A párbaj (2008) - VII. rész

1. A Dallas Cowboys a hét folyamán a trade deadline előtt megszerezte a Detroit Lions Pro Bowler elkapóját, Roy Williamst. A trade keretében a Lions Williams mellett egy hetedik körös draftpicket küldött a Cowboysnak. Ellenértékként pedig a Dallas a jövő évi első, harmadik és hetedik körös pickjét adta át a Detroitnak. A Dallas helyében adtál-e volna ennyit Roy Williamsért?

Lang Péter (Igor): Nem
Nagyon egyszerű a válasz erre a kérdésre: nagyon-nagyon kevés olyan játékos van, aki három draftpicket, közte pedig egy első és harmadik köröset megér. Egy-két irányító neve juthat esetleg az ember eszébe, esetleg egyik-másik elit futóra, vagy linebackerre gondolhatnak a merészebbek, de az elkapók körében nehéz lenne olyan játékost találni, akire esetleg azt mondhatná az ember, hogy jóval kimagaslik a többi WR közül. Márpedig egy első és harmadik kört az én véleményem szerint csak ilyen játékosra szabad szánni.
Roy Williams azonban még elsőszámú elkapónak is csupán kis túlzással nevezhető - tény hogy fizikális felépítése és tehetsége arra predesztinálja, hogy elit WR legyen, ám ezt egyelőre hosszútávon, több éven át nem sikerült bebizonyítania. 2006-os idénye brilliánsra sikeredett, és tavaly sem játszott rosszul, bár a 4. hét után csak egy meccsen sikerült TD-t szereznie. Idén is csak egy meccsen tudott háromnál több labdát elkapni, és a valóságbéli depth charton Calvin Johnson mögé szorult. Valószínűleg a legjobbkor jött tehát számára a váltás, és a Dallas csapatával mindenképp jól járt: a liga egyik leggyengébb csapatából a legerősebbe került, ráadásul Tony Romo nagy gunslinger hírében áll. Jason Witten és Terrell Owens mellett pedig biztosan nem fog túl sok alkalommal double teamet kapni, ideális csapatba csöppent tehát.
Egy második számú WR-ért azonban nevetséges ilyen sokat áldozni, pláne ha csak 1 évre volt biztos szerződése, mikor a trade lezajlott. Azóta ugyan egy 5 éves kontraktust kötött vele a Dallas (vagyis valószínű, hogy ez előre meg volt beszélve Roy ügynökével), de így is igencsak kockázatos húzás. Ha pedig megnézzük, hogy az elmúlt években milyen elkapókat tradeltek és milyen áron, egyértelműnek tűnik, hogy a Dallas igencsak túlfizette a remekül taktikázó Lions managementjét. Tavaly Chris Chambers egy második körös jogért cserélt gazdát, Randy Mosst pedig egy 4. körös cetliért sikerült a Patriotsnak lenyúlnia 2007 áprilisában - az is rablás volt, csak ott a bostoniak lopták meg Al Davis csapatát.
Azonban ha megnézzük az idei draftot, a WR kategória igencsak erős: egy Michael Crabtree/Jeremy Maclin/Darius Heyward-Bey kaliberű játékost az első körben, és egy tehetséges harmadik körös corner vagy OL embert a harmadikban (vagy pedig fordítva) lehetett volna Roy Williams árán szerezni. Bár csak áprilisban derül majd ki, kiket is választ a Lions, és hogy kiket húzhatott volna a Dallas Roy Eugene Williams helyett (bár ha engem kérdeznek én a "Roy WR Willams" nevet íratnám a saját mezemre az ő helyében), nincs kétségem afelől, hogy Jerry Jones rossz vásárt csinált, és az én helyében én biztosan nem léptem volna meg ezt az üzletet.

Gaál Sándor (gsn): Igen
Amikor elvállaltam ennek az oldalnak a képviseletét, eszembe jutott annyi és annyi megnyilvánulás, amely azt mondta, hogy ennyit egyetlen játékos sem ér meg, amely arra irányult, hogy Jerry Jones mennyire sokat adott Royért. Most pedig mondják ezek a hangok, hogy felesleges elolvasni ezt a pár sort, megígérem, tanulságosabb lesz, megfontolandó, és lehet, a végén még át is pártol az igen oldalára pár ember.
Roy Williams az NFL csapatok harmadánál elsőszámú elkapó lenne, harmadánál versenyben lenne az első WR posztért, és csupán a csapatok kisebbségénél szorulna a második helyre. Tehát elméletben első WR-nek járó fizetés illeti meg, és egy csere során is az értéke meg kell egyezzen egy elsőszámú WR tradeértékével, aki Pro Bowl szereplést tudhat maga mögött, képes 1000 yard felett termelni, és megbízható célpontnak számít.
A franchise taggel ellátott játékosokat két első körös pickért lehet elvinni, ehhez képest a fent említett ellenérték még nem kiemelkedő. Van olyan eset, hogy egy franchise képes olyan kezdőjátékosát is franchise taggel ellátni, aki nem biztos, hogy más franchise számára akkora értéket jelent (pl: Jeff Backus franchise tage anno, éppen a Lionsnál). Ebből megérthetjük azt is, hogy egy tradenél nem feltétlenül azt kell csupán mérlegelnünk, hogy a játékos megér-e ennyi és ennyi picket, hanem azt, hogy az adott csapatnak megéri-e. A válasz egyszerű, a Dallas Cowboys az a csapat, amely számára megéri. Dallasban van egy igen jó támadófal, egy remek QB (Romo), egy elfogadható RB állomány a Pro Bowler Marion Barberrel az élen, egy kimagasló TE (Witten), egy klasszis WR (TO), de nincs második WR, csupán 3-4 olyan elkapó, akik megfelelő harmadik opciók lehetnek. Védőoldalon találunk egy alulértékelt védőfalat, három jó pass rusher OLB-t, ILB poszton remek mélységet, és egy olyan secondaryt, amely sérülésekkel küzd, de alapvetően, ha mindenki egészséges, kellő mélysége van. Nem látok összességében a Cowboysban más posztot, amelyen szükség lenne komolyabb erősítésre az elkövetkezendő 2-3 évet figyelembe véve (és a sérüléseket leszámítva), mint a második elkapó. Szó volt arról az elmúlt heti Wittennel foglalkozó kérdés kapcsán is, hogy nagy valószínűség szerint egy második WR lesz az, akit a drafton megszerez a csapat. Erre a trade következtében nem kerül sor. De ne feledjük, mennyivel jobban járt így a Boys. Megszereztek egy zöldfülű rookie helyett egy biztos játékost, aki az NFL-ben már bizonyított, hogy képes kiváló teljesítményre. Sajnos mindig rizikós a draft, és sohasem lehet tudni, ki fut be szép pályát, és ki semmilyet. Sok elsőkörös elkapó volt az NFL történetében, akiből hozzáállása, playbook tanulási problémái, sérülései, visszaeső teljesítménye miatt nem lett semmi. Ezzel szemben Roy egy biztos befektetés. De mégis, mennyiben fizette túl a csapat ezt a potenciális első körös picket? Van itt egy harmadik kör végi pick, egy hatodik kör végi pick (ami igazából nem a vége, hiszen a hatodik kör végén sok kompenzációs pick is szerepel), és kapott a Lionstől egy hetedik kör eleji picket. A hatodik-hetedik körös pickek, bár lett ebből a tartományból pár kezdő vagy Pro Bowler, nem sikersztorik általában. Az itt nyert játékosok nagy része special teamben köt ki, és sohasem lesz kezdő, semmivel sem viszi többre, mint egy nem draftolt szabadügynök, aki csapatról csapatra jár majd pályája során. Az ilyen hátul választott játékosok körülbelül 2-2,5 %-a lesz kezdő pályafutása során. És ne feledjük, a két pick meglehetősen közel van egymáshoz a valószínűsíthető szezon végi mérlegek miatt. Az igazi bónuszérték, amivel megfizette a Cowboys azt, ami egy kiforrott és egy drafton választott, tapasztalatlan, de remek tehetség között fennáll, egy harmadik kör végi pick. Nem gondolom, hogy egy 26 éves, fiatal, de már bizonyított játékosért egy harmadik körös pick sok lenne, egy 20-23 éves, NFL-ben semmit sem produkáló, leendő újonccal szemben. Vehetjük kockázati prémiumnak is ezt a picket, amelyet azért ad át a Cowboys, hogy a draft bustot elkerülje és egy bizonyított játékost nyerjen általa. Egy harmadik kör végi pick értéke magasnak mondható, abból a szempontból, hogy az itt nyert játékosok 60 %-a lesz körülbelül kezdő pályafutása során minimum 2-5 évig. Erről mondott le a Cowboys akkor, amikor megszerezte az elkapót. Egy potenciális hosszabb-rövidebb időre kezdőként pályára lépő játékosról.
Mondhatjuk, hogy a Detroit magas árat szabott, hogy jól jártak vele, de ha belegondolunk, hogy a Dallas mennyi tehetséges játékossal rendelkezik, és mennyire nincs igazán szükségposztja a jó második WR-en kívül, azt mondhatjuk, megtehették. Ha én lennék Jerry Jones, megkötöttem volna ezt az üzletet, hiszen (a sérülések okozta rövidtávú problémákat leszámítva) a csapatom egyetlen hiányposztját tömtem be évekre egy NFL szinten nagyon jónak számító játékossal. Innentől nincs más dolga a Cowboysnak, mint egyben tartani ezt a keretet az elkövetkezendő években, tehetséget tekintve ez a keret bármire képes lehet…

2. Van két olyan QB jelenleg a ligában, akikről játékukhoz képest keveset beszélnek. Velük kapcsolatban mindenki pesszimista volt az idényt megelőzően, még a csapatok szurkolótábora is. Ezzel szemben, mind a 49ers irányítója, JT O’Sullivan, mind a Bears QB-je, Kyle Orton jó formában játszik. Mindkettejüktől gyengébb játékot vártak el, de ahogy múlnak a hetek, egyre inkább úgy tűnik, hogy mindkét QB képes többre is. O’Sullivan vagy Orton zár-e több passzolt yarddal 2008-ban?

Lang Péter (Igor): JT O’Sullivan
A válasz jóval nehezebb erre a kérdésre, ám mivel jobbnak érzem a csapatban szereplő WR brigádot, ezért a 49ers mellett döntök, és JT O’Sullivanre tenném a voksomat.
A két irányító nagyon hasonló módon játszott eddig az idén: mindkettőjüknek volt brilliáns meccse: O’Sullivan a Seahawks ellen aratott hosszabbításos meccsen brillírozott (320 yard és 1 TD, annak ellenére, hogy 8 sacket volt kénytelen elszenvedni), míg Orton a Lions ellen iskolázott, 334 yarddal és 2 TD-vel. Az összesített mutatók alapján is egyelőre a Chicago új írányítója tűnik hatékonyabbnak, de év végére O’Sullivan lesz az aki, több yarddal fog zárni.
Ennek egyik legfőbb oka, hogy a 49ers továbbra is sebezhetőbb, gyengébb csapatnak tűnik, vagyis előreláthatólag többet fog játszani hátrányban, mint a Bears. Ha pedig egy csapat hátrányban játszik, kénytelen a passzjátékot erőltetni (így jutott Jon Kitna is 4000 yard fölé tavaly), a 49ers tehát sokat fog dobálni a hátralevő meccsek negyedik negyedében.
Másrészt bár a két csapat támadójátéka nagyon hasonló: erős futójáték és kiváló TE-k, közepesnek nevezhető WR-részleg, és kérdéses OL, ha választani kell, akkor inkább a 49ers WR osztagának dobálnék szívesebben. Isaac Bruce idén egyelőre brilliáns (16 elkapás, több mint 300 yard, 4 TD), Arnaz Battle (19) és Bryant Johnson (13) kiegészítő WR-ként közepes teljesítményt nyújtanak, a két checkdown célpont pedig egyelőre remekel, a legtöbb elkapással (22) Frank Gore büszkélkedhet, míg Vernon Davist (11) gyakran használják blokkolásra vagy figyelemelterelésre - de épp ettől lesz még veszélyesebb célpont; a majd 15 yardos elkapási átlaga pedig még a WR-ek közt is remek mércének számítana. Josh Morgan, a csere TE Delanie Walker és Allen Rossum elvétve kap szerepet, ám mindent összevetve ez egy egész szolid osztag.
A Bearsnél is egyelőre Forte (27) és Olsen (16) a két legbiztosabb passzelkapó, sőt Desmond Clark is gyakran játékban van (14), míg a WR-ek között zajlik a kísérletezés. Egyelőre Devin Hester nem teljesen váltotta be a hozzá fűzött reményeket elkapó poszton, 16 elkapása és főképp 12 yardos átlaga némileg csalódást keltő, Rashied Davis (19) és Brandon Lloyd (15) pedig ugyan eltengnek-lengnek a pályán, és megkeresik a betevőre valót a családnak, de azért a világot nem váltották meg. Sokatmondó, hogy a Medvék egyetlen 40+ yardos elkapásával Greg Olsen büszkélkedhet, a 49ersnél legalább Bruce személyében van egy igazi deep threat, és a WR osztag is mélyebbnek tűnik.
Ha nem történik sérülés egyik csapatnál sem, akkor mindkét irányító egy közepes évet zárhat 20-25 TD és 3000 yard körüli teljesítménnyel - ám a már említett erősebb ellenfelek és a hátrányban való játék okozta kényszer, és a jobbnak tűnő WR-osztag (főképp Isaac Bruce) miatt O’Sullivanre tippelnék ebben a fifty-fiftynek mondható kérdésben.

Gaál Sándor (gsn): Kyle Orton
A Bears szurkolóin kívül a szezont megelőzően senki sem hitte el azt, hogy 2008-ban produktív lehet a csapat támadójátéka. A szezon eddigi mérkőzései megadták a választ, a szurkolók optimizmusa ezúttal felülmúlta a szakértők jóslatát, a Bears egészen ügyesen boldogul a labdával idén. A rookie RB, Matt Forte mellett a támadójáték sikerének kulcsa Kyle Orton, a Rey Grossmant a kezdőből kiszorító irányító. Az eredendően game manager QB prototípusának számító Orton, aki mind 2005-ös kezdő időszakában, mind a tavalyi év végén elsősorban a csapat futójátéka mellett a hibái minimalizálására tört, jelenleg már túlnőni látszik ezen a szerepkörön. Néha már-már azt érzi az ember, hogy Orton több annál a QB-nél, akinek az edző egy utasítást ad a mérkőzés előtt, amely tartalmát tekintve ennyi: ne hibázz, vigyázz a labdára! Különösen a Detroit és Atlanta elleni meccseken tündökölt Orton, ami természetesen köszönhető az ellenfelek védelmi „hatékonyságának” is. De a Tampa elleni hosszabbításos meccsen bemutatott 268 yardos produkciója is kiemelendő, márpedig passz ellen a Bucs igen jónak számít. Orton jelenleg majd 100 yarddal előzi meg a Martz offenseben, egy passzorientáltabb sémában szereplő O’Sullivant. Azonban hiába Mike Martz a 49ers koordinátora, a csapat játékában legalább olyan fontos a futás, mint a passz. Frank Gore ennek a csapatnak a mindenese. A Bears támadójátékában hasonló szerepe van Forténak. Orton fő célpontjai és O’Sullivan célpontjai között maximum abban találhatunk különbséget, hogy a 49ersnél a TE-ek szerepe kisebb. A keretben található elkapók hasonlóak. Úgy gondolom, amennyivel jobb a 49ers WR állománya, annyival erősebb TE-ek terén a Bears. Fontos szempont a Bears szempontjából, hogy Devin Hester hétről hétre többet játszik, az elmúlt két hétben nagyon pozitív jeleket mutatott.  A játékosállomány nem határozza meg jelentősen egyik vagy másik QB eredményességét. A legnagyobb különbség jelenlegi állapotában a két O között a támadófal hatékonyságában van. Orton egy sokkal jobb fal mögött dolgozik, amely hagy időt a döntésre. A sok WR-es felállásokat alkalmazó Martz O egyik legnagyobb hibája viszont, hogy többször érnek oda a QB-hoz az ellenfelek, többször sackelik, siettetik. A rendszer maga is oka a sackeknek, de az is, hogy idén a San Francisco falemberei nem nyújtanak elfogadható teljesítményt. Meccsenként négyszer sackelik O’Sullivant, és jó néhányszor érnek oda hozzá. Gyengébb védelmek ellen is megmutatkozott idén ez a hibája a 49ers offensének, amikor O’Sullivan elmaradt a várható yardmennyiségek felhalmozásától ennek is köszönhetően. És hosszú távon ez befolyásolja majd a játékát. Nem lehet ennyi ütközést elbírni egy idényen át úgy, hogy végigjátssza egy játékos a szezon minden percét. Elképzelhető, hogy Orton egy 16 meccset végigjátszó O’Sullivant is megelőzne yardmennyiségben, hiszen a sorsolások hasonló erősségűek, még akkor is, ha a Frisco csoportja könnyebb, de véleményem szerint, ha ilyen lesz továbbra is a QB védése a 9ersnél, O’Sullivan könnyedén kidőlhet hosszabb-rövidebb időre.

3. Az idei év során nemcsak a csapatok szereplése terén találkozhatunk meglepetésekkel. A játékosok között sokan vannak, akik csalódást okoztak, de legalább ennyien felülmúlták az elvárásokat és kellemes meglepetést produkáltak. Ki az idei szezon eddig legnagyobb meglepetését okozó játékosa?

Lang Péter (Igor): Julius Jones (RB, Seattle Seahawks)
Ez egy igazán jó kérdés, számtalan név ötlött eszembe: Matt Ryan, LeRon McClain, Michael Turner, Isaac Bruce, Cortland Finnegan, Tony Brown, Takeo Spikes, LaMarr Woodley, Chris Horton - játékosok, akik egyelőre mind messze-messze túlszárnyalják azt, mind amit szezon előtt vártam tőlük, és a legtöbbjük kiváló játékot nyújt saját posztján. Végezetül azonban egy olyan futó mellett döntöttem, akit korábban szinte minden egyes alkalommal elmarasztaltam, és nem tartottam képesnek arra, hogy kezdő futó lehessen az NFL-ben, ám az idén eddig mutatott teljesítményével megcáfolta várakozásaimat: számomra az év eddigi kellemes meglepetése Julius Jones.
Jones 5 meccsen kapott lehetőséget, és 90 cipelésből 417 yardot szorgoskodott össze, ezzel amúgy a nyolcadik legjobb futó jelenleg a ligában; holtversenyben van Larry Johnsonnal, megelőzi LaDanian Tomlinsont, Chris Johnsont, Edgerrin Jamest, és sok más nagy nevet. A futásonkénti 4.6 yardos átlaga is kiváló, messze pályafutása legjobbja és ebben a kategóriában alig marad el Clinton Portis, Michael Turner, Steve Slaton vagy Ronnie Brown mögött. Ráadáasul bebizonyította, hogy elbírja a meccsenkénti 25-30 futást, sőt igazából akkor nyújtott jó teljesíményt, amikor legalább húsz alkalommal kapta kezébe a lasztit meccsenként. Sőt, a belső futásoknál is egyre jobban teljesít, és egyre-másra szállítja az 5-8 yardos futásokat (nem pedig 50-60 yardos galoppokból szerzi yardjai nagy részét), amelyet korábban Dallasban nem nagyon láthattunk tőle. Ha már itt tartunk, szögezzük le a tényt az idén egyelőre sokkan jobban játszik, mint egykori futótársa, Marion Barber III.
Két kiváló meccse volt az idén: a Frisco ellen 126, a Rams ellen 140 yardot futott (összesen 48-szor cipelve a labdát) és mindkét meccsen elért egy-egy touchdownt is - a Rams ellen győzelemmel zárt a csapat, a 49erstől pedig hosszabbításban kaptak ki egy már megnyert mérkőzésen. A másik három találkozón (Bills, Giants, Packers) összesen 42 lehetőséget kapott, és csak 150 yardra tellett tőle, ezeken a meccseken a Seahawks sima vereséget is szenvedett. Lehet tehát fanyalogni, hogy csak a gyenge védelmek ellen játszik jól, ám én fordított következtetést vonnék le: amikor Jones elegendő lehetőséget kap arra, hogy vállán cipelje a számtalan sebből vérző csapatát (Hasselbeck, krónikus WR-hiány, gyenge védelem), eddig nem keltett csalódást. Amikor azonban Holmgren megpróbálja a passzjátékkal megnyernie a meccset, vagy legalább visszakapaszkodni a hátrányból, a csapat csak még súlyosabb zakóba szalad bele. Ha Julius Jones vagy Charlie Frye közül kell választani, hogy melyikük kezébe adom a labdát, hogy megnyerje a meccset a csapat számára, én biztosan a futó mellett döntenék.
Mea culpa Julius, csak így tovább a továbbiakban is - bizonyítsd be a szurkolók számára, hogy van élet Seattle-ben Shaun után.

Gaál Sándor (gsn): Jason Campbell (QB, Washington Redskins)
Nagyon-nagyon sok játékost lehetne kiemelni, de senki sem tudja megelőzni nálam Jason Campbellt.
2004-et írtunk, az Auburn Tigers veretlen szezont produkált, ennek ellenére nem vehetett részt a National Championship Game-en. A gárda két legnagyobb sztárja Ronnie Brown és Cadillac Williams voltak, a kétfejű futószörny hétről hétre hozta a meccseket a csapatnak. Ennek a gárdának hívták úgy a QB-jét, hogy Jason Campbell. A futók árnyékában egy igencsak jó idényt zárt, mégis kisebb meglepetést keltett, hogy az első körbe becsúszott végül a drafton. A 2004-es volt Jason legjobb egyetemi idénye. Éppen a harmadik offenzív koordinátor segítette a munkáját négy éves egyetemi pályafutása alatt. Egy West Coast szerű sémát játszott a Tigers. Azóta eltelt négy év, Jason Campbellel negyedik koordinátora dolgozik az NFL-ben, de egy a lényeg, végre a West Coast offenseben játszhat ismét. És ez hihetetlenül fekszik neki. Amikor Jim Zorn átvette a csapatot, és kijelentette, hogy a futójátékra továbbra is építeni fognak, illetve ehhez hozzáveszik a passzjáték fejlesztését, gondoltam arra, hogy Campbellnek ez jót tehet. De lássuk be, az optimista előretekintés kevés. A lényeg az, hogy Jason Campbell három éve alatt képtelen volt első körös pickként konzisztens játékot nyújtani, fejlődése minimális volt, jelek elvétve látszottak teljesítményén. Sokat hibázott döntéshozásban, védelemolvasásban, és még egy jó futójáték mellett sem tudott megfelelni még a game manager szintnek sem. Ez idén megváltozott. Az indulás nem volt annyira felemelő, hiszen a Giants ellen olyan gameplannel és playhívásokkal állt elő Jim Zorn, hogy a Redskins drukkereket az agyvérzés kerülgette… Azóta viszont egy teljesen más Washingtont látunk a pályán. Köszönhető ez a fal feljavulásának, Clinton Portisnak, és Jason Campbellnek. Campbell nem hibázik, nem dob el olyan labdákat, amiket akár tavaly is, két védő közé, három védő közé... Játékának színvonalát jellemzi, hogy 1292 passzolt yardja mellett, 115 sikeres passz után sem dobott interceptiont, egyedül az összes kezdő QB közül. Az, hogy Chris Cooleyval megérteti magát, nem csoda, de hogy Santrana Mossból és Randle Elből is képes olyan teljesítményt kihozni, amit már-már nem hittünk, hogy bennük van az elmúlt évek gyengélkedése után, az szép teljesítmény. Fantasztikus az összhangja a kezdő elkapóival. Bár, mint említettem, optimista voltam Campbellel kapcsolatban, ezt én sem vártam tőle. Ha így folytatja, esélye lehet az első Pro Bowl meghívójára év végén.