A Holy Roller

Az NFL legendáriumából kirobbanthatlan játékok, mérkőzések között eminens hely illeti meg az AFC Nyugati Csoportja két riválisának 1978-as összecsapását. Talán túlzás, hogy a ligatörténet legmázlisabb momentumait számbavevő rangsor, a megkérdőjelezhetetlen elsőségű "Immaculate Reception" után, a második helyre teszi a "Holy Roller"-t, hisz, amint látni fogjuk, az események alakulásában az égi halhatatlanok közbenjárásánál vagy a szerencse kiszámíthatatlan fogandóságánál lényegesen nagyobb szerepet játszott a földi halandók ravasz számítása vagy elképesztő futballösztönei, de mégis kitörölhetetlen nyomot hagyott a sportág történetében. A momentum rendkívüliségén túl jelentőséggel ruházza fel, hogy átírta a szabályokat és áttételesen közrejátszott abban, hogy a liga egyik mélyponton senyvedő franchise-a, a San Diego Chargers új, felvelé vezető úton induljon el.
 

Az 1978-as Chargers és Raiders

Az 1960-as évek elején még az AFL meghatározó csapatának számító Chargers az évtized végére csoportjának második vonalába szorult. 1966 és 1977 között a gárda egyetlen alkalommal sem végzett a West harmadik helyénél előrébb. Meghatározó játékosok kiöregedése vagy távozása (főként a védelemből, s jelesül annak sokáig rettegett védőfalából), valamint a konkurencia (Oakland és Kansas City) gyors megerősödése egyformán szerepet játszottak a San Diego szerencséjének változásában. Miután az egykori sikerek kovácsa, Sid Gillman már képtelen volt kihúzni a csapatot a csávából, s 1971-ben a Chargers zsinórban hatodszor végzett a divízió képzeletbeli dobogójának harmadik fokán, a legendás mester egy másik egykori Rams főedzőre (jómaga is korábban a Kosokat trenírozta), Harland Svare-re testálta az irányítást.

Svare-ről, aki Gillman utolsó évében az általános menedzseri teendőket látta el és kedélyesen tűrte, hogy norvég származása dacára „Svéd”-nek becézzék, az a hír járta, hogy túlzottan a védelemre összpontosítja energiáit és előnyben részesíti a rutinos játékosokat. A szakvezető nem is cáfolt rá hírére és, hetek leforgása alatt 21 tranzakciót lebonyolítva, teljesen felforgatta a Chargers keretét. Az ilyen jövés-menés rendszerint draftválasztásokban megmutatkozó áldozatokkal jár, de Svare aránylag olcsón megúszta, s csupán egy fontosabb későbbi picken adott túl a számos trade során. Cserébe olyan kipróbált, de talán karrierjük zenitjén már túl járó játékosok érkeztek, mint a Rams leendő Hall of Famer defensive endje, Deacon Jones, a Broncos védelmének kapitánya, az ugyancsak védőfalember, Dave Costa, az annak idején a kétszeres Super Bowl-győztes Packers-t erősítő DE, Lionel Aldridge.

A védelem új, noha éltes, lábakra állítása azonban 1972-ben nem hozta meg a várt eredményt és a San Diego csupán négy győzelemmel, ezúttal már az AFC Nyugati Csoportjának 4. helyére csúszva zárta a szezont. Az eredménytelenség miatt egyelőre csak az irányító, a 26 interceptiont dobó John Hadl feje hullott, akit a Rams-hez cseréltek. A posztra a draft harmadik körében Oregonból Dan Fouts érkezett, de az igazán nagy feltűnést a Colts legendás játékmesterének, Johnny Unitas-nak szerződtetése jelentette. A 40. életévét betöltött irányítótól csodákat nem várhattak, de abban bíztak, hogy egy év alatt kitaníthatja a jövő reménységének tartott Fouts-ot. A Chargers szerencsétlenségére Unitas sok megpróbáltatást átélt tagjai már nem bírták a megterhelést és csupán öt meccsen tudott pályára lépni, mielőtt végleg átadta a stafétabotot az idejekorán mélyvízbe vetett újoncnak. Dan Fouts megérezte a tapasztalt mentor hiányát és éretlen vezetésével, valamint egy roskatag védelemmel súlyosbítva, a csapat az előző évinél is haloványabban szerepelt. Harland Svare már idényközben lapátra került. A szakvezető nem csupán a túlkoros védők és Unitas leigazolásával hazardírozott és veszített, de nyakába lehetett varrni a Heisman-győztes Johnny Rodgers kiválasztását is az 1973-as draft elő körében, aki végül kikosarazta a Chargers-t és busásabb összegért Kanadába szerződött.

A mélypont azonban még hátravolt. Az 1973-as idény után a szezont a gárda mellett töltő pszichiáter, Arnold Mandell nyilvánosságra hozta, hogy milyen meghökkentő mennyiségben írt fel a Chargers játékosainak különféle fájdalomcsillapítókat, amfetaminokat. Az orvos tettét azzal indokolta, hogy szükségesnek érezte, hogy ellenőrzött keretek közé terelje a játékosok drogfogyasztását és megelőzze, hogy kétes eredetű utcai szerekhez nyúljanak. A ligát és főleg a közvéleményt mindenesetre alaposan fejbe kólintotta Mandell revelációja és a San Diego-i futballcsapatot a lehető legrosszabb színben tüntette fel. Az NFL első nagyszabású drogbotránya még nem hozott komolyabb eltiltásokat, a liga megelégedett a pénzbüntetésekkel. Az ekkor már ex-főedzőnek számító Svare-re 5000 dolláros büntetést, az érintett játékosokra (köztük Deacon Jones-ra, Dave Costa-ra, Tim Rossovich-ra) 3000-től 1000 dollárig terjedő bírságot szabtak.

Az 1974 januárjában szerződtetett új főedzőnek, Tommy Prothro-nak (elődjeihez hasonlóan korábban ő is az LA Rams-et edzette) szinte a nulláról kellett felépítenie az egykor szebb napokat látott klubot. Prothro első két idénye (5-9 és 2-12) eredményességét tekintve nem árulkodott előrelépésről, de az új mesternek egy jó drafttal sikerült az, ami Svare-nek tucatnyi trade-del sem: egy masszív és stabil védelem alapjait lerakni. A Chargers az 1975-ös draft első öt körében begyűjtött egy későbbi 3-szoros és 4-szeres Pro Bowler defensive tackle-t, Louie Kelcher és Gary „Nagykezű” Johnson személyében, egy leendő Hall of Famer DE-t, Fred Deant és két olyan defensive backet (Mike Williams és Mike Fuller), akik évekig a secondary alapemberei maradtak. Bár Kelcher, Johnson és Dean játéka a Chargers szurkolóiban már a hajdani Félelmetes Négyesük emlékét idézte, de Dan Fouts még messze volt attól, hogy benne egy új Jack Kemp eljövetelét lássák. A sérülésektől is megvert ifjú titánnak még érnie kellett, de 1976-ra már tapasztalt mentort, elismert offenzív géniuszt is kapott a Bengals-tól elcsábított offenzív koordinátor, Bill Walsh személyében. A ’49ers későbbi kitűnő főedzőjének azonban csak egy évig volt maradása San Diego-ban, s mivel szíve mélyén már ekkor vezetői megbízásra vágyott, a Stanford ajánlatát elfogadva a szezon végeztével továbblépett. Walsh azért kissé már feljavította Fouts játékát (bár 14 TD-je mellé 15 interception társult), és hátrahagyta a Cincy-ből magával hozott tapasztalt elkapót, Charlie Joinert, hogy egy leendő ütőképes offense alapköve legyen.

1977-re Prothro egy új irányítónak, a Buffalót és Rams-et megjárt James Harris-nek (az egyik első modernkori afro-amerikai játékos volt posztján) szavazott bizalmat, de sem ő, sem a Kanadából visszatérő Johnny Rodgers nem jelentett igazi gyógyírt a Chargers gyengécske támadójátékára, s így be kellett érniük a 7-7-es, noha már bíztatónak számító mutatóval. A következő idényben tovább folytatódott a szisztematikus építkezés. A Colts-szal háromszoros Pro Bowler futó, Lydell Mitchell megszerzése (mivel elkapásokban is ki tudott tünni) sokat ígért, de hasonlóan sokat vártak az Arizona State első körben draftolt ifjú elkapócsillagától, John Jeffersontól is. A feljavulóban lévő védelmet egy kétszeres Pro Bowler és Super Bowl-győztes safety, Glen Edwards tapasztaltságával vértezték fel, s így San Diegóban joggal bíztak a szűk évtized végérvényes lezárásában. Az 1978-as idénynyitón a Chargers, újra Fouts-szal a kezdőben, szolid, bár a káprázatosságtól mentes játékkal, verte meg egyik csoportellenfelét, a Seahawksot, hogy aztán lényegesen erősebb rivális ellen debütáljon hazai közönsége előtt.

A Raiders, mint évek óta minden szezonban, 1978-ban is Super Bowlra esélyes gárdának számított. Al Davis és John Madden egyik korábbi cikkünkben (Szellem a pályán) már bemutatott együttese 1978-ra nem sokat változott az előző évben főcsoportdöntőig, azelőtt pedig Super Bowlig jutó és ott győzelmet arató együtteshez képest. A Fosztogatók bírtak a liga egyik legütőképesebb támadópotenciáljával a veterán balkezes irányító, Kenny Stabler és első osztályú célpontjai, Fred Biletnikoff, Cliff Branch és Dave Casper jóvoltából. A védelem félelmetes hírét John Matuszak, Ted Hendricks, Phil Villapiano, Lester Hayes és Jack Tatum öregbítették. A kérlelhetetlen ütközései miatt ligaszerte hírhedt Tatum éppen az 1978-as előszezonban vitte véghez legismertebb megmozdulását, amikor egy Patriots elleni felkészülési meccsen úgy hagyta helyben az ellenfél levegőben lévő elkapóját, Darryl Stingley-t, hogy a játékos az elszenvedett sajnálatos gerincsérülés következtében élete hátralévő részére tolószékbe kényszerült. A szezon első tétmérkőzésén, mely az 1977-es AFC-döntő visszavágójának számított, viszont a Denver Broncos védelme paralizálta Stablert és társait és a Vadlovak 14-6-os győzelemmel gázoltak át az oaklandieken. A Chargers és a Raiders idény eleji rangadóján a hazaiak a jó start folytatása, míg az ezüst-fekete vendégek a pocsék kezdés kijavítása jegyében készültek.

A mérkőzés – 1978. szeptember 10.

Az első félidő

Rengeteg hibával kezdték a csapatok a csoportrangadót. Mind a Raiders, mind a Chargers elkövetett egy-egy fumble-t. A vendégek turnoverét könnyen három pontra válthatták volna a házigazdák, ám Rolf Benirschke kihagyta a 29 yardos mezőnygól-kísérletet. Az első negyed hajrájában azonban újabb lehetőséget kaptak Fouts-ék. A Fosztogatók saját 21-esükről hozhatták játékba a labdát, ám Ken Stabler és elkapója, Cliff Branch nem voltak egy hullámhosszon, amíg ugyanis a WR 10 yard megtétele után befelé vágott, addig Stabler arra számított, hogy az oldalvonal felé fordul majd, s így az átadás a tehetetlen Branch feje fölött a Chargers cornerbackjének, Hal Stringertnek kezébe szállt. Az ajándék jóvoltából a hazaiak az ezüst-feketék 35-öséről jöhettek.

A San Diego négy egymást követő futással masírozott előre, és a második negyed első play-ében, 3. és 1-nél, play action passzal ültették fel riválisukat. Noha tagadhatatlanul meglepték a védőket, de hatalmas szerencse is kellett ahhoz, hogy a játék végül jól süljön el. Dan Fouts a fake handoff után a középen megiramodó John Jeffersont célozta meg, de vagy az időzítéssel, vagy az irányzékkal lehetett baj, mivel a labda érkezésekor az elkapó annak még háttal állt. A gyorsan eszmélő vendég safety, Mike Davis bele is ütött a játékszerbe, ami viszont így az endzone végében álldogáló veterán tight end, Pat Curran kezei közé pattant. A szerencsés körülmények között esett TD-vel 7-0-s vezetéshez jutott a Chargers.

A hazaiak pontszerzése nem meg-, inkább felrázta a Fosztogatókat. Bár következő drive-juk úgy indult, hogy Gary „Big Hands” Johnson bezsákolta Stablert, de azt követően az irányító egy 40 yardos passzal találta meg a felezővonalnál a fly patternt futó Branch-et. A szédületes elkapást egy mínuszos futás követte, de Stableréket ez sem zökkentette ki ritmusokból és az újabb snap után a Kígyó olyasféle átadást varázsolt a középen meglógó tight end, Dave Casper markába, mint amit egy éve a legendás „Ghost to the Post” játék alkalmával. A 44 yardos összjáték révén a hazaiak 6-osáig nyomult a Raiders, s kedvező pozícióját újabb Stablertől Caspernek adott passzal váltotta 6 pontra. A play action meglepte a Chargers védőit és az álblokkolás után emberéről leváló, majd jobbra forduló tight end üresen kaphatta a játékszert. 7-7!

A gyors ütésváltást követően bekeményítettek a védelmek és egyszer-egyszer three-and-outon tartották a támadóegységeket. Az oaklandi próbálkozást a hazaiak második, ezúttal Fred Dean által jegyzett, sackje pecsételte meg. A remek védőjátékot követően újból szárnyra kaptak a kezdeményezést átvevő Fouts-ék. Az 1972-ben Heisman-győztes és néhány éves kanadai kitérő után 1977-ben az NFL-be visszatérő Johnny Rodgers két fontos first down elkapást csinált, majd az 1974-ben az Év Újoncának választott Don Woods futott el egy pazarul kivitelezett sweep révén az ellenfél vörös zónájáig. Innen ismét play action passzal kísérletezett a Chargers és Monte Jackson éppen a gólvonalnál nyomta le szabálytalanul a hazaiak elkapóját, Artie Owens-t. A defensive pass interference miatt természetesen a Raiders 1-esére állhattak fel „jumbo set”-jükkel Tommy Prothro tanítványai, és a főként az ilyesféle szituációkban bevetett erőfutó, Hank Bauer (aki csak névrokona volt a New York Yankees-zel hétszeres bajnok baseballsztárnak) első próbálkozásra bepréselte a labdát a célterületre. Az örömbe némi ürömöt vegyített, hogy a bizonytalan lábú Benirschke elhibázta a kötelező extra pontot, s így az eredmény „csak” 13-7-re módosult.

A félidő hátralévő perceiben már csak annyi említésre méltó történet, hogy az oaklandi Mark van Eeghen 34 yardos vágtájával a two minute warning előtt kecsegtető lehetőséghez jutottak a vendégek. Két minutum alatt csak 50 yardot kellett volna megtenniük a touchdownhoz, de innen Ken Stabler egyik passzkísérlete sem talált elkapóra, s így a várt izgalmak helyett a Chargers labdatartó futásaival kellett beérnie a hazai publikumnak.

A második félidő

A harmadik negyed úgy folytatódott, ahogy az előző abbamaradt, azaz a védelmek fojtogató dominanciájával. A hazai D annyiban látványosabban tette a dolgát, hogy újabb két alkalommal hajszolta labdaeladásba Stableréket. Különösen egy új szerzemény, a Steelers-szel két Super Bowlt nyerő veterán safety, Glen Edwards volt elemében. Az első oaklandi akciónál a munka dandárját a Chargers védőfala végezte el, amikor olyan elhamarkodott és erőtlen passzra kényszerítette a vendégek irányítóját, hogy a jól helyezkedő Edwardsnak csupán ki kellett nyújtania kezét a felé szálló labdáért. A második drivejuknak huszáros kezdéssel vágtak neki a vendégek, ám az ostor végül rajtuk csattant, mert a fly route-tal megint nagy játékra törő Branch nem tudta megszelídíteni az átadást szorosan védekező őrzőjével a nyakában, s ekként a disznóbőrt csupán tovapaskolni tudta. Egyenesen a szemből érkező Edwards markába.

Noha a dörzsölt védő alig 5 perc alatt két interceptionnel keserítette meg Ken Stabler és társai életét, de a Fosztogatók védelmét dicsérte, hogy a turnoverek kínálta lehetőségekkel nem hagyta élni a San Diego-i támadógépezetet. A bal oldali futások, főként Don Woods révén, hellyel-közzel még működtek, de a passzoknál Dan Fouts jószerivel csak futóira hagyatkozhatott. A hazaiak játékmestere még így is csak a jó szerencséjét áldhatta, hogy két kísérlete nem lett a szemfüles, de lyukas kezű Lester Hayes, illetve a középső linebacker, Monte Johnson zsákmánya. Az ezüst-feketék első sack-jüket is elkönyvelhették, amikor Willie Hall a szélső linebacker posztjáról rohanta le, majd teremtette földre Fouts-ot.

A San Diego-i védelem ugyanakkor már három zsákolásnál járt, és amikor a habozó Stabler Fred Dean ölelő karjaiban találta magát, a meglepetéstől a labdát is kiejtette. Nem sokon múlt, hogy a negyed harmadik vendégtámadása is labdavesztéssel végződjön, de ezúttal a Fosztogatók centere észnél volt és lecsapott a játékszerre. A fumble mindenesetre ért annyit, hogy az Oaklandnek saját célterületéről kelljen puntolnia. Noha a nagyszerű Ray Guy 69 yardra küldte a játékszert, de a házigazdák támadói rövidesen az ellenfél térfelén találták magukat. Kritikus 3rd down helyzetben a Raiders cornere, Lester Hayes bizonyult túlbuzgónak, és éppen az idény előtt bevezetett szabálymódosítás ellen vétve, 5 yarddal a LOS után sanyargatta meg a felügyeletére bízott elkapót. Azután 3. és 17-nél Hayes elengedte a hazaiak újonc ászát, John Jeffersont, aki a szükséges yardok megszerzése után az oldalvonal felé vágott és már a keresztező safety sem tudta megakadályozni őt az akrobatikus elkapásban. A ragyogó játék annyira feltüzelte Fouts-ékat, hogy a negyedik negyed első play-ében a futó, Bo Matthews a középen addig áttörhetetlen Raiders-védelmen átcikázva egészen a rivális 9-eséig vitte a támadást. Prothro itt megint Hank Bauert küldte be a darálóba és a halfback immáron második alkalommal igazolta, hogy valóban jó „orra” van az endzone-hoz, s ezúttal 2 yardról brusztolta be a labdát. Mivel a PAT nem maradt ki, a San Diego 20-7-es, tekintélyesnek tűnő előnyre tett szert.

A hajrában fordítani igyekvő Fosztogatók Morris Bradshaw 40 yardot hozó catch-and-run játéka jóvoltából kecsegtető helyzetbe jutottak, de előbb Glen Edwards villantott, amikor kitűnő ütemben ütött el egy passzt Fred Biletnikoff elől, majd 3. és 5-nél a hazaiak középső linebackere, Bob Horn időzített remekül egy kemény ütközést, amivel az elkapás befejezése előtt megszabadította a labdától Dave Caspert. A játékszert visszakapó Chargers-támadók erejéből ezután csak némi időhúzásra futotta, s noha a punterrel szembeni szabálytalanság miatt újabb lehetőséget kaptak, maguk képtelenek voltak még egy first downt kicsikarni. Az elszalasztott alkalom megbosszulta magát, mert az Oaklandnek ezúttal két play is elég volt a touchdownhoz. A harmadik szélső elkapóként balra kitolt Bradshaw előbb egy könnyű first down catch-et csinált, majd a sikeres „főpróba” után Stabler megint őt vette célba, s míg őrzője, Hal Stringert látszólag „elveszítette a napban” a magasra dobott disznóbőrt, addig a fürge WR biztos kézzel kaparintotta meg, s anélkül galoppozott be a San Diego endzone-jába, hogy egy pillanatra is lassítania kellett volna. A 44 yardos TD-vel és Errol Mann fontos extra pontjával 20-13-ra zárkózott fel John Madden csapata.

A felzárkózás azonban meg is akadt, mert hiába kényszerítette gyors three-and-outra ellenfelét az ezüst-fekete védelem, ha saját támadóik szintén megrekedtek három kísérleten. (A kulcsfontosságú megmozdulás megint Bob Horn nevéhez fűződött, aki olyan közelről kísérte Caspert, hogy az nem tudta birtokba venni a labdát 3rd downnál.) Hat perccel a lefújás előtt újfent Fouts-é és társaié lett a játékszer, s azt a hazaiak most már nagyobb becsben tartották. Egymást követték a first downok, még ha olyan szépséghibával is, hogy Charlie Joiner fontos elkapását követően kilépett az oldalvonalon túlra, s ezzel megállította az órát. Végső soron egészen a Raiders 40-eséig sikerült eljutniuk, s a szívós mars majdnem 5 percet emésztett fel a játékidőből. Amikor Jeff West puntját követően a Fosztogatók offense-e még egyszer és utoljára megkapta a labdát, már csak 1 perc és 7 másodperc maradt hátra a találkozóból. A hazaiak 6 pontos előnye ez alatt az idő alatt behozhatatlannak tűnt.

A Holy Roller

Ken Stabler a two-minute drill kiváló művelőjének számított. Noha ezúttal egy perc alatt kellett bizonyítania, de az Oakland javára szolgált, hogy mindhárom időkérését felhasználhatta az óra megállítására. A vendégek a csodával határos módon alig egy perc alatt négy play-jel a touchdown-szerzés kapujáig jutottak. Az első first downhoz kellett a legnagyobb mázli. A bal oldalvonal mellett Morris Bradshaw elsőre csak beleütni tudott a passzba, ám, noha annak megkaparintására őrzőjének is komoly sansza volt, azt végül mégis keblére tudta ölelni. A második játékot a futó, Pete Banaszak hozta egy checkdown-passzal jó néhány ráadás yardot szerezve, a legnagyobb nyereséget jelentő harmadikat pedig a Casper mellett kevés lehetőséghez jutó veterán tight end, Raymond Chester. Chester legszebb éveit idéző precizitással futotta meg a seam route-ot és a linebackerek feje fölött átívelt labdát megszelídítve a hazaiak 30-asán belülre vitte az akciót. Már csak 33 másodperc volt hátra és a Raiders-nek egy időkérése maradt.

Az újabb fontos first downt az addig jobbára „hallgatag” Biletnikoff szállította, amikor a passzért visszafordulva szinte centiméterekkel a földet érés előtt kapta el Stabler kissé pontatlan labdáját. Az utolsó timeouttal Maddennek megint meg kellett állítani az órát. 14 yarddal a cél előtt a vendégeknek 16 másodperce maradt a győztes TD elérésére. Az első kísérlet sikertelen volt. A San Diego cornere, Mike H. Williams focikapusokat megszégyenítő bravúros mozdulattal, ujjheggyel tolta ki az ívelt átadást az endzone sarkában felugró Biletnikoff elől. A második kísérletnél Stabler még a passzt sem tudta elindítani, ahogy viszont végül megszabadult a labdától, azzal olyan jelenetsort indított el, ami máig emlékezetes.

A Raiders irányítója a snap után nem látott szabadot elkapót és elkezdett jobbra táncolni. Csakhogy a Chargers szélső linebackere, Woodrow Lowe addigra már áthámozta magát blokkolóján és úgy tűnt biztosan bezsákolja Stablert. A sack az Oakland számára vereséggel ért volna fel, hiszen azt követően már nem lehetett volna lehetőség újabb play elindítására. Azonban az irányító, amint Lowe átkarolta, kiejtette a játékszert, ami előre, azaz a célterület irányába repült. Több játékos rástartolt, hogy a fumble nyomán szabaddá vált labdát megszerezze és a legjobb helyzetben Pete Banaszak volt, aki a Chargers 12-esétől látszólag csak két kézzel továbbpaskolni tudta a disznóbőrt. A labda már az 5-ösig jutott, ahol az azon fogást találni eleinte nem tudó Dave Casper addig „ügyeskedett” (a lábával is segítve), amíg az endzone-on belülre nem terelte. Itt a tight end zavartalanul ráfeküdt a játékszerre. A kaotikus másodperceket követően a játékvezetők, a hazai játékosok élénk tiltakozása ellenére, egyöntetűen touchdownt jeleztek, és Errol Mann extra pontjával a Fosztogatók kivívták a 21-20-as végső diadalt!

A meccs után Stabler a Raiders rádióközvetítéseit vezető Bill „Holy Toledo” Kingnek nyilatkozva elismerte, hogy szorult helyzetében, azon az alapon, hogy nincs mit veszítenie, szándékosan követte el a fumble-t. Állítólag később a másik két érintett, Banaszak és Casper is bevallotta, hogy az eseménysort nem csupán a vakszerencse, hanem saját kezük és lábaik szintén alakították. A legendás guard, Gene Upshaw humorosan úgy nyilatkozott az esetről, hogy a játék benne van a Raiders playbookjában és az a neve, hogy „Győzz minden áron!” Az őszinte vallomások ellenére nem jogos a bírókat hibáztatni a találkozó furcsa végkimeneteléért. Egyrészt nem létezett még akkoriban a playek utólagos visszanézésének lehetősége, másfelől pedig igazat kell adni Jerry Markbreit játékvezetőnek abban, hogy a fejleményeket látva nem volt egyértelműen megállapítható a szándékosság az oaklandiek megmozdulásaiban. (Még a közvetítés felvétele sem szolgál objektív bizonyítékul arra.) Mivel pedig a büntethető szándékosságot nem sikerült perdöntően tetten érni, ezért Stabler fumble-ját Banaszak faramuci labdaérintése és saját „ügyetlenkedése” után Dave Casper szabályosan vehette birtokba TD-t érően az ellenfél endzone-jában.

A liga vezetése, különösen Stabler vallomását hallva, tett róla, hogy ilyen még egyszer ne ismétlődhessen meg a futballpályán és 1979-ben a szabálykönyvbe iktatta, hogy a mérkőzés utolsó két percében vagy negyedik kísérletet követően bármikor a fumble-t csak a labdát elvesztő játékos szerezheti vissza. A furcsa play így átírta a szabályokat és az újságírók leleménye folytán „Holy Roller” néven került be az NFL történelemkönyvébe. A név a vélelmezett égi közbenjárásra (noha tudjuk, hogy ez valójában kevés szerepet játszott) és a labda utolsó néhány yardon történő gurulására, gurítására utal. (Ugyanígy hívják a házakhoz járó vagy köztereken szereplő igehirdetőket.)

Utószó

A „Holy Roller” hamar megakasztotta a San Diego lendületes idénykezdését és a szerencsétlen fiaskót további három követte. A legutóbbi alkalmával már nem Tommy Prothro volt a Chargers főedzője, aki 1-3 után, kirúgása nyilván már a levegőben lógott, maga köszönt el a csapattól. Utódja ismerős arcnak számított, hiszen Don Coryell 1961 és 1972 között a San Diego State futballcsapatát irányította és annak idején tanítványaival gyakorta látogatta meg a Chargers edzéseit, hogy lássa és megmutassa a mentorának tartott Sid Gillman miként végzi dolgát. A támadójáték avatott szaktekintélyének számító Coryell jól tudta mihez kezdjen a rendelkezésére álló „fegyverarzenállal” és rövid idő alatt a lehető legtöbbet hozta ki Dan Fouts-ból és játékostársaiból. Az új mesterrel a kormányrúdnál a San Diego 8-4-es mutatót hozott és 9-7-tel hosszú idő után először zárta pozitívan szezonját.

Coryellnek már csak egyszer volt alkalma a szakvezetők párbajában farkasszemet nézni egykori beosztottjával és tanítványával, John Maddennel. A „Holy Roller Game” visszavágóján, 1978. október 29-én a Chargers 27-23-ra legyőzte az egész idényben botladozó Raiders-t. Madden fiainak az utolsó fordulóban még azért is küzdeniük kellett, hogy pozitív mérleggel vessenek véget hullámzó idényüknek. Az Oakland, a Seattle és a San Diego egyaránt 9-7-tel állt az alapszakasz végén, és noha a közös ellenfelek elleni jobb mérleg a Fosztogatók javára billentette a mérleget és megszerezték az AFC West második helyét, a rájátszásról való lemaradás miatt ez nem vigasztalta az ezüst-feketék szurkolóit. Még nagyobb pofonként hatott, hogy az 1978-as idény végeztével John Madden a visszavonulás mellett döntött. A sikeredző talán a folyamatos teljesítménykényszer okozta feszültséget elégelte meg, mely már az egészségére is kihatott, és békésebb vizekre evezve végül a tv-közvetítések ás a számítógépes játékok egyik elismert arca és főként hangja lett.

Dorkó Szabolcs (Szabler)

Kapcsolódó cikk:
Szellem a pályán