázs” összecsapással kezdődött a San Diego stadionban. Az Oakland elleni mérkőzés előtt ugyanis egy nagy tűzvész pusztított a város környékén, a hamu és a füst azonban nem tudta elhomályosítani John Hadl quarterback teljesítményét, aki egy 65 és egy 37 yardos touchdown passzt adva Jeff Queen és Lance Alworth kezébe, az utolsó 5 percben megmentette csapatát a vereségtől (27-27).
1970. december 30-án a korábban leköszönő edző Sid Gillman visszatért posztjára, az új tulajdonos, Gene Klein kérésére. A csapat ekkor új GM-t is kapott, Harland Svare személyében. Gillman edző visszatérése azonban nem volt hosszú életű, hiszen a szezon végén elhagyta a csapatot a rossz teljesítmény miatt (a csapat 4-6-os mutatóval zárt). Helyén az újdonsült GM Harland Svare kapott esélyt.
1972 volt az elismerések éve, John Hadl megkapta az év embere címet az NFL játékosok között. Azóta egy 25 000 dolláros ösztöndíj őrzi Hadl nevét a helyi egyetemen. Emellett Lance Alworth ekkor lett tagja a San Diego hírességek csarnokának. A frissen elismert Hadl története azonban ezzel véget is ért a Chargersnél, hiszen az ő helyét vette át az azóta Hall of Fame tag Johnny Unitas. Minden idők egyik legjobb irányítója San Diegoban lett az első QB, aki 40000-nél több passzolt yarddal a ligában.
Hasonlóan az elkövetkezendő 2008-as szezonhoz, az 1976-os évben is játszott külföldi meccset a Chargers, ekkor a St.Louis-tól kaptak ki 20-10 arányban Tokióban, bár ez csak előszezon mérkőzés volt. A szezon talán leg említésre méltóbb momentuma az volt, mikor az október 17-i mérkőzés során Frank Buncom, Bob Laraba, Emil Karas és Jacque MacKinnon a Chargers’ Hall of Fame tiszteletbeli tagjai lettek. Az 1977-es szezonban aztán megtörtént az első tényleges beválasztás a Chargers hírességek csarnokába, Lance Alworth személyében a Denver elleni meccs szünetében. Ugyanő lett emellett az első AFL játékos is, aki tagja lehetett az egész liga számára fenntartott Hírességek Csarnokának.
Az 1978-as szezont a csapat Don Coryell vezetőedző irányításával kezdte és első győzelme egy szédületes Denver elleni, 23-0-ra megnyert meccs volt, amelyen 45 percig és 17 másodpercig volt a Chargersnél a labda. Sajnos a szezon már nem sikerült ilyen jóra, de a draft során egy jól sikerült cserének köszönhetően a Cleveland választásával San Diegoba költözött Kellen Winslow. Ezzel aztán a csapat elindult felfelé a ranglétrán. Ezt mi sem jelzi jobban, mint hogy Dan Fouts a csapat akkori irányítója 4 egymást követő összecsapásán passzolt 300-nál több yardot, ezzel NFL rekordot állítva fel. Az év végén pedig 14 év után ismét a playoffba került a csapat, ezzel egyidőben pedig sikerült megszerezniük az első divízióbajnoki címüket 1965 óta, újra csak a Denver legyőzésével. Ebben az évben a Chargers hét játékosával és Coryell edzővel képviseltette magát a szokásos évenkénti Pro Bowl mérkőzésen. Coryell edző san diegoi munkája során kiépítette minden idők egyik legjobb passzjátékát az NFL-ben, amelyet Air Coyrell névre kereszteltek. Minden támadójátékot, amely leginkább a passzra alapoz össze szoktak mai napig vetni a Chargers zseniális edzőjének támadójátékával.

A 80-as évek

1980-ban sikerült megismételni az AFC nyugati divízió bajnoki címét, mikor a Chargers legyőzte a Pittsburgh csapatát. Ekkor jeletette be Pete Wilson, San Diego város polgármestere, hogy a stadion neve ezek után, Jack Murphy Stadium lesz. Ebben az évben nyolc játékos volt a Pro Bowlon és először a történelem során egy defensive line-ból három ember is be tudott kerülni. 1981-ben egy újabb nyugati divízióbajnoki cím került a csapathoz, az Oakland 23-10 arányú legyőzésével.
Hasonlóképpen rájátszás helyet szerzett magának a csapat az 1982-83-as bajnokságban, mikor megverték egymás után a regnáló bajnok San Franciscot és az előző év AFC bajnokát, a Cincinnatit. Aztán a playoffban is sikerült elbánniuk a Pittsburghel, de a Miami, köszönhetően Dan Fouts 5 eladott labdájának, már túl nagy falat volt. De ezzel a teljesítménnyel is megszerettette magát a csapat annyira, hogy a szezon végén aláírtak egy 20 évre szóló megállapodást a csapat maradásáról, valamint hogy a Jack Murphy stadiont 60100 főre bővítik.
Köszönhetően valószínüleg ennek a felújítási tervezetnek, az NFL 1984-ben bejelentette, hogy az 1988 évi XXII. Super Bowl San Diegoban lesz.
Még ebben az évben szerzett jelentős részesedést a csapatnál Alex G. Spanos, aki apartmanok építtetésével foglalkozott. Ugyancsak 1984-ben lett NFL rekorder Charlie Joiner a maga 650 elkapásával. Ennek tiszteletére pedig San Diegoban bevezették a Charlie Joiner napot.
A csapat egyik legnagyobb mélypontja az 1986-os szezonban volt, mikor is 1-7-es mutatóval érkeztek a kilencedik hétre. Ekkor Coryell edzőt elküldték és Al Saunders lépett a helyére, aki a szezon végén 5 éves szerződést írt alá a vezetőkkel. Bár a szezon végén Charlie Joiner visszavonult, egy 750 elkapást számláló pályafutás végére téve ezzel pontot, és az 1987-88-as szezont egy kis sztrájk is hátráltatta, Saunders edző játékosai 8-1-es szezonkezdetet produkáltak, amivel vezették a bajnokságot. Sajnos aztán a szezon végére kissé leeresztettek és 8-7-tel zártak, de így is ez volt az első pozitív mérlegű idénye a csapatnak 1982 óta.
1988. január 31-én -amint már említettem- San Diego rendezte a Super Bowlt, amelyen a Washington legyőzte a Denver csapatát 42-10 arányban. A szezon végén újabb búcsút kellett átélnie a Chargers szurkolóknak, hiszen Dan Fouts is visszavonult az aktív játéktól. 14-es számú mezét aztán 1988. november 27-én, egy Dan Fouts napi mérkőzés keretin belül vonultatták vissza. A szezon ekkor sem sikerült túl fényesre, így decemberben Al Saunders vezetőedzőnek is távoznia kellett.
A következő idényt a csapat, az akkor 46 éves Dan Henning, volt Chargers QB irányításával kezdte meg. Ő volt a nyolcadik edző a franchise történetében. Vele érdekes szezont futott a Chargers, mert az utolsó heti Denver elleni győzelem volt a szezonbeli 14. olyan mérkőzés, amelyen 20 pont alatt tartották ellenfelüket, valamint ez volt a 13. olyan mérkőzésük, ahol 7 pontnál kevesebb döntött. A rájátszásról azonban ebben az évben is lemaradtak.

A 90-es évek

Ez az évtized nagy változásokkal kezdődött. A franchise GM-je ettől az évtől kezdődően Bobby Beathard lett, asszisztensének pedig Dick Danielst választották. Szomorú hír volt mindenkinek, aki a csapat körül tevékenykedett, hogy a volt elnök Eugene V. Klein 1990. március 11-én életét vesztette.
Az 1991-es szezon ismét nem sikerült jól, ennek pedig újra csak következményei voltak. A vezetők döntése alapján Dan Henning edző és az egész 1991-es edzői stáb munkanélküli lett. Henning helyét pedig a Georgia Tech egyetem korábbi vezetőedzője, Bobby Ross vette át. Az ő irányításával, egy hektikus szezonkezdet után, ami zsinórban négy vereséget és négy győzelmet számlált, 1983 után ismét rájátszásban volt a Chargers. Ezt pedig egy újabb AFC nyugati divízióbajnoki cím tetézte, a Seattle elleni győzelmet követően. Az AFC rájátszás első hetében a Wild card hétvégén a San Diego 17-0-ra ütötte ki a Kansas City Chiefs csapatát. De aztán újból a Miami jelentette a végállomást, akárcsak 1983-ban.
Ezt követően, hét évvel egy sikeres Super Bowl megrendezése után bejelentették az NFL vezetői, hogy az 1998-as XXXII. Super Bowlt ismét San Diego rendezi. Alex Spanos fáradtságos munkájáért, amit a Superbowl elnyeréséért végzett, Susan Golding polgármesterasszony november 9-ét Alex Spanos nappá nyílvánította. A siker hatására talán, három héttel később a Chargers, 1986 óta első hétfő esti rangadóján 31-0-ra verte a Colts csapatát a Hoosier Dome-ban.
1993. december 12-én Barron Hilton a Chargers-Packers mérkőzés előtt méltó emléket kapott egy bronzszobor formájában a Jack Murphy stadionban.
Az 1994-95-ös szezon pedig valószínüleg olyan volt, amelyet –még ha csak legbelül is, de- a 2008-as csapattól is vár minden szurkoló. A szezonkezdeten egy 37-34-es, hátrányból elért győzelmet szerzett a Chargers, majd egy, ugyan csak társbérletű, de akkor is NFL rekordot jelentő 99 yardos touchdown elkapásnak is köszönhetően - Stan Humphries és Todd Martin között – győzelem következett a Seahawks ellen. Október közepén már csak a Chargers mondhatta el magáról, hogy veretlen (6-0) mérleggel áll. Így ebben az évben is besöpörték az AFC nyugati divízió bajnokának járó elismerést. Továbbá a főcsoportdöntőbe is bejutottak, mégpedig az ekkora már talán nyugodtan mondhatom, mumusnak számító Miami elleni 22-21-es győzelemmel, holott a harmadik negyed végén 21-6-ra a Miami vezetett. De még ez sem volt elég ennek a csapatnak, hanem a toronymagas esélyes Pittsburgh Steelers-t legyőzve (17-13) Super Bowlba jutott, először a franchise történetében. A Pittsburgh-ben győztes csapatot San Diegoba hazatérve 70000 őrjöngő szurkoló fogadta a stadionban.
Habár a Miamiban rendezett Super Bowl nem úgy sikerült, ahogy azt a szurkolók remélték –ugyanis a San Francisco 49-26 arányban győzött- 100 000 szurkoló ünnepelte szeretett csapatát otthon, a vereség ellenére is, egy hatalmas utcabál keretein belül.
Ezt követően pedig, újabb tanúbizonyságát adva a San Diego és a Chargers közti kapcsolatnak, újrahosszabbították a csapat és a város szerződését 2020-ig, egy újabb stadionrekonstrukciót kikötve. Szintén szerződést hosszabbított a vezetőedző Bobby Ross és a GM Bobby Beathard is 1999-ig. A tulajdonos Alex Spanos továbbá bejelentette egy alapítvány létrejöttét is, amely hivatott San Diego városának előnyeit kiaknázva fejleszteni a várost, hogy minél élhetőbb hellyé válhasson.
Az 1995-96-os szezon előtt Kellen Winslow, a csapat volt TE-je helyet kapott a Hírességek Csarnokában. Az idény híres még arról, hogy 1981 óta az első csapat volt a Chargers, amely alapszakasz mérkőzést játszott a Raiders-szel, Oaklandben. Ezt a szezont is a rájátszásban zárták, de ekkor már csak az első körig jutottak, hiszen kiestek az Indianapolis Colts elleni Wild Card mérkőzésen.
1996. január 27-én Charlie Joiner is bekerült abba a csoportba, amely játékosokat azév július 27-én beiktattak a Hírességek csarnokába.
A két playoff szezont a csapat életében pedig megint egy kis pangás követte. 1997-ben Bobby Ross elment a Chargerstől és a Jacksonville Jaguars volt támadó koordinátora Kevin Gilbride lett az új vezetőedző. Vele játszotta első mérkőzését a csapat az újjáalakított stadionban, amit ettől kezdve, napjainkig mindenki Qualcomm Stadium-ként ismer. John Carney ebben az évben lett a klub történetének legjobb pontszerzője, átadva a múltnak Rolf Benirschke (Chargers’ Hall of Famer rúgó) csúcsát. 1998-ban a drafton a Chargers Ryan Leafet választotta. A Washington egyetem QB-jét abban az évben Peyton Manninggel együtt hatalmas ígéretnek tartották. Sokan vitatták, hogy melyikük is a nagyobb tehetség. A Colts sokat vacillált, hogy kit is vigyen 1/1-gyel, végül jó döntést hoztak, és Peytont draftolták. A Chargers hatalmas áldozatok árán feltradelt a második helyre, és kiválasztotta Leafet. Teljesen ellentétes pályafutást futott be a két QB. Peyton Manning korunk egyik legnagyobb QB-ja, jövőbeni Hall of Famer, míg Leaf pedig minden idők legnagyobb bustjaként vonul be a történelembe. Nem elég a tehetség, a hozzáállás sokszor fontosabb annál. Ebben az évben bejelentette visszavonulását Stan Humphries, az egyetlen irányító a csapat történetében, aki AFC bajnoki címig vezette a Chargerst. Nem sokkal utána távozott a csapattól az új vezetőedző is, aki 2-4-es mérleggel indította a szezont. Így June Jones már a franchise történetének 11. edzőjeként állhatott a partvonal mellett. A szezon végén azonban ő is távozott a Hawaii egyetem kispadjára, így az Oregon State korábbi mestere Mike Riley vette át a csapatot. Kis különbséggel érkezett a Chargershez az új irányító Jim Harbaugh is, akit egy 2000-es draft választási lehetőségért cserélt el Baltimore-ból a Chargers. Vele a fedélzeten Mike Riley mester lett az első a legendás Sid Gillman óta, aki meg tudta nyerni első mérkőzését. Novemberben pedig, egy Minnesota elleni mérkőzés után Harbaugh lett a második quarterback Dan Fouts után, aki a Chargers mezében 400 yard felett passzolt. A szezon végén a csapat 8-8-as mutatóval zárt, ami 1996 óta a legjobb volt, de rájátszást ez sem ért.

A 2000-es évek

2000. április 25-én aztán, sok sikert - egy Super Bowl részvételt, két AFC nyugati divízió bajnoki címet és három rájátszásban való részvételt- követően, és 10 éves megfeszített munka után, visszavonult a csapat GM-je, Bobby Beathard. Helyére az elnök, Ed McGuire-t nevezte ki. De valószínüleg ez is csak egy részt képezett a csapat történetének legrosszabb szezonjából, amelynek keretein belül a Chargers első 11 mérkőzését elveszítette, ezekből hatot kevesebb, mint egy touchdownnal. Az első győzelemre –valamint, mint később kiderült az utolsóra is ebben a szezonban- november 26-ig kellett várni, mikor is egy utolsó másodperces John Carney FG-lal verték a Kansas City Chiefs csapatát. Tehát a Chargers a 2000/2001-es szezonban 1-15-ös mutatót produkált, aminek köszönhetően az elbocsátás sorsára jutott Ryan Leaf irányító is, aki, mint más jeleztük, úgy vonult be az NFL történelmébe, mint az első körben draftolt irányítók talán valaha volt legrosszabbja. A szezonzárást követően, Mike Riley edző megkapta segítségnek maga mellé Norv Turnert, mint az új támadásokért felelős edzőt. Turner mellett szólt ekkor, hogy 16 évnyi edzői tapasztalata mellett 1992-ben és 1993-ban is Super Bowl címig segítette a Dallas csapatát, szintén ezen a poszton. Neki kellett tehát együtt dolgoznia a csapat új irányítójával, a szabadügynökként megszerzett Doug Flutie-val. A draft során pedig egy végül jól elsült cserének köszönhetően, sikerült megszereznie a Chargers újonnan kinevezett GM-jének, John Butlernek a csapat jelenleg is legnagyobb gyöngyszemét, LaDainian Tomlinsont, a TCU egyetemről és Drew Brees irányítót, a Purdue-ról.

Ezek után tehát nem akkora meglepetés, hogy a csapat 5-2-es mutatóval kezdte a következő szezont és Tomlinson képeivel voltak tele az újságok, hiszen remekül teljesített az év elején. De egy sérülés ezt megváltoztatta, valamint az addig remeklő Flutie is egyre gyakrabban adta el a labdát. Így a Chargers, utolsó 9 mérkőzését elbukva, 5-11-es eredménnyel zárt, ami egy újabb edzői állásba került. Mike Riley tehát távozott a franchise életéből, de az új edző egyből át is vette a helyét és nem tétlenkedett. Marty Schottenheimerről van szó. Babona ide vagy oda, ő, mint a San Diego Chargers történetének 13. edzője, igyekezett gyökeres változást hozni a klub életébe. Amire ismét jó alapot szolgáltatott a draft. Az első körben a Texas Longhorns cornerbackjét, Quentin Jammert húzta a csapat. Őt követte a gigantikus méretekkel megáldott Tonio Fonoti, aki támadó falemberként jelenthetett nagy segítséget. Mellettük pedig érkezett egy jó elkapó játékos, Reche Caldwell személyében, szintén a támadóalakulat fejlesztése érdekében. Azonban a szabadügynök piacra is kacsintgatott a Chargers, ahol szert tettek a nagyszerű MLB-re Donnie Edwardsra.
Az újabb nagy vérátömlesztést, ismét csak jó szezonkezdet követte. Schottenheimer edző lett a negyedik, aki nyitómeccset nyert a csapattal. Tomlinson, jó formáját ismét igazolandó egy 220 yardos futóteljesítményt produkált a december 1-jei, Denver elleni mérkőzésen. Egy héttel később pedig megdöntötte a csapat rekordját az egy szezonban elért futott yardok kategóriájában, túlszárnyalva Natrone Means 1350 yardos eredményét. Az év végén pedig, mindenki (san diego-i) „LT”-jét be is választották a Pro Bowl keretbe. A jó kezdés után azonban megint kipukkadt a csapat, ugyanis a 7-1-es kezdést követően, 8-8-as alapszakasz mutatóval zárta az évet a Chargers.  Egy csapatnak azonban mindenképpen szerencsét hozott a Qualcomm stadion gyepszőnyege, mert a Tampa Bay Bucaneers együttese itt nyerte el a XXXVII. Super Bowlt, 2003. január 26-án.
Az újabb playoff nélküli év pedig újabb „áldozattal járt”, amivel együtt egy nagy éra is lezárult, miután Junior Seau, 12 év után elhagyta a Chargerst és Miamiba tette át székhelyét. David Boston, a rutinos Pro Bowl elkapó aláírta hét évre szóló szerződését. Egy megrázó esemény is történt, hiszen a klub GM-je John Butler kilenchónapnyi elkeseredett küzdelem után, rákban elhunyt. Közeli barátja helyét, a jelenleg is a csapatnál tevékenykedő A.J. Smith vette át, aki kinevezte asszisztensének Buddy Nix-t.
2003 októberében pedig újabb bozóttüzek pusztítottak San Diego környékén, aminek következtében a csapat nem is tudta saját stadionjában lejátszani Junior Seau első meccsét a Chargers ellenfeleként. A meccsen azonban végül, Arizonában, Seau örülhetett jobban a Miami 26-10-es győzelmének. A szezon, egészében sem sikerült jól (4-12 lett a vége), de a hetedik vesztett mérkőzése -egy Chicago elleni vereség után- Schottenheimer vezetőedző cserére szánta el magát és a 41 éves Doug Flutie helyett Drew Brees kezdett tovább. A csapnivaló teljesítmény ellenére ez a csere és Tomlinson 2370 yardnyi összetett támadóteljesítménye, valamint 17 touchdownja jelenthetett okot az örömre a Chargers szurkolóinak. Ezen kívül ő lett az első játékos a csapat történetében, aki egymás utáni szezonokban ért el 2000 yard feletti eredményt összetettben. Ha pedig még mindig nem lenne elég, az Oakland elleni mérkőzésen is bekerül a történelemkönyvekbe, amikor az első játékos lett, aki egy szezonban 1000 yardot futott és 100 passzt kapott el. Ezek után már senki nem kérdőjelezhette meg, hogy Tomlinson a liga egyik legjobb futója, fiatal kora ellenére.
A szezon végén újabb edző csatlakozott a csapathoz, Wade Phillips személyében, aki a védelem első számú vezetője lett az edzői stábban. A draft többek között az ő igényeit is minden bizonnyal kielégítette. Birtokolván az első választás lehetőségét a Chargers kiválasztotta az Ole Miss Rebels kiválóságát, az irányító Eli Manninget, azonban ő semmi esetre sem akart San Diegoban játszani, így csere keretében érte és egy ötödik körös választásért, megkapták a New York Giants választottját Phillip Rivers-t és egy harmadik körös picket, valamint a Giants 2005 évi első és ötödik körben esedékes lehetőségeit. Ennek az üzletnek keretein belül került San Diegoba 2004-ben Nate Kaeding rúgó is. A jelenlegi csapatból még hárman érkeztek ezen a játékosbörzén: Igor Olshansky, Shaun Phillips és Nick Hardwick.

Az ismét újjáalakított Chargers pedig újra nagy elánnal vetette bele magát a szezonba. Drew Brees, az újdonsült kezdő irányító egy Oakland elleni összecsapáson 153.1-es passzmutatójával az AFC támadójátékosa lett azon a játékhéten. A csapat pedig egy nyolc mérkőzést számláló győzelmi szériának is köszönhetően megnyerte az AFC nyugati divízióját, 1994 óta először. Ebből következően pedig a rájátszásba is bejutott 1995 óta első alkalommal. A playoffban aztán, ráadásul hazai pályán, vereséget szenvedtek a New York Jets ellenében, hosszabbítás után 20-17-re. A mérkőzés utolsó pilanataiban Nate Kaeding, az újonc rúgójátékos elhibázott 40 yardos rúgása jelentette a vendégcsapat győzelmét. Ennek ellenére a vezetőedző Schottenheimer két éves szerződéshosszabbítást kapott, A.J. Smith GM pedig 2009-ig kapott új kontraktust. A Pro Bowlon a köztudatba berobbanó irányító Drew Brees, a már állócsillag LaDainian Tomlinson és a 2003-ban az újonc szabadügynök piacról megszerzett kiváló TE, Antonio Gates képviselte a Chargerst.
Egy jó szezon után is ráfért azonban a csapatra a további erősítés. Ezt ismét a szokásos játékosbörzén vitte végbe a csapat. Wade Phillips védelmi guru újabb nagyszerű játékosokkal gazdagíthatta védelmét. A két első körös választás, Shawne Merriman és Luis Castillo, azóta is a csapat meghatározó pillérei. A további fontos érkezők, Vincent Jackson és Darren Sproles pedig a támadójátékban jutottak/jutnak fontos szerephez.

A 2005/2006-os szezonra tehát már egy nagyon ütőképes csapat kezdte meg a felkészülést. Ez a Chargers azonban első két meccsét elvesztette, többek között Antonio Gates eltiltása miatt. Első győzelmét a New York Giants és Eli Manning ellen szerezte a klub, ezzel emelve annak értékét. Majd később megszakították a kétszeres bajnok New England Patriots 21 mérkőzéses hazai veretlenségi szériáját egy 41-17-es sikerrel. Végül aztán egy kimondhatatlanul nehéz szezon után, amelynek során tíz olyan csapattal találkoztak, amely pozitív mérleggel zárta az alapszakaszt és négy, az egész országot átszelő utazást végrehajtva, 9-7-es mutatót tudtak „csupán” felmutatni, ami csak az AFC nyugati divízió harmadik helyéhez volt elég. Ezzel tehát lemaradtak a playoffról. Örömre így is volt ok, hiszen Shawne Merriman, kimagasló teljesítményének elismeréseként megkapta az Év Védekező Újonca elismerést. Rajta kívül még egy újonc is örülhetett, ő pedig nem volt más, mint Phillip Rivers. Neki ugyanis Drew Brees megüresedett helyét kellett átvennie a csapat irányítói posztján, miután Brees szabadügynökként New Orleans városába távozott.

A rájátszásról való lemaradás után, a Chargers mindenképpen üzenetet szeretett volna küldeni minden riválisának, hogy ez mégegyszer nem történhet meg. Ezt 2006-ban meg is tették. Mindjárt első mérkőzésükön az ország nyílvánossága előtt, hétfő esti rangadón verték az Oakland Raiderst 27-0-ra. A következő héten négy perc kellett volna ahhoz, hogy elmondhassák magukról, hogy két kapott pont nélküli meccsel kezdték a szezont (40-7 arányú győzelem a Tennessee ellen). Majd egy 3 pontos vereség következett Baltimore-ban, ami azonban nem törte meg a csapat lendületét. Még Shawne Merriman négy mérkőzésre szóló eltiltása -doppingolás miatt- sem volt elég ehhez. A további 13 összecsapásából csupán egyet elveszítő Chargers 14-2-s mérleggel fejezte be az alapszakaszt. Azt az alapszakaszt, amelynek során LaDainian Tomlinson minden idők legtöbb touchdown-ját szerezte egy szezonon belül, szám szerint 31-et. Ezzel megdöntötte Shaun Alexander egy évvel azelőtti csúcsát. Megnyervén az AFC nyugati divízióját, újra, a legjobb mérleggel mentek a rájátszásba, birtokolva a hazai pálya előnyét egészen a Super Bowlig. Közben kihirdették, hogy Tomlinson a rekord mellett bezsebelte az alapszakasz legjobbjának járó MVP elismerést és az Év Támadójátékosa címet is.
Aztán a nagy mérkőzés, amelyre mindenki várt, bekövetkezett, a Chargers útjában a New England Patriots állt, elsőként, a Super Bowl felé vezető úton. A hazai szurkolók nagy örömére az összecsapást a San Diego kezdte jobban 14-3-as előnyre szert téve. A félidőre azonban a Patriots ezt egy pontra csökkentette, ekkor tehát 14-13-t mutatott az eredményjelző. A negyedik negyedben villant LT és újra 8 pontos előnyben volt a Chargers. Ekkor azonban, ami következett, az végképp eldöntötte a mérkőzést. Marlon McCree a csapat safety-je elkapta Tom Brady-nek, a Patriots irányítójának egy passzát, de ahelyett, hogy a földre térdelt volna, megpróbált visszafutni vele. Ez azonban olyannyira nem sikerült, hogy a Patriots egy fumble után visszaszerezte a labdát. Az egyenlítésüket követően a bostoni alakulat át is vette a vezetést és 1:10-el a mérkőzés vége előtt adta vissza a támadás lehetőségét a hazaiaknak. Ekkor a Chargers minden erejét beleadva még eljutott egy FG-kísérletig, de azt Nate Kaeding 54 yardról elrontotta.
A vereség hatásától is vezérelve a vezetőedző Marty Schottenheimer a szezon végén elhagyta San Diegot, csakúgy, mint az időközben kinevezett támadásokért felelős edző, Cam Cameron, aki elfogadta a Miami Dolphins vezetőedzői ajánlatát, amit azóta egy baltimorei állásra cserélt. Wade Phillips pedig a Dallas Cowboys vezetőedzője lett, amely pozíciót jelenleg is betölti. Így tehát egy teljes edzői stábot kellett -Steve Crosby special team edzőt kivéve- pótolni. Erre a feladatra vállalkozott Norv Turner a csapat korábbi edzője, aki az új vezetőedzőként érkezett San Diegoba. Mellette a védelem új főnöke, a nagy tapasztalatokkal bíró Ted Cotrell és az új LB-edző Ron Rivera érkezett az edzői stábba. A támadósor vezetését az addigi futóedző Clarence Shelmon látta el ezek után. Azonban nemcsak az edzők, hanem a játékosok között is volt kisebb keringő, aminek során Donnie Edwards a csapat veteránja a csoportrivális Kansas együtteséhez távozott, Keenan McCardell elkapó pedig Washington felé vette az irányt. A mostmár kevésbé előkelő drafthelyeken pedig Eric Weddle és Craig „Buster” Davis érkeztek legnagyobb nevekként a csapathoz.

A Chargers a 2007/2008-as szezonnak bíztató előjelekkel vághatott neki, mivel az előszezonban négy mérkőzéséből, hármat sikerrel vívott meg, egyetlen vereségét a Seattle csapatától szenvedte el. Ezeken a meccseken azonban nem szerepelt LaDainian Tomlinson, a csapat sztárja, Norv Turner taktikája miatt, miszerint pihenteti őt az alapszakasz kezdetéig. Ez azonban nem várt hatást keltett a csapat teljesítményében. Ugyan a szezon első meccsén sikerült legyőzni az előző Super Bowl vesztesét, a Chicago Bearst, de ezután három vereség következett. Sorrendben a New England, a Green Bay és a Kansas City ellen, amelyek közül az utolsó Kansas elleni elvesztett csoportrangadó volt a legfájóbb pont. Ekkorra mindenki kezdte kritizálni az újdonsült edzőt, Norv Turnert, hogy egy ilyen csapatból miért nem képes többet kihozni. A játékosok aztán megmutatták edzőjüknek és a közvéleménynek is, hogy több lakozik bennük, mint amennyit eddig mutattak. Az ötödik héten Denverbe látogatott a Chargers, ahol a szintén csoportrivális Broncost 41-3-ra múlta felül, esélyt sem hagyva a hazai csapatnak. Ezt a teljesítményt tovább folytatva sikerült legyűrni a Houston Texans és az Oakland Raiders gárdáit is.
Az egy héttel ezek utáni történésekre azonban kevésbé emlékeznek vissza szívesen a csapat szurkolói, ekkor ugyanis egy újonc, Adrian Peterson valósággal „szétfutotta” a san diegoi védelmet. Peterson olyan bravúros teljesítményt nyújtott, hogy mezét azóta – 296 yardos futóteljesítménye miatt- Cantonban, a Hírességek Csarnokába is meg lehet csodálni. A minnesotai verséggel zárult hétvégét egy hazai, a Colts feletti győzelem követte. E mérkőzés érdekessége volt, hogy a csapat 2006-ban draftolt cornerback-je Antonio Cromartie, a szakadó esőben három alkalommal is meg tudta szerezni az ellenfél irányítójának, Peyton Manningnek passzát. Ezek egyike pedig egy egykezes labdaszerzés volt, amit sokan máig csodálattal néznek vissza a különféle archívumokban. Jacksonville-ben aztán újabb zakó érte a Chargers együttesét, ez azonban elindított egy olyan folyamatot, amit a legnagyobb örömmel konstatált minden San Diego rajongó. A következő hat mérkőzésének mindegyikét megnyerő csapat egy újabb AFC nyugati divízióbajnoki címet szerezve masírozott a rájátszás küzdelmeibe.

Ott az egész csapat jó teljesítményére szükség volt egy kiugró eredmény eléréséhez. Az első körben a Tennessee Titans ellenében kellett győznie a hazai csapatnak, egyetlen hazai playoff mérkőzésén. Látszott azonban a játékosokon a rájátszás bénító terhe és egy rossz első félidő után, 6-0-s hátrányból kellett hogy felálljon a Chargers. A harmadik negyedben Nate Kaeding és Vincent Jackson szerzett pontjaival fordítottak a hazaiak és a negyedik negyedben Tomlinson adta meg a kegyelemdöfést, egy 1 yardos TD futással.
A második körben Indianaba látogatott a Chargers, ahol a regnáló Super Bowl győztes Colts volt az ellenfél. A sérült sztár, Antonio Gates nélkül, itt is hátrányt kellett ledolgozni, hiszen a félidőre 10-7-es vezetéssel ment a hazai gárda. Aztán, már a szinté megsérült LaDainian Tomlinson nélkül felálló vendégek, pazar csapatjátékuknak köszönhetően – no meg Chris Chambers és Darren Sproles egy-egy touchdownjának – már előnyből kezdték a negyedik negyedet. Ekkor még nagyobb lett a baj, mert a kezdő irányító, az addig szintén kiválóan játszó Phillip Rivers is sérülése miatt a partvonal mellé kényszerült, ráadásul a Colts visszavette a vezetést Anthony Gonzalez hat pontot érő elkapásával és a jutalomrúgással. De jött az utolsó akciósorozat és a tapasztalt csereirányító, Billy Volek. Aki mintha nem is ülte volna végig az alapszakasz nagy részét, egészen az indianapolisi végzónáig vezette támadóegységét. Az i-re a pontot ő maga tette fel 1 yardos futásával. A hazaiaknak erre már nem volt válaszuk és így, a Chargers ezt az akadályt is sikerrel vette, a Super Bowlig pedig már csak egy akadály volt előttük, a New England Patriots.
A mindaddig veretlenségét a szezon során megőrző Patriots, hazai pályán fogadta San Diego kedvenceit. A nagy hidegben, az előző összecsapásokon megsérült Tomlinson és Gates nélkül, valamint egy szintén sérülésekkel küzdő, de játszani akaró Rivers-szel lépett pályára a Chargers. A kezdeti tapogatózásból először ők ébredtek és egy Nate Kaeding mezőnygóllal 3-0-s előnyre tettek szert. Ezt azonban a hazaiak egy Lawrence Maroney touchdownnal megfordították. A szünetig nem nagyon változott az eredmény mikor is 14-9-re vezetett a Patriots. A vendégek a második félidőben is tartották magukat, de újabb lehetőségeiket sem tudták háromnál több pontra váltani, így csak 14-12-re tudtak feljönni. Ez aztán végül végzetes hibának bizonyult, mert a New England, Tom Brady 6 yardos passzával Wes Welkernek, újabb 7 pontot szerzett és eldöntöte a találkozót. Brady, holott eladott 3 passzt, mégis győzelemre vezette csapatát, ezzel vetve véget a Chargers szurkolók –1994 óta tartó- újabb Super Bowlról szőtt álmainak. Legalábbis erre az évre.

A szezont követően azonnal kés alá feküdt mind a három sztár, akik a nyugati konferencia döntőjében már nem nagyon tudták segíteni csapatukat. Azóta Phillip Rivers és LaDainian Tomlinson is felépült és edzésben van, Antonio Gates pedig szintén bevethető lesz már a szezon kezdetére.
Az edzők közötti változás volt, Matt Simon, a futók- és James Lofton, a szélső elkapók edzőjének elküldése a csapattól. Utóbbi helyét a Pro Football Hall of Fame tagja, a volt Chargers profi, Charlie Joiner vette át, az új running back edző pedig Ollie Wilson lett.
A vezetőségben végbement változás alapján, a csapat, posztjáról leköszönő Assistant GM-je Buddy Nix helyét, a korábbi Dolphins és Saints GM, Randy Mueller vette át.
A legfontosabbak azonban talán a játékosok, akik ismét jöttek-mentek az idény végeztével. Elhagyta San Diego városát többek között Drayton Florence cornerback, aki a Jacksonville ajánlatára nem tudott nemet mondani. Továbbá Marlon McCree a 2007-es New England mérkőzés meghatározó alakja, aki a csoportrivális Denver Broncost választotta. Mellettük elbocsátották Shane Olivea jobb oldali támadó falembert és az idősödő, de így is nagy munkabírású Lorenzo Neal fullbacket. Azonban az érkezők oldala is figyelemre méltó. Ugyanis a Chargers mezében láthattuk a következő szezonban Derek Smith, tapasztalt középső linebackert, aki kettő évre kötelezte el magát. A Chargers kezdő ILB-je, Stephen Cooper négy meccses eltiltással kezdte a szezont, így Smith érkezése nagyon fontosnak tűnt. Az érkezettek közé tartozott még LJ Shelton jobboldali, szintén tapasztalt falember, valamint hozzá hasonlóan a támadófalba érkezett Jeremy Newberry center. Shelton két évre, míg Newberry egy évre írta alá új szerződését. Mark Jones pedig, aki szintén rövid távú kontraktust írt alá, a visszahordásoknál fog reményeink szerint jeleskedni.
Végül pedig a Draft. A játékosbörzén ebben az évben az első kör 27. helyén választhatott csak a csapat, köszönhetően a jó szereplésnek. Ezzel a lehetőséggel pedig az Arizona egyetem cornerbackjére, Antoine Casonra esett a stáb választása. A harmadik körben egy eléggé vitatott csere keretében – a New England Patriots együttesével – megszerezték Jacob Hester, sokoldalú futójátékost a Louisiana State egyetemről. Az ő igazolása a jövő függvényében válhat pozitívvá, vagy negatívvá a közvélemény szemében. A későbbi körökben Marcus Thomas futó, DeJuan Tribble cornerback és Corey Clark támadó falember csatlakozott a kerethez.

A 2008/2009-es szezont hatalmas várakozások előzték meg a csapat háza táján. Több helyen, mint lehetséges Super Bowl résztvevő jelent meg a csapat.
Az előszezon ennek megfelelően is alakult, a Chargers 3-1-el zárt. Azonban Shawne Merriman térdében szalagszakadást diagnosztizáltak, ami még pályafutását is veszélyeztethette (végül az első játékhét után döntött a műtét mellett).

Az első két játékhéten egyaránt fordulatos mérkőzéseken szenvedett szoros vereségeket a Chargers. Először a Carolina Panthers ellen, Dante Rosario utolsó másodperces TD elkapásának köszönhetően, majd a második héten Denverben -egy bírói hibák által is tarkított összecsapáson- egy sikeres kétpontos variáció jelentette a vereséget, ami Eddie Royal nevéhez köthető.
A 0-2-s szezonkezdet után következett 2 győzelem, sorrendben a Jets és -borzalmas első félidei játék ellenére- az Oakland Raiders ellen. A szurkolók ekkor úgy gondolták, megindul felfelé a csapat, ami sajnos téves feltételezésnek bizonyult.
Rögtön Miami-ban egy 17-10-es zakót kapott a csapat, amit ugyan még kijavított a Chargers -mégpedig a New England Patriots legyőzésével- de a rá következő két játékhéten két újabb pofon érte a játékosokat és a szurkolókat is. A Buffalo (23-14), majd -egész London és sok magyar szurkoló szeme láttára- a Saints is megállj-t parancsolt a San Diego rohamoknak.
A bye week a legjobbkor jött mindenkinek a csapat háza táján. A gyenge védekezés miatt ekkor távolították el az addigi defensive coordinatort Ted Cotrell-t, helyére pedig Ron Rivera lépett.
Ugyan ez a döntés eleinte hatalmas javulást nem hozott, a következő összecsapást behúzta hazai pályán -a Chiefs ellen- a Chargers. Ám az újabb győzelmet sem követte több, mivel mind Pittsburgh-ben (11-10), mind a Colts és a -Bolts korábbi csere RB-jével, Michael Turner-rel felálló- Falcons ellenében hazai pályán is vereséget mutatott az eredményjelző a végső sípszó után. Ekkor már szinte mindenki temette a csapatot, elúszni látták a szurkolók a playoff lehetőségét, látván a Denver Broncos 3 meccses előnyét szeretett csapatukkal szemben. Azonban nem várt fordulat következett be a formát illetően és innentől kezdve a Turner-csapat már nem tudott veszíteni. Előbb hazai pályán a Raiders-t verték (34-7), majd Kansas-ben fordították javukra a Chiefs elleni csoportbeli rangadót az utolsó negyedben (22-21). Az utolsó előtti héten Tampa-ban begyűjtött győzelem pedig már azt jelentette -köszönhetően a Broncos sorozatos vereségeinek- hogy az utolsó héten a két rivális küzdelmének győztese kerül a rájátszásba. Ezt a meccset, végül simán nyerte a hazai Chargers (52-21) és negyedik kiemeltként került a playoffba. Nem mellékesen megszerezte újabb AFC West bajnoki címét.
A rájátszásban elsőként az Indianapolis Colts és az MVP, Peyton Manning került a csapat útjába. Az előző évi idegenbeli fellépéshez hasonlóan most is kiélezett csata folyt, csak most a Qualcomm stadionban. A mérkőzést végül -miután hosszabbításra mentette azt- a Chargers nyerte 23-17-re, köszönhetően Darren Sproles és Mike Scifres kitűnő játékának.
Ez pedig azt jelentette, hogy a főcsoport elődöntőjében egy hideg pittsburghi túra várt a californiai alakulatra. Ekkor már, az alapszakasz utolsó játékhetében megsérülő LaDainian Tomlinson nélkül játszott a Bolts. Ez meg is látszott a teljesítményen, bár a mérkőzés remekül indult, köszönhetően Vincent Jackson pazar elkapott TD-jének.
A Steelers azonban átvette a játék irányítását és a félidőre már előnnyel ment, amit nem is sikerült ledolgozni a vendégeknek. Ugyan még a negyedik negyedben megcsillant egy kis remény a győzelem kicsikarására, de ezt a hazaiak futójátéka -Willie Parker futott TD-jével- szétzúzta.
Ezzel a meccsel - amelyen mint megtudtuk, a későbbi bajnoktól kapott ki - ért véget a San Diego Chargers playoff menetelése.

(...)

Visszavonultatott mezszámok

14 - Dan Fouts, QB
19 - Lance Alworth, WR
21 - LaDainian Tomlinson, RB
55 - Junior Seau, LB