Az Eagles-Giants rivalizálás I.

A New York Giants és a Philadelphia Eagles rivalizálása egyik a legrégebbieknek. Az első összecsapásra 1933 októberében került sor a Polo Grounds-on, ahol, a párharc máig legnagyobb különbségű győzelmét aratva, a Giants 56-0 arányban iskolázta le ellenfelét. A találkozót 153 további követte. Egészen az 55. viadalig kellett azonban várni arra a „Nagy Bumm”-ra, ami több évtized után igazán elevenné tette a csapatok vetélkedését. Az első olyan momentumra, amely feledhetetlenül belevésődött a szurkolók emlékezetébe, és amelynek megidézése felizzíthatta a drukkerek indulatait.

A Nagy Bumm

1960 novemberében még mindkét csapat eséllyel küzdött a Keleti Konferencia elsőségéért. A New York Giants a megelőző négy szezonból háromszor a ligadöntőig jutott (igaz csak egyet nyert meg), így a korszak egyik legjobb csapatának számított. Noha a csapat kiemelkedő OC-je, Vince Lombardi 1959-ben Green Bay-be, védelmének kooordinátora, Tom Landry egy évvel később Dallasba távozott, a New York-iakat olyan leendő Hall of Famerek erősítették, mint Frank Gifford, Roosevelt Brown, Sam Huff vagy Andy Robustelli. Hall of Famerekben persze Philadelphiában sem volt hiány. A negyven évek végén két bajnoki címet is elhódító Eagles sorai között tudhatta a liga utolsó „60 perces” (azaz védelemben és támadásban egyaránt helytálló) játékosát, a kőkemény Chuck Bednarikot, valamint az NFL egyik legjobb irányítóját, a veterán Norm van Brocklint. Van Brocklin kedvenc elkapója Tommy McDonald szintén a liga elitjéhez tartozott, és máig a legalacsonyabb játékos, akit a sportág Halhatatlanjai közé választottak.

1960. november 20-án a Yankee Stadiumban megrendezett rangadóra a Giants 5-1-1-es, míg az Eagles 6-1-es mutatóval érkezett. Az első félidőben a hazaiak 10-0-ás vezetésre tettek szert. Az agresszív New York-i védelem komoly fejfájást okozott a saját playeit hívó Van Brocklinnak. A blitzelő linebackerek által üresen hagyott területeket a játékosok rotációjával remekül védekezték le, és amikor a Holland éppen nem került a földre, elsietett passzai alig-alig jutottak el szigorúan őrzött elkapóihoz. A szünetben az Eagles vezetőedzője, Buck Shaw két fontos változtatást hajtott végre, amelyek alapvetően megváltoztatták a találkozó menetét. A kulcs az volt, hogy több védelmet és időt adjon irányítójának, s ezért egyrészt két fiatal támadófal-ember helyett két tapasztalt és rutinos veteránt vetett be. Guardként John Wittenborn, míg a center pozíciójában a vasember linebacker, Chuck Bednarik lépett a pályára. Shaw a blokkolási sémákat is megváltoztatta. Amíg az első félidőben a Philadelphia fala megpróbálta trap-blockokkal megfogni a Giants két DT-jét, Dick Modzelewskit és Rosey Griert (ezalatt a blitzelő belső linebackerek Sam Huff és Harland Svare rendszerint eljutottak az irányítóhoz), addig a második játékrészben átengedték a két védőfal-embert és az első rohamozó LB-t takarították el egy vak oldali blokkal. Modzelewski és Grier a lendülettől rendszerint túlfutottak célpontjukon és így Van Brocklinnak elegendő ideje maradt, hogy a zsebben fellépve megfelelő elkapót keressen magának. A vendégek gyors és rövid passzokkal operáltak, majd amikor a Giants safety-jei elkezdtek közelebb helyezkedni a line of scrimmage-hez, az Eagles QB-ja, a harmadik negyed derekán, egy-az-egyben találhatta egy hosszú, 35 yardos TD-bombával kedvenc célpontját, Tommy McDonaldot.

Az utolsó negyed kezdetén ugyan még 10-7-re a hazaiak vezettek, ám a Philadelphia egy mezőnygóllal előbb kiegyenlítette, majd Jimmy Carr fumble utáni visszahordásával megfordította az állást. A hajrában a Giants kétségbeesetten hajtott az egyenlítésre, amikor egy passzjáték során a 7-szeres Pro Bowler futó/elkapót, Frank Giffordot Bednarik keményen a földre vitte. A „deep in” route-ot futó Gifford a safety, Don Burroughs mozgását figyelte, és teljesen váratlanul érte a vak oldaláról érkező Bednarik vállal a mellkasára mért iszonyatos erejű ütése. Az egyébként tiszta szerelés után a New York-i eszméletlenül terült el a földön, és az elkövetkező napokban az egész sajtót bejárta az a kép, amin a diadalittas Bednarik mintha a mozdulatlan Gifford teste fölött lejtene örömtáncot. A linebacker/center az események után tagadta, hogy az ellenfél letaglózása feletti káröröm szülte félreérthető gesztusát. Elmondása szerint csupán az váltott ki belőle az eufórikus örömöt, hogy megmozdulása révén kikényszerített fumble-t csapattársa, Chuck Weber megkaparintotta, s így bebiztosította az Eaglesnek a győzelmet.

Akármi legyen is az igazság, a New York Giants szurkolói nem zárták szívükbe tettéért „Beton Charlie”-t és a Sasokat. Pat Summerall, a legendás kommentátor szerint (aki akkor a Giants rúgója volt) a hangulatot az is fokozta, hogy az eseményekkel egy időben egy drukker rosszul lett a lelátón, és miután a hazai csapat öltözőjébe vitték, sajnálatos módon elhunyt. Amikor a halottat egy letakart hordágyon elszállítottak, sokan először azt hitték, hogy Gifford fekszik a lepedő alatt, és Bednarik megölte a játékost. Noha a valóság nem ez volt, de a Giants kiválósága még hosszú órákig nem nyerte vissza eszméletét és az 1960-as idényen túl a következő szezont is kénytelen volt kihagyni. Bednarik „Nagy Bumm”-ja pedig úgy maradt meg a sport krónikáskönyveiben, mint minden idők egyik leghíresebb(hírhedtebb) szerelése.

Szárnyaló Sasok

A sorsolás szeszélye folytán a revansra már a következő fordulóban alkalma a nyílt a sztárjátékosa elvesztésétől megrendült a New Yorkiaknak. 1960. november 27-én ezúttal a philadelphiai Franklin Field fanatikus közönsége előtt csaphatott össze a két rivális. A drukkerek által keltett hangorkán furcsa módon a hazaiakat zavarta meg. A mérkőzés első játéka előtt az Eagles kétszeres Pro Bowler cornere, Tom Brookshier odaszólt a safety, Bobby Freemannek, hogy vegye fel az emberét, Kyle Rote-ot, ha az deep route-ot futna. Freeman azonban ezt nem hallotta meg, így a valóban deep route-ot futó Rote George Shaw passzát elkapva őrizetlenül és akadálytalanul galoppozhatott el a hazaiak célterületéig. A 71 yardos játékkal másodpercek alatt 7-0-s előnyhöz jutott a Giants. A Philly nehezen eszmélt a kezdeti sokkból és a vendégek egy újabb Shaw-tól Rote-nak adott TD-passz, valamint Summerall 35 yardos mezőnygólja révén 17-0-ra vezettek az első 15 perc végén.

Az addig csúnyán betliző védelem magához térése kellett ahhoz, hogy az Eagles visszakapaszkodjon a meccsbe. Brookshierék a második negyedben az ellenfél irányítójának két passzát lehalászva teremtettek ragyogó mezőnypozíciót Van Brocklinnak és társainak. A Holland az első lehetőséget mezőnygólra, a másodikat pedig már touchdownra váltotta. A TD egy olyan cseles játék eredménye volt, amit már az egy héttel korábbi derbin is eredményesen vetett be az Eagles. A „fake trap play”-ben egy középső futást játszottak el a philadelphiai támadók, ám ahelyett, hogy a futó Bill Barnes kezébe nyomta volna, Van Brocklin magánál tartotta a labdát és a halfback szerelésére fellépő linebacker, Sam Huff mögötti zónába befutó újonc fullbacknek, Ted Deannek passzolt. 10-17! A kitűnően megkoreografált játék után sokkal kiszámíthatatlanabb fejlemények vezettek a hazaiak egyenlítéséhez. Egy újabb philadelphiai akció még a félidő vége előtt mélyen a Giants vörös zónájába hatolt, de Bill Barnes a vendégek 3-asánál, miközben Huff a földre vitte, kiejtette a disznóbőrt és az a célterületen belülre pattogott. Az Eagles jobb oldali tackle-je, J. D. Smith eszmélt a leghamarabb, és három védőt megelőzve kaparintotta meg a játékszert. 17-17! A félidő hajrájában elért mezőnygóllal még visszavette a vezetést a New York, de a vendégjátékosok hatalmas lehetőséget szalasztottak el korábbi tetemes előnyük eltapsolásával.

A harmadik negyedben egy újabb field goallal növelte hat pontosra vezetését a Giants, de a negyedik játékrész első játékában Huffék megint „megették” a play actiont. A backfieldből kisurranó Dean ezúttal csaknem a fél pályán keresztülvágtatva ért el touchdownt, és juttatta (az extra pont értékesítése után) első vezetéséhez csapatát. Mivel az Eagles védekező egysége a mérkőzés hátralévő részében további labdalopásokkal tartóztatta fel a vendégek támadásait, a hazaiak meg tudták őrizni előnyüket, sőt Van Brocklin harmadik TD-t érő átadásával meg is erősítették azt. A 31-23 arányú sikerrel a Philadelphia bebiztosította első helyét a Keleti Konferenciában, míg a New York Giants-nek a rájátszás iránt táplált reményei a kudarccal végképp elszálltak. A vendégek sportszerűségét dicsérte, hogy nem próbáltak bosszút állni Chuck Bednarikon egy héttel korábbi megmozdulásáért. A Philly játékosa úgy látta, hogy kemények voltak vele, de semmiképpen sem alattomosak. Sam Huff egy punt alkalmával egy vak oldali blokkal feldöntötte ugyan vetélytársát, de Bednarik nem méltatlankodott, és felállva csak annyival replikázott, hogy ha Huff továbbra is így blokkolja őt, többen még azt fogják hinni, hogy „utazik rá.”

A Giants és az Eagles a szezonból hátralévő három mérkőzésen gyakorlatilag tét nélkül léphetett pályára. A New Yorkiak egy-egy győzelemmel, vereséggel és döntetlennel zárták az alapszakaszt, míg a Philadelphia, noha elhullajtott egy vereséget Pittsburgh-ben, jó formáját megőrizve készülhetett a Lombardi Packers-e ellen megvívandó ligadöntőre. A jégtől sikamlós Franklin Fielden a Bednarik vezérelte védelem kiválóan megfékezte a Green Bay félelmetes, Jim Taylor és Paul Hornung nevével fémjelezett futójátékát. A döntő negyedik negyedében ugyan egy Van Brocklin interception után Bart Starr vezetésével 13-10-es előnyre tettek szert a vendégek, de a, már Giants ellen is csillogó, újonc fullback, Ted Dean 58 yardos visszahordása első osztályú mezőnypozíciót adott a hazaiaknak. A rövid akcióra Dean tette fel a koronát 5 yardos TD-futásával, de Starrnak még temérdek ideje maradt, hogy 17-13-as hátrányból egy jól felépített támadással megfordítsa a találkozó kimenetelét. A drive-ot végül ki más tartóztathatta volna fel, mint Chuck Bednarik, amikor szerelte Jim Taylort (bár sokkal kevésbé látványosan, mint annak idején Giffordot) az Eagles 9-esénél, majd a földön tartotta addig, amíg le nem pörögtek az utolsó másodpercek. Vince Lombardi első és utolsó vereségét szenvedte el a rájátszásban, a Philadelphia Eagles pedig máig utolsó bajnoki címének örülhetett a Packers legyőzésével.

1961: a régi rivalizálás új szereplőkkel

A következő offseason mindkét vetélytárs életében nagy változásokat hozott. Az Eagles mestere, Buck Shaw érezvén, hogy sikerei csúcsán kell ezt megtennie, bejelentette visszavonulását. A játékosi karrierjét befejező Norm Van Brocklin egy, a Philadelphiába szerződésekor tett szóbeli ígéretre alapozva, úgy vélte, hogy edzőként ő léphet majd Shaw örökébe. Ám a klubvezetés meggondolta magát, és emberi kvalitásainak alaposabb ismeretében inkább nem kért a Hollandból. Az addig a támadófalat felkészítő Nick Skorich lett az új főedző, a dühtől tajtékzó Van Brocklin pedig a ligaújonc Minnesota Vikings-hoz távozott. Van Brocklinnak irányítóként való pótlása sokkal több fejtörést okozott a klub háza táján, mint annak latolgatása, hogy szakvezetőként miként vált volna be. Noha Sonny Jurgensen személyében elviekben megfelelő fizikai adottságokkal bíró utánpótlás állt rendelkezésre, de a kérdés az volt, hogy a három éven keresztül a kispadot koptató irányító tanult-e annyit a rutinos Van Brocklintól, hogy éles helyzetben megállja a helyét. Jurgensen bebizonyította, hogy tanult. A vörös hajú QB szenzációs évet produkálva sikeres passzok, passzolt yardok és touchdownok tekintetében is a liga legjobbja és Pro Bowler lett. Eredményességét nagyban segítette, hogy, mások mellett, olyan célpont állt rendelkezésére, mint Tommy McDonald, aki a Hall of Famer legenda Pete Pihos után elsőként ért el 1961-ben 1000-nél több elkapott yardot az Eagles színeiben.

A rivális Giants-nél még nagyobb volt a jövés-menés. A hét szezon után elköszönő (s ezalatt a gárdát három ligadöntőbe és egy ligaelsőségre vezető) Jim Lee Howell helyét addigi asszisztense, Allie Sherman vette át a főedzői székben. Az offenzív guruként számon tartott Shermannek több problémával kellett megbirkóznia. Frank Giffordot kényszerpihenője miatt kellett nélkülöznie; másik robbanékony futója, Mel Triplett és a tight end, Bob Schnelker Minnesotába szerződött; kezdő irányítója Charlie Conerly 40 felé közeledve kiöregedőben volt; első számú elkapója, Kyle Rote is már tizenegyedik idényét taposta a Giants színeiben. A vérfrissítés jegyében a New Yorkiak megszerezték a San Francisco 49ers négyszeres Pro Bowler quarterbackjét, Y. A. Tittle-t. Tittle ugyan csak egy idényében dobott több TD-t, mint interceptiont, de tapasztalt, és megfelelő közegben játszva, produktív játékmesterként könyvelték el. (Ráadásul a QB-bőségben „szenvedő” és a shotgun offense-zel kísérletező Negyvenkilencesek nem is nagyon marasztalták a kopasz irányítót.)

Schnelker pótlására egy kacifántos, négy csapatot érintő tradesorozat eredményeképpen a Washington tight endje Joe Walton érkezett, de a legnagyobb várakozással övezett elkapó a Los Angeles Rams-től elcsábított Del Shofner volt. Shofner 1958-ban ligaelsőnek bizonyult 1097 elkapott yarddal, és a következő idényben is megközelítőleg hasonló eredményt produkált. 1960-ban azonban az elkapó egy rossz rajtot (és néhány elejtett passzot) követő önbizalomvesztés, majd kisebb sérülések miatt lényesen kevesebb játéklehetőséget kapott és jórészt csak puntolgatott. A Giants-et irányító Mara fivérek ugyan nem lehettek teljesen biztosak abban, hogy az 1958-59-es Shofnert, s nem az 1960-ban lényegesen haloványabban teljesítő játékost szerezték meg, de a split end végül meghálálta bizalmat. Del Shofner 1961-ben a csapat történetének első olyan játékosa lett, aki egy idény alatt legalább 1000 elkapott yardot jegyezhetett, és, szintén új szerzemény, irányítójával Y. A. Tittle-lel együtt bekerült a szezon Pro Bowl csapatába.

Újabb konferenciadöntő a Franklin Fielden

Az Eagles és a Giants első 1961-es összecsapására november 12-én került sor a Yankee Stadiumban. Addigra többé-kevésbé körvonalazódott, hogy a Keleti Konferencia elsőségének sorsa nagy valószínűséggel megint a két rivális között dől el. A Sasok, a szezon kezdetekor elképzelhetetlennek hitt, 7-1-es, míg az Óriások 6-2-es mutatóval álltak. Érdekes módon mindketten elszenvedtek egy-egy vereséget az egyébként középszerű Cardinalstól, míg a Giants másik kudarcát hazai pályán a Dallas-szal szemben könyvelhette el. A 17-16-os eredménnyel zárult találkozón a Joe Walton megszerzésére irányuló tradesorozat keretében a Cowboys-hoz cserélt Allen Green mezőnygólja döntött a vendégek javára.

A novemberi derbi megnyerése a New York számára az előző szezonban történetek miatti sportszerű revanson túl azt is jelentette, hogy a táblázaton befoghatják ellenfelüket. Talán az erősebb motiváció miatt, talán nem, de a Giants a meccs kezdetétől kétséget sem hagyott annak kimenetelét illetően. Tittle majdnem tökéletes produkcióval rukkolt elő és 307 passzolt yarddal, 3 passzolt TD-val a találkozó legjobbja lett. Shofner tarthatatlannak bizonyult a philadelphiai védelem számára (amelynek soraiból sérülés miatt már kidőlt a klasszis CB, Tom Brookshier) és nyolc elkapással 137 yardot gyűjtött. Az Eagles-t különösen Tittle harmadik touchdown-átadása sokkolhatta. Az első félidő utolsó játékára Allie Sherman elkapóként pályára küldte a New York-i védelem leggyorsabb embereit, a két cornerbacket, Jim Pattont és Erich Barnes-t. A fly pattern-t futó Barnes meg is kapta a labdát Tittle-től, és a 62 yardos TD révén 24-7-es, már-már behozhatatlan előnyre tett szert a hazai csapat. Az előny a második félidőben 38-7-re nőtt, mielőtt a Philadelphia két TD-vel valamit kozmetikázni tudott a 38-21 arányú, csúnya vereségen.

Az Eagles-ben annyira benne maradt a riválisától kapott pofon, hogy a következő héten Clevelandben is könnyen kapitulált. A Browns a 237 yardot futó és 4 TD-t szerző Jim Brown vezérletével 45-24-re gázolta le ellenfelét, és a Philly leszakadni látszott a konferencia első helyéért való versenyfutásban. Bár Jurgensenék két aránylag könnyű győzelemmel végül megfékezték lejtmenetüket, ahhoz hogy újra izgalmas legyen a döntőbe jutásért vívott küzdelem az is kellett, hogy a New York Giants elbotoljon a milwaukee-i County Stadiumban a Packers vendégeként. Az NFL-döntő főpróbájaként beharangozott mérkőzésen a Green Bay támadófala erődemonstráció tartott Robustelliékkel szemben és csaknem 200 futott yardhoz segítette Jim Taylort. Az Eagles és a Giants december 10-i második rangadója előtt így a vetélytársak, 9-3-as mérleggel, megint fej-fej mellett voltak.

A vendégek impozáns támadójátéka hamar elhallgattatta a vérmes philadelphiai közönséget. A találkozó negyedik játékában Tittle eljátszotta, hogy futójának, Alex Websternek adja a labdát, majd mielőtt az Eagles safety-je, Don Burroughs észbe kaphatott volna a védők mögé kerülő Del Shofnerhez játszott. A nyurga támadó könnyen lerázta a későn eszmélő Burroughs-t és 46 yardos elkapásával 7-0-ás vezetéshez juttatta csapatát. A hazaiak először egy mezőnygóllal kontráztak, majd következő labdabirtoklásuk során előhúzták a „beállított” paklit. Az akkoriban nagyon szokatlan formációt, az ún. „stacked deck”-et a támadójáték philadelphiai felelőse, Charlie Gauer ötölte ki az ellenfél védőinek széthúzására. Gauer az egyik elkapót, Pete Retzlaffot a bal szélre küldte, a jobb szélre pedig egymás mögé (stack) három embert, McDonaldot, Bobby Walstont (TE) és Timmy Brownt (HB) állított. (A formáció természetesen fordítva is működhetett.) Az elkapók a snap utáni szétszóródásukkal idézhettek elő zavart a védelemben, de az Eagles arra is felkészült, hogy futásokkal aknázza ki, ha a Giants a védelme közepének rovására tol ki a szélre embereket, hogy fedezzék az elkapókat. Az első negyed végén és a saját térfelük 48-asánál a Sasok a stacket ezúttal a bal oldalra helyezték (Retzlaffal, Walstonnal és Brownnal). Jurgensen először feléjük is nézett, ám utána a másik oldalról bevágó McDonaldhoz passzolt. Az apró termetű zseni megelőzte védőjét, majd két további ellenfelét kicselezve egészen a célterületig száguldott. 10-7 az Eaglesnek!

A New Yorkiak az első percekben elért TD-jük után sokáig nem találták a módot a Philadelphia védelmének feltörésére. Noha Shofnernek egyszer sikerült meglógnia a védők elől, de a hazaiak utána jól semlegesítették a Giants legveszélyesebb fegyverét. A sérült Brookshier távollétében egy újonc cornerbacknek, Irv Crossnak kellett fognia Shofnert, de Jerry Williams, a védelem koordinátora igyekezett őt minél inkább tehermentesíteni. Az egyik külső LB, általában a Pro Bowler Maxie Baughan, kapta azt a feladatot, hogy a WR-t még route-ja kezdetén feltartsa vagy legalább megzavarja, Crossnak maradt a flat zone és a down-and-out levédekezése, míg a hosszú játékoknál valamelyik safety-nek kellett a cornert „felülről” kisegítenie. Shofnerre így mindig legalább 2-3 ember figyelt. A Giants főedzője, Allie Sherman világosan látta miként vonják ki a játékból elkapóját, és két (szerencséjükre büntetlenül hagyott) fumble után változtatásra szánta el magát: Tittle helyett a dörzsölt öreg rókát, Charlie Conerly-t küldte be a támadóegység irányítására. Még az első félidő vége előtt húzása meghozta az eredményt. Conerly néhány futással készítette elő a terepet a nagy játékra, majd a Philly 35-ösénél az irányító úgy tett, mintha megint az off-tackle futó Webster kezébe nyomná a játékszert, amire a Shofnerre is figyelő Baughannek reagálnia kellett. Shofner így akadálytalanul iramodhatott meg az ellenfél célterülete felé, magára húzva két védőt. Ezúttal azonban ő is csak csali volt, mert a keresztbe futó, és kevés figyelemre méltatott tight end, Joe Walton kapta a labdát a play action után, akinek TD-jével újra a vendégek vezettek 14-10-re!

A második félidőt az elsőhöz hasonlóan viharosan kezdte a Giants. Conerly megint remekül „adta el” a play fake-et Websternek, majd a tarthatatlannak tűnő és ezúttal slanttel középre vágó Shofnernek passzolt. Burroughs ugyan szerelni tudta az elkapót, de az egy utolsó erőfeszítéssel a gólvonalon túlra zuhant. A New York előnye már 21-10 volt. Az Eagles támadói egészen a negyedik negyed derekáig semmire sem tudtak menni a kemény Giants védelem ellen. Különösen a pass rush-sal nem boldogultak, aminek révén Jurgensen négyszer került a földre. Azután hét perccel a lefújás előtt, miután egy TD-passzát szabálytalanság miatt korábban visszafújták, Jurgensen erős passzt varázsolt McDonald kezébe az oldalvonal mellett. A fürge Pro Bowler egy újabb szédületesen cseles elkapás utáni rohanással a mérkőzésen második TD-jét érte el, és a hátrányt 21-17-re faragva felcsillantotta a fordítás reményét. Ez a remény még elevenebb lett, amikor a vendégek következő drive-ja hamar megakadt, és saját 24-esükről elvégzendő puntra kényszerültek. A blokkolni igyekvő John Nocera és Leo Sugar ugyan hozzáért a labdát elrúgó Don Chandlerhez, de a kontaktus nem tűnt olyan erősnek, mint Chandler (a philadelphiaiak szerint túljátszott) esése sugallta. A játékvezető Ron Gibbs azonban zászlót dobott az esetre, és a Giants tovább folytathatta akcióját. (A helyi lapok másnap tovább korbácsolták az Eagles-drukkerek kedélyeit azzal, hogy számos „perdöntő” fotót közöltek a „fantomnak” tartott szabálytalanságról.) Végül két és fél perccel a vége előtt touchdownnal fejelte meg a bírói ítélet révén új életre keltett drive-ját a vendégcsapat. Shofner harmadik hat pontot érő elkapását gyűjtette be, és 28-17-nél a küzdelem látszólag eldőlt.

Csak látszólag. A visszahordás után a 25 yardos vonaláról indíthatta meccs- és csoportelsőség-mentő utolsó rohamát a hazai gárda. Az első playben Jurgensen nem látott szabad elkapót, s így, tőle egyébként szokatlan módon, 15 yardon keresztül maga szaladt a labdával. A következő játékban aztán a New York-i védelem elszámította magát. Retzlaff egyedül maradt a baloldalon és a végre jól megvédett irányítója bombáját lekapva 61 yardos TD-t szerzett. 1 perc 50 másodperccel a vége előtt megint felzárkózott az Eagles 28-24-re. Jurgensenék azonban legközelebb akkor kapták meg a labdát, amikor az óra már csupán 14 másodpercet mutatott. A quarterback a rangadó utolsó játékában Retzlaffnak passzolt, aki egy laterallal továbbadta a labdát McDonaldnak. A szélvészgyors és trükkös elkapónak volt a legnagyobb sansza, hogy megszerezze a meccsfordító pontokat, de miután 29 yardos futás után az oldalvonalon túlra tessékelték, az Eaglesnek már nem maradt ideje. A Giants egy utolsó másodpercekig izgalmas derbin biztosította konferenciaelsőségét, és állt nemes bosszút az előző szezon két fiaskójáért.

Utószó

Bár az Eagles az utolsó fordulóban győzelmet aratott, de ez nem jelentett valódi vigaszt a konferenciaelsőség elvesztésének tükrében. Ahogy az sem, hogy a klub irányítója Sonny Jurgensen, minden várakozást felülmúlva, 3723 passzolt yarddal ligacsúcsot állított fel, amit utóbb ő maga (igaz már a Redskins színeiben), majd 1979-ben a San Diego-i Dan Fouts tudott először túlszárnyalni. (Valamint az AFL-ben játszó Joe Namath 1967-ben.) Jurgensen 1962-ben is vezette a ligát passzolt yardok tekintetében, de a sérüléshullámtól sújtott Philly közelébe sem került az előző két szezon produkciójának, és 3-10-1-es mérleggel a konferencia sereghajtójává vált. A dicstelen teljesítmény 1963-ban megismétlődött, mire az új többségi tulajdonos kirúgta Nick Skorichot, és a Cardinals, valamint a Redskins korábbi szakvezetőjét, Joe Kuharichot tette meg főedzőnek. A Kuharich-éra azonban nem hozta el a felemelkedést, sőt a legtöbb Eagles-szurkoló emlékezetében egyike a klubtörténet legsötétebb, legkilátástalanabb időszakainak. A drukkereknek végül 1978-ig kellett várniuk az 1960-as ligadöntő utáni következő rájátszás-meccsre.

A New York Giants csillaga egy darabig felfelé ívelt. Az 1961-es bajnoki döntőben ugyan 37-0-ás sima vereséget szenvedtek a Green Bay Packers-től, de Y. A. Tittle vezérletével a következő két szezonban megint a fináléig jutottak. A sorsdöntő pillanatokban azonban csődöt mondott a félelmetes támadógépezet (amelybe 1962-re már visszatért Frank Gifford) és az Óriások három próbálkozásból háromszor voltak kénytelen fejet hajtani erősebb ellenfelük előtt. 1964-re a Tittle-mágia már az alapszakaszban elfogyott, és az együttes évtizedekig tartó hullámvölgybe került. A New York Giants 1981-ig nem jutott el a playoffba és csupán kétszer végzett pozitív mutatóval. Mivel a két keleti rivális pályája szinte párhuzamosan futott frusztráló lejtmenetben, így összecsapásaik még sokáig nem szerezték vissza azt a rangot, amit az 1950-es és 1960-as évek fordulóján kivívtak maguknak.

Dorkó Szabolcs (Szabler)
 
Kapcsolódó cikk:
113