113

Az 1966-os New York Giants

A Giants-nál az 1960-as évek közepén nemzedékváltás vette kezdetét. A klub évekig meghatározó arcai egyre-másra akasztották szögre futballszerelésüket. Az 1964-es idény előtt a leendő Hall of Famer defensive end, Andy Robustelli, végén pedig egy másik későbbi Halhatatlan, Frank Gifford jelentette be visszavonulását. Az 1966-os idény kezdetéig további két nagyság, az irányító Y. A. Tittle és a támadófal-ember Rosie Brown hagyott fel aktív sportpályafutásával. A távozók pótlása sok fejtörést okozott Allie Sherman főedzőnek és stábjának, s az átállás nehézségét jól mutatta az évtized elején három bajnoki döntőt játszó együttes teljesítményének jelentős visszaesése. A két győzelmet hozó 1964 után némi bizakodásra okot adó 7-7-es szezon következett, de a klub szimpatizánsai nem táplálhattak vérmes reményeket aziránt, hogy a Giants kisvártatva újra a csúcsra tud kapaszkodni.

A távozó Tittle pótlására a journeyman Earl Morrall lett volna hivatott. A Michigan State Spartans-t Rose Bowl győzelemre vezető irányító egyik korábbi állomáshelyén sem okozott csalódást. Az őt első körben draftoló San Francisco 49erstől a Pittsburgh Steelers, másik játékostársával együtt, két első körös pickért szerezte meg, hogy, jó játéka ellenére türelmetlenséget tanúsítva, a kipróbált Bobby Layne-ért végül Detroitba cseréljék. A Oroszlánoknál bár rendre jobb mutatókat hozott, mint a kezdő QB posztért versengő játékostársai, mégis lassan nyerte el a vezetés bizalmát. Mikor egy pazar 1963-as szezon után Morrall végre kirobbanthatatlannak tűnt a kezdőből egy súlyos vállsérülés idejekorán végett vetett 1964-es évének, s a Detroit illetékesei nem várták meg felépülését, hanem a Giants-hez trade-elték. Itt újfent helytállt, de produkciója mégsem bizonyult annyira meggyőzőnek, hogy 1966-ban ne kelljen versengenie a csapat saját korábbi draft választottjával, Gary Wooddal és az újonc Tom Kennedy-vel a kezdőbe kerülésért.

A támadóegység legkiválóbbjai nem is az irányítók közül kerültek ki. A megbízható és ezért számos poszton bevethető futó, Joe Morrison (halfbackként, fullbackként, TE-ként, WR-ként, sőt olykor safety-ként is lehetett rá számítani) 1966-ban pályafutása egyik legkiemelkedőbb évét zárta. Morrison csak egyike volt a Giants a labdát legalább hatvanszor cipelő négy futójának (mindössze 275 yarddal), de receptionök tekintetében, posztja dacára, csapata második legeredményesebb játékosának bizonyult. Az elkapók legjobbja a sebes Homer Jones volt, aki karrierje során először lépte át az 1000 elkapott yardot, és aki az 1965-ös idényben egy touchdown után a labdát a földhöz vágva (spike) máig élő hagyományt teremtett.

A foghíjas Giants-védelemben már nehezebben lehetett meghatározó playmakerre lelni. A védőfalban Jim Katcavage maradt hátra az egykori legendás alakulat hírmondójaként, de képességein és eredményességén már jócskán fogot  az idő. Az 1966-os draft második körében húzott DT, Don Davis azzal hökkentette meg új munkaadóit, hogy az első edzőtáborba tetemes, közel 80 fontos súlyfölösleggel érkezett. Amikor Davis az edzőtáborból a College All Star Game-re távozott, vele küldték a Giants-et már edzőként szolgáló Rosie Brown-t, hogy szemmel tartsa a túlsúlyos újoncot, s ő állítólag rajtakapta védencét, amint vizét cukrozza. Egy másik fiatal reménység sztáratlétaként érkezett a New York-i védelembe, de a tokiói olimpián 200 méteres síkfutásban és 4*400-as váltóban aranyérmet nyerő Henry Carr-ról hamar kiderült, hogy kivételes sebessége ellenére embert fogni nem tud, s így a futballpályán már nem fénylett oly ragyogóan csillaga. A secondary igazi vezéregyéniségévé egy ugyancsak második évébe lépő játékos Carl „Spider” Lockhart vált, aki hat interceptionnel és két visszaszerzett fumble-lel a legeredményesebb DB lett, s akit a Giants-ból egyedüliként választottak be a Pro Bowl csapatba.

A New Yorkiaknak a honi futballrajongók számára legismertebb játékosa, Pete Gogolak nem csupán azzal forradalmasította a játékot, hogy elsőként rúgta el a disznóbőrt labdarúgó módra (soccer style) teli rüszttel, de ő volt az a futballista, akinek a Giants-hez való szerződtetése előbb felgyorsította a két egymás mellett létező profi liga az AFL és az NFL rivalizálását, majd végső soron az ellentétek kibékítéséhez és a ligák egyesüléséhez vezetett. Az 1956-os forradalom után családjával az Egyesült Államokba emigráló Gogolak a Cornellen járt egyetemre. Bár rúgóstílusa figyelemreméltó volt és eredményesnek bizonyult, de az Ivy League-et elhanyagoló NFL csapatok mellőzték őt az 1964-es drafton. Az AFL-es Buffalo Bills egyik scoutja, Harvey Johnson figyelmét a Cornell edzői stábjában dolgozó ismerősei hívták fel az ígéretes kickerre. A szakembert meggyőzte Gogolak produkciója és az AFL draft 12. körös választottjaként az emigráns magyar a Bills-hez került. 1+1 évre a csapathoz szerződött játékos sikeres újonc idénye után jelentős fizetésemelést szeretett volna kiharcolni, de mivel a Buffalo vezetése ezt nem volt hajlandó megadni, úgy döntött, hogy él „opciójával”, azaz 10 százalékos fizetéscsökkenést lenyelve még egy évig a Bills szolgálatában marad, majd utána kiszabadul kontraktusából. Szerződése lejárta után Gogolakot egy AFL csapat sem kereste meg, de Wellington Mara hamarosan csábító ajánlattal hívta fel. A Giants tulajdonosa az AFL és NFL közötti hallgatólagos megegyezést, hogy nem szipkázzák el egymás játékosait, áthágva állítólag 32 000 dolláros szerződést kínált Gogolaknak, s ezzel új szikrát adott a két konkurens liga amúgy is izzó küzdelmének.

A nagy feltűnést keltő igazolás nem orvosolhatta a New York-i együttes valamennyi gondját, s hogy az Allie Sherman által trenírozott gárda, főként a védekezés terén, temérdek fogyatékossággal küszködött az néhány forduló után világossá vált. A nyitófordulóban döntetlent értek el Pittsburgh-ben. Az utolsó negyedre 31-17-es hazai előnnyel fordultak a csapatok, ám a Giants 17 sorozatban szerzett ponttal kontrázott (többek között Morrall Homer Jones-nak adott 98 yardos touchdown-passza jóvoltából). A hajrában a Steelers egy mezőnygóllal végül egyenlíteni tudott, s így a győzelem elvesztése gyorsan feledtette a bravúros fordítás által kiváltott eufóriát. A sikerhez három mérkőzésen keresztül nem tudtak ilyen közel férkőzni Shermanék. Dallasban 52 pontot szedett be az ingatag lábakon álló védelem, s amikor az ötödik játéknapon végre remek helytállással a meccs túlnyomó részében megfogták ellenfelüket, akkor a finisben mondtak csődöt. A St. Louis Cardinals ellen a negyedik tizenöt percben 17 pontot engedélyeztek Katcavage-ék és csapatuk 5 pontos előnyét tékozolták el. Az első győzelemre a hatodik fordulóig kellett várniuk a Giants szurkolóinak. A rivális Redskins-szel szemben ezúttal 10-3-as hátrányból kellett fordítaniuk, s az utolsó negyedben Pete Gogolak mezőnygóljával és Morrall TD-passzával harcolták ki a győzelmet. Az újabb Washington elleni derbiig már nem sikerült a New Yorkiaknak megérezni a diadal ízét. Egy négyes vereségszéria után (mely során egy alkalommal csupán 3 pontra voltak képesek, másszor újra 50-nél több pontot szenvedtek el, s ráadásul még a ligaújonc Falcons-tól is simán kikaptak) a Giants 1-8-1-es mutatóval szégyenkezhetett 10 forduló elmúltával. Az NFL Keleti Csoportjának sereghajtója már csak idénye kozmetikázására gondolhatott a november 27-i washingtoni mérkőzés előtt.

Az 1966-os Washington Redskins

A sikertelenség relatíve friss tapasztalat volt az 1950-es és 1960-as évek fordulóján öt bajnoki döntőt játszó Giants-nál. A Redskins-nél ellenben sokkal ismerősebb. A fővárosi együttes utoljára 1955-ben zárt pozitív mérleggel, és noha az 1960-as évek derekára jó trade-ekkel és draftokkal sikerült nagy nevekkel megerősíteni a csapatot, az áttörés egyelőre váratott magára. Ennek az áttörésnek a reményében a vezetés, az elmúlt időszakban immár sokadik alkalommal, az edzőváltás mellett döntött. Az új szakvezető játékosként már bizonyított. Otto Graham az AAFC-ben, majd az NFL-ben játszó Clevelend Browns irányítójaként sorozatban tíz bajnoki döntőben játszhatott és ezek közül hétszer győzelemre vezette csapatát. Az elsőrangú irányítót 1965-ben választották be a Pro Football Hall of Fame-be, de a Redskins edzői székében egészen más típusú kihívások vártak rá és az őt játékosként sikeressé tevőkhöz képest eltérő képességekről kellett tanúbizonyságot tennie. Mindamellett Graham egyetemi évei alatt az Alabama későbbi legendás edzője, Paul Bryant tanítványa volt, Clevelandben pedig Paul Browntól is elleshette a szakma fortélyait. Washingtonba szerződése előtt hét évig trenírozta a Coast Guard Academy futballistáit. Az edzőként szigorú és sokat követelő ember hírében álló Graham izgalmas és szerethető csapatot ígért Washingtonnak. Kijelentette, hogy inkább veszítsenek játékosai érdekfeszítő, pontokban gazdag mérkőzéseken, mintsem győzzenek unalmas, védelmek dominálta összecsapásokon.

A támadóegység ponterősségét a liga egyik legrobbanékonyabb támadótriója, három leendő Hall of Famer garantálta. Az 1964-ben az Eagles-től megszerzett irányító, Sonny Jurgensen vérbeli gunslinger volt. Erős karjában bízva nem félt távoli bombákkal sakkban tartani az ellenfél secondary-jét, és noha a hosszú, tért ölelő passzok olykor a védők kezei között haltak el, de legalább ennyiszer jutottak el elkapóihoz és eredményeztek látványos pontszerzéseket. Otto Graham útmutatásával Jurgensen 1966-ban karrierje során harmadszor passzolta be magát a Pro Bowlra. A szezon végeztével négy kategóriában: sikeres passzok, passzkísérletek, passzolt yardok és meccsenkénti passzolt yardok tekintetében lett ligaelső. A quarterbacket statisztikái feltornázásában kiváló célpontok segítették. Bobby Mitchell 1958 és 1961 között a Cleveland Browns-ban Jim Brown futótársaként csillogott. 1962-ben azonban a Browns Mitchellt és saját első körben draftolt játékosát, Leroy Jacksont elcserélte a Redskins 1/1-es választásáért, Ernie Davis-ért. A tranzakcióval a fővárosiak jártak jobban. Míg az Elmirai Expressz tragikusan korai halála miatt egyszer sem léphetett pályára clevelandi mezben, addig Mitchell karrierje kivirult új állomáshelyén. A kitűnő kezekkel megáldott játékost a Redskins-nél elkapó (flanker) pozícióba helyezték, és ő két, közel 1400 elkapott yardot hozó szezonnal igazolta a szakvezetés döntésének helyességét. A sokoldalú támadó 1966-ban is majdnem 1000 yardot gyűjtött és kilenc touchdownt szerzett, de teljesítményét egy fiatalabb ígéret némileg elhomályosította. Az 1964-ben draftolt Charley Taylor Bobby Mitchellével azonos utat járt be. Egyetemen futóként játszott és az NFL-be is ezen a poszton robbant be, de az Év Újoncának járó elismerést nem csupán 755 futott, de 800-nál több elkapott yardjának is köszönhette. Taylor húsz éve az első olyan újonc volt a liga történetében, aki mind futóként, mind elkapóként a legjobb 10 között végzett. Az 1966-os idény során Otto Graham főedző döntése nyomán a játékos végleg posztot cserélt, és a korábban flankerré tett Mitchellel együtt (mint split end) a liga egyik legfélelmetesebb elkapó duóját alkották. Taylor 1966-ban 1000 yard fölé jutott és 72 elkapásával az NFL legjobbja lett.

A sebezhetőnek ítélt védelemben nagy volt a jövés-menés az offseason alatt. Bár az újonnan érkezettek erősítésnek számítottak, de az egység csak papíron volt elsőrangú (többszörös Pro Bowlerek, három leendő Hall of Famer), valójában nélkülözte azt a kohéziót és összeszokottságot, ami egy valóban elit defense sajátja. Az edzői stáb kipróbált veteránokat és zöldfülű újoncokat kísérelt meg, inkább kevesebb, mint több sikerrel, egységbe forrasztani. A Chicago Bears-től érkezett rutinos DT, Stan Jones Hall of Fame karrierje záróakkordjaként már csupán levezetni jött Washingtonba. A harmincöt esztendős szélső linebackert, John Regert a visszavonulásból sikerült visszakönyörögni a gárda kötelékébe. Regerrel szemben a Giants-től 4 Pro Bowl szezon után keserű szájízzel távozó Sam Huff még eredményes játékot tudott nyújtani a linebacker-sor közepén. A két öreg róka mellett a védelem új csillaga volt születőben az OLB, Chris Hanburger személyében, aki 14, kizárólag Redskins mezben lejátszott, profi idénye közül a másodikban először kapott meghívást a Pro Bowlra. A megbízható védőt még további nyolc alkalommal választották be a legjobbak közé, s ezzel a csapata történetében mai napig csúcstartó. A secondary-ben a safety-páros érdemel említést. A pályáját később a Vikings színeiben kiteljesítő Hall of Famer, Paul Krause 1964-es újoncévében 12 interceptiont gyűjtött (karrierje során szerzett INT-k tekintetében most is ő a ligatörténet legjobbja), 1966-ban azonban be kellett érnie kettővel. (A visszaeséshez nyilván hozzájárult, hogy az irányítók nem szívesen dobták arra a labdát, ahol Krause-t sejtették.) Az együttes legtöbb labdaszerzésével egy új szerzemény, a Dallas-tól megszerzett rookie, Brig Owens büszkélkedhetett. A „nagy nevek” ellenére az összproduktum rengeteg kívánnivalót hagyott maga után. A védelem a második legtöbb pontot engedélyezte a ligában – ligautolsóként csak a Giants D bizonyult szellősebbnek –, és ezért, New York-i vetélytársaikhoz hasonlóan, kiváltképp a front seven vérszegény teljesítménye volt a felelős.

Míg New Yorkban Pete Gogolak érkezése hozta lázba a drukkereket, addig a fővárosi csapat szimpatizánsai testvéréért, Charlie-ért szoríthattak. A fiatalabb Gogolak a Princeton csapatában lett elismert rúgó, de nyilván bátyja növekvő renoméja is hozzájárult, hogy a Rézbőrűek vezetésének volt mersze Charlie személyében az 1966-os draft első körében egy kickert választani. (Az NFL történetében még nem volt példa rá, hogy egy rúgásra specializálódott játékos az első körben gazdára leljen.) Washingtonban oly sokat vártak szerzeményüktől és oly sokra tartották képességeit, hogy sajtóhírek szerint jobb lábát 1 millió dollárra biztosították a Lloyd’s-nál. Charlie Gogolak meghálálta a bizalmat és első évében (csapatcsúcsot felállítva) a liga harmadik legtöbb pontot szerző játékosa lett.

A magyar származású játékos első mezőnygóljait a harmadik játéknapon szerezte. Az első két találkozóján a Redskins alárendelt szerepet játszott ellenfeleivel szemben. Először Otto Graham korábbi csapatától, a Cleveland Brownstól, majd a St. Louis Cardinals-tól szenvedtek súlyos vereséget. A harmadik fordulóban valamennyi Rézbőrű kitett magáért a Pittsburgh Steelers ellen. Különösen a védelem fellángolása volt szembeötlő. Huffék 8 sackkel keserítették meg az ellenfél irányítójának életét és hat turnovert harcoltak ki. Charlie Gogolak négy sikeres mezőnygóllal tette le a névjegyét a 33-27-es győzelem alkalmával. Egy héttel később újra a Kohászokkal meccseltek Graham tanítványai és újra győztesen vonulhattak le a pályáról. Az újonc Falcons elleni sikerrel hármasra hízott a győzelmi széria, de a menetelésnek véget vetett az addig nyeretlen Giants-tól elszenvedett meglepetésszerű vereség. A következő fordulóban a Redskins lepte meg a veretlen St. Louis Cardinals-t, és a jó formába lendült Jurgensen és Mitchell vezérletével 26-20 arányban lépte le ellenfelét. Az Eagles ellenében aratott ötödik diadalával a csoportgyőzelemért vívott harc kellős közepén találta magát a fővárosi együttes, de soron következő összecsapásai nem ígérkeztek könnyűnek. A balsejtelmeket beigazolandó előbb a Baltimore Colts gázolta le Johnny Unitas 400 passzolt yardjával a washingtoniakat, majd a D. C. Stadiumban egy izgalmas Sonny Jurgensen-Don Meredith párbaj végén a 31-30-as sikert kicsikaró Dallas Cowboys örülhetett. A Tom Landry csapata ellen elszenvedett kudarc megpecsételte Grahamék rájátszáshoz fűzött reményeit, amelyek egy hét múlva egy újabb, clevelandi fiaskóval végleg szertefoszlottak. A 12. mérkőzésén a sereghajtó Giants-et vendégül látó 5-6-os Redskins játékosait csupán egy cél motiválhatta a hátralévő fordulókra: 1955 óta először újra pozitív mérleggel zárni a szezont.

Tűzijáték a D. C. Stadiumban – 1966. november 27.

A találkozóra baljós előjelek jegyében készült a vendég New York Giants. A csapat szombati edzésén egy fake handoff során az újonc futó, Allen Jacobs nekiszaladt az első számú irányítónak, Earl Morrallnak és ripityára törte a csuklóját. Morrall helyén egy újoncnak Tom Kennedy-nek kellett pályára lépnie, aki a mérkőzésen egyik első megmozdulásával azonnal interceptiont dobott. A Homer Jones elé vágó Brig Owens a Giants térfelén fülelte le a labdát, így a hazaiak kényelmes helyzetből indíthatták első akciójukat. Percekkel később Sonny Jurgensen 5 yardról touchdown-passzt varázsolt A. D. Whitfield kezei közé, és noha Charlie Gogolak extra pontját blokkolták, az első pontokat a Redskins szerezte. Egy sikertelen Giants-támadás, majd az azt követő punt után megint Whitfield lépett elő főszereplővé. A washingtoni térfélről indított játékban a futó a tackle mögött balra futott, és amikor már csak Spider Lockhart állt közte és az ellenfél célterülete között eljátszotta, hogy befelé vág, majd mégis kifelé sasszézot, s végül TD-vel koronázta meg 63 yardos vágtáját. 13-0! Az első negyedben több pont már nem esett. A következő pontszerzésig annyi történt, hogy öccse után Pete Gogolak is hibázott. A Giants rúgója 41 és 46 yardos mezőnygólokat puskázott kell.

Ennél nagyobb hibára volt szükség, hogy a Washington tovább növelje előnyét. Először úgy tűnt, hogy a vendégek váltják pontokra a Redskins futója, Joe Don Looney fumble-ját, de a turnovert követő első play-ben Chris Hanburger sackelte Tom Kennedy-t és az irányító által kiejtett disznóbőrt Brig Owens kapta föl és hordta vissza 62 yardról touchdownra. 20-0! Kennedy-t látszólag nem hozta zavarba a hibája folytán esett pontszerzés, mert a vendégek következő sorozatában két remek Jones-nak adott passzal a Rézbőrűek vörös zónájáig vezette társait. Néhány snap-pel később Allen Jacobs 6 yardos futásával faragott hátrányából a Giants. 20-7! Jurgensenék adósak maradtak a válasszal, de Kennedy csakhamar újra nekik ajándékozta a kezdeményezést. A fiatal QB újfent Jones-t keresve hajított interceptiont, amikor a kétszeres Pro Bowler safety, Paul Krause kicsavarta elkapója kezeiből a labdát a Giants 38-asánál. Charley Taylorral szemben az endzone-ban elkövetett DPI miatt hamar a rivális 1-eséhez ugorhattak a hazai támadók, ahonnan Whitfield harmadik TD-jét szerezve bevetődött a gólvonalon túlra. 27-7! Tom Kennedy látszólag önmegsemmisítő üzemmódba váltott, mert 43 másodperccel később harmadik INT-jét szórta el. A játékszert, immár másodszor, Owens fülelte le és rohant vele vissza 22 yardot. Egy további büntetés miatt a New York-i 9-esről hozhatták játékba a labdát a hazaiak, s Looney egy balra menő sweeppel befutott a célterületre. 34-7! Két perc volt még az első félidőből, amikor Allie Sherman Gary Woodot küldte be a négy turnovert vétő Kennedy helyére. Az új irányító egy jó átadás, majd egy DPI büntetés révén 1 perc alatt gólvonalukhoz szögezte Huffékat, majd a játékrész utolsó pontjait szerezve 1 yardról maga brusztolta be a labdát. 34-14!

Wood a harmadik negyedben ott folytatta, ahol abbahagyta. Előbb egy 11 yardos összjátékkal találta meg Joe Morrisont, majd a következő játékban mobilitásával nyert elég időt ahhoz, hogy kivárja amíg Morrison meglép Krausétól, s utána játékostársának 41 yardos TD-passzt adjon. 34-21! A veterán gunslinger, Sonny Jurgensen nevéhez méltó módon replikázott az ellenfél irányítójának nagy játékaira. A Redskins következő drive-jában passzaival szinte csak Taylort kereste, és harmadik átadása 32 yardos touchdownt ért. 41-21! A Big Blue bár válaszakciójával saját 3-asáról startolhatott, igyekezett tartani a lépést. Jórészt futásokkal a felezővonalig masíroztak a New York-i támadók. Innen Gary Wood a maradék fél pályát átívelő bombával vette célba Jones-t, akinek sikeres elkapásával újra 13 pontra zárkóztak fel a vendégek. 41-28! A bámulatos adok-kapokban Jurgy megint felvette a kesztyűt és a Washington soros drive-jának második megmozdulásában Taylornak adott 74 yardos touchdown-passzal büntette az átjáróházzá váló Giants-védelmet. Az olimpiai sprinter, Carr elvétette az első szerelést és Lockhartnak már esélye sem volt utol érnie a sebes split endet. 48-28! A harmadik negyedben 2-2 passzolt TD esett, és egyik játék sem volt rövidebb 30 yardnál.

Az utolsó negyedben a Rézbőrűek nem dőltek hátra kényelmesnek tűnő előnyük birtokában, hanem a pontszerzés újabb módjait találva tartóztatták fel visszakapaszkodni igyekvő vetélytársukat. Ernie Koy rövid puntja után a hazaiak visszahordója, Rickie Harris kígyózott át a New Yorkiak cover teamjén, és 52 yardos returnje a Washington nyolcadik touchdownját hozta. 55-28! Wood még nem adta el a labdát a meccsen, de a Giants következő támadásában megtette. Brig Owens harmadik INT-jét csípte el és a safety egy 62 yardos fumble return TD után most egy 62 yardos interception utáni TD-t is szerzett. 62-28! Allie Sherman kínjában megint Tom Kennedy-t küldte be irányítani. Hogy a több mint 30 pontos előnynél a Redskins védelmét mennyire fűtötte a bizonyítási vágy, azt jól illusztrálta, hogy a már csak becsületét menteni igyekvő ellenfél QB-ja ellen képes voltak roughing the passer büntetést véteni, majd egy offside-dal segítették a Giants akcióját. Ennek végén Kennedy 18 yardos 6 pontot érő passzt juttatott el Aaron Thomashoz, s mivel Pete Gogolak kihagyta a jutalompontot, 62-34-re alakult az állás! 4 perccel a lefújás előtt Dick Shiner váltotta Jurgensent, aki csapattársa helyett az ellenfél QB-jait imitálta és gyorsan az ellenfél védőjét, Spider Lockhartot találta meg a játékszerrel. Kennedy a finis perceiben pontszerzésig vezette a támadóegységet, mely pontokat Dan Lewis 1 yardos futása szállította a vendégeknek. 62-41 és ezzel a csapatok túllépték a 100 pontot. A Giants minden mindegy alapon on side kick-kel próbálkozott, de a kísérlet meghiúsult, és egy perccel a vége előtt a labda a Rézbőrűeké lett. Shiner ezúttal nem cifrázta, hanem a backfieldbe visszaálló Bobby Mitchell kezébe nyomta a disznóbőrt, aki váratlan lendületességgel hasított át az elgyötört New Yorkiak védelmi vonalán és szerezte meg az újabb, immár a tízedik, washingtoni TD-t 45 yardos galoppja révén. 69-41! A meccs azonban még ezzel sem ért véget. 47 másodperc maradt hátra és az utolsónak tűnő Giants-támadás fourth downnál elakadni látszott. Mivel Tom Kennedy kissé megzavarodott a downok számon tartásával meg is akadt. Az irányító azt hívén, hogy még csak harmadik kísérletnél járnak, 4th downnál meg akarta állítani az órát és eldobta a labdát az oldalvonalon túlra. A hazaiak a New York térfelén visszakapták a játékszert pár másodpercre.

Hogy ezek a szekundumok se vesszenek kárba a Redskins támadóegységének kapitánya, a jobb oldali guard, Vince Promuto egy időkéréssel megállította az órát. Promuto állítólag olyan korábbi Giants elleni meccsek miatt szomjazott revansra, amikor a sikereik zenitjén álló riválisaik már biztos győzelem birtokában tömték ki a Washingtont további pontokkal. A New Yorkban nem marasztalt Sam Huffot mellőzése miatt fűtötte a bizonyítási vágy. Állítólag ők ketten győzték meg Otto Graham vezetőedzőt, hogy egy utolsó mezőnygóllal tegye teljessé a vendégek leiskolázását. Charlie Gogolak 29 yardról nem hibázott, s így kialakította a 72-41-es végeredményt.

Utószó

A találkozó relatív tétnélkülisége, a védelmek sebezhetősége (a liga két leggyengébb D-je lépett pályára), valamint a New York irányítóinak szarvashibái együttesen eredményezték az irdatlan pontözönt. A 113 ponttal 18 éves ligarekordot döntöttek meg a csapatok. 1948-ban a Chicago Cardinals győzte le 63-35 arányban ellenfelét … a New York Giants-et. A csúcs ma is áll, s így a Washington Redskins nem csak az NFL legnagyobb különbségű összecsapásának (a másik akkori chicagói csapat, a Bears 73-0 arányban mosta le a pályáról a fővárosiakat az 1940-es döntőben), de pontokban leggazdagabb derbijének is részese volt.

Egy héttel a csúcsfelállító találkozó után Charlie Gogolak újra 29 yardról küldte a disznóbőrt a kapuvasak közé a Dallas elleni rangadó utolsó másodperceiben. Ez a mezőnygól sokkal nagyobb téttel bírt, mint az előző lövés, mert a Redskins ezzel győzte le 34-31 arányban Tom Landry együttesét. A mérlegüket 7-6-ra javító Grahamék végül nem tudták megőrizni lendületüket és a nyertes szezonhoz fűzött remények szertefoszlottak, amikor az utolsó játéknapon az Eagles 37-28-as sikerrel távozott a D. C. Stadiumból. A 7-7-es végső mutató ugyan okot adhatott némi bizalomra a csapat jövőjét illetően, de két további vesztes szezont követően ennek a jövőnek a formálása kikerült Otto Graham kezéből. A washingtoniak hosszú böjtjének a Green Bay-ből távozó legenda, Vince Lombardi vetett véget, amikor 1969-ben győztes idényre vezette a gárdát. Noha Lombardi tragikus halála rövid időre megakasztotta a további fejlődést, de a mester jó alapokat hagyott hátra George Allennek, hogy az 1970-es évek egyik meghatározó alakulatává formálja a Rézbőrűeket.

A New York Giants 41 pontot szerezve is képes volt simán kikapni Washingtonban, így nem számított nagy meglepetésnek, hogy a következő fordulóban 40 pontot gyűjtve újra alulmaradtak, ezúttal a Cleveland Browns-szal szemben. A csapat szégyenletes idényét két további hazai vereséggel tetézte, s nem volt csoda, hogy a szurkolók kórusban és temérdek transzparensen követelték Allie Sherman főedző mielőbbi menesztését. Az 1-12-1-es évet követően azonban Sherman még két évig a helyén maradt. A Vikings-tól megszerzett irányító, Fran Tarkenton izgalmas játéka ugyan 7-7-es mutatóra röpítette a csapatot e két szezon alatt, de a másodikban az ígéretes rajtot zátonyra futtató négyes vereségszéria miatt Wellington Mara klubtulajdonos türelme végül elfogyott, s menesztette edzőjét. A következő években a gyengélkedő Giants csupán kétszer zárt pozitív szezont, s csak a klubtörténet sikerekben talán legsoványabb évtizedét, a’70-es éveket maga mögött tudva kezdte meg a felemelkedését a liga élvonalába.

Dorkó Szabolcs (Szabler)

Kapcsolódó cikk:
Eagles-Giants rivalizálás I.