Philadelphia Eagles [PHI]

Alapítás

1933

Liga

NFC

Divízió

E

Város

Philadelphia, Pennsylvania

Stadion

Lincoln Financial Field

Weboldal

https://www.philadelphiaeagles.com/

Tulajdonos

Jeffrey Lurie

Főedző

Doug Pederson

OC

-

DC

Jim Schwartz

Dicsőséglista

Super Bowl győzelmek száma: 1 - 2017 (LII.)
NFL/NFC Championship győzelmek száma: 6 - 1948, 1949, 1960 (NFL), 1980, 2004, 2017 (NFC)
Divíziógyőzelmek száma: 14 - 1947, 1948, 1949 (NFL East) 1980, 1988, 2001, 2002, 2003, 2004, 2006, 2010, 2013, 2017, 2019 (NFC East)
Playoff szereplések száma: 27 - 1947, 1948, 1949, 1960, 1978, 1979, 1980, 1981, 1988, 1989, 1990, 1992, 1995, 1996, 2000, 2001, 2002, 2003, 2004, 2006, 2008, 2009, 2010, 2013, 2017, 2018, 2019

1931-ben a Frankford Yellow Jackets csődbementével megüresedett egy hely a profi liga csapatai között. Több mint egy év keresés után a liga vezetői két jó barát, Bert Bell és Lud Wray tervezetét tartották a legéletképesebbnek, így 2500$ fejében megalakulhatott az új franchise, a Philadelphia Eagles.

Az első mérkőzésre 1933. október 15-én került sor, a New York Giants otthonában 56-0-ra kapott ki az Eagles. A játékosokat nagyrészt a Penn State, Temple és Villanova egyetemekről „szalajtotta” a csapat. A 30-as években az expanziós csapatok megszokott útját járta a Philly, negatív mérleggel zárt szezonok követték egymást. Ennek ellenére nem volt eseménytelen évtized a Sasok számára. 1936-ban Bert Bell 4000$ leszurkolása után egyedüli tulajdonosa lett a csapatnak, 1939-ben pedig a Philadelphia-Brooklyn lett az első televízióban is közvetített futballmeccs.

A 2. Világháború idején az Eagles sok embert elvesztett a katonai szolgálat miatt, és mivel a Pittsburg Steelers is hasonlóképpen járt, az 1943-as szezonra egyesült a két csapat. Hivatalosan Eagles lett az új együttes neve (előtag nélkül), de a köztudatban leginkább Steagles néven maradt meg. A kooperáció sikeresnek bizonyult, mivel az új csapat 5-4-1-es mérleggel zárt, ezzel a philadelphiai franchise első pozitív mérlegű évadjának örülhetett. A szezon befejeztével a 2 csapat útja különvált, a háborúból hazatérő katonákkal feltöltődött az Eagles kerete.

Az 1944-es draft első körében a Philly a futó Steve Van Buren-t választotta, ennek is köszönhetően a Sasok szárnyra kaptak. 1944-től 46-ig háromszor végeztek második helyen a bajnokságban. 1947-ben első komolyabb sikerét elérve, a csapat bejutott először a keleti divízió döntőjébe, majd a Pittsburgh elleni 21-0-ás diadalnak köszönhetően a bajnoki döntőbe is, ott viszont a Chicago Cardinals felülmúlta az Eagles-t, 28-21-es győzelmet aratva. A liga egyik legjobb támadóalakulata állt össze akkoriban a Phillynél, amelyet a már említett Van Buren mellett az irányító Tommy Thompson és az ifjú elkapó Pete Pihos neve fémjelzett.

1948-ban a csapat folytatta diadalútját, ezúttal azonban az utolsó meccsen sem sikerült legyőzőre találniuk. Ismét a Chicago Cardinals volt az ellenfél, a mérkőzés 7-0-ás philadelphiai sikerrel zárult. A hatalmas hóviharban lejátszott döntő egyetlen touchdownját Steve Van Buren szerezte a negyedik negyedben. (Aki egyébként majdnem elszalasztotta a meccset, gondolva, hogy a vihar miatt elhalasztják, otthon maradt, egészen addig amíg az edző Earle „Greesy” Neale nem szólt neki telefonon, hogy a mérkőzés meg lesz tartva.)

Az 1949-es szezonban az Eagles megismételte egy évvel ezelőtti produkcióját, ismét a döntőig meneteltek, ahol a Los Angeles Rams-el kellett szembenézniük. A 14-0-ás győzelemnek köszönhetően a Philadelphia Eagles lett az első és máig az egyetlen csapat a profiliga történetében amely egymást követő 2 évben a döntőben kapott pont nélkül lett bajnok. Van Buren 196 yardot futott a meccsen, ami máig playoff-rekord az Eaglesnél.

Az 1950-es szezon az Eaglesnek oly sok sikert hozó head coach Greasy Neale utolsójának bizonyult. A csapat egy 6-6-os mérleggel „búcsúztatta”, ami a konferencia 3. helyére volt elég. Neale-t Bo McMillin váltotta a kispadon. A harmadik forduló előtti estén McMillin megbetegedett, olyannyira, hogy át kellett adnia a Philly irányítását Wayne Millner-nek. Ilyen körülmények között nem is olyan meglepő, hogy a szezonban mindössze 4 győzelmet sikerült begyűjteni 8 vereség mellett...
Az évad végeztével Millner-nek is megköszönték a munkáját, helyére Jim Trimble került. Átlagos szezonok követték egymást. Bár a csapat nem halmozott sikert sikerre, a szurkolóknak mégis volt okuk az örömre. Pete Pihos egyértelműen a liga legjobb receiverei közé emelkedett, a rúgó Bobby Walston 1954-ben a legtöbb pontot szerezte a bajnokságban, az irányító Adrian Burk pedig 1954. október 17-én a Washington elleni 49-21-es győzelem alkalmával 7 touchdown passzt adott, ezt máig nem döntötte meg senki (bár beállítani kétszer is sikerült).
1956-ban Hugh Devore váltotta Tremble-t, de az eredmények vele sem javultak. Miután az 1958-as szezont 9 vereséggel zárta a csapat, a vezetőség úgy döntött nem habozik, komoly lépéseket tesz azért hogy a Sasokat ismét a liga legjobb gárdái között emlegessék. Edzői pozícióba a korábban a San Francisco-nál már szép eredményeket elérő Buck Shaw került. Irányítónak megszerezték az öregedő, de még magas szinten teljesíteni tudó Norm Van Brocklin-t egy trade keretében a Los Angeles Ramstől. Emellett a csapat átköltözött a Franklin Field-re, így a nézőszám a kétszeresére növekedett.
A változtatások hamar megtették hatásukat, ezt mutatja az 1959-ben elért 7-5-ös mutató. 5 év után először végzett az Eagles több győzelemmel mint vereséggel, ez pedig a konferencia második helyére volt elég.

Az 1960-as évad az egyik legemlékezetesebbként vonult be Philadelphia történelmébe. Az Eagles-t inkább az akarat és határozottság jellemezte mint a kiemelkedő tehetség (egy újságíró később gúnyosan úgy jellemezte a 60-as Eagles-t, mint az a csapat, aminek semmilye nem volt csak egy bajnoki címe). A konferencia megnyerése után (11 év után először) mégis eljutottak a döntőig, ahol 1960. december 26-án Vince Lombardi Green Bay-ével találkozott a Philly. A dermesztő hidegben lejátszott meccs 17-13-as Eagles győzelemmel zárult, ez Lombardi egyetlen playoff-vereségét jelentette a Green Bay élén. Bednarik a mérkőzés összes playében fennt volt a pályán, az offense-ben centerként, a defense-ben pedig linebackerként, ez a mai napig egyedülálló egyéni teljesítmény. A mérkőzés emblematikus jelenetét is ő szolgáltatta, amikor az utolsó másodpercekben földreküldte a Packers fullbackjét, Jim Taylort.
A szezon végeztével Van Brocklin és Shaw is bejelentette visszavonulását.

Az új főedző Nick Skorich lett, az irányítói teendőket pedig az ifjú Sonny Jurgensen vette át. Úgy tűnt, a csapat esélyes a bajnoki cím megvédésére. Ez azonban nem jött össze, ezúttal csak a konferencia második helyét sikerült megcsípni. Az 1962-es szezonban hatalmas sérüléshullám sújtotta az Eagles-t, ennek is volt köszönhető a mindössze 3 győzelem.
A következő év még gyengébben sikerült, 2 győzelem és 2 döntetlen mellett tízszer hagyták el vesztesen a gyepet a Sasok. A pályán kívül sem volt teljes a nyugalom, tulajdonosváltás borzolta a szurkolók idegzetét, aminek végén Jerry Wolman örülhetett.
A gyenge szezonok következményeként az 1964-es évadot már Joe Kuharich vezetésével kezdte meg az együttes. Kuharich kétes trade-ek sorozatát kötötte, hogy helyreállítsa a franchise-t. Többek között a sokak szerint fényes jövő előtt álló Sonny Jurgensen-t Washingtonba küldte Norm Snead-ért cserébe. Ez, és más ügyletek sem bizonyultak hatásosnak. Semmitmondó szezonok követték egymást. A Franklin Field lelátói meccsről meccsre egyre üresebben tátongtak, a leghűségesebb szurkolók között pedig egyre több „Joe must go!” feliratú táblát lehetett látni. Olaj volt a tűzre, amikor az 1968-as évad utolsó 3 meccséből kettőt megnyert az Eagles, ezzel elszalasztva az első választási lehetőséget a drafton (amivel egyébként a Buffalo O.J. Simpson-t választotta...). Az alapszakasz utolsó meccsén tetőzött az elégedetlenség, ezt a szurkolók sajátosan fejezték ki: hatalmas fújolás közepette megdobálták hógolyóval az épp aktuális Mikulást...

1969-ben Wolman csődbementével a franchise az inkább lelkes, mint hozzáértő Leonard Tose kezébe került. Tose első hivatalos intézkedéseként eltávolította a főedzői posztról Kuharich-ot, a helyére Jerry Williams-et nevezte ki.
A franchise áttette székhelyét a Franklin Fieldről a frissen épült, 65 000 férőhelyes Veterans Stadium-ba. A csapat viszont folytatta bukdácsolását, Williams az első szezonjában elért 3-10-1-es mérleg után a második évét három blowout-al kezdte, ezek után nem volt meglepő hogy elbúcsúztak tőle. A helyébe lépő Ed Khayat sem élvezte sokáig a bizalmat, a borzalmas 1972-es év után őt is elküldték. Az őt váltó Mike McCormick irányításával legalább mutatott pár, a jövőre nézve ígéretes jelet a csapat, ilyen volt az ifjú elkapó Harold Carmichael, vagy a linebacker Bill Bergey játéka. Ennek ellenére az 1975-ös szezon után McCormick-ot is menesztették, új főedzőnek pedig a korábban csak középiskolai, illetve egyetemi szinten edzősködő Dick Vermeil-t nevezte ki a vezetőség.
Első évében Vermeil sem tett csodát, a csapat 4-10-es mérleggel végzett, akárcsak 1 évvel azelőtt. 1977-ben az Eagles egy trade keretében megszerezte a tight end Charlie Young-ért cserébe az irányító Ron Jaworski-t a Los Angeles Ramstől. A védelem is kezdett összeállni, ekkoriban a liga egyik legkeményebben ütköző alakulataként tartották számon őket. Annak ellenére hogy az alapszakaszt 5-9-es mutatóval zárta a Philly, Vermeil lelkesedése kezdett átragadni a játékosokra és a szurkolókra egyaránt...
Az 1978-as szezonban hosszú idő után ütőképes csapatot láthattak a szurkolók. A fiatal running back, Wilbert Montgomery a legendás Steve Van Buren óta az első Eagles játékos lett, aki elérte az 1000 yardos határt. Miután az alapszakasz utolsó fordulójában a Philadelphia legyőzte a nagy rivális New York Giants-et (17-13-ra nyert a csapat Herm Edwards fumble return touchdownjának köszönhetően – ezt a playt emlegetik „Miracle at the Meadowlands”-ként), 18 év után ismét bejutott a rájátszásba. A wildcard mérkőzésen az Atlanta-val csapott össze az Eagles, és ott sem vallott szégyent, a találkozó végén mégis a Falcons örülhetett. A kiesés ellenére a szurkolók optimisták voltak, hiszen sok évnyi szenvedés után a Sasok végre esélyesnek tűntek akár a végső győzelemre is.
A következő idényt már mint az egyik titkos esélyes kezdte meg a csapat. Az alapszakaszban 11 győzelmet sikerült összeszorgoskodniuk (1961 óta a legjobb mérleg). Wilbert Montgomery 1512 futott yardjával új franchise-rekordot állított fel. Ezúttal a wild-card forduló sem fogott ki a csapaton, a Chicago 27-17-es legyőzése után a Tampa várt rájuk a Divisional körben. Ez már túl nagy falatnak bizonyult az Eagles számára, a Bucs 24-17-es győzelme vetett véget a Philly szezonjának. A szurkolókat talán vigasztalta kicsit, hogy Vermeil-t az év edzőjének választották...

Az 1980-as szezon-t nagyszerűen kezdte a Philadelphia, első 12 mérkőzésükből 11-et megnyerve. A Ron Jaworski, Wilbert Montgomery, Harold Carmichael, Bill Bergey nevével fémjelzett gárda  valósággal dominálta az NFC-t. Alapszakasz végén 12-4-es mérleg díszelgett a nevük mellett, ez NFC East-beli elsőséget eredményezett. A playoff Divisional körében az ősi rivális Dallas Cowboys-al kellett szembenéznie a csapatnak. A Veterans Stadiumban lejátszott meccs 20-7-es Eagles győzelemmel zárult, ez pedig azt jelentette hogy 1960 után ismét döntőbe került a Philly. A New Orleansben megrendezett SuperBowl-on az Oaklanddel küzdhetettek a Sasok, ám a mérkőzést a Raiders nyerte 27-10-re. Bizarr véletlenként pont a mérkőzés napján hunyt el Joe Kuharich...

1981-ben bár ismét sikerült jó formában kezdeni a szezont, de 6-0 után kisebb hullámvölgybe került az Eagles, aminek következményeként „csak” 10-6-os mérleggel zárták az alapszakaszt. Ennek ellenére a védelem ligaelsőként tündökölt több kategóriában is, az offense-ben pedig Montgomery és Carmichael ismét parádés játékot mutatott. A rájátszás első fordulójában a New York Giants azonban keresztülhúzta a Philadelphia számításait, a Veterans Stadiumban győzve le a Sasokat.

Az 1982-es évadot 2 győzelemmel nyitotta a csapat, de az ezután következő 8 hetes játékossztrájk befejezte után pocsék formában tért vissza a gárda, egymás után elveszítve 4 mérkőzést. A csonka alapszakasz végén 3-6-os mutató állt a Philly neve mellett. Dick Vermeil a Dallas elleni szezonzáró győzelem után lemondott, befejezve philadelphiai karrierjét.

Vermeil helyére az addig defensive-kordinátorként tevékenykedő Marion Campbell ülhetett le. Bár a csapat 6 meccs után 4-2-vel állt az alapszakaszban, ezután egy 7 mérkőzésen át tartó vereségsorozatba futottak bele. Az alapszakaszt végül 5-11-es mérleggel zárta a Philadelphia. Pozitívumként lehetett elkönyvelni viszont, hogy Mike Quick személyében sikerült megtalálni az idősödő (és szezon végén Dallasba távozó) Harold Carmichael utódját.

Az 1984-es szezonnak pocsék formában vágott neki az Eagles, és bár később sikerült összeszedniük magukat, a vége így is 6-9-1-es, megint csalódást keltő mérleg lett. Montgomery a szezon során futási kísérletekben és futott yardokban is megelőzte Steve Van Buren-t az örökranglistán, így már statisztikailag is az Eagles történetének legjobb running backjeként tartották számon. A gyenge alapszakasz ellenére a védelem 60 sack-el új franchise-rekordot állított fel.

Az 1985-ös évadnak már új tulajdonossal kezdett neki a csapat, az 1969 óta regnáló Leonard Tose 65 millió$ fejében adta el az Eagles-t két floridai üzletembernek, Norman Braman-nek és Ed Leibowitz-nek. Ezen kívül még egy lényeges változás volt az offseasonben: az akkor már 30 éves, karrierje végéhez közeledő Montgomery-t Garry Cobb linebacker-ért cserébe Detroitba cserélték. A pályán mutatott játék viszont nem javult, hajszállal jobb, 7-9-es mérleggel zárt a csapat. Campbell-t az alapszakasz utolsó meccse előtt eltávolították posztjáról. Helyét az utolsó fordulóra ideiglenesen Fred Brueney vette át. A szezon legszebb pontja a Philly szurkolók számára az Atlanta elleni meccshez kötődik: a hosszabbításban Jaworski és Quick 99 yardos játéka hozta meg a győzelmet a Sasoknak.

Új vezetőedzőnek a Chicago-val korábban defensive coordinator-ként SuperBowl-győztes Buddy Ryan-t nevezték ki. Az új főedző hamar nekilátott a csapat újjáépítésének, jó néhány veterán játékos került el a csapattól ebben az időben. Ryan hozzáállása hamar átragadt a játékosokra is, az Eagles-t ebben az időben a kemény védekezés és a kemény személyiségek jellemezték. A megfiatalított csapat 5-10-1-es mérleggel zárta az 1986-os alapszakaszt, de a legkeményebb sorsolással a ligában ez megbocsátható volt. Reggie White nevét ekkoriban kezdte megtanulni a liga, játékával kivívta a Pro Bowl részvételt, ahol 4 sackkel tette le a névjegyét (a mérkőzés MVP-je is ő lett).

1987-ben ismét egy játékossztrájk sújtotta az NFL-t. Ennek is köszönhetően csak 7–8-al végzett a csapat (3 vereséget a tartalékoknak „köszönhetett” a Philly). Fontos változás volt, hogy még szezon előtt távozott a csapattól Ron Jaworski, helyét a kezdőcsapatban Randall Cunningham vette át. Cunningham már az 1986-os szezonban is játszott, főként 3. downoknál, amikor kamatoztatni tudta atletikusságát, ebben az évben viszont mint kezdőjátékos mutathatta meg magát. Reggie White is folytatta remek teljesítményét, 21 sacket ért el, és a liga legjobb védőjátékosának választották.

Az 1988-as szezonban beérni látszott Ryan munkája. Végre több győzelmet gyűjtött a Philadelphia, mint vereséget (10-6), 8 év kihagyás után sikerült ismét megnyerni az NFC Eastet. 3 játékost delegált a Philly a Pro Bowlra: White és Cunningham mellett az újonc tight end Keith Jackson is bekerült. Ez az év mégis a Bears elleni playoff-mérkőzés miatt vált emlékezetessé a szurkolóknak. A Chicagoban lejátszott meccs napos időben kezdődött, de a a 2. negyedben hatalmas ködfelhő ereszkedett le, ami szinte teljesen ellehetetlenítette a játékot. Ehhez a Bears jobban tudott alkalmazkodni, és végül 20-12-re megnyerték a meccset.

1989-ben még magabiztosabban teljesítettek a Sasok az alapszakaszban, 11-5-ös mérleget elérve. Cunningham megismételte egy évvel korábbi fantasztikus teljesítményét, annak ellenére, hogy Mike Quick és Keith Jackson is az oldalvonal mellé szorult sérülés miatt a szezon legnagyobb részére. A védelem az NFL legkeményebbjeként tündökölt: labdaszerzésekben, interceptionökben és sackekben is ligaelsők voltak. Reggie White mellett Clyde Simmons, Eric Allen, Jerome Brown, Seth Joyner, Andre Waters, Wes Hopkins voltak a védelem nagy sztárjai. Mindez azonban nem volt elég a playoff első körében, amikor is a LA Rams a Veterans Stadiumban múlta felül az Eagles-t 21-7-re...

A 90-es éveket ugyanott kezdte a csapat, ahol abbahagyta a 80-as évek végén. A kiváló defense mellé már az offense is felnőtt (köszönhetően nagyrészt a frissen igazolt offensive coordinator, Rich Kotite munkájának). Cunningham 30 TD passz mellett futott 942 yardot, míg a két elkapó Calvin Williams és Fred Barnett összesen 17 TD-t szereztek. A running back Keith Byars 81 elkapásával vezette a csapatot, emellett pedig 4(!) touchdown-passzt is kiosztott. A sikeres alapszakasz után azonban most sem tudott átlépni saját árnyékán az együttes, ezúttal a Washington vetett véget a Sasok álmainak a rájátszás első körében...
A szezon végén Buddy Ryan-nel nem hosszabbított szerződést a csapat.

Az új főedző az addigi offensive coordinator Rich Kotite lett. Nem kezdődött jól a szezon az Eagles számára, Cunningham ugyanis az első fordulóban elszenvedett sérülése miatt már nem léphetett abban az évben pályára. A csapatnak utána sem volt szerencséje a sérülésekkel, összesen 5 irányító viselte a zöld mezt az első 8 meccsen (ekkor 3-5-el álltak). Innen sikerült feltámadnia a Phillynek, és az alapszakaszt végül 10-6-al zárnia. A sors azonban ismét nem volt kegyes hozzájuk, ugyanis ez a rendkívül erős NFC-ben nem volt elég a playoffhoz...

Az 1992-es évad előtt hatalmas csapás érte az Eagles-t. A nagyszerű defensive tackle Jerome Brown  életét vesztette egy autóbalesetben. A csapat ennek ellenére 5 vereség mellett 11-szer hagyta el győztesen a pályát, így egy év szünet után visszatért a rájátszásba. Ezúttal sikerült túljutni az első körön, a New Orleans magabiztos legyőzésével. Ezután a Dallas viszont túl nagy falatnak bizonyult, és könnyedén verte meg a Sasokat. Annak azért örülhettek a drukkerek, hogy a futó Herschel Walker Earnest Jackson után (1985) az első Eagle lett, aki túllépte az 1000 yardot.

Az 1993-as szezon előtt a csapat legendája, Reggie White Green Bay-be távozott szabadügynökként. (124 sacket produkált pályafutásának philadelphiai korszakában, az ESPN később megválasztotta a franchise történetének legjobb játékosának.) Az alapszakaszt nagyszerűen, 4 győzelemmel kezdte a Philly, de Cunningham és Barnett sérülései 6 mérkőzésen át tartó vereségsorozatba taszították a csapatot. Ugyan a csereirányító Bubby Brister vezetésével az utolsó 6 meccsből  4-et sikerült megnyerni, de a végső 8-8-as mérleg nem volt elég a rájátszáshoz.

Az 1994-es szezonnak már új tulajdonossal vágott neki a Philadelphia, miután Braman eladta a franchise-t Jeffrey Lurie-nek, egy hollywood-i filmgyártó cég vezetőjének. Ígéretesen kezdte a szezont a csapat, 9 forduló után 7 győzelemmel állt az Eagles, ezután viszont valamilyen oknál fogva teljesen szétesett gárda, elveszítve utolsó 7 mérkőzését. 1987 után először végzett negatív mérleggel a Philadelphia. Szezon végén Kotite-ot elküldték a csapattól.

Az új head coach az addig San Francisco-ban munkálkodó Ray Rhodes lett, aki magával hozta a running back Ricky Watters-t is. Rhodes első évében a csapat gyenge kezdés után magára talált, és 10-6-tal zárta az alapszakaszt. Szezon közben Cunningham helyét Rodney Peete foglalta el a kezdőcsapatban. A Watters-Garner running back duó pedig a liga 4. legeredményesebb futójátékát szolgáltatta az Eagles-nek. William Fuller megmutatta, hogy Reggie White után is van élet, 13 sackjével első lett az NFC-ben. A playoff első körében az esélyesebbnek tartott Detroit-ot ejtette ki a Philly, 1 héttel később viszont jött ismét a Dallas, és a Sasok szezonja véget ért.

Az 1996-os évet már Cunningham nélkül kezdte meg a gárda (Minnesota-ba távozott). Troy Vincent személyében viszont egy neves free agent is érkezett a csapathoz. A szerencse viszont megint nem kedvezett a csapatnak, hiszem Peete sérülésével kidőlt a kezdő QB. Helyét Ty Detmer vette át, aki viszont meglepően hatékonyan irányította az offense-t. Legjobb elkapójának Irving Fryar bizonyult (88 elkapás 11 TD), Watters pedig 1855 össz-yardjával ligaelső volt. Fuller újabb sikeres évet zárhatott 13 sackjével. Az alapszakaszt 10-6-os mutatóval zárta ismét a Philly, ami természetesen rájátszást eredményezett, ezúttal azonban nem sikerült túljutni a wild-card fordulón (a San Francisco 14-0-val ejtette ki őket).

Az 1997-es szezont alapjában meghatározták a sérülések, sokatmondó adat hogy összesen 42 játékos volt kezdőcsapatban (csak irányítóból 3). A rájátszásra így nem volt esélye a csapatnak, végül 6-9-1-el végeztek. Fryar-nek és Watters-nek ennek ellenére emlékezetes marad ez az évad, hiszen előbbi karrierje legjobb statisztikáját hozta össze, utóbbi pedig az első futó lett a Philly történetében aki 3 egymást követő szezonban lépte túl az 1000 yardot.

Az 1998-as év még gyengébbre sikerült. A 0-5-ös kezdés a szurkolóknak már sejteni engedte hogy nem szabad sokra számítani a csapattól, de a 3-13-as mérleg még így is kiábrándító volt a szezon végén. A legeredményesebb támadójátékos a másodéves  running back Duce Staley volt, aki a csapatban első volt touchdownok(6), futott yardok(1065) és elkapások(57) tekintetében is. A védelem vezérévé a szezon előtt Jets-től megszerzett Hugh Douglas lépett elő, aki 12,5 sackjével a 7. helyen végzett az NFL-ben. Mindez azonban nem tudta megmenteni Ray Rhodes-t a menesztéstől...

Rhodes helyére a Green Bayben addig quarterback-edzőként dolgozó Andy Reid került. Jim Johnson személyében új defensive coordinator-t is szerzett a csapat. A felfrissített edzői gárda első komoly lépése Donovan McNabb draftolása volt. Bár a döntés a szurkolók nagy részének nem tetszett, miután McNabb megmutatta magát a pályán (a 10. héten a Washington ellen), már nem sokan vitatták a fiatal irányító képességeit. Az új lendületet kapott védelem első helyen zárt a ligában 46 labdaszerzéssel. Troy Vincent és Brian Dawkins karrierjük során először kerültek be a Pro Bowl keretbe. Az 5-11-es alapszakasz ellenére optimizmus uralkodott a csapatnál.

A 2000-es szezon a legnagyobb fordulatot hozta a franchise történetében. Az előző évi 5-11 után a csapat 11-5-el végzett, 2. helyet megszerezve az NFC Eastben. McNabb az alapszakasz MVP-szavazáson második helyen végzett Marshall Faulk mögött (az Eagles szerzett yardjainak 75%-a az ő nevéhez fűződött). Chad Lewis az NFC-ben a legtöbb labdát kapta a tight endek között (69). A védelemből is kikerült 3 Pro Bowl-játékos (Vincent, Trotter, Douglas). A wild-card héten a Tampán magabiztos 21-3-as győzelemmel sikerült túllépni, a későbbi Super Bowl-résztvevő NY Giants azonban már kifogott a Sasokon.

2001-ben sem érte be a Philadelphia 11-nél kevesebb győzelemmel. 1988 óta először végzett az NFC Eastben első helyen a csapat. Az idegenbeli mérkőzéseken elért 7-1-es mérleg a legjobb azóta is a franchise történelmében. A védelem a második legkevesebb pontot engedte az NFL-ben, 4 játékost is adva az NFC PB-keretébe (Dawkins, Trotter, Douglas, Vincent). A playoffban megint túljutott a Buccaneers-en a Philly, ezután a Chicago-t idegenben sikerült legyőzni, így 1980 óta az első NFC döntőjére készülődhetett a gárda. Az akkoriban topon lévő St. Louis viszont túl nagy falat volt a Philadelphiának, 29-24-es verést mértek a zöldekre.

2002-ben utoljára játszotta hazai mérkőzéseit a csapat a Veterans Stadium-ban. A legendás stadiont szépen „búcsúztatta” a Philly. Az alapszakaszban 415 szerzett ponttal franchise-rekordot állítottak fel (mindezt úgy, hogy 6 meccset is McNabb nélkül volt kénytelen megvívni a gárda, az irányítónak eltört a bokája, csak a rájátszásra tért vissza), a Pro Bowlra pedig 10 játékost is delegált az együttes. A védelem szinte az összes statisztikai kategóriában  a liga első 5 csapata között volt. Pályaelőnyt kiharcolva a playoffban sikerült túljutni az Atlanta-n, az NFC döntő azonban ezúttal is a búcsút jelentette az Eagles-nek, a későbbi győztes Tampa Bay 27-10-el vetett véget a philadelphiai álmoknak...

Az új stadiont, a Lincoln Financial Field-et 2 vereséggel avatta fel a Philadelphia, ezt követően azonban összeszedte magát a csapat, és ismét 12-4-el zárta az alapszakaszt. McNabb-et ismét sérülések gyötörték, ezúttal a dobó kezében, ennek is köszönhetően az első 6 meccsen csak küszködött. Ezek után viszont megtáltosodott az irányító, és novemberben az NFC legjobb támadójátékosának választották. A Westbrook, Buckhalter és Staley nevével fémjelzett futójáték összesen 2465 yardot hozott a csapat konyhájára. Mindez azonban nem volt elég ahhoz, hogy Super Bowlba jusson a csapat, az NFC döntő (a Carolina ellen) ezúttal is a végállomásnak bizonyult...

A 2004-es szezonnak egy nagy erősítéssel vágott neki az Eagles, a receiver Terrell Owens egy három csapatot érintő ügylet (San Francisco, Baltimore, Philadelphia) keretében került a testvéri szeretet városába. Owens-nek komoly szerepe volt abban, hogy McNabb addigi (és azóta is) legjobb szezonját zárta (31 TD, 8 INT, 3875 yard). A védelem Jeremiah Trotter, Jevon Kearse és Brian Dawkins vezérletével második helyen zárt a ligában engedélyezett pontok (16,3 meccsenként) és sackek (47) tekintetében. Az NFC Eastet ismét sikerült megnyerni, sorozatban negyedszer is. A rájátszásban is magabiztosan menetelt a csapat, előbb a Minnesota-t, majd az NFC döntőjében az Atlanta-t verve jutott Super Bowlba az Eagles, 1980 után először. Philadelphiában valóságos népünnepély tört ki, de ez nem bizonyult tartósnak, ugyanis a döntőben a New England Patriots 24-21-re győzedelmeskedett, további várakozásra késztetve az oly régóta bajnoki címre váró szurkolókat.

A 2005-ös évadot a sérülések és a pályán kívüli problémák jellemezték leginkább. Az Owens és McNabb közötti viszony teljesen megromlott, TO-t a csapatra negatívan ható viselkedése miatt először 4 meccsre eltiltotta a vezetőség, majd az utolsó 9 mérkőzésre már nem is nevezték. A csapat 4-2-es kezdés után a rengeteg sérülés miatt (McNabb, Westbrook, Fraley, Pinkston, Sheppard és Thomas is kidőlt rövidebb-hosszabb időre)  nem tudott versenyképes maradni, és az utolsó 10 mérkőzéséből 8-at elvesztve végül 6-10-es mérleggel zárt. A szezon után Owens-t elküldte a csapat, végetvetve rövid, ám annál botrányosabb philadelphiai karrierjének.

A 2006-os szezont McNabb pazar formában kezdte, az ötödik heti Dallas elleni győzelemmel a Sasok már 4-1-el álltak. Ezután egy 3-meccses vereségsorozat következett, majd a Washington legyőzése után Tennessee-be látogatott az Eagles. Nem bírtak a Titans-el, de még nagyobb csapást jelentett McNabb újabb sérülése, aminek köszönhetően a szezon hátralévő idejében már nem számíthattak rá a Sasok. A helyére lép veterán Jeff Garcia viszont mindenki legnagyobb meglepetésére egy Indianában elszenvedett vereség után 5 győzelemre vezette a Philadelphia-t, bejuttatva őket a rájátszásba. A wildcard-fordulóban Akers győztes field goaljával a nagy rivális Giantset búcsúztatta a Philly. Az NFC elődöntőjében a New Orleans otthonába utazott a gárda, ahol viszont 27-24-es arányban alulmaradtak. Ennek ellenére kellemes szezon zárt a Philadelphia, hiszen McNabb megsérültével mindenki azt gondolta, hogy elbúcsúzhatnak a rájátszástól...

A 2007-es évad előtt mindenki reménykedett abban, hogy McNabb teljesen felépült a térdsérüléséből, de az első pár mérkőzésen látszódott, hogy erről szó sincs. A csapatot Westbrook vitte a hátán, és bár McNabb az alapszakasz második felére belelendült a játékba, a rájátszásról lecsúszott a Philadelphia. Az utolsó 3 meccset sikerült megnyerni, így legalább némileg kellemes szájízzel gondolhatnak vissza a szurkolók az évre. Westbrook ebben a szezonban egyértelműen bizonyította, hogy a liga elitjébe tartozik, ezenfelül a fiatal, tehetséges védelem is bizakodásra adott okot.

A 2008-as szezon ígéretesen kezdődött a Sasok számára, McNabb príma formában játszott az első pár héten, Westbrook szállította a TD-ket, az újonc DeSean Jackson személyében pedig a szurkolók a jövő nagy elkapóját kezdték el látni. Az alapszakasz közepe táján azonban egyre sokasodtak a gondok, sokan kritizálták McNabb-et, a playhívásokat, és a futójáték sem muzsikált jól (egyedül a védelemre nem panaszkodhatott senki). Az elégedetlenség a 10-11. mérkőzésen csúcsosodott ki, a csapat ekkor először döntetlent játszott az akkor 1-9-es mérleggel szerénykedő Cincinnati-vel, majd  megsemmisítő, 36-7-es vereség következett a Baltimore otthonában. A Ravens ellen az első félidőben McNabb olyan pocsékul játszott, hogy Reid a szünetben lecserélte, azonban az látszott hogy a helyére küldött Kevin Kolb nem lehet megoldás az év hátralévő részében, így a következő héten McNabb megkapta az utolsó lehetőségét. Mindenki meglepetésére a Sasok pazar játékkal rukkoltak elő az Arizona ellen (48-21-es diadal), majd két győzelem következett zsinórban. Bár ezután a Washington ellen botlott a csapat, de az alapszakasz utolsó fordulójában a Dallas ellen hazai pályán igazi örömfutballt bemutatva (és még pár másik mérkőzés kedvező alakulásának köszönhetően) véghezvitték a pár héttel azelőtt még lehetetlennek tűnőt: bejutottak a rájátszásba. Úgy tűnt szárnyra kapott a gárda, a wild-card fordulóban Minnesota-ban meggyőző játékkal 26-14-re verték a Vikingeket, majd a címvédő New York Giants sem tudta megállítani az Eagles-t. A főcsoportdöntőben a meglepetéscsapat Arizona várt a Sasokra. Ez volt az első olyan mérkőzés a rájátszásban, ahol egyértelmű esélyesként tekintettek a csapatra, lehet ez is közrejátszott abban, hogy a Cardinals 32-25-ös arányban legyőzte a Philly-t. Az offseason-ben több ikonjától is megvált a gárda, Brian Dawkins elvesztése valósággal sokkolta a szurkolókat, ezenfelül a William Thomas és Jon Runyan által alkotott veterán OT-páros is távozott.

A csapat 2009-ben kemény rajtot vett, első 7 találkozójából úgy nyert meg ötöt, hogy két mérkőzésen is a csereirányító Kevin Kolb volt kénytelen kezdeni McNabb bordasérülése miatt. Ekkor azonban egymás után két vereség is következett, előbb a Dallas, majd a Chargers ellen. Ezzel 5-4-es mutatóval állt a gárda, és egyre kevesebben kezdtek el hinni a rájátszásban. De senki nem számolt azzal, hogy a védelem magára talál, és turnover gyártásba kezd, illetve a támadósor nagy játék specialistává lép elő. Sorozatban 6 győzelmet eredményezett a javulás, melyre 2003 óta nem volt példa a csapatnál, illetve az utolsó heti eredménytől függetlenül rájátszást is ért. Így már „csak” annyi tétje volt az idegenbeli Dallas mérkőzésnek, hogy ki lesz az NFC East bajnoka, illetve meglesz-e a wild card pihenő. A lélektelen játéknak köszönhetően a Cowboys simán nyert, ezzel a csapat csak a 6. helyen jutott a rájátszásban, ahol azonnal újra egy idegenbeli mérkőzés várt rájuk a Dallas ellen. A nagy téttel bíró mérkőzés se hozott sok javulást az Eagles számára, sima 34-14-es vereség lett a vége, köszönhetően a rengeteg dropnak is. Összességében azonban nem lehetett panasz az évre, McNabb karrierjének egyik legjobb évét produkálta (92.9 rating, 60%-os pontosság, 3553 yard); DeSean Jackson végleg berobbant (1158 elkapott yard, 9 TD, 2 poszton is Pro Bowl résztvevő); Brent Celek elit TE évet futott (76 elkapás, 971 elkapott yard, 8 TD). Az újonc játékosok sem okoztak csalódást, mind az elkapó Maclin, mind a futó McCoy 600 yard fellett zárt.

Ennek ellenére a szurkolók nem voltak éppen elégedettek, amit a vezetőség is észlelt, így nagytakarítás kezdődött 2010-re. Összesen 12 veterán játékos távozott, köztük a franchise irányító Donovan McNabb, vagy a mindenes futó Brian Westbrook. Hivatalosan a karmesteri pálca Kevin Kolb kezébe került, akinek a feladata az volt, hogy bizonyítsa be, hogy megérett a posztra. Szerencsétlenségére igazán lehetősége se volt, mindjárt a nyitóhéten agyrázkódást szenvedett, helyére pedig az előző évben börtönbüntetésének letöltése után megszerzett Michael Vick érkezhetett. Vick fantasztikus játékkal rukkolt elő a Lions és Jaguars elleni soron következő találkozókon, azonban az 5. héten ő is lesérült a Redskins ellen, így újra Kolb kezdhetett. Vezetésével egy magabiztos siker jött a 49ers és a Falcons ellen, de utána egy óriási összeomlás eredményeképpen vereség a Tennessee ellenében. Következett a bye week, ahol Reid újra Vick-et jelölte kezdőnek, aki egy hármas győzelmi szériával igazolta a döntés helyességét. A csapat ekkor óriási formában volt, a támadókat szinte meg sem lehetett állítani (59 szerzett pont a Washington ellen idegenben pl.), viszont ezt követően a Bears kőkemény védelme várt a Phillyre. Nem sikerült jól a kirándulás, a Chicago szinte teljesen megfogta Vicket, és kikényszerítették a szezonbeli első interception-jét is. A csapatot ez nem fogta meg, újabb hármas győzelmi sorozat következett, ráadásul mindegyik úgy, hogy a záró negyedben még hátrányban volt a gárda. A legemlékezetesebb a Giants elleni hajrá volt, 8 perccel a találkozó vége előtt az Óriások 21 ponttal vezettek. Azonban előbb Vick egy nagy passzal Celeket találta meg, majd ő maga futott be az endzoneba, végül pedig Maclinnek osztott ki egy 6 pontot érő átadást. Pár másodperc volt a mérkőzésből, amikor a Giants puntra készült, mindenki más pedig a hosszabbításra. De senki nem számolt DeSean Jackson fantasztikus visszahordásával, mely győzelmet eredményezett a Sasoknak, illetve a ligának az első game winning punt returnt. Az utolsó előtti héten a kedvező eredmények alakulása miatt is belefért a vereség, így is csoportgyőztes lett a csapat. A legutolsó hét már szinte pihenőhét volt, a cserék kikaptak ugyan a Dallastól, de ez szinte senkit nem érdekelt. Jöhetett a rájátszás, és a Packers Philadelphiába. A találkozó végén a Sajtfejűek örülhettek, köszönhetően két kihagyott mezőnygólnak az Eagles részéről, illetve több kulcsfontosságú elejtett passznak. A szezon ennek ellenére újra sikeres volt, hiszen egy építkezős évben sokáig még Super Bowl esély is lebegett a szemek előtt. Vick élete legjobb évét produkálta, mind TD-ok, mind passzolt yardok, mind futott TD-ok, mind a labdaeladások számát tekintve. McCoy megmutatta, hogy tudja pótolni a Westbrook által hagyott űrt, az egyedüli probléma csak a védelem volt, mely nem volt képes megállítani szinte egy támadósort sem a szezon második felére. Ez Sean McDermott, védekező koordinátor leváltását is eredményezte.

(...)

Visszavonultatott mezszámok

5 - Donovan McNabb, QB
15 - Steve Van Buren, HB
20 - Brian Dawkins, S
40 - Tom Brookshier, CB
44 - Pete Retzlaff, RB/WR/TE
60 - Chuck Bednarik, LB/C
70 - Al Wistert, OT
92 - Reggie White, DE
99 - Jerome Brown, DT