Visszapillantó - 2009/8. hét

7 meccsről 7x3 mondatban

Dallas Cowboys – Seattle Seahawks, 2002. október 27. Bár a vendég Seahawks elveszítette Achilles-ín szakadást szenvedett irányítóját, Trent Dilfert, az agyrázkódással kidőlt elkapó, Darrell Jackson pedig utóbb az öltözőben kapott sokkot, ám Mike Holmgren tanítványai – Rian Lindell 25 másodperccel a lefújás előtt értékesített mezőnygóljának köszönhetően – 17-14-es győzelemmel távoztak a Texas Stadiumból. Ez a mérkőzés azonban csak részben szólt a Seattle drámai győzelemről, ugyanis a hazaiak veterán futója, Emmitt Smith a vége előtt kilenc perccel kivágott 11 yardos vágtájával megelőzte a futók örökranglistáján Walter Paytont, és 16743 yarddal ő lett minden idők legeredményesebb running backje. Smith rekorddöntése mellett kissé eltörpült a tény, hogy a Cowboys kemény ütközéseiről híres safety-je Darren Woodson is csúcsot - igaz csak klubszintű csúcsot - állított fel 1243 szerelésével.

Chicago Bears – Cleveland Browns, 1961. december 10. George Halas Medvéi egy fergeteges negyedik negyeddel 17-14-es győzelmet arattak Paul Brown csapatán, s ezzel gyakorlatilag szertefoszlatták a clevelandiek bajnoki címről szőtt álmait. A vendégek három negyeden keresztül dominálták az összecsapást, igaz főlényüket számszerűleg csupán két, az első 15 percben elért touchdown mutatta. A hajrában aztán Willie Gallimore futott TD-jével, valamint Ed Brown és Angelo Coia 64 yardos összjátékával egalizált a Chicago, végül pedig az ellenfél irányítója, Milt Plum fumbliját büntették a mérkőzés végkimenetelét eldöntő mezőnygóllal.

Denver Broncos – Baltimore Colts, 1996. október 20. A Ravens irányítója, Vinny Testaverde hiába passzolt 338 yardot és 4 touchdownt a liga egyik legjobb védelmét felvonultató Denver Broncos ellen, ha saját védelme 548 yarddal kapitulált John Elwayék lehengerlő rohamai előtt. A sérülésektől tizedelt baltimore-i defense koordinatora, Marvin Lewis kénytelenségből – mivel nem állt rendelkezésére elegendő védőfalember – 3-4-es felállással kísérletezett, de a toldozott-foldozott alakulat alig-alig tudott ellenállást kifejteni. A Vadlovak 45-34-es sikere alkalmával a tight end Shannon Sharpe 161 yardot kapkodott össze, az elkapó Ed McCaffrey 3 TD-t írhatott neve mellé, míg Terrell Davis új klubrekordnak számító 194 yardot futott.

Buffalo Bills – Houston Texans, 2003. november 16. A Texans kezdő irányítója, David Carr korai elvesztését is ki tudta heverni, így 12-10-es diadallal távozott a támadásban hetek óta szenvedő Buffalo Bills otthonából. A texasi csere QB, Tony Banks 46 yardos Andre Johnsonnak adott TD-passzal juttatta egyszer s mindenkorra vezetéshez csapatát, majd a negyedik negyedben újfent az újonc WR-nek kiosztott 42 yardos átadással készítette elő Kris Brown - a sovány előnyt bebiztosító – mezőnygólját. A Bölények támadósora Drew Bledsoe vezetésével sorrendben harmadik meccsén maradt pontképtelen – az ezen a három találkozón szerzett 21 pontból 6 ráadásul safety révén született -, de a győzelem talán még így is összejöhetett volna, amennyiben Rian Lindell nem puskázik el két field goalt is.

Jacksonville Jaguars – Tennessee Titans, 1999. szeptember 26. Az 1999-es idény alapszakaszában a Jaguars csapatát csupán egy vetélytársa tudta legyőzni: a Tennessee Titans, kétszer. A csoportriválisok első randevúján a legrosszabbkor elkövetett interception-ök pecsételték meg a floridaiak sorsát, a negyedik negyedben előbb a defensive end, Kenny Holmes labdalopása készítette elő a Tennessee Titans meccsnyerő drive-ját, majd Mark Brunell válaszul ugyan az ellenfél 3-asáig menetelt a jacksonville-i támadókkal, de ott az endzone sarkába lőtt passzkísérlete a cornerback Samari Rolle zsákmánya lett. A 20-19-es diadalt bezsebelő vendégeknél a veterán Neil O’Donnell elfogadhatóan helyettesítette a sérült Steve McNairt, bár pick six-szel is büntette csapatát, végül higgadtan vezette le azt a támadósorozatot, melyet Michael Roannak adott 12 yardos passzával megfejelve kivívta a győzelmet a Titánok számára.

Carolina Panthers – Arizona Cardinals, 2002. október 6. A John Fox-érát 3 győzelemmel kezdő Carolina Panthers sorozatban második meccsét bukta el az utolsó másodpercekben, ezúttal nem saját kickere. Shayne Graham kihagyott, hanem az ellenfél játékosa, Bill Grammatica értékesített mezőnygóljának köszönhetően. A kiválóan játszó Panthers védelem a sok hibával játszó támadók miatt ezúttal képtelen volt meccsben tartani a csapatot, a futó Lamar Smith kétszer fumblizott (mindannyiszor a Cards safety-je, Renaldo Hill szerezte meg a labdát), az irányító, Rodney Peete pedig szintén két picket dobott. A második INT az összecsapás finisében az Arizona egyenlítő drive-jának ágyazott meg, majd a következő vendégtámadás során Julius Peppers hiába strip-sackelte, Jake Plummert, a Kígyó felkapta a labdát és fontos 17 yardos passzt adott MarTay Jenkins-nek, ezzel a nyerő hárompontoshoz és 16-13-as győzelemre kormányozva csapatát.

San Diego Chargers – Oakland Raiders, 1963. október 27. A Fosztogatók tétmérkőzésen először győzték le a San Diego Chargers-t, a vendégek 33 esztendős újonc főedzője, Al Davis pedig első összecsapásukon fölülmúlta egykori mentorát, Sid Gillmant (akinek a Chargers-nél korábban három évig asszisztense volt), amikor az ezüst-feketék Cotton Davidson a hajrában Glenn Shaw-nak adott 9 yardos passzával 34-33-ra lépték le kaliforniai riválisukat. A parázs tűzijátékban a csapatok két-két irányítót bevetve küzdöttek, az Oakland-nél a sérülést szenvedett Tom Flores-t Cotton Davidson váltotta, a San Diego-nál az interceptionitis-be esett Tobin Rote helyén John Hadl kapott lehetőséget. A Raiders színeiben a remek beugrónak bizonyuló Davidson mellett kiváltképp a két INT-t elcsípő Fred Williamson és a 125 futott yardot jegyző, utóbb a Sporting News által az év AFL-játékosának választott, Clem Daniels villogott. (A két csapat egy másik korábbi alapszakaszmeccséről, a "Holy Roller" néven elhíresült találkozóról szóló írás itt olvasható.)

Detroit Lions (5-2) – St. Louis Rams (6-1), 1999. november 7.

Főedzők: Bobby Ross (Lions) és Dick Vermeil (Rams)
Ismert játékosok: Charlie Batch/QB, Gus Frerotte/QB, Jeff Hartings/G, Luther Ellis/DE, Stephen Boyd/LB, Jason Hanson/K (Lions); Kurt Warner/QB, Marshall Faulk/RB, Isaac Bruce/WR, Torry Holt/WR, Orlando Pace/LT, Kevin Carter/DE, London Fletcher/LB (Rams)

A mérkőzés dióhéjban:

Manapság a Lions és a Rams összecsapása alsóházi rangadó, na jó … mérkőzés, hiszen a hosszú idő múltán hetekkel ezelőtt végre győzelmet arató detroitiaktól éppen a Kosok vették át a leghosszabb vereségsorozattal bíró csapat cseppet sem megtisztelő címét. Az NFL hosszú történetének ismeretében, tudva, hogy csapatai sokszor hajlamosak hektikusan hullámzó teljesítményt mutatni, nem meglepő a kijelentés, hogy ez korántsem volt mindig így. Mondhatjuk, hogy az 1940-es és az 1950-es években ez a két gárda sokszor egyenesen a bajnoki címért küzdött, de nem kell ilyen messzire visszanyúlnunk az időben, hogy valódi téttel bíró Lions-Rams derbire leljünk. 10 éve a Dick Vermeil edzette St. Louis az ismeretlenség homályából kibontakozó Kurt Warner irányításával az év meglepetéscsapatává vált. Feltartóztathatatlan támadógépezetének (a Greatest Show on Turf – bár a nevet csak egy évvel később aggatták rájuk) megfékezésére az ellenfelek sokáig képtelenek voltak, s a Rams a második félidő elejére rendszerint olyan előnyre tett szert, hogy hamar zsebre vághatta meccseit. A másik meglepetéscsapat viszont a Lions volt. Ki gondolta volna a Barry Sanders hirtelen távozását elszenvedő Detroittól, hogy hét forduló után 5-2-vel áll majd és vezetni fogja csoportját? Szinte senki, de az Oroszlánok a szigorú ex-katona, Bobby Ross vezetésével bebizonyították, hogy van élet Barry Sanders után, a gárda addigi legnagyobb csillagának árnyékából kilépő játékosok képesek voltak csapatként eredményesebben játszani. A Sanders utáni - és Millen előtti - éra így váratlanul ígéretesen kezdődött a Motor City-ben, igaz most addigi legnehezebb ellenfelükkel – az első vereségét előző héten a Titans-től elszenvedő Kosokkal – kellett birokra kelniük a pontiaci Silverdome-ban.

A hazaiak valószínűleg rongyosra nézhették az említett Titans-Rams meccsről készült felvételeket, és a Jeff Fisherék számára bevált recepttel vágtak neki a találkozónak. A védőkkel telepakolt box megzabolázta Marshall Faulkot, aki 11 carry során csupán 15 yardot hozott, az elszánt pass rush pedig négyszer küldte a földre Warnert. A Kosok nem találták azonnal ellenfelük védekezésének ellenszerét, az első negyedben csak a Greg Hill futását annak saját endzone-jában megakadályozó London Fletcher révén voltak pontképesek, s bár a szünetben már 12-10-es vezetésre tettek szert, de ez mégis messze elmaradt attól a produktumtól, amelyet első hat meccsükön megszokhattunk a Mike Martz koordinálta támadóegységtől. Támadásban a Detroit sem állt a helyzet magaslatán, Kevin Carterék nyomása szintén vehemens volt az irányítókon (ez a pressure végül 7 sacket eredményezett), ráadásul az első számú QB-t, Charlie Batchet le kellett cserélni, miután hüvelykujján súlyosnak tűnő sérülést szenvedett. A Batch helyetteseként beálló Gus Frerotte azonban megállta a helyét, a harmadik negyedben TD-passzt adott, majd Jason Hanson 43 yardos mezőnygólját felvezető támadósorozatot vezetett, s ezekkel 21-12-re már a Lions-nál volt az előny. A hajrára aztán Warnerék is felvették a kesztyűt, s a remek irányító előbb Az-Zahir Hakimmal összejátszva ért el 75 yardos touchdownt, majd három perccel a záró játékrész vége előtt az eligible receivernek jelentkező és a védők által teljesen üresen hagyott centerének, Ryan Tuckernek pöttyintett oda egy 2 yardos átadást a célterületen belül. A sikeres két pontos variáció jóvoltából 27-24-re Vermeil tanítványai vezettek. A Detroit utolsó akciója a hazaiak szemszögéből borzalmasan kezdődött. A St. Louis védőfal-emberei, Kevin Carter és D’Marco Farr sackelték gyors egymásutánban Gus Frerotte-ot, s ezzel a hazaiak szinte lehetetlen – 4. és 28-as helyzetbe kerültek. Ám ebből mégis volt kiút, Germane Crowell sokadszorra hagyta faképnél őrzőjét Dexter McCleont az oldalvonal mentén, és irányítója 57 yardos, kissé kétségbeesés szülte bombáját megkaparintva nem csak továbblendítette a drive-ot, de a biztos pontszerzés küszöbére vezette csapatát. Egy McCleonnal szemben ítélt defensive pass interference-szel később Frerotte célpontja Johnnie Morton volt a győztes TD-ért, s mivel a próbálkozást siker koronázta alig egy perccel a vége előtt már a Lions ugrott előre. 31-27! A Rams-nek még maradt alig egy perce, egy utolsó szalmaszála, amibe kapaszkodhatott, de végül a Luther Ellis által szorongatott Warner rossz passzát elcsípve a Detroit safety-je, Ron Rice pontot tett a mérkőzés végére. Az Oroszlánok mutatójukat 6-2-re javítva befogták a 6-2-re romló St. Louis-t az NFC élén, végül mégis beigazolódott, hogy csak a csatát nyerték meg, a háborúban elbuktak. Bobby Ross csapata 6-2-es rajtot 2-6-os második felvonással követett, s így végül csoportjukban is a harmadik helyre csúsztak vissza, ellenben a Rams évközepi kisiklását orvosolva meg sem állt története első, s eddigi egyetlen Super Bowl-győzelméig.

A meccs embere:

Germane Crowell, WR (Detroit Lions) – 8 elkapás, 163 elkapott yard, 1 TD

Az idény során már második alkalommal sikerrel beugró csereirányító, Gus Frerotte helyett a hihetetlenül nagy meccset játszó és a mérkőzés kimenetelét pazar megmozdulásával végleg a Lions javára fordító elkapó, Germane Crowell viheti el a meccslabdát. Crowell a 4. és 28-nél bemutatott nagy játék előtt is több alkalommal megégette a Rams védőit, elsősorban Dexter McCleont, és volt egy hat pontot – a Detroit első pontjait - eredményező elkapása is. A másodéves támadó a vele egyszerre a gárdához érkezett Charlie Batch-csel remek chemistry-t alakított ki és ketten rendkívül produktív kombónak bizonyultak, ám a tárgyalt meccsen Crowell láthatólag Frerotte-tal is meg tudta értetni magát. 1999-ben a Virginiai Egyetem neveltje egyébként is breakout (kitörően jó) szezont produkált, 1338 yardjával az Oroszlánok legjobb wide receivere volt. A „kitörő” idényt Crowell pechjére csonttörőek követték, s a sérülékeny játékost, azután hogy a következő három évében összesen nem tudott 1000 elkapott yard fölé kerülni, a 2003-as idény előtt kivágták. Lehet valami rossz, sérülésekre hajlamosító a Crowell-család génállományában, ugyanis Germane öccse, Angelo szintén porcelántestűnek bizonyult peches sérülésekkel tarkított eddigi pályafutása során.

A nap idézete: „Nem akarok nagyon okosnak tűnni és elmagyarázni önöknek, hogy miért ezt a játékot hívtuk, mire készültünk és miképp kiviteleztük. Egyszerűen előre kellett dobnunk a labdát, olyan messzire amennyire csak lehet.” (Bobby Ross, Lions vezetőedzője a 4. és 28-nál bemutatott meccsfordító play-ről)

A csapatok az idény végén: Detroit Lions – 8-8, NFC Central 3. hely, St. Louis Rams – 13-3, NFC West 1. hely, 23-16-os győzelem a Tennessee Titans felett a XXXIV. Super Bowlban

New York Jets (6-5) – Miami Dolphins (7-4), 1994. november 27.

Főedzők: Pete Carroll (Jets) és Don Shula (Dolphins)
Ismert játékosok: Boomer Esiason/QB, Art Monk/WR*, Mo Lewis/LB, Aaron Glenn/CB, Ronnie Lott/S* (Jets); Dan Marino/QB*, Irving Fyar WR, Richmond Webb/LT, Bryan Cox/LB, Troy Vincent/CB (Dolphins)

A mérkőzés dióhéjban:

A Jets és a Dolphins rivalizálásából számos emlékezetre méltó összecsapás terítékre került már. A legutóbb tárgyalt 2000-es Monday (Midnight) Miracle érthetően a New York-i szurkolók máig becses emléke, a másik oldal pedig talán abban a csoportriválisa elleni találkozóban lelhette legnagyobb örömét, amit egy sokat emlegetett, legendás play döntött el a javukra. A New York és a Miami vetélkedésének rangját nem emelte minden évben az a tény, hogy az együttesek komoly tétért küzdhetnek, de 1994 történetesen az az idény volt, amikor sokáig valóban fej-fej mellett haladtak az AFC East első helyéért folyó viadalban. A Jets a defensive coordinatorból főedzővé előléptetett Pete Carroll vezetésével meglepően jó rajtot vett, és 6-5-ös november végi mérlegükkel szorosan floridai vetélytársuk sarkában loholtak. Utóbbiaknál az Achilles-ín sérülésből visszatért Dan Marino nem sok kétséget hagyott afelől, hogy a kényszerpihenő cseppet sem ütötte ki szokásos, remek formájából, s már a nyitómérkőzésen gondoskodott róla, hogy a liga történetének második olyan irányítója legyen, aki karrierje során legalább 300 TD-passzt neve mellé jegyezhet. Shuláék helyzete sokáig megingathatatlannak tűnt a Keleti Divízió élén, ám a Jets elleni rangadó előtt beszedett két szoros, mégis bántó vereségük kiélezetté tette a versenyfutást. A Giants Stadiumba a derbi megkettőzött tétjének hála – a hazaiak esetleges sikerükkel beérhették a Dolphins-t - annyi néző zarándokolt ki, mint Jets-meccsre korábban soha.

Bár messze nem hozott ki akkora előnyt kezdeti dominanciájából, mint amennyit kihozhatott volna, a Jets 10-0-ás vezetéssel vonulhatott szünetre. A tapasztalt Boomer Esiason által vezetett két hosszú drive csekély három pontot hozott a hazaiak konyhájára, az egyik végén Nick Lowery talált be 24 yardról, a második esetében viszont ennyire sem mentek, mivel felsültek 4. és 1-nél. Az első félidő hajrájában Esiason végül Johnny Mitchellnek adott 30 yardos TD-passzal mélyítette a szakadékot a két csapat között, s a pontgyártást a zöld-fehér támadók a szünet után is folytatták. A rangadón 100-nál több elkapott yardot jegyző veterán Art Monk 69 yardos megmozdulással sokkolta a Delfinek védelmét – igaz némi szerencsével, mert a labdába a vendégek cornere, Troy Vincent is beleütött -, az akció záróakkordjaként pedig Brad Baxter robogott be 3-ról az endzoneba. 17-0! Nagyjából ezt követően kezdte az addig két interceptiont dobó és a zajos New Yorki-publikum hangorkánjával küzdő Dan Marino vezette Miami támadóegység az élet első jeleit mutatni. A második félidőbeli első drive-jukban Marino Mark Ingrammal való összjátéka rakott 6 pontot a táblára, majd valódi adok-kapok látszott kibontakozni, tekintve, hogy előbb Esiason kontrázott második touchdownjával, aztán pedig Dan The Man kereste, s találta meg újból Ingramet a Jets célterületén belül. 24-14! A negyedik negyed elején Esiasonon volt a sor, de az irányító first downt hozó scramble-je után alighanem a momentumot végérvényesen megváltoztató eseménysor következett. A Miami linebackere, Aubrey Beavers Esiason futása végén keményen odaütött, s rövid kakaskodás alakult ki a két érintett között. Az addig higgadt QB-t láthatólag kizökkentette ritmusából az incidens, mert következő megmozdulása alkalmával interceptiont dobott. Válaszul Marino zsinórban öt passzot juttatott célba és két perc alatt TD-ig hajszolta játékostársait, az utolsó passzt megint csak Ingramnek adva. 24-21! A zavarba jött hazaiakat a támadófaluk gyengélkedése még mélyebbre taszította, Esiason három egymást követő play-ben fumblizott (kétszer sack, egyszer a rossz exchange miatt), s bár a labdát mindháromszor sikerült visszaszerezniük, a yardveszteség természetesen megölte a drive-ot. Ezt követően egy pillanatra rámosolygott a szerencse a New York-ra, mert a Delfinek muffolták a soros puntot, de a végére gyengélkedő játékmesterük nyomban vissza is adta a disznóbőrt – második INT-jével - az ellenfélnek. A finisben a shotgunból passzoló Marino szinte háborítatlanul gázolt át a demoralizált Jets védelmén, melynek játékosai egyszer sem tudták sackelni az élő legendát, s a Miami offense 25 másodperccel a vége előtt a hazaiak 8-asáig menetelt. Nem voltak TD-kényszerben a vendégek, s egyébként is hihető volt, hogy first downnál Marino spike-kal fogja megállítani az órát, így hidegzuhanyként érte a zöld-fehéreket, pláne az újonc cornerbacket, Aaron Glennt, amikor az ellenfél irányítója nem a földhöz vágta, hanem Mark Ingramnek lőtte a játékszert. A trükkös playt a csereirányító, Bernie Kosar hívta, aki még clevelandi éveiben próbálkozott – igaz sikertelenül – hasonlóval, és „Fake Spike”-ként, vagy annak nyomán, hogy Marino a játék előtt Ingramre nézett és a „Clock, clock, clock” kódolt felkiáltással adta tudtára mi fog következni, „Clock Play”-ként vonult be a köztudatba. A váratlan vereség 28-24-es vereség - túlzás nélkül állítható - hatalmas sokként érte a New York Jets gárdáját. A csapat az 1994-es szezonból hátramaradt mind a négy meccsét elbukta, (az idény végeztével Pete Carroll is lapátra került) a következő két idényben – Rich Kotite alatt - pedig siralmas teljesítmény nyújtva csak négyszer tudott győzni, azaz a 1994 és 1996 között, 36 egymást követő tétmeccsén a Jets mérlege 4-32 volt. Az ínséges időknek 1997-ben végül Bill Parcells szerződtetése vetett véget.

(További emlékezetes Dolphins-Jets meccsekről itt és itt olvashattok.)

A meccs emberei:

Dan Marino, QB (Miami Dolphins) – 31/44 passz, 359 passzolt yard, 4 TD, 2 INT
és
Mark Ingram, WR (Miami Dolphins) – 9 elkapás, 119 elkapott yard, 4 TD

Csak részben a véletlen, azaz a „meccsválasztás” műve, hogy Dan Marino az első játékos, aki ebben a rovatban másodjára is említésre kerül. Egy olyan kolosszális nagyságról, mint a Hall of Famer irányító sejteni lehetett, hogy előbb, mint utóbb újból kiérdemli majd a meccslabdát. A fentiekben említést tettünk róla, hogy a Dolphins ikonja súlyos sérülésből lábra kapva igazolta az 1994-es idény során immár sokadjára klasszisát, és Fran Tarkenton után másodikként lépte át a bűvös 300-as határt TD-passzok tekintetében. A tárgyalt mérkőzés bár nehezen indult számára, de tartását nem veszítette el, és végül igazi clutch QB-ként hozta a győzelmet. A meghatározó negyedik negyedben 18 passzkísérletéből 15-ször juttatta célba a labdát, a négy touchdownt hozó átadásával kivívott diadal pedig a 29. comeback siker volt Marino profi pályafutása során. A briliáns játékmesterhez azonban ezúttal kiváló elkapója, Mark Ingram is csatlakozik a díjátadón. A korábbi Giants-es szezonjaiban inkább másodhegedűsként muzsikáló WR 9 elkapásával és 4 TD-jével karrierje legkiválóbb meccsét produkálta, utóbbi kategóriában – az egy meccsen szerzett elkapott touchdownok tekintetében - pedig Paul Warfield 1973-as csapatrekordját is beállította.

A nap idézete: „Valóban azt gondoltam, hogy a földhöz fogja vágni a labdát, úgy nézett ki, hogy meg fogja állítani az órát. Mire észbe kaptam és rájöttem mi történik, az elkapó már mögém került.” (Aaron Glenn, a Jets cornerbackje arról, hogy miként élte meg a sorsdöntő play-t)

A csapatok az idény végén: New York Jets – 6-10, AFC East 5. hely; Miami Dolphins – 10-6, AFC East 1. hely, 22-21-es vereség a San Diego Chargers-től az AFC elődöntőjében

Baltimore Colts (6-2) – San Francisco 49ers (4-4), 1960. november 27.

Főedzők: Weeb Ewbank (Colts) és Red Hickey (49ers)
Ismert játékosok: Johnny Unitas/QB*, Lenny Moore/FL*, Raymond Berry/SE*, Jim Parker/LT*, Gino Marchetti/DE*, Art Donovan/DT* (Colts); John Brodie/QB, Bruce Bosley/G, Bob St. Clair/T*, Leo Nomellini/DT*, Abe Woodson/DB (49ers)

A mérkőzés dióhéjban:

Majd fél évszázaddal ezelőtt a 49ers és Colts csoportriválisoknak számítottak, az utóbbi, akkor még Baltimore-ban játszó alakulat 1959-ben ugyan megvédte bajnoki címét, de egyik legveszélyesebb kihívója az újonc főedző, Red Hickey irányította kaliforniai csapat volt. Az 1960-as idény viszont nem kezdődött jól a Negyvenkilencesek számára. Első nyolc mérkőzésükből csak négyen diadalmaskodtak és esélyük az NFL Nyugati Divíziójának megnyerésére hétről hétre fogyatkozott, a bajokat csak tetézte, hogy a Colts-szal szembeni sorsdöntő rangadón sérülés miatt első számú irányítójuk, Y. A. Tittle sem állhatott Hickey rendelkezésére. A szakvezető a baltimore-i kiruccanás kapcsán leginkább az ellenfél félelmetes pass rushától tartott, amelyet olyan nevek fémjeleztek, mint a két későbbi Hall of Famer, Gino Marchetti és Art Donovan, valamint Eugene „Big Daddy” Lipscomb. Hickey időt és teret akart nyerni fiatal, de feltörekvő csereirányítójának, John Brodie-nak, s ezért úgy döntött, hogy egy régi-új támadóformációval rukkol elő a Colts elleni meccsen. A QB-t öt yarddal a center mögé állítva, a backeket a szélre tolva megszülető „shotgun” nem volt új vívmány a futballpályákon, hiszen sokban emlékeztetett a Pop Warner-féle, korábban egyetemi szinten sikerrel használt double wingre és az NFL-ben sem ismeretlen „short punt” felállásra. (A San Francisco-i vezetőedzőt állítólag az ihlette meg, amikor az egy héttel korábbi dallasi meccsüket megelőzően tanúja lehetett, amint a Southern Metodist támadóegységének élén a későbbi NFL-irányító, Don Meredith kiválóan és eredményesen operált az alakzattal.) Az elgondolás lényege az volt, hogy több időt adjon a támadóknak, főként az irányítónak a play kivitelezésére, és zavarba hozza, változtatásra késztesse az esetleg másra számító védőegységet. A Colts és a 49ers közötti találkozó tétje így nem kizárólag az NFL West első helyének eldöntése volt, hanem arról is szólt, hogy az új felállás miként váltja be az iránta táplált reményeket.

Az újítás bevált, bár a vendégek nem (csak) ennek köszönhetően arattak 30-22-es, meglepetésgyőzelmet Baltimore-ban. A Colts-ot elsősorban nem a shotgunból leadott lövések, hanem tulajdon félresikerült találataik sebezték halálra. Noha Johnny Unitas életben tartotta kivételes sorozatát, és egymást követő 46. meccsén jegyzett legalább egy TD-passzt, ám a legendás Colts-irányító ezúttal 5 interceptiont is vétett, s ezek a hibákkal végül főbelőtte saját csapatát. A második negyedben még jól zakatolt a baltimore-i támadógépezet, Johnny U. két hatpontos átadást is kiosztott, de a Negyvenkilencesek új támadóformációja szintén kiállta a tesztet. A mobilis Brodie a shotgun kínálta lehetőségen túlmenően, ha kellett a zsebből kifutva hosszabbította meg a play-eket és kedvenc célpontja R. C. Owens volt. A duó az első félidő végén (Brodie ekkor éppenséggel T-formációból hozta játékba a labdát) 38 yardos összjátékkal faragta három pontosra a San Francisco hátrányát. 13-10! A következő felvonásban Hickey tanítványai a vezetést is megszerezték, amihez ez alkalommal Lenny Moore elkapás utáni fumble-ja kellett. J. D. Smith futott touchdownjára a korábbi hibáját kiköszörülő Moore válaszolt, ám az utolsó 15 perc elejére a Niners 20-20-os egált harcolt ki. „Big Daddy” Lipscomb a vendégek fullbackjének, C. R. Roberts-nek saját endzone-jába tartásával safety-t ért el, de nem vezetett sokáig a Colts. Lipscomb korábban John Brodie-t is „elintézte”, viszont a helyére beugró, és a shotgunt remekül használó Bob Waters megpecsételte a Baltimore sorsát. Az újonc irányító a pass rush-t kicselezve Dee Mackey-nek passzolt, a tight end pedig remek helyzetfelismeréssel a jobb oldalvonalnál üresen hagyott Owens-nek lateralozott. A támadó meg sem állt a célterületig, s azzal egyszer s mindenkorra a Frisco-hoz került a vezetés, Unitas újabb labdaeladását ráadásként mezőnygóllal büntetve a kaliforniaiak pedig bebetonozták sikerüket. A shotgun sikeres főpróbája lejtőre küldte a Colts-ot, amely hátralévő valamennyi találkozóján felsült, s így hamar kiszállt a csoportgyőzelemért folyó viadalból, ám az új fegyver váratlanul csütörtököt mondott egy szombati napon a 49ers maradék riválisa, a Green Bay Packers ellen vívott összecsapáson, amely 13-0-s vereséggel zárult. Red Hickey a következő, 1961-es szezon derekán végül - azt követően, hogy az ellenfelek kiismerték és megtanulták eredményes kivédeni - felhagyott a shotgunnal folytatott kísérletezéssel, de a vívmány nem merült a feledés homályába, egy évtized elteltével Tom Landry, a Cowboys főedzője porolta le és vette újra használatba.
 

(A meccs rövid összefoglalója egy korabeli filmhíradóban.)

A meccs embere:

R. C. Owens, WR (San Francisco 49ers) – 6 elkapás, 152 yard, 2 TD

Raleigh C. Owens a College of Idaho-n a futballpálya mellett a kosárlabdapalánkok alatt is tündökölt, majd egy amatőr kosaras csapatban pattogtatott. A két sportágban is érdemes játékos a San Francisco színeiben elkapóként hasznosította elsőrangú rúgóit, és Y. A. Tittle előszeretettel kereste őt eszméletlenül magasra dobott labdáival. Az „alley oop” passzként elhíresült megmozdulások számos alkalommal hoztak izgalmas körülmények között kicsikart győzelmeket a Negyvenkilenceseknek, s a Colts elleni derbi első félidejének végén is ily módon szerezték első TD-jüket. Bár az 1960-es idény után Tittle elhagyta a gárdát, Owens John Brodie-val is kiválóan megértette magát, és statisztikailag legeredményesebb – 1032 elkapott yardot hozó - idényét produkálta. Ezt követően az ex-kosaras a Colts-hoz került, és 1962-ben újból tanújelét adta egyedülálló képességeinek, amikor a kapuvas alól felugorva blokkolt egy mezőnygólt. Az NFL az eset nyomán hamarosan megtiltotta a még ki sem bontakozott gyakorlatot, s onnantól szabályba foglalták, hogy a field goal során a játékszert kizárólag a line of scrimmage-ből lehet félreütni.

A nap idézete: „Egyszerűen csak annyit tettünk, hogy szétszórtuk a jobb és a bal szélre a játékosainkat…Nos, én egy vidéki srác vagyok, és gyakran járok vadászni shotgunnal! Mi lenne, ha az egészet shotgunnak hívnánk! (Red Hickey, a San Francisco 49ers vezetőedzője az új támadóformációról)

A csapatok az idény végén: Baltimore Colts – 6-6, NFL West 4. hely; San Francisco 49ers – 7-5, NFL West 2. hely

Philadelphia Eagles (2-2) – New York Giants (4-0), 1989. október 8.

Főedzők: Buddy Ryan (Eagles) és Bill Parcells (Giants)
Ismert játékosok: Randall Cunningham/QB, Cris Carter/WR, Reggie White/DE*, Seth Joyner/LB, Eric Allen/CB (Eagles); Phil Simms/QB*, Ottis Anderson/RB, Bart Oates/C, Leonard Marshall/DE, Lawrence Taylor/LB* (Giants)

A mérkőzés dióhéjban:

Az 1950-es, 1960-as évek fordulóján meglehetősen élesnek számító Giants-Eagles rivalizálás majdnem két évtizedre ellanyhult. A párharc újra izgalmassá válásához természetesen az kellett, hogy az érintettek lehetőleg egyszerre kapaszkodjanak vissza a csúcsra, azaz rangadóikon versenyképes együttesek feszüljenek egymásnak, s ezeken a tét komolyabb legyen a Cowboys vagy a Redskins által elhullajtott morzsák (az NFC East 3., 4. helyének) felcsipegetésénél. A New Yorki-ak Bill Parcells útmutatásával az 1980-as évekre végre bajnokesélyes gárdát tudtak kiállítani, s az esélyek az 1986-os idényben végül Super Bowl-győzelemben realizálódtak. Ugyanebben az idényben érkezett Philadelphiába Buddy Ryan, aki magabiztosan szintén Lombardi-trófeát ígért a Sasok drukkereinek, ám hiába formált bármelyik ellenfelére - a szó átvitt és fizikai értelmében egyaránt – veszélyes csapatot, az áttörés csak nem akart összejönni. 1988-ben az Eagles az utolsó fordulóban taszította le a csoport trónjáról, s fosztotta meg a rájátszás lehetőségétől a Giants-et, ráadásul megnyerte az alapszakaszbeli mindkét randevújukat. A következő idény első négy fordulóban legyőzőre nem találó Parcells-csapat tehát ezúttal is joggal tarthatott a zöld-fehérektől, akiknek ugyan szintén jól kezdték az évet, de agresszív védelmük nagy játékokkal szembeni sebezhetősége bebizonyosodott és vereséget szült a 49ers, majd a Bears elleni meccseken. Az akkori Philly azonban nem kizárólag védelmi filozófiáját tekintve hajazott a jelenkor csapatára, hanem támadásban is. Ha olykor próbálkoztak is a futás megalapozásával és a ball-controll offense-zel, általában hamar letettek róla, s kiváló atletikus képességekkel megáldott irányítójukra, Randall Cunninghamre bízták, hogy így vagy úgy, de csináljon egy nagy játékot, rántsa ki a csapatot a slamasztikából. Ez olykor bejött, a fontos meccseken viszont legtöbbször nem. A Giants elleni rangadó előtt Buddy Ryan a hazaiak szerencséjére belátta, hogy ellenfelükkel szemben a megszokott Eagles nem érhet el sikert, és mind védekezésben, mind támadásban változtatásokat eszközölt.

A Philadelphia védelme kevesebbet blitzelt, mint szokott, az emberfogás helyett többet zónázott, s a „bend but not break” felfogás jegyében ugyan több alkalommal saját vörös zónájáig engedte Phil Simms-éket, de nagy játékot nem nyelt be, sőt TD-t sem engedett. A New York Giants-nek újra és újra be kellett érnie mezőnygól-kísérletekkel: ezekből egy kimaradt, másik alkalommal ízben pedig egy trükkös játék során az Eagles speciális egysége végre kapitulált. A holder és tartalékirányító, Jeff Hostetler a fake hívása után a jobb oldalon tiszta helyzetben árválkodó linebackernek, Carl Banks-nek passzolt, akinek TD-jével az Óriások először és utoljára írtak 6+1 pontot az eredményjelzőre. 10-0-ás vendégvezetésnél és az ellenfél térfelén 4. és 1-hez jutva az Eagles válaszul szintén cselhez folyamodott. A punter John Teltschik azonban rosszabbul oldotta meg a feladatát, mint a túloldalon Hostetler, „sebzett kacsáját” a Giants safety-je Terry Kinard csípte el. Csakhogy a Mike Quicken elkövetett DPI miatt visszakapták a játékszert a hazaiak, és Randall Cunningham 5 yardról futva, majd Gary Reasons és Kinard fölött átrepülve bejutott a célterületre. 13-7! A negyedik negyed elejéig, amikorra Parcells-ék vezetése 16-7-re gyarapodott, a Sasok képtelenek voltak még egyszer pontszerzés közelébe jutni, aztán Raul Allegre harmadik field goalja után két nagy játékkal mégis lendületbe jöttek. A kickoffot Heath Sherman a felezővonalig cipelte vissza, ezt követően pedig egy fake reverse alkalmával (mely megkavarta Lawrence Taylort és társait) Anthony Toney jobbra futott és meg sem állt a Giants 6-osáig. A maradék távot már nehezebb volt megtenni, de egy újabb interference penalty, továbbá némi játékvezetői jóindulat jóvoltából, mely kétséges helyzetben touchdownt adott a TD-re futni akaró Cunninghamnek, 16-14-re, csekély két pontra zárkózott a hazai együttes. A vezetésüket a „szokásos” hárompontossal ugyan feljebb tornászták a New Yorkiak, ám amikor 5 és fél perccel a vége előtt megint a zöld-fehérek kezébe került a disznóbőr, Taylorék már nem tudták őket megállítani. Cunningham balra és jobbra forgott a zsebből, s a második félidőbéli első passzaival hol Cartert, hol Quicket hozta játékba, végül a fel nem adott futójáték tette fel az i-re a pontot, Toney 2 yardról robogott be a gólvonalon túlra. 21-19-nél először vezetett a Philadelphia, s az utolsó percekben sikerült megóvni a fórt, amikor az Eagles zónázó nickelbackje, William Frizzell kiharcolta a találkozó egyetlen turnoverét, és valósággal kicsavarta Phil Simms eredeti célpontja, Mark Ingram kezéből a játékszert. A Sasok kissé szokatlan, nem teljesen rájuk valló módszerekkel nyertek a csoport éllovasa ellen, akit ugyan az alapszakasz végéig nem tudtak befogni, de azért következő összecsapásuk alkalmával is borsot törtek az orruk alá, sorozatban negyedik sikerüket aratva riválisuk fölött.
 

(Egyéb izgalmas Eagles-Giants viadalokról itt és itt olvashattok.)

A meccs embere:

Anthony Toney, RB (Philadelphia Eagles) – 68 futott yard, 1 TD

A kevéssé ismert futó nem alkotott orbitálisan nagyot a mérkőzésen, de clutch helyzetekben, fontos lélektani pillanatokban nyújtott teljesítménye hajszállal talán társai fölé emeli. Toney az Eagles három touchdownja közül az egyiket egy hosszú futással előkészítette, egy másikat pedig maga brusztolt be. A másik tényező, ami a running back produkcióját felértékeli az a pass protectionben végzett munkája volt. Bár Lawrence Taylort, aki rendre sackekben megnyilvánuló domináns védőjátékkal rukkolt elő az Eagles ellen, nem sikerült teljesen kikapcsolni, és kétszer is földre vitte Randall Cunninghamet, ám számos kulcsplay alkalmával éppen Toney tartotta távol sikerrel a legendás külső linebackert irányítójától.

A nap idézete: „Mindketten egyszerre mozdultunk a labda felé, s végül egyszerűen kivettem Ingram kezéből a lasztit. Egész meccsen távol tartottuk őket a célterületünktől és az egyetlen TD-jük egy trükkös játék eredménye volt. Most már Phil Simms is tudja, hogy nem vagyunk akárkik.” (William Frizzell, az Eagles védőjének nyilatkozata, amelyben Simms azon állítólagos meccs előtti kijelentésére reagált, hogy az Eagles ellen bármely középiskolás irányító tud 300 yardot passzolni.)

A csapatok az idény végén: Philadelphia Eagles – 11-5, NFC East 2. hely, 21-7-es vereség a Los Angeles Rams-től a playoff első körében; New York Giants – 12-4, 19-13-as vereség a Los Angeles Rams-től az NFC elődöntőjében.