Visszapillantó - 2009/1. hét

Boston Patriots (1-1) – Buffalo Bills (0-2)

Időpont és helyszín: 1960. szeptember 23., Boston University Field, Boston
Főedzők: Lou Saban (Patriots) és Buster Ramsey (Bills)
Ismert játékosok: Bob Dee/DE, Tom Addison/LB, Gino Cappelletti/CB/WR/K (Patriots); Elbert Dubenion/WR, LaVerne Torczon/DE, Archie Matsos/LB (Bills)

A mérkőzés dióhéjban:

Mivel a forduló két hétfő esti mérkőzését a liga ún. „legacy game”-nek, az AFL-es gyökerekre és hagyományokra emlékező meccseknek nyilvánította, ezért ezek kapcsán mi is fordítsuk tekintetünket a hatvanas évek felé, amikor az ötven éve megalakult American Football League élt, virult és versengett a régebb óta létező National Football League-gel. Az AFL a texasi olajmágnás, Lamar Hunt kezdeményezésére 1959-ben bontott szárnyat és 1960-ban nyolc csapattal vágott neki első idényének. A mezőny tagjai a Dallas Texans (Lamar Hunt csapata, később ők lettek a Kansas City Chiefs), a Houston Oilers (később Tennessee Titans), a Denver Broncos, a New York Titans (később Jets), a Los Angeles Chargers, az Oakland Raiders, a Boston Patriots és a Buffalo Bills voltak. Utóbbi két együttes vívta az új liga első bemutató mérkőzését 1960. július 30-án a buffalói War Memorial Stadiumban. Az eseményre csupán 16000 néző volt kíváncsi és a forró júliusi délutánon a vendég Patriots 28-7- arányú meggyőző sikert aratott.

Amint elkezdődtek a tétmérkőzések, mindkét gárda botladozva rajtolt. Ez nem volt csoda, hiszen az újonnan bemutatkozó ligában a csapatok többségének vagy tapasztalatlan újoncokkal kellett feltöltenie keretét, vagy olyan veteránokkal, akikre az NFL-csapatok már nem tartottak igényt. Nemcsak a rosterek változtak az utolsó pillanatban is, de sok esetben az sem dőlt el az idénykezdetre, hogy az alig kipróbált rookie-k milyen poszton játszva lehetnek csapataik legnagyobb hasznára. A Patriots elveszítette az AFL legelső éles összecsapását a Broncos ellen, de aztán nagy csatában térdre kényszerítette a New York Titans-t, s mivel a szezonkezdet előtt több szakértő ítész az AFL Keleti csoportja megnyerésére is esélyesnek tartotta a Hazafiakat, ezért a Bills elleni hazai rangadójukon is ők voltak az egyértelmű favoritok. A Bills az első két meccsén ugyanazzal a két csapattal találkozott, mint a Pats, csak éppen fordított sorrendben. Különbség volt az is, hogy a Bölények mindkét találkozójukat elbukták, azaz Buffalóban még vártak a franchise történetének első sikerére.

A meccs rövid summázata előtt pár mondat az edzőkről. A Patriots mestere, Lou Saban soha nem játszott vagy edzősködött az NFL-ben, igaz ez nem jelentette, hogy híján volt a tapasztalatnak. Az 1940-es évek második felében egy akkori rivális ligában, az AAFC-ben játszó Cleveland Browns-t erősítette játékosként, majd végig az ötvenes évek során egyetemi csapatoknál volt edző. Jó ajánlólevélnek számított, hogy 1959-ben veretlen szezont produkált a Western Illinois-jal. Buffalói kollégája, Buster Ramsey kissé meggyőzőbb referenciákkal bírt. A William & Mary első All-Americanjét utóbb a College Football Hall of Fame-be választották egyetemi karrierjét méltánylandó, de az NFL-ben is megsüvegelendő pályát futott be a Chicago Cardinals tagjaként. Az 1950-es években Ramsey a háromszoros bajnok Detroit Lions védelmének edzőjeként bizonyította, hogy szakvezetőként is megállja a helyét. Talán éppen a Bills főedzőjének ütőképes védelmek felkészítésében szerzett tapasztalata bizonyult döntőnek a Patriots-szal vívott 1960-as összecsapás alkalmával.

Először a vendég Buffaló támadói köszöntek be. Az első negyedben Tommy O’Connell adott Carl Smith-nek egy 58 yardos TD-passzt, majd a másodikban Wray Carlton küzdötte be magát 2 yardról a Patriots célterületére. Mivel az első hatpontos akció utáni extra pont kimaradt, így a szünetre 13-0-ás előnyhöz jutott a Bills. Ha bárkiben felmerült a kérdés, hogy a Buffalo akkori irányítóját Tommy O’Connellt fűzi-e bármilyen kapcsolat Kevin O’Connellhez, a Pats-től a napokban kitett és a Jets által azóta felszipkázott QB-hoz, akkor erre nemleges a válasz. Tommy O’Connell személye esetünkben inkább azért érdekes, mert azelőtt, hogy a Bills szerződette, utolsó mérkőzése az 1957-es bajnoki döntő volt, amikor a Cleveland Browns-szal 59-14-es megsemmisítő vereséget szenvedett a Detroit Lions-tól. A Lions védelmét pedig 1957-ben még a Bills és O’Connell jelenlegi edzője, Buster Ramsey trenírozta. Wray Carltonnak, a második touchdown szerzőjét viszont éppen a Patriots-hoz fűzte kapcsolat, hiszen őt az előszezon során a bostoniaktól szerezték meg a Bölények.

Hogy az első félidőben szerzett 13 pont elegendőnek bizonyuljon a győzelemhez arról a Buster Ramsey által remekül felkészített buffalói védelem gondoskodott. A parádés napot kifogó egység hét turnovert harcolt ki (4 interception és 3 fumble), valamint háromszor sackelte az ellenfél irányítóit. Irányítóit mondtam és nem véletlenül. A bostoniak közül ezen a keserves meccsen hárman (Butch Songin, Tom Green és Dick Christy) is próbálkoztak passzaikkal előrelendíteni a támadóegységet, de 33 kísérletükből csak 12-szer találtak célba, egyikük sem jutott 60 yard fölé, viszont mindhárman, még a kétszer próbálkozó futó, Dick Christy is, dobott legalább egy interceptiont. A csupa újoncból álló buffalói front seven, élen a két egzotikus nevű defensive enddel, LaVerne Torczonnal és Mack Yohoval, valamint a középső linebacker, Archie Matsos-szal bravúros teljesítményével nem csak a Buffalo Bills első győzelmét vívta ki, de elkönyvelhette az AFL történetének első shutoutját is. Érdekességképpen meg kell jegyeznem, hogy noha a Bölények voltak az első csapat, amely lenullázta a Patriots-ot, de hét évvel későbbi saját első „nullájukat” viszont éppen a Hazafiaktól szenvedték el, amikor hazai pályán 23-0-ás vereséget szenvedtek ősriválisuktól.

A meccs embere:

LaVerne Torczon, DE (Buffalo Bills) - ? sack

Torczon nem számított kiemelkedő szupersztárnak, igazából két jó éve volt egy története első két idényében még botladozó csapatnál, de karrierje számtalan az AFL-ben szerencsét próbáló játékoséhoz hasonlatos. A védőt az 1957-es draft 18. körében draftolta a Cleveland Browns, s nem sokon múlott, hogy nem lett az NFL-döntőig jutó csapatban a későbbi Bills-irányító, Tommy O’Connell csapattársa. A training camp során azonban pechjére egy másik újonccal, a leendő Hall of Famer Henry Jordannel kellett megküzdenie a rosterre kerülésért, s a harcban Torczon maradt alul, s végül csapat nélkül. Legközelebb a 1960-ban a Buffalo Bills színeiben szerepelhetett profi focimeccsen és két év alatt az összességében nem túl acélos csapat meghatározó játékosa lett. A védőfal pillérének számító defensive end produkciójáról manapság már nem tudunk pontos képet alkotni, tekintve, hogy akkortájt a sackekről nem vezettek egyéni statisztikákat, de tény, hogy 1960-ban a tekintélyes Sporting News az AFL All-League csapatába választotta, majd 1961-ben részt vehetett a liga első (az NFL-es Pro Bowl megfelelőjének számító) All-Star mérkőzésén. A védelem kapitányának ígéretes buffalói pályafutása 1962 októberében tört derékba, amikor az idényt négy vereséggel nyitó Bills új vezetőedzője nagytakarítást végzett és ennek során Torczont draftpickért a New York Titans-hez küldte. Ez a bizonyos új szakvezető az a Lou Saban volt, aki két éve még a Boston Patriots-ot edzette. LaVerne Torczon lehúzott két-három szolid évet a Titans/Jets-nél, majd 1966-ban még 13 meccsen kezdett az AFL-ben akkor bemutatkozó Miami Dolphins színeiben, mielőtt végleg szögre akasztotta volna szerelését. Aki kicsit is respektálja az American Football League a mai mezőny tíz csapata révén továbbélő hagyományait annak nem szabad megfeledkeznie az olyan alig ismert játékosokról, mint Torczon, akik nélkül, s ezt bízvást állíthatjuk, talán nem maradt volna talpon a liga az alakulását követő viszontagságos években.

A nap idézete: „Dick Gallagher (az általános menedzser) nagyon pipa lett ránk. Azt mondta, hogy nagyon elragadtattuk magunkat az ünnepléssel, ahhoz képest, hogy csak egy meccset nyertünk. Úgy tettünk, mintha a bajnoki címet hódítottuk volna el.” (Mack Yoho, a Buffalo Bills védője a klub első győzelmét követő ünneplésről)

A csapatok az idény végén: Boston Patriots – 5-9, AFL East, 4. hely; Buffalo Bills – 5-8-1, AFL East, 3. hely


Dallas Cowboys (1-1) – Tampa Bay Buccaneers (0-2)

Időpont és helyszín: 1982. november 21., Texas Stadium, Irving
Főedzők: Tom Landry* (Cowboys) és John McKay (Buccaneers)
Ismert játékosok: Tony Dorsett/RB*, Edward „Too Tall” Jones/DE, Randy White/DT*, Everson Walls/CB (Cowboys); Doug Williams/QB, Jimmie Giles/TE, Lee Roy Selmon/DE* (Buccaneers)

(A *-gal jelöltek tagjai a Pro Football Hall of Fame-nek.)

A mérkőzés dióhéjban:

Aki minden apró részletre odafigyel, az most felkaphatja a fejét: hogyan lehetséges, hogy a két csapat november végén még csak harmadik meccsére készülhetett. A magyarázat prózai. 1982 szeptemberében az NFLPA, a játékosok érdekvédelmi szervezete sztrájkot hirdetett, mivel szerette volna kiharcolni, hogy tagjai az összbevételekből nagyobb szeletet, azaz több pénzt kapjanak. A munkabeszüntetés ideje alatt - közel 2 hónapig - a profi futball szerelmesei foci nélkül maradtak. A játékosszervezet végül nem tudott érvényt szerezni valamennyi követelésének, de bizonyos anyagi engedményeket kicsikart és a játékosok megosztottsága miatt (sokan voltak, akik már játszani szerettek volna) november végén a sztrájk felfüggesztése mellett döntött.

A hosszú heteken keresztül „hanyagolt” focidrukkerek kegyeinek visszaszerzésén túl a Tampa-t „személyes” revans is motiválta, amikor a sztrájkot követő első játéknapon Dallasba látogatott. Az előző évi rájátszás első körében a Dallas 38-0 arányban ütötte ki John McKay fiait, ráadásul a texasiak minden addigi találkozásukon jobbnak bizonyultak. A vendégek ezúttal kiválóan kezdtek, mert az első drive alatt Cedric Brown még a Cowboys térfelén lefülelte Danny White passzkísérletét. A tampai támadók erejéből azonban csak mezőnygólra futotta és a részsiker előre jelezte Doug Williamsék egész meccses TD-képtelenségét. A következő akciójukban lényegesen nagyobb távolságot tettek meg (saját 10-esüktől az ellenfél 10-eséig), de a célterület előszobájában megint megtorpantak és az első félidő végére csupán 6-0-s vezetésre tettek szert. A játékrész hajrában aztán egy 49-yardos White-passztól ösztökélt Cowboys is mozgásba lendült és Drew Pearson 9 yardos TD-elkapásával 7-6-ra fordította az állást.

A második félidő mintha az első kísérteties tükörképe lett volna. A hazaiak ezúttal egy futás révén másodszor is megtalálták a Buccaneers endzone-ját, míg ellenfelüknek, bár kétszer is eljutottak a dallasi 20-ason belülre, ismét be kellett érniük mezőnygólkísérletekkel. A különbség ott volt, hogy Bill Capece most két próbálkozásából az egyiket kihagyta. Ez volt az egyik hiba, ami a Tampa sorsát megpecsételte. Emiatt 14-9-es állásnál és a meccs hajrájában a vendégek nem érhették be újabb mezőnygóllal, hanem TD-re kellett törniük. A sikeres hatpontos összjáték végül centiken múlott, amikor Kevin House-nak csak úgy sikerült elkapnia Doug Williams átadását, hogy egyik lábával picit az oldalvonalra lépett. Percekkel később a Bucs elfumblizta a labdát, s azzal minden sansza elszállt. A Cowboys csak kétszer került az ellenfél vörös zónáján belülre, de mindkétszer 7 ponttal távozott, a Buccaneers-nek négyszer sikerült behatolni a pontszerző területre, de végül csupán mezőnygólokat rugdoshattak. A három fiaskóval rajtoló Tampa később magára talált és eljutott a rájátszásba, de ott ki más kaszálta volna el, ha nem a Dallas Cowboys. A floridaiaknak majd csak a Dungy-érában (2000-ben és 2001-ben) sikerül először megverniük örök mumusukat.

A meccs embere:

Dave Stalls, DE (Tampa Bay Buccaneers) – 1,5 sack

Egy alig ismert arc, ráadásul a vesztes csapatból? Mentségemre szól, hogy a masszív Bucs védelem nagyon megérdemelte volna győzelmet azok után, hogy mindössze két valamirevaló támadósorozatot engedett az erős Cowboys-nak és 4 sackkel keserítette Danny White életét. A siker nem is maradt volna el, ha a támadók hozzák a tőlük elvárhatót és nem inognak meg rendre a nagy lehetőség kapujában.

Hogy még egy érvvel megtámogassam választásomat, nem szabad szem elől téveszteni, hogy az említett sztrájk alatti egyeztető tárgyalásokon Dave Stalls volt a Bucs de facto játékosszóvivője, s ezalatt többször vitába keveredett a sztrákjtörésre hajlók táborát erősítő dallasi QB-val, Danny White-tal. Ennek fényében nem csodálkozhatunk, hogy a defensive end kivételes örömmel passzírozta sackjeivel a Texas Stadium astroturfjének White-ot. A védő végül a Kalózok legtöbb zsákolást gyűjtő játékosa lett 1982-ben, de viszonya a csapat vezetésével a sztrájk alatti szerepvállalása miatt jóvátehetlenül megromlott. Stalls az idény után a Denver Broncos-hez szeretett volna szerződni (egyetemi éveit a Northern Colorado-n töltötte), de a Bucs nem volt hajlandó a trade-re. A játékos erre visszavonult, majd meggondolta magát, így viszont 40000 dollár büntetést kapott az edzőtábor kihagyásáért. Törésre végül akkor került sor, amikor Stalls bejelentette, hogy megállapodott a rivális ligában, a USFL-ben szereplő Denver Golddal, hogy az 1984 tavaszán induló USFL-szezonban már őket erősíti. A Tampa erre azonnal kirúgta őt. Az NFL-idény hátralévő részére a zűrös játékosok menedékének számító Raiders csippentette fel Stalls-t és ezüst-feketében be is gyűjtötte élete második Super Bowl-győzelmét. Az első aranygyűrűt még 1977-ben a Dallas Cowboys-szal szerezte.

A nap idézete: „Az ilyesféle elkapás után elengedhetetlen, hogy mindkét lábad jó helyre rakd. Ez a kezek és a lábak koordinációját és hatalmas koncentrációt igényel. Nem lehetsz kényelmes! Azt hiszem House egy kissé az volt.” (Tony Hill, a Dallas elkapója a rivális támadó hibájáról.)

A csapatok az idény végén: Dallas Cowboys – 6-3, NFC East 2. hely – 31-17-es vereség a Washington Redskins-től az NFC-döntőben; Tampa Bay Buccaneers – 5-4, NFC Central 3. hely- 30-17-es vereség a Dallas Cowboys-től a rájátszás első körében.

Seattle Seahawks (4-5) – Los Angeles Rams (4-5)

Időpont és helyszín: 1979. november 4., Kingdome, Seattle
Főedzők: Jack Patera (Seahawks) és Ray Malavasi (Rams)
Ismert játékosok: Jim Zorn/QB, Steve Largent/WR*, Dave Brown/CB (Seahawks); Jackie Slater/OT*, Jack Youngblood/DE*, Fred Dryer/DE, Jack „Hacksaw” Reynolds/LB, Nolan Cromwell/S (Rams)

A mérkőzés dióhéjban:

Mi minden változhat harminc év alatt? 1979-ben a fiatal Seahawks még az AFC-ben versengett, míg a Rams nem St. Louis-ban, hanem Los Angeles-ben székelt. Az eltérő konferenciák miatt a két csapat útjai elég ritkán keresztezték egymást. A Kosok zsinórban hatszor nyerték meg az NFC Westet, de idényüket beárnyékolta tulajdonosuk, Carroll Rosenbloom váratlan halála. A helyzetet súlyosbította számos kezdőjük sérülés miatti kiesése és a seattle-i derbire rossz előjelekkel, hármas vereségsorozattal „hangoltak”. A Seahawks csillaga ezzel szemben emelkedőben volt. Noha a gárda még nem jutott rájátszásba 3 éves létezése alatt, de ezúttal jó úton volt efelé és utolsó négy összecsapásából hármat megnyert. Legutóbb, első hétfő esti rangadójukon az Atlantát lépték le izgalmas küzdelemben.

A fentiek miatt semmi nem utalt arra, hogy a meccs olyan kimenetellel végződik majd, mint amilyennel végződött. A Rams már az első félidőben tetemes előnyre tett szert. Az addig gyengélkedő Pat Haden két TD-passzt osztott ki és a futójáték is pazarul működött, így a szünetben a vendégek 21-0-ra elhúztak. A vezetést a második játékrészben csupán egy mezőnygóllal sikerült megspékelni, de igazából arra sem volt már szükség, hiszen a hazai gárda 60 percen át pontképtelen maradt. Noha még az első felvonásban mind Haden, mind az első számú Rams-futó, Wendell Tyler kidőlt kisebb sérülésekkel, de játékuk nem hiányzott, ha a Steel Curtaint is felépítő Bud Carson által trenírozott védősor brillírozott. Hogy mennyire parádés produkciót nyújtott a Rams védelme, avagy milyen pocsékul muzsikáltak a Seahawks támadói, annak érzékeltetésére elegendőek a következő adatok. A Seattle összesen -7 yardra volt képes! Jim Zorn 17 passzkísérletéből 2-szer volt sikeres és 25 yardot passzolt! Mivel eközben hatszor bezsákolták, ami -55 yardot hozott, a passzolt net yardok száma -30 volt! A hazaiak egyetlen first downt tudtak kiharcolni! Ha valaki kételkedett volna benne, akkor ez a szánalmas produkció negatív NFL-rekordot állított fel. (Az addigi „csúcs” -5 yard volt. Az 1967-es AFL-szezon nyitófordulójában az Oakland védelme tartotta ennyin a Denvert 51-0-s győzelme alkalmával.) A ’Hawks hívei nyilván nem büszkék arra, hogy a rekord még ma is áll. Tatupuéknak van miért elégtételt venniük.

(Akinek van türelme hozzá, az egész meccset megtekintheti itt.)

A meccs embere:

Jack Youngblood, DE (Los Angeles Rams) - ? sack

Furcsának tűnhet, hogy máris „kérdőjellel” illetem Youngblood produkcióját. Természetesen egészen másról van szó. Az NFL ugyanis 1982-ig nem vezetett hivatalos statisztikát a sackekről, s így a kérdőjel csupán afölötti tanácstalanságom kifejezésére hivatott, hogy a Rams Jim Zornon elkövetett hat zsákolásából mennyi köthető az egykori kitűnő Florida Gator, utóbb a College és Pro Football Hall of Fame-be is beválasztott védő nevéhez. Azt biztosra vehetjük, hogy Youngblood nem maradt ilyen megmozdulás nélkül, ugyanis a meccset követő napon megjelent újságok beszámolóinak kísérőképe azt a pillanatot örökítette meg, amikor a defensive end -9 yardot érően viszi földre a Seattle irányítóját. Ami kiváltképp érdekessé tette ezt a mozzanatot az volt, ennek következtében zuhant vissza a Seahawks támadósorának össztermése 2-ről a rekordot felállító -7 yardra.

Noha az 1979-ben NFL még nem vezette, hogy a kor pass rusherei mennyi sack-et könyvelhettek el, de a csapatoknál vélhetően figyeltek erre, s ezért tudhatjuk, hogy Jack Youngblood 1979-ben egyéni csúcsnak számító 18 sacket gyűjtött az idény során. Az elsőrangú játékost hetedszer választották be a Pro Bowl, ötödször az All-Pro csapatba. Legnagyobb fegyverténye azonban korántsem a Zorn kárára elkövetett szerelése(i) volt(ak), hanem, az a heroikus erőfeszítés, hogy az idény végén az NFC-döntőt és a Pittsburgh Steelers elleni Super Bowlot törött lábszárral játszotta végig! Tanulságul szolgálhat a jelenkor némely primadonnájának, hogy Youngblood ezek után még a Pro Bowlon is pályára lépett.

A nap idézetei: „Most semmi nem jut eszembe.” (Jack Patera, a Seahawks edzője arra a kérdésre válaszolva, hogy látott-e valami pozitívumot csapata játékában)

„Azért nem hinném, hogy ezután akármelyikünk is kútba ugrana.” (Sherman Smith, a Seahawks játékosa a vereség következményeiről)

A csapatok az idény végén: Seattle Seahawks – 9-7, AFC West 3. hely; Los Angeles Rams – 9-7, NFC West 1. hely – 31-19-es vereség a Pittsburgh Steelers a XIV: Super Bowlban

Boston Redskins (1-1-1) – New York Giants (2-1)

Időpont és helyszín: 1933. október 8., Fenway Park, Boston
Főedzők: Lone Star Dietz (Redskins) és Steve Owen (Giants)*
Ismert játékosok: Cliff Battles/TB (tailback)*, Turk Edwards/LT* (Redskins); Ken Strong/FB*, Red Badgro/E (end)*, Mel Hein/C*, Ray Flaherty/E* (Giants)

A mérkőzés dióhéjban:

Ezen a héten a Redksins és a Giants meccse kapcsán repülünk vissza legmesszebb az időben. A történelmi távlatok érzékeltetésére jegyezzük meg, hogy 1933 októberében Hitler volt az úr Németországban és Lipcsében javában folyt a Reichstag felgyújtása kapcsán gyanúba kevert bolgár kommunista vezető, Georgi Dimitrov és társainak koncepciós pere. Magyarországon Gömbös Gyula ült a miniszterelnöki székben és elkezdte hazánk szekerét a hitleri Németország és Mussolini Itáliája felé tolni. Az Atlanti-óceánon túl Franklin Delano Roosevelt vezetésével az Egyesült Államok megkezdte kilábalását a gazdasági válságból, ám az elnökkel ellentétben az NFL-ben játszó Redskins-nek még nem Washington, hanem Boston volt az otthona. A második évét kezdő csapatot ráadásul egy éve, 1932-ben még nem is Redkins-nek, hanem - a hasonló nevű baseballcsapat után – Bravesnek hívták és csak egy másik helyi baseballpályára, a Fenway Parkba költözve vett fel új nevét, ami félig már ismerősen hangozhat minden mai futballrajongó számára.

Bár a New York Giants néhány esztendővel és egy 1927-ben elhódított ligaelsőséggel tapasztaltabbnak számított, a Redskins nem volt esélytelen, hisz egy éve a csapat történetének első győzelmét is az Óriások ellen aratta. A bostoniakat (de furcsa ezt leírni a Rézbőrűekkel kapcsolatban) a korszak egyik színes egyénisége, az indián származású William „Lone Star” Dietz edzette. (A csapat új neve nyilván az edző eredetére kívánt utalni.) Dietz a Carlisle-on a legendás Glenn „Pop” Warner keze alatt és a szintén fenomenális Jim Thorpe csapattársaként tanulta ki a szakmát és egyesek az ellenfél akkoriban még roppant kezdetleges scoutolásának „úttörőjeként” emlékeznek rá. A meccsen - mielőtt a Redskins észbe kaphatott volna - 7-0-ás előnyt szereztek a vendégek, azonban a touchdownra a harmadik negyedig hárommal replikáztak Dietzék, s ezzel 21-7-re alakították az állást. A kor játékstílusának megfelelően, amikor 90 %-ban futottak, s csak akkor passzoltak, ha nagyon muszáj volt, mind a négy TD futás után született. Természetesen a hátrányba került Giants is ehhez a fegyverhez nyúlt a felzárkózás érdekében és sokat elmond az akkori idők futballjáról a New York-i QB, Harry Newman játéka.

Már akkor is a quarterback hívta vagy mondta be a play-eket, de a single-wing formáció sajátosságai miatt inkább futott, blokkolt, elkapott, mint passzolt. Az említett Harry Newman 1933-ban összesen 973 yardot passzolt, s ez akkoriban kiugrónak magas számnak számított. A Giants játékosa azonban a Redskins ellen sem átadásaival keltett feltűnést, hanem 80 yardos futásával, melynek jóvoltából 21-20-ra jöttek fel a New Yorki-ak. (Newman lett az első Giants-es, aki egy mérkőzésen 100 futott yard fölé jutott.) A bravúr dacára a maradék, 1 pontos differencia félig-meddig Harry Newman bűne volt. Mivel még nem vagy alig léteztek rúgásra specializálódott játékosok (a rostert csupán 18 játékos alkothatta), az extrapontokat, mezőnygólokat stb. is egy valamely poszton már játszó csapattagnak kellett elvégezni. A Giants-nél ez a feladat a sokoldalú Newmanre várt, de egyik touchdown utáni „point after”-jét megblokkolták, s a kimaradt lövés miatt a házigazda Redskins megőrizhette minimális különbségű, 21-20 győzelmét a meccs végéig.

A meccs embere:

Turk Edwards, LT (Boston Redskins) – 1 blokkolt PAT (+ megszámlálhatatlan mezőnybeli blokk és szerelés)

Elképzelhető, hogy túl szigorú vagyok Harry Newmannel, mivel az elhibázott kísérlet miatt megfosztom a kitüntető címtől, de mivel ez a momentum a győztesről döntött és a labda útjába vetődő Turk Edwards játéka is kellett ahhoz, hogy a kísérlet kimaradjon, talán nem alaptalan a választásom. Ráadásul itt az idő, hogy a jobbára méltatlanul háttérbe szorított falemberekre is essen némi rivaldafény.

Edwards-ot 1932-től 1940-ig tartó pályafutása alatt - utolsó szezonjától eltekintve - minden évben All NFL-nek választották (Pro Bowl és All-Pro szavazás még nem volt). A ’30-as években, amikor a meccsek zöme még a „lövészárkokban” folyt elengedhetetlenül fontos volt egy olyan kiváló adottságú, nehezen mozdítható falember, mint ő. Ráadásul nem csak a támadófalban takarított a futók előtt, de Sixty-Minute Manként a védelem egyik rendíthetetlen oszlopának is bizonyult. A sors furcsa fintora, hogy sok epikus hőshöz hasonlóan a „vasembernek” tartott Turknek is volt egy „Achilles-sarka”. Az 1940-es idény második játéknapján a már Washingtonban játszó Redskins a rivális Giants-et fogadta és a kezdés előtti pénzfeldobást követően Edwards egy rossz mozdulattal elszakította amúgy is gyakran sérült térdében a szalagokat. A balszerencsés incidens sajnos véget vetett a kiváló játékos aktív sportolói pályafutásának.

A nap idézete: „Mi az ördög folyik ott lent? Nem megmondtam, hogy rúgjuk el a labdát? – Elrúgtuk, Főnök, de már az ellenfél vezet 7-0-ra.” (Párbeszéd Lone Star Dietz, a Redskins edzője és egyik asszisztense között. Dietz kickoffot kért, de mire felért a sajtópáholyba, már azt látta, hogy a Giants készül elrúgni a labdát.)

A csapatok az idény végén: Boston Redskins – 5-5-2, NFL East 3. hely; New York Giants – 11-3, NFL East, 1. hely – 23-21-es vereség a Chicago Bears-től a bajnoki döntőben

Green Bay Packers (0-0) – Chicago Bears (0-0)

Időpont és helyszín: 1957. szeptember 29., New City Stadium/Lambeau Field, Green Bay
Főedzők: Lisle Blackbourn (Packers) és Paddy Driscoll* (Bears)
Ismert játékosok: Bart Starr/QB*, Paul Hornung/HB*, Jim Ringo/C*; Billy Howton/E (Packers); Rick Casares/FB, Harlon Hill/E, Doug Atkins/DE*, Bill George/MLB*

A mérkőzés dióhéjban:

Nem könnyű választani egy olyan illusztris rivalizálás, mint a Bears és a Packers közötti számos epizódja közül. Hogy miért az 1957-es idénynyitó mellett döntöttem arra rövidesen visszatérek, de előtte nem árt eszünkbe vésni, hogy 1957-ig, amikor az NFL jelenlegi mezőnyéből 20 csapat még csak nem is létezett, ez a két vetélytárs már 75 tétmeccsen csapott össze. Az említett találkozó jelentősége elsősorban abban áll, hogy ezen vette birtokba a Packers azt a Lambeau Fieldet (akkor még City Stadiumnak nevezték), amely mai napig is otthona és amelyet a más csapattal szimpatizálók is az amerikai futball egyik szentélyének tartanak. A Sajtfejűekre az 1950-es évek végén ínséges idők jártak és 1947 óta nem zártak pozitív mérleggel. Chicagóban az 1956-os idény előtt George Halas ugyan átadta a vezetőedzői teendőket régi játékosának, barátjának és asszisztensének, Paddy Driscollnak, de valójában minden szálat a kezében tartott. Az idény végén a Bears bajnoki döntőt játszhatott és bár kiadós verést kaptak a Giants-től, de1957-es első meccsükön toronymagas esélyesnek számítottak ősi ellenfelükkel, a Packers-szel szemben.

A Green Bay-i stadionavatóra 30000-nél több néző volt kíváncsi és olyan hírességek tisztelték meg jelenlétükkel, mint az aktuális Miss America vagy az Egyesült Államok aktuális alelnöke, Richard Nixon. Az első negyedben a chicagói irányító, Ed Brown egy 5 yardos futással juttatta 7-0-ás vezetéshez a vendégeket, amire a Packers a sérült Bart Starrt helyettesítő Babe Parilli Billy Howtonnak adott 37 yardos TD-passzával válaszolt. A második 15 percben Brown ezúttal passzal volt eredményes és Harlon Hillel való 11 yardos összjátéka jóvoltából újabb egy touchdownnyi előnyhöz jutottak a Medvék. A hazaiak azonban nem akartak ünneprontók lenni és nem hagyták ellépni riválisukat. A szünet előtt a hol fullbackként, hol kickerként játszó Fred Cone nyomakodott be 1 yardról a chicagói célterületre, s így egy félidő után 14-14-es döntetlen alakult ki. A második játékrészre beleerősítettek a védelmek. Egy ígéretes vendég támadás megakadt a Green Bay gólvonala előtt, s emiatt Halaséknak be kellett érniük George Blanda 13 yardos mezőnygóljával. A válasz szintén field goalok formájában érkezhetett volna, de az újonc, s inkább futásban jeleskedő Paul Hornungnak lényegesen távolabbról kellett próbálkoznia. Mindkettő kimaradt és a második, 46 yardos kísérlet olyan gyengére sikerült, hogy a chicagóiak játékosa, Ray Smith még saját 7-esénél elkapta a lasztit és vagy húsz yardot vissza is futott vele. Miután a Green Bay-i defense végül megállította ellenfeleit 4th downnál a kihagyott mezőnygólok nem bosszulták meg magukat. Sőt! Parilli egy 41 yardos, tért ölelő átadással találta meg Howtont a chicagói 8-asnál, majd a célterületen belül a labdát térdre esve is megszelídítő tight end, Gary Knafelcnek passzolt. 21-17 a Packers-nek! Bár a Chicagónak még 8 perce volt, hogy változtasson az eredményen, de ezalatt egy interception és egy muffed punt révén kétszer is eladták a labdát. A Green Bay Packers meglepetésszerű diadallal ünnepelhette új stadionját, ráadásul az ellen, akivel szemben győzni a legjobban számított minden csapattag és szimpatizáns számára.

A meccs embere:

Billy Howton, E/WR (Green Bay Packers) – 8 elkapás, 165 yard, 1 TD

Valószínű a vérbeli Packers-drukkerek közül is kevesen emlékeznek Billy Howton nevére. Pedig nem volt tucatjátékos, sőt 1952-es újoncéve után (a Rice-ról draftolták a második körben) többen az új Don Hutsont látták meg benne. Az elkapó nem is okozott csalódást, hiszen hét Green Bay-i idénye alatt négyszer választották a Pro Bowlba és két ízben ligaelső volt elkapott yardok, egyszer pedig TD-passzok tekintetében. Pechjére Howton a „felejthető ötvenes években” erősítette a Packers-t, s amikor a szűk esztendőknek véget vetett Vince Lombardi érkezése, az új edző nagytakarításának az elkapó is áldozatul esett. Lombardi olyan endet akart, aki jól tud blokkolni és Billy-nek bizony nem ez volt a legerősebb oldala. 1959-ben Clevelandbe cserélték (itt játszhatott egyetlenegyszer győztes mérlegű csapatban), majd 1960 és 1963 között a Dallas Cowboys-t szolgálta.

Levezető évei alatt sikerült megdöntenie Don Hutson karrierrekordját az elkapások száma és yardok terén és visszavonulását követően Texasban maradt, hogy alma materének, a Rice-nak futballcsapatát segítse. Még korábban Howtont választották az újonnan alakult NFLPA, a minimum fizetés megállapításáért és nyugdíjalap létrehozásáért küzdő játékosszervezet első elnökévé. Későbbi civil élete során éppen pénzügyi alapok állítólagos „eltüntetése” keverte bajba az egykori játékost. Többmilliós csalásért és sikkasztásért egy társával együtt öt évre ítélték, amiből kettőt ült le. Szabadulását követően Spanyolországban telepedett le, de 2007-ben, 50 évvel a most bemutatott meccs után visszatért Green Bay-be, hogy a Vikings elleni meccs előtt autogramokat osztogasson a jó emlékezőtehetséggel megáldott szurkolóknak.

A nap idézete: „Különleges nap volt. Az idény első meccse és új stadion. Abban az évben már csak két másik meccset nyertünk, de akkor megvertük a Bears-t. Csak ez számított.” (Ron Kramer, a Green Bay tight endjének emlékei első profi mérkőzéséről)

A csapatok az idény végén: Green Bay Packers – 3-9, NFL West 6. hely; Chicago Bears – 5-7, NFL West 5. hely


Pittsburgh Steelers (0-0) – Houston Oilers (0-0) [a Tennessee Titans jogelődje]

Időpont és helyszín: 1970. szeptember 20., Three Rivers Stadium, Pittsburgh
Főedzők: Chuck Noll* (Steelers) és Wally Lemm (Oilers)
Ismert játékosok: Terry Bradshaw/QB*, Joe Greene/DT*, Andy Russell/LB, Mel Blount/CB* (Steelers); Charlie Joiner/WR*, Elvin Bethea/DE*, Ken Houston/S* (Oilers)

A mérkőzés dióhéjban:

A 2009-es alapszakasz nyitómérkőzése kapcsán nem véletlenül esett a választásom erre az 1970-es derbire. Azon túl, hogy arra a találkozóra is Pittsburgh-ben és az idény első fordulójában került sor, ez volt a két csapat legelső egymás elleni rangadója is. 1970 előtt a Pittsburgh Steelers az NFL-ben, a Houston Oilers, az American Football League-ben (AFL) szerepelt, így addig nem nyílt alkalmuk találkozni, de a két liga 1970-es egyesülését és új csoportbeosztásának kialakítását követően mindketten az AFC Központ csoportjának tagjai lettek. Ez a helyzet 2002-ig nem változott (akkor hoztak létre konferenciánként négy csoportot és onnantól a Steelers és az időközben Nashville-be költözött Titans útjai különváltak), azaz bő három évtizeden át a Pittsburgh és a Houston (majd Tennessee) minden alapszakaszban kétszer mérkőzhetett egymással.

A meccset további sporttörténeti jelentőséggel ruházta, hogy ez volt az első futballmérkőzés a Steelers vadonatúj otthonában, a Three Rivers Stadiumban. (A csapat mérkőzéseinek a 2000-es idény végéig helyet adó aréna nevét onnan kapta, hogy közel fekszik az Allegheny és a Monongahela folyók összefolyásához, mely vizek onnantól Ohio néven egyesülve hömpölyögnek tovább.) A Three Rivers mellett a Steelers első 1970-es mérkőzésén debütált a gárda által a korábbi draft első pickjével megszerzett irányító, Terry Bradshaw (Louisiana Tech) is.

Az újonc első fellépése rosszul sikerült. Bár a majdnem 50000-es pittsburghi publikum a találkozó első percében már-már ünnepelhette Blond Bomber-nek keresztelt új kedvencét, de Bradshaw első passzkísérletével, egy 50 yardos „rakétával” centiméterekkel túldobta célpontját. A későbbiek során az irányító izzadt tenyere miatt „rakéta” helyett egy „sebzett vadkacsát” indított útjára. Bár az irányzékkal nem volt gond, ám a sebességgel igen, így pedig a passzt végül megszelídítő elkapónak, Ron Shanklinnek vissza kellett fordulnia a labdáért és emiatt azonnal szerelték az Oilers 20-asánál. A Steelers rúgója, Gene Mingo ezt követően kihagyta a 27 yardos mezőnygól-kísérletet, amivel a hazaiak minden első félidei muníciójukat ellőtték. A második negyedben Bradshaw is mellétrafált és saját térfelén dobott interceptionjét a houstoni linebacker, Ron Pritchard kaparintotta meg. A védő egy laterallal a játékszert Ken Houstonnak továbbította, aki végül a Steelers vörös zónájába cipelte azt. A Houston 12-ese, a veterán irányító, Charley Johnson itt megmutatta zöldfülű kollégájának mit tesz a tapasztalat. Noha a vendégek zömmel futtatták a labdát, de amikor kellett Johnson hibátlanul, eredményesen játszott és az első játékrészben két touchdown-passzt (az egyiket Bradshaw INT-jét követően) osztott ki Jerry LeVias-nak.

Chuck Noll főedző a szünet után még lehetőséget adott újoncának a javításra, de a játékmester rutintalanságát és lámpalázát kihasználó Oilers pass rush rövidesen újabb hibába kergette Bradshaw-t. A blitzelő linebacker, Ron Pritchard safety-t érően zavarta ki saját célterületéről a kétségbeesetten menekülő pittsburgh-i QB-t (a la Dan Orlovsky) és 16-0-s houstoni előny után a hazaiak egyetlen célja már csak az lehetett, nehogy pontok nélkül maradjanak. Noll a harmadik negyed utolsó perceiben lecserélte a 16 passzkísérletéből 4-et célba juttató Bradshaw-t és a helyére beállt Terry Hanratty-nak végül sikerült összehoznia egy TD-drive-ot, azaz a becsületmentő pontokat. A végeredmény ezzel 19-7 lett a Houston Oilers javára. Terry Bradshaw bemutatkozása ugyan elmaradt a pittsburghi várakozásoktól, de a csapat szimpatizánsait utóbb az vigasztalhatta, hogy az első mérkőzéstől fizetett tanulópénz végül Super Bowl MVP-címeket és Hall of Fame tagságot kamatozott az irányító számára.

A meccs embere:

Ron Pritchard, LB (Houston Oilers) – 1 INT, 1 SAF

Az Olajosok kiválóan teljesítő védelméből egy kevésbé ismert játékost emeltem ki. Pritchard a Steelers ellen valószínűleg élete meccsét játszhatta ugyanis kilenc éves NFL-karrierje alatt csak két másik interceptiont könyvelhetett el és ezen a találkozón szerezte pályája egyetlen safety-jét. A 105 meccsen szereplő jobb oldali linebackernek ezen kívül négy kikényszerített fumble áll neve mellett, ám sackjeinek és szereléseinek számáról, mivel akkoriban azt még nem tartották nyilván, nincsenek információink. Ron Pritchard az Arizona State-n végzett és ő lett az egyetem első consensus All-American játékosa, azaz akit a Time, a Sporting News és a Newspaper Enterprises is All-Americannek választott. A Houston az 1969-es draft első körében választotta, majd 1972-ben Charlie Joinerrel együtt cserélte a Cincinnati Bengals-hoz, ahol 1977-ben egy térdsérülés véget vetett profi karrierjének.

Érdekességképpen említem meg, hogy Pritchard a futballpálya mellett pankrátorként a szorítóban is kipróbálta magát, s ezalatt a hírneves birkózó „Superstar Billy Graham” (Hulk Hogan, Jesse Ventura és társaik előfutára) közeli barátjává vált. Amikor Grahamnek májátültetésre lett szüksége, Pritchard felajánlotta mája egy részét, ám a kivizsgálás során veserákkal diagnosztizálták. Mivel a kór még kezelhető stádiumban volt az egykori NFL-linebacker barátja élete helyett végül a sajátját mentette meg.

A nap idézete: „Ne aggódjon! Nem herdálta el a draftválasztását! Majd meglátja!” (Terry Bradshaw Dan Rooney-nak a meccs után)

A csapatok az idény végén: Pittsburgh Steelers – 5-9, AFC Central 3.hely; Houston Oilers – 3-10-1, AFC Central 4. hely

Miami Dolphins (6-6) – Atlanta Falcons (7-5)

Időpont és helyszín: 1995. december 3., Joe Robbie Stadium, Miami
Főedzők: Don Shula* (Dolphins) és June Jones (Falcons)
Ismert játékosok: Dan Marino/QB*, Irving Fryar/WR, Richmond Webb/OT, Bryan Cox/LB, Troy Vincent/CB (Dolphins); Eric Metcalf/RB-WR-RET, Chris Doleman/DE, Clay Matthews/LB, Jessie Tuggle/LB, Morten Andersen/K

A mérkőzés dióhéjban:

A Dolphins rapszodikus alapszakaszt produkált, amíg annak decemberi fináléjához érkezett. Noha Marinoék négy győzelemmel indítottak szeptemberben, de azt követően beleszaladtak két hármas vereségszériába, a legutóbbiba a Falcons elleni meccs előtt. A szurkolók és a miami sajtó egy része a legendás főedző Don Shula fejét követelte, egy a Miami Herald és a Fort Lauderdale Sun-Sentinel által végzett telefonos közvélemény-kutatás során a válaszadók 80 %-a a 65 éves mester távozását szerette volna. A Delfinek annál is inkább rossz előjelekkel készülhettek az Atlanta ellen, mert az előszezonban 37-0-ás vereséget szenvedtek ellenfelüktől, ahol az egy félidőt játszó Dan Marino 7 passzkísérletéből egyszer sem találta meg elkapóját.

Dan december 3-án is pocsékul kezdett. A második negyed elején egy hosszú Dolphins-drive dőlt dugába, amikor Kevin Ross, a vendégek safety-je a saját 3-asuknál elcsípte Marino átadását és 33 yardot futott vele vissza az ellenfél térfele irányába. Az ellenakció végén Eric Metcalf 23 yardos TD-futásával 14-3-os vezetést szerzett a Falcons. Az első félidő utolsó perceiben a miami irányítója ugyan végre saját játékostársat talált az atlantai célterületnél, de a szünet után a Miami második hibája újabb hiábavaló támadósorozathoz vezetett. Pete Stoyanovich 22 yardos mezőnygól-kísérletét az egykori Dolphins-játékos, Gene Williams blokkolta és az atlantaiak megint touchdownnal kontráztak a hazaiak bakijára. Jeff George és Terance Mathis 16 yardos összjátéka és a kimaradt 2-point conversion után 20-9-ra alakult az eredmény.

A negyedik 15 perc derekán Marino végre összehozott egy sikeres akciót. 4. és 3-nál egy jó passzal lendítette tovább a támadást, majd a Falcons 3-asáról Bernie Parmalee kezébe nyomta a lasztit, aki befutott vele az endzone-ba. A kétpontos variáció a Delfineknek sem sikerült, így csak 20-15-re zárkóztak fel. A Miami hajója 5 perccel a vége előtt elúszni látszott. Marino passzát Clay Matthews kaparintotta meg a felezővonalnál és a Sólymok a hátralévő néhány percben akár újabb pontszerzéssel, akár a labda megőrzésével is bebiztosíthatták volna győzelmüket. June Jones vezetőedző az utóbbira voksolt, de a Dolphins térfelének közepén a hazai védelem kulcsfontosságú „27 yard-line stand”-et produkált. Az atlantaiak 2. és 1 után nem tudtak újabb first downt csinálni, de a nagyobb baj az volt, hogy 4. és 1-nél Jones 45 yardos field goal helyett megint futójátékot hívott, és amikor 1 perc 50 másodperccel a vége előtt Bryan Cox a line of scrimmage előtt feltartóztatta az ellenfél játékosát, Marino kapott még egy utolsó lehetőséget, hogy megmentse a meccset. A kiváló irányító ezúttal nem hibázott és egy 72 yardos drive végén 21 yardos TD-passzt varázsolt a korábban több jó labdát elejtő Irving Fryar kezébe. A drámai körülmények között kivívott 21-20-as sikernek köszönhetően Dan Marino újabb lépést tett a Hírességek Csarnoka felé, míg a Don Shulaval szembeni kritikus hangok – egyelőre! – elhallgattak.

A meccs embere:

Dan Marino, QB (Miami Dolphins) – 35/50 passz, 343 passzolt yard, 2 TD, 2 INT

Rám lehet sütni, hogy nem erőltettem meg magam túlságosan, amikor a Delfinek ikonikus játékosát választottam, de döntésemnél valójában nagyon is sok körülményt és eredményt figyelembe vettem. Marino már a Falcons elleni találkozó előtt is újraírt számos NFL-rekordot. 1995. október 8-án megelőzte Fran Tarkentont a legtöbb sikeres passz tekintetében, november 12-én és 26-án pedig ő lett minden idők legtöbb passzolt yardot és touchdown-passzt jegyző irányítója. (Az utóbbi két kategóriában szintén Tarkentont utasította maga mögé.) A szóban forgó mérkőzésen Dan The Man, ha nem is ekkora horderejű, de mégis figyelemreméltó rekordot állított fel. 343 yardot passzolva pályafutása ötvenkettedik 300-yard fölötti meccsét könyvelhette el, s ezzel Dan Fouts addig egyedülálló teljesítményét múlta felül. Említést érdemel még, hogy a győzelem Marino karrierje során a 31. olyan siker volt, amit a vesztes helyzetből a meccs negyedik negyedében vívott ki, bár ez a szám csupán második helyre volt elég a még több „comeback” diadallal bíró John Elway mögött.

A nap idézetei: „Ez volt egész edzői pályafutásom legkeményebb hete. Minden olyan negatív volt körülöttem és irtó nehéz volt a meccsre koncentrálni.” (Don Shula a mérkőzés után)

„Ez az ember egy két lábon járó Hírességek Csarnoka.” (Kevin Ross, az Atlanta védője Dan Marinoról)

A csapatok az idény végén: Miami Dolphins – 9-7, AFC East 2. hely – 37-22-es vereség a playoff első körében a Buffalo Bills-től; Atlanta Falcons – 9-7, NFC West 2. hely – 37-20-as vereség a playoff első körében a Green Bay Packers-től

Philadelphia Eagles (6-2) – Carolina Panthers (5-2)

Időpont és helyszín: 1996. október 27., Veterans Stadium, Philadelphia
Főedzők: Ray Rhodes (Eagles) és Dom Capers (Panthers)
Ismert játékosok: Ricky Watters/RB, Irving Fryar/WR, William Fuller/DE, Troy Vincent/CB, Brian Dawkins/S (Eagles); Kerry Collins/QB, Muhsin Muhammad/WR, Wesley Walls/TE, Kevin Greene/LB, Sam Mills/LB, John Kasay/K

A mérkőzés dióhéjban:

Először találkozott egymással a két csapat 1996 októberében a philadelphiai Veterans Stadiumban. A Párducok még csupán második évüket taposták, de hogy nem voltak elveszettek, azaz „nyeretlen kétévesek” azt jól mutatta, hogy debütáló idényükben már hét meccset nyertek és az Eagles elleni első rangadójuk előtt is 5-2-es mérleggel álltak. Dom Capers együttese szerencsésen vegyítette a harapós, bizonyításra vágyó fiatalokat (a másodéves Collins vagy az újonc Muhammad) és a tapasztalt veteránokat (Kevin Greene vagy Sam Mills). Ígéretes tehetségekben a Sasoknál sem volt hiány. Bár itt elsősorban a csapat által az 1996-os draft második körében húzott Brian Dawkinsra utalok, a Testvéri Szeretet Városában akkortájt majd minden szempár Ty Detmerre szegeződött. A BYU-n 1990-ben Heisman-győztes irányító technikailag nem számított újoncnak, de első éveiben, Brett Favre cseréjeként, nem sok puskaport szagolt. Detmer első philadelphiai idénye kezdetén aztán a kezdő Rodney Peete sérülése miatt számára addig járatlan útra kényszerült és neki kellett dirigálnia egy NFL-gárda támadógépezetét. A Dolphins ellen az „újonc” már négy TD-passzal vezette sikerre együttesét és most következett harmadik fellépése.

A Carolina szívós futás elleni védelme miatt, mely Ricky Watterst alig 30 yardon tartotta, Detmer nem spórolhatott a passzokkal és a meccs végére egyéni csúcsnak számító 342 yardot dobált össze. Bár a fiatal irányítónak a rengeteg blitz-cel is farkasszemet kellett néznie, de állta a sarat. Egy touchdownja mellett csupán egyszer adta el a labdát és az Eagles a harmadik negyedre 17-3-as előnyre tett szert. Hogy a fór a meccs végéig kitartott abban a hazai védelem természetesen oroszlánrészt vállalt. A meccs nyitódrive-jában a Pantherst 4 és inches-nél állították meg saját vörös zónájukban, majd az egész további meccs alatt csak John Kasay-nek engedélyeztek pontokat. A vendégeknek még volt némi sansza a hajrában, de talán egyetlen ígéretes támadósorozatuk végén Kerry Collins a Sasok célterülete felé futva elfumblizta a labdát, amire a szemfüles Brian Dawkins csapott le. A végeredmény 20-9 az Eagles-nek.

A meccs embere:

Irving Fryar, WR (Philadelphia Eagles) – 7 elkapás, 143 yard

Az Eagles védelme testületileg vagy a harmadik meccsén bizonyító Ty Detmer is joggal kiérdemelhetné a címet, de Fryar példája és teljesítménye bizonyítja, hogy milyen sokat érhet egy veterán elkapó. Márpedig Fryar 1996-ban veterán volt a javából, hiszen még az 1984-es draft 1/1-ese volt. A Nebraskában olyan játékosokkal focizott együtt, mint a Heisman-győztes Mike Rozier vagy a Buffalo Bulls egyetemi csapatának jelenlegi főedzője, Turner Gill. Az elkapó 1992-ig a New Englandet erősítette és a Bears-szel szembeni vesztes Super Bowlon ő jegyezhette a Hazafiak egyetlen touchdownját. 1991-ben 1000 elkapott yard fölé jutott, de két évvel később Miamiba igazolt és itt Marino egyik megbízható célpontjaként tovább öregbítette hírnevét. Amint az előző mérkőzés kapcsán láttuk 1995-ben még a Dolphins soraiban vitézkedett, de az idény végén lapátra került és szabadügynökként végül az Eagles-hez szerződött. Egy héttel a Panthers elleni találkozó előtt a Philly a Miamival mérkőzött és Fryar nemes bosszút állva korábbi kenyéradóján négy TD-elkapással vette ki a részét a 35-28-as győzelemből. Az 1996-os idényt 1195 elkapott yarddal és 11 touchdownnal zárta, amivel kiérdemelte karrierje negyedik Pro Bowlra szóló meghívását. Pályafutását 2000-ben fejezte be a Redskins-nél és addig 17 idény alatt 851 elkapást, 12785 yardot és 85 TD-t gyűjtött.

A nap idézete: „Bárcsak az oldalvonalon kívülre pattant volna a labda.” (Kerry Collins a sorsdöntő fumble-ról)

A csapatok az idény végén: Philadelphia Eagles – 10-6, NFC East 2. hely – 14-0-s vereség a playoff első körében a San Francisco 49erstől; Carolina Panthers – 12-4, NFC West 1. hely – 30-13-as vereség az NFC-döntőben a Green Bay Packers-től

Cincinnati Bengals (0-1) – Denver Broncos (0-0)

Időpont és helyszín: 1968. szeptember 15., Nippert Stadium, Cincinnati
Főedzők: Paul Brown* (Bengals) és Lou Saban (Broncos)
Ismert játékosok: Paul Robinson/RB, Bob Trumpy/TE (Bengals); Floyd Little/RB, Dave Costa/DT-DE, Rich Jackson/DE-LB

A mérkőzés dióhéjban:

Nem fér hozzá kétség, hogy a találkozó egyike a legfontosabbaknak a Cincinnati Bengals történetében. Az American Football League-ben induló csapat első idényét kezdte és bár alapító tulajdonosa és első főedzője, a Cleveland Browns-szal anno számtalan sikert elérő Paul Brown volt, ám a híres mester nem sok jóra számíthatott zömmel újoncokat felvonultató csapatától. A Bengáli Tigrisek első meccsükön ennek megfelelően sima vereséget szenvedtek San Diegóban, azonban hazai bemutatkozásukon már nem voltak teljesen esélytelennek a nem túl acélos, 1967-ben 3-11-gyel záró Denver Broncos ellen.

A University of Cincinnati futballcsapatának otthonául szolgáló Nippert Stadiumba kilátogató 25000 néző kevéssé látványos és pontnélküli első félidőt láthatott, de a harmadik negyedre megtáltosodtak a hazaiak. Dale Livingston 49 yardos mezőnygólja, majd John Stofa Bob Trumpy-nak kiosztott 58 yardos TD-passza a hazaiak javára billentette a mérleget. Erre a denveriek még válaszolni tudtak és egy field goal valamint egy rövid touchdown-drive révén a negyedik negyed elején 10-10-re egyenlítettek, azonban a hajrára Paul Brown tanítványai megint elővették a „nehéztüzérséget” és Stofa második „hosszú bombájával” ezúttal a szélvészgyors Warren McVea száguldott be a Broncos célterületére. A Bengals 24-10 arányú győzelmét Essex Johnson biztosította be egy 35 yardos TD-vágta után. A keveset tapasztalt cincinnati csikócsapat és sokat látott szakvezetője nyerő kombinációnak bizonyult és a gárda kivívta történetének első diadalát.

A meccs embere:

John Stofa, QB (Cincinnati Bengals) – 12/22 passz, 224 passzolt yard, 2 TD

Rendben, hogy ennek a különös nevű pacáknak kétszer elsült a karja, de ettől ő lenne a meccs embere? A liga szakértői is úgy gondolták, hogy igen, mert Stofát a forduló legjobb támadójátékosának választották és az irányító a két TD-passz mellett hiba nélkül játszott, ráadásul akkor volt eredményes, amikor nagyon kellett. A Cincy QB-ja egyetemi éveit Buffalóban töltötte, majd 1966-ban az AFL-ben akkor debütáló Miami Dolphins-hoz került. Itt nem sok sót evett meg, összesen csak két meccsen volt kezdő, így örömmel kapott az alkalmon, hogy egy másik ligaújoncnál próbáljon szerencsét és ő lett a Bengals első igazolt játékosa.

Stofának a Broncos-szal szemben külön elszámolnivalója is akadt. Az előző évben még a Miami Dolphins kezdőirányítójaként eltörte a lábát a Denver elleni idénynyitón és a szezonban már nem léphetett többé pályára. Az 1968-as preseasonban a peches QB szintén a Vadlovak ellen játszva szenvedett kisebb térdsérülést, s emiatt a többi felkészülési meccset kihagyni kényszerült. A denveriek azonban a szeptemberi cincinnati derbi előtt nyilván otthon hagyták a voodoo-babájukat és így Stofa nemcsak túlélte a meccset, de nagy szerepet vállalt annak megnyerésében is. Ezután már nem sok alkalma nyílt tündökölni. Inkonzisztens játéka miatt heteken belül a cserepadon találta magát és bár két évre még visszatért Miamiba, de beugróként itt már csak halvány momentumai voltak.

A csapatok az idény végén: Cincinnati Bengals – 3-11, AFL West 5. hely; Denver Broncos – 5-9, AFL West 4. hely

Minnesota Vikings (8-6) – Cleveland Browns (10-4)

Időpont és helyszín: 1980. december 14., Metropolitan Stadium, Bloomington (Minnesota)
Főedzők: Bud Grant* (Vikings) és Sam Rutigliano (Browns)
Ismert játékosok: Ahmad Rashad/WR, Rony Yary/OT*, Matt Blair/LB, Bobby Bryant/CB (Vikings); Brian Sipe/QB, Ozzie Newsome/TE*, Joe DeLamielleure/OG*, Lyle Alzado/DE, Clay Matthews/LB (Browns)

A mérkőzés dióhéjban:

A két csapat minden bizonnyal legérdekfeszítőbb összecsapására a mostanitól eltérően nem a nyitónapon, hanem az alapszakasz hajrájában került sor. Az 1980-as idény utolsóelőtti játéknapján mind a Browns, mind a Vikings playoff-részvétele kétséges volt. Az északi harcosok a ’70-es években dominálták az NFC Centralt, de három Super Bowlt megjárt „aranygeneráció” zöme az évtizedfordulóra kiöregedett és a Detroit Lions-ban váratlanul erős kihívójuk támadt. A Browns ’70-es évei aránylag csendes középszerűségben teltek, ám 1980-ban Sam Rutigliano végre szerethető és izgalmas csapatot tudott kiállítani. A vérbeli gunslinger, Brian Sipe irányította gárda látszólag úgy akart a clevelandiek szívébe férkőzni, hogy végletekig magasan tartotta vérnyomásukat és pulzusszámukat, de a Kardiac Kids izgalmas finisei ligaszerte is folyton beszédtémát szolgáltattak és megannyi új szimpatizánssal gyarapították szurkolótáborukat. A Browns a Vikingek otthonában sem cáfolt rá hírére, de az ostor kivételesen rajtuk csattant.

Az első félidő clevelandi dominanciát hozott. Sipe egy-egy passzolt és futott touchdownjával (az egyik extra pont kimaradt) a szünetig 13-0-s előnyre tettek szert a vendégek. A Vikings irányítójának, Tommy Kramernek a második játékrész első hazai drive-ját a saját 2 yardosáról kellett indítania, de nem jött zavarba és a labdát valamennyi elkapójának osztogatva öles léptekkel vezette játékostársait első TD-jük felé. Az i-re a pontot a tight end, Joe Senser tette fel, miután egy screen-passzt elkapva 31 yardot futott a célterületig. A parádés, 98 yardos támadósorozat reményt adott a Minnesotának, de a későbbiekben a felzárkózás megtorpant, sőt… A harmadik negyed végén a csapatok mezőnygólokat „váltottak”, majd a negyedik derekán egy hosszú, időrabló akció végén a Cleveland Cleo Miller 1 yardos vetődése révén 23-9-re hizlalta előnyét. Kramerék percek alatt kontráztak a Browns touchdownjára és amikor Ted Brown az irányító rövid passzát elkapva megtalálta a vendégek endzone-ját úgy tűnt, hogy a Vikings 7 pontra zárkózik és hátránya a hátralévő 5 minutumban korántsem tűnt behozhatatlannak. A java azonban még hátra volt és kezdetét vette egy hihetetlen play-ekkel teli finálé.

Kezdődött ott, hogy a rutinos, később Hall of Fame-be választott minnesotai center, Jim Langer túl magasan snappelt Ted Brown TD-je után és a clevelandiek blokkolni tudták az extra pontot. Ez azt jelentette, hogy a pontkülönbség 7 helyett 8 pontra olvadt, márpedig akkoriban még nem volt two-point conversion, azaz a Vikings csak két támadás alatt dolgozhatta le hátrányát. Egyelőre azonban a hazaiak legnagyobb gondja az volt, hogy miként szerzik vissza a labdát. Egészen addig, míg már csak 2 és negyed perc maradt a rendes játékidőből, ügyesen tartotta magánál a játékszert a Browns. Ekkor Bud Grant időt kért és ezalatt senki sem tudta mi üthetett a vendégek edzőibe, de az addig bevált futások helyett váratlanul passzjátékot hívtak. A döntés önmagában nem lett volna tragikus, ha nem követi interception, de Brian Sipe meggondolatlanul az ellenfél cornerének, Bobby Bryantnek „passzolt”, s így a Minnesota kapott még egy esélyt a győzelemre. A rövid drive-ot a hazaiak Kramer Ahmad Rashadnak adott 12 yardos TD-passzával zárták, s a sikeres PAT jóvoltából 23-22-re alakult az eredmény. Egy ponttal még mindig a Cleveland volt a nyerő.

A Vikings onside-kickje a vendégeké lett és bár Sipe-ék first downt már nem tudtak csinálni, de futásaikkal utolsó időkérésének elhasználására bírták ellenfelüket. A Browns végül elpuntolta a lasztit, de a liláknak mindössze 14 másodperce maradt és 80 yard választotta el őket a clevelandi endzone-tól. Időkérés nuku. A hazaiak ellen egyszer már bevált Hail Mary-passz jöhetett szóba, de annak megkísérléséhez el kellett volna jutni legalább a félpályáig. Kramerék első céljukat egy lélegzetelállító „hook and ladderrel” érték el. Az irányító röviden középre passzolt Joe Sensernek, aki laterallal a második hullámban érkező Ted Brownhoz továbbított. A futó ezt követően az oldalvonalhoz szaladt és a Browns 46-osánál kilépve 4 szekundummal a vége előtt megállította az órát. Most jöhetett a Hail Mary! A meccs utolsó játékában Tommy Kramer a jobb oldalvonal és az alapvonal találkozásánál tömörülő tömeg fölé dobta a labdát. A vendégek DB-je, Thom Darden belekapott a disznóbőrbe, de a szemfüles Ahmad Rashad megkaparintotta azt és pár yardról besasszézot vele a célterületre. 28-23-ra győzött a Vikings és drámai sikerével bebiztosította csoportgyőzelmét. A Kardiac Kids ezúttal nem megnyerte, hanem elvesztette a meccset az utolsó percben (sőt másodpercben), de renoméjukhoz hűen a zárófordulóban egy finisben elért mezőnygóllal végül ők is kicsikarták az AFC Central elsőségét és a rájátszást.

A meccs embere:

Tommy Kramer, QB (Minnesota Vikings)– 38/49 passz, 456 passzolt yard, 4 TD

Hogy a fenti számsor egészen kivételes teljesítményről tanúskodik azzal nehéz volna vitába szál