Visszapillantó - 2009/7. hét

5 meccsről 5x3 mondatban

San Francisco 49ers – Houston Texans, 2006. január 1. A csapatok eddigi egyetlen találkozóját Joe Nedney hosszabbításban értékesített mezőnygóljával 20-17 arányban a házigazda Negyvenkilencesek nyerték. A veresége nyomán a Texans 2-12-es mérleggel zárta a 2005-ös szezont, s így ligautolsóként kiérdemelte, hogy a soron következő drafton először válasszon. A 2005-ös draft első pickje annak idején a San Francisco-t illette, és az ezzel behúzott irányító, Alex Smith éppen ezen a találkozón dobta – azóta talán végképp kútba esett – profi karrierje első touchdown-passzát.

Los Angeles Rams – Baltimore Colts, 1954. december 4. A két együttes történetének negyedik összecsapásán a korábbi két meccsüket 45-2-re, illetve 48-0-ra nyerő Kosok hazai pályán szenvedtek meglepő 22-21-es vereséget a ligában második évét töltő Colts-tól. A találkozó hőse a vendégek irányítója, az egyébként Los Angelesben született és a Stanfordon végzett Gary Kerkorian volt, mivel TD-passzán kívül csapata öt mezőnygóljából kettőt ő értékesített, az utolsó, győzelmet szerző találatot 12 másodperccel a vége előtt. A nem várt eredményt valószínűleg az magyarázza, hogy a találkozó előtt a Rams több játékosa nyíltan fellázadt Hampton Pool vezetőedző ellen, akinek bukását csak tovább siettette a döbbenetes fiaskó.

Buffalo Bills – Carolina Panthers, 1995. szeptember 10. Az NFL-ben 1995-ben debütáló Párducok második tétmérkőzésükön Buffalóba látogattak, és biztató 9-0-s vezetésüket követően végül 31-9 arányú vereséget szenvedtek. A hazaiak legendás irányítója, Jim Kelly ugyan csak négy passzát tudta célba juttatni az egész találkozón, de egy, a harmadik negyedben kiosztott átadása 77 yardos TD-t ért, egy másik 60 yardos passz pedig újabb touchdownt készített elő. A Carolina sorsát végleg megpecsételte, amikor irányítójuk, az ex-Bills-es és évekig Kelly cseréjének számító, Frank Reich által vétett interceptiont a Buffalo safety-je, Kurt Schulz célterületükre cipelte vissza.

Kansas City Chiefs – San Diego Chargers, 1967. november 19. Az American Football League Nyugati csoportja riválisainak 16-17-es eredménnyel zárult összecsapásából a vendég Chargers került ki győztesen, s ezzel a Főnökök címvédéssel és az ismételt Super Bowl-részvétellel kapcsolatos reményei gyakorlatilag elillantak. A San Diego két fontos goal-line standdel készítette elő pontszerzéseit, végül az utolsó játékrészben a későbbi Hall of Famer, Lance Alworth 2 yardos TD-elkapásával fordította maga javára a küzdelmet. Az utolsó szekundumokban azonban egy másik leendő Halhatatlan hibája kellett a vendégek végső diadalához, a Kansas City újonc kickere, Jan Stenerud 19 yardról hagyott ki egy potenciálisan győzelmet hozó mezőnygólt.

Minnesota Vikings – Pittsburgh Steelers, 1976. október 4. A két évvel korábbi Super Bowl visszavágóján a Vikingek a sérülés miatt távolmaradó Fran Tarkenton nélkül is sima, 17-6-os győzelmet arattak a különösen támadásban gyatrán teljesítő Kohászok ellen. A hétfő esti rangadón a liláktól Chuck Foreman 148 yardot futott és két TD-t szerzett, ám a mérkőzés igazi hőse a hazaiak cornere Nate Allen volt, aki két interceptiont vadászott le, begyűjtött egy fumble-t és blokkolt egy extra pontot. A harmadik negyedben és 7-6-os minnesotai előnynél a Pittsburgh kétszer is visszavehette volna a vezetést, de Roy Gerela mezőnygól-kísérleteit előbb Carl Eller, majd Alan Page hiúsította meg.

New England Patriots (0-0) – Tampa Bay Buccaneers (0-0)

Időpont és helyszín: 2000. szeptember 3., Foxboro Stadium, Foxborough
Főedzők: Bill Belichick (Patriots) és Tony Dungy (Buccaneers)
Ismert játékosok: Drew Bledsoe/QB, Kevin Faulk/RB, Troy Brown/WR, Willie McGinest/LB, Tedy Bruschi/LB, Ty Law/CB, Lawyer Milloy/S (Patriots); Warrick Dunn/RB, Mike Alstott/FB, Keyshawn Johnson/WR, Randall McDaniel/G*, Warren Sapp/DT, Derrick Brooks/LB, Ronde Barber/CB, John Lynch/S (Buccaneers)

A mérkőzés dióhéjban:

Két héttel ezelőtt már felelevenítettük, hogy a 2000-es év elején milyen botrányos körülmények között távozott a New York Jets-től a csapat főedzőjének, ebben a minőségében pedig Bill Parcells utódjának delegált Bill Belichick. A vihart még jobban felkorbácsolta, amikor a szakember hetek múltán a New Englandhez szerződött, és a vitázó felek között – a Jets ugyanis azt állította, hogy Belichick defensive coordinatorként még mindig alkalmazásukban állt – csupán a liga közreműködésével sikerült kompromisszumot találni. Ennek értelmében a Patriots 2000-ik évi első körös draftpickjével fizetett a New Yorkiaknak azért, hogy a Jets-nél meglévő élő kontraktusa ellenére igazolták le Belichicket. A megállapodást követően az új szakmai stáb végre munkához láthatott. Ahhoz nem férhetett kétség, hogy a másutt kitűnő védelmeket építő főedző a rendelkezésre álló, egyébként remek játékosanyagból régi-új állomáshelyén is ütőképes alakulatot tud majd pályára küldeni. A valódi kérdés a támadóegység produktuma volt. A veterán Drew Bledsoe a megelőző idény második felében jelentősen visszaesett, részben saját hibái (állítólag sokat dajkálta a labdát), részben a támadófal fogyatékosságai (rengeteg sacket nyeltek be), harmadrészt pedig amiatt, mert az ellenfelek egyre jobban kiismerték az offenzív sémákat. A Belichick-rezsim beköszöntével lényegében csak az utóbbi változott, s a változás letéteményese a vezetőedzővel a Jets-től érkezett OC, Charlie Weis volt. Tudni nem, csak remélni lehetett, hogy az új szisztéma életet lehel majd a támadókba és személy szerint Bledsoe-ba (a 2000-es draft 6. körében választott Tom Brady még csupán negyedik számú QB volt), ám az idénynyitón nagyobb kihívást nem is kaphattak volna a liga egyik legelitebb védelmét felvonultató Tampánál.

A meccsen aztán a vendégek védelme valóban keresztül-kasul dominálta a Hazafiak támadófalát, Sappék hat alkalommal zsákolták be a hazaiak irányítóját, és legalább ennyiszer kényszerítették arra, hogy futva meneküljön az összeroppanó zsebből. Ennélfogva hiába vezettek az első félidőben két alkalommal is Belichick tanítványai, csupán az ellenfél speciális egységének hibáiból éltek. A nyitó kickoffnál elkövetett tampai fumble-ből mezőnygól született, a második negyedben pedig Troy Brown 66 yardos punt return TD-je fordította újra a Patriots javára az állást. 10-7! Bledsoék saját erejükből a negyedik negyedig nem értek el több pontot, viszont a Kalózok támadóegysége sziporkázó játék nélkül is eredményes volt. A tampaiak új szerzeménye, Keyshawn Johnson TD-t nem, de fontos first downokat szállított, míg a tankszerű fullback, Mike Alstott kétszer száguldott be közelről a Hazafiak célterületére, másodjára azt követően, hogy Kevin Faulk saját térfelén fumblizott, s a kósza disznóbőrt John Lynch kaparintotta meg. Ezzel az eredmény 21-10-re alakult, azaz csupán megerősítette a tampaiaknak még az első félidő hajrájában, emlékezetes módon kivívott vezetését. Bár a Buccaneers offense valóban nem csinált feltűnő dolgokat, de egyetlen villanás erejéig levedlették szürkeségüket, és alighanem eldöntötték a meccset. Egy perccel a szünet előtt Shaun King vezetésével masíroztak a pontszerzés felé, s amikor a Patriots 8-asáig jutottak, úgy álltak fel mintha a labda spike-olásával meg akarnák állítani az órát. A csel bevált, mert amikor az irányító végül a hazai célterület jobb sarka felé mozgó Reidel Anthony-nak passzolt, a megmozdulás az egész Pats védelmet, s főként az Anthony-n védekező Kato Serwanga-t készületlenül érte. A Dan Marino 1994-es legendás fake spike-ját mímelő játék jóvoltából elért touchdownnal 14-10-re fordított a Bucs, és a második felvonásban Sappék már nem adták ki kezükből a találkozót. A negyedik negyedben Drew Bledsoe – még mindig irdatlan nyomás alatt játszva – célba juttatott egy 39 yardos TD-passzt Terry Glennek, de az utolsó másodpercekben a Tampa 22-eséről elindított próbálkozása ártalmatlanul szállt el mindenki feje felett. Bill Belichick első New England-i tétmérkőzésén elszenvedett 21-16-os vereség plasztikusan mutatott rá új csapata, főként támadójátékban meglévő fogyatékosságaira, a másik gárda kapcsán pedig egyértelművé tette, hogy az alkalmi trükközés dacára a Tampa identitását még mindig az egyre nagyobb önbizalomra kapó, egyre acélosabb védelem adja.

A meccs embere:

Derrick Brooks, LB (Tampa Bay Buccaneers) – 15 tackle, 1 kikényszerített fumble

A roppant egységes tampai védelem valamennyi tagja derekasan kivette a részét a diadalból – példának okáért 5 játékos osztozott a 6 sacken -, így nagyon nehéz, vagy legalábbis a több védővel szemben nagyon igazságtalan dolog bárkit is kiemelni az egységből. A halk szavú szélső linebacker mégsem érdemtelenül lehet a mérkőzés legjobbja, hiszen végig akcióközelben volt, ébersége és sebessége rendre lehetővé tette számára, hogy az események sűrűjébe vesse magát. Tizenöt szerelése közül ráadásul az egyik, csapatát később TD-hez juttató turnoverhez vezetett. A mérkőzés után Brooks elmondta, hogy a felkészülés során megtekintett filmek nyomán helyezett hangsúlyt arra, hogy a fumble-ra hajlamos Patriots futókkal való találkozások alkalmával keményen fejezze be a tackle-ket. Az év végén mind 5 kikényszerített fumble-jával, mind 125 szerelésével csapata legjobbja volt. Utóbbi számmal egész illusztris karrierje legjobbját tudhatta magáénak, így nem csoda, hogy 2000-ben zsinórban negyedszer a Pro Bowl, sorozatban másodszor az All-Pro keretbe választották.

A nap idézete: „Mi együtt alkotunk egy egészet. Tizenegyen vagyunk, s közülünk mindig más gyújtja meg a gyufát, a többiek pedig aztán olajat öntenek rá.” (Warren Sapp, a Tampa DT-je a védelem egységéről)

A csapatok az idény végén: New England Patriots – 5-11, AFC East 5. hely; Tampa Bay Buccaneers – 10-6, NFC Central 2. hely, 21-3-as vereség a Philadelphia Eagles-től a playoff első körében

Oakland Raiders (7-2) – New York Jets (7-2)

Időpont és helyszín: 1968. november 17., Oakland-Alameda County Coliseum, Oakland
Főedzők: John Rauch (Raiders) és Weeb Ewbank* (Jets)
Ismert játékosok: Fred Biletnikoff/WR*, Gene Upshaw/G*, Jim Otto/C*, Ben Davidson/DE, Dan Conners/LB, Willie Brown/CB*, George Blanda/K (Raiders); Joe Namath/QB*, Don Maynard/WR*, Winston Hill/LT, Gerry Philbin/DE, Larry Grantham/LB (Jets)

A mérkőzés dióhéjban:

Négy évtizeddel későbbi utódaikkal éles ellentétben az oaklandi Fosztogatóknak 1968-ban alig akadt gyenge pontja. Az előző esztendőben csupán egyetlen alkalommal találtak legyőzőre, ám az AFL és az NFL bajnokának második viadalán, közkeletű nevén a II. Super Bowlon újfent bebizonyosodott, hogy a Green Bay Packers Lombardival az élen külön, magasabb kategóriát képvisel. John Rauch tanítványai a fináléban sokkal (33-14 arányban) könnyebbnek találtattak nehézsúlyú ellenfelüknél. Az AFL következő szezonja előtt mégis világos volt, hogy 1968-ban újfent a Raiders a legesélyesebb – igaz a Kansas City-vel szorosan a nyomában – az NFL bajnokának kihívására. A magukat Tizenegy Dühös Ember-nek nevező védők Ben Davidsonnal az élükön bármely rivális támadóegységét képesek voltak megfékezni és olykor egyenesen megfélemlíteni. A támadóknál a hosszú bombákra specializálódott passzgép, Daryle Lamonica vitte hátán az egységet, arzenáljának éke pedig a már ekkor dörzsölt veteránnak számító Fred Biletnikoff volt. Az AFL másik – gyengébbik - csoportjában a New York Jets már az előző szezonban is a végső győztes Houston Oilers esélyes kihívója volt. A zöld-fehérek 1968-as sikere főként azon múlt, mennyire kímélik meg őket a sérülések. Egy éve szinte képtelenek voltak két kiváló futójukat, Emerson Boozert és Matt Snellt egyszerre bevetni, ám ennél is aggasztóbb volt, hogy a holtszezonban legcsillogóbb sztárjuk, az irányító Joe Namath mindkét térdét műteni kellett. A Jets szerencséjére az 1968-as alapszakasz vége felé közeledve Broadway Joe végtagjai még bírták a strapát és a liga legeredményesebb elkapógárdáját (Don Maynard, George Sauer, Pete Lammons) passzok garmadával tömve Namath már gyakorlatilag az oaklandi derbi előtt a rájátszásba kormányozta a csapatot. A rangadó lényegesen nagyobb téttel bírt a hazai pályán játszó Fosztogatók számára, hiszen győzniük kellett, ha lépést akartak tartani a csoportrivális Kansas City Chiefs-szel.

A támadóegységek erényei pontzáporos viadalt ígértek, és aki erre számított, annak nem is kellett csalatkoznia. Az első félidőben még csupán kóstolgatták egymást a csapatok, Jim Turner két mezőnygóljával köszöntek be a vendégek, amire a Fosztogatók ugyanennyi TD-vel válaszoltak. Lamonica fokozatosan melegedett be, első hat pontot érő passza 9 yardot, második, Warren Wellsnek kiosztott átadása már 48-at tett meg. A szünet előtt Joe Namath aztán féltett lábait vette munkába és 1 yardról maga futott be a gólvonalon túlra, a kimaradt kétpontos miatt 14-12 állt az eredményjelzőn. A harmadik negyedben egy-egy futott touchdownnal folytatódott a párbaj, és a fergeteges finis még hátravolt. 22-19-es állásnál Lamonicáék azon voltak, hogy végre bebetonozzák előnyüket, de a Jets 3-asánál Charlie Smith kiejtette a játékszert, így a New York-é lett a kezdeményezés joga. Namath egy Maynard-nek adott passzal a felezővonalig repítette játékostársait, majd a következővel egészen a rivális célterületéig. A negyedik negyed derekán a zöld-fehérek még három pontot csaptak hozzá addigi produkciójukhoz, s azzal 29-22-re léptek el a Fosztogatóktól. Utóbbiak természetesen nem kapituláltak, Lamonica Biletnikoffot találta meg egy 22 yardos, TD-t eredményező összjátékkal, ennek köszönhetően percekkel a vége előtt újfent patthelyzet alakult ki. Namath volt a soros, aki okosan felépített, időrabló akciót vezetett az oaklandi vörös zónáig, 1 perc 5 másodperccel a lefújást megelőzően Jim Turner 26 yardos field goaljával pedig a 32-29-es vezetést is megszerezték. A Raiders kickoff returnje után aztán a keleti parton egy pillanatra elsötétültek a televíziók képernyői, majd az NBC csatorna a végjáték helyett a Heidi című gyermekfilmet kezdte sugározni. Az országos hírű incidens oka az volt, hogy a számos játékmegszakítás miatt a Raiders és a Jets meccse túllépte a TV-műsorban neki előzetesen kijelölt három órás időkeretet, míg az NBC vezetése eredetileg ragaszkodott hozzá, hogy a Heidi-film, ha törik, ha szakad, elkezdődjön este 7-kor. A tévés guruk a futballmeccs izgalmas végjátéka miatt végül megmásították döntésüket, de az már – a telefonvonalak túlterheltsége miatt - nem jutott el New Yorkból a Kaliforniában dolgozó adásvezetőig. A megdöbbent Jets-drukkerek haragját csak még jobban felkorbácsolta, amint egy, a film során beúsztatott felirat révén tudomást szereztek róla, hogy kedvenceik 43-32-es vereséget szenvedtek Oaklandben. A kimaradt egy percben két villámgyors TD-t ért el a hazai csapat, először Charlie Smith 43 yardos elkapása sokkolta a vendégeket, majd a Jets visszahordója, Earl Christy fumblizta el a kickoffot, amit Preston Ridlehuber a 2-esről vitt be újabb hat pontra. A fordulatos csatát a rendkívüli megszakítás miatt „Heidi Game” vagy „Heidi Bowl” néven őrizte meg a kollektív emlékezet, az NFL pedig, jelezvén, hogy okul az – egyébként a rivális AFL-lel történt - esetből, a televíziós társaságokkal kötött későbbi kontraktusaiban ragaszkodott ahhoz, hogy meccseit teljes hosszában vetítsék. A történet futball részét lekerekítendő meg kell még jegyezni, hogy New York Jets bő egy hónappal később az AFL döntőjében kivívott diadallal revansot vett az ezüst-feketéken az emlékezetes Heidi-meccsen elszenvedett drámai vereségért.

A meccs embere:

Don Maynard, WR – 10 elkapás, 228 elkapott yard, 1 TD

Ha más nem, a 228 elkapott yard elég nyomós érv amellett, hogy Maynardnak jusson a cím még akkor is, ha végül a csapatrekordot felállító produkció sem bizonyult elegendőnek a Jets győzelméhez. A zöld-fehérek nyurga elkapója ezúttal sem tett semmi „különöset”, csupán szállította azokat a nagy játékokat, amivel a gárda 1960-as megalakulása óta kitűnt társai közül. Maynard nem pusztán ott volt a franchise születésénél, hanem egyenesen ő volt az akkor még Titans névre hallgató egyesület első szerződtetett játékosa. A korábban egy-egy évet a New York Giants-nél, majd a kanadai ligában eltöltő támadó az AFL 1960-as bemutatkozó szezonjában máris sziporkázó teljesítményt nyújtott, és a Titans-nél Art Powellel együtt az új liga (de talán az egész profi futball) történetének első olyan elkapópárosát alkották, aki külön-külön 1000 yard fölé jutottak a 14 meccses alapszakaszban. Don Maynard karrierje igazán Joe Namath New Yorkba érkezésével virult ki. Hogy ebben az időszakban –is – ő volt irányítója első számú célpontja, a fontos helyzetekben keresendő „go-to-guy”, arra ékes bizonyítékul szolgált, hogy annak rookie idényében Namath 22 TD-passzából 14-et kaparintott meg, 1968-ban pedig 15 hatpontos átadásából Maynard 10-et jegyezhetett neve mellé. A 13-as számú mezt viselő elkapó 13 idényt húzott le a Jets színeiben, s mivel mai napig ő a klub történetének legeredményesebb eme poszton játszott tagja, így nem véletlen, hogy - Hall of Fame tagságán felül - a New Yorkiak külön is elismerték pályafutását mezének visszavonultatásával.

A nap idézete: „Ez egy megbocsátható hiba volt, melyet olyan emberek követtek el, akik tekintettel akartak lenni a Heidi című filmet váró gyermekekre. A mérkőzés végét magam is legalább annyira szerettem volna látni, mint bármely más szurkoló.” (Részlet Julian Goodman, az NBC elnökének az incidens után kiadott bocsánatkérő nyilatkozatából)

A csapatok az idény végén: Oakland Raiders – 12-2, AFL West 1. hely, 27-23-as vereség a New York Jets-től az AFL döntőjében; New York Jets – 11-3, AFL East 1. hely, 16-7-es győzelem a Baltimore Colts ellen a III. Super Bowlban

Cleveland Browns (1-0) – Green Bay Packers (1-0)

Időpont és helyszín: 1966. szeptember 18., Cleveland Stadium, Cleveland
Főedzők: Blanton Collier (Browns) és Vince Lombardi* (Packers)
Ismert játékosok: Leroy Kelly/RB*, Paul Warfield/WR*, Gene Hickerson/G*, Jim Houston/LB, Erich Barnes/CB, Lou Groza/K* (Browns); Bart Starr/QB*, Jim Taylor/RB*, Paul Hornung/RB*, Forrest Gregg/RT*, Willie Davis/DE*, Ray Nitschke/LB*, Herb Adderley/CB*, Willie Wood/S* (Packers)

A mérkőzés dióhéjban:

A fentebbi illusztris névsorból, pontosabban abból, hogy az milyen sok „csillagos”, azaz a Hall of Fame-be választott játékos nevével ékeskedik, is kitűnik, hogy az 1960-as évek derekán ez az összecsapás szuperrangadó volt a javából. A Browns és a Packers a megelőző öt évben összesen négy alkalommal hódította el a bajnoki címet. Igaz nem egyenlő arányban voltak sikeresek, hiszen míg Lombardiék háromszor győztek, addig a clevelandi gárda csak egyszer, 1964-ben tudta kivívni az elsőséget. A legutóbbi fináléban a Green Bay éppen a Browns-ot legyűrve gyűjtötte be harmadik trófeáját, ezért az 1966-os szezon második fordulójának kiemelt találkozója egyszerre számított az előző két ligabajnok összecsapásának és a legutóbbi finálé visszavágójának. A Sajtfejűek fikarcnyit sem gyengültek az offseasonban, ám a Clevelandnél egy visszavonult legenda hiánya önthette el aggodalommal a hazai drukkereket. Az NFL elmúlt évtizedének, sokak szerint egész történetének, legnagyobb játékosa Jim Brown az 1965-ös vesztett bajnoki döntő után szögre akasztotta szerelését és színészkarrierbe kezdett. A Packers elleni derbi idején az egykori klasszis futó éppenséggel már Angliában tartózkodott, és a „Piszkos tizenkettő” című film forgatásán vett részt. Brown pótlását az idénynyitón látszólag pazarul megoldották Blanton Collier tanítványai, hiszen meggyőző fölénnyel lépték le a Redskins-t, de az első fordulóban az ugyancsak bajnokesélyes Colts csapatát kevés híján lenullázó Green Bay ezúttal jóval keményebb diónak ígérkezett.

A Browns ennek ellenére jól kezdett, Frank Ryan két touchdown-passzal találta meg Gary Collins-t. Az elkapó mindkétszer slantet futva jutott el az endzone-ig és mindkétszer az előző év alapszakaszában átjátszhatatlan cornert, Herb Adderley-t verte meg. Mielőtt a Packers szimpatizánsai kétségbe eshettek volna a fejlemények miatt, támadóegységük hidegfejű vezénylő tábornoka, Bart Starr újfent szorossá tette a küzdelmet. A vendégek a Cleveland 44-eséig küzdötték magukat, ám ott 4. és 1-es helyzetbe kerültek. A rutinos játékmester a várt futás helyett passzra szánta el magát, s mivel az újonc safety, Mike Howell fellépett a boxba, hogy a futójáték ellen védekezzen, így átadása teljesen üresen találta a backfieldből kiosonó Paul Hornungot, aki a Browns célterületéig száguldott. 14-7! Az első félidő végén egy szerencsés körülmények között született mezőnygóllal növelte előnyét a hazai gárda, Lou Groza lövése a keresztvasról pattant jó irányba, de a fordulást követően Lombardi legényei már szinte végig kontroll alatt tartották a mérkőzést. A támadósor ball-controll offense-zel őrölte fel ellenfele erejét, ennek eredménye lett a harmadik negyedben Jim Taylor 1 yardos TD-futása, míg a védők egyre közelebb kerültek Frank Ryan irányítóhoz, s bár sackelni „csak” négyszer tudták, ám számos alkalommal űzték ki a zsebből vagy késztették elsietett átadásra. Az utolsó 15 perc kezdetén Groza újabb találata újra hat pontra hizlalta a Browns előnyét, viszont még rengeteg idő volt hátra és a Packers rögtön a válaszakcióból pontokat rakott a táblára. Starr saját 15-öséről vezette támadóit ellenfelük talán az „ígéret földjével” is felérő vörös zónájába, a gólvonal közelében azonban kifulladni látszott a menetelés. 3. és 1-nél a Browns szemfüles linebackere, Johnny Brewer 7 yarddal a line of scrimmage miatt zúzta le a touchdownra törő Jim Taylort, a ragyogó szerelés után tehát 4. és 8-al jöhettek a Sajtfejűek. Furcsa módon megint Taylor kapta a disznóbőrt, igaz nem handoff, hanem átadás formájában, a swing pass-ből megint könnyen lehetett volna mínuszos játék, de a fullback tőle szokatlan mozgékonysággal testcselezett ki három rá rontó védőt, s végül bevetődött a gólvonalon túlra. Az extra ponttal már a Green Bay vezetett 21-20-ra! A Browns támadói elégségesnek látszó két és fél perccel gazdálkodhattak, és Frank Ryan jó úton haladt afelé, hogy meccsnyerő field goal-kísérlethez juttassa csapatát. Lou Groza ezúttal viszont nem kapott lehetőséget, mert fél perccel a lefújás előtt az eszelős Packers pass rush nem csupán lenyomta Ryan-t, de Lionel Aldridge révén még a játékszert is megszerezte tőle. A visszavágó lényegesen több izgalmat hozott, mint a sima Green Bay-győzelemmel zárult 1965-ös bajnoki döntő, ám Lombardiék bebizonyították, hogy így is tudnak győzni. A Jim Brown kiválásával azért nehezen birkózó clevelandieknek pedig a végelszámolásnál talán éppen ez a siker hiányzott ahhoz, hogy az 1966-os szezon végén is ringbe szállhassanak – természetesen a Packers ellen – a ligaelsőségért.

A meccs embere:

Bart Starr, QB (Green Bay Packers) – 20/30 passz, 238 passzolt yard, 2 TD

Már az előző héten, amikor egy 1967-es Packers-meccset idéztem fel, eljátszottam a gondolattal, hogy Starrnak adjam a képzeletbeli meccslabdát. A kiváló irányító azon a találkozón elég felemás teljesítményt nyújtott, de a clutch/kulcsfontosságú momentumokban akkor is megmutatta, hogy egyrészt jég csörgedezik ereiben, másfelől – nyilván éppen imént jelzett erénye révén – a kilátástalan játékhelyzetekből is képes bármikor kirángatni csapatát. A Green Bay-i játékmester ezúttal hiba nélkül játszott, s ha annyira kilátástalan helyzet, mint az említett Lions elleni 3. és 39-es ez alkalommal nem is adódott, ám beszédes tény, hogy mindkét TD-passzát 4th down play során juttatta célba. A touchdownok körülményeit fentebb már ecseteltem, így nem szükséges rámutatni, hogy Starr milyen kockázatot vállalt értékesítésüknél – bár mikor nem kockázatos negyedik kísérletnek nekimenni. Az 1966-os alapszakasz első játéknapján a Packers azzal ijesztett rá ellenfeleire, hogy szinte a szó szoros értelmében leradírozta a pályáról a Johnny Unitas vezette, ponterős Colts-támadógépezetet, a második körben Lombardi precíziós, krízishelyzetekben sem ingatag offensé-vel rémisztgetett. A támadóegység kormányosa, Bart Starr pedig élete talán legjobb formájában brillírozta végig az évet, így a szezon végeztével joggal választották MVP-nek.

A csapatok az idény végén: Cleveland Browns – 9-5, NFL East 2. hely, Green Bay Packers – 12-2, NFL West 1. hely, 35-10-es győzelem a Kansas City Chiefs fölött az I. Super Bowlban

Chicago Bears (0-0) – Cincinnati Bengals (0-0)

Időpont és helyszín: 1989. szeptember 10., Soldier Field, Chicago
Főedzők: Mike Ditka (Bears) és Sam Wyche (Bengals)
Ismert játékosok: Jay Hilgenberg/C, Dan Hampton/DT*, Richard Dent/DE, Ron Rivera/LB, Mike Singletary/LB* (Bears); Boomer Esiason/QB, Anthony Munoz/LT*, Max Montoya/G, Tim Krumrie/NT, David Fulcher/S (Bengals)

A mérkőzés dióhéjban:

Az előző 1988-as szezonban csupán egyetlen jobb csapat volt az NFC-ben a Chicago Bears-nél, illetve egyetlen eredményesebb gárda az egész ligában a Cincinnati Bengals-nál. A Bill Walsh edzette és Joe Montana irányította San Francisco 49ers a Medvéket egyoldalú, a Bengáli Tigriseket izgalmas összecsapásban győzte le a konferenciadöntőben, illetve a XXIII. Super Bowlban. A fenti tény – mármint, hogy mindkettőjüket csupán a 49ers tudta lepipálni - az 1989-es idénynyitó legrangosabb összecsapásává avatta az ezúttal is csoportjaik élére várt együttesek rangadóját. A Szeles Városban a legnagyobb változás az excentrikus irányító, Jim McMahon San Diegóba cserélése volt, akinek nem is annyira temperamentumos vezetőedzőjével, Mike Ditkával romlott meg jóvátehetlenül a viszonya, hanem a gárda magját adó veterán védők bizalmát veszítette el. Márpedig a Macik ereje - távoli és közelebbi múltjuk hagyományaihoz hűen – továbbra is félelmetes védőegységükben rejlett, melynek tengelyét, vázát, tartását adó „belső háromszög” tagjai a két DT, Steve McMichael és Dan Hampton, valamint a középső linebacker, Mike Singletary voltak. A Bengals nagyrészt változatlan felállásban készült arra, hogy újfent a nagydöntőig masírozzon, bár balkezes irányítójuk, Boomer Esiason karjának egészségét és erejét illetően komoly kételyek merültek fel. Esiasont szerencsére az ütős és produktív futójáték tehermentesíthette, míg a labda másik oldalán a Cincy a liga egyik legjobb secondary-jét felvonultatva készülhetett az ellenséges légitámadások kivédésére.

A Soldier Fielden Esiasonék sikeresen startoltak, ám mezőnygól-kísérletük Dan Hampton blokkoló karján halt el. Igaz nem sokat kellett várniuk, hogy újra megkapják a labdát. Mike Tomczak, az újsütetű kezdő QB mindent elkövetett, hogy életben tartsa a távozott McMahon iránt érzett nosztalgiát, és első passzkísérletével interceptiont dobott a cincinnati Rickey Dixonnak. Második nekifutásra a vendégek aztán bejuttatták a játékszert az endzone-ba, James Brooks 4 yardos elkapása révén a meccs első pontjaival ők iratkoztak fel az eredményjelzőre. 0-7! Az első félidő hátralévő részében mindkét csapat kudarcot vallott egy-egy fontos 4th down értékesítésénél, a Chicago az ellenfél gólvonalánál, a Bengals pedig egy biztos field goalról lemondva szaladt kátyúba. A szünet előtt 10 másodperccel aztán Ditka tanítványai végre megtörték a jeget, és egy 80 yardos záródrive-ot megkoronázva Tomczak 12 yardos draw play végén rohant be a gólvonalon túlra. A második felvonás koreográfiája roppantul hasonlított az elsőhöz, a Cincy Tomczak újabb labdaeladását meglovagolva lavírozta magát megint pontszerző helyzetbe. A vendégtámadók a szélre futva eredményesen kerülték el a Bears védelmének említett belső háromszögét, s futójátékukkal sikeresen készítették elő irányítójuk, Boomer Esiason egyik védjegyének tartott remek play-action passzokat, végül pedig Ickey Woods ért el futott TD-t. 7-14! A folytatásban Dennis Gentry 63 yardos visszahordása chicagói szépítő mezőnygólhoz vezetett, ám a Bengáli Tigrisek támadói jó ideig megint feltartózhatatlanok voltak, és soros akciójukkal az ellenfél 26-osáig ugrottak előre. A kecsegtető sanszot Dan Hampton törte derékba parádés sackjével, s a Cincinnati vezetőedzője, Sam Wyche oly távolról inkább puntot, mintsem mezőnygólt rúgatott. A negyedik negyed derekán a Tomczak vezette offense saját 5-öséről vágott neki a menetelésnek, a 7 és fél percig tartó drive során az addig jobbára fujjolt játékmester third down helyzetekben rendre jól passzolt, egy negyedik kísérletet pedig QB sneakkel oldott meg, utolsó megmozdulása aztán hat pontot hozott, amikor a keresztbe, majd az endzone-ba futó tight endjét, James Thorntont találta meg. A hajrában egy fumble-t követően a Bengals-nak még nyílt alkalma a 17-14-es állás megfordítására, azonban Singletary-ék lehúzták a rólót, s Esiasiont négy elhibázott átadásra késztetve, megóvták a vezetést. A Bears szívós és eredményes védelme mellett, két hosszú drive-val vívta ki a győzelmet, melyek közül a mindent eldöntő második kellemetlen déja vu érzéssel tölthette el a Bengáliakat. A XXIII. Super Bowlon egy 96 yardos sorozat lett a végzetük, ezúttal ellenfelük 95 yardot megtéve masírozott át védelmükön, s ütötte el őket a diadaltól.

A meccs embere:

Dan Hampton, DT (Chicago Bears) – 2 sack, 1 blokkolt mezőnygól

Talán érdekes és érdemes volna elgondolkozni azon, hogy vajon ki töltött be fontosabb szerepet a chicagói „Monsters of the Midway” 1980-as évekbeli kiadásában: Mike Singletary avagy Dan Hampton. Magam részéről Hampton felé hajlok, attól függetlenül, hogy a fentebb tárgyalt mérkőzésen milyen kiváló produkciót nyújtott. Noha a Bengals ellen a Macik védelme egyetlen turnovert sem harcolt ki, de ellenfele számos pontszerzési kísérletét feltartóztatta. Ebben tagadhatatlanul a veterán, nyolc műtéttel a térdeiben küzdő defensive lineman járt az élen: meghiúsított egy mezőnygólt, 4th and inches-nél útját állta a Cincy running backjének, Ickey Woods-nak, további két sackkel pedig újabb akciókat siklatott ki. A rendszeresen double-teamekkel verekedő, s társai életét ezzel jelentősen megkönnyítő Hampton fontossága különösen a negyedik játéknapot követően bizonyosodott be, amikor a védő számára egy sérülés miatt idő előtt véget ért az 1989-es szezon. A Bears addigi négy meccsét megnyerte, míg a maradék 12-ből már csak kétszer tudott győzni. Dan Hampton egész pályafutását tekintetbe véve megállapíthatjuk, hogy 1983 és 1990 között azokon a találkozókon, amelyeket kihagyni kényszerült, a Chicago csupán 33 %-ban volt sikeres, míg vele a soraiban meccsei 75 %-át megnyerte. Hampton nélkül a védelem átlagban 23 pontot engedélyezett, ám jelenlétében csak 14-et. Ennek fényében talán mások is hajlandóak a Hall of Famer DT-t a korszak legmeghatározóbb Bears védőjének tartani.

A nap idézete: „Nem hazudok! Amikor a Bears a hajrában a célterületünk felé menetelt, minduntalan eszembe jutott a vesztes Super Bowl. Arra gondoltam, hogy megint milyen jól játszottunk, s végül mégis újból hatalmas ürességgel szívünkben kellett levonulnunk a pályáról. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ha az ellenfél 95 yardot tesz meg a meccsnyerő támadósorozatában, akkor a védelemnek rengeteg alkalma lett volna, hogy valahol megállítsa őket.” (Reggie Williams, a Cincinnati linebackere a fináléban elszenvedett vereség ismerős érzéséről)

A csapatok az idény végén: Chicago Bears – 6-10, NFC Central 4. hely; Cincinnati Bengals – 8-8, AFC Central 4. hely

Dallas Cowboys (2-0) – Atlanta Falcons (2-0)

Időpont és helyszín: 1986. szeptember 21., Texas Stadium, Irving
Főedzők: Tom Landry* (Cowboys) és Dan Henning (Falcons)
Ismert játékosok: Tony Dorsett/RB*, Herschel Walker/RB, Too Tall Jones/DE, Randy White/DT*, Everson Walls/CB (Cowboys); Gerald Riggs/RB, Ken Whisenhunt/TE, Bill Fralic/G (Falcons)

A mérkőzés dióhéjban:

Az 1980-as évek derekán a Dallas Cowboys csillaga hanyatlásnak indult. Tom Landry tanítványai ugyan az 1985-ös szezonban még eljutottak a rájátszásba, ám onnan a Los Angeles Rams egy könnyed csuklómozdulattal kiseperte őket. A gárda elöregedett, az utóbbi évek draftjai gyengén sikerültek, az egyetlen biztató jel a süllyedő rivális liga, a USFL egyik legcsillogóbb sztárjának, Herschel Walkernek megszerzése volt. A Cowboys ennek ellenére, ahogy általában szokásuk volt, kitűnően kezdte az új szezont, s két diadal után olyan vendéget fogadhatott a Texas Stadiumban, akinek hasonlóan pazar rajtja azért némi meglepetést keltett. Az Atlanta Falcons szárnyalása két meggyőző diadallal indult, s ez nem várt fejlemény volt annak tükrében, hogy az idény előtt a korábbi évek sikertelensége miatt a legtöbben Dan Henning vezetőedző elmozdítását várták. Rankin Smith tulajdonos azonban bizalmat szavazott a szakembernek, döntése pedig beigazolódni látszott. A támadóegységet az előző évben az NFC legproduktívabb futójának számító Gerald Riggs röpítette, míg a védelmet az új defensive coordinator és egyszersmind az együttes hajdani főedzője, Marion Campbell formálta át – a 3-4-es szisztémára való átállással – váratlanul ütőképes egységgé.

A fordulatos csatát az atlantai védelem számos turnover kivívásával terelgette a kívánt diadal felé. Az elsőre a második negyedig kellett várni, amikor a találkozó addigi legnagyobb játékában a Falcons defensive endje, Rick Bryan strip sackelte a dallasi irányítót, Danny White-ot, a fumble-lel pedig a másik end, Mike Pitts nyargalta be a hazaiak célterületére. 13-7 az Atlantának. A szünet előtt Tom Landry csapata – részben egy újabb turnover jóvoltából – villámgyorsan visszavette a vezetést. A félidő utolsóelőtti percében Timmy Newsome robogott be TD-re, majd másodpercekkel később a Falcons QB-ja, David Archer is elhagyta a disznóbőrt, midőn Jesse Baker bezsákolta. A szabad labdát Jim Jeffcoat gyűjtötte be az Atlanta 2-esénél, s azt követően Danny White 2 yardról játszott össze hat pontot érően az imént is touchdownt szertő Timmy Newsome-mal. 21-13-ra máris a hazai gárda lépett el. A harmadik negyedben azonban a Sólymokon volt a sor, hogy ellenfelük hibáját meglovagolva két TD-t pakoljonak a táblára. Előbb a tight end, Ken Whisenhunt halászta le Archer passzát a endzone-nál, 1 perccel utóbb pedig Bobby Butler csente el az ellenséges játékmester átadását és hordta vissza újabb touchdownra. 27-21-nél megint a vendégek javára billent a mérleg nyelve. A Dallas következett, hogy két pontszerzéssel rukkoljon elő, s a hazaiak nem is maradtak adósak TD-kel. Danny White irányító állítólag olyan fájdalmakkal küszködött combizom-húzódása miatt, hogy rögtönzött akupunktúra kezelésnek kellett alávetni azok enyhítése végett. A tűszurkálás láthatólag eredménnyel járt, mert a folytatásban a quarterback 3. és 4. TD-passzát is kiosztotta, az újonc Mike Sherrarddal való összjátéka 35-27-re alakította az állást. Három és fél perccel a rangadó vége előtt az újra 100 yard fölött termelő Gerald Riggs 1 pontosra faragta a Falcons hátrányát, ám már csak egy minutumnál alig több maradt az órán, amikor Archerék újra kezükbe kaphatták a labdát. Az első snapet követően a Cowboys leendő Hall of Famere, Randy White temette maga alá az irányítót, ám ezután Ken Whisenhunt aznapi második fontos – ez alkalommal 21 yardot és first downt hozó - elkapásával kirángatta a csávából a vendégeket. Az időkérés nélkül maradt támadóknak gyorsan kellett cselekedniük, végül az újonc Floyd Dixon 65 yardos játékával, aki egy másik rookiet, Johnny Holloway-t hagyott faképnél a sorsdöntő, „Hail Mary”-nél, egycsapásra a Dallas gólvonalához ugrottak. Noha be kellett érniük Mick Luckhurst rövidke mezőnygóljával, de ez is elég volt, hogy besöpörjék soron következő, 37-35-ös arányú meglepetésgyőzelmüket. A maradék 20 másodpercben a házigazdák szintén „Hail Mary”-vel próbálkoztak, s nem is sok hiányzott a bravúrhoz, csakhogy amikor a 60 yardot szállító Tony Hill-t az atlantai védők kiszorították az oldalvonalon túlra, nem maradt már idő egy újabb fordulatot hozó field goalra. Tom Landry tanítványai hamar kiheverték a váratlan fiaskót, s az alapszakasz első felét 6-2-es mérleggel zárták, de a második szakaszban – nagyrészt Danny White kidőlése miatt – ugyanúgy kihunyt csillaguk, mint a 5-1-1-et követően zuhanórepülésbe fordult Sólymoknak.

A meccs embere:

David Archer, QB (Atlanta Falcons) – 15/29 passz, 269 passzolt yard, 1 TD

Amikor 1984-ben UDFA-ként az Atlanta alkalmazásába vette az Iowa State-ről kikerült Archert, maximum adekvát backup irányítóként számoltak vele. Aztán amikor 1985-ben a Falcons a gyengélkedő és öregedő Steve Bartkowskival a kormányrúdnál 0-5-tel kezdte a szezont, Dan Henning arra gondolt, hogy ennyire a 23 éves fiatalemberrel is képesek lennének, és a hátralévő 11 meccsen Archer vezethette csatába a támadókat. Az irányító nem muzsikált jól, csapata mindössze négy győzelmet könyvelhetett el a 11 derbin, ő maga pedig cseppet sem impozáns 7/17-es TD/INT aránnyal ténykedett. A kevéssé ígéretes bemutatkozás dacára 1986-ban is kezdőirányító maradt, bár többen úgy gondolták, hogy csak addig, amíg a Cincinnatitől igazolt Turk Schonert el nem sajátítja az atlantai támadósémát és playbookot. A Dallas elleni találkozón azonban Archer úgy játszott, ahogy egy kezdőhöz, mitöbb vérbeli franchise QB-hoz illik. Teljesítményét vélhetően ösztönözte, hogy kiköszörülje az egóján az egy évvel korábbi Atlanta-Dallas meccs során esett csorbát, amikor a Kovbojok ötször sackelték és négy passzát lopták el. A zsákolásokból ez alkalommal is kijutott neki, de ellenfélhez nem passzolta a játékszert, clutch helyzetekben végrehajtott bravúros megmozdulásai pedig a hét legjobb NFC-s támadójátékosának címére érdemesítették. A teljes képhez tartozik, hogy a Falcons későbbi formazuhanása Archert végül kiütötte a nyeregből, s a következő idényben már csak egy meccs erejéig kapott lehetőséget a kezdőben.

A nap idézete: „A dallasiak az összecsapás előtt azzal kérkedtek, hogy a tavalyi meccsünkön mennyire megfélemlítettek és domináltak minket. Ez csöppet sem tetszett, hiszen egy év alatt valóban nem tudtam kitörölni a vereség emlékét, viszont elég muníciót szolgáltatott ahhoz, hogy ezúttal bizonyítsak.” (David Archer, az Atlanta irányítója arról, hogy mi motiválta jó játékra a Cowboys ellen.)

A csapatok az idény végén: Dallas Cowboys – 7-9, NFC East 3. hely; Atlanta Falcons – 7-8-1, NFC West 3. hely

Miami Dolphins (2-1) – New Orleans Saints (0-3)

Időpont és helyszín: 1980. szeptember 28., Orange Bowl, Miami
Főedzők: Don Shula* (Dolphins) és Dick Nolan (Saints)
Ismert játékosok: Bob Griese/QB*, Bob Kuechenberg/G, Bob Baumhower/NT, Glenn Backwood/S (Dolphins); Archie Manning/QB, Wes Chandler/WR, Derland Moore/DT, Tom Myers/S (Saints)

A mérkőzés dióhéjban:

Az évtizedfordulón sem a Delfinek, sem a Szentek nem számítottak a liga elitjébe, és főleg azért nem, mert valamennyire versenyképes csupán egyik csapategységük volt. Míg Miamiban az előző szezonban a Killer B(ee)s becenévre hallgató védelem játéka vitte az együttest a playoffba, addig a New Orleans-nál az Archie Manning vezérelte offense jelentette a reménysugarat. A Saints védelme ugyanakkor 1979-ben számos nagy előnyt képes volt eltapsolni, így Manningék szinte egyetlen sansza az volt, hogy minél több pont szerzésével gyűrik le ellenfeleiket. A Dolphins mesterének, Don Shulának az irányító poszt betöltése okozott fejfájást. A rutinos Bob Griese fejben továbbra is zseniális volt, de sérült tagjai sokszor már nem engedelmeskedtek agya parancsainak. A miami főedző még az elmúlt idény derekán rotálni kezdte Griese-t második számú irányítójával, Don Strockkal, és a kétséges eredményességű gyakorlatról az 1980-as alapszakasz kezdetén sem mondott le. Az idénynyitón még az előbbi kezdett, ám a harmadik játéknapon, a Falcons ellen Shula Strocknak szavazott bizalmat. Strock nem könnyítette meg edzője dolgát, ugyanis csapnivalóan játszott, viszont Bob Griese a cserepadról beszállva megnyerte a meccset. Az érdemes szakvezető végül úgy oldotta fel dilemmáját a QB-kérdésben, hogy a nyeretlen Saints elleni hazai derbire az idei draft nyolcadik körében draftolt újoncot, David Woodley-t nevezte a kezdőbe.

A váratlan húzással azonban Shula hatalmas hibát követett el. David Woodley 15-ször vette célba játékostársait passzaival, de csupán négyszer talált. A rookie csak eggyel többször tudta támadóinak juttatnia a labdát, mint az ellenfél védőinek. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a három interception aránylag nem került sokba a Delfineknek. A labdaszerzésekkel és a nyomukban járó remek mezőnypozíciókkal csak részben tudtak élni Archie Manningék. A New Orleans az első félidőben kizárólag a paraguayi származású kicker, Benny Ricardo lövései jóvoltából szerzett pontot, és 9-0-s, első félidőben kivívott fórja nem látszott behozhatatlannak. Nem volt meglepő, hogy a vesztes helyzetben a Miami vezetőedzője az egyszer már bevált recepthez folyamodott, és a második félidőre a tapasztalt Griese-vel váltotta fel a betlit betlire halmozó Woodley-t. Mielőtt azonban a veterán a hátrány ledolgozásához foghatott volna, az Archie Manning 25 yardos, Ike Harrisnek kiosztott TD-passza révén még tetemesebbé vált. A negyedik negyedre fordulva már 16-0-s vezetést dajkáltak a vendégek. Ekkor azonban már elindult az a 12 playből felépített, 91 yardon át vezető menetelés, amely meghozta a Miami első pontjait. A drive végén Steve Howell verekedte be magát az endzone-ba, ami a fullback röpke három évig tartó NFL-karrerjének egyetlen touchdownja volt. 7-16! Percekkel később a dörzsölt Griese bebizonyította, hogy gyorsabban, egyszersmind ölesebb léptekkel haladva is képes bevenni az ellenfél célterületét. A játékmester 54 yardos, Duriel Harris bevonásával kivitelezett passzjátékkal vezette csapatát „lövőhelyzetbe”, majd a célpontként ritkán keresett tight endet, Ronnie Lee-t tette naggyá egy hatpontos átadással. 14-16! Mivel a hazaiak Killer Bs defense-e ekkor már sakkban tartotta Manningéket, a zárkózó Delfinek újabb csapására a Szentek képtelenek voltak válaszolni, és egy gyatra punt után – 5 perccel a vége előtt - Bob Griese a félpályától lendíthette következő akciójára a támadóegységet. A megint tetemes előnyt eltékozló New Orleans-iak ezúttal sem tartóztatták fel riválisukat, Devlin Williams középső futásával megfordította az állást Shula csapata. 21-16! A hatalmas fordulat ellenére az utolsó másodpercekben még visszaszerezhette volna a győzelmet a vendég együttes. Hat másodperc volt hátra a meccsből, amikor Rich Mauti blokkolta a miami George Roberts puntját, és a Szentek a Dolphins 10-eséről még egy play-t elindíthattak. Archie Manning passzával az újonc cornert, Don McNealt tesztelte, és meg is találta a védő őrizetében álló elkapóját, Ike Harris-t, ám az egyik játékvezető zászlót dobott utóbbira offensive pass interference miatt, s így az eredmény nem változott. Vélhetően a demoralizáló fiaskó is hozzájárult a New Orleans példátlan vereségszériájához mely csupán az alapszakasz utolsóelőtti játéknapján szakadt meg, amikor nagy nehézségek árán sikerült lebírniuk – az évi egyetlen sikerüket aratva – a New York Jets-et.

A meccs embere:

Bob Griese, QB – 16/23 passz, 241 passzolt yard, 1 TD

A 35 esztendős irányító a Saints ellen szinte már rutinszerűen szállt be a cserepadról, hogy a szenvedő támadóegységet helyes útra terelje. Az útmutatásával kivívott diadalok megmutatták, hogy Griese korántsem felejtett el játszani, még mindig képes a „gondolkodó ember quarterback”-jeként zseniális játékokat hívni, csak éppen sokat gyötört fizikuma sokszor már cserbenhagyja. A fentiekben ecsetelt QB-körhinta a következő fordulóban esedékes Colts elleni rangadó előtt nyugvópontra jutni látszott, és Don Shula újra bízott annyira Griese-ben, hogy kezébe tegye le a karmesteri pálcát. A sors azonban kegyetlen játékot űzött az „öreg rókával”, a találkozón egy szerelés révén olyan súlyos vállsérülést szenvedett, hogy az idény hátralévő részét kihagyni kényszerült. Kidőlése valószínűleg a Dolphins rájátszásába került, mert a gárda azt követően, hogy az előző évtizedben egy kivételével minden szezonját messze pozitív mérleggel zárta, a nyolcvanas éveket 8-8-as mutatóval és Woodley irányításával kellett kezdenie. Az idény után Bob Griese - sérülésére is hivatkozva – bejelentette visszavonulását, 10 évvel később pedig megérdemelten került a Hírességek Csarnokába.

A nap idézete: „Azt hittem touchdownt értünk el. Azt hittem, hogy végre egy csodás finissel mi csíptük meg az utolsó pillanatban a győzelmet, ahelyett, hogy újra és újra mi szenvednénk el ugyanezt.” (Archie Manning, a New Orleans Saints irányítója az elszalasztott győzelem fölött érzett keserűségéről)

A csapatok az idény végén: Miami Dolphins – 8-8, AFC East 3. hely; New Orleans Saints – 1-15, NFC West 4. hely

Dorkó Szabolcs (Szabler)