Visszapillantó/Extra - 2009/9. hét

Akik a 8. játékhéten történelmet írtak

Az előző héten Brett Favre-val kezdtünk, s ezúttal sem maradhat el, - igaz most sokkal pozitívabb kontextusban - hogy szót ejtsünk a rutinos irányítóról. Favre a Packers ellen nyújtott 244 yardos produkciójával NFL-rekordot állított fel az egy játékos által egy stadiumban elért passzolt yardok tekintetében. A korábbi csúcsot a nem kevésbé legendás John Elway tartotta, aki 27889 yardot hozott össze a Mile High Stadiumban, míg Brett Favre erre 28028 yardot teljesítve licitált rá, melyek 99 %-át még Packers-ként gyűjtötte össze a Lambeau Fielden. A Vikings 4-ese a lilákat 38-26-os sikerre vezetve abban is egyedülállót alkotott, hogy előtte egyetlen korábbi Green Bay-i quarterback sem passzolt a Lambeau-ra visszatérve egynél több touchdownt, míg ő néggyel is megszórta egykori kenyéradóit. A 38-26-os végeredmény egyébként önmagában is példanélküli volt, azaz a liga történetében korábban soha nem zárult mérkőzés ilyen végkimenetellel. (Aki esetleg kíváncsi arra, hogy volt-e már példa, és ha igen hány alkalommal egy adott végeredményre, az ebben az adatbázisban kutakodhat.)

Favre kivételesen jó QB-teljesítménye után essék szó egy kivételesen gyatráról is. Derek Anderson, a Cleveland Browns játékmestere ebben a tekintetben visszaesőnek számít, hiszen nem első ízben kell szégyenpadra ülnie hibáktól hemzsegő játéka okán. Nyolc forduló végeztével Anderson 1960 óta a 14. legrosszabb passer ratinget (36.2, 2 TD, 9 INT) tudhatja magáénak. Ráadásul 1975 óta nem kezdte egy irányító ilyen gyenge mutatókkal az alapszakaszt, akkor szintén egy Browns irányító, Mike Phipps hozott össze 6 fellépése során szerény, 27.7-es mutatót.

Az NFL 2009 előtti történetében mindössze egy ízben fordult elő, hogy valaki egy mérkőzésen két 75 yard fölötti futott TD-t érjen el, Barry Sanders, a Lions csillaga 1997-ben 80 és 82-es pontszerzésekkel büntette a Tony Dungy edzette, Warren Sapp és Derrick Brooks fémjelezte Tampa Bay Buccaneers védelmét. Idén ilyesféle bravúrra már két running back is képes volt, még szeptember 20-án Frank Gore a Seattle Seahawks ellen, és a legutóbbi fordulóban Maurice Jones-Drew a Jacksonville Jaguars 30-13-as Titans-szel szembeni veresége alkalmával. A Jaguárok „Zsebherkulese” azon túl, hogy a célterületet 79-es és 80-as vágtákkal megtalálva írt történelmet azzal is kivételeset produkált, hogy 177 yardos összteljesítményéhez, éppen a két nagy játéknak hála, elegendő volt nyolc labdacipelés. MJD ezzel a legjobb teljesítményt nyújtotta azon játékosok közül, akik egy meccsen 10-nél kevesebbszer futottak a disznóbőrrel. A korábbi rekordot Michael Vick tartotta, aki 2002-ben a Falcons irányítójaként 173 futott yardot termelt 10 carry-ből egy Vikings elleni találkozón.

40 éve nem volt példa arra, amit a Lions és a Rams alsóházi összecsapásán a St. Louis rúgója, Josh Brown véghezvitt. A játékos 41 yardos mezőnygóllal nyitotta a vasárnapi ponttermelést, majd egy trükkös játék során 36 yardos TD-passzt kézbesített Daniel Fells-nek. Utoljára 1968-ban az örökifjú George Blanda tudott egy meccsen 40 yardnál távolabbról hárompontost szerezni, valamint 30 yardnál hosszabb hatpontos átadást jegyezni, amikor az Oakland színeiben 42 yardos field goallal és 94 yardos touchdown-passzal vette ki részét a Broncos 43-7-es legyőzéséből.

Ha már a nem szokványos TD-átadásoknál tartunk. Az Indianapolis Colts és a San Francisco 49ers múlt hétvégi rangadóján a touchdown-szerzéstől távol tartott Peyton Manning helyett a hazaiak futója, Joseph Addai lépett elő a meccsnyerő touchdownt eredményező átadás kézbesítőjévé. Utoljára 1984-ben iratkozott fel Colts RB hasonló módon az eredményjelzőre, azaz abban az évben, amikor Peyton Manning édesapja, Archie a Minnesota Vikings színeiben befejezte profi pályafutását, és azon szezon második hazai meccsén, amelyen a Baltimore-ból átköltözött Colts Indianapolisban bemutatkozott. A St. Louis Cardinals-tól elszenvedett 34-33-as akkori fiaskó alkalmával Curtis Dickey 63 yardos összjátékkal találta meg Tracy Portert. A mérkőzésen Frank Gore futott TD-je jóvoltából egy kivételes rekordsorozat is folytatódott. A 49ers futójának pontszerzése azt jelentette, hogy az NFL 113. egymást követő játékhetén ért el touchdownt a Miami Hurricanes egyetemi focicsapatának valamely egykori kiválósága. Ez a streak nem csupán a leghosszabb élő széria, de eddig abszolút értelemben is egyedülálló.

A Philadelphia Eagles és a New York Giants csoportrangadóján váratlan sima 40-17 arányú győzelmet arattak a hazaiak, akiknek két fiatal támadója is emlékezetre érdemes teljesítményt nyújtott. A másodéves elkapó, DeSean Jackson 54 yardos játékkal ért el TD-t a második negyedben, ami Jackson hatodik 50 yardnál távolabbról elért pontszerzése volt az idén. Az egyetlen olyan korábbi játékos, aki egy szezon első hét meccsén legalább ugyanennyi nagy play-t jegyzett, az 1951-ben a Los Angeles Rams szédületes támadója, a Hall of Famer Elroy (Crazy Legs) Hirsch volt. A másik páratlan produkcióval előrukkoló Sas, az újonc LeSean McCoy 66 yardos hatpontos megmozdulással biztosította be csapat sikerét, amely 1954 óta a leghosszabb TD volt, amit egy elsőéves a Giants ellen jegyzett. Akkor a Redskins-es Billy Wells 68 yardot lebírva cikázott keresztül az Óriások többek között Tom Landry-t soraiban tudó védekező egységén.

A Miami Dolphins két játékosa is a rekordok újraírásával villantott a vetélytárs Jets ellen, s ezek nélkül a flordiaiak alighanem alulmaradtak volna a végül 30-25-ös diadalukkal zárult csoportderbin. Ted Ginn két 100 yard fölötti, kirúgást követő visszahordással tette le a névjegyét a harmadik negyedben, s az ugyan megesett már korábban, hogy valaki (1967-ben a Packers játékosa, Travis Williams) egy játékrész alatt két kickoff returnből legyen eredményes, ám az még sosem, hogy egy visszahordó egy találkozó alatt két legalább 100 yardos ilyen bravúros akciót könyveljen el. Ginn mellett a veterán defensive end, Jason Taylor is kivette a részét a Delfinek pontgyártásból, amikor pályafutása során hatodik ízben cipelt vissza egy fumble után megszerzett labdát TD-re. Taylor eddig az Atlanta Falcons kőkemény linebackerével, Jessie Tuggle-lel holtversenyben vezette az említett statisztikai kategóriát, de múlt vasárnap óta egyszemélyben áll a ranglista élén.

A zsinórban két meccsén rekordszámú yardot halmozó Miles Austin legutóbb már tiszteletét tette a rovat hasábjain, s ugyan a Seattle Seahawks védői ezúttal és nyilván a fentiek miatt jobban ügyeltek a Cowboys elkapójára, a touchdown szerzésben nem tudták meggátolni. Austin ezzel a harmadik olyan Tehenész lett (Tony Dorsett és Hershel Walker után), aki három első, kezdőként játszott meccsén egyaránt TD-t jegyzett, de elsőként tette azt elkapások jóvoltából.

A Buffalo Bills ugyan kapitulálni kényszerült a houstoni támadógépezet előtt, ám rookie safety-jük, Jairus Byrd folytatta remek szériáját és egymást követő harmadik meccsén vadászott le legalább két interceptiont. A sorozattal Byrd NFL-rekordot állított be, 1960-ban a San Francisco 49ers védője, Dave Baker szintén zsinórban három meccsén gyűjtött minimum 2 INT-t, viszont a buffalói játékos 6 labdalopásával elmaradt kivételesen eredményes elődje 9-es csúcsától.

Végül két érdekesség az Atlanta Falcons és a New Orleans Saints hétfő esti rangadója kapcsán. A Szentek jelentősen feljavult védekezése dacára Darren Sharperék eddigi hét találkozójukon 154 pontot engedélyeztek ellenfeleiknek, ami a legnagyobb pontmennyiség azon csapatok teljesítményét mérlegre téve, amelyek a liga történetében eleddig 7-0-val indították a szezont. 2006-ban az Indianapolis Colts védőegysége nyelt be 1-gyel kevesebb pontot a villámrajtot vevő gárdák közül. Brees-ék ugyanakkor gondoskodtak arról, hogy a New Orleans csapata pozitív előjellel is kivételeset alkosson, a támadók négy, legalább 80 yardot felölelő drive-ot is vezettek a Sólymok ellen, s ilyen bravúr az utóbbi három évben csupán egyszer esett meg, ez év október 11-én Brett Favre és társai nyújtottak ily átütő támadójátékot a Rams ellenében.

Reflektorban: Philadelphia Eagles - Dallas Cowboys

Túlzás nélkül állítható, hogy a liga divíziói közül az NFC Eastben a legnagyobb az egy csoportra jutó, valóban nagy hagyományokkal bíró rivalizálások száma. Minden vetélkedés történetében vannak meghatározó momentumok, mérföldkövek, amelyek elkülönítik a többitől, és a maga nemében egyedivé teszik. Az Eagles és Cowboys minap századik epizódjához érkező párharcát talán éppen az avatja különlegessé, hogy az évek során az átlagosnál sűrűbben tarkították kemény, hanem is kifejezett vérszomjtól, de ádáz bosszúszomjtól mindenféleképpen átitatott küzdelmek.

Dallas Cowboys – Philadelphia Eagles, 1967. december 10.

Főedzők: Tom Landry* (Cowboys) és Joe Kuharic (Eagles)
Ismert játékosok: Don Meredith/QB, Dan Reeves/HB, Bob Hayes/SE*, Bob Lilly/DT*, Lee Roy Jordan/MLB, Mel Renfro/S* (Cowboys); Norm Snead/QB, Mike Ditka/TE*, Jim Ringo/C*, Floyd Peters/DT (Eagles)

A rivalizálás rögvest kiélezett csatával vette kezdetét. A Cowboys 1960-ban mutatkozott be az NFL-ben és történetük második tétmeccsén a Sasokat látták vendégül a Cotton Bowlban. A meccs szinte az utolsó pillanatig szoros volt, s hogy Tom Landry tanítványai valódi küzdelemre tudták késztetni ellenfelüket annak fényében kiváltképp meglepetést keltőnek számított, hogy a Philadelphia abban az évben végül megnyerte a bajnoki címet. Mindkét védekező egység kitett magáért és egyaránt 5-5 labdaeladásba hajszolta a rivális támadókat, ám az hogy a végeredmény maga nem döntetlen lett, arról a Philly safety-je, Bobby Freeman gondoskodott, aki két TD utáni extra pontot blokkolt meg, az egyiket – kivételes önfeláldozást mutatva – az arcával! A vendégek így 27-25-es sikerrel úszták meg dallas-i kiruccanásukat, ahol szégyenszemre majdnem fejet kellett hajtaniuk a kevésre tartott ligaújonc előtt. Hét esztendő elteltével egy Eagles játékos arca újfent főszereplővé lépett elő, igaz ezúttal nem egy fatálisan véletlen és a Philadelphia szempontjából végül is pozitív kicsengésű, hanem egy brutálisan szándékos incidens jóvoltából.

Az incidens közvetlen előzményeihez tartozott a csapatok 1966. november 6-i viadala, amelyen egy kivételes sportemberi teljesítménnyel a Sasok váratlanul lepipálták a Tehenészeket. Váratlant mondtam, hiszen 1966-ra a gárdák sorsa, erőssége és esélyei teljesen megváltoztak, a Dallas néhány év leforgása alatt bajnokesélyessé lépett elő, míg a Philadelphia visszazuhant a „futottak még” kategóriába. Az említett 1966-os találkozón ugyanakkor a Sasok három óriási special team play-jel forrázták le Landry-éket. Timmy Brown, a Philly sokoldalú futója az NFL történetének első játékosa lett, aki egy meccsen két kickoffot is touchdownra tudott visszahordani, és a ponttermelést egy további punt return TD-vel megfejelve a zöld-fehérek 24-23-as győzelemmel akasztották meg – bár csak időlegesen - a Cowboys konferenciadöntőig tartó menetelését. Az 1967-es alapszakasz utolsó előtti fordulójában a csapatok aztán egy gyakorlatilag tét nélküli mérkőzésen csaptak össze Dallas-ban, a Cowboys playoff részvétele biztos volt, az Eagles rájátszástól való újabb távolmaradása úgyszintén, de a küzdők vehemenciáját nem érhette szó. A hazaiak kőkemény középső linebackere, Lee Roy Jordan egy irdatlan nagy könyökössel büntette meg Timmy Brownt egy évvel korábbi brillírozásáért. Az akciót mit sem sejtve elszenvedő támadó agyrázkódást kapott, állkapcsa kiugrott a helyéről, továbbá kilenc fogát is elveszítette az ütés nyomán. Az igazsághoz tartozik, hogy a Sasoknak sem kellett a szomszédba menniük egy kis keménységért, hiszen a Dallas irányítójának, Don Meredithnek törött orra miatt kellett levonulnia a pályáról. A sistergős megmozdulások némileg elhomályosították a remek egyéni produkciókat, úgymint a vasemberségből példát adó philadelphiai center, Jim Ringo sorozatban 181. fellépését, vagy a Broncos és a Falcons későbbi főedzője, Dan Reeves játékát, aki a Cowboys színeiben futott, dobott és el is kapott egy-egy touchdownt. A hazaiak végül 38-17-tel iskolázták le a Philly-t, s a rangadó az említett teljesítmények ellenére Brown kiütése miatt vonult be az NFL és főként az Eagles legendáriumába. A történet úgy folytatódott, hogy a hazafelé tartó Sasok repülőgépük üzemzavara miatt a kansas-i Wichitában leszállni kényszerültek, és noha a játékosok olyan utasítást kaptak, hogy ne hagyják el a repülőteret, ám az agyrázkódástól és a fájdalomcsillapítók hatásától kótyagos Timmy Brown, azt hívén, hogy már Philadelphiában vannak, kiment az utcára és elhajtott egy taxival. Az eltűnt játékost végül csak a helyi rendőrség közreműködésével órákkal később sikerült megtalálni.

Dallas Cowboys – Philadelphia Eagles, 1980. december 21.

Főedzők: Tom Landry* (Cowboys) és Dick Vermeil (Eagles)
Ismert játékosok: Danny White/QB, Tony Dorsett/RB*, Too Tall Jones/DE, Randy White/DT*, Charlie Waters/S (Cowboys); Ron Jaworski/QB, Wilbert Montgomery/RB, Harold Carmichael/WR, Carl Hairston/DE, Bill Bergey/LB, Herman Edwards/CB (Eagles)

Az 1970-es évek végére a Dallas és a Philadelphia vetélkedése végre nagyjából egy súlycsoportba tartozó felek küzdelmévé vált. Tom Landry, noha azóta egy újabb generációval, továbbra is ligaelit csapatot tudott kiállítani, míg a Sasok Dick Vermeil szakértelme és inspiráló edzőmunkája révén kitörtek a nyomasztó középszerűségből. Vermeil természetesen tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit jelent csapatának a rivalizálás, mily becses minden a Tehenészek fölött aratott siker, és az új idők szelét legszimbolikusabban talán a két gárda 1979-es hétfő esti találkozóját megelőző felvezetés jelezte. A meccs előtti estén tartott csapatgyűlésen a főedző kijelentette, hogy nagyon jól tudja, mi kell a Dallas legyőzéséhez: csupán 24 óra Vermeil lelkesedése, önbizalma és egész pozitív attitűdje pedig járványszerűen fertőzte meg tanítványait, akik több millió televíziónéző előtt 31-21 arányban tángálták el vendéglátóikat. 1979-ben ugyan az Eagles a konferenciában szereplő ellenfelekkel szemben elért rosszabb mutatója miatt leszorult az NFC East első helyéről, de 1980-ban végre révbe juthattak. A két vetélytárs versenyfutásánál ezúttal is a célfotó, azaz az utolsó fordulóban egymás ellen játszott rangadó döntött. A Philadelphia lépéselőnyben érkezett a mérkőzésre, ők még akár ki is kaphattak a Dallas-tól, igaz nem volt mindegy, hogy milyen arányban. A bonyolult tie-breakernek köszönhetően Landryéknek legalább 25 pontos különbséggel kellett győzniük annak érdekében, hogy bezsebeljék a csoportelsőséget.

A dallasiak egy 32 yardot hozó double reverse-zel jöttek lendületbe és a negyedik negyed elejére – Danny White-nak az előző évben visszavonult legendás Roger Staubach egy szezon alatti csapatrekordját megdöntő 4 touchdownpasszával – fel is építették a végső üdvösséghez szükséges 25 pontos előnyüket. Addigra egy, a mérkőzés kimenetelét döntően nem befolyásoló, ám az Eagles-drukkereket mégis mélyen érintő eset korbácsolta fel a kedélyeket, s adott éles muníciót a rivalizálás további elmérgesedéséhez. A Philly langaléta elkapója, Harold Carmichael egyedülálló sorozattal tarsolyában érkezett a találkozóra, 1972-től kezdve sorozatban 127 meccsén jegyzett legalább egy elkapást, ami természetesen szenzációs ligarekordnak számított. Hogy a széria megszakadjon arról a Cowboys safety-je, Dennis Thurman gondoskodott. A védő hatalmas ütéssel küldte földre Carmichaelt a második negyedben, aki ugyan nem szállt ki a meccsből, de az incidenset követően nehezére esett mindenféle irányváltás, így pedig szoros bump-and-run coverage-dszel könnyűszerrel semlegesíteni tudták. Nem meglepő módon a támadó a meccs hátralévő részében már egyetlen receptiont sem jegyzett és becses streakje véget ért. Ugyanakkor a negyedik negyedben a Sasok kitűnően hajráztak, amivel ugyan a győzelmet nem tudták begyűjteni, de 17 zsinórban szerzett pontjukkal pontarányukat ismét olyan mértékűre javították, amivel övék lett az NFC East koronája. A csatát 35 27-re a hazai Tehenészek nyerték, ám a háborúban a Vermeil legényei vitték el a pálmát, és 20 év óta, amikor egyúttal az NFL bajnokai is lettek, először vívtak ki csoportgyőzelmet. A vereséggel elért diadalnál még édesebb lehetett, amikor három héttel később a konferenciadöntőben az Eagles éppen a Dallas testén átlépve újra a végső siker kapujába jutott. Bár a Super Bowlban Jaworskiék végül fejet hajtani kényszerültek az Oakland Raiders előtt, de a csapat éltesebb szimpatizánsainak mai napig kedvtelve dédelgetett emléke a Cowboys fölött aratott 20-7-es siker az NFC elsőségéért folytatott csatában.

Philadelphia Eagles – Dallas Cowboys, 1987. október 25.

Főedzők: Buddy Ryan (Eagles) és Tom Landry* (Cowboys)
Ismert játékosok: Randall Cunningham/QB, Mike Quick/WR, Reggie White/DE*, Seth Joyner/LB, Andre Waters/S (Eagles); Danny White/QB, Herschel Walker/RB, Tony Dorsett/RB*, Too Tall Jones/DE, Randy White/DT*, Everson Walls/CB (Cowboys)

A felületesebb szemlélő úgy vélheti, hogy kevés dolog változott Dallas-ban, hiszen 1987-ben továbbra is Tom Landry trenírozta a gárdát, amit még mindig számos, az eltelt évtizedben a Cowboys-t fémjelző arc erősített. Ez az együttes azonban már megöregedett, s részben ezért, részben mert a legjobb éveiket már maguk mögött tudók pótlása csak részben sikerült, harmadrészt viszont meglehet az okból kifolyólag, hogy idők szavát nehezen halló Landry képtelen volt felrázni a gárdát, a Dallas szokatlan gyengélkedésbe kezdett. Az előző idényben hosszú idő elteltével (20 év után) első negatív mérlegüket élték meg a texasiak, s drámai javulásra továbbra is kevés esélyük volt. Philadelphiában, ha nem is drámai mértékűt, de előrelépést hozott Buddy Ryan 1986-os szerződtetése. Az új főedző keresetlen szókimondása pozitív visszhangra lelt a szurkolók körében, míg a védelemmel végzett kitűnő munkája az egységet az NFL egyik legdominánsabb alakulatává tette. Bár a beígért Super Bowl-győzelem egyelőre elmaradt, az Eagles szinte minden meccsén komoly győzelmi esélyekkel futhatott ki a pályára. Kivételt képezett a Philly 1987. október 11-i dallasi látogatása, ám az igazsághoz tartozott, hogy a találkozó körülményei – finoman szólva is - rendkívüliek voltak. Az 1987-es játékossztrájk kellős közepén a csapatok többsége, így a Philadelphia is, kénytelen volt gyengébb, „töltelék” játékosokkal kiállni, ami nem okvetlenül jelentett versenyhátrányt, hiszen ebben a tekintetben a gárdák jórészt hasonló cipőben jártak. Nem úgy a Dallas Cowboys! A dallasiak közül számos kiválóság (Dorsett, Danny és Randy White, Too Tall Jones) sztrájktörőnek állt, akik ugyan nem játszották végig a rangadót, de puszta jelenlétük is sokat nyomhatott a latban, a tudáskülönbség pedig végső soron a Tehenészek 41-22-es diadalában manifesztálódott. Dallas-i kollégáján Buddy Ryan ugyan számonkérte a sztrájktörők bevetésének sportszerűtlen voltát, ám Tom Landry azt nyilatkozván, hogy ő „csak kijátszotta a neki osztott lapokat”, finoman értésére adta, hogy ebben a vetélkedésben nincs feltétlenül helye a fair play szellemének. Ryan bosszút forralt, s annak kivitelére nem is kellett sokat várnia, hiszen két hét elteltével a csapatok újfent egymásnak eshettek, ezúttal teljes létszámban, legjobb összeállításukban és a philadelphiai Veterans Stadium közönsége előtt.

A riválisok 3-3-mal kezdtek, de utána a Cowboys három turnovert vétett az első félidő hátralévő részében. Először Reggie White választotta el a labdától névrokonát, a Dallas QB-ját, utóbb a futó, Timmy Newsome is fumblizott, végül pedig Clyde Simmons blokkolt egy mezőnygólt, hogy a labdát aztán csapattársai, Terry Hoage és William Frizell az ellenfél vörös zónájáig vigyék vissza. A vendégek mázlijára a Philly csupán az utóbbi labdaszerzésből tudott touchdownt csinálni – Randall Cunningham tight endjének, John Spagnolának adott hatpontos átadást -, s így „csak” 13-3-as előnyhöz jutottak. Ebből a gödörből még kievickéltek Landryék, a szünet előtt Herschel Walker nyomult be 1 yardról a gólvonalon túlra, a folytatásban pedig Roger  Ruzek mezőnygóljával le is dolgozták hátrányukat. Ezt követően viszont a Tehenészek egészen az összecsapás hajrájáig nem jutottak újabb first downhoz, míg a Sasok addigra már 30-13-ra léptek el vetélytársaiktól. Cunninghamék első hosszabb drive-juk végén Anthony Toney reverse futásával vették be az endzone-t, egy muffolt punt nyomán további 3-mal fejelték meg vezetésüket, majd Spagnola második TD-elkapásával a negyedik negyed végére gyakorlatilag behozhatatlanra növeltek azt. A dallasiak ekkor végre összehoztak egy szépítő touchdownt, sőt még egy onside kicket is visszaszereztek, ám újabb nekifutásokra már nem tudtak még csak first downt sem csinálni. Az Eagles támadói alig több, mint egy perccel a vége előtt – és 30-20-as megnyugtató fóron csücsülve – úgy látszott lepörgetik a maradék időt, és Randall Cunningham kétszer egymás után letérdelt a labdával, Buddy Ryan számára azonban ekkor jött el a két hete várt leszámolás, a bosszú édes pillanata. Cunningham harmadjára is úgy tett, mintha letérdelne, de aztán kiegyenesedett, és előrehajította a lasztit a szélen száguldó Mike Quick felé. A megzavarodott vendég védők csak defensive pass interference árán tudták megakadályozni a TD-t, ám ami késett, nem múlt el. A Philly-nek még egy playre maradt ideje és Ryan minden fenntartás nélkül beszuszakoltatta az 1-esről az utolsó, a rivális megalázásául szánt hatpontost. A dallasiak természetesen mélységesen felháborodtak az ellenfél főedzőjének számukra minősíthetetlen playhívásán, de az érintett erre Landry két héttel korábbi kijelentésével replikázott, azaz, hogy ő „csak kijátszotta a neki osztott lapokat”. Egy újságírói kérdésre, mely azt tudakolta, hogy nem tart-e attól, hogy ezzel kiszabadította a szellemet a palackból Ryan azzal válaszolt, hogy megítélése szerint épp ilyeténképpen zárta oda vissza azt. Mai szemüveggel különösen pikáns, hogy a Sasok defensive coordinatora akkoriban éppen Wade Phillips, a Tehenészek jelenlegi vezetőedzője volt, aki állítólag szintén számonkérte főnökén az ellenfél megalázását, igaz Ryan-t nem igazán hatotta meg Phillips véleménye. Az új lángra kapott vetélkedés intenzitása Buddy Ryan philadelphiai regnálása alatt tovább folytatódott, de a küzdelem további fejezetei már későbbi cikk/cikkek témái lehetnek.



Dorkó Szabolcs (Szabler)