Tampa Bay Buccaneers [TB]

Alapítás
1976
Liga
NFC
Divízió
S
Város
Tampa, Florida
Stadion
Raymond James Stadium

Weboldal
http://www.buccaneers.com
Szurkolói weboldal
http://buccaneershun.wordpress.com

Tulajdonos
A Glazer család
Főedző
Dirk Koetter
OC
Todd Monken
DC
Mike Smith

Dicsőséglista

Super Bowl győzelmek száma: 1 - 2002 (XXXVII.)
NFC Championship győzelmek száma: 1 – 2002
Divíziógyőzelmek száma: 6 – 1979, 1981, 1999 (NFC Central), 2002, 2005, 2007
Playoff szereplések száma: 10 - 1979, 1981, 1982, 1997, 1999, 2000, 2001, 2002, 2005, 2007

A 70-es évek

1974-ben az NFL bővíteni kívánta a nemrég az AFL-el egyesített ligát, és a két új franchise közül az egyik Tampa-ban alakulhatott meg. Eredetileg Tom McCloskey, a philadelphia-i építkezési vállalkozó lett volna a tulajdonos, de likviditási gondjai akadtak, így átadta az NFL-körökben már jól ismert jacksonville-i Hugh Culverhouse-nak a jogot. Az évente megtartott Gasparilla kalózfesztivál miatt nevezték el a gárdát Buccaneers-nek, és első főedzőnek kinevezték a korábban a USC egyetemen dolgozó John McKay-t. Két évvel később, 1976-ban csatlakozhattak is az AFC West-hez, és az újonc csapat megfizette a tanulópénzt, 0-14-el zárt a gárda. Ekkoriban a frissen csatlakozott együttesek szinte csak haszontalan cseréket és zöldfölű újoncokat szerezhettek, nem is meglepő a gyenge produktum. McKay edző sok kritikát is kapott, túlságosan NCAA-sítlúsban játszatta a csapatot. A szezon után a másik új együttessel, a Seattle Seahawks-szal csoportot cseréltek, a valamivel könnyebbnek ígérkező AFC Central-ba kerülve. Az első tizenkét találkozót itt is elvesztették. Ezután a New Orleans legyőzésével megismerték a győzelem ízét, és nem kellett sokat várni a sikerek folytatására. ’78-ban már 5-11 volt a mérleg, és ezután következett az áttörés.

A 80-as évek

1979-ben a QB Doug Williams és a végre bizonyító futó, Ricky Bell, valamint a ligaszerte rettegett védelem és vezére, Lee Roy Selmon DE vezetésével a Bucs megnyerte a divíziót. A 10-6-os alapszakasz után jöhetett az első rájátszás meccs, és rögtön az első győzelem a Divisional körben, meglepetésre a Philadelphia-t is sikerült legyűrni. Azonban a konferenciadöntő még túl nehéznek bizonyult, a Los Angeles Rams 9-0-s győzelemmel távozott Tampa-ból. 1980 ugyan egy gyenge idény volt, de ’81-ben ismét a jó Buccaneers volt a pályán, és ezúttal a 9-7 is elegendő volt az NFC Central megnyeréséhez. Ehhez az utolsó meccsen Detroit-ban kellett nyerni, azon a pályán, ahol abban a szezonban még senki sem nyert, de a ki-ki összecsapást sikerült behúznia a Kalózoknak, így következhetett a playoff-ban a Dallas, de a Cowboys nagyon soknak bizonyult, 38-0-ával küldték haza a Tampa Bay-t. 1982-ben 0-3-mal indított a Bucs, de az ezt követő játékossztrájk jól jött a csapatnak, és a munkamegtagadást követő hat találkozóból ötöt megnyertek. Így újra elérték a rájátszást, de az első kanyarban megint a Dallas jelentette a végállomást, igaz, ezúttal jóval szorosabb meccsen. Ezzel azonban hosszú esztendőkre elegendő sikert szerzett a gárda, ugyanis a nyolcvanas évek hátralevő szezonjai nem igazán hoztak sikereket.

1983-ban Doug Williams fizetésemelést kért, de Culverhouse nem adta meg, így átigazolt a rivális ligába, a USFL-be. Később visszatért a Redskins-hez, és ott Super Bowl-t is nyert, de a nélküle felálló Tampa teljesen enervált játékot produkált, a győzelmek egyszerűen nem jöttek. Kettő, hat, kettő, kettő, négy, öt, öt, ez a számsor mutatja ’83-tól a győzelmeik számát, és nem havonta, hanem évente. Williams-nek olyan utódai voltak ebben az időszakban, mint Steve Young, vagy később Vinny Testaverde, aki miatt elcserélték Young-ot a 49ers-hez. 1984-ben küldték el McKay-t, de sem Leeman Bennett, sem Ray Perkins nem hozott igazi változást, előbbi ’86, utóbbi ’90 után távozott. A draftokon hibák sorát vétették, és az NFL egyik legnagy veszteseként tekintettek a franchise-ra.

A 90-es évek

1990-ben lett kinevezve Richard Williamson, a korábbi támadóedző, de ő sem tudta megtörni a sikertelenséget, annak ellenére, hogy a szezon közben vette át a csapatot, és a hátralevő meccseket viszonylagos sikerrel vette, második lett az NFC Central-ban. Azonban ’90-ben csupán három győzelem jött össze, és Williamson-nak mennie kellett. Utódja, a Cincinnati-vel korábban Super Bowl-t is megjáró Sam Wyche hozta az első jó szelet a Kalózok vitorlájába. Bár a pozitív mérleget továbbra sem sikerült összehozni – ’92-ben és ’93-ban öt, ’94-ben hat, ’95-ben hét sikert jegyezhetett a Buccaneers -, de több, későbbi emblematikus figura ekkor került a gárdához, mint például John Lynch, Derrick Brooks, Warren Sapp. Wyche-t az építkezés közepén már új vezetőség rúgta ki 1995 után, mivel Culverhouse elhunyt, és ekkor derült csak ki, hogy a franchise csőd közeli állapotban volt. Az ifjabbik Culverhouse éppen ezért úgy döntött, eladja a Bucs-ot, és meglepetésre a jelöltek közül a legszegényebbet, Malcolm Glazer-t választotta vevőként, és akkoriban rekordnak számító 192 millió dollárért a mai Manchester United-tulajdonosé lett a franchise. Glazer a Minnesota védőedzőjét, Tony Dungy-t bízta meg a vezetőedzői feladatokkal, és elkezdte egy új aréna felépítését is.

1996 még nem a nagy pálfordulás esztendeje volt, 1-8-as kezdés után azonban az egyre inkább beérő védelem vezetésével 6-10-re sikerült menteni a mérleget az idény végére. ’97-ben a védők főnök, Monte Kiffin Dungy-val tökélyre fejlesztette új védekezési sémáját, az azóta Tampa-2 néven elhíresült playbook-ot. ’97-ben pedig a Bucs ott folytatta, ahol abbahagyta a játékot: védelmi dominanciával 5-0-val indítottak, és 1982 óta először volt 50% feletti mérlege a csapatnak, 10-6-tal pedig következhetett a playoff. Otthon a Lions-t sikerült leküzdeni, de a Lambeau Field-en Brett Favre-ot és a Packers-t nem lehetett megállítani, így a Divisional kör jelentette a végállomást a Kalózoknak. A fiatal védelem azonban nem állt meg, 1998-ban az újonnan felhúzott Raymond James Stadium-ban nem sikerült teljesen reprodukálni a tavalyi teljesítményt, a 8-8-as mérleg nem jelentett playoff-ot. A Buccaneers azonban, tovább menetelt. A liga legjobb defense-e volt ekkoriban Tampa-ban, és ’99-ben az újonc quarterback, Shaun King is magabiztos volt, ennek köszönhetően 11-5-el sikerült megnyerni az NFC Central-t. A Divisional körben pokoli izgalmak között verték ki a Washington-t, majd a főcsoportdöntőben következhetett a St. Louis, és egy eléggé vitatott bírói döntést követően 11-6-ra a későbbi bajnok Rams-nek sikerült elütnie a Kalózokat a Super Bowl-tól.

A közelmúlt

Ezután már elégedetlenkedtek a szurkolók, mivel egy közepes offense elegendő lett volna egy bajnoki címhez ezzel a védelemmel, és Dungy fejéhez vágták, hogy túl kevés hangsúlyt fektet a támadásra. Új támadóedző érkezett, Lee Steckel személyében, és a Warrick Dunn RB, valamint Mike Alstott FB által fémjelzett támadóegység a franchise történetének legpontgazdagabb szezonját hozta össze 2000-ben. Az eredmény tíz diadal lett, és újabb playoff, de a Wild Card körben összeomlott az addig remeklő offense, mindössze három pontot sikerült összehozniuk az Eagles ellen, és ismét kiesett a Bucs. Steckel-t pedig menesztették, mivel módszerei nem voltak túl játékosbarátok, és az ő katonás stílusa nem egyezett Dungy elképzeléseivel. 2001-ben azonban nem esett vissza különösebben a támadógépezet, és egy 9-7 így is összejött, de a Wild Card körben az Eagles ismételten megálljt parancsolt.

Glazer megelégelte azt, hogy az NFL legjobb védelme nem tud Super Bowl-ba jutni, így elbocsátotta Dungy-t az idény után, utódja pedig Jon Gruden lett, akit igen nehéz volt megszerezni Oakland-ből, négy draftjogot is adott érte a Buccaneers, de mint később kiderült, megérte. A támadó felfogású tréner szerzett néhány fontos kiegészítő embert az offense-be, és megkezdhette a menetelést az újonnan alakult NFC South divízióban. Rögtön meg is nyerték a csoportot 12-4-es mérleggel, a rájátszásban pedig a San Francisco-t sikerült 31-6-ra kiütni. Következhetett a konferenciadöntő az Eagles otthonában. Ez a csapat győzte le őket az elmúlt két évben, de ezúttal fordult a kocka, a Kalózok vendégként is behúzták a győzelmet, és történetük első Super Bowl-jába kerültek. A döntőben az ellenfél pont Gruden előző csapata, a Raiders volt, és a Fosztogatók attól félve, hogy túlságosan ismeri az ellenfél a támadósémáikat, nagyon limitálták a futásokat, szinte csak passzoltak, de a taktika nem vált be. 48-21-re kiütötte őket a Tampa, ezzel első bajnoki címüket megszerezve. Gruden lett minden idők legfiatalabb Super Bowl-győztes edzője a diadallal.

2003-ban a főedző összekapott a GM-el, John McKay-el, ez végül utóbbi távozásával végződött, valamint Keyshawn Johnson elkapóval is, ő pedig el lett cserélve Joey Galloway-ért Dallas-ba. A csapat viszont nem tudta megismételni a sikereket, mindössze 7-9-cel zártak. A holtidényben új GM érkezett, Gruden barátja, Bruce Allen, aki nem hosszabbította meg Sapp és Lynch szerződését, úgy döntött, a nagy pénzek helyett inkább fiatalokkal fogja pótolni a sztárokat. Az eredmény nem jött rögtön, a gárda megérezte a változásokat, és 5-11-gyel a divízió sereghajtójaként zárt. Ezzel a Bucs lett az első Super Bowl-győztes franchise, amely bajnoki címe után két negatív mérlegű szezont produkált.

2005-ben viszont visszatértek a szebb idők, amelyhez a holtidény volt az egyik kulcs. Az első körös választott futó, Carnell „Cadillac” Williams lett az év újonca, első három meccsén rögtön 474 yard-ot futott, ez NFL-rekord. A Tampa kezdő irányítója, Brian Griese sérüléséig hibátlan volt, de a 4-0 után az új QB, a fiatal Chris Simms lassan szokott hozzá a liga légköréhez. A Washington elleni remek fordítása után már neki sem voltak problémái, és tizenegy győzelemmel sikerült visszaszerezni az NFC South koronáját. A playoff-ban azonban a Redskins visszavágott: ezúttal ők tudtak fordítani, és a végén Simms hiába adott egyenlítő TD-passzt, egy challenge után ezt incomplete-nek ítélték, és ezzel véget is ért a Buccaneers harmincadik szezonja.

2006-ban a szerencse nem állt a Kalózok mellé, sérülések sújtották kulcsjátékosaikat az egész idényben, olyan alapembereket kellett sérültlistára helyezniük, mint Simms, Williams, a remek DE, Simeon Rice, vagy a WR, Michael Clayton. Egy újonc irányító kellett kezdjen, Bruce Gradkowski. Annak ellenére, hogy közel sem a legjobb irányító volt a draft class-ban, nem nyújtott csalódást. Egész évben esély sem volt a playoff-ra, a 0-3-as kezdés után szinte reménytelen volt a helyzet, és a 4-12-es zárás nem mutatott sok jóra. Rice távozott, a Tampa-2 másik emblematikus figurája, Shelton Quarles pedig visszavonult 2006 után. Sokan azt hitték, egy teljesen új csapatot kell építeni Tampa-ban, és ezért még évekig nem kerülnek a rájátszásba.

2007 rájuk cáfolt. Az offseason-ben érkezett a veterán irányító, Jeff Garcia, aki kitűnően összefogta a támadóegységet, Cato June, a rendszerbe tökéletesen beillő LB és Luke Petitgout a kitűnő tackle. Igazi veszteség csak Dewayne White DE volt, de a drafton a rendkívül tehetséges Gaines Adams-szel sikerült őt pótolni, és szintén a játékosbörzén szerezték meg Arron Sears-t is, aki remekül teljesített a támadófalban. Quarles utódja, Barrett Ruud hihetetlenül kezdett, és a liga legjobb MLB-i közé emelkedett első kezdő szezonjában. A védelem újra úgy zárt, ahogy 2002-ben, és két fordulóval a vége előtt a Bucs már rájátszás résztvevőnek mondhatta magát. Végül 9-7-tel nyerték meg az NFC South-t. Azonban a playoff-ba a jó kezdés ellenére (magabiztos 7-0-lal abszolválták az első negyedet) meglepetésre kikaptak a végső győztes Giants-től, leginkább az offense igen gyenge szereplése miatt. Az idény végén visszavonult Mike Alstott, a legendás fullback, nyaksérülése miatt.

A holtidényben néhány közepes méretű veszteség érte őket, de különösebben nagy szerzeményük sem volt, a drafton csöndben behúztak egy, a rendszerükbe tökéletesen illő cornerbacket (Aqib Talib), és egy villámlábú returnert (Dexter Jackson), de igazából a 2007-es keret magja vágott neki 2008-nak is. Bár erre semmiféle jel nem utalt, az NFC South az egész liga egyik legerősebb divíziója lett, de ennek ellenére sem gondolt senki arra, hogy lemaradhatnak a rájátszásról, miután 9-3-as mérleggel vágtak neki az utolsó négy mérkőzésnek. De mégis bekövetkezett az elképzelhetetlen: a Carolina, az Atlanta, a San Diego és az Oakland is vereséget mért rájuk, így a csoport harmadikjaként le kellett mondaniuk a playoffról. A csalódást okozó szezonban azért lehet találni pozitívumokat: Warrick Dunn, a csapat futója kapta meg a Bart Starr díjat, amely a pályán és a pályán kívül egyaránt teljesítő játékosokat ismeri el, Clifton Smith a liga talán legjobb returnerévé nőtte ki magát, Derrick Brooks kezdő lett a Pro Bowl-csapatban, Ronde Barber és Davin Joseph pedig csereként léphetett pályára a liga legjobbjaival Hawaii-on. Rajtuk kívül még az idény második felében Antonio Bryant látványos elkapásai vittek színt a Kalózok játékába. Szintén a csapathoz kapcsolódik a szezon egyik nagy drámája is: Matt Bryant – a csapat rúgója – szeptemberben elveszítette három hónapos kisfiát, de alig pár nappal a tragédia után győztes mezőnygólt értékesített. Az idényt követően elbocsátották a vezetőedzőt, Jon Grudent, valamint a Tampa-2 védekezés mestere, a defenzív koordinátor Monte Kiffin is távozott, így egy teljesen új stáb vágott neki a 2009-es idénynek a fiatal Raheem Morris vezérletével.

(...)

A csapat főedzői

John McKay (1976-84)
Leeman Bennett (1985-86)
Ray Perkins (1987-90)
Richard Williamson (1990-91)
Sam Wyche (1992-95)
Tony Dungy (1996-2001)
Jon Gruden (2002-2008)
Raheem Morris (2009-2011)
Greg Schiano (2012-2013)
Lovie Smith (2014-2015)
Dirk Koetter (2016-)

A Pro Football Hall of Fame tagjai

Derrick Brooks, LB (1995-2008) - Beiktatva: 2014
Randall McDaniel, OG (2000-2001) - Beiktatva: 2009
Warren Sapp, DT (1995-2003) - Beiktatva: 2013
Lee Roy Selmon, DE (1976-1984) - Beiktatva: 1995
Steve Young, QB (1985-1986) - Beiktatva: 2005

Visszavonultatott mezszámok

55 - Derrick Brooks
63 - Lee Roy Selmon
99 - Warren Sapp