Visszapillantó - 2009/4. hét

Washington Redskins (2-2) – Tampa Bay Buccaneers (3-1)

Időpont és helyszín: 2000. október. 1., FedEx Field. Landover (Maryland)
Főedzők: Norv Turner (Redskins) és Tony Dungy (Buccaneers)
Ismert játékosok: Brad Johnson/QB, Chris Samuels/OT, Bruce Smith/DE*, Champ Bailey/CB, Darrell Green/CB*, Deion Sanders/CB (Redskins); Mike Alstott/FB, Keyshawn Johnson/WR, Randall McDaniel/OG*, Warren Sapp/DT, Derrick Brooks/LB, Ronde Barber/CB, John Lynch/S (Buccaneers)

A mérkőzés dióhéjban:

Tíz éve a Redskins és a Buccaneers egyaránt az NFC és a liga elitjébe tartozott. 1999-ben a konferencia egyik elődöntőjében a Norv Turner edzette és a liga második legjobb támadóegységével felvértezett fővárosiak csak egy elszerencsétlenkedett mezőnygól miatt kaptak ki 14-13-ra a Tony Dungy és Monte Kiffin által felkészített Kalózok védelmi monstrumától. A következő idény előtt aztán már mindkét gárda Super Bowl esélyesnek számított. Legtöbben a Rézbőrűeket favorizálták, ugyanis a csapatot egy éve megvásárló Daniel Snyder az offseason alatt alaposan zsebébe nyúlt, és horribilis összegekért szerződtetett nagynevű, de pályájuk delén valószínűleg már túljutott játékosokat. A Buffalo Bills-től a salary cap áldozataként kivágott veterán pass rusher, Bruce Smith 4 évre 23 és fél millióért kötelezte el magát, míg „Neon” Deion Sanders, a Cowboys rivaldafényt imádó cornere 7 évre írt alá 55 millióért. A várakozásokra ehhez képest alaposan rácáfoltak az alapszakasz első hónapjának fejleményei. Az előzetesen magasra taksált támadóegység gyengélkedett, Deion Sanders pedig már oly kevéssé tartották veszélyes DB-nek az ellenfelek irányítói, hogy előszeretettel és sokszor sikerrel pikkeltek rá. A harmadik fordulóban hazai pályán a Dallas-től elszenvedett vereség után a szurkolók többsége Norv Turner fejét és Brad Johnson cserepadra ültetését követelte, s így a Tampa elleni rangadón a megszokottnál is nagyobb volt a tét a Rézbőrűek számára. A Buccaneers védelme a liga egyik legjobbja volt, de támadójátékuk feljavítása nélkül nem számíthattak többre, minthogy megint csak a Super Bowl előszobájáig meneteljenek. A szakmai vezetés új offensive coordinator kinevezésével és márkás játékosok igazolásával próbálta orvosolni az akut problémát. Az előző idényben a kezdőbe csöppent irányítót, Shaun Kinget az 1999-ben a Titans-nél Steve McNairt és társait a nagydöntőig edző, Les Steckel vette szárnyai alá, míg a támadóegységet egy leendő Hall of Famer offensive guarddal, Randall MacDaniellel és  nagy játékra bármikor képes, de ugyancsak nagyszájú elkapóval, Keyshawn Johnsonnal sikerült megerősíteni. Tony Dungy fiai három győzelemmel kezdték az idényt, de negyedik játéknapon kikaptak az ugyancsak 100 százalékos Jets-től. A Redskins-szel való rematch előtt a higgadt mesternek ráadásul temperamentumos védőjével, Warren Sapp-el is meggyűlt a baja, amiért Sapp elmulasztott megjelenni egy szombati csapatgyűlésen, és így Dungy fegyelmezési szándékkal az első negyedben padoztatta egyik legjobb emberét.

Talán Sapp átmeneti kiesése zavarta meg kissé a Bucs általában megbízható védelmét, talán nem, de tény, hogy az egység szokatlanul dekoncentráltan és sok hibával játszott. Kiváltképpen a hazaiak futója, Stephen Davis tündökölt, és a mérkőzés legnagyobb játékában - számos tackle-ből kibújva – 50 yardos vágta révén találta meg a Tampa célterületét. A touchdownnal 7-7-re alakult a találkozó eredménye, de itt megmerevedni látszottak a frontvonalak. A Kalózok védekezésben összekapták magukat és a negyedik negyedig már csupán egy mezőnygólt engedélyeztek ellenfelüknek, ám támadásban változatlanul erőtlenek és pontatlanok voltak. Warrick Dunn és Keyshawn Johnson nem egyszer hangot adott irányítójuk, Shaun King gyenge játéka fölötti elégedetlenségének, bár utóbbi jobban tette volna, ha a már megkaparintott labdára is jobban ügyel. Johnson fumblija készítette elő a Redskins újabb pontszerzését, és Larry Centers elkapott TD-jével négy perccel a vége előtt megnyugtató, 17-7-es előnyre tettek szert Turnerék. Csakhogy a januári playoff-meccsen is 13-0-ra vezetett már a Redskins, s ehhez képest végül Dungy-ék nevethettek. A korábbi összecsapás egyik kulcsmomentuma volt, amikor az irányító, Shaun King által elveszített labdát saját csapattársa, Warwick Dunn kapta föl és csinált futásával first downt. Most is nagyon hasonló történt. A felezővonal táján a veterán Bruce Smith szabadította meg a játékszertől Kinget, aki azonban nagy lélekjelenléttel felkapta azt és az elől magára hagyott elkapónak, Reidel Anthony-nak passzolt. A támadó 46 yardos TD-t ért el, s máris három pontra fogyatkozott a hazaiak fórja. 17-14! Az utolsó szalmaszálba kapaszkodó Buccaneers ugyan nem tudta megszerezni az onside kicket, de Sapp-nek hála, aki blokkolta Michael Husted valószínűleg mindent eldöntő mezőnygól-kísérletét, maradt esélye a végjátékra. Az utolsó minutumban King a Redskins térfelének közepéig vezette a Kalózokat, közben kiosztott egy 19 yardos átadást Johnsonnak, és Martin Grammatica 42 yardos lövésével végül kiegyenlítették, ezzel hosszabbításra mentették a derbit. A ráadásban egyetlen nagy játék döntött. Az addigi meccseken csak hibáival feltűnést keltő és a korábban már egy puntot „muffoló” Deion Sanders 57 yardos punt returnnel szállította vissza a labdát a Bucs 8-asáig, ahonnan Husted beverte a győzelmet jelentő három pontot. A sikerrel Norv Turner csupán lélegzethez jutott a kiábrándító szezonkezdet után, de amint az alapszakasz hajrájára a rájátszás lehetősége végképp elúszott, Daniel Snyder útilaput kötött a kudarcos főedző talpára. Ezzel Turner lett a Super Bowl-éra egyetlen szakvezetője, akit idény közben, pozitív mérleg mellett ebrudaltak ki csapatától.

A meccs embere:

Stephen Davis, RB (Washington Redskins) – 141 futott yard, 1 TD

Bár az összefoglalókban leginkább Sanders villanását emelték ki, de Davis többet tett a győzelemért azzal, hogy – főként az első félidőben – szétfutotta a tampai védelmet. A Kalózok tíz esztendeje nem engedtek ellenfeleiknek olyan hosszú futást, mint amivel a washingtoni RB büntette őket, s már pusztán ez is megsüvegelendő haditett volt. Davis 1996-os draftolását követően három évig csupán fullbackként vagy csereként kapott szerepet, de 1999-es teljesítménye áttöréssel ért fel, ő volt az NFC legproduktívabb futója 1405 yarddal, és az egész ligát vezette 17 TD-vel. A pazar évet a bőkezű Snyder gigaszerződéssel honorálta, és a teljesítményfüggő juttatásokkal együtt bőven 100 millió fölötti kontraktussal kínálta meg Davist. Noha a hatalmas pénz nem tette jóllakottá a játékost, és a következő két évben is kiemelkedően teljesítve ő lett az első washingtoni futó, aki három egymást követő évben elért legalább 1000 futott yardot, de amint produktuma 2002-ben szerényebb lett, a salary cap elkerülhetetlen lefaragásának áldozatául esett. Stephen Davis végül a Panthers-hez szerződve élesztette újra karrierjét és a 2003-ben Super Bowlig jutó csapat egyik kulcsjátékosának bizonyult.

A nap idézete: „Ti srácok egytől-egyig rászálltatok Mr. Snyderre azért, hogy kiket és mennyiért igazolt az offseasonban. Na akkor most itt az ideje, hogy leszálljatok róla! Ellenben minden igen tisztelt kételkedőt örömmel látok az „utánfutónkon”! Elvégre megbocsátó ember vagyok.” (Deion Sanders szavai a győzelem után a washingtoni klubvezetés bölcsességét megkérdőjelező újságíróknak)

A csapatok az idény végén: Washington Redskins - 8-8, NFC East 3. hely; Tampa Bay Buccaneers – 10-6, NFC Central 2. hely, 21-3-as vereség a Philadelphia Eagles-től a playoff első körében

Houston Oilers (2-2) – Jacksonville Jaguars (0-4)

Időpont és helyszín: 1995. október 1., Astrodome, Houston
Főedzők: Jeff Fisher (Oilers) és Tom Coughlin (Jaguars)
Ismert játékosok: Chris Chandler/QB, Frank Wycheck/TE, Bruce Matthews/OG*, Ray Childress/DT, Cris Dishman/CB (Oilers); Mark Brunell/QB, Tony Boselli/OT, Jeff Lageman/DE (Jaguars)

A mérkőzés dióhéjban:

A Jacksonville 1995-ben mutatkozott be az NFL-ben, és sokaknak az volt az érzése, hogy a liga nagyon szerette volna, ha a Jaguárok első tétmeccsükön rögtön győzelemmel debütálnak. Erre a találkozóra ugyanis floridai városban, s ami még fontosabb, az előző évben sereghajtó, 2-14-es mérleggel záró Houston Oilers ellen került sor. Az 1994-es idény hajrájától Jeff Fisher irányította Olajosok azonban nem tették meg azt a szívességet, hogy könnyű játszópartnerként „lefeküdjenek” ellenfelüknek, s 10-3-as győzelemmel hiúsították meg a hazaiak diadalmas fellépéshez fűzött reményeit. A szűk egy hónappal későbbi visszavágó előtt a Jacksonville még mindig győzelem nélkül állt, míg a houstoniak négy meccs alatt máris annyi, szám szerint kettő, győzelmet tudhattak magukénak, mint az egész előző szezonban. Az a tény ugyanakkor a ligaújonc számára látszott billenteni a mérleget, hogy Tom Coughlin tanítványai egyetlenegy meccsükön sem szenvedtek megsemmisítő vereséget, azaz volt tartása a gárdának, s némi plusszal és szerencsével bárkit legyőzhettek volna, míg az Oilers két hazai mérkőzéséből mindkettőt elveszítette.

Az első negyedben a Jaguárok hamar 10-0-ás előnyre tettek szert, de ezt követően elfogyott a Steve Beuerlein vezette támadóegység tudománya. A Houston Al Del Greco mezőnygóljával szépített, majd a Jacksonville első számú futója, James Stewart által elkövetett fumble-t követően tovább folytatta felzárkózását egy újabb hárompontossal. Jeff Fisherék leheletnyi dominanciája a szünet után állandósult. A harmadik játékrészben Chris Chandler 17 yardos, running backjének, Rodney Thomas-nak adott TD-passzal jutott 13-10-as vezetéshez a hazai alakulat, s az előnyt a finis felé közeledve sikerült még egy field goallal megspékelni. A Jacksonville csupán touchdownnal menthette meg a meccset, de a vendégek drukkerei ezt már nem Beuerleintól, hanem a negyedik negyed elején beállított csereirányítótól, Mark Brunelltől várhatták. Ahogy az Oilers elleni első mérkőzésen a kezdő QB ezúttal is vérszegény teljesítményt nyújtott, de Brunell akkor csak egy sikeres mezőnygólig (igaz azok a csapat történetének első pontjai voltak) tudta vezetni a támadókat, most többet kellett nyújtania. Tíz percig ő sem tudta ezt a „többet” hozzátenni a Jaguars játékához, de két és fél perccel a vége előtt Jeff Lageman szerelésével labdavesztésre kényszerítette Rodney Thomast, és a játékszert a jacksonville-i Darren Carrington szerezte meg az Olajosok 45-ösénél. Brunnell ezután vérszemet kapott és sorozatban négy passzt juttatott célba, az utolsó, hat pontot érőt a korábbi Heisman-győztes és leendő Super Bowl MVP, Desmond Howardnak. Mike Hollis extra pontjával 17-16-os vezetéshez jutottak Coughlinék, s miután az utolsó másodpercekben Al Del Greco 52 yardról kihagyta a hazaiak utolsó esélyét, így a nyúlfarknyi (vagy inkább „jaguárfülnyi”) előny elegendőnek bizonyult a Jacksonville első diadalának megszerzéséhez.

A meccs embere:

Darren Carrington, S (Jacksonville Jaguars) – 1 INT, 1 megszerzett fumble

Egy-két mérkőzés erejéig olyan játékosok is reflektorfénybe kerülhetnek, akik egyébként tartósan nem képesek magas szinten teljesíteni. Darren Carrington közéjük tartozott. A játékost 1989-ben a Denver Broncos draftolta és újoncidényének végén rögtön Super Bowl-ban játszhatott. A Vadlovak sima vereségével záruló nagydöntőn talán éppen Carrington volt csapata egyik legjobban teljesítő tagja, mivel 6 kickoffot 146 yardra cipelt vissza, s leghosszabb returnje a Denver egyetlen touchdownját készítette elő. Egy éves detroiti kitérő után a védő San Diego-ban állapodott meg, s négy idény alatt fokozatosan bejátszotta magát a kezdőbe. Legjobb szezonja az 1993-as volt, amikor 7 interceptiont csípett el és 79 tackle-t jegyzett. Egy évvel később a Chargers története eddigi egyetlen Super Bowl fellépéséig menetelt, s Carrington újra az ellen a San Francisco 49ers ellen szerepelhetett, akikkel szemben a Denver színeiben már egyszer alulmaradt. A safety-t az ellenfél irányítója, Steve Young már az elején csúnyán „megégette” két TD-passzal, s ettől a Negyvenkilencesek olyan lendületbe jöttek, hogy a San Diego már csupán kozmetikázni tudott súlyos vereségén. A történetek dacára Carringtont a Jaguars szerezte meg az újonc csapatok 1995-ös „expansion draftján”, s noha játéklehetőséget ritkán kapott, de az Oilers ellen két jó megmozdulással vette ki a részét a franchise első, történelmi sikeréből.

A nap idézete: „Egy átlagos nap az irodában. Csak vicceltem! Hatalmas könnyebbséget jelent, hogy már nem kell amiatt aggódnunk, hogy mikor szerezzük meg első győzelmünket. Végre a jövőre a koncentrálhatunk. Az utolsó másodpercek felértek egy örökkévalósággal.” (Tom Coughlin, a Jaguars főedzője a diadal jelentőségéről)

A csapatok az idény végén: Houston Oilers – 7-9, AFC Central 3. hely; Jacksonville Jaguars – 4-12, AFC Central 5. hely

Cleveland Browns (2-1) – Cincinnati Bengals (1-2)

Időpont és helyszín: 1970. október 11., Cleveland Stadium, Cleveland
Főedzők: Blanton Collier (Browns) és Paul Brown* (Bengals)
Ismert játékosok: Leroy Kelly/RB*, Gene Hickerson/OG*, Jim Houston/DE-LB, Erich Barnes/CB (Browns); Paul Robinson/RB, Bob Trumpy/TE, Bill Bergey/MLB, Lemar Parrish/CB (Bengals)

A mérkőzés dióhéjban:

A Battle of Ohio, azaz a Cleveland Browns és a Cincinnati Bengals 1970 óta tartó vetélkedése nem pusztán a csapatok otthonául szolgáló városok egy államhoz tartozása miatt érdekes. A klubtulajdonosok személye és egymáshoz való viszonya tette kezdettől fogva különösen pikánssá az ohiói egyesületek párharcát. Art Modell 1961-ben vásárolta meg a Cleveland Browns-t, és két évvel később hatalmas felzúdulást keltve kirúgta a franchise sikeredzőjét, a hét bajnoki címet szerző, a csapatnak nevét kölcsönző Paul Brownt. Bár a Cleveland teljesítménye az 1950-es második felére valóban visszaesett, és többen kritizálták Brownt vélelmezett merevsége, újításokra való képtelensége miatt, de Modell lépése mögött sokkal inkább az állt, hogy a két dudás nem fért meg egy csárdában, a két erős személyiség képtelen volt eredményesen együttdolgozni. Brown nem tudott sokáig meglenni foci nélkül, és kisvártatva a szomszédvárban állított talpra egy profi klubot. A Cincinnati Bengals 1968-ban csatlakozott az American Football League mezőnyéhez, akkor, amikor már eldöntött volt a liga NFL-lel való leendő egyesülése. A Bengals tulajdonosaként a főedzői teendőket is ellátó Brownnak így már csak két évet kellett várnia arra, hogy 1970-ben tengelyt akaszthasson Modell csapatával, a tulajdon nevét viselő Browns-szal. A rivalizálás természetesen még jóval az 1970-es mérkőzés előtt elkezdődött. Brown azzal fricskázta meg tulajdonostársát, hogy a Cincy egyik színéül ugyanazt a narancssárgát választotta, amit a Browns is magáénak tudhatott. Az 1970 AFL-NFL fúzió nyomán létrejött új csoportbeosztás – valószínűleg tudatos számítás folytán – ráadásul egy csoportba helyezte a két együttest, így a parázs vetélkedés annak első évében máris két összecsapással kaphatott lángra.

A nagy várakozással övezett első derbin természetesen a házigazda, nagyobb hagyományokkal és jobb játékosállománnyal bíró clevelandiek voltak az esélyesebbek, de az első negyedben Paul Brown Bengáli Tigrisei alaposan ráijesztettek a 80 ezres hazai publikumra. A vendégek irányítója, Virgil Carter zsinórban kilenc hibátlan passzt osztott ki, s a korábban még a Bundesligában szereplő Schalke 04 kapuját őrző Horst Muhlmann 50 yardos mezőnygóljával, valamint Jess Philips 2 yardos futásával a Cincy 10-0-ára lépett el ellenfelétől. A Browns-nak akkor sikerült végre pontokat tennie a táblára, amikor védelmük – szó szerint – megfogta az addig fickándozó Cartert. Walter Johnson az endzone-ban vitte földre safety-t érően a Bengals játékmesterét, s a támadóegység következő akciójában a térdsérüléstől kínzott hazai QB, Bill Nelsen találta meg egy 3 yardos TD-passzal a csapat legnagyobb sztárját, Leroy Kelly-t. A Cleveland egy szemvillanás alatt 10-9-re zárkózott, ám amikor már úgy látszott a vezetést is átvehetik, a Cincinnati LB-je, Bill Bergey kényszerítette fumblira Nelsent, és az irányító által elszórt disznóbőrt a DE Royce Berry kapta fel és vitte be touchdownra. A félidő végén Bill Nelsen második hat pontos átadásával feledtette valamelyest hibáját, de a TD ellenére még mindig 17-16-os Bengals vezetéssel vonulhattak szünetre a csapatok. A folytatásban egy újabb hazai baki tovább érlelte a levegőben lógó meglepetést. A clevelandi returner, Al Jenkins hagyta, hogy egy puntolt labda a hátán landoljon, majd, hogy azt az ellenfél játékosa gyűjtse be a Browns 23-asánál. Bár a lehetőséget csupán mezőnygólra tudták váltani Paul Brown tanítványai, de azzal is növelték vezetésüket. A harmadik negyed végén azonban Fortuna végleg a hazai csapat mellé pártolt és két szerencsés momentum lényegében javukra döntötte a meccset. Előbb csapattársa, Leroy Kelly fumble-ját kaparintotta meg a Cleveland vakoldali tackle-je, Dick Schafrath, és 27 yardot vágtatott a labdával a Cincy 32-eséig, majd pár play-jel később Nelsen átadásába ütöttek bele a line of scrimmage-nél, de a „sebzett vadkacsa” végül a fullback, Bo Scott markában kötött ki, aki sebesen az ellenfél 2-eséig iramodott. Innen Kelly futott be a célterületre és az utolsó negyed elején először vezetett a Browns. 23-20! Az előny azután vált különösen kényelmessé, hogy a rutinos cornerback, Erich Barnes még a Bengals térfelén Virgil Carter egyik átadása elé lépett és lefülelte azt, s utóbb a hazaiak egy újabb futott TD-vel torolták meg a turnovert. A hajrában még visszakapaszkodott három pontra a vendég együttes, de ez a meccs már menthetetlen volt. A 30-27-es Browns győzelemmel a presztízspárharc első csatáját Art Modell nyerte, és Paul Brownnak a cincinnati visszavágóig várnia kellett, hogy elégtételt vegyen.

A meccs embere:

Bill Nelsen, QB (Cleveland Browns) – 17/29 passz, 226 passzolt yard, 2 TD, 1 INT

A csapattársai – Horatio Nelson admirális után – „Nelsen parancsnoknak” nevezték az irányítót, aki erre a támadóegység vezetésében kimutatott képességei mellett sokat látott „háborús veteránként” is méltán rászolgált. Talán csak ismertebb kortársa, Joe Namath agyonkínzott térdei láttak több szikét pályafutása során, de hozzá hasonlóan Nelsen sem csinált nagy ügyet sérüléseiből, s ha csak szikrányi esélye is volt rá, vállalta a játékot. Az 1971-ben a Browns-hoz került újonc támadófal-ember, Doug Dieken emlékezetében élénken megmaradt, ahogy minden meccs előtt lecsapolják az irányító duzzadt térdében felgyülemlett folyadékot, aki a fájdalmas beavatkozások után aztán mindig játékra jelentkezett. A USC-n végzett és Steelers által draftolt quarterback 1968-ban került a Cleveland Browns-hoz és a gárdát két egymást követő évben a Super Bowl előszobájáig vezette. Az 1970-es szezon második játéknapján ugyan Nelsen sokadik súlyosnak tűnő térdsérülését szenvedte, de egy mérkőzésnyi kihagyást követően a Bengals elleni presztízsmeccsen már pályára lépett és kulcsszerepet játszott a fontos győzelemben. Az év és karrierje hátralévő részében az irányítót elkísérte makacs térdbaja, s ezért összességében már haloványabb teljesítményt nyújtott, de 1971-ben még egy utolsó erőfeszítéssel a rájátszásig jutott csapatával.

A nap idézete: „A meccs előtt már beszéltem Blantonnal. Amikor véget ér a találkozó én egyszerűen csak levonulok a pályáról. Ezt teszem már évek óta. Egykor a liga is erre utasított minket.” (Paul Brown, a Bengals tulajdonosa és főedzője, arra a kérdésre válaszolva, hogy a lefújás után miért nem fogott kezet kollégájával és egykori beosztottjával, Blanton Collierrel)

A csapatok az idény végén: Cleveland Browns – 7-7, AFC Central 2. hely; Cincinnati Bengals – 8-6, AFC Central 1. hely, 17-0-ás vereség a Baltimore Colts-tól az AFC-elődöntőben

New Orleans Saints (6-5) – New York Jets (4-7)

Időpont és helyszín: 1983. november 21., Superdome, New Orleans
Főedzők: Bum Phillips (Saints) és Joe Walton (Jets)
Ismert játékosok: Ken Stabler/QB, George Rogers/RB, Ricky Jackson/LB, Morten Andersen/K (Saints); Freeman McNeil/RB, Wesley Walker/WR, Mark Gastineau/DE, Joe Klecko/DT, Lance Mehl/LB (Jets)

A mérkőzés dióhéjban:

Két héttel ezelőtt már volt alkalmunk visszatekinteni a New Orleans Saints 1983-as szezonjára, s így elhangzott, hogy a Bum Phillips edzette és Ken Stabler irányította gárda abban az évben első pozitív mérlegéért és rájátszásáért küzdött. A Szentek hétfő esti vendége, a New York Jets ugyanakkor az előző évben az AFC döntőjéig jutott, ahol csak egy legendás sárdagasztás során veszített a Miami Dolphins ellenében. Bár a vereség után Walt Michaels vezetőedző leköszönt, a csapatot az új szezon előtt az offensive coordinatorból előléptetett Joe Walton vezetésével is esélyesnek tartották a végső dicsőség elhódítására. Ehhez képest a Jets az alapszakasz utolsó hónapja felé közeledve még csupán 4 győzelemmel szerénykedett, és a playoffba kerülésének esélyei fordulóról fordulóra fogyatkoztak. A szakírók többsége Walton főedző szigorát hiányolta, s rámutatott, hogy míg csupán OC volt, túl közel került játékosaihoz, majd a magasabb pozícióba emelkedve ilyenformán képtelennek bizonyult kellő és elvárható erélyt mutatni. A Saints elleni, nemzeti sugárzású derbi előtt azonban a szigorú szakvezetői ösztökélés nélkül is világossá válhatott a New Yorkiak számára, hogy amennyiben nem nyernek, végképp keresztet vethetnek a rájátszásra.

A Jets sokat kritizált irányítója, Richard Todd pocsékul kezdte a meccset és első passzkísérletét a hazaiak safety-je, Russell Gary halászta le. A kitűnő mezőnypozícióval maximálisan éltek a Szentek, és George Rogers 14 yardos futással vette be a New York célterületét. A vendégek szerencséjére Ken Stabler is hibázott első átadásával, ráadásul az interceptiont szerző szélső linebacker, Lance Mehl rögtön touchdownra futott vele. 7-7! A veterán irányító azonban még az első negyedben javított, Hoby Brennernek adott 38 yardos TD-passzával megint magához ragadta a vezetést a New Orleans. Az ütésváltás a következő felvonásban idősebb Marion Barber 1 yardos brusztolásával folytatódott, aminek révén 14-14-es döntetlennel vonulhattak pihenőre a csapatok. A következőkben a Saints továbbra is meggyőző futójátékával operált. A mérkőzésen a hajdani Heisman-győztes, Rogers 84, míg a második számú RB, Hokie Gajan 113 yardot termelt azzal a Jets-védelemmel szemben, mely utóbbi 7 meccsén alig engedett bárkit is 50 yard fölé futni. A harmadik negyedben a hazaiak két TD-vel jelentős, 28-14-es előnyre tettek szert, de annak birtokában talán kissé túl kényelmessé váltak, és minden kockázatvállalás nélkül csupán a futásokat forszíroztak. A New York az utolsó 15 perc elején előbb egy Pat Leahy mezőnygóllal, majd a negyed finisében Richard Todd Jerome Barkumnak adott átadásával faragta tisztes méretűre korábbi tetemes hátrányát. Pár perccel a vége előtt aztán a bekeményítő zöld-fehér defense three and outra kényszerítette Stableréket, s 28-24-nél esélyük maradt a végső diadalra. Az esélyt pedig a felé puntolt lasztit 76 yardos touchdownra visszavivő Kirk Springs egyből megragadta, s máris a New Orleans-nak kellett kapaszkodnia a meccsben maradásért. Két perccel a vége előtt a hétfő esti rangadókon – különösen egykor a Raiders színeiben – rendre kitűnően játszó Ken Stabler indíthatott ellencsapást, s bár 6 kísérletéből 5 passzt célba juttatott, amivel egyenlítő mezőnygól-kísérletig masíroztatta csapattársait, de Morten Andersen 51 yardos lövése – a hazai drukkerek nagy bánatára – messze mellé szállt. A New York Jets 17 pontos negyedik negyeddel hajrázta le esélyesebb riválisát, s így életben tartotta a rájátszással kapcsolatos halvány reményeit. Az ugyancsak playoffért küzdő Saints a váratlan vereséggel 6-6-ra esett vissza, s hogy a hatos számnál maradjunk, történetének hatodik MNF-ét is elveszítette.

A meccs embere:

Lance Mehl, LB (New York Jets) – 18 szerelés, 1 INT (ebből visszahordott TD), 1 sack, 1 megszerzett fumble

A fenti statisztika nem igényel különösebb magyarázatot, s az már a meccset követően is egyértelmű volt, hogy senki más nem érdemelheti ki a győztes gárda legjobbjának járó „game ballt”, mint a Jets védelem motorja, Lance Mehl. A védő utolsó két egyetemi szezonjában (Penn State) csapatából a legtöbb szerelést jegyezhette, és szeniorként második számú All-American csapatba választották. A New York Jets az 1980-as draft 3. körében szerezte meg, és Mehl a következő idénytől lett stabil kezdő. 1982-ben az AFC-döntőig menetelő gárda védelmének egyik legmegbízhatóbb tagjává lépett elő, és különösen a Raiders elleni playoff-meccsen tündökölt, ahol az utolsó percekben az ellenfél két drive-ját akasztotta meg 1-1 interceptionnel. A defensive play-eket hívó linebackert 1983-ban csapata Legértékesebb Játékosának választották, amikor 205 tackle-lel volt csapata legjobbja és a szezon során az ellenfél irányítóinak hét passzát fülelte le. 1985-ben még Pro Bowlba választották, de egy évvel később súlyos térdsérülést szenvedett, és hosszú, nem teljesen sikeres lábadozás után, 1988-ban végül a visszavonulás mellett döntött.

A nap idézete: „Hétfő esti rangadón játszani? Nos ez az, amire eddigi pályafutásom alatt nem lehetek különösképpen büszke.” (Derland Moore, a New Orleans Saints védője csapata 0-6-os vereségsorozatáról a hétfő esti rangadókon)

A csapatok az idény végén: New Orleans Saints – 8-8, NFC West 3. hely; New York Jets – 7-9, AFC East 5. hely

Miami Dolphins (3-2) – Buffalo Bills (3-2)

Időpont és helyszín: 1983. október 9., Orange Bowl, Miami
Főedzők: Don Shula* (Dolphins) és Kay Stephenson (Bills)
Ismert játékosok: Dan Marino/QB*, Mark Duper/WR, Mark Clayton/WR, Dwight Stephenson/C*, Doug Betters/DE, Glenn Blckwood/S, Lyle Blackwood/S (Dolphins); Joe Ferguson/QB, Joe Cribbs/RB, Fred Smerlas/NT (Bills)

A mérkőzés dióhéjban:

Következő mérkőzésünkkel maradjunk 1983-ban és az AFC East további két csapatánál. Az 1970-es évek első felében a Miami Dolphins az NFL egyik meghatározó együttesének számított, ám a híres „perfect season” után 10 évvel Don Shula fiai újra a csúcsra törtek. Az 1982-es, a játékossztrájk miatti csonka idény végén a Delfinek történetük során negyedszer jutottak el a Super Bowlba, ám itt végül kénytelenek voltak kapitulálni a Washington Redskins előtt. A kudarc kapcsán különösen a támadóegység, s azon belül az irányító, David Woodley teljesítményét lehetett indokolt kritikával illetni. Woodley az egész meccsen 14 passzkísérletéből csupán 4-szer volt pontos, s a második félidőben már egyszer sem. Amikor az 1983-as draft első körében a Miami – élve a váratlanul ölébe pottyant lehetőséggel – a nagyra tartott pittsburghi irányítót, Dan Marinot húzta, többen azt várták, hogy az újonc már az alapszakasz rajtjánál lehetőséghez juthat, de Shula eleinte nem győzte hangoztatni, hogy változatlanul Woodley-t tartja az első számú QB-nak, s nincs szándékában azonnal a mélyvízbe vetni Marinot. Öt meccs kellett ahhoz, hogy a legendás mester meggondolja magát, és a (JaMarcus Russelléhez foghatóan) alacsony completion percentage-dszel szerénykedő, az utóbbi három meccsén 1 TD mellett 4 INT-t jegyző Woodleyt cserepadra ültesse. Dan Marino NFL karrierje során először a Buffalo Bills elleni hazai rangadón kezdhetett.

A Bills 1983-ban szintén irányítót, és szintén Pittsburghben született játékmestert draftolt, ám az éppen a University of Miami futballcsapatának színeiben sikert sikerre halmozó Jim Kelly kellemesebb klímára és több pénzre vágyott, s ezért az NFL-lel konkuráló USFL-ben szereplő Houston Gamblers-hez szerződött. A buffalóiakat tovább sokkolta, hogy talán legnagyobb sztárjuk a running back, Joe Cribbs (a clevelandi Joshua Cribbs nagybátyja) szintén bejelentette, hogy az 1984-es szezontól a USFL-ben fog játszani. A gárdának ráadásul új vezetőedzővel kellett nekivágnia az 1983-as idénynek. A Bölényeket 1980-ban és 1981-ben playoffba vezető Chuck Knox megunta a menedzsmenttel való gyakori konfliktusokat, valamint Ralph Wilson tulajdonos garasoskodását és Seattle-be szerződött. Knox távozását követően számos általa a csapathoz hozott veterán visszavonult vagy mesterével együtt a nyugati partra költözött. A fejlemények ismeretében kiadós meglepetésnek számított, hogy a Buffalo az OC-ből előléptetett főedző Kay Stephenson irányításával, a „béna kacsa” szezonja ellenére remeklő Joe Cribbs kiváló játékával öt forduló után ugyanúgy 3-2-vel állt, mint nagy mumusa, a Miami Dolphins.

A Bills 1966 óta, abban az évben, amikor a Dolphins csatlakozott az American Football League-hez, nem győzött Miamiban, s ezúttal is rosszul kezdtek, hiszen a visszahordó, Robb Riddick elfumblizta a nyitó kickoffot. Szerencséjükre a házigazdák gyorsan visszaadták a labdát, mert az először kezdő Marino első passzát a buffalói safety, Steve Freeman kapta le. A turnover-váltást követően az első negyed zömében „puntháború” folyt, ám a játékrész végén Joe Ferguson egy metodikus drive során ízekre szedte a Miami ligaelső passz elleni védelmét és Byron Franklinnek adott átadásával 7-0-ás vezetéshez juttatta a vendégeket. A következő akcióban folytatódott a Ferguson(-Franklin)-show és az elkapó a játékmester 30 yardos passzát megszelídítve vette be újra a Delfinek endzone-ját. 14-0! A még akklimatizálódó Marino bár újabb interceptiont dobott, de az ellenfél nem tudott élni a lehetőséggel, s így a Miami egy főleg futásokkal operáló drive-ot vezetve a szünet előtt képes volt felezni hátrányát. Az utolsó percben a Bills rúgója 27 yardról a kapufát találta telibe, így kétszer 15 perc után 14-7 maradt az állás.

Az újabb kétszer 15 perc fergeteges pontzuhatagot hozott. Előbb Dan Marino passzolt a bal oldalvonalnál Mark Duperhez, aki két védőt kicselezve végül 63 yardos TD-t produkált, majd az ifjú titán alakítására Joe Ferguson válaszolt egy Booker Moore-nak kiosztott hat pontos átadással. Aztán Shula mester nyitotta ki „bűvészdobozát”, a félpályánál járva az újonc elkapó Mark Clayton reverse-t futva kapta a játékszert, ám a továbbiramodás helyett az üressé váló Dupernek játszott, aki meg sem állt a Buffalo célterületéig. A váratlan húzással a Phins 21-21-re egyenlített. A képletes labda megint Fergusonék térfelén pattogott, és a valóságossal az irányító – földön és levegőben – Joe Cribbs-et tömte, aki végül egy rövid átadást lehalászva juttatta a Bills-t újabb egy touchdownnyi előnyhöz. A válaszdrive-ban néha megremegett Marino keze, és a Buffalo 2-esénél kétszer is elrontotta snapet, de aztán a zsebből kiforogva a gólvonal mögött álló Nat Moore-nak tudta pöttyinteni a disznóbőrt. 28-28! Még 7 perc volt a végéig, s az izgalmakat csak fokozta, amikor Joe Ferguson - először hibázva - interceptiont dobott Fulton Walkernek. Marino az ellenfél 45-öséről indíthatta az akciót, s a vezetés és a győzelem reményében leendő legkedvesebb játszótársait, a „Marks Brotherst” kereste. 3. és 14-nél Mark Duper, a Bills 14-eséről Mark Clayton volt a laszti útja, és az utóbbi összjáték révén először vezetett a Miami. 35-28! A vendégeknek 3 percük maradt, s a nagy napot kifogó Fergusonnak végig kötélből voltak az idegei. Az i-re a pontot 4. és gólnál egy Cribbs-nek adott passzal sikerült feltennie, s az egál nyomán jöhetett a hosszabbítás. A ráadás szintén nem szűkölködött az izgalmakban. A Dolphins kickere Uwe von Schamann 52 és 43 yardos mezőnygólt hibázott – másodjára Marino 3. és 23-nál adott 20 yardos passza ment veszendőbe -, s harmadik esélyt már nem kapott, mert a hosszabbítás 14. percére a vendégek irányítója – kiváltképpen egy 35 yardos játékkal – nyerő helyzetbe hozta saját rúgóját, Joe Danelo pedig 36 yardról nem vétette el a célt. A parádézó Ferguson teljesítménye ezen a vasárnap délutánon ugyan némileg elhomályosította a kezdők között először szereplő Marino-ét, de utóbbinak csöppet sem kellett szégyenkeznie, alakítása sokat ígért, s ez az ígéret később sem bizonyult beváltatlannak.

A meccs embere:

Joe Ferguson, QB (Buffalo Bills) – 38/55 passz, 419 passzolt yard, 5 TD, 1 INT

Az 1973-ban draftolt Fergusonnal nem sokat lacafacáztak a Bills vezetői, hanem azonnal a kezdőcsapatba delegálták. Igaz kezdetben nem volt különösebben nehéz dolga, a playek túlnyomó részében elegendő volt arra ügyelnie, hogy a handoffok O. J. Simpsonnak, a liga legkiválóbb futójának hibátlanok legyenek. Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy Fergusonnak is volt némi szerepe abban, hogy „Juice” 1973-ban, az NFL történetének első futójaként átlépte a 2000 yardos határt. Idővel azonban a játékmestertől indokolt volt többet várni, s Ferguson nem is vallott szégyent. 12 éven át játszott Buffalóban, sérüléseitől eltekintve végig kezdőként, s noha Pro Bowlba sohasem választották, de 1975 például passzolt TD-k, 1977-ben pedig passzolt yardok tekintetében vezette a ligát. Három playoff mérkőzésén csupán 1-2-es győzelmi mutatóval szerénykedett, de őt alighanem ennél is jobban zavarta, hogy a hetvenes években a Miami Dolphins elleni mérlege 0-13 volt. Igazság szerint a Bills, mint csapat még csapnivalóbban állt riválisával szemben, mert az évtized során valamennyi összecsapásukat elbukták a Delfinek ellen. A gyászos sorozat az 1980-as idénynyitón szakadt meg, amikor a Bölények – Ferguson 5 interceptionje ellenére is – átgázoltak Shula tanítványain. Az irányító élete meccsén aztán 5 TD-vel vezette újabb sikerre csapatát a mumusnak tartott floridaiak ellen, és a meccsen jegyzett 419 passzolt yardja 2002-ig csapatrekord maradt, amikor ezt Drew Bledsoe-nak egy szintén hosszabbításos meccsen sikerült túlszárnyalnia. Joe Ferguson 40 éves koráig játszott az NFL-ben, eltöltött néhány évet a Lions-nál és Buccaneers-nál, s végül a Colts játékosaként vonult vissza, ám 1995-ben – 45 esztendősen – még szerződést kötött az Egyesült Államok felé terjeszkedő kanadai liga San Antonioban elindított csapatával.

A nap idézete: „Hátba veregettem, és azt mondtam neki, hogy csak így tovább. Szép dolog lenne, ha valamennyi passzodat célba juttatnád, de a dolgok nem így működnek. Néhány hibájáért igazán nem is lehet őt okolni. És ahogy olyan gyenge kezdés után visszajött és játszott…” (Don Shula, a Dolphins mestere Dan Marino bemutatkozásáról)

A csapatok az idény végén: Miami Dolphins – 12-4, AFC East 1. hely, 27-20-as vereség a Seattle Seahawks-tól az AFC elődöntőjében; Buffalo Bills – 8-8, AFC East 3. hely

Denver Broncos (7-5) – Dallas Cowboys (10-2)

Időpont és helyszín: 1992. december 6., Mile High Stadium, Denver
Főedzők: Dan Reeves (Broncos) és Jimmy Johnson (Cowboys)
Ismert játékosok: John Elway/QB*, Shannon Sharpe/TE, Karl Mecklenburg/LB, Dennis Smith/S, Steve Atwater/S (Broncos); Troy Aikman/QB*, Emmitt Smith/RB, Michael Irvin/WR*, Charles Haley/DE, Russell Maryland/DT (Cowboys)

A mérkőzés dióhéjban:

Az 1990-es évek elejére a Dallas Cowboys szélsebesen a liga elitjébe emelkedett. Az 1989-as idényben még 1 győzelemmel szerénykedő gárda Jimmy Johnson útmutatásával 1991-ben már playoffba jutott, az 1992-es alapszakasz utolsó hónapja előtt pedig mindössze 2 vereség csúfította mérlegüket. A támadóegységet az Aikman-Smith-Irvin hármas játéka repítette, míg a szintén fiatal, de egyre érettebben teljesítő védelem a 49ers-szel kétszeres Super Bowl-győztes Charles Haley veterán jelenlétével erősödött. Egy újabb sikerrel a Dallas már három fordulóval a szezon vége előtt bebiztosíthatta helyét a rájátszásban, míg vendéglátója, a Denver Broncos legendás irányítója nélkül küzdve sokkal nehezebb helyzetben volt. John Elway három héttel korábban a New York Giants elleni meccsen dőlt ki a kezdőből egy vállsérüléssel. A Vadlovak ikonjának pótolhatatlansága rögvest bebizonyosodott, korábbi stabil backupja, Gary Kubiak az előző szezon után visszavonult, s a helyét átvevő újonc, Tommy Maddox (a későbbi Steelers-játékos) a soron következő két meccsen rendkívül gyengén muzsikált. Az idényt menteni akaró Dan Reeves vezetőedző kétségbeesésében ahhoz folyamodott, hogy Maddox-ot és a harmadik számú QB-t, a második éves, s így szintén tapasztalatlan Shawn Moore-t a Dallas ellen felváltva szerepeltesse. Az összecsapást különösen pikánssá tette, hogy Reeves, a Broncos mestere játékosként a Cowboys-t erősítette és edzői karrierje is Tom Landry dallas-i stábjában kezdődött, valamint – bár ez már csupán a mából visszapillantva érdekes -, hogy a Denver defensive coordinatora akkoriban Wade Phillips volt.

A hazaiak támadóegységének vezetésével megbízott kényszertandem tagjai testvéries 104-104 passzolt yarddal zárták a meccset, de ez nem jelenti azt, hogy játékuknak egyforma hatása volt a rangadó végkimenetelére. Tommy Maddox három touchdownt osztott ki, de ugyanakkor négy interceptiont és egy fumble-t is vétett. Az újonc első két passzkísérletét lefülelték a dallasi védők, és Aikman két, Irvinnek adott hat pontos passzal kontrázott a hibákra. Az első félidő hátralévő részében Maddox – Shawn Moore-ral karöltve – visszahozta a meccsbe a Vadlovakat, és 17-13-ra alakult az állás, ám a második felvonás első play-ében egy fumble-lal újra ragyogó lehetőséget ajándékozott az ellenfélnek, ezúttal pedig Jay Novacek kapta le Aikman touchdownt érő „büntetőpasszát”. 24-13-nál aztán a denveriek megint megemberelték magukat, különösen zöldfülű, addig inkább kifütyült, mint éltetett játékmesterük. Maddox egy támadósorozat végén nagy lélekjelenléttel Reggie Rivers-nek játszott a blitzelő védők fölött, s a futó TD-re vitte a disznóbőrt. 9 perccel a vége előtt és egy kihagyott dallasi mezőnygól után Dan Reeves a csere QB-k mellett újabb támadóját vonta be a passzjátékba, egy trükkös játék során az irányító az elkapó, Arthur Marshallnak adta a játékszert, aki a védők mögé lopózó Cedric Tillmannak ívelte azt és a 81 yardos TD-vel a Broncos a meccsen először ragadta magához a vezetést. 27-24! A hajrában Troy Aikmanre várt, hogy John Elway-t „megszemélyesítve” comeback győzelemre vezesse csapatát, s a dallasi irányító Novaceknek adott passzokkal (aki így a 77 yardos drive-ból 50-et hozott), valamint Emmitt Smith-t futtatva abszolválta a feladatot. Az akció végén Smith 3 yardról verekedte be magát a célterületre és touchdownjával – mely 16. volt az idényben – éppen az ellenfél főedzője, Dan Reeves 26 éves klubrekordját állította be. Mivel Maddox a záró percekben egy újabb labdaeladással keretezte aznapi csapnivaló produkcióját, a vendégek 31-27-es győzelmet arattak, s így playoffban részvételük már garantált volt, míg az Elway nélkül négy vereséget szenvedő Broncos végül lemaradt az utószezonról.

A meccs embere:

Jay Novacek, TE (Dallas Cowboys) – 7 elkapás, 87 elkapott yard, 1 TD

A dallasi offense az Aikman-Smith-Irvin triumvirátus által zömmel elhomályosított tagja a Denver ellen nem csak csapata legproduktívabb elkapója volt, de sikeres megmozdulásait jól is időzítette. Amint fentebb már utaltam rá, Novacek a mérkőzés eredményét végleg megfordító támadósorozatban 50 yardot kapkodott össze, s amellett korábban egy touchdownt is neve mellé jegyezhetett. A kiváló tight end dallasi évei alatt számtalanszor volt 3rd down helyzetekben Aikman első számú mentőöve, akivel olyan összhangban voltak, hogy az irányító jószerivel bekötött szemmel is képes volt megtalálni célpontját. A Wyoming All-Americanjét 1985-ben draftolta a Cardinals, ahol bár alkalmasint jól termelte a yardokat, de a kezdőben kevés lehetőséget kapott. 1990-ben szabadügynökként szerződött Dallas-ba, s a háromszoros Super Bowl-dinasztia tagjaként 1991 és 1995 között évről évre Pro Bowlba választották. Az 1997-es idény előtt krónikus hátbaja talán idő előtti visszavonulásra késztette a tavaly a College Football Hall of Fame-be választott Novaceket.

A nap idézete: „Természetesen hallottam a szurkolók fujjolását, de igyekeztem nem figyelni rájuk. Amúgy helyenként jól mentek a támadások, és sikerült pontokat szereznünk, de sajnos olyan hibákat követtem el, amelyek a végelszámolásnál nagyon sokba kerültek számunkra.” (Tommy Maddox, a Denver Broncos újonc irányítójának összegzése a találkozón nyújtott teljesítményéről)

A csapatok az idény végén: Denver Broncos – 8-8, AFC West 3. hely; Dallas Cowboys – 13-3, NFC East 1. hely - 52-17-es győzelem a XXVII. Super Bowlban a Buffalo Bills ellen

Pittsburgh Steelers (1-1) – San Diego Chargers (1-1)

Időpont és helyszín: 1971. október 3., Three Rivers Stadium, Pittsburgh
Főedzők: Chuck Noll* (Steelers) és Sid Gillman* (Chargers)
Ismert játékosok: Terry Bradshaw/QB*, Joe Greene/DT*, Jack Ham/LB*, Andy Russell/LB, Mel Blount/CB* (Steelers); John Hadl/QB, Gary Garrison/WR, Doug Wilkerson/OG, Walt Sweeney/OG (Chargers)

A mérkőzés dióhéjban:

A csapatok – két San Diegóban lejátszott preseason meccstől eltekintve – az 1971-es alapszakasz harmadik játéknapján találkoztak először. Az egykor szebb napokat látott Chargers a hatvanas évek végére a középmezőnybe szürkült, és hajdani kiváló mestere, Sid Gillman, aki 1970-ben már „csak” az általános menedzseri teendőket látta el, az új idény előtt kénytelen volt megint elfoglalni a vezetőedzői széket. Chuck Noll 1960 és 1965 között Gillman asszisztense volt a Chargers-nél, ám ezúttal a szebb napokat még szinte soha nem látott Pittsburgh Steelers-t kormányozta a csapatörténetének legsikeresebb időszaka felé. A Kohászok, ahogy arra már két hete „visszapillantottunk”, vereséggel kezdtek a Bears új, Soldier Field-i otthonában, de egy héttel később meggyőző fölénnyel verték csoportriválisukat, a Cincinnati Bengalst. A San Diego szintén 1-1-gyel állt, de Gillmanék sokkal gyengébben hangoltak a pittsburgi összecsapásra, és hazai pályán sima 34-0-s vereséget szenvedtek a Raiders-től.

Noll fiai az idény során először futhattak ki esélyesként a pályára, de a vendégek John Hadl irányításával első drivejukban azonnal a 4-esükig meneteltek. Itt aztán a Kohászok beásták magukat és megvédték endzone-jukat. L. C. Greenwood pedig 10 yard veszteséggel járó sackkel verte vissza az ellent. A Chargers-nek be kellett érnie egy mezőnygóllal, majd később Hadl fumblija miatt csekély vezetésüket is elpackázták. Mean Joe Greene a vendégek 5-ösénél szerezte meg a játékszert, innen pedig a sérülésből visszatért John Frenchy Fuqua galoppozott be vele a gólvonalon túlra 7-3! A hazaiak növelhették volna előnyüket, de egy kihagyott field goallal végül riválisuknak adtak új életet. Egy 80 yardos akció végén Hadl találta meg újonc elkapóját, Billy Parks-t egy TD-t érő passzal, s így kétszer 15 minutum leforgása után 10-7-tel megint a Chargers-nél volt az előny. A pihenő után a pittsburghi D ihletett, kemény játékkal vette kezébe a meccs irányítását. Greene újabb fumble-t szedett össze, majd a zsákolással nehéz helyzetbe hozott Hadl pontatlan passzát fülelte le Lee Calland a vendégek vörös zónájánál. Utóbbi turnovert megint Fuqua révén sikerült touchdownra váltani, s az eredményjelző máris Steelers vezetést mutatott. 14-10! Ezt követően egy negyed erejéig mintha pihenőre vonultak volna a védelmek. Először a Chargers, majd a Steelers támadóegysége masírozott végig a pályán, előbbiektől Mike Garrett, utóbbiaktól az irányító, Terry Bradshaw futott be a célterültre. A TD-váltással 21-17-re módosult az állás. A San Diego-nak még temérdek ideje maradt a fordításra, de a hajrában az épülő Acélfüggöny – mai, meccsnyerő drive-okat sorra benyelő utódaiknak megszívlelendő példát nyújtva - elképesztő játékkal megakadályozta ezt. Először a Steelers 6-osáig nyomultak Hadlék, de öt perccel a vége előtt 4th downnál az újonc DE, Dwight White leütötte az irányító passzát. Egy pittsburghi punt után megint a vendégek jöhettek, s ezúttal is eljutottak a redzone-ba, ám most egy másik újonc, a szélső linebacker, Jack Ham lépett közbe egy endzoneban lehalászott interceptionnel. A Kohászok lefuttathatták volna az órát 0-ig, ha Bradshaw egy QB sneak során nem próbált volna meg a first down elérés után is yardokat szerezni, ám így az akarásnak nyögés és fumble lett a vége. A San Diego a disznóbőrt a hazaiak 20-asánál megszerezve kapott még egy utolsó esélyt. A vége előtt másodpercekkel  John Hadl a Steelers 3-asáról jöhetett 4. és góllal, a QB Gary Garrisonnak szánt átadását azonban Jack Ham egy parádés mozdulattal meghiúsította. A találkozó utolsó 5 percében a pittsburghi védelem – ifjú irányítójuk kapitális bakiján is felülemelkedve – három potenciális touchdown drive-ot fékezett meg saját 20-asán belül, s így megérdemelten vívta ki a 21-17-es győzelmet.

A meccs embere:

Jack Ham, LB (Pittsburgh Steelers) – 1 INT + 1 meccsmentő pass deflection

A Penn State-ről a 2. körben draftolt szélső linebackerről túlzás nélkül állítható, hogy berobbant az NFL-be. Remek training camp után a felkészülési meccseken is brillírozott, és alighanem akkor játszotta be magát a kezdőbe, amikor a Giants ellen Fran Tarkenton (nem tévedés, a kitűnő irányító ekkor éppen az Óriásokat erősítette) 3 passzát csípte el. A bravúros fegyvertény a későbbi Hall of Famer védő két, jószerivel utánozhatatlan erényére mutatott rá. Egyrészt posztjához mérten és abszolút mértékben is rendkívül gyors volt. Egykori csapattársai szerint az első tíz yardon a Steelers keretéből bárkit lepipált sebességben, s ekként minden játékhelyzetre a legelsők között reagált. Másrészt elsőrangú játékintelligenciával bírt, kitűnően diagnosztizálta a play-eket, és így nagyon nehéz volt őt bármivel is becsapni. Ham az alapszakasz első meccsein hamar megszilárdította helyét a kezdőben, edzője eleinte újra és újra hitet tett amellett, hogy újoncának helye van az első vonalban, de pár hét múltán már erre sem volt szükség. Az olyan produkciókkal, mint a Chargers elleni a linebacker nélkülözhetetlenné tette magát, s benne újabb alapemberre lelt az évtized legeredményesebb együttesét építő Chuck Noll.

A nap idézete: „A védelmünk keményen helytállt. Nagyszerűen játszottak még úgy is, hogy többet voltak pályán, mint a támadók. Valószínűleg a hajrára már kutyafáradtak lehettek, de akkor sem vettek vissza. Támadásban sokat hibáztunk és nehéz szavakba önteni, hogy mit éltem át, amikor Bradshaw elfumblizta a labdát.” (Chuck Noll, a Steelers vezetőedzőjének értékelése)

A csapatok az idény végén: Pittsburgh Steelers - 6-8, AFC Central 2. hely; San Diego Chargers – 6-8, AFC West 3. hely

Minnesota Vikings (3-5) – Green Bay Packers (5-3)

Időpont és helyszín: 1995. november 5., Metrodome, Minneapolis
Főedzők: Dennis Green (Vikings) és Mike Holmgren (Packers)
Ismert játékosok: Warren Moon/QB*, Cris Carter/WR, Randall McDaniel/OG*, John Randle/DE, Jack Del Rio/LB (Vikings); Brett Favre/QB, Mark Chmura/TE, Reggie White/DE*, LeRoy Butler/S (Packers)

A mérkőzés dióhéjban:

1986 és 1988 között Dennis Green és Mike Holmgren vállvetve küzdöttek a San Francisco 49ers futballcsapatának sikeréért, előbbi a running backeket trenírozta, utóbbi QB coach volt. Az 1988-as Super Bowl győzelem és a legendás Bill Walsh távozása után Holmgren offensive coordinatorrá lépett elő, míg Green elfogadta a Stanford főedzőségét. A két szakember útjai 1992-től újra keresztezték egymást, Holmgrent a Green Bay Packers vezetésével bízták meg, míg Green a Sajtfejűek északi riválisánál, a Minnesota Vikings-nál kaphatta kezébe a kormányrudat. Dennis Green csapata, különösen a Metrodomeban sok borsot tört egykori kollégája, újabban vetélytársa, által felkészített wisconsiniak orra alá. 1992-ben az utolsó játéknapon ütötték el riválisukat a rájátszástól, 1993-ban egy utolsó másodpercekben lőtt mezőnygóllal kényszerítették őket térdre, 1994-ben a finisben elért FG csak a hosszabbításra volt elég, ám a következő már győzelmet hozott a Vikingeknek azon a meccsen, mely az első olyan volt Brett Favre hosszú karrierjében, amit sérülés miatt nem tudott befejezni. A novemberi derbi előtt két héttel a Lambeau Fielden ugyan simán nyert a Packers, Favre 4 touchdown passzal vezette együttesét, de az sejthető volt, hogy a Holmgren és fiai számára rendszerint oly sok balszerencsét hozó Metrodome-ban más lehet a helyzet. A Green Bay a csoport élén elfoglalt helyének megszilárdításáért küzdött, míg a Minnesota egyre csekélyebb playoff reményei életben tartásáért.

Az első negyedben gyors TD-váltás történt, majd egy Favre turnover után Fuad Reveiz mezőnygóljával 10-7-es előnyre tettek szert a hazaiak. Erre a vendégek kickere, Chris Jacke a második felvonásban három találattal válaszolt, s mivel a szünetig már több pont nem esett, így a meccs felénél 16-10 volt a vendégek a javára. Az eredménynél sokkal fontosabb volt, hogy Brett Favre még a pauza előtt komolynak látszó bokasérülést szenvedett, s ezért egy időre a kevés tapasztalattal felvértezett Ty Detmernek kellett felváltania. Favre ugyan visszatért a folytatásra, ám hamar bebizonyosodott, hogy nem teljes értékű harcosként képtelen csapata hasznára lenni, sőt… A hazaiak Holmgrennel szemben váltottak a pihenő alatt, igaz nem irányító, hanem RB poszton. Az újonc James Stewart aztán be is igazolta a várakozásokat és a harmadik negyed nyitódrive-jában szétfutotta a Packers védelmét, a sorozatra pedig Warren Moon Carternek kiosztott passza tette fel a koronát. 17-16 a Minnesotának! A válaszakcióban a lilák védelmének hatalmas nyomása hibába hajszolta Favre-t és a bicegő játékmester interceptiont dobott. A Vikingek és Moon köszönték szépen és újabb TD-ig masíroztak az ajándékba kapott labdával, Favre pedig már nem tudott visszatérni. A vendégek reményei azonban mégsem úsztak el, mert a negyedik negyed elején második számú QB-juk, Ty Detmer ihletett játékkal az egyenlítésig vitte őket. Detmer Mark Chmurának előbb hat, majd két pontot érő átadást továbbított, s az eredményjelzőn máris 24-24 állt.

A Green Bay igazi kálváriája azonban csak ezután kezdődött. A Sajtfejűek ász pass rushere, Reggie White Warren Moont üldözve csapattársával Sean Jones-szal ütközött. Az előbbinek a térde bánta a találkozást, s kénytelen volt kiszállni a meccsből, az utóbbi pedig kisebb agyrázkódást szenvedett, de pályán maradt. A következő áldozat Detmer volt. A csere QB 5 perccel a vége előtt az ellenfél térfelére navigálta csapattársait, de a hatalmas nyomás miatt rosszul mérte fel a helyzetet és INT-t dobott a pass coverage-ba visszalépő defensive endnek, Roy Barkernek. Nagyobb baj volt. hogy Detmer a play során eltörte a hüvelykujját, s így a teljesen ismeretlen harmadik számú irányító, T. J. Rubley kapta a karmesteri pálcát. Rubley az első snapjét rögtön elrontotta és saját 20-asánál a Vikingeknek adta a disznóbőrt, de hatalmas szerencséjére a hazaiak következő play-énél csapattársa, LeRoy Butler a lilák futóját, James Stewartot is fumble-ra kényszerítette, amire a Packers-től George Teague csapott le. Rubley eleinte jól élt a második lehetőséggel, és egy perccel a vége előtt a Minnesota 38 yardosáig vezette a támadóegységet, itt azonban ordító hibát vétett. 3. és 1-nél Holmgren QB sneaket hívott, de irányítója meglátott valamit a defense felállásában és áthívta a játékot. Akármit is látott Rubley, aligha számolt a kemény blitz-cel, és hibáját még tetézte, amikor védőkkel a nyakán passzolni próbált. Faramuci kísérletébe - aligha csodálható módon – beleütöttek, s pocsék átadást a Minnesota linebackere, egy egykori Packers-játékos, Jeff Brady halászta le! Warren Moon, a Vikingek veterán irányítója kevesebb, mint egy percet kapott, hogy még a rendes játékidőben kicsikarja a győzelmet, s a leendő Hall of Famer klasszis 22 és 23 yardos passzokkal hozta helyzetbe Fuad Reveizt, aki 39 yardos találatával három éven belül a két rivális harmadik minneapolis-i rangadóját nyerte meg a Vikingeknek. Holmgren természetesen nem bocsátott meg T. J. Rubley-nak vétkes önfejűségéért és a következő héten kivágta. Favre esetében kétséges volt, hogy pályára tud-e lépni a következő, Bears elleni összecsapáson, de a Vasember végül vállalta a játékot és varázslatos módon 5 TD-passzt dobott.

A meccs embere:

Jeff Brady, LB (Minnesota Vikings) – 1 INT, 1 kikényszerített fumble, 6 tackle

A hányatott sorsú védő valószínűleg élete meccsét játszotta a Packers ellen. Brady-t 1991-ben, utolsó draftjának 12. körében gyűjtötte be a Pittsburgh érdemes mestere, Chuck Noll, de amint az edzőlegenda visszavonult, a linebacker is az utcán találta magát. Az 1992-es idényt a Packers-nél töltötte, de aztán áldozatul esett a következő alapszakasz előtti utolsó keretszűkítéseknek. Állítása szerint nagyon megviselte, hogy Green Bay-ben már nem számítottak rá, mert tetszett neki a közeg, s részese kívánt lenni az épülőben lévő bajnokcsapatnak. Jeff Brady két évig esett-kelt, három gárdánál is megfordult, majd 1995-re egy éves kontraktussal, 300000 dollárért a Vikingekhez igazolt. A játékos az északi rangadóig jórészt a cserepadon ücsörgött, vagy a speciális csapategységben villoghatott, ám Jack Del Rio előző meccsen elszenvedett sérülése kapu nyitott neki a kezdőbe. Brady remekül pótolta a kiesett Del Riot, és két labdaszerzése, különösen a második, kulcsfontosságú volt a győzelem megszerzésében. Kiváló játékával elérte, hogy az elkövetkező két idényben már ő állhatott a minnesotai védelem tengelyében.

A nap idézete: „Már nagyon-nagyon elegünk van abból, hogy mindig Fuad Reveiz mezőnygóljai döntik el ezeket a meccseket… A lényeg az, hogy ha egy csoportellenféllel játszol, akkor meg kell verni őket. Nem érdekel, hogy hol, a Metrodome-ban vagy bárhol máshol. Győzni kell!” (Ron Wolf, a Packers GM-jének frusztráltságról árulkodó szavai a meccs után.)

A csapatok az idény végén: Minnesota Vikings – 8-8, NFC Central 4. hely; Green Bay Packers – 11-5, NFC Central 1. hely, 38-27-es vereség a Dallas Cowboys-től az NFC-döntőben

6 meccsről 6 x 3 mondatban

Houston Texans – Oakland Raiders, 2004. október 3. David Carrék a Fosztogatók 30-17-es legyőzésével a kétéves Texans történetének fontos mérföldkövéhez érkeztek. A gárda fennállása harmadik évében – miután az előző játéknapon a Kansas City-t is legyűrték - először tudott szerény, kétmeccses győzelmi sorozatot elkönyvelni. Az eredmény alakításából az ezüst-feketéknél első ízben kezdő irányító, Kerry Collins is kivette a részét, mivel négyszer szórta el a labdát, két alkalommal a hazaiak újonc cornerbackjének, Dunta Robinsonnak dobva azt.

Chicago Bears – Detroit Lions, 1973. november 18. A Soldier Field közönsége nagy várakozással fogadta a Bobby Douglas kezdőirányító sérülése miatt lehetőséget kapó újonc Gary Huff bemutatkozását. A rangadón azonban egy másik rookie, a Detroit safety-je, Dick Jauron csillogott, aki Huff egyik első passzkísérletét lefülelte és 95 yardos TD-re cipelte vissza. Jauron még további két labdalopással vette ki a részét a vendég Lions 30-7-es sikeréből, és 167 return yardjával ebben a kategóriában minden idők harmadik legjobb produkcióját jegyezhette.

Kansas City Chiefs – New York Giants, 1979. október 21. Alig egy évvel azután, hogy Joe Pisarcik legendás fumble-ja miatt az utolsó pillanatokban veszítettek a rivális Eagles ellenében, a Giants hasonló körülmények között szerzett győzelmet az Arrowheadben. Két perccel a vége előtt, 17-13-as Chiefs-vezetésnél a hazai running back, Mike Williams úgy vesztette el a labdát, hogy az azt megkaparintó New York-i linebacker, Harry Carson egy nekifutásból TD-re tudta váltan