Az Immaculate Reception

Akad olyan futballszerető ember, aki ne halott volna az Immaculate Receptionről? Ha akad is, minden bizonnyal nagyon kevés. A nevezetes játék lassan négy évtizede él a sportágra figyelők emlékezetében és életereje kikezdhetetlen. Az időről időre napvilágot látó futballtörténeti összeállításokban a play rendszerint előkelő helyen szerepel. Több alkalommal választották már minden idők „legnagyobb játékának”, „legnagyobb touchdownjának” vagy „legellentmondásosabb bírói ítéletének.” Az elkapás milyensége és körülményei kétségtelenül rendkívülivé avatják a megmozdulást, a vitatott bírói ítéletből fakadó nézeteltérések évtizedek múltával sem csitultak el teljesen, de a játék emlékezetre méltóságának oka az is, hogy az NFL egyik legnépszerűbb és (a Super Bowl győzelmek számát tekintve) legsikeresebb csapatának sorsfordító pillanatát jelzi.

Az 1972-es Pittsburgh Steelers

Az 1970-es évek előtti Kohászokat szokás volt lábtörlőnek vagy közröhej tárgyának tartani. Eredménytelenségüket jól illusztrálta, hogy a klub fennállásának első negyven esztendeje alatt csupán kilencszer tudtak pozitív mutatót felmutatni és csak egy playoff mérkőzést játszottak. 1947-ben a Steelers a Philadelphia Eagles-szel holtversenyben a Keleti Csoport élén végzett, ezért a két pennsylvaniai gárdának külön meccsen kellett döntenie a csoportelsőségről. A Pittsburgh nem maradt méltatlan addigi híréhez és pontot sem szerezve, 21-0 arányban maradt alul riválisával szemben.

A hatvanas évized újabb dicstelen fejezeteket rótt az együttes annaleseibe, és az 1969-es edzőváltás valószínűleg a legvérmesebb szurkolókat sem töltötte el túlzott reményekkel a szebb jövőt illetően. Chuck Noll első évében a Steelers legrosszabb önmagát hozva, 1-13-as mérleggel zárt, de Don Shula korábbi baltimore-i asszisztensének irányításával szisztematikus csapatépítés kezdődött. Noll nem herdálta el draft pickjeit, hogy megkérdőjelezhető képességű vagy motivációjú veteránokkal duzzassza fel a gárdát, hanem saját és segítői szemében bízva olyan újoncokat keresett, akikre hosszú távon építeni és számítani lehet. Az 1969-es draftról érkezett Pittsburgh-be a leendő domináns védőfal két alappillére, L. C. Greenwood és az év legjobb újonc védőjátékosának választott, későbbi 10-szeres Pro Bowler DT, Joe Greene.

1970-ben a szerencse is kedvezett a Steelers-nek, amikor a Bears ellenében megnyerték a draft első választásáról határozó pénzfeldobást. 1965 és 1969 között a csapat nem kevesebb, mint nyolc irányítót „fogyasztott el”, így Chuck Noll franchise QB-t remélt megtalálni az 1970-es draft első pickjével megszerzett Louisiana Tech-es tehetség, Terry Bradshaw személyében. A zöldfülű irányító kezdetben csak jellegzetes dialektusa és faragatlansága miatt cikizték, ám amikor a várt touchdownok helyett az interception-öket kezdte szórni, sokasodni kezdtek a kritikus és aggodalmaskodó hangok. Egy másik fontos 1970-es szerzemény, és Bradshawhoz valamint Greene-hez hasonlóan későbbi Hall of Famer, Mel Blount a csapat gyengécske secondary-jét erősítette meg.

A jó draftok folytatásaként 1971-ben a Steelers többek között újabb leendő Halhatatlannal, az OLB Jack Hammel erősített, de ekkor kaparintották meg a d-line másik alapkövét a defensive end, Dwight, „Mad Dog”, White-ot is. 1970 és 1971 ugyanakkor még csak mérsékelt javulást hozott a gárda teljesítményében (5-9-es és 6-8-as szezonok), és a szakértők átütő eredményt még az 1972-es idény előtt sem vártak a Kohászoktól. Bradshaw kiegyensúlyozatlan, hol parádés, hol katasztrofális, játéka mellett a passz elleni védekezés tűnt a csapat legsebezhetőbb pontjának. 1971-ben a pass defense utolsó lett az NFL mezőnyében, velük szemben szerzett first downok, végrehajtott átadások száma tekintetében senki más nem tudta őket felül(vagy inkább alul)múlni. Úgy nézett ki, hogy amint az ellenfél támadói Greene-ék mögé kerülnek, azt csinálhatnak, amit akarnak.

1972 azonban a várakozásokra rácáfolva drámai javulást hozott. A gyakorlatilag változatlan összeállításban pályára lépő Steelers-védelem Noll és az új defensive coordinator, Bud Carson útmutatásával a liga elitjébe lépett. Az engedélyezett pontokat figyelembe véve második helyen zártak. A front four 40 sackjével, míg a passz elleni védelem 28 INT-vel vezette a ligát és az egyre acélosabb egység 22-vel több labdaszerzést könyvelhetett el, mint amennyiszer a támadók elveszítették a játékszert. Természetesen a kedvező mutatóhoz Bradshaw kevesebb hibával tarkított játéka is kellett, aki a korábbi 24 és 22 után ezúttal csak 12 alkalommal passzolta ellenfélnek a labdát, ám az offense igazi csillaga az újonc futó, Franco Harris volt. Az amerikai apától és olasz anyától származó támadó a Penn State-en főként blokkoló backként szerepelt, de mivel Pittsburgh-ben szem előtt volt, így Nollék nyilván mindenki másnál jobban tisztában voltak valós képességeivel és a benne rejlő lehetőségekkel. Az újonc a hatodik fordulótól lett egyértelmű kezdő és 1000 yard fölött teljesítve rögvest meghálálta edzői bizalmát. Harris hat egymást követő mérkőzésen legalább 100 yardot futva beállította Jim Brown legendás csúcsát is, így kétség sem férhetett hozzá, hogy joggal érdemelte ki az Év Újonc Támadójátékosának járó elismerést.

A Steelers főként Franco Harris eredményes futásait és labdavadász védelmének erőfeszítéseit meglovagolva 1972-ben története addigi legjobbját nyújtotta. Három, kis különbségű vereség mellett Noll tanítványai tizenegy diadalt könyvelhettek el, és ezalatt egy ötös, majd egy négyes győzelmi szériát építettek fel. A csoportgyőzelem ugyan csak az utolsó játéknapra vált biztossá, de a Pittsburgh és leginkább védelme, jó formaidőzítéssel fordult a finisbe. Előbb fő riválisukat, a Cleveland Browns-t intézték el 30-0-ra, majd a liga sereghajtóját, a Houston Oilers-t verték meg kissé nyögvenyelősen 9-3-ra, a záró fordulóban már csak egy safety-t engedélyeztek a végig dominált Chargers-nek. A csoportelsőség révén régóta áhított playoff-szerepléshez jutott a Steelers, s újabb kori történetükben reményeik szerint új fejezetet nyitó küzdelemben hazai pályán, a Three Rivers Stadiumban láthatták vendégül azt az Oakland Raiders-t, amelyet az első játéknapon, nagy csatában, már le tudtak győzni.

Az 1972-es Oakland Raiders

Bár lényegesen fiatalabb klub volt, mint a Steelers, a Raiders több tapasztalattal rendelkezett a nagy mérkőzésekről. Arról már nem feltétlenül, hogy miként kell azokat megnyerni. Az utolsó tíz esztendő eredményeit és a győzelmek számát figyelembe véve (Al Davis 1963-ban lett a csapat edzője és általános menedzsere) a Fosztogatók a profi futball egyik legsikeresebb együttesének számítottak. Az első kiugró szezonra 1967-ig kellett várniuk az ezüst-feketék híveinek, amikor Daryle Lamonica érkezésével a gárda az NFL-lel rivalizáló AFL-ben valódi bajnokaspiránssá avanzsált. A hosszú passzokat kiválóan használó, s ezért Mad Bombernek becézett Lamonica játéka remekül illett a vertikális passzok elsőségére esküdő Al Davis elképzeléseibe, s irányításával az Oakland először jutott az AFL bajnoki döntőjébe, ahol megsemmisítő, 40-7-es vereséget mértek a Houston Oilers-re. A Fosztogatók Lombardi Green Bay Packers-ével szemben azonban már nem boldogultak és az AFL, valamint az NFL bajnokának második összecsapásán, azaz a második Super Bowl-on kijózanító kudarcot szenvedtek el.

Egy évvel később az ismétlés kapujáig jutott az együttes, ám a Jets-szel vívott AFL-döntőben ezúttal alulmaradtak. A mérkőzést követően John Rauch vezetőedző, akit egyre inkább bosszantott, hogy Al Davis mind gyakrabban jelent meg a csapat edzésein és kért beleszólást a szakvezetőre tartozó döntésekbe, vette a kalapját és átvette a Buffalo Bills irányítását. Rauch utódja egyik asszisztense, a 32 évével az addigi legfiatalabb főedzőnek számító John Madden lett. Madden útmutatásával a Raiders nem veszítette el a fonalat, hiszen a következő két szezonban is visszatértek a legjobbak közé. 1969-ben a különálló AFL utolsó fináléjában azonban a későbbi Super Bowl-győztes Kansas City Chiefs, majd 1970-ben a két liga egyesülését követő első idényben, az AFC-döntőjében a szintén végső győzelemig masírozó Baltimore Colts állította meg az oaklandieket. 1971-ben négy év sorozatát megszakítva Madden tanítványai a rájátszásról is lemaradtak, de ez nem jelentette azt, hogy a következő évben ne számítottak volna egyik legfőbb esélyesnek az AFC Nyugati Csoportjának megnyerésére.

A szezonkezdet előtt Al Davis nem tétlenkedett, hanem egyik fő tulajdonostársa Wayne Valley távollétét kihasználva (aki a müncheni olimpián tartózkodott) átíratta a klub tulajdonlásáról szóló egyezményt, s ezáltal general managing partner lett, azaz szinte teljes körű hatalmat és döntési jogkört szerzett. Mivel a módosítást másik partnere Ed McGah jóváhagyta, így a visszatérő Valley hiába támadta meg bíróságon a lépést, a testület utóbb jogszerűnek ítélte az új helyzetet.

Davis azért is nézhetett elégedetten és bizakodva az új idény elé, mert csapata rendelkezett az egész liga egyik legütőképesebb támadóegységével. Daryle Lamonica mögött bármikor bevetésre készen állt egy ugyancsak erős karral megáldott irányító, a harmadik éves, de addig csupán egy meccsen kezdő Kenny Stabler, valamint, ha minden kötél szakad, az örökifjú George Blanda. A passzjáték erősségének másik pillére a remek elkapósor volt. A tapasztalt Fred Biletnikoff már négy ízben kapott meghívást a Pro Bowl keretbe és az előző évben vezette a ligát elkapások tekintetében. Mellette Ray Chester szállította, tight end létére meglepően nagy számban a TD-ket és a hosszú playeket, és a Raiders az 1972-es drafton is begyűjtött két robbanékony elkapót Mike Siani és Cliff Branch személyében. A futójáték négy kiváló játékos vállain nyugodott, s közülük leginkább Marv Hubbard bizonyult a legterhelhetőbbnek, aki 1971-es Pro Bowl szezonjának eredményeire rálicitálva 1972-ben 1100 futott yarddal zárta az alapszakaszt. A parádés futó- és passzjáték alapfeltételeként a Raiders az egész mezőny egyik legimpozánsabb támadófalával dicsekedhetett, mely olyan sokszoros Pro Bowlereket és leendő Halhatatlanokat tudhatott soraiban, mint Art Shell, Gene Upshaw, valamint a klubot megalakulásától erősítő legendás center, Jim Otto.

A védelem fő ereje szintén a falban rejlett. A fiatal alakulat Tony Cline-nal, Art Thoms-szal és az újonc Otis Sistrunkkal bármelyik irányító életét képes volt megkeseríteni, annak ellenére, hogy nem mindig kapott megfelelő támogatást a csapat legfoghíjasabbnak tartott egységétől, a linebacker-sortól. A secondary 1972-ben már abban az összetételben léphetett pályára, amellyel az évtized folyamán oly híres-hírhedtté vált. A veterán cornerbackek, Nemiah Wilson és a nyolcadik Pro Bowl szereplésére készülő Willie Brown mellett a kemény és könyörtelen ütközéseikről emlékezetessé vált safety-k, George Atkinson és Jack Tatum tették teljessé a képet.

A Fosztogatók rapszodikus teljesítményt nyújtottak az 1972-es alapszakasz első felében (az idénynyitót Pittsburgh-ben szoros küzdelemben bukták el, majd szinte felváltva könyvelhettek el sikereket és kudarcokat, valamint egy Chargers elleni döntetlent), de a legjobb pillanatban kapták el a fonalat és építettek fel impresszív győzelmi szériát. Legfőbb riválisuktól, a Kansas City Chiefs-től elszenvedett november eleji fiaskót követően már nem találtak legyőzőre és hat zsinórban aratott diadallal hajráztak. 10-3-1-es mérleggel a vártnál simábban hódították el az AFC Nyugati Csoportjának első helyét, de a Steelerstől elszenvedett vereség sokba került, hiszen a hazai pálya előnye a két gárda ismételt, de már nagyobb téttel bíró összecsapásán ezáltal a Kohászokat illette meg.

A mérkőzés – 1972. december 23.

A visszavágónak számító derbin a vendég Raiders-é lett az első támadás joga. Madden bal oldali futásokkal tesztelte az Acélfüggönyt. Részint a Steelers védőfalának legszilárdabb pillérét, Joe Greene-t elkerülve, részint saját támadófaluk bal oldalának erősségét (Art Shell, Gene Upshaw) kihasználva Marv Hubbard rövid, de eredményes játékokkal vitte előre csapatát. A félpályához érve végre passzjátékra szánták el magukat a Fosztogatók. Az ellenfél félelmetes pass rushát elkerülendő Lamonica balra forgott ki a zsebből. Noha az irányítónak csapattársai temérdek időt hagytak, de a Pittsburgh védői remekül levédekezték valamennyi célpontját. Amikor a tanácstalan játékmester végül elindította átadását, a Steelers veterán szélső linebackere, Andy Russell könnyedén embere elé ugrott és lehalászta a labdát. A liga legtöbb turnovert kiharcoló védőegysége ismét lesújtott.

A hazaiak nem tudtak élni a tálcán kínált lehetőséggel. Harmadik kísérletnél Bradshaw improvizált és futásnak eredt, ám egy yarddal a first down vonala előtt feltartóztatták. Chuck Noll a nagyobb rizikó helyett (nekimenni a negyediknek) a kisebbet választotta és mezőnygól-kísérletet rúgatott. (Akkoriban a sikertelen field goal esetén a másik csapat nem a line of scrimmage-től, hanem saját 20-asáról jöhetett, ha az utóbbi közelebb volt a kapuhoz.) A Steelers főedzője azonban túl sokat várt vagy remélt Roy Gerelától, mert a kicker 52 yardos próbálkozása rendkívül vérszegényre sikeredett és a labda jóval a kapu előtt ért földet.

A nyitódrive-ok megadták az első félidő alaphangját. A Raiders futójátéka nem volt képes konzisztensen annyira eredményes lenni, hogy az ezüst-feketék lemondhattak volna a hosszú passzokról. Ám a Lamonica „védjegyévé” vált bombák ezúttal elmaradtak. A megfázással bajlódó irányítónak sem elég ideje, sem célpontja nem volt ahhoz, hogy igazán veszélyes legyen. Az első félidő legnagyobb oaklandi passzjátéknak egy Biletnikoff által megszelídített 11 yardos átadás bizonyult, ám ezzel még egy sikerrel értékesíthető mezőnygólig sem jutottak el.

Amikor a Steelers lendült támadásba, akkor Ron Shanklin néhány bravúros megmozdulása hozta lázba a hazai publikumot. Az elkapó játékai azonban önmagukban nem sokat értek, ha társai egyelőre takaréklángon égtek. A szenzációs újoncot, Franco Harris-t megfékezte a vendégek front sevenje. Különösen Otis Sistrunk a Raiders ugyancsak rookie védőfalembere volt elemében. Az egyetemet kihagyó Sistrunk (akinek alma matere a korábbi Lions-kiválóság és ABC-kommentátor Alex Karras szerint ezért a „University of Mars” volt) Terry Bradshaw életét is megkeserítette, és a félidő hajrájában Tony Cline-nal együtt hatalmas yardveszteséggel járó sackbe hajszolta a hazaiak irányítóját. A Pittsburgh a kihagyott mezőnygól után akkor került megint közel a pontszerzéshez, amikor az ellenfél 35-ösénél 4. és 2-höz jutottak. Noll, nem bízva Gerela lábában, ezúttal hazardírozott és John Fuquával akarta áttörni az oaklandi falat. A vendégvédelem első vonalát Jack Tatum segítette ki és a robbanékony futót keményen leütközve megálljt parancsolt a játékrész legígéretesebb, legtovább jutó akciójának

A pontnélküli első félidő nem igazán okozhatott meglepetést azoknak, akik tisztában voltak az egymásnak feszülő csapatok erényeivel. A riválisok azonban nem elégedhettek meg ragyogó védőmunkájukkal, ha dűlőre kívánták vinni a már-már állóháborúba fulladó küzdelmet. Az addig sikertelen pontvadászat eredménytelenségét a második félidő első rohamát indító Pittsburgh törte meg. Bradshaw rövid passzokkal hozta játékba Harrist, majd, mikor a futó már kellően magára vonta az oaklandiak figyelmét, egy hosszú átadással Shanklint. A drive végül megakadt a Raiders vörös zónájában, de Gerela 18 yardos mezőnygólja révén szerzett 3 pont megbecsülendő előnyhöz juttatta a vendéglátókat.

A védelmek impozáns játéka a harmadik negyedben is folytatódott, és a csapatrészek kikezdhetetlennek tűnő dominanciája fényében a Steelers csekély előnye még tekintélyesebbnek látszott. A futójáték akadozott, a pass rush csírájában fojtotta el a sikeres passzok lehetőségét. Tony Cline Bradshawt vitte megint a földre, míg Dwight White a maródi Lamonicát zsákolta be. Raymond Chester 18 yardos elkapása kissé felélesztette ugyan a vendégek reményeit, de ez az akció is megfeneklett, amikor a Fosztogatók centere, Jim Otto egy tipped pass megszelídítését követően nem tudta megszerezni a first downhoz szükséges yardokat.

A negyedik negyed első támadósorozatával a Pittsburgh nem jutott sokáig. Először kevés híján Nemiah Wilson csípte el Bradshaw double coverage-be dobott passzát, majd Art Thoms és védőfalbéli társai húzták le a rolót a futásnak eredő irányító előtt. Bradshaw oaklandi kollégája viszont még gyengébben muzsikált. Daryle Lamonica sokadik pontatlan bombája végre célt ért, ám mivel azt a Steelers ILB-je, Jack Ham kaparintotta meg, ezért nem sok örömüket lelték benne a vendégek. A turnovert ugyan nem tudta pontokra váltani a Steelers, de Madden ennek hatására végül a változtatás mellett döntött és Lamonica helyett az ifjú Kenny Stablert küldte csatába.

A Kígyó eleinte vergődött a pittsburghi védelem acélos markában, de az ezüst-feketék első labdaszerzését követően kecsegtető lehetőséghez jutott. Terry Bradshaw sokadjára kereste passzával a Wilson által őrzött Shanklint, de a blokkolatlanul hagyott linebacker, Phil Villapiano kizökkentette ritmusából a játékmestert és az erőltetett átadás így az elkapó elé vágó veterán corneré lett. Stabler nem tudta megragadni az ígéretes sanszot, sőt a labdát sem. Az irányító hosszú másodpercekig tekergett ide-oda a backfielden, egy testcsellel Joe Greene-t is elfektette, de amikor a korábban már két oaklandi által leterített, de időben feltápászkodó White szemből megrohamozta, kiejtette a disznóbőrt. A fumble után a hazaiak safety-je, Mike Wagner eszmélt a leggyorsabban és egy fürge vetődéssel a Raiders 35-ösénél birtokba vette a játékszert. Bár a Steelers támadóinak erejéből csupán egy újabb, ezúttal 29 yardos Gerela-mezőnygólra futotta, de a vezetés megduplázása rendkívül sokat jelentett, és a védelem formája a hátralévő idő rövidsége miatt biztos győzelmet ígért. 6-0!

Ken Stabler mindent megtett, hogy a finisbe fordulva kiköszörülje a fumble-ja okozta csorbát. Tapasztalatlanságát meghazudtoló higgadtsággal osztogatta a first down passzokat a fordítás felé vezető úton. Előbb Ray Chester kapta le egy átadását középen, később Pete Banaszak lendítette tovább a drive-ot egy screen passzt first downra váltva, majd Stabler és Biletnikoff összjátéka nyomán jutott az akció az ellenfél térfelének közepéig. A legtöbben passzra számítottak, ám amikor az Oakland irányítója a nyomás elől balra kerülve elkapót nem, viszont a bal oldalvonal mellett hatalmas üres folyosót látott, azonnal megiramodott és 30 yardos vágta után megtalálta a Steelers célterületét. A váratlan touchdown és George Blanda extrapontja révén megfordította az állást a Raiders, s egy pontos előnyt dajkálva egyetlen percet hagytak Noll fiainak, hogy kivívják a klub addigi eredménytelenségét megtörő első playoff-sikerét. 6-7!

Az Immaculate Reception

Az 1 perc 13 másodperc zöme úgy röppent el, hogy Bradshawék csupán saját 40-esükig jutottak. 22 másodperccel a vége előtt a Steelersnek nem maradt több időkérése és 4. és 10-nél az utolsó szalmaszálba kapaszkodott. Ekkor azonban olyan dolog történt, amely nem csak Kenny Stabler vezette szenzációs drive emlékét homályosította el mindörökre, de a meccs, s végső soron pittsburghi franchise sorsát is megfordította. A hívott play „66 Circle Option” volt. Az első számú célpontnak, Barry Pearsonnak postot kellett futnia, míg a John Fuqua circle route-tal a linebackerek mögé kerülve checkdown opció maradt. Franco Harris-nak meg kellett elégedni annyival, hogy akkor léphet fel elkapónak, ha nem lesz kit blokkolnia.

A gondosan megrajzolt játék hamar dugába dőlt. Tony Cline rohama kiűzte a zsebből a Bradshaw-t, aki kétségbeesetten próbálta elkerülni a biztos vereséggel felérő sacket és mivel Pearsont nem látta tisztán, szemével a másodlagos célpontot, John Fuquat kereste. Horace Jones-szal az „arcában” az irányító még el tudta indítani átadását, de úgy került a Three Rivers astroturfjére, hogy fogalma sem lehetett arról passza vajon célba talált-e. A labda nem juthatott el zavartalanul Fuquához, ugyanis az eleinte Pearsonra figyelő safety, Jack Tatum időben felfigyelt Bradshaw szándékára és rögvest a running backre váltott. A játékszer és a védő szinte egy időben érkezett Frenchy-hez, s elsőre csak annyit lehetett látni, hogy a labda valamelyik játékoson irányt változtatva visszafelé, a Pittsburgh térfele felé száll. Tatum biztos volt benne, hogy megmozdulása a játék végét eredményezte, s alighanem így gondolta a letaglózott Fuqua is. Ekkor lépett a képbe (átvitt és szó szerinti értelemben egyaránt) a blokkolandó védő híján előrelopakodó Franco Harris, és egy elképesztő shoestring catch-csel birtokba vette a „lepattanót”. Az újonc kissé balra került, majd 42 yardos galoppal a bal oldalvonal mellett, miután a 10-esnél egy „stiff arm”-mal Jimmy Warrentől is megszabadult, beviharzott a Raiders endzone-jába.

A játékvezetők azonban nem jeleztek rögtön és egyöntetűen touchdownt. A back judge, Adrian Burk magasba emelte két karját, de kollégái, köztük Fred Swearingen főbíró még haboztak. A dilemmát az okozta, hogy nem látszott egyértelműen, Tatum és Fuqua sorsdöntő találkozásakor melyik játékost érintette utoljára a disznóbőr, melyikről pattant végül Harris kezei közé. A kor szabályai szerint ilyen helyzetben két támadójátékos egymást követően nem érhetett a labdához, így ha Fuqua-n változatott irányt a játékszer, Harris megmozdulása illegális volt. Swearingen felhívta a sajtópáholyban tartózkodó Art McNally-t, aki az akkori Mike Pereiraként felügyelte a mérkőzések bíráskodását, s a bíró csak felettesével való konzultáció után ítélt touchdownt. Bár ezt az esetet többen az elsőnek tartják, amikor televíziós visszajátszás (instant replay) után döntöttek egy vitatott kérdésben, az NFL hivatalosan tagadta, hogy az ítélet a sajtópáholyban vagy visszanézés hatására született. (Tagadnia is kellett, hiszen erre vonatkozó szabály még nem létezett.)

A főbíró ítélete a vendégek egyöntetű felzúdulását, és a hazai közönség túláradó eufóriáját váltotta ki. Kedvenceiket éltető szurkolók százai rohantak be a pályára és csak negyedóra elteltével sikerült visszaállítani a rendet és módot teremteni arra, hogy Roy Gerela elvégezhesse a TD-t követő ráadásrúgást. Az utolsó néhány másodperc már nem adott alkalmat az oaklandieknek a kontrázásra, így a végeredmény 13-7 maradt a Pittsburgh Steelers javára.

A vitatott körülmények nem zabolázhatták meg az Acélvárosiak túláradó jókedvét, ám máig alkalmasak arra, hogy vitát gerjesszenek az ellentétes felek között. Az oaklandiek érthető módon nehezen nyelték le a békát, és az esetben legközvetlenebbül érintett Jack Tatum határozottan állítja, hogy a sorsdöntő pillanatban nem őt, hanem Frenchy Fuquát érintette a labda. Az esetet aránylag közelről nyomon követő Villapiano természetesen Tatum állítását erősítette meg. A Raiders akkori edzője John Madden nehezen tette túl magát a történteken és úgy nyilatkozott, hogy őt személy szerint az zavarta leginkább, hogy milyen sok időnek kellett eltelnie a pályán lezajlott események és a játékvezetők végső döntése között.

A másik oldal magától értetődő módon amellett érvel, és arra igyekszik bizonyítékot találni, hogy Tatumról pattant a labda Franco Harris markába és a játék ekként teljesen szabályos volt. A Steelers legendás kommentátora, Myron Cope egy, a New York Times-ban 25 évvel az események után megjelent cikkében elmondja, hogy ő két nappal az egykori mérkőzést követően a helyi tv-állomás (a WTAE) stúdiójában megtekinthetett egy olyan felvételt, amely perdöntően megmutatta, hogy a játékszer Jack Tatum jobb válláról vágódott visszafelé, majd végül Harris kezei közé. Ugyanakkor Cope állítását nem tudta alátámasztani, arra hivatkozva, hogy a hajdani, általa látott műsor feltalálása szinte lehetetlen volna, mivel akkortájt még senki sem tartotta fontosnak a felvételek rendszeres megőrzését. Egy addig nem látott film ugyanakkor pár nappal később előkerült. 1998. január 11-én a Three Rivers Stadiumban játszott Pittsburgh Steelers és Denver Broncos közötti AFC-döntő szünetében a meccset adó NBC levetített egy részletet eredeti közvetítéséből, amely nem került be az NFL Films legtöbbek által ismert feldolgozásába. Bob Raissman, a New York Daily News újságírója ezt látva kijelentette, hogy „az NBC felvétele világosan megmutatta, hogy a labda egyedül csak egy embert érinthetett az összeütközés során: az oaklandi Jack Tatumot.” 2004-ben a pittsburghi Carnegie Mellon University professzora, John Fetkovic tudományos magyarázattal szolgált annak alátámasztására, hogy a hírneves play érvényes és szabályos volt. A fizikaprofesszor fő érve az volt, hogy a labda csak az által tehetett szert akkora sebességre a „lepattanás” utáni „visszarepüléshez”, ha a hozzá képest szemből, nagy lendülettel érkező Tatumon változtatott irányt, nem pedig a pályán keresztbe futó Fuquán.

Az egyesek által perdöntőnek hitt felvételek és a tudományosnak ható magyarázatok dacára az Immaculate Receptiont övező vita nem került és valószínűleg soha nem is fog nyugvópontra jutni. (Arról már ne is beszéljünk, hogy néhányan még azt is vitatják, hogy Harris nem-e úgy kaparintotta meg a labdát, hogy előtte az a földet is érintette.) A Fosztogatók szimpatizánsainak gyanakvását olyan momentumok is életben tartják, mint az ominózus játék egyik főszereplőjének, John Frenchy Fuquának titokzatos utalásai arra, hogy ő pontosan tudja mi történet, de azt inkább megőrzi saját titkaként. Fuqua állítólag csupán a Steelers néhai tulajdonosával, Art Rooney-val osztotta meg titkát, aki azt tanácsolta neki, hogy ne is mondja el senki másnak, „maradjon csak ez a játék makulátlan.”

Ezzel eljutottunk a név születéséhez. Az Immaculate Reception egy neologizmus, azaz nyelvi újítás, lelemény, mely az Immaculate Conception, a szeplőtelen fogantatás kifejezésből eredeztethető. Utóbbi egy katolikus hittétel, melynek értelmében Szűz Mária édesanyja méhében az eredendő bűn nélkül, tehát szeplőtelenül fogant. (Így a szeplőtelen fogantatás dogmája nem tévesztendő össze, azzal a másikkal, hogy Mária Jézust szűzen foganta és szülte.) Az Immaculate Reception kifejezést a már említett kommentátor, Myron Cope tette népszerűvé és ültette el az köztudatban, ám nem az ő leleménye volt. Cope éppen a pittsburghi WTAE-TV stúdiójában készült arra, hogy a 11-es hírek során elmondja a korábban lejátszott meccsel kapcsolatos tudósítását, amikor betelefonált egy Sharon Levosky nevű hölgy, aki a barátja, Michael Ord által kiötlött frázist megosztotta a neves újságíróval. Cope-nak azonnal megtetszett az elnevezés, mely valószínűleg arra kíván utalni, hogy a play égi közbenjárás eredménye is volt, s attól fogva így híresült el széltében-hosszában a futballszerető nagyvilágban.

Végszó

A játék rendkívülisége és vitát gerjesztő mivolta csak az egyik ok, amiért oly eminens hely illeti meg a sportág históriáskönyvében. Másrészt az egyik legnépszerűbb klub szerencséjének megfordulása ruházza fel kiemelt jelentőséggel. A Pittsburgh Steelers közel négy évtized elteltével a sikerek útjára lépett (bár 1972-ben a tökéletes szezont futó Miami Dolphins-t ők sem voltak képes megállítani) és azt az évtizedet, az 1970-eset ki sem engedte a kezéből. A négy Super Bowl-győzelem révén addigi eredményei/eredménytelensége tükrében hihetetlen dominanciára tett szert a fekete-arany gárda. A sikerek halmozásában Chuck Noll fiai John Madden tanítványaiban leltek méltó vetélytársra, ugyanis a legendás mérkőzést követő négy évben a Kohászoknak mindegyik rájátszásban össze kellett mérniük erejüket a revansra éhes Fosztogatókkal. Az öt kiélezett derbi a korszak legnagyobb, és minden idők egyik legnívósabb playoff-rivalizásálásának felvonásai lettek.

Dorkó Szabolcs (Szabler)

Kapcsolódó cikkek:
Szellem a pályán
Az 1973-as Dolphins - Steelers MNF