Az All-America Football Conference története

Kard ki kard…

Korábbi írásunkban már szóltunk az AAFC alapításáról, és arról is, hogy bár az új liga kezdettől fogva igyekezett rendezett viszonyt fenntartani az NFL-lel, ám a korosabb vetélytárs elutasított velük mindenféle együttműködést. Válaszul erre az AAFC komisszárja, Jim Crowley (ezen a későbbi képen Vince Lombardival) harcias hangvételű kijelentést tett: „Noha eredetileg az volt a szándékunk, hogy tiszteletben tartjuk az NFL csapatainak saját játékosaikkal fennálló szerződéseit, de mivel láthatólag lenéznek minket és elvetik a mindkettőnk érdekeit szem előtt tartó kooperációt, így nem látom okát, miért ne próbálhatnánk meg elcsábítani a játékosaikat.” A nyilatkozat a két liga közötti éles konkurenciaharcot vetített előre. A legkiválóbb focisták megszerzéséért folytatott küzdelem ettől fogva már csakugyan a nyílt színen zajlott, intenzitásának pedig kizárólag a csapattulajdonosok pénztárcájának mélysége szabhatott határt.

Bár a hagyomány ereje és 1920 óta fennálló folyamatossága az NFL mellett szólt, a csapattulajdonosok vagyonosságának tekintetében a mérleg az AAFC felé billent. Az olyan módos mágnások, mint a clevelandi Mickey McBride vagy a chicagói John Keeshin megengedhették maguknak, hogy leendő játékosaik fizetése kapcsán csábítóan bőkezűek legyenek. Ráadásul a szó jogi értelmében nem kényszerítették szerződésszegésre az NFL-től magukhoz édesgetett focistákat, hiszen amennyiben az illető a 2. világháború alatt katonai szolgálatot teljesített, úgy ez a szolgálat korábbi profi focikontraktusát érvénytelenné tette.

A Chicago Bears jobb oldali tackle-je, Lee Artoe volt az első NFL-játékos, aki – évi 15000 dollárért – az AAFC-ben szereplő csapathoz, a Los Angeles Dons-hoz „dezertált”. Artoe egykori Bears-es, majd őt Los Angeles-be követő csapattársa, a quarterback Charlie O’Rourke George Halastól 5000-et kapott volna, míg a Dons-nál kétszer annyi ütötte a markát. Bob Dove-nak az 1946-os szezonra 1800 dollárt kínált George Preston Marshall, a Washington Redskins tulajdonosa, míg a John Keeshin Chicago Rockets-ének színeiben már első évében 5250 dollárt tehetett zsebre. Bár sok neves NFL-veterán utasított vissza hasonlóan kecsegtető, AAFC-s csapatoktól érkező szerződésajánlatokat (a Medvék sztárirányítója, Sid Luckman 25000-ről szóló kontraktust köthetett volna), a játékosokért folytatott licitháborúval ők is jól jártak, hiszen megtartásuk érdekében vagy lojalitásukat díjazandó NFL-es gazdáik rendszerint jelentősen megemelték fizetésüket. A rivalizálás egyik várható következményeként így a profi futballisták keresete addig példátlan mértékű növekedésnek indult.

Az AAFC még jobban teljesített az egyetemről kikerült újoncok megszerzésében. Az 1946-os College All Star-mérkőzésre készülő és a legkiválóbbnak tartott végzős egyetemistákat tömörítő válogatott 60 tagja közül 44 került az új liga valamely csapatához, noha az AAFC első évében még draftot sem tartott. Bár a szám csalóka, hiszen az a tény, hogy az All-America Football Conferencia és a College All-Star Game kiagyalója és szervezője egyaránt Arch Ward volt nyilván hatást gyakorolt arra, hogy melyik egyetemistát hívták meg a gálamérkőzésre, de mindenesetre jelezte az újonc liga javuló kilátásait. Országosan a legnagyobb feltűnést az 1943-ban Heisman-győztes irányító, Angelo Bertelli leigazolásával szintén az AAFC - konkrétan pedig a Los Angeles Dons - keltette. Noha Bertelli utóbb meggondolta magát és az NFL-ben szereplő Boston Yanks-szel is aláírt, ám a néhány hónapig tartó pereskedésből végül a Dons került ki győztesen, mivel 1946 szeptemberében egy bostoni bíróság úgy döntött, hogy a játékos 1946-ban és 1947-ben csakis a Los Angeles-i együttes szerelésében léphet pályára.

Jim Crowley, az AAFC vezetője már a szezonkezdet előtt bő fél évvel büszkén jelenthette, hogy a liga nyolc csapata eladdig 400 játékossal kötött szerződést, azaz készen áll a szeptemberi rajtra. A Keleti Csoportba az NFL-nek az előző év decemberében testületileg hátat fordító New York Yankees (Dan Topping csapata), a Buffalo Bisons (1947-től Bills), a Brooklyn Dodgers, valamint a Miami Seahawks (mely sem a Miami Dolphins-nak, sem a Seattle Seahawks-nak nem jogelődje) került. Nyugaton a Chicagóban a Bears és a Cardinals mellett talpon maradni igyekvő Rockets, az NFL-es Rams-et Clevelandből kitúró Browns, továbbá a két nyugati parti gárda, a Los Angeles Dons és a San Francisco 49ers viaskodhatott a csoportelsőségért. Az AAFC három városban, New Yorkban, Chicagóban és Los Angeles-ben állított ki direkt versenytársat az NFL-lel szemben, és 1946-ban kezdetét vehette a futballrajongók kegyeinek elnyeréséért vívott több éves küzdelem.

Az All-America Football Conference népszerűsítő kampánya hónapokon át gőzerővel folyt, és a sajtó világában kiváló összeköttetésekkel rendelkező Arch Ward által mozgásba hozott propagandagépezet a nyitóidény rajtjáig remek munkát végzett. 1946. szeptember 6-án 60135 néző volt kíváncsi a liga első, a Cleveland Browns és a Miami Seahawks között megrendezett tétmérkőzésére. Az AAFC ezzel megnyerte az első csörtét, hiszen korábban soha nem látogatott ki ennyi érdeklődő hivatásosok közötti és téttel bíró focimeccsre, de az összecsapás már születésének pillanatában rávilágított arra a fogyatékosságra is, mely utóbb a liga végzete lett.

Az élcsapat

A Cleveland Browns az AAFC hivatalos premierjén 44-0 arányban gázolta ellenfelét, és Paul Brown gárdájának eme eredményben is megmutatkozó dominanciája fennállásának négy esztendeje alatt a liga meghatározó jellegzetessége lett. A Browns olyan magasan tornyosult ellenfelei fölé, hogy azoknak csupán az asztalról lepotyogó morzsák, azaz szerény részsikerek jutottak. A clevelandiek négy év alatt 47-4-3-as mutatót produkáltak, négy bajnoki címet nyertek, 1947. október 19. és 1949. október 2. között tétmeccsen nem találtak legyőzőre, 1948-ban pedig tökéletesen abszolválták a szezont. A legjobb együttes és a mezőny többi része között tátongó szakadék már középtávon sem tett jót a mérkőzések nézettségének, hiszen miért lett volna kíváncsi egyre több és több ember előre lefutottnak tekinthető összecsapásokra. Bár elkötelezettségük nyilván nem csökkent, de idővel még saját közönségük is „ráunt” a clevelandiekre, hiszen a drukkerek joggal számíthattak arra, hogy kedvenceik buzdító rigmusaik nélkül is legyűrik ellenfeleiket. A fentiek fényében joggal merül fel a kérdés, hogy miként alakulhatott ki az AAFC-ben ezen kóros erőegyensúlytalanság.

A mester...

Nem túlzás azt állítani, hogy a Cleveland leginkább névadója, Paul Brown áldásos tevékenységének köszönhette rendkívüli fölényét. Brown briliáns edzői karrierjét a massilioni Washington High Schoolban elért sikereivel alapozta meg (itt kilenc idény alatt 80-8-2-es győzelmi mutatót produkált), majd 1941-ben az Ohio State főedzője lett, ahol már második évében elhódította a –megosztott – nemzeti bajnoki címet. (Ennek a gárdának többek között tagja volt a magyar származású Les Horvath is.) A 2. világháború, illetve legkiválóbb tanítványainak katonai behívója, keresztülhúzta az ismétlés lehetőségét Brown számára, így végül 1944-ben maga is szolgálatba állt, és a Great Lakes haditengerészeti támaszponton kezdett el ténykedni a helyi focicsapat szakvezetőjeként. Bár egy időben úgy nyilatkozott, hogy a kiváló középiskolai és egyetemi együttesek felkészítésével minden álma teljesült, Brown aztán nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy a profik között is kipróbálja magát és elfogadta az AAFC clevelandi franchise-át birtokló Mickey McBride szerződésajánlatát. Noha valószínűleg visszatérhetett volna az Ohio State-re, ám az önérzetes szakember úgy vélte, hogy az egyetem vezetői nem a neki kijáró tisztelettel nyilvánultak meg ebben a kérdésben, továbbá időközben érdeklődését is kellőképpen felcsigázta a hivatásos gárda talpra állításával kapcsolatos kihívás.

A csábító ajánlat része volt, hogy McBride-tól Paul Brown rendkívül széles körű felhatalmazást kapott. Teendői nem csupán a főedzőségre korlátozódtak, hanem a focicsapat életének szinte minden részletét átfogták. A tulajdonos tetemes vagyonát a csapat rendelkezésére bocsátotta, és annak elköltésének mikéntjéről Brown belátása szerint intézkedhetett. A szakember egyedülálló lehetőséget kapott arra, hogy valóra váltsa legmerészebb vízióját, azaz az alapoktól indulva a profi futball etalonjának számító együttest építsen. Ez utóbbi ambícióját Brown már a gárda első edzőtábora alatt megosztotta játékosaival. Saját szavai szerint azt kívánta elérni, hogy amint a sportszerető közönség többsége a baseball szót hallva a sokszoros bajnok New York Yankees-re gondol, úgy juttassa majd eszükbe a futball szó eztán a Cleveland Browns-t. A cél megvalósítása érdekében a vezetőedző a hivatásos futball „legamatőrebb” együttesét kívánta megformálni, azaz olyan erényeket kívánt tanítványaiban viszontlátni, melyek az „önmaga szépségéért űzött” amatőr sport sajátjai. Ennek érdekében a tanárember Brown – a középiskolában és az egyetemen bevált receptjéhez folyamodva – valóban és szó szerint tanítványként kezelte játékosait, világosan megfogalmazta elvárásait úgy a játék technikai részleteit, mint a hozzáállást és általános magatartást illetően, illetve azokat következetesen és szigorúan számon is kérte.

Paul Brown volt az első profi futballedző, aki intelligencia és pszichológiai teszteknek vetette alá játékosait. Ezek révén nem csupán sportolóinak értelmi képességéről alkothatott képet, hanem arról is, hogy megfelelő motivációval bírnak-e illetve hajlandóak-e a csapat, mint csoport érdekét sajátos egyéni érdekük elé helyezni. Megkövetelte tanítványaitól, hogy maguk jegyezzék le a betanított play-eket, azaz nem csak a playbook ismeretével kapcsolatos tudásukat kérte számon, hanem azt is, hogy miként (milyen pontossággal, a részleteket illető mekkora aggállyal) dolgozzák fel az átadott tudást. Akinek jegyzetei slamposságot, trehányságot árultak el azt Brown ugyanolyan könnyű szívvel rúgta ki a csapattól, mint aki nem tudott pontosan számot adni a tanult play-ekről.

A pedáns géniusz a játékosok futballpályán kívüli viselkedésével kapcsolatban szintén szigorú követelményeket határozott meg. A Cleveland Browns atlétái nyilvános szerepléseik alkalmával csak elegáns öltözetben (öltöny, nyakkendő) mutatkozhattak, az éttermekben kulturált módon kellett étkezniük, továbbá kötelesek voltak tartózkodni a káros szenvedélyektől. Mindezen előírásokkal Brown célja az volt, hogy a közvélemény szemében a profi focistáról kialakított, annak vélt vagy valós faragatlanságát kidomborító, sztereotip képet tompítsa, mi több felváltsa a példaértékű életvitelt folytató sportoló imázsával. A szakvezető még a játékosok nemi élete mellett nem sem ment el szó nélkül. Az általa bevezetett „Tuesday Rule” értelmében a mindenkori játékhét kedd éjszakáját követően egyik focista sem hancúrozhatott a feleségével. Brown nyilván attól tartott, hogy a szex megtörheti játékosainak a küszöbönálló összecsapásra tartogatandó koncentrációját.

A Cleveland Browns első szakvezetőjének eddig felsorolt újításai mai szemlélő számára bigott szigorúságról árulkodhatnak, és kétségtelen, hogy néhány akkori játékosa sem fogadta azokat meleg szívvel, ám céljukat elérték. Brown ugyanis nem tanítványai szeretetére, hanem tiszteletére törekedett. Márpedig a csapat tagjai csak egy olyan edzőre nézhettek fel, akinek volt víziója, aki tudta mit akar és, hogy azt miként érheti el, aki egyenlő mércét alkalmazott mindenkivel szemben tekintet nélkül arra, hogy mióta állt az illető a klub szolgálatában.

Paul Brown ugyanakkor nem csupán vezetőként, hanem futballszakemberként is maradandót alkotott, és ebbéli minőségében legalább oly mértékben járult hozzá együttese ragyogó sikereihez. Noha sohasem számított annyira kivételes stratégiai lángelmének, mint előtte Pop Warner vagy Clark Shaughnessy, de módszereivel elérte, hogy játékosai jó alapokon álljanak, tökéletesen végrehajtsák a tőlük elvártat és pontosan tisztában legyenek mind az ellenfél sebezhetőségeivel, mind pedig önnön erényeikkel és gyengeségeikkel. Úttörőként esküdött arra, hogy a futballgyorsaság szempontjából a 100 yardosnál mértékadóbb a 40 yardos sprint során mért időeredmény, illetve új értelmet adott a scoutolásnak és a mérkőzésekről készült filmfelvételek elemzésének. Utóbbiakban és tevékenységének minden elemében múlhatatlanul nagy segítségére volt edzői stábja, amely a profi futballtörténetben egyedülállóan népes volt, és amelynek tagjai nem csak a futballszezon idején dolgoztak, hanem a naptári év folyamán végig a gárda sikeréért fáradoztak.

A scoutolás forradalmasítása Brown és asszisztensei esetében nem feltétlenül az egyetemi tehetségek felderítésének addiginál korszakosabb módozatait jelentette. (Paul Brown a prospectek megítélésében egyébként is legelőször a saját szemében bízott, másodsorban néhány bizalmas barátja szakvéleményében, harmadsorban pedig senki másban.) A scoutolás alatt Clevelandben mindenekelőtt az ellenfél játékának körültekintő és alapos „felboncolását”, továbbá a gárda saját teljesítményének mindennél alaposabb felmérését értették. Az előbbi feladat kezdetben főleg Red Conkrightra hárult, aki „advanced scout”-ként mindig a leendő ellenfelek találkozóit látogatta, és akinek meglátásai rendre meghatározóak voltak a Browns következő meccsére készített gameplanjének összeállításánál, az utóbbi gigászi munka pedig a Paul Brown jobbkezének számító, Blanton Collier reszortjává vált. Collier az offseason alatt filmfelvételek segítségével aprólékosan kiértékelte minden játékos teljesítményét aszerint, hogy ki-ki mennyire sikeresen hajtotta végre feladatait („assignment”-jeit) minden egyes play alkalmával, illetve analizálta azt is, hogy a szezon során maguk a play-ek miként váltak be, függően a játékhelyzettől és a mindenkori ellenféltől.

Az elvek és metódus mindazonáltal „csak” a sikeres működés kereteit és alapvető feltételeit teremtették meg, a végső diadal eléréséhez a Browns-nál is olyan játékosokra volt szükség, akik eme célirányos és céltudatos szisztéma megfelelő alanyai, illetve az edzői intenciók tökéletes kivitelezői lehetnek.

Stratégia

A T-formációról már írtunk egy korábbi cikkünkben, és bár a felállás és a hozzá kötődő stratégiai elképzelések önmagukban is nagy hatással voltak a futball evolúciójára, igazán Paul Brown volt az, aki a T-t kiindulási pontként használva olyan innovációkat hozott a támadóstratégiák világába, amelyek a mai napig alapjaiban határozzák meg a futballt. A túlzás nélkül korszakos zseniként aposztrofálható edző legmélyrehatóbb újítása az időzítésen alapuló dropback passzolás bevezetése és központba helyezése volt a 40-es évek végén. A rendszer lényege az, hogy az irányító dropjához (lépéseinek számához) vannak igazítva a route-ok, a cél az, hogy mire a dropját befejezi a QB, már lehessen is dobni a passzt. Maga a drop is újszerű koncepció volt, akkoriban szinte minden passzjáték a ma play actionnek nevezett típusba volt sorolható, ha mégsem fake-ből passzoltak, a passzoló játékosok meglehetősen koordinálatlanul mozogtak a snap után.

Brown számára az ötlet, hogy egy passzra alapozó offense-t dolgozzon ki, legnagyobb részben Don Hutson, a legendás Alabama, később Green Bay-elkapó újszerű játékát figyelve adódott. Hutson volt az első, aki irányítóival - a Bamánál ez Millard 'Dixie' Howell, a Packers-nél pedig Cecil Isbell volt - összehangolta a route-ok megfutását a passzok eldobásával. Isbellel együtt dolgoztak egy papírgyárban az offseason alatt Green Bay-ben, az ebédszüneteket kihasználva hosszú órákat töltöttek el az időzítés tökéletesítésével. Hutson volt az első modern értelemben vett wide receiver, és Brown még középiskolai edzőként elhatározta, hogy ha lehetősége adódik, mindenképpen az ő által kijelölt ösvényen fog haladni alapul véve a T-t. A T-felállást kissé megvariálta Brown Clevelandben, sokszor mozgatta fel a két halfot a fal szélére, ekkor slotbackként hivatkozott rájuk, de az is előfordult, hogy az egyik backet egészen a pálya szélére mozgatta ki, ez a manapság már teljesen megszokott flanker pozíció.



Talán a Cleveland double slot volt a leggyakrabban használt felállása a Browns-nak ezekben az években.

Az időzítéses route-okkal operáló play-ek pontos végrehajtása addig nem látott precizitást hozott a 40-es években - főleg mai szemmel - még mindig kissé esetlen és esetlegesen működő támadó futball világába. Brown kínosan törekedett a pontosságra a play-ek végrehajtása során, ha egy angle route-ot 3 lépés után kellett megtörni, akkor szó nem lehetett arról, hogy egy elkapó ezt elmismásolva 4 vagy 5 lépés után váltson irányt. Ma már persze ez is egészen természetesen hat, a legegyszerűbb középiskolai spread offense-ben is ilyen fokú precizitást követelnek meg, a magasabb szintekről nem is beszélve.

A passzközpontúság mellett nagyon nagy jelentőséggel bír az a tény, hogy ez az első olyan offense, ahol az irányító a play közben és nem a snap előtt választotta ki az elkapót a védelem reakciójától függően. Persze manapság már ez is teljesen magától értetődő, de akkoriban a passzolók a snap előtt választották ki a célpontot a védelmet megvizsgálva, és maguk a play-ek is egy-egy elkapóra voltak kihegyezve, a többi elkapó csak csaliként szolgált.



Egy tipikus Browns play 3 rövid route-tal. Az első számú célpont az outot futó split end, ha ő nem üres, akkor eggyel jobbra váltva a QB a slant outot futó slot következett, végül a harmadik lehetőség a mai terminológiát használva shallow (sekély) cross-t futó túlsó SE volt.

A Browns úttörőként arra törekedett, hogy a rövid passzokkal kontrollálja az órát, lassú de biztos előrehaladással hajtsa a maga malmára a vizet. A Cleveland offense volt az első, amelyben a futás másodrendű szerepet kapott, bár a playbook tele volt futóplay-ekkel, főleg trap és draw típusú futások voltak terítéken, amelyek egy passzra berendezkedő védelem ellen igazán hatásosak tudtak lenni, de sikerességükhöz elsődleges fontosságú volt, hogy a passzok üljenek. Ha egy defense már ráállt a passzra, és a védőfal tagjai görcsösen igyekeztek nyomást gyakorolni a QB-ra, akkor megfelelően végrehajtott csapdázásokkal nagyon be lehetett ültetni a hintába őket. Marion Motley ezek a play-ek tették a korszak egyik legsikeresebb fullbackjévé, számtalan meccsen vitte be a holtfáradt secondary ellen a kegyelemdöféseket a meccsek végén.

Brown a T-ből kifejlesztett rendszere mérföldkő az offense-k fejlődésében, a gyors, rövid passzokon alapuló támadófilozófia a mai napig az egyik meghatározója mind az NFL-nek, mind az egyetemi focinak, persze ma már inkább a west coast kifejezést hallhatjuk az ilyen offense-ekkel kapcsolatban. Könnyen belátható hát, hogy az "őskori" eredetű T feltámasztása közvetetten mindennél nagyobb hatással van a mai futballra, szinte az összes modern eleme, vagy annak kialakulása a játéknak ehhez a rendszerhez köthető, a közvetlen snaptől kezdve a futásblokkolási rendszereken át a passzfilozófiákig.

...és tanítványai

Brown a Washington High Schoolban és az Ohio State-n még a single wing segítségével érte el sikereit, ám Great Lakes-i tartózkodása alatt ő is behódolt a rohamosan terjedő módinak és a T-formációra váltott. Mivel a Cleveland Browns-nál szintén ez utóbbi alakzatot tette a támadójáték fundamentumává, így magától értetődővé vált, hogy a csapat rendszerében kulcsszerep hárul majd az irányítóra. Erre a fontos posztra Paul Brown azt a játékost szemelte ki, s végül szerezte meg, akit egyetemi főedzőként már jól ismert.

1941-ben, azaz Brown első columbusi évében a Buckeyes egyetlen vereségét a Pappy Waldorf által edzett Northwestern csapatától szenvedte el és a Wildcats motorja, illetve az Ohio State elleni szóban forgó sikerének letéteményese a páratlan adottságokkal felvértezett Otto Graham volt. Ezek az adottságok – kiegészülve azzal, hogy Graham példamutató diáknak is számított – szép jövőre predesztinálták az ifjú tehetséget Paul Brown csapatában, és előbbi nem is okozott csalódást profi mentorának. A remek irányító három mérkőzés elteltével vette át a karmesteri pálcát Cliff Lewis-tól, s onnantól ki sem lehetett robbantani a kezdőből. Ha kellett futva szerezte meg a first downhoz szükséges yardokat, de igazi erőssége pontos és tért ölelő átadásaiban rejlett, négy AAFC-s idénye alatt háromszor vezette a ligát passzolt yardokban, továbbá kétszer választották az idény Legértékesebb Játékosává.

Graham eredményességéhez elengedhetetlen volt a briliáns elkapótandem, Dante Lavelli és Mac Speedie játéka. Lavelli (aki az Ohio State-en Brown kezei alatt nevelkedett, majd a 2. világháborúban harcolt) 1946-ban, az összeségében produktívabb Speedie pedig 1947-ben és 1949-ben lett ligaelső elkapott yardok tekintetében. Jóllehet a kortársak az előbbit tisztelték meg az „Enyvesujjú” (Gluefingers) becenévvel, valójában mindkettőjükhöz ragadt a labda, mindketten remekül futották útvonalaikat és mindkettejükben benne lappangott a nagy játék kivágásának lehetősége.

A robbanékony passzjátékhoz mindazonáltal kellett még egy olyan átütő erejű futó, akinek minden megmozdulása veszélyt hordoz az ellenfél számára, s aki ennélfogva képes lehetett megnyitni az utat a hatékony play-action átadások előtt. Ezt a szerepet Marion Motley töltötte be. Az irtózatos erejű támadó nehezen legyűrhető fullbackként és sziklaszilárd blokkolóként egyaránt csapata hasznára volt. Motley-ra még a középiskolában figyelt fel Paul Brown (a színesbőrű klasszis a Washington High School legkomolyabb riválisának számító cantoni McKinley High Schoolt erősítette), ezt követően pedig Great Lakes-ben edzzeni is alkalma nyílt őt. Azzal, hogy a Browns-nál is játéklehetőséget biztosított tanítványa számára a clevelandi szakvezető nem csupán a sikercsapat újabb építőkövére tett szert, de egyúttal kisebbfajta futballtörténelmet írt. Motley – csapattársával, Bill Willis-szel együtt – 1933 óta az első afro-amerikai atléta lett, aki profi focicsapat színeiben pályára léphetett. A Los Angeles Rams-nél Kenny Washington és Woody Strode ugyan Motley-éknál hamarabb kaptak szerződést, de később jutottak játéklehetőséghez, míg a profi baseball-ligában a „color line”-t 1947-ben áttörő Jackie Robinsont valamennyien megelőzték.

Az említett Bill Willis a védelem meghatározó játékosává nőtte ki magát. Bár a védőfalban kapott helyett, ám pozíciójához mérten rendkívül szerény méretekkel bírt. Paul Brown azonban már az Ohio State-n is a sebességéért kedvelte a mozgásában fekete párducra emlékeztető middle guardot. Willis a szemben lévő center apró árulkodó mozdulataira összpontosítva fürkészte ki a támadók szándékát, majd lélegzetelállító reakcióidejével és jellegzetes „úszómozdulataival” szempillantás alatt az akció kellős közepébe verekedte magát. Bill Willis mellett olyan kiváló játékosok tették a Browns védelmét az AAFC történetének legkevesebb pontot engedélyező alakulatává, mint a Redskins-től elhappolt veterán Lou Rymkus, a „védelem doktora”, Tony Adamle vagy a később az AFL-ben és NFL-ben is főedzősködő linebacker és csapatkapitány, Lou Saban.

Hogy a clevelandiek valamennyi csapatrészben, valamennyi poszton lekörözték vetélytársaikat arra a speciális egység kiválóságai szolgáltattak további példát. A magyar származású Lou Groza offensive tackle-ként is lehetőséget kapott, ám róla talán köztudott, hogy elsősorban kickerként jeleskedett. A Buckeyes játékosaként Groza már az egyetemen is Paul Brown kezei alatt szerepelt, és a mesteredző már akkoriban oly nagyra tartotta a játékos adottságait, hogy az elsők között szerződtette 1946-ban rajtoló hivatásos futballcsapatába. A „Toe” a rúgójátékot valódi, addig talán nem is sejtett fegyverré tette és talán mindennél beszédesebb adat, hogy míg 1946 és 1949 között az NFL-ben senki sem tudott 50 yardnál nagyobb távolságból mezőnygólt értékesíteni, addig Groza ez idő alatt négyszer is véghezvitte eme rendkívüli fegyvertényt. Brown másik special team ászának, a színes bőrű punter és az edző által már a massilioni középiskolából ismert Horace Gillom bizonyult. Őt tartják az elsőnek, aki az addig szokásos 10 yard helyett 15 yard távolságban állt fel a line of scrimmage mögött, és akinek kapitális löketei kapcsán talán először kezdték emlegetni a „hang time” fogalmát.

Az eddig leírtak összegzéseként leszögezhető, hogy a stabil alapokat nyújtó tulajdonosi háttér, a minuciózus pontossággal végiggondolt és megszervezett, ugyanakkor korszakos újításaival önnön hatékonyságát is addig soha nem látott magasságokba emelő szakmai munka, valamint az egyedülállóan acélos - körültekintően kiválasztott és rendkívüli alapossággal felkészített – játékosállomány kezdettől olyan versenyelőnyt biztosított a Cleveland Browns számára, amit annak AAFC-s ellenfelei négy éven keresztül képtelenek voltak leküzdeni. Paul Brown végeredményben elérte a kezdet kezdetén kitűzött célját és a csapatot máshoz nem fogható, viszont mindenki más számára viszonyítási pontot jelentő etalonná tette. Azzal a ténnyel ugyanakkor nem számolt – professzionális szakemberként ez nem is volt kötelessége -, hogy a Browns minden egyes győzelme újabb szöget ver a hónapról hónapra jobban kornyadozó AAFC koporsójába.

Futottak még

Keleten…

A Cleveland Browns magasztos szárnyalásához a liga mezőnyének többi tagja nem tudott felemelkedni. Fokozatok ugyan voltak, azaz akadt, aki nagyon könnyűnek találtatott és hamar elvérzett, és akadt olyan gárda is, amely legalább ideig-óráig meg tudta szorongatni az AAFC élcsapatát. A Browns 1946-os nyitóellenfele, a Miami Seahawks az előbbi csoportba tartozott. A játékban gyengécske Halászsasok pénzügyileg is ingatag lábakon álltak, és bemutatkozó 44-0-s vereségük után úgy kellett távozniuk Clevelandből, hogy képtelenek voltak rendezni hotelszámlájukat. Paul Brown ekkor még fizetett helyettük, de a csapnivaló teljesítménnyel kéz a kézben járó krónikus pénzhiány oda vezetett, hogy rövidesen a játékosok bérére sem futotta. A liga vezetése végül elvette a Miamiban életképtelen és az ürességtől kongó lelátók előtt játszó franchise-ot tulajdonosától és 1947-ben Baltimore-ba telepítette a csapatot, amely onnantól már a Colts névre hallgatott. Bár a Csikók felkészítése a Packers hajdani elsőrangú irányítójára, Cecil Isbellre szállt, sőt a liga erőviszonyainak kiegyensúlyozása jegyében a Cleveland Browns-tól megkapták az LSU szép reményű QB-ját, a leendő Hall of Famer Y. A. Tittle-t is, a baltimore-iak három AAFC-s évük alatt nem alkottak eget rengetőt. Legtovább 1948-ban jutottak, amikor 7-7-es mérlegükkel holtversenyben a Keleti Csoport élén végeztek, és playoff mérkőzésre késztették a rajtuk végül átlépő Buffalo Bills-t.

A divízió másik reménytelen versenyzőjének a Brooklyn Dodgers számított. A csapat eleve kissé rossz hírnévvel vágott neki a küzdelmeknek, hiszen William Cox tulajdonost a profi baseball-liga korában kitiltotta soraiból, minekután a Philadelphia Phillies élén sportfogadási botrányba keveredett, a nagyobb baj viszont az volt, a futballpályán nyújtott teljesítményükkel sem tudták emelni reputációjukat. A Dodgers gyakorlatilag a Tulsa-ról kikerült „triple threat tailback”, Glenn Dobbs köré épülő egyszemélyes „show” volt, ám a remek atléta hiába érdemelte ki az 1946-os idény Legértékesebb Játékosának járó címet, társait nem tudta magával ragadni. 1948-ban a baseballos Dodgers neves menedzsere, Branch Rickey próbált rendet tenni a gárda háza táján, de egy évnyi kínlódás után ő is bedobta a törülközőt. A brooklyniak képtelennek bizonyultak felszínen maradni az NFL-es Giants-szel, valamint a AAFC-s Yankees-szel súlyosbított New York-i futballpiacon és Rickey kapitulációját követően az együttes a Yankees-ben „feloldódva” megszűnt létezni. A Dodgers kiválásával az 1949-es idényre hét főre fogyatkozott az AAFC mezőnye. (Ez a tény egyébként felborította az addigi csoportbeosztást, s így onnantól az együttesek körmérkőzéses rendszerben kényszerültek lebonyolítani az alapszakaszt.)

Az említett New York Yankees eleinte a Cleveland Browns ígéretes kihívójának tűnt. A csapat anyagi szilárdságára a tulajdonos, Dan Topping személye nyújtott garanciát, míg a szakmai munkáért a Washington Redskins-szel edzőként két NFL-bajnoki címet elhódító Ray Flaherty felelt. Az egyik eredendő gond azonban a Yankees-nél is játékosállomány féloldalassága volt. Akadtak soraikban kiváló atléták, de nem elegen, továbbá versenyképességüket a single winghez való dacos ragaszkodás sem fokozta. Az együttes mindenesetre 1946-ban és 1947-ben is megnyerte a divízióját, és a bajnoki fináléban előbb szorosabb, majd kevésbé kiélezett küzdelemre késztette a domináns Cleveland Browns-t. A következő évekre azonban legragyogóbb csillagának, Spec Sanders-nek sorozatos maródiságával a Yankees támadógépezete akadozni kezdett. Sanders 1947-ban az AAFC történetében egyedüliként tudott egy idény alatt legalább 1000 futott yardot termelni – egy Chicago Rockets elleni összecsapáson 250-et könyvelhetett el -, így kiesése komoly érvágást jelentett. 1948-ban Toppingék már nem voltak versenyben a csoportelsőségért, 1949-ben pedig az egész szezon erejéig le kellett mondaniuk Spec Sanders szolgálatairól. A vezetőedzői teendőket időközben átvevő Red Strader útmutatásával ugyan a Jenkik végül T-formációra váltottak és 8-4-gyel elmasíroztak a rájátszásig, ott azonban korai búcsúra kényszerültek. A liga feloszlását követően a gárda azért olyan kiváló atlétákat hagyományozott az NFL-re, mint az apró termetű, ám villámgyors futó, Buddy Young, a később Hall of Fame-be választott defensive tackle, Arnie Weinmeister, továbbá három elit defensive back, Harmon Rowe, Otto Schnellbacher és Tom Landry.

Az AAFC-s évek a buffalói futballdrukkerek számára sem sikertörténetként peregtek le, ugyanakkor akadtak biztató jelek, melyek arra intettek, hogy a sportnak igenis lehet helye az északi végeken. A Bisons, majd 1947-től Bills névre hallgató alakulat szerény indulását követően kiegyensúlyozottan erős csapattá formálódott. Red Dawson főedzősége alatt, a Notre Dame-ről szerződtetett George Ratterman irányításával, valamint a Chet Mutryn hajtotta futójátéktól ösztökélve a Bölények már 1947-ben megszorongatták a Yankees-t a Keleti Divízió koronájáért folytatott versenyfutásban, majd a következő idényben egy a Baltimore Colts-szal szemben megnyert ki-ki rangadó után – ahol 17-7-es negyedik negyedbeli hátrányból fordítottak – a ligadöntőbe is eljutottak. A fináléban ugyan a Cleveland Browns 49-7-re legázolta a Buffalot, de a következő évben Rattermanék mindkét randevújuk alkalmával döntetlenre kényszerítették Paul Brown fiait, ami az erőviszonyok ismeretében nem csekély haditett volt.

…és Nyugaton

Bár azt gondolhatnánk, hogy igazán a legközvetlenebb vetélytársak számára lehetett elviselhetetlen a Cleveland Browns nyomasztó fölénye, a Nyugati Csoportban a Chicago Rockets-től eltekintve tulajdonképpen nem volt kutyaütő csapat. Utóbbiak eleve bukdácsolva indultak és az NFL-es Bears és Cardinals árnyékában lényegében végigvegetálták az AAFC fennállásának négy esztendejét. A kezdeti játékosállomány kiváló erőkből állt, Dick Hanley az első főedző magával vitte a Rakétákhoz számos korábbi tanítványát, akikkel a kaliforniai El Toro támaszponton dolgozott együtt a világháború alatt és egyebek mellett köztük volt a majdani Hall of Famer, Elroy (Crazylegs) Hirsch is. John Keeshin tulajdonos azonban a remélt kirobbanó rajt meghiúsulása miatt hamar megvált Hanley-től és jó néhány héten keresztül egy három játékosból álló trojka irányította a chicagóiak edzéseit. Az 1946-os idény végén aztán Keeshin maga is hátat fordított az együttesnek, és attól fogva a Rockets minden egyes évnek más és más tulajdonosi garnitúrával vágott neki. 1947-ben – egy idény erejéig - a liga vezetéséről leköszönő Jim Crowley vette kézbe a csapat ügyeit, de tevékenysége nem hozta meg a kívánt eredményt, sőt a Chicago fennmaradása érdekében gyakorlatilag végig a liga és a vagyonosabb csapatok, kiváltképp a Los Angeles Dons, éltető pénzbeli támogatására szorult. Arch Ward állítólag még azt is el szerette volna érni, hogy a Cleveland átengedje a Rockets-nek sztárirányítóját, Otto Grahamet, ám a kérés Paul Brown hűvös elutasításával találkozott. A viharos időket megélő gárdán 1949-ben a névcsere (Hornets) és Ray Flaherty főedzői kinevezése sem segített, és bár javuló mérleggel, de változatlanul a Nyugati Csoport alagsorában végeztek.

Az AAFC nyugati partra küldött egyik zászlóshajója, a Los Angeles Dons eredményeit tekintve maga volt a megtestesült középszerűség. A csapat hátországával nem volt különösebb gond, hiszen a tulajdonosi konzorcium pénzéből a bajban lévő vetélytársak dotálására is futotta, de a futballpályán a Donok nem nyújtottak ehhez mérhető kimagasló produkciót. Lindheimerék kiapadhatatlan pénztárcája olyan klasszisokat csábított Los Angeles-be, mint a már említett ex-Bears-es Artoe és O’Rourke, a fullback John Kimbrough, az 1943-ban Heisman-győztes Angelo Bertelli vagy az 1948-ban a Dodgers-től érkező korábbi MVP, Glenn Dobbs. Az együttessel a Redskins-et egy évvel korábban NFL-döntőbe vezető Dudley DeGroot 1946-ban ugyan 7-5-2-es mutatót tudott felmutatni, de ennél eredményesebb szezonra később már nem futotta tudásukból. Miközben Ben Lindheimer mankót tuszkolt a „vörös tintában” (értsd adósságban) úszó riválisok hóna alá (Herman Wedemayert, az 1948-ban draftolt, „Repülő Hawaii” névre keresztelt futócsillagot például nemcsak átengedte a Baltimore Colts-nak, de még ottani fizetését is ő állta), addig a Dons 1949-re a tabella aljára csúszott és ezzel együtt a nézők is kezdtek távol maradni a gigászi, de csupán negyed házzal üzemelő Memorial Coliseumtól.

A másik nyugati parti különítmény, a San Francisco 49ers minden kétséget kizáróan az AAFC második legeredményesebb csapatának bizonyult. Buck Shaw főedző, aki korábban a Santa Clarán dolgozott, majd egy évig Berkeley-ben trenírozta a Golden Bears-t, alapvetően ugyanazzal a nagyszerű játékosállománnyal ért el éveken át elismerésre méltó sikereket. A szakvezető a T-formációs támadójáték karmesterévé a balkezes és rendkívül mobilis irányítót, Frankie Albertet tette meg, aki annál is inkább ideális választásnak tűnt, hiszen a Stanfordon Clark Shaughnessy, a formáció apostola keze alatt nevelkedett. 1948-ban Albert a clevelandi Otto Grahammel társbérletben a liga MVP-je lett, első számú célpontját, Alyn Beals-t pedig 285 pontjával végül az AAFC egész történetének legeredményesebb játékosává tette. A backfieldben az irányító mellett annak hajdani stanfordi csapattársa, a fullback Norm Standlee, valamint két kitűnő halfback, John Strzykalski és Len Eshmont tündökölt, ráadásul 1948-ban a támadóegység a későbbi Hall of Famer futó, Joe „Jet” Perry érkezésével csak tovább erősödött. Ahhoz azonban, hogy a Negyvenkilencesek a csúcsra jussanak, a monumentális akadálynak számító Cleveland Browns-on kellett volna átküzdeni magukat, s mivel ez csak hébe-hóba sikerült, így be kellett érniük az örök második titulusával. A Frisco már azzal is megsüvegelendő fegyvertényt vitt véghez, amikor az 1949-es idény derekán egy 56-28-as diadallal véget vetett a Browns közel két éves veretlenségi szériájának, de midőn a ligadöntőben feltehették volna a koronát egész éves teljesítményükre, Paul Brown tanítványai simán lelépték őket. Ez utóbbi összecsapást különösen bizarrá tette, hogy két nappal korábban már megszületett az az NFL-lel kötött megállapodás, mely az AAFC feloszlását eredményezte.

A végjáték

A bukás nem jött kiszámíthatatlanul, hiszen tudvalévő volt, hogy a Browns-tól és a 49ers-től eltekintve az AAFC csapatai inkább veszteséget, mintsem profitot termeltek. A meglódult játékosfizetések mellett a csökkenő nézőszám okozta a legnagyobb pénzügyi nehézséget, s a mérkőzések iránti lanyhuló érdeklődés jórészt a Cleveland Browns kikezdhetetlen dominanciájából következett. Amint arra már utaltam Paul Brown egyáltalán nem törődött azzal, hogy csapatának kiváló szereplése miként hat a liga és a Browns népszerűségére, és tanítványainak azt tanácsolta, hogy ne törődjenek a szurkolókkal, hanem akár 100, akár 100000 ember előtt kell játszaniuk, mindig a legjobb arcukat mutassák, és szerezzenek annyi pontot, amennyit csak tudnak. 1949-ben azonban már Cleveland egén is viharfelhők gyülekeztek. Míg két évvel korábban átlagosan 55000-nél is több drukker volt kíváncsi a gárda találkozóira, addig az említett évben ez a szám 30000-re fogyatkozott. Közben a Brooklyn Dodgers egy évvel korábban távozott a színről, a Chicago Hornets és a Baltimore Colts a többi tulajdonos pénzbeli segítségére kényszerült, James Breuil, a Buffalo Bills tulajdonosa pedig a négy év alatt feltornyosult 700000 dolláros veszteségére hivatkozva a kiszállást fontolgatta. Világossá vált, hogy az AAFC hiteles és versenyképes csapatai, csak a rivális NFL-lel való, legalább részleges fúzió (merger) révén kerülhetnek ki a csávából.

Hogy az együttműködéstől évekig vonakodó Nemzeti Futball Liga végül belement az összeolvadást illető tárgyalásokba az annak volt köszönhető, hogy az AAFC-vel való vetélkedés őket is érzékenyen érintette. A rövidéletű Boston Yanks a lét és nemlét határán tántorgott, majd 1949-ben továbbállni kényszerült, hogy New York Bulldogs néven próbáljon szerencsét, a Green Bay Packers-t az anyagi csőd fenyegette és 1949 Hálaadás Napján csapaton belüli bemutató meccset kellett rendezniük, hogy annak bevételeiből legalább az idény végéig kihúzzák, 1948-ban még a ligabajnok Philadelphia Eagles is 80000 dolláros deficittel zárta az évet. Az NFL ugyanakkor nem volt annyira nagy pácban, hogy ne legyen arról meggyőződve, hogy az AAFC-vel folytatott egyezkedése során végeredményben ő diktálhatja a fúzió feltételeit.




Amikor hosszú idő után 1948 karácsonya előtt a két rivális liga delegáltjai végül tárgyalóasztalhoz ültek (a fenti képen az AAFC tulajdonosai), az NFL ajánlata lényegében arra szorítkozott, hogy a Cleveland Browns-t és a San Francisco 49erst hajlandó soraiba venni. Mivel az AAFC ennél több csapatát szerette volna a merger részesévé tenni, a megállapodás még egy évig váratott magára. Folyamatos tapogatózásokat követően 1949 decemberében újult fel az érdemi egyezkedés és kétnapos konzultációt követően 1949. december 9-én hozták nyilvánosságra a két liga összeboronálásáról szóló (lényegében az AAFC megszűnését eredményező) egyezményt. Ennek értelmében a Browns-on és 49ers-en kívül némi meglepetésre a gyengécske Baltimore Colts csatlakozhatott az NFL mezőnyéhez. A Colts a „territoriális jogok megváltása” fejében (értsd jóváhagyásának elnyerése érdekében) 50000 dollárt fizetett a Washington Redskins sokáig vonakodó tulajdonosának, George Preston Marshallnak.

És hogy mi lett a többiek sorsa? James Breuil, a Bills főnöke pár játékosa átengedése fejében 25 %-os tulajdonrészt kapott a Cleveland Browns-nál, igaz a buffalóiak még hónapokig kilincseltek az NFL-nél – jegyeladási kampányuk bíztató mutatóira hivatkozva -, hogy elérjék a Bölények felvételét a ligába. A tulajdonosok tanácskozása végül 9:4 arányban támogatta a Buffalo petícióját, ám mivel a pozitív döntéshez egyhangúságra lett volna szükség, így a város még bő évtizedig profi futball nélkül maradt. A New York Yankees csapatának játékosait lényegében felosztották a másik két New York-i gárda, a Giants és a Bulldogs között (a Giants hatot választhatott, a maradék a másik együttesre szállt), a többi, megszűnésre ítélt csapat (tulajdonképpen a Dons, Hornets és a Bills) focistáiból pedig a soron következő draft speciális fázisában válogathattak a versenytársak.

Amikor az AAFC futballtörténeti jelentőségét latolgatjuk, akkor nem feledkezhetünk meg azon vitathatatlan tényről, hogy a liga végeredményben elbukott az NFL-lel folytatott vetélkedésben. Ugyanakkor a hivatásos futball, azon belül NFL más, s alighanem szegényebb volna azon tanulságok nélkül melyekre a négy évek küzdelem során szert tett, s még inkább azon örökség nélkül, amit a San Francisco 49ers és főként a Cleveland Browns 1949-es befogadásával magáévá tudott. Mindazon újítások és vívmányok, amelyeket mindenekelőtt a Browns és annak zseniális főedzője kapcsán számba vettünk manapság már az egész NFL gazdag hagyományainak, a sportról alkotott képünknek szinte magától értetődő részét képezik.

Demeter Ádám (Döme) és Dorkó Szabolcs (Szabler)

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Carroll, Bob: 1948 AAFC Championship - perfect ending. In: The Coffin Corner, 1996/4.
Carroll, Bob: 1949 AAFC Championship - finishing in style. In: TCC, 1996/2.
Carroll, Bob - Braunwart, Bob: Big Mac of the Browns'attack. In: TCC, 1982/1.
Carroll, Bob: Bill Willis - dominant defender. In: TCC, 1994/5.
Carroll, Bob - Braunwart, Bob: Glenn Dobbs. In: TCC, 1980/9.
Clary, Jack: Paul Brown. In: TCC, 1992/1.
Crippen, Kenneth R.: The original Buffalo Bills - a history of the All-America Football Conference team, 1946-1949. Jefferson (NC), McFarland, 2009
Davis, Jeff: Papa Bear - the life and legacy of George Halas. New York, McGraw-Hill, 2005
Goncalves, Rick: The Toe. In: TCC, 2005/4.
Gordon, Roger: Hometown hero - if you knew Motley, you knew a great man. In: TCC, 2005/6.
Grosshandler, Stan: All-America Football Conference. In: TCC, 1980/7.
Grosshandler, Stan: Spec Sanders - memorable runner in a forgotten league. In: TCC, 1996/5.
Marren, Joe: The other Buffalo Bills. In: TCC, 1997/1.
McCambridge, Michael: America's game: the epic story of how pro football captured a nation. New York, Anchor Books, 2005.
Piascik, Andy: Why the AAFC Cleveland Browns were the best team in football from 1946 through 1949. In: TCC, 2005/3.
Peterson, Robert W.: Pigskin - the early years of pro football. New York-Oxford, Oxford University Press, 1997
Schmidt, Ray: Welcome to LA. In: TCC, 2003/6.
Smith, Don: Dante Lavelli - Gluefingers. In: TCC, 2001/2.
Ziegler, Jack: Podunk versus Gotham - the 1946 Browns-Yankees rivalry. In: TCC, 1994/2.