A Hail Mary Game

Másodpercek vannak hátra a mérkőzésből. A labda a hátrányban lévő csapatnál. A hátrány vagy nem olyan csekély, hogy a vesztésre állók beérhetnék a mezőnygóllal, vagy a mezőnypozíció nem olyan kedvező, hogy egy mezőnygól sikeresen elvégezhető lenne. Kétségtelenül olyan nehéz helyzetben vannak a támadók, mely már-már felér a lehetetlennel. Ekkorra sok választási lehetőség nem maradt. Az irányítónak lehetőség szerint fel kell passzolnia a labdát az ellenfél célterülete fölé és bíznia abban, hogy az célt és meccsfordító TD-t ér majd valamelyik csapattársa kezében. Ez a szituáció nem 1975. december 28-án, a Dallas Cowboys és a Minnesota Vikings összecsapásán adódott először. Korábban hívták a játékot egyszerűen desperation pass-nak, azaz a kétségbeesés szülte kísérletnek, vagy a hasonló kosárlabdás megoldás nyomán alley-oopnak, de a nevezett mérkőzés óta szinte kizárólag egy kifejezéssel illetik: a Hail Mary-passz.

Az 1975-ös Minnesota Vikings

Az 1961 óta fennálló Vikingek Vince Lombardi Green Bay-i regnálása alatt javarészt az NFL Nyugati Csoportjának alagsorában tengődtek. A csoportbeosztás átalakulásával 1967-ben formálódott ki az NFC ma ismeretes Északi Csoportjának mezőnye (akkor még Központi Divízió néven), s ennek az idénynek a végén Lombardi újabb bajnoki címmel és a második Super Bowl diadalával tarsolyában távozott a Packers-től. Még az előző szezon vége Minnesotában is a változásokat hozott. Az 1966-os szezon kiábrándító teljesítményét követően a klub első főedzője, Norm van Brocklin benyújtotta lemondását, s nem sokkal később Jim Finks általános menedzser a gárda másik emblematikus figurájától, a leköszönt szakvezetővel sokszor összekülönböző irányítótól, Fran Tarkentontól is megvált. Mindkét személy pótlása nehéz feladatnak ígérkezett.

Van Brocklin helyét végül az a Bud Grant vehette át, aki noha nem rendelkezett az NFL-ben edzői tapasztalattal, de annak idején a Minnesotai Egyetem hallgatója, majd 1950-ben a Minneapolis Lakers NBA-bajnoki címet nyert kosárlabdacsapatának tagja volt, s így jól ismerte a helyi életet és viszonyokat. Grant utóbb a futballpályán is kipróbálta magát, és két szezont húzott le a Philadelphia Eagles színeiben. Első idényében defensive endként a sackeket, második évében támadóként az elkapásokat halmozta, és 1952-ben a második legtöbb elkapott yardot gyűjtötte a ligában. A sokoldalú atléta útja ezt követően északra, a szomszédos Kanada futballbajnokságába, a CFL-be vezetett. Grant négy esztendőn át volt a Winnipeg Blue Bombers oszlopos tagja (főként támadásban számítottak rá, de egy 1953-as playoff-meccsen öt interceptiont gyűjtve jelezte, hogy védőként is megállja a helyét), s képességeivel annyira elkápráztatta a klub vezetését, hogy 1957-ben őt kérték fel a csapat további felkészítésére. Irányításával a Blue Bombers hatszor jutott el a ligadöntőig és négyszer el is hódította a becses Grey Cupot. Jim Finks, a Minnesota Vikings GM-je még kanadai éveiből (amikor ő maga a Calgary Stampeders kormányrúdjánál állt) ismerte Bud Grantet, s így tisztában volt a szakember erényeivel. A szófukar stílusa és hűvös nyugalma miatt Jégembernek keresztelt edző a pályán és az öltözőben szigorú fegyelmet követelt, és emocionális, tüzes szónoklatok helyett példamutató kiegyensúlyozottságával kívánta jobb teljesítményre ösztökélni játékosait.

Az eredmények nem sokat várattak magukra. 1968-ban, Grant második minnesotai évében (amely az első volt a Green Bay-i Lombardi-éra lezárulása után) a Vikingek megszerezték történetük első csoportgyőzelmét. Az ezt követő évek fejleményei megerősítették, hogy Északon valóban őrségváltás történt. 1968 és 1975 között a Minnesota csak egyetlen alkalommal, 1972-ben nem tudta elhódítani a csoportelsőséget (de akkor sem zárt negatív mutatóval), és dominanciáját jól tükrözte, hogy 1968-tól 1974-ig csoportellenfeleivel (Bears, Lions, Packers) szembeni mérlege 34-8(!) volt. Az elképesztő sikersorozat fényére ugyanakkor árnyékot vetett az, hogy míg az északi harcosok a csoportjukat meggyőző fölénnyel uralták, addig a ligaelsőséget egyszer sem sikerült bezsebelniük. Bud Grant tanítványai (1975 előtt) háromszor jutottak el a Super Bowlba (SB II, VIII és IX), de egyszer sem győztek. Az NFL-történetében páratlannak számított ez a kudarcszéria, hiszen addig minden más gárda, mely egy elvesztett döntő után visszakerült a fináléba, másodszorra már kivívta a végső sikert. Sokan sokféle magyarázatot adtak a szerencsétlen fiaskókra. Akadt, aki a Vikingek háza táján kereste a bűnbakokat, s olyan is, aki az ellenfelek erősségére mutatott rá. Az előbbiek egyik kedvenc célpontja, a franchise régi-új sztárja Fran Tarkenton volt.

A Georgia Bulldogs egykori irányítóját a Vikingek első, 1961-es draftjuk harmadik körében szerezték meg, és úgy számoltak vele, mint aki hosszú évekig a franchise meghatározó játékosa lehet. Tarkenton általában véve nem okozott csalódást, de eredményességének és tehetségének kibontakozását nem segítette, hogy a vérbeli scramblerből első főedzője, Norm Van Brocklin minden áron klasszikus pocket QB-t akart faragni. Van Brocklin, aki aktív játékosként ez utóbbi típusnak tanítanivaló iskolapéldája volt, nehezen emésztette meg, ha tanítványa a nyomás legkisebb jelére felkötötte a nyúlcipőt és futva próbálta menteni a helyzetet. Persze a mozgékonysága miatt Scramblin’ Frannek vagy Frantic Frannek becézett játékos nem csak abban bízott, hogy az ellenfél védőfalán rést találva maga is bármikor megfuthat néhány yardot, a backfielden való tekergésével elsősorban időt szeretett volna nyerni magának, hogy átadásaihoz megfelelő célpontot találjon. Ilyenkor a vele összeszokott elkapók tudták, hogy sutba dobhatják előírt route-jukat és improvizálva, őrzőiktől elszakadva mielőbb mutatni kell magukat Tarkentonnak, de a rögtönzések gyakran meccsfordító play-eket eredményezhettek, s így az ultramobilis QB többször ment a mennybe, mint a pokolba lélegzetelállító alakításaival.

A Tarkenton-Van Brocklin ellentét az 1966-os idény végén a gordiuszi csomó szétvágásához méltó egyszerűséggel nyert megoldást. Előbb az edző, majd az irányító távozott a Vikingektől, s útjaik soha többé nem keresztezték egymást. Tarkenton öt mérsékelten sikeres idényt töltött el a New York Giants-nél, majd az 1972-es szezon előtt Bud Grant visszacsábította Minnesotába. A Jégember hagyta, hogy Fran, ha úgy érzi Frantic legyen, bár a nagy visszatérő már korántsem futott annyit és annyiszor, mint „fénykorában”. Ennek ellenére régi önmagából is sokat megőrizve éretten irányította a minnesotai támadókat, és visszaigazolását követő második és harmadik évben Super Bowlig masírozott a Vikings. Noha a miami No Name Defense, majd a pittsburghi Acélfüggöny mindkét alkalommal kifogott Tarkentonon, de a bakik nem akadályozták meg abban, hogy az 1975-ös szezonra megint teljes erőbedobással készüljön. Ebben az esztendőben végül karrierje legjobbját nyújtotta. Passzok, passzkísérletek és passzolt TD-k tekintetében vezette az NFL-t, s miközben nyolcadszor kapott helyet a Pro Bowl csapatban, a liga Legjobb Támadójátékosának és MVP-jének is megválasztották. Mikor nyerjen végre Super Bowlt, ha nem éppen most?

Azonban támadásban nem Tarkenton volt a Vikingek egyedüli veszélyes fegyvere. A sokoldalú futó Chuck Foreman az 1973-as draft első körében került Minnesotába, és a Miami Hurricanes egykori csillaga nem kért türelmi időt, hanem első évében, ezer fölötti kombinált yardjával kiérdemelte az Év Újonc Támadójátékosának járó elismerést. 1974-ben a Sporting News kiáltotta ki Foremant az NFC Legjobb Játékosának, majd 1975-ben még tovább lépett. Az, hogy pályafutása során először jutott 1000 yard fölé a kisebb fegyvertény volt ahhoz képest, hogy 73 elkapásával a liga legeredményesebb elkapója is lett. Ezzel egyszersmind az első olyan futó lett az NFL-történetében, aki egy szezon alatt elkapásokban az élen tudott végezni. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy Chuck Foreman a rekordok könyvének egy másik rubrikáját is átírja. A futó Gale Sayers 1965-ben felállított csúcsát dönthette volna meg, ha legalább 23 szerzett TD-vel zárja az 1975-ös szezont. A rekord megdöntéséért folytatott versenyfutásban Foremannek vetélytársa akadt a Buffalo Bills sztárja, O. J. Simpson személyében, és a sors úgy hozta, hogy az alapszakasz utolsó játéknapján éppen egymás ellen meccsezhetett a két érintett gárda. Bár Simpson némi fórban volt, de a Vikingek támadóját jó formája és játékostársai 4 TD-hez segítették a harmadik negyedre. Foreman ezzel befogta Simpson és Sayers 22 pontszerzését, ám egy Bills-drukker fejére mért hógolyója a fináléra a kispadra száműzte a vendégek futóját. Közben O. J. még egy touchdownt szállított, s noha a Bills a meccset simán elbukta, de az évtized futócsillaga a TD-rekorddal vigasztalódhatott. (Foreman rengeteg elkapása sokat elárul a Vikings támadószisztémájáról, mely a futók passzjátékba való fokozott bevonásával a West Coast előfutárának tekinthető.)

Az 1970-es évek Minnesota Vikings-ára való emlékezés nem lenne teljes, ha nem idéznénk fel a gárda ikonikus és impozáns védőfalának játékosait. Mezük színe és az ellenfél irányítójának egészségére nézve roppant veszélyes játékuk miatt joggal érdemelték ki a Lila Emberevők becenevet, még ha a névre vonatkozó konkrét ihlet Sheb Wooley akkoriban jól ismert számának ("The Purple People Eater”) címéből is származott. A négyes tagjait összesen 19-szer választották be a Pro Bowlba (a defensive tackle, Alan Page-dzset kilencszer) és ketten (Page és a defensive end, Carl Eller) utóbb Hall of Famer lettek. Noha a kiváló védők átlagéletkora bőven 30 év fölött volt (a leginkább az ellenfél fumble-ját saját endzonejá-ba hordásáról ismert veterán defensive end, Jim Marshall tizenhatodik idényét taposta), de egyrészt már megkezdődött a vérfrissítés, amikor a visszavonult Kyle Larsen helyét az ígéretes Doug Sutherland foglalta el Page mellett, a védőfal tengelyében, másrészt pedig Ellerék még mindig korukat meghazudtoló elánnal vitézkedtek és sanyargatták a rivális játékmesterek életét. (Jelszavuk az volt: „Találkozunk az irányítónál!”)

Ennek dacára az Emberevők erőfeszítései önmagukban nem lehettek volna elegendőek ahhoz, hogy a Vikingek védelmét a liga elitjébe emeljék. Kellett ehhez a kevésbé elismert, de stabil és összeszokott linebacker-sor (közepén a Pro Bowler Jeff Siemonnal) és a két vérbeli ballhawkkal megáldott secondary. A cornerback Bobby Bryant az előző szezont sérülés miatt szinte teljesen kihagyta, de 1975-ben újult erővel lendült harcba és hat interceptiont gyűjtve érdemelte ki a Pro Bowlra szóló invitálást. A labdaszerzések számát figyelembe véve a tapasztalt free safety, Paul Krause még Bryantet is túlszárnyalta. Krause 10 INT-je a korábban és később megkaparintott további 71-gyel mai napig karrierrekord a NFL-ben, azaz nála több ilyen labdalopással egy másik atléta sem dicsekedhet.

Ilyen erős védő és támadósorral felfegyverkezve az alapszakasz elején a Vikings az NFC Központi Csoportjának toronymagas esélyesének számított. A Sports Illustrated újságírója úgy fogalmazott, hogy a divízióban az első helyre egy csapat, az utolsóra pedig a három másik pályázik. Bud Grant tanítványai nem cáfolták rá a várakozásokra és a relatíve könnyű sorsolásnak is köszönhetően tíz győzelemmel indítottak. Első kudarcukra november utolsó napjáig kellett várniuk, amikor Washingtonban kaptak ki egyetlen ponttal. Bár két héttel később Detroitban is kapituláltak, de a számukra úgyszólván tét nélküli alapszakasz-finálét egy nagyarányú buffaloi győzelemmel zárták (bár itt Chuck Foreman korábban említett rekorddöntése elmaradt). A playoff első körében a 12-2-es mérlegével az NFC top seedjének számító Minnesota azt a Dallas Cowboys-t fogadta fagyos északi otthonában, a Minneapolis melletti Bloomingtonban emelkedő Metropolitan Stadiumban (röviden Metben), amelytől négy éve vereséget szenvedett a rájátszásban, majd amelyen két éve átlépett a Super Bowl felé menetelve.

Az 1975-ös Dallas Cowboys

A Cowboyok csupán egyetlen évvel öregebbek a Vikingeknél. Az 1960-ban indult franchise sikereinek útját, a minnesotaiakhoz hasonlóan, egy utóbb a Hall of Fame-be választott general manager-vezetőedző páros egyengette Tex Schramm és Tom Landry személyében. Az átütő eredmények azonban nem jöttek azonnal. A Dallast az északiakkal összekötő újabb párhuzamként a csapat számára előbb a Green Bay Packers jelentett leküzdhetetlen akadályt (Lombardi együttese az 1966-as és az 1967-es bajnoki döntőben, azaz az első két Super Bowl felé vezető úton is térdre kényszerítette a texasiakat), majd az évtized utolsó éveiben a Cleveland Browns tűnt legfőbb mumusuknak. Az 1970-es szezonban ugyan végre eljutottak a végső siker kapujába, de a Baltimore Colts ellenében kapitulálni kényszerültek a klubtörténet első Super Bowl fellépésén. Bár a Cowboys öt év alatt mindent megtett, hogy „rászolgáljon” a maliciózus örök ígéret, örök vesztes, „következő év bajnoka” titulusokra, de 1971-ben végre megtört a jég. A gárda új otthonra lelt az irvingi Texas Stadiumban (ami a 2008-as szezon végéig otthonuk maradt), valamint új franchise-irányítóra Roger Staubachban. Az utóbbi vezérletével szárnyaló Cowboyokat az évben már senki nem tudta megállítani, és egy évvel döntős fiaskójuk után végre ők emelhették magasba a legjobbnak járó trófeát.

A diadal az 1970-es évek egyik sikertörténetét alapozta meg. Az évtized során az NFC csapatai közül csupán a Dallas tudott Super Bowlt nyerni, öt fellépéséből kétszer hagyva el győztesen a játékteret. A Nemzeti Konferenciát domináló gárdát eredményessége és az elkötelezetlen szurkolók vagy a sportággal ismerkedők számára egyre vonzóbb arculata miatt a periódus végére Amerika csapataként kezdték emlegetni. A kék csillagosok attraktivitását az egyre fényesebben ragyogó sztárok és a vadonatúj stadion mellett olyan tényezők gerjesztették, mint az első modern értelemben vett cheerleader csapat szemet gyönyörködtető alakításai, valamint az a tény, hogy a kor technikai vívmányaival élő, „trendi” Cowboys számítógépeket hívott segítségül a legkiválóbb tehetségek felderítéséhez vagy az aktuális gameplan megalkotásához.

Az őt közelről ismerők és csodálók szemében persze a csapat zseniális főedzője, Tom Landry koponyájában is integrált áramkörök lapultak, és valóban vége-hossza nem volt a szakember lázas elméjéből kipattant invencióknak. Talán közismert tény, hogy a 4-3-as formáció meghonosítását a legtöbben Landry-nek tulajdonítják, aki a New York Giants defensive coordinatoraként, az új felállás újdonságaként kiemelt jelentőségre szert tevő középső linebacker poszton a Hall of Famer Sam Huffot bevetve, forradalmasította a védekezést. Dallasba kerülve Landry a kor kihívásaihoz idomulva tovább finomította a 4-3-at, s a kor legfőbb kihívásának akkortájt a ligát uraló Green Bay Packers elsöprő futójátéka számított. Az ún. „flex defense” a 4-3-as alapfelállású védelem módosított változata volt, mely egy-két védekező falember (flexed lineman) hátrábbvonásával és two-point stance-be állításával érte el, hogy a védelem rugalmasabban reagálhasson az ellenfél futásaira. Az újítással a Dallas mesterének elsődleges célja az volt a Lombardi-féle „run to the daylight” (találd meg a rést és fuss át rajta) stratégiát megkontrázza, és a védekező játékosokat addig a kijelölt zónájukban tartsa, amíg el nem dől, hogy merre indul a play.

Bár védőjátékosból, majd DC-ből lett NFL-es főedző, Tom Landry nemcsak a védekezéshez értett. A támadójátékot érintő újításai alapjában véve korábban létező ideák felmelegítései voltak, de szisztematikus alkalmazásuk sajátos arculatot adott a Cowboys játékának, s mindenekelőtt a siker gyümölcsöző eszköze lett. Azt mondják, hogy Landry kitalálta a flex defense-t, majd azt a támadótaktikát, amely ellene eredményes lehet. A motionbe küldött támadójátékosok alkalmazásán túl, a shotgun formációt az 1970-es évek derekától a dallasiak egyik védjegyeként tartották számon. Egy évtizeddel korábban a San Francisco 49ers kísérletezett több-kevesebb sikerrel azzal, hogy a rivális védelmeket a backfieldben zömmel egyedül hagyott irányító és a számos szerteszóródó elkapó összjátékaival tartsa sakkban, de úttörő kezdeményezésük eladdig jobbára visszhangtalan maradt. Landry legkarakterisztikusabb innovációja a backfieldbeli formációváltás szintén nem saját fejéből pattant ki, hanem az egyetemi futball és az egész sportág egykori edzőlegendája, Amos Alonzo Stagg sok leleményének egyike volt. A támadójátékosok pozícióváltozásainak, azaz az offense szándékainak nehezebb kiismerését a támadó falemberek azzal segítették, hogy a shift alatt felálltak a „hand down stance”-ből, s így társaik relatív takarásban mozoghattak új helyükre. A manőver optimális esetben zavarba hozta az ellenfél védőit, s azok így nehezebben reagálhattak az elkövetkező play-re.

Hogy a ragyogó edzői lelemények ne csak papíron létezzenek, ahhoz alázatos és fegyelmezett végrehajtók, azaz kitűnő játékosok kellettek. A támadóegység kulcsembere kétségtelenül az irányító, Roger Staubach volt, aki nem alaptalanul bizonyult az utolsó hiányzó komponensnek a dallasi siker receptjéhez. Staubach az 1971-es idény elején Craig Mortonnal versengett a kezdő pozícióért, s Landry határozatlanságát jól jelezte, hogy a Chicago Bears elleni hetedik fordulós összecsapáson playről playre másik QB-t küldött be. A helyzet tarthatatlanságát a szakvezető hamar belátta és a Medvék elleni fiaskót követően Staubach mellett tette le a voksát. Kockáztatott és nyert, hiszen a Cowboys hosszú évek eredménytelensége vagy alig vigasztaló részeredményei után 1971-ben begyűjtötte a végső győzelmet. A gárda valódi playmakerre lelt a Tengerészeti Akadémia sportolójaként Heisman Trophy-t nyert és Vietnamot is megjárt játékosban. Erre utaltak közismert becenevei is. A Roger the Dodger (aki egyben egy korabeli angol képregény főhőse volt) arra utalt, hogy Staubachban megvoltak a képességek egy összeomlóban lévő játék megmentésére, s nem szégyellt szorult helyzetben, lábaiban bízva előremenekülni. A Captain Comeback még beszédesebben utalt az irányító azon adottságára, mellyel nem csupán egy kútba esett játékból tudta a maximumot kihozni, de a veszettnek hitt mérkőzésből is győzelmet kovácsolt. Az 1972-es idény nagy részét vállsérülés miatt kihagyó játékmester az NFC elődöntőjében 28-13-as San Francisco vezetésnél lépett újra pályára és a finálé utolsó két percében két TD-drive-ot vezetve kormányozta győzelemre együttesét. A Kapitány 1975-ben sem okozott csalódást és 2666 passzolt, 316 futott yardja, 17 passzolt és 4 futott touchdownja pályafutása második Pro Bowlba választását érte.

Staubach kedvenc célpontja Drew Pearson 822 yarddal és 8 TD-vel segítette csapatát, míg a futójátékot a Robert Newhouse-Preston Pearson-Doug Dennison triumvirátus fémjelezte. A rendkívül strapabíró és Emberi Bowlinggolyónak becézett Newhouse szerezte a legtöbb yardot, de elkapásokban szintén jeleskedett. Rövid vagy gólvonalhoz közeli helyzetekben Doug Dennison került előtérbe. Preston Pearson masszívabb társai mellett könnyebb léptű, eluzív running backnek számított, s az idény kezdetekor napokkal azután került Dallasba, hogy a Steelersnél a kivágás sorsára jutott.

A Lila Emberevők, az Acélfüggöny és társaik. Az 1970-es évek domináns védekező egységei talán túlzó, de az alakulatok erényeit olykor szellemesen visszaadó beceneveket kaptak. A hagyomány éppen a Dallas Cowboys mesterének nevéhez köti a kétszeres Super Bowl-győztes Miami Dolphins csapatrészének „No Name Defense”-re keresztelését, amidőn Tom Landry a két gárda SB döntőbeli viadalát megelőzően azt találta mondani, hogy egyetlen játékos neve sem jut eszébe az egyébként elismerésre méltó teljesítményt nyújtó floridai D soraiból. Ugyanakkor Landry tanítványai is kiérdemelték saját tekintélyt parancsolni hivatott nevüket, a „Doomsday (Végítélet Napja) Defense”-t. A védőfalat olyan rendkívüli atlétikai adottságokkal rendelkező játékosok erősítették, mint a DT Jethro Pugh, a bőven két méter fölötti DE (és beszédes nevű) Ed „Too Tall” Jones, valamint a franchise történetében a legtöbb sacket magáénak tudható játékos, a későbbi négyszeres Pro Bowler, Harvey Martin. A klub elit sackelőinek listáján második helyre szorult Randy White 1975-ben a Dallas első körös választottja volt, és bár debütáló szezonjában sok szóhoz még nem jutott, később a liga Halhatatlanjai közé választották.

Ugyancsak az 1975-ös drafton került a csapathoz a nagystílű életvitele okán Hollywoodnak becézett linebacker, Thomas Henderson. Az említett életvitel és a kirobbanó tehetség konfliktusában, előre sejthetően, az utóbbi húzta a rövidebbet és az 1979-es idény után Landry megelégelte a renitens és olykor az oldalvonal mellett kokózó védő bomlasztó jelenlétét. Az LB-sornak a korábbi években és utolsóelőtti, 1975-ös szezonjában lényegesen megbízhatóbb oszlopa volt az MLB Lee Roy Jordan, aki relatíve éltes kora ellenére a legtöbb interceptiont (6) gyűjtötte abban az évben a Doomsday Defense soraiban. Jordan képességeit, küzdőszellemét, vezéregyéniségét illetően sem egyetemi edzője a legendás Paul Bryant, sem Tom Landry nem fukarkodott a dicsérő szavakkal, s teljesítményét öt Pro Bowl meghívással honorálták pályája során. A secondary állócsillagát Mel Renfro-t ugyanakkor tízszer tisztelték meg az elismeréssel és noha ’75-ben már túljutott legjobb évein, de még mindig nehéz volt átjátszani. Ha ez mégis megtörtént a támadóra az NFL egyik legrettegettebb safety tandemje, Cliff Harris (alias Captain Crash) és Charlie Waters várt.

Captain Comeback ide, Doomsday Defense oda, az 1975-ös idény előtt jelentősen csökkentette a Cowboys sikeres szerepléséhez fűzött a reményeket olyan márkás nevek visszavonulása, mint a későbbi Hall of Famer DT, Bob Lilly, a többszörös Pro Bowler DB, Cornell Green vagy a futó, Walt Garrison. (Egy másik kiváló RB, Calvin Hill jobb kereset reményében a rövidéletű World Football League-ben próbált szerencsét.) A távozók hiányát a parádés draft class tehetséges szerzeményei és a négy győzelmes szezonkezdés feledtették. A következő négy hétben ugyan hullámvölgybe botlottak Staubachék (s ezalatt három meccset hullajtottak el – igaz kis különbséggel), de az alapszakasz finisében hat meccsükből már csak egyet veszítettek. Ámbár ez az egy vereség sokba került, hiszen a St. Louis Cardinals ezzel a sikerével előzte meg a Dallast az NFC Keleti Csoportjának az élén. A texasiak 10-4-es mérlege ennek ellenére elegendőnek bizonyult a rájátszás Wild Card helyére, s ebben a minőségében Landry csapatának a Minnesota Vikings otthonába, a fagyos, jobb esetben csupán sáros, Metropolitan Stadiumba kellett látogatnia a karácsonyt követő hétvégén.

A mérkőzés – 1975. december 28.

Az első félidő

A vendég dallasiak a Vikingek védelmének legsebezhetőbbnek tartott pontját kívánták tesztelni és első hat megmozdulásukban jórészt középső futásokkal ostromolták a lila védőfalat. A nyitódrive megakadni látszott, amikor Jim Marshall egy szélső futást csírájában elfojtott, majd clipping büntetésnek köszönhetően még hátrébb szorultak a vendégek, de 3. és hosszú szituációban Roger Staubach gond nélkül passzolhatott a bal oldali flat zone-ban őrizetlenül hagyott Preston Pearsonnak és a 19 yardos összjáték a Minnesota 40-eséig vitte előre Tom Landry tanítványait. Itt azonban sziklaszilárdan helytálltak a házigazdák. Alan Page gyorsan feltartóztatta Staubach futási kísérletét, majd 3rd downnál Drew Pearson két védővel a nyakában képtelen volt megszelídíteni irányítója passzát.

A Vikings első akciójában ellenfelétől eltérő taktikához folyamodott. Fran Tarkenton már az első játékban hosszú passzra ácsingózott, ám a remek dallasi secondary és pass rush „coverage sackkel” felérő rövid screenpasszba hajszolta a hazaiak játékmesterét. Ebből a csávából még kikászálódott Frantic Fran, amikor másodpercekkel később az őrzőjét befűző John Gilliam kezébe varázsolt egy first downt érő átadást. A kiváló megmozdulást TD-t érő bomba követhette volna, ám a QB kissé túldobta a Mark Washingtont újra lerázó Gilliamet. A meghiúsult nagy játék miatt harmadik kísérletnél Tarkentonnak hibátlan passzal kellett volna előrukkolnia, de az irányító Jethro Pugh-val az „arcában” célt tévesztett és így elsőre a Vikingek is puntolni kényszerültek.

A folytatásban sem a támadók, hanem a védők, jelesül Alan Page, brillíroztak. A veterán DT előbb Staubach passzát ütötte félre kritikus helyzetben, majd miután a Cowboys running into the kicker büntetés miatt újabb sanszot kapott, Robert Newhouse-t fékezte meg úgy a LOS mögött, hogy a futó a disznóbőrt is elejtette. A labdát ugyan a jobb oldali guard, Blaine Nye szerezte vissza, de a yardveszteség megpecsételte az akciót. A másik oldal védősora szintén kitett magáért. A Minnesota támadói ezúttal passzok helyett Chuck Foreman futásaival indítottak, de 3. és 1-nél Ed Marinaro nem tudta keresztülbrusztolni a játékszert a Dallas védőfalának bal oldalán. Bud Grant nem kockáztatott és a meddő kötélhúzás (vagy a pazar védelmek viadala, legyen ez megítélés kérdése) újabb Neil Clabo-puntba torkollott.

Mitch Hoopes, a Dallas puntere három play múltán visszavette a vezetést Clabotól elvégzett puntok tekintetében. Ki más, mint megint Page akasztotta meg Staubachék harmadik próbálkozását. A remek atléta Newhouse-t tartóztatta fel újfent, s a játékot látva a szemlélőnek olyan érzése támadt, mintha a vendégek futója betonfalnak rohant volna. Tarkentonnak ezzel szemben sikerült elhajolnia a nagy elánnal rohamozó Jethro Pugh elől, s mivel a Minnesota irányítója ezt követően üres folyosót látott maga előtt, megiramodott és 16 yardos futásával első figyelemre méltó megmozdulását könyvelhette el. A második negyedre fordulva Tarkenton Jim Lash-nek adott passzával vitte a hazaiakat a Cowboys 40-eséig, de mivel az újabb kulcsfontosságú átadást a bírók szerint John Gilliam csak oldalvonalon túl tudta keblére ölelni, így Neil Clabo egy további lökettel 3-3-ra módosíthatta a punterek személyes viadalát.

Csakhogy a zebrák közbeszóltak, s a minnesotai center, Mick Tingelhoff ellen ítélt büntetés miatt pár yarddal hátrébbról újból puntolhatott Clabo. A bírói ítéletek miatt bosszankodó hazaiak kedvét a következő play valószerűtlennek ható eseménysora pedig azonnal felderítette. Cliff Harris saját 5-ös és 10-es vonala között fogadta volna a labdát, de a Vikings-es Autry Beamon annyira „rámászott”, hogy a dallasi nem is gondolhatott a játékszer birtokbavételére. A játékvezetők viszont nem dobtak zászlót Beamonra a visszahordó akadályozása miatt, hanem figyelmesen követték a labda útját, amint az Harris-től jobbra lepattan a stadion gyepére, majd a Cowboys újonca, Pat Donovan egy suta és szerencsétlen mozdulattal belekap. Ekkora már lila mezesek rajzottak a disznóbőr körül és végül a hazaiak, linebackere Fred McNeill kaparintotta meg azt az ellenfél 5-ösén belül.

A kiváló mezőnypozíció pontokra váltása kemény diónak bizonyult. Második kísérletnél Tarkenton váratlanul jobbra forgott ki a zsebből és maga próbált TD-t szerezni, ám egy yarddal a cél előtt útját állták. Az ezt követő játékban azonban Foreman már nem hibázott és középen benyomult a Dallas endzone-jába. 11 és fél perccel az első félidő vége előtt 7-0 a hazaiaknak!

A Cowboys válaszdriveja eleinte biztatóan alakult, de a rivális térfelének közepén végül megfeneklett. A Minnesota védőfalából ezúttal Carl Eller villogott. A defensive endnek két alkalommal sikerült bezsákolnia Staubachot, és mindkétszer úgy ért oda az irányítóhoz, hogy az a középről jövő nyomás elől fellépve már-már komoly nyereséget ígérő futásba kezdett. Landry-nak be kellett érnie egy 48 yardos mezőnygól-kísérlettel, de Toni Fritsch lövése sem elég erős, sem elég pontos nem volt, így az állás nem változott. Sokat nem kellett keseregniük a vendégeknek az elszalasztott lehetőség miatt, hiszen a Vikings következő támadásának második play-ében Fran Tarkenton csúnyaságában is mutatós interceptiont dobott. A pass rush által zavarba hozott irányító látványosan túldobta a bal oldalvonal felé igyekvő Lash-t, és a labdát így, szintén látványos kontrollal, a Cowboys cornere, Mel Renfro csípte el a felezővonalnál. A Dallas akciója, Golden Richards két remek elkapásának köszönhetően, jól haladt a Minnesota 25-öséig, de ott szó szerint falba ütközött. 3. és 1-nél Page húzta le a rolót sokadjára Newhouse előtt, 4th downnál (Landry kockáztatott és nem érte be három ponttal) pedig Jim Marshallról pattant le a labdát átpréselni akaró Dennison, hogy végül a linebacker, Wally Hilgenberg szerelése jóvoltából a backfielden állítsák meg.

A félidő hátralévő részében a Dallas még egy ízben veszélyeztetett, amikor Staubach screenpasszát Preston Pearson 26 yardos play-re váltotta, és amivel csapata újra a pontszerzés kapujáig jutott. Csakhogy a következő snap után Eller immár harmadszorra vitte földre a LOS mögött az ellenfél irányítóját, s ezzel olyan előnytelen helyzetbe hozta Tom Landry tanítványait, amiből azok a játékrész utolsó perceiben már nem tudtak kikecmeregni. Egy TD-nyi Vikings-előnnyel vonultak szünetre a csapatok.

A második félidő

A harmadik negyedet „big bang”-gel kezdték a hazaiak. Az elkapásokban is jeleskedő fullback, Ed Marinaro circle route-ot futva őrzője, D. D. Lewis mögé került, és miután Tarkenton észrevette a kedvező matchupot, azonnal futójához játszott. A lendületes Marinaro-t a Dallas 35-ösénél tudta a földre teremteni a másik linebacker, Lee Roy Jordan, így a passz 40 yardot hozott. A nagy játékot két apróbb Foreman-futás, majd az irányító rossz passza követte. Fred Cox végül 45 yardos field goallal próbálkozhatott, de olyannyira mellétrafált, hogy, amint mondani szokás, akkor sem ment volna be a lövés, ha még egy kaput tesznek az eredeti mellé. A „big bang”-et „big miss” követte.

A következő, kiválóan megrajzolt dallasi drive-nak az első lökést az adta, hogy Preston Pearson egy screenpasszal parádés blokkoktól segítve a félpályáig iramodott, majd a personal foul büntetés révén további 15 yarddal jutottak előre a vendégek. A második számú TE, Billy Joe Dupree 19 yardos elkapásával a redzone-ig masíroztak Staubachék, innen pedig korábbi fegyverükhöz, a belső futásokhoz folyamodva folytatták a támadást. 3. és gólnál a 4 yardról kellett bepasszírozni a labdát a Vikingek célterületére, de a hasonló szituációk specialistája, Doug Dennison megoldotta a helyzetet és a keményen dolgozó támadófal „vállain” TD-t ért el. 7-7!

A Vikings támadógépezete a Cowboys-éval szemben nehezen lendült játékba, bár viszonylagos veszélytelenségük nagymértékben az ellenfél-védelem szigorúságának volt köszönhető. Második félidei második kísérletük egyetlen említésre méltó mozzanata a Too Tall Jones-t kicselező Tarkenton 17 yardos galoppja volt. Percekkel később azonban már nem volt menekvés a minnesotai irányító számára, amikor 3rd downnál Jones Tarkentont védőtársa, Randy White karjaiba kergette.

Amikor újfent Staubach és társai hozhatták játékba a disznóbőrt, a vendégek futójátéka megint megállíthatatlannak tűnt. Az end arounddal is színesített menetelés során a Dallas irányítója egy ízben maga futotta meg egy option play révén a first down-t, majd amikor a mutatvány megismétlése pár arasz híján meghiúsult, Tom Landry nem félt fiait másodszor is nekiugrasztani a negyedik kísérletnek. Doug Dennison ezúttal sikerrel járt, de három play-jel később a vendégek főedzője már nem hazardírozott és 4. és 1-nél inkább a biztos mezőnygólra szavazott. A negyedik negyed első megmozdulásával Toni Fritsch 24-ről könnyedén küldte a kapuvasak közé a disznóbőrt, s ezzel 10-7-es előnyhöz juttatta a Dallas Cowboys együttesét.

A vendégek feltartóztathatatlan futójátékával szemben a hazai ász, Chuck Foreman továbbra sem tudott kibontakozni. Az alapszakaszban oly eredményes játékos a mérkőzés hajrájába fordulva még a 30 futott yardot sem érte el, s mikor egyik kicsit több levegőhöz jutva végül first downt futott, a bírók annulálták megmozdulását egyik csapattársának szabálytalansága miatt. 3. és 9-nél a Cal Peterson elütötte a hazaiak TE-je, Stu Voigt felé szálló passzt, s ezzel holtvágányra terelte a hátrányba került Vikingek visszakapaszkodását. A vendéglátók szerencséjére a Cowboys hatalmas esélyt puskázott el, amikor az őrzőjét lesprintelő Golden Richards kiejtette kezéből Staubach hosszú átadását. Sikeres elkapás esetén a dallasi támadó akár a célterületig vágtathatott volna, így viszont punter, Mitch Hoopes kocoghatott be a pályára, hogy a three and out után visszaadja a kezdeményezést a lila mezeseknek.

A Vikings támadásának kezdetén Tom Landry újabb lyukaskezű játékosának ügyetlensége miatt bosszankodhatott. A John Gilliamet árnyékként követő cornerback, Mark Washington Tarkenton first down passzát könnyedén megkaparinthatta volna, ha kicsit jobban összpontosít. A következő playben a hazaiak tovább játszadoztak a tűzzel, és másodszor is megúszták turnover nélkül. Ezúttal D. D. Lewis tépte ki a játékszert Foreman öleléséből, de a futó mázlijára, arra legelőször a bal oldali guard, Andy Maurer telepedett rá teljes 120 kilogrammját latba vetve. A majdnem végzetes bakikat követően azonban mintha egy csapásra kicserélték volna Bud Grant tanítványait. Nemcsak elkezdtek olyan játékokat játszani, amellyel legjobb erényeiket csillogtatták, de ami még fontosabb, a kivitelezésbe is egyre kevesebb hiba csúszott. Egyfelől nem adták fel a futást, másfelől Tarkenton már nem akarta egyetlen hatalmas bombával megnyerni a meccset, hanem rögtön jól bevált futócélpontjait kereste átadásaival. Foreman két first downt csinált egy-egy 10 yardnál hosszabb elkapással, Ed Marinaro pedig kritikus 3rd down helyzetben volt eredményes. A lendületbe jött Minnesota már trükközve is sikerrel járt, amikor a dallasi védelem Foremanre összpontosítását kihasználva sztárjukkal a reverse-t futó Brent McClanahan kezébe adatták a labdát, aki első osztályú blokkokkal az ellenfél vörös zónájáig iramodott. Az addig rejtegetett McClanahan ezután faltörő kosként villogott és a támadófal legnagyobb csillagával, Ron Yary-val vállvetve takarított a TD-t szimatoló Foreman előtt. Az i-re végül mégis az előbbi tehette fel a pontot, amikor a tankönyvbe illő drive végén 1 yardról, heroikus második erőfeszítéssel bepréselte a labdát a Cowboys célterületére. Alig 5 perccel a lefújás előtt váratlanul, de a látott akció fényében megérdemelten fordított az eredményen a házigazda. 14-10!

A Cowboys-t kezdte szorítani az idő, de válaszdrivejuk katasztrofális lett. First downnál Jim Marshall rohama miatt Staubach csak egy lepattanással tudta passzát Drew Pearsonhoz juttatni. Second downnál a 16. szezonját taposó Marshall Alan Page-dzsel karöltve sackelte az elkapót nem találó dallasi irányítót. Erre jött egy delay of game büntetés, majd third downnál egy bokamagasságban érkező snap, amit Staubach csak egy kevésre jutó futással tudott valamelyest megmenteni. A punt után újra a labda birtokába jutó hazaiaktól esztelen lett volna, ha mégoly kedvező mezőnypozíciójuk mellett, szükségtelen rizikót vállalnak. Nem is tették. McClanahan két belső futásával 8 yardot hoztak és a two-minute warning felé közeledve meghatározó fontosságú 3. és 2-vel jöhettek a felezővonalnál. A soron következő játékban Tarkenton jobbra iramodva option play-jel próbálkozott, de az előtte futó Foreman elmulasztotta megblokkolni Charlie Waters-t, s a safety így még a LOS elérése előtt felborította az irányítót. A remek védőjáték révén a vendégeknek maradt némi sansza az utolsó 1 perc és 51 másodpercre.

A Hail Mary

Ezek az esélyek 44 másodperccel a vége előtt már igen haloványnak tűntek. A Dallas Cowboys 4. és 17-tel következett saját 24-es vonaláról. A drive első játékában Roger Staubach remek passzal találta meg a comeback route-ot futó Pearsont az oldalvonal mellett, de onnantól minden dugába dőlni látszott a vendégek számára. A shotgun snapek még mindig a kelleténél alacsonyabban szálltak, és a Dallas irányítójának lélekjelenlétére és mobilitására volt szükség ahhoz, hogy az újabb hiba dacára Pearson first down elkapást produkáljon. A következő snap még pocsékabbra sikerült. Staubach kénytelen volt rávetődni a labdára, hogy legalább a fumble-t elkerüljék, s a sorozatban második malőr a Cowboys centerének, John Fitzgeraldnak a „fejébe” került. (Helyére egy újonc, Kyle Davis lépett a támadófal tengelyébe.) A 2. és 17-től két sikertelen passzkísérlet révén egyenes út vezetett a 4. és 17-ig. A szinte kilátástalan helyzetben Staubach legmegbízhatóbb célpontját, Drew Pearsont kereste, aki pontosan a felezővonal és a jobb oldalvonal találkozásánál, Nate Wright szoros őrizetében, elkapta a labdát. A lilamezes védők azonnal mutatták, hogy szerintük érvénytelen volt a megmozdulás, mivel a dallasi támadó csak a vonalon túl jutott a játékszer teljes birtokába, de a végső szót a játékvezetők mondták ki. A bírók úgy ítélték meg, hogy Pearson érvényes elkapást hajthatott volna végre, ha Wright nem taszítja ki a pályáról, s így életbe léptették a, tavaly megszüntetett, force-out szabályt és Chuck Heberling félreérthetetlenül jelezte a Cowboys first downját a pálya felezővonalánál. A hihetetlen play ugyanakkor csak a legközvetlenebb bajból rántotta ki a vendégeket, a fordításhoz további 50 yardot kellett megtenniük a maradék fél perc alatt.

Itt először Preston Pearson alakított egy felejthetőt, amikor kiejtette irányítója rövid passzát, majd a következő play-ben névrokona, Drew Pearson egy máig felejthetetlent. A visszaemlékezések szerint az önbizalomtól duzzadó Pearson már korábban arra biztatta Staubach-ot, hogy dobja neki előre a disznóbőrt, hiszen bármikor képes egy-az-egyben megverni Nate Wright-ot. A hosszú passznak most jött el az ideje. 2. és 10. 32 másodperc a lefújásig. Az ezúttal sem tökéletes, de legalább könnyen megszelídíthető snapet követően Staubach balra nézett és pump fake-elt, majd a jobbra futó Pearson felé hajította a labdát. A passz a Vikings 5-ösénél találta meg az elkapót és a vele lépést tartó cornert, Nate Wright-ot. Az elkapás pillanatában Wright a földön találta magát, így Pearson ha nem is könnyen, de visszafordulva aránylag zavartalanul szerezhette meg a labdát, mellyel, miközben kezével a jobb csípőjéhez szorította, besétált a célterületre. Touchdown! 17-14 a Cowboys-nak!

A hazaiak már a WR korábbi vitatott megmozdulásánál is protestáltak, de most tiltakoztak csak igazán. A lilamezes védők élükön az eset szenvedő alanyával, Wrighttal, a jelenetsort közelről figyelő safety-vel, Paul Krause-val és Alan Page-dzsel, azt kérték számon a bíróktól, kiváltképpen a field judge, Armen Terziantól, hogy miért nem dobott zászlót Pearson általuk szabálytalannak vélt megmozdulására, amivel eltaszította védőjét, és amivel tiszta helyzetbe került. A TV-felvételek alapján lehetetlen eldönteni, hogy valóban offensive pass interference jóvoltából került-e a Met saras gyepére Wright, vagy csak elcsúszott. A liga, még ha ez a mundér becsületének kötelező védelmeként tűnik is fel, korrektnek találta a bírók no callját, de talán a semleges nézők többsége sem vitatta a touchdown jogosságát arra rámutatva, hogy valószínűleg mindkét játékos dolgozott kissé a kezével.

A Vikingeket azonban nehéz volt meggyőzni a játékvezetői döntés helyességéről, s amikor percekkel később csak-csak előkerült a sárga zászló, az már Page túlontúl heves reklamálásának szólt. 15 yardos büntetés szinte lenullázta a Minnesota maradék csekély esélyét az egyenlítésre. A hátralévő három playből kettőben Fran Tarkentont bezsákolták, s a második sack után a rendkívüli találkozó utolsó másodpercei is leperegtek. Győzött és továbbjutott a vendég Dallas Cowboys. A hazaiak nehezen emésztették meg az újabb fájó fiaskót. A szurkolók indulatait különösen az általuk igazságtalannak hitt bírói verdiktek korbácsolták fel, mire ők, vagy közülük legalábbis egy, sajátos módon vett elégtételt azzal, hogy egy jól irányzott sörösüveggel fejbe dobta a bűnbaknak kikiáltott field judge-ot, Armen Terziant. A sérült játékvezetőt természetesen le kellett cserélni az utolsó másodpercekben és utóbb 11 öltéssel foltozták be a homlokán keletkezett sebet. (Az igazsághoz tartozik, hogy valójában nem a field judge, hanem az esethez közelebb álló head linesman, Jerry Bergman volt az ítéletért elsősorban felelő bíró, de Terzian teljes mértékben egyetértett Bergman no-interference calljával.)

Míg a sörösüvegtől sújtott sporin sebészkezek dolgoztak addig a rangadót követő sajtótájékoztatón Roger Staubach „nevet adott a” valójában nagyon is koros „gyermeknek”. (Korábban a mérkőzés utolsó pillanataiban eleresztett, kétségbeesés szülte passzokat sokan sokféleképpen nevezték, de egyik név sem ragadt meg véglegesen a köztudatban.) Amikor a győztes gárda irányítóját az újságírók arra kérték, hogy elevenítse fel a meccs hihetetlen és sorsfordító játékát, ő a következőképpen felelt: „Arra gondol, amikor Pearson elkapta a labdát és touchdownt csinált? Az csak egy Hail Mary passz volt. Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy összejött.” Staubach később magyarázatként hozzátette, hogy a döntő pillanatban behunyta a szemét, eldobta a labdát amilyen erősen csak tudta, majd gyorsan elmormolt magában egy imát. (Az Üdvözlégy Máriát, azaz a Hail Mary-t.) Ez a név ezután tartósan a hasonló körülmények övezte passzok sajátja maradt és ma is ekként él a sportot ismerők emlékezetében.

A Hail Mary híréhez, ismertségéhez járult hozzá az a „városi legenda” is mely szerint, a Vikings irányítójának Fran Tarkentonnak a Georgia állambeli Savannahban élő édesapja a meccs televíziós közvetítése közben éppen a nevezetes play-t látva szenvedett halálos szívrohamot. Valójában az idős férfit még harmadik negyed során érte el a tragikus vég, amiről fiát természetesen csak a találkozó után tájékoztatták. A sors furcsa fintoraként az elhunytat Dallas Tarkentonnak hívták.

Végszó

A fájdalmas emlékek dacára, melyet a minnesotaiakban a világhíres „desperation pass” idézett, az elkövetkező években akadt rá példa, hogy az ő imáik is meghallgatásra leltek. 1980-ben a Vikingek Tommy Kramer Ahmad Rashadnak adott Hail Mary passzával győzték le a Cleveland Browns-t 28-23-ra, s sikerükkel a bebiztosították helyüket a rájátszásban. Hét évvel később már a playoff első körében, igaz kevésbé kiélezett helyzetben, fogadta Mária újra kegyeibe az északiakat. A New Orleans Saints elleni összecsapás első félidejének záró akkordjaként Wade Wilson és Hassan Jones 44 yardos összjátéka révén hízott a Minnesota egyébként is tetemes előnye 31-10-re. Akkor, azaz 1987-ben a Vikingek csak az NFC döntőjéig jutottak, de egy évvel az „eredeti” Hail Mary után, rossz emlékeiket leküzdve, megint bekerültek a Super Bowlba. A nagy meccseket addig rendre elbukó csapatok viadalán azonban az Oakland Raiders törte meg az átkot és hódíthatta el első bajnoki címét. Az Ikervárosokban pedig még ma is várnak az áhított trófeára.

A Dallas valószerűtlen sikerét meglovagolva az 1975-1976-os rájátszás következő fordulójában lényegesen magabiztosabb és eredményesebb játékkal söpörte el az esélyesebbnek kikiáltott Los Angeles Rams gárdáját. A X. Super Bowlban a címvédő Pittsburgh Steelers-szel mérkőzhettek Tom Landry tanítványai. A viadal, hasonlóan a Hail Mary Game-hez, az utolsó pillanatig tartogatott izgalmakat és a három héttel azelőtti derbin történtekkel egyezően a hajrában az ellenfél négy pontos előnyét kellett ledolgozni a Cowboys-nak. A finisben a Steelers 38-asáról Roger Staubach egymást követően kétszer kísérelt meg Hail Mary-t dobni Percy Howardnak az ellenfél endzone-jába, de imái ezúttal süket fülekre találtak. Azok a bizonyos fülek talán a második kísérletet elcsípő pittsburghi safety, Glen Edwards fohászára voltak inkább hangolva, de az is lehet, hogy a védő a Hail Mary Game felvételeit elemezve egyszerűen csak jól „megtanulta a leckét”, s ezért nem született újabb dallasi csoda.

Dorkó Szabolcs (Szabler)