A WFL és az 1974-es World Bowl

Az ötlet és előzményei

Az 1960-as években az American Football League, az AFL példája bebizonyította, hogy lehetséges eredményes és sikeres versengés a profi futballt domináló NFL-lel. A két rivális ellentétének véget vető egyesülés révén az AFL valamennyi csapata helyett kapott az NFL-ben, s oda magukkal vihették játékosaikat, eredményeiket, hagyományaikat is. Az események jelezték a sportág népszerűségének növekedését, azaz hogy Amerika futballszerető lakossága képes eltartani még több futballcsapatot. A televízió elterjedésével egyre több szurkolóhoz el lehetett juttatni kedvenc csapatának mérkőzéseit és sikerült a sport iránt addig mérsékelten érdeklődő vagy érdektelen nézők tömegeiből lelkes rajongókat faragni. A közvetítésekből származó bevétel, az ismertség szétsugárzásából adódó áttételes hasznon túl, a klubok összbevételének mind tetemesebb részét tette ki. Röviden szólva az 1970-es évek elején nem tűnt rossz üzletnek a profi futballba fektetni és a hosszú távú kilátások még ígéretesebbnek látszottak. Éppen ezért nem volt meglepő, hogy akadtak olyan vállalkozó szellemű üzletemberek, rosszabb esetben kalandorok, akik pénzt fialó lehetőséget láttak egy újabb futball-liga elindításában.

Az 1973-ban életre hívott World Football League szellemi atyja, majd első vezetője Gary L. Davidson már nagy gyakorlattal rendelkezett a nagy amerikai ligák elsőbbségét megkérdőjelező, hegemóniáját kikezdő „rebellis” ligák létrehozásában. A kaliforniai ügyvéd 1967-ben az NBA-vel konkuráló American Baskettball Association (ABA), 1972-ben pedig az NHL-lel harcba bocsátkozó World Hockey Association (WHA) megszületése körül bábáskodott. Ezek a kezdeményezések 1973-ban ha nem is virultak, de éltek (s olyan későbbi klasszisoknak nyújtottak első lehetőséget, mint Julius Erving, Moses Malone, Wayne Gretzky és Mark Messier), s az AFL sikere is arra biztatta Davidsont és társait, hogy érdemes lehet a profi futballban szerencsét próbálni. A főszervező hívószava a játékosok felé az volt, hogy a WFL-ben azok is megmutathatják tehetségüket, akik az NFL-ben nem kaptak lehetőséget, a közönségnek támadóbb szellemű, izgalmasabb játékot ígért, a potenciális befektetőket pedig azzal igyekezett a ligához csábítani, hogy itt sokkal kevesebb pénzért juthatnak saját csapathoz.

Az alapító atyák

Az utóbbi dolog persze irdatlan veszélyt hordozott magában. Az árengedmény ugyan elviekben rendkívül szélesre szabta a lehetséges vállalkozók körét, de ezzel olyan kalandorszellemű, rövid távú haszonra ácsingózó embereknek is teret hagyott, akik nem feltétlenül rendelkeztek stabil pénzügyi háttérrel. Ezek a befektetők valószínűleg sem képesek, sem hajlandóak nem voltak arra, hogy egy klub működéséből adódó kezdeti veszteségeket lenyeljék, és tartani lehetett attól, hogy ők lesznek az elsők, akik hátat fordítanak a süllyedésnek induló hajónak. A diszkont árak ellenére a pénzes vállalkozók nem tolakodtak, hogy bevásárolják magukat a WFL-be. Több klubot Davidson saját ismerőseinek és korábbi üzleti partnereinek juttatott. Az első körben olyan üzletemberek kaptak csapatot, akik a WHA-ban, Davidson hokiligájában is tulajdonosok voltak. A New England Whalers társtulajdonosainak Howard Baldwinnak és Robert Schmertznek jutott a bostoni illetve New York-i franchise. A Winnipeg Jets tulajáé, Ben Hatskiné lett a hawaii gárda. Nick Mileti, a clevelandi sportmágnás (aki az évek folyamán rendelkezett érdekeltséggel az Indians baseballcsapatánál, a kosaras Cavaliers-nél és a WHA-és Crusaders-nél) nem kívánt tengelyt akasztani a nagy hagyományokkal rendelkező Browns-szal és Chicagóba tette át leendő együttesének székhelyét. Az anaheimi csapat egy korán meggazdagodott szállítási vállalkozó, Larry Hatfield kezébe került, akit Davidson a közös country club-béli tagságuk révén ismert meg. A legtőkeerősebb mágnásnak a torontói filmproducer, John Bassett Jr. számított, akinek zsebében volt a Toronto Toros jégkorongcsapata, de aki édesapja tömött pénztárcájára és befolyására is számíthatott. Az idősebb Bassett a helyi újságokat és a CBC-t (Canadian Broadcasting Company) birtokolva az északi metropolisz egyik legnagyobb hatalmassága volt.

A nehézségek hamar jelentkeztek. Howard Baldwin nem tudott elég tőkét összegyűjteni ahhoz, hogy talpra állíthassa a Boston Bullst, így még 1974 januárjában arra az elhatározásra jutott, hogy csapatát beolvasztja a New York-i alakulatba, mely a „frigy” után a Stars nevet kapta. A Chicagóban szerencsét próbáló Nick Mileti hamar letett arról, hogy saját együttessel álljon ki, és többségi tulajdonrészét 440 000 dollárért eladta egy helyi építési vállalkozónak, Thomas Origernek, aki új „játékszerét” Chicago Fire névre keresztelte. A gazdasági nehézségekkel küzdő Hatskin szintén gyorsan megszabadult a Hawaiians-tól és egy három fős befektetői csoportnak adta át a franchise jogait. A detroiti együttes ezzel szemben egy 33 fős kompániáé lett, amelybe egyformán helyet kaptak üzletemberek, orvosok és ügyvédek.

Kalandorok kíméljenek!

A WFL még neki sem vágott első idényének máris követhetetlen tulajdonosváltásokon esett át, ami jelezte, hogy milyen gondok várhatnak rá, ha beindulva valóban nyelni kezdi a pénzt, anélkül, hogy busás hasznot termelne. Feltűntek a színen obskúrusabb figurák is a szónak abban az értelmében, hogy inkább rájuk illettek az üzletet szimatoló, de áldozatokra aligha kész kalandorok, mint felelősségteljes befektetők ismérvei. Francis Monaco gyógyászati laboratóriumaihoz és a legendás linebackerrel, Dick Butkus-szal közösen tulajdonolt éttermeihez csapta a jacksonville-i klubot és alelnökévé rögtön feleségét tette meg. A korábbi tengerészeti robbantási szakértő, William Putnam lelki szemei előtt a zsúfolásig telt és csapatának drukkoló Legion Field képe derengett, és a NHL-es Philadelphia Flyers, majd a Atlanta Flames bölcsőjét is ringató üzletember meggyőzte a bárpultosból és titkárnőből mágnásfeleséggé avanzsált Carol Tygart Stallworth-ot, hogy férje pénzével szálljon be az üzletbe és legyen a Birmingham Americans elnöke. A philadelphiai klubért egy hajdani vízimentő jelentkezett be, ám nemhogy a jogokért járó 600000 dolláros price taget nem tudta előteremteni, de azt az 50000-et sem, amivel a liga előleg gyanánt hajlandó lett volna beérni, amíg az illető befektetőket mozgósít az összeg többi részének befizetésére.

Bolygó Északiak és Nagykövetek

A tulajdonosokon túl a csapatok otthonait sem volt egyszerű biztosítani. A New York-i Csillagoknak az elhanyagolt, düledező és alig 20000 drukkert befogadni képes Downing Stadiumban kellett volna tündökölniük és csak reménykedhettek abban, hogy amint befejeződik a Yankee Stadium felújítása, helyet kaphatnak a lényegesen nagyobb létesítményben. A Detroit Wheels nem költözhetett a Lions-szal közös társbérletbe és végül egészen az Eastern Michigan University Ypsilanti helységben lévő campusáig kellett zarándokolniuk, hogy játszóhelyet találjanak. A Rynearson Stadiumban mindössze 23000 szurkoló fért be, de ami a Wheels-nek még fájóbb volt, a pálya majd 40 mérföldre esett a Motor City belvárosától. Akadtak azonban olyan csapatok, akiknek még messzebbre kellett költözniük eleinte kitűzött állomáshelyükről. A Toronto Northmen financiálisan stabil lábakon állt, de a kanadai közvélemény zöme, élükön Pierre Trudeau miniszterelnökkel hallani sem akart arról, hogy egy amerikai fociliga a hazai kedvenceknek, azaz a CFL-nek konkurenciát teremtsen. A kanadai kormány törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé, amely bármely amerikai futball-liga térhódítását kifejezetten tiltotta volna, de az ifjabb John Bassett nem várta meg a jóváhagyást, hanem szedte a sátorfáját és a klubját tárt karokkal váró Memphisbe költözött. A délre vándorlást követően az Északi Emberekből Déliek lettek, de a hivatalos megnevezés helyett szívesebben hívták magukat Grizzliknek. (Ennek a Memphis Grizzliesnek természetesen semmi köze nincs a későbbi NBA-csapathoz.)

A legnagyobb kálváriát kétségtelenül az eredetileg Washingtonba és Baltimore-ba szánt franchise élte/szenvedte meg. A tulajdonos baltimore-i üzletember, E. Joseph Wheeler hiába kilincselt Annapolis-ban, majd magától értetődően Baltimore-ban, hogy stadiont biztosítson csapatának, mindenhol ajtót mutattak neki. A Colts után a Redskins sem kívánt közösködni a Capitals, majd Ambassadors névre keresztelt alakulattal, így az RFK Stadium is kiesett a lehetséges játszóhelyek köréből. Következő próbálkozásával Wheeler a norfolki városatyákat próbálta elkápráztatni grandiózus fejlesztési ígéreteivel, ám hangzatos szólamait nem tudta meggyőző pénzügyi háttérrel megtámogatni, így innen is mennie kellett. Az eredménytelen kísérletezésre ráunó tulajdonost floridai befektetők egy csoportja, élükön a Patriots egykori linebackerével, Rommie Louddal, húzta ki a csávából, akik 1,6 millió dollár fejében nyakukba vették és Orlandóba vitték az Ambassadors-t. A máris sok viszontagságot megélt és Florida Blazers-nek átnevezett klubnak talán az egész WFL legparányibb pályája, a tizenegynehány ezer érdeklődőt befogadni tudó Tangerine Bowl jutott.

A jelen sivársága

Eddig csupán a csapatállítás financiális nehézségeiről, az elemi körülmények megteremtése kapcsán felmerülő problémákról esett szó. A játékosok és a szakvezetői stáb összeverbuválása volt a következő kihívás. Az újdonsült ligába kezdetben az NFL-ben némi tapasztalatot gyűjtő, de amúgy könnyűsúlyú játékosok vagy karrierjük zenitjén már túljutott veteránok kerültek. Davidson ígéretéhez hűen a WFL befogadta a bizonyításra és persze megélhetésre vágyó futballistákat, de ezek a nevek nem csalogathattak ki tízezreket a stadionokba. A liga a draft során sem teljesített jól. Az egyetemről kikerült, profi karrierre áhítozó fiatalok többsége inkább az NFL-re voksolt. Az első két körben draftolt játékosok szerződtetése tekintetében a WFL még a Canadian Football League-nál is rosszabbul teljesített. Míg az északi szomszédnál legalább két első körös prospect aláírta a felkínált kontraktust, addig a rebellis liga csapatai eggyel sem tudtak megállapodni. Nem csoda, hogy így történt, ha hihetünk egy játékos azon elbeszélésének, amely szerint az egyik klubtól érkező megkereső levél a következő személytelen és mélységes amatőrséget sugárzó felütéssel kezdődött: „Kedves prospect!” A WFL draft káoszát jól jellemzik azok a történetek is, amelyek arról keringenek, hogy a gárdák alig kísérték figyelemmel egymás választásait és gyakran húztak olyan játékost, akit korábban egyik vetélytársuk már lefoglalt.

A jövő csillagai?

A liga hitelessége és publicitása forgott kockán, ha a csapatok kereteit nem sikerül megtölteni márkás játékosokkal és 1974 tavasza végre áttörést hozott. A legmélyebb zsebbel rendelkező tulajdonos, a torontói John Bassett az egész futballvilágot meghökkentette azzal, hogy egy busás, 3 és fél milliós szerződéssel az Északi (majd Déli) Emberekhez csábította a kétszeres Super Bowl-győztes Miami Dolphins három ászát: Larry Csonkát, Paul Warfieldet és Jim Kiicket. (Az összegből a legnagyobb hányadot Zonk tudhatta magáénak.) A lépés úgy tűnt lavinát indít el és az eleinte tamáskodó, briliáns NFL-sztárok egyre-másra kötelezték el magukat a WFL csapataihoz. A csábításban a Toronto/Memphis-en túl a Birmingham Americans és a Hawaiians járt az élen. Will Putnam az Alabamába hazavágyó Kenny Stablert, a pittsburghi Acélfüggöny egyik fontos láncszemét, L. C. Greenwoodot, valamint a Lions elkapóját, Ron Jessie-t környékezte, majd kaparintotta meg. A Hawaiians a San Francisco 49ers All-Pro tight endjének, Ted Kwalicknak és a Cowboys futójának, Calvin Hillnek lekötésével vétette magát észre. Az Oakland (Stabler melletti) másik QB-ja, Daryle Lamonica Kaliforniában maradt és a Southern California Sun ajánlatát fogadta el. A szerződéshullám egyetlen szépséghibája az volt, hogy a fent nevezett sztárokat 1974-re élő szerződés kötötte NFL-csapatukhoz, így a WFL első idényében leendő csapataik még nem számíthattak szolgálataikra. A miami trió 1975-ben debütálhatott Memphis-ben, míg Stabler csak 1976-ban ölthette fel először az Americans mezét. Azért akadt olyan játékos, aki nem akarta kivárni a sorát. Az NFL-es Houston Oilers balhés védője, John Matuszak egész egyszerűen lelépett csapatától és kontraktust kötött az olajmetropolisz WFL-gárdájával, a Houston Texans-szal (amelynek semmi köze sincs a mai Texans-hoz). Amikor Matuszak pályára lépett a Texans színeiben azonnal megjelentek az Oilers ügyvédei szövetségi marsallok kíséretében és hét play után egy restraining orderrel leparancsolták a pályáról a renitens játékost. Végül egy bíró olyan verdiktet hozott, hogy Tooz az Olajosokkal érvényben lévő szerződésének 1978-as lejártáig nem lehet a Texans játékosa.

Botcsinálta edzők és edzőígéretek

A szakmai stábok színvonala ligaszerte nagyon eltérő volt. A Detroit mestere, Danny Boisture korábban az Eastern Michigan csapatát edzette, de amikor felkérték az újabb feladatra már civil foglalkozásának élt és szerszámokkal kereskedett. A Jacksonville Sharks szakvezetője, Bud Asher helyi bíróból lett egy profi csapat trénere úgy, hogy korábban csak egy középiskola fociteamje élén öregbíthette szakmai hírnevét. Ugyanakkor voltak ismert és elismert nevek is a főedzők sorában, akik ha nem is feltétlenül ilyen magas polcon, de álltak már profi gárdák alkalmazásában. Jack Gotta (Birmingham Americans) a CFL-ben játszó Ottawa Rough Riders élén szerzett értékes tapasztalatokat, amellyel 1973-ban a bajnoki címet, a Grey Cupot is elhódította. Babe Parilli éveken keresztül irányította a Boston Patriots támadóegységét, majd volt Joe Namath cseréje a Jets-nél. A WFL New York-i franchise-ának edzői székébe ülve Parilli számos egykori veterán játékostársát mozgósította, és a Stars-hoz hozta többek között az elkapó George Sauert és a védőfalember Gerry Philbint. Játékos pályafutása lezárulásával a Rams és a Redskins egykori kiváló linebackere, Jack Pardee első főedzői megbízatását a Florida Blazers-től kapta, ahol bizonyíthatta mit lesett el elsőrangú mentorától, George Allentől. A memphisi John McVay nem érkezett veretes ajánlólevéllel (noha a University of Dayton head coach-a volt), és nem is alkotott edzőként maradandót sem a WFL-ben, sem utóbb az NFL-ben, de kiváló menedzserként később oroszlánrészt vállalt a San Francisco 49ers 1980-as évekbeli sikereiből. A WFL-ben bontogatta először szárnyait a később offenzív guruként számon tartott, OC megbízatásai mellett a Packers-nél és a Colts-nál is főedzősködő Lindy Infante, valamint a Portland Storm linebackereit felkészítő Marty Schottenheimer.

Közönségcsalogatás

Csonkáék szerződésének másik hozadéka az volt, hogy a sztárokkal teletűzdelt WFL egy csapásra könnyebben eladható portékának tűnt a médiatársaságok szemében. A kezdeményezés életben maradásához elengedhetetlen volt, hogy egyrészt megfelelő publicitást kapjon, másrészt pedig a közvetítésekből is bevételhez jusson. A legnagyobb tévécsatornák (ABC, CBS, NBC) már kizárólagos kontraktusban álltak az NFL-lel, de egy kisebb, ám szintúgy nemzeti sugárzású társaság a TVS Television Network elég fantáziát látott a WFL-ben ahhoz, hogy egy éves (további egy évvel meghosszabbítható) szerződést kössön Davidsonékkal. A meccsek élvezhetőségét (akár élőben, akár a közvetítéseken) volt hivatott szavatolni az a néhány szabályváltoztatás, mely a támadójáték ösztönzésével kívánta elkápráztatni a vadonatúj liga vadonatúj nézőit. A WFL egy már sikeresen bevált recepthez nyúlt, hiszen az AFL egyik vonzereje szintén a nyitottabb és passzorientáltabb támadójáték volt. A snap előtti motion engedélyezése mellett ebbe az irányba mutatott, hogy az elkapónak (hasonlóan az egyetemi focihoz és a CFL-hez) elegendő volt egyik lábát az oldalvonalon belülre tenni az érvényes elkapáshoz, illetve, hogy a touchdownt 6 helyett 7 ponttal jutalmazták. Ezután ún. akciópontot lehetett elérni, ám a labdát csak futással, illetve passzal lehetett újra a gólvonalon túlra juttatni.

Felemás rajt

1974 júliusára 12 csapat sorakozott fel a WFL első idényének rajtvonalához. A Keleti Csoportban a Florida Blazers, a Jacksonville Sharks, a New York Stars és a Philadelphia Bell, a Központiban a Birmingham Americans, a Chicago Fire, a Detroit Wheels és a Memphis Southmen, a Nyugatiban a Hawaiians, a Houston Texans, a Portland Storm és a Southern California Sun indult. Az első játéknapon, 1974. július 10-én öt találkozó került megrendezésre. Bár az éves bérletek csupán csekély mértékben fogytak, de a bemutatkozó nap ligaszerte tisztes nézőszámot produkált. Birminghamban több mint 50000 szurkoló látogatott ki a meccsre, a chicagói Soldier Fielden 42000 drukker buzdította a megszokott kedvencek helyett a Fire-t, míg Memphisben 30000-es közönség, soraiban többek között Elvis Presley-vel, lehetett tanúja a Southman bemutatkozásának. A számok nem az NFL adataival, hanem a másfél évtizeddel korábban startoló rivális liga, az AFL kezdeti nézőstatisztikáival összemérten adtak okot a derűlátásra. A bíztató fejlemények tükrében csupán azt tölthette el elégedetlenséggel a WFL irányítóit, hogy a támadójáték eredményességét ösztönző szabályok dacára a csapatok egyelőre adósak maradtak a látványos tűzijátékokkal. Az első fordulóban pályára lépő 12 gárda közül csak kettő tudott 17 pontnál többet elérni és négy mérkőzésen három vagy kevesebb touchdown született.

Az első viharfelhők

A pontgyártás azonban idővel megindult és a WFL-lel barátkozó futballbarátoknak a meccsek színvonalával kapcsolatban sem lehetett okuk panaszra. A sikersztorinak induló liga fölött azonban hamar vészjósló fellegek kezdtek gyülekezni. Augusztusra a WFL addig nagy üggyel-bajjal felépített hitelessége jóvátehetlenül megrendült. Kiderült, hogy az impozáns nézőszámok hazudnak a liga valós népszerűségét illetően, ugyanis a szurkolók többsége számos helyen ingyen vagy jelentős árkedvezménnyel juthatott be a találkozókra. Az nem volt újdonság, ha egy klub mérkőzéseinek látogatottságát illetően füllentett egy kicsit és igyekezett magát minél kedvezőbb színben feltűnni, de több csapatnál a füllentés ordas hazugsággá terebélyesedett. Kiváltképpen Jacksonville-ben és Philadelphiában zsonglőrködtek nagyvonalúan a számokkal. Utóbb a Bellnél el kellett ismerniük, hogy az első két hazai összecsapásuk kapcsán közétett 120000-es látogatottság döntő hányadát, 100000 főt, ingyenjegyekkel édesgették a Franklin Fieldre. A Papergate-botrány a csapat alelnökének fejébe került, de még nagyobb volt a kár, ami a ligát érte. A vállalkozás komolysága az egész futballközvélemény szemében megkérdőjeleződött. Baljós ómen lehetett, amikor a vitriolos tollú újságírók World Freebie League-ként kezdték címkézni Davidsonékat.

A skandalum csak a jéghegy csúcsa volt. A Southern California Sun tulajdonosát, Larry Hatfieldet bíróság elé citálták, mert hamis pénzügyi kimutatásokkal szerzett bankoktól olyan hiteleket, amelyeket többek között csapatába invesztált. A trükkök ellenére a klubok így is mélyen alulfinanszírozottak voltak, nem rendelkeztek elég bevétellel ahhoz, hogy az elemi dologi kiadásokat, a játékosok és szakvezetők fizetéseiről nem is beszélve, állni tudják. Ez természetesen a tulajdonosok és a franchise-okat felelőtlenül szétosztogató ligavezetés sara volt. A legmostohább körülmények között, csekély közönség előtt játszó gárdák feje felett kezdett el táncolni leghamarabb Damoklész kardja. A Houston Texans tulajdonosa, R. Steven Arnold 1974 szeptemberére nyakig eladósodott. A nehézségeket kiválóan szemléltette, amikor egy buszvezető nem volt hajlandó a játékosokat a Rice University-n tartandó edzésükre vinni, mivel a klub már hetek óta nem fizette a jármű bérleti díját. A Texans még megúszta azzal, hogy szerencsésebb vizekre evezett, és egy louisiana-i befektetési csoport jóvoltából Shreveportba költözött. A változás azonban nem volt mindenki ínyére. A csapat irányítója nem volt hajlandó a gárdával tartani, a vezetőedző, Jim Garrett pedig állítólag azért került lapátra, mert a játékosokat a költözés ellen bujtogatta. A New York-i Csillagoknak szintén szedniük kellett sátorfájukat. Babe Parilli tanítványai nem játszottak rosszul, de a roskatag Downing Stadiumban méltatlan körülmények között kellett hétről-hétre, alig 15-20 ezer fős közönség előtt bizonyítaniuk. Bob Schmertz cégeinek válsága, valamint a tulajdonos csúnya válása magával rántotta a futballcsapatot is, és kiutat csak az eladás ígért. Az együttes végül Charlotte-ban kötött ki és a korábbi NFL commissioner Bert Bell fia, a Patriots korábbi általános menedzsere, Upton Bell kezébe került. A Stars 1974. szeptember 24-én játszotta utolsó meccsét New Yorkban a Detroit Wheels ellen, amit a szarkasztikus zsurnaliszták utólag Bankrupt Bowlnak neveztek el.

Durrdefekt és krachos Sharkok

A címke nem elsősorban a hazaiak miatt volt találó. A Stars legalább még remélhette, hogy Észak-Karolinába költözve túlélhetik az ínséges időket, de a Detroitot már nem volt, aki megmentse. A WFL sereghajtója élen járt a pénzügyi összeroppanásban. A Wheels eleve rossz előjelekkel indult. Egyetlen egykori NFL-veteránt sem sikerült a szezon kezdete előtt magukhoz kötniük, ellenfeleikkel rendszerint a Detroittól messze eső és ürességtől kongó Rynearson Fielden kellett mérkőzniük, s a játékosoknak és edzőknek még azt is le kellett nyelniük, hogy a közönség olykor frizbizéssel múlatta az időt, míg a csapat első győzelméért hajtott. Az első és egyetlennek bizonyuló siker végül megszületett, de a csapnivaló vezetés addigra lehetetlen helyzetbe hozta a gárdát. Az ingatag lábakon álló klub utolsó hazai derbijére csupán 6000 ember volt kíváncsi, s közben kénytelenek voltak Kanadába (az Ontario-beli Londonba) is átruccanni, hogy ott 5000 érdeklődő előtt bőgjenek le és könyveljék el zsinórban kilencedik fiaskójukat. Az esetleges menekülési utakat elrekesztette, hogy a csapatot óhajtó Shreveport és Charlotte már megkapta, amit akart, s így a defektes Wheels nem kellett senkinek. New York-i vendégszereplésüket követően szárnyra kapott a hír, hogy a klub ellen csődeljárást kezdeményeztek. A WFL legkevésbé nézett és legrosszabb mérlegét magáénak tudó csapata többszázezres adósságot hagyott hátra, játékosait az ún. feloszlató (dispersal) draft során kaphatták meg a még állva maradt versenytársak.

Következő dominóként a Jacksonville Sharks dőlt el. Fran Monaco-nak eleve sok nehézséget okozott, hogy kifizesse játékosai bérét. Régi barátjától és nem utolsósorban a csapat edzőjétől, Bud Ashertől 27000 dollárt kért kölcsön, hogy a járandóságok egy részét törlessze, majd hálájának furcsa tanújelét adva, kiebrudalta a szakvezetőt. Az edzőcsere csak pótcselekvés volt, a játékosok pedig zúgolódtak és pénzt követeltek. Egy Anaheimben, a Southern California Sun otthonában játszandó mérkőzésre már csak úgy voltak hajlandóak elmenni, hogy Davidson és a liga garanciát vállalt elmaradt bérük részbeni kifizetésére. (Végül egy heti illetményt kaptak.) Közben Monaco a klub továbbadásán mesterkedett, és egy William Pease nevű brókernek kívánta átjátszani az egyesületet 1,5 millió dollárért. A lehetséges vevőről időközben kiderült, hogy számos gazdasági visszaélés vádjával folyik ellene eljárás, így a liga megelégelte a két kalandor ügyködését és saját irányítása alá vette vissza az egyre mélyebb adósságtengerben úszó franchise-ot. A WFL nem kívánta nyakába venni a csődbe került Cápák nyűgjét és október 8-án a Detroittal együtt felszámolta a csapatot. A liga mezőnye 10 fősre olvadt.

Playoff-mizéria

Ez persze nem jelentette azt, hogy a maradék gárdák a béke és prosperitás szigetei voltak. A Portland Storm játékosai, jacksonville-i sorstársaikhoz hasonlóan, hatheti bérüket nem kapták kézhez és állítólag a helyiek élelmiszeradományaira szorultak. Az egykori New York Stars-t Charlotte-ban is utolérték adósságai és a kifizetetlen, 26000 dollárra rúgó mosodai számlái miatt a seriffhivatal emberei lefoglalták sisakjaikat és egyéb felszereléseiket. A ligadöntőbe, tehát a végső siker kapujába eljutó két alakulat is pengeélen táncolt. Már az odáig vezető út roppant kalandos volt. A képlékeny, csődökkel, helyszínváltásokkal súlyosbított helyzetben a WFL sokat vacillált a rájátszás leginkább üdvös formáját illetően. Kezdetben a három csoportgyőztes és a mellettük legjobb mutatóval bíró wild card csapat playoffjában gondolkodtak, majd amikor az egész liga bedőlni látszott arra hajlottak, hogy a legjobb teljesítményt nyújtó, és szinte egyedül konszolidált anyagi háttérrel felvértezett Memphis Southmennek adják a bajnoki címet minden további teketória nélkül. C tervként felmerült, hogy a három legkiválóbb mérleget felmutató együttes meccseljen egymással, de erről a mellőzött Nyugati csoportgyőztes, a South California Sun hallani sem akart. Másik végletként egy nyolccsapatos lebonyolítási rend is terítékre került, de legvégül egy némileg józanabb hat résztvevős formában maradtak, miszerint a csoportok első két helyezettje kvalifikálta magát a rájátszásba. A Keleti Csoport másodikja, a Charlotte nem csak mosodai számláit volt képtelen kifizetni, de valószínűleg már másra sem futotta üres kasszájából, ezért elállt a playoffban való részvételtől, s helyére így a Philadelphia lépett.

Az egyik 19…

A Bellnek az a Florida Blazers jutott ellenfélül az első körben, amely annak idején rendkívül kanyargós utat bejárva kötött ki végül Orlandóban. A Jack Pardee trenírozta gárda elismerésre méltó haditettel hódította el a Keleti Csoport elsőségét, ha mérlegre tesszük, hogy a játékosok már szeptember elejétől nem kapták meg rendes és jogos járandóságukat. A tisztesen helytálló sportemberek anyagi nehézségeiről megmosolyogtató, ugyanakkor elszomorító történetek keltek szárnyra. Az elkapó Hubie Bryant nem tudta kifizetni az újságkihordóját, a running back Jim Strong lakásában kikapcsolták a telefont és kénytelen volt családját visszaküldeni houstoni otthonukba. Jack Pardee és edzőtársai a saját zsebükből vásárolták meg a klubház illemhelyeire a toalettpapírt. A WFL perrel fenyegette a Blazers GM-jét, Rommie Louddot, aki viszont a többségi tulajdonosra mutogatott. A kilátástalan helyzetben némi reménysugárként szolgált egy potenciális vevő felbukkanása. Robert Prentice 1,5 millió dollárt ígért a csapatért és a televízió kamerái előtt látványosan meglobogtatott egy, az összegről kiállított csekket. A Florida játékosainak elég motivációt adott a kézzelfoghatónak tűnő ígérvény és első playoff meccsükön 18-3-ra legázolták a Philadelphiát. A következő akadály előtt azonban már másból kellett erőt meríteniük, ugyanis Prentice csekkjéről kiderült, hogy nincs mögötte fedezet és a játékosoknak megint a pénztelenség sivár perspektívája jutott. Az akadály pedig tetemes volt, hiszen a 17-3-as mutatóval az alapszakaszban a liga élén végző Memphis Southman testén keresztül vezetett az út a World Bowlba. A dacos és eltökélt Blazers azonban meglepte sokkal esélyesebb riválisát és 18-15-ös diadallal távozott Tennessee-ből. A csapat irányítója, Bob Davis kifakadása érthető volt: „Mind a WFL, mind a Blazers tulajdonosai cserbenhagytak bennünket. Most már igazán dühösek vagyunk.” A linebacker Larry Ely még elszántabban nyilatkozott: „Meg akarjuk nyerni a World Bowlt, a kupát pedig felnyomjuk a WFL valagába.” Ennél több motivációra nem volt szükség.

a másik egy híján 20

A helyzet a döntő másik résztvevőjének háza táján sem volt rózsás. A Birmingham Americans-t egy ideig, a Memphis mellett, a WFL modellfranchise-ának tartották. A helyi társadalom és a szurkolók támogatásának tekintetében nem is volt hiba, az Amerks hazai meccsei a liga leglátogatottabb találkozói közé tartoztak. A klub sorsát a kérlelhetetlen anyagiak pecsételték meg. Hiába hozott aránylag jelentős bevételt a Legion Field, ha William Putnam nem kellő körültekintéssel intézte egyesülete pénzügyeit. A nagyravágyó tulajdonos esztelenül nagy elkötelezettségeket vállalt a hírneves NFL-sztárok (Stabler, Greenwood és társaik) előszerződtetésével úgy, hogy csak remélhette, befektetése idővel megtérül. A bónuszokra elfolyt dollárok jól jöhettek volna akkor, amikor hetek óta kifizetetlen játékosokkal szemben felhalmozódott tartozásokat kellett leróni, de az elmaradások csak a csapat rossz kedélyét szították. A második legjobb alapszakaszbeli mérleggel végző Birmingham erőnyerőként kihagyta az playoff első fordulóját, majd az ott a Southern California Sun-t leiskolázó Hawaiians-t gyűrte le a döntő előtti utolsó felvonásban. A biztos győzelem ellenére az Americans játékosai mindent éreztek csak eufórikus örömöt nem és három nappal az 1974. december 5-re kitűzött ligadöntő, a World Bowl előtt nyíltan megzsarolták Putnam-et, hogy nem hajlandók kiállni a fináléra, ha tulajdonos továbbra is adós marad fizetésükkel. Végül ugyan felülkerekedett rajtuk bennük a küzdeni akarás, de ehhez kellett az üzletember ígérete arról, hogyha nyernek meg fogják kapni bajnoki gyűrűiket. Az egyébként Birminghamben játszott döntő előtt már csupán egy akadály tornyosult, az IRS. Putnam ugyanis a Szövetségi Adóhivatallal szemben is tetemes tartozást halmozott fel, és a szervezet csak úgy járult hozzá a mérkőzés megrendezéséhez, ha kiveheti részét, azaz a csapattulajdonos adósságát a jegybevételekből.

Az első (és egyetlen) World Bowl

A két sanyarú helyzetű gárda összecsapásán a vendég Florida Blazers eltökélt játékával ott folytatta, ahol a Memphis ellen abbahagyta. A kirúgást követően a vendégtámadóknak 51 yardot kellett masírozniuk az Americans 5-öséig, ahonnan a liga legjobb futójának, Tommy Reamonnak megmozdulásával első látásra gyors vezetéshez jutottak. A játékvezetők azonban közbeavatkoztak és úgy ítélték meg, hogy a játékos még az előtt elveszítette a labdát, hogy földet ért volna, s a célterületen belül vétett fumble és a touchback után a Birmingham sértetlenül úszta meg az első pengeváltást. A meghiúsult/elvett touchdown jó időre kifogta a szelet a Florida vitorlájából. A hazaiak a második negyedben kétszer is hét pontot érő akciót hajtottak végre a célterületen belül. Először egy 15 játékból szőtt monstre drive végén vetődött be Joe Profit 1 yardról az endzone-ba, majd később Art Cantrelle zúzott be ugyanoda az 5-ösről. A legnagyobb jelentősége mégis egy ráadásként keresztülvitt akciópontnak lett. A második TD után Jack Gotta vezetőedző kezdőirányítója, George Mira helyett a Grambling-ról kikerült kolosszust, Matthew Reedet küldte be a playre. Reed, ahogy az várható volt páratlan testi erejét kamatoztatta és egy rollout után nemes egyszerűséggel felöklelte az őt a gólvonalnál megállítani akaró védőt, s a plusz ponttal 15-0-ás félidei előnyhöz juttatta csapatát.

A félidő egyik kitüntetett eseménye az idény legjobbjainak megjutalmazása volt. A 10000 dolláros díjon három újonc osztozott: a Blazers sztárfutója, Tommy Reamon, a Memphis futója, J. J. Jennings és a Southern California tehetséges QB-ja, Tony Adams. Hogy elkerüljék a csekken való ajándékosztással járó gunyoros hangokat (melyek nyilván a liga történetét végigkísérő számtalan beválthatatlan, kifizetetlen és fedezetlen csekk emlékét idézték volna), az összeget egy asztalra kiterítve mutatták be a nagyérdeműnek és a díjazottaknak.

A második félidő első akciójában a hazaiak Mirának Bob Brownhoz eljuttatott touchdown-passzával tovább hizlalták egyre behozhatatlanabbnak látszó előnyüket és az utolsó 15 percre 22-0-s vezetéssel fordultak. Ekkorára azonban a leírt Blazers minden fizikai és mentális tartalékát mozgósította. A negyed első playében a Florida irányítójának, Bob Davis-nek egy blitzelő linebacker nyomásából kellett kibújnia, de a játékmester nem veszítette el lélekjelenlétét, hanem a jobb oldalvonal mellett kereket oldó Reamonnak ívelte a labdát, aki meg sem állt az Amerks célterületéig. Az akciópont során Davis passzkísérletét leütötték, így az állás 22-7 maradt. A játékrész derekán Pardee tanítványai 73 yardos drive végén faragtak hátrányukból. A sorozat végére megint Davis helyezte el a pontot, amikor egy play action után 40 yardos TD-passzal találta meg remek tight endjét, Greg Latta-t. A ráadás akcióban a Blazers ezúttal futással próbálkozott, de a középső kísérletet a védők feltartóztatták. 22-14! Négy perc volt hátra a lefújásig, amikor a Florida megint puntra késztette ellenfelét. A visszahordó Rod Foster szenzációsan fordult ki a szerelni igyekvők első hullámából, majd 76 yardos sprintet kivágva egy pontra hozta fel csapatát. A maradék különbség ledolgozását Pardee ezúttal Reamonra bízta volna, ám a védelem kifogott a jobb oldali sweeppel próbálkozó futón, és megőrizte a Birmingham számára szikár előnyüket. 22-21.

Bár még 4 perc maradt a találkozóból, de a vendégek mestere hazardírozott és egy félig-meddig onside-kickkel kívánta visszaszerezni a disznóbőrt. A trükk visszafelé sült el, és a Blazers támadói soha többé nem kapták vissza a kezdeményezés jogát. Ahhoz, hogy az Americans olyan eredményesen lenyelhesse a labdát megint kellettek Matthew Reed kulcsfontosságú játéka. Noha George Mira (aki csak 5 passzt juttatott célba, de remekül irányította a csapat futójátékát) nem érdemtelenül kapta meg a World Bowl MVP-jének járó címet, de ahhoz hogy végül a Birmingham játékosai emelhessék magasba a győztesnek járó trófeát kellett Reed sikeres akciópontja, s az, hogy az utolsó pillanatokban meghatározó és időölő first downt csináljon. Ez volt az a diadal, aminek senki sem tudott jó szívvel és önfeledten örülni. Alighogy a döntővel véget ért a sokat látott és szenvedett WFL első (s már akkor sokak szemében utolsónak hitt) idénye, hitelezők kérlelhetetlen megbízottai kopogtattak a bajnokok ajtaján. Noha a győztesnek járó serleg a vitrinben maradt, de kis túlzással a gatyát (értsd a sportfelszerelést) is lerángatták a vétlen sportolókról. A liga elszomorító kálváriájához méltó befejezés nem sok jót ígért.

A végjáték

A WFL szülőatyja és első vezetője, Gary Davidson nem várta meg a World Bowlt, és még a Detroit és a Jacksonville csődjét követően csendesen háttérbe vonult. A tulajdonosok a legstabilabb klub, a Memphis vezetőjét, John Bassettet látták volna szívesen a liga élén, de az üzletember nem kért a temérdek nyűgből és elhárította a felkérést. Davidson utódja végül a Hawaiians egyik társtulajdonosa, Chris Hemmeter lett, akire sziszifuszi feladat várt, ha helyre szerette volna állítani a WFL végzetesen megrendült hitelét. Az új vezetés sietett kijelenteni, hogy a liga nem rekeszti be működését, és 1975-ben szervezettebb keretekben, szilárdabb financiális háttérrel kívánja visszaszerezni a kiábrándult szurkolók bizalmát. Az általános helyzetet jól illusztrálta, hogy 1974-ben csupán három gárda a Hawaiians, a Memphis és a Philadelphia volt képes időben kifizetni játékosait és edzőit, s közülük csak az utóbbi kettő vitte végig az alakulásától az új, 1975-ös szezonig ívelő időszakot változatlan tulajdonosi struktúrával. A megszűnt Birmingham Americans Vulcans-ként, a Jacksonville Sharks Express-ként, a Chicago Fire Windsként, a Portland Storm Thunderként született újjá. A World Bowlban játszó Florida Blazers maradéka (a vezetőedző Jack Pardee stábja zömével a Chicago Bears-hez távozott) a korábban minor league-ben szereplő San Antonio Toros-zal fuzionálva San Antonio Wings-ként készült a következő idényre.

Az alulfinanszírozott és adóssághalmozó együttesek csődjét elkerülendő Hemmeter saját nevével fémjelzett tervet tett közzé, melynek alapkoncepciója az volt, hogy gátat vessen a klubok fejetlen költekezésének és a játékosok fizetéseit a mindenkori bevételekhez igazítsa. A rigorózus előírásoknak és a liga folyamatos ellenőrzésének köszönhetően az elképzelés beváltani látszott az iránta támasztott reményeket, ám ez sem akadályozhatta meg a bevételi források folyamatos apadását. Hogy a sorozatos botrányok mennyire aláásták a WFL szavahihetőségét az tetten érhető volt azon, hogy a ligának 1974-ben televíziós jelenlétet biztosító TVS Network 1975-ben nem élt opciójával és elállt a további közvetítésektől. A csatorna vezetőjének magyarázata teljesen érthető volt. A Papergate-botrány, majd a klubcsődök után, noha a mérkőzések nézettsége sokáig biztató volt, egyre kevesebb hirdető jelentkezett a közvetítésekre, s a reklámhelyek végül szinte teljesen az adó nyakán maradtak. A liga arculatán az is szeplőt ejtett, hogy sok, korábban nagy dérrel-dúrral beharangozott sztárigazolás pánikszerűen hátrált ki szerződéséből a debütáló szezon nehézségeit látva. Kenny Stabler szerződésszegésre hivatkozva érvénytelenítette a Birminghammel kötött előzetes kontraktusát. Az NFL-ben maradt L. C. Greenwood, Frenchy Fuqua, Curly Culp és Craig Morton is. Aki elég tehetséges volt és tehette szintén a nagy-nagy testvért választotta. Az 1974-es WFL-szezon társMVP-je, Tony Adams a Chiefs-hez, a Blazers tight endje, Greg Latte Jack Pardee-t követve a Bears-hez, a Birmingham Americans egyik legjobbja, Alfred Jenkins a Falcons-hoz szerződött.

Természetesen nem minden a WFL iránt korábban elkötelezett játékos ugrott ki szerződéséből. Daryle Lamonica a Southern Californiát, Ted Kwalick a Philadelphiát, Calvin Hill a Hawaiians-t, John Gilliam a Chicagót erősítette és a Miami Dolphins szenzációs triója is megérkezett Memphisbe. Az igazán nagy fogás azonban az lett volna, ha korszak egyik ikonikus futballsztárját, a hajdani AFL meghatározó arcát, Joe Namathot sikerült volna behálózni. Ebben mind Hemmeter, mind az irányítót megszerezni akaró Chicago Winds nagyon bízott, és a klub szinte bármit megadott volna, hogy soraiban tudja Broadway Joe-t. Namath azonban végül a Jets-szel hosszabbított, a hoppon maradt Winds-et pedig, amelynek két fő befektetője kivonult, öt meccs után kizárták a ligából. Míg a Chicago Fire 1974-ben legalább 25000 nézőt tudott a Soldier Fieldre csábítani, addig a Winds két hazai derbijén csak tizedannyit. Nem volt jobb a helyzet máshol sem. A csapatok többsége négy számjegyű nézőközönség előtt vegetált. A Hemmeter-terv meccsenként legalább 17000 nézővel kalkulált, ahhoz hogy a klubok nullszaldót produkálhassanak. Ezt a számot csupán a Memphis és a Birmingham tudta hozni. (Ráadásul Memphis nem sokra ment a Dolphins játékosaival. Csonka sérülés miatt alig játszott, Warfield kevesebb elkapást jegyzett, mint a csapat ismeretlen tight endje, Ed Marshall a Cameron Egyetemről.) A Chicago Winds bedőlésétől eltekintve nem volt látványos összeomlás, csak a liga lassú és csendes kimúlása. 1975. október 22-én a 10 csapat általános menedzsere telefonkonferenciát tartott, amelynek végén, a klubvezetők 6-4 arányban a feloszlás mellett döntöttek. A félbemaradt 1975-ös idény bajnokának a legjobb, 9-3-as mutatóval álló Birmingham Vulcans-t kiáltották ki.

Kár lenne tagadni, hogy a WFL az NFL-lel való rivalizálásban megméretetett és könnyűnek találtatott. Felelősségteljesebb, körültekintőbb ligavezetéssel, csapattulajdonosokkal a vállalkozás többre vihette volna. Legalább annyira, hogy néhány erős csapata bebocsátást nyerjen az NFL-be. (Ezt a Memphis a feloszlást követően évekig erősen ambicionálta.) Nem volt kedvező a világgazdasági légkör. Az olajválság indukálta recesszió idején, s ezt a ligaalapítók is elismerték, szinte lehetetlen volt olyan befektetőket találni, akik képesek voltak áldozni a focira, s beérték volna azzal, ha csak évek múltán tudnak pénzt kivenni belőle. Az NFL ezen felül is szűkre szabta a WFL gárdáinak mozgásterét vagy azzal, hogy lekötötte a legnagyobb tévécsatornák szolgálatait, vagy azzal, hogy csapatai nem kívántak osztozni létesítményeiken a konkurenciával, s így szép lassan kiszorították azokat a nagyobb és fizetőképesebb piacokról. Amikor a WFL kénytelen volt hátat fordítani New Yorknak, Torontónak és Houstonnak sorsa kezdett megpecsételődni. Egy újabb sorsdöntő tényező természetesen a szavahihetőség gyors elvesztése volt, amikor Papergate-botrány, egyéb zűrös ügyek és krachok kerülendő pestisessé tették a ligát mindazok szemében, akik eladdig gyümölcsöző üzleti lehetőséget láttak benne.

Már csak egy kérdés vár megválaszolásra. Maradt valami öröksége az alig két évet megélt WFL-nek, vagy nyom nélkül eltűnt a süllyesztőben? Amikor örökségre gondolunk, sorolhatjuk azokat edzőket és játékosokat, akik a rebellis ligában helytállva sokat tettek hírnevük és további sikereik megalapozásáért. Amikor örökséget emlegetünk, rámutathatunk, hogy a rivális ligával való versengés mennyire felhajtotta a profi futballisták addig relatíve (a többi major league-ben szereplő sportolókéhoz mérten) alacsonyabb fizetését. A Miami Dolphins rajongói pedig azon kesereghetnek, hogy klasszisai elcsábításával a WFL talán többet tett a kétszeres Super Bowl-győztes sikersorozatának kisiklatásáért, mint Shuláék NFL-es vetélytársai együttvéve.

Dorkó Szabolcs (Szabler)