Bobby Layne átka - 1. Az átkozó

A legenda szerint, miután 1958-ban Bobby Layne-t, a Detroit Lions irányítóját csapata a megkérdezése nélkül a Pittsburgh Steelers-hez cserélte, a játékos dühében és keserűségében átkot szórt egykori munkaadójára és kijelentette, hogy az Oroszlánok „50 évig nem fognak győzni.” (Ezt természetesen úgy értette, hogy a bajnoki címet nem fogják elhódítani.) Noha a Layne-nek tulajdonított szavakra nincs írásos bizonyíték, s így valóban nem tekinthetőek másnak puszta legendánál, de egyrészt a játékos temperamentumának és akkori érzéseinek fényében akár el is hangozhatott volna ez a mondat, másrészt a Detroit Lions-nak az azóta eltelt fél évszázadban tapasztalható vesszőfutása mintha megerősítené az átok tényét és félelmetes erejét.

Egyetemi sikerek

Robert Lawrence Layne 1926. december 19-én született a texasi Santa Annában, középiskolai tanulmányait a dallas-i Highland Park High Schoolban folytatta, ahol egy futballcsapatban játszott későbbi detroiti csapattársával, a szintén a Hírességek Csarnokába választott Doak Walkerrel. A két fiatal a második világháború végén is együtt szolgált a Haditengerészet kötelékében, de egyetemi tanulmányaik idejére útjaik különváltak. Walker az SMU-ra jelentkezett és 1948-ban megnyerte a Heisman Trophy-t, míg Layne a Texasi Egyetem atlétája lett. Az utóbbinak ugyan nem sikerült begyűjtenie a legjobb egyetemi futballjátékosnak járó becses trófeát, de zsinórban négyszer választották be a konferencia legjobb csapatába, 3145 passzolt yardjával Longhorns-rekordot állított fel és két Bowl mérkőzésen is ragyogóan játszott. Az 1946-os Cotton Bowlon, amelyen a Texas 40-27-re győzte le Missourit, Layne csapata valamennyi pontjából kivette a részét: 3 futott, 2 passzolt és 1 elkapott touchdownt jegyzett, valamint 4 extra pontot értékesített. Az 1948-as Sugar Bowlon Bobby Layne-nek már osztoznia kellett a pontokon csapattársaival, a védelem egy fumble és egy interception után is eredményes volt, de egy-egy futott és passzolt TD-vel így is oroszlánrészt vállalt az Alabama elleni 27-7-es diadalból és a találkozó legjobbjának választották.

Layne egyetemi karrierjét még bámulatosabbá teszi, hogy a baseballpályán is kiválóan helytállt. Állítólag dobóként nem csupán veretlen maradt három idényen keresztül, de két no-hittert is elkönyvelhetett és 1947-ben az első College World Series-ért küzdő Texas egyik oszlopának számított. (Az elődöntőben a gárda végül alulmaradt a California-val szemben, akik végül a végső sikert is learatták. Érdekességként meg kell jegyezni, hogy a World Series másik résztvevőjének, a Yale csapatának tagja volt, első bázison játszva, az idősebb George Bush.) Ennek fényében nem volt meglepő, hogy a New York (baseball) Giants, a Boston Red Sox és a St. Louis Cardinals is szívesen látta volna Layne-t a soraiban, aki azonban inkább a futballra voksolt.

A rögös út felfelé

Az 1948-os drafton a Pittsburgh Steelers és a konkurens AAFC-ben (All-America Football Conference) szereplő Baltimore Colts csapott le az ígéretes fiatalemberre, ám a Kohászok gyorsan túl is adtak rajta és a Chicago Bears-hez cserélték a kansas-i Ray Evans jogaiért. A Colts szakvezetője, Cecil Isbell és a Medvék tulajdonos/edzője, George Halas egyaránt „körüludvarolták” Layne-t, s noha a baltimore-iak 77000 dollárt kínáltak a játékos szignójáért, de Halas dörzsöltsége, rutinja és emberismerete célravezetőbbnek bizonyult, így az újonc végül a Szeles Városba szerződött.

A Medvéknél azonban Layne csupán harmadik számú irányítónak számított. A gárdát erősítette a későbbi Hall of Famer, Sid Luckman és az 1947-es Heisman-győztes, Johnny Lujack. A több játéklehetőségre áhítozó Bobby Layne állítólag minden követ megmozgatott azért, hogy első idénye után elérje trade-elését, s végül George Halas kénytelen volta maga kézbe venni ifjú irányítója ügyét, s elérni, hogy elcserélésével, ha az már elkerülhetetlen, ne egy közvetlen riválisát erősítse. A Medvék partnere a tranzakcióban az AAFC-ben küzdő New York Bulldogs és annak tulajdonosa, Ted Collins lett. Halas két draftpicket, valamint egy négy részletben törlesztendő 50000 dolláros összeget kapott Layne-ért, és a pénzre állítólag azért volt nagy szüksége, mert komoly összeggel tartozott a városi rivális Chicago Cardinals tulajdonosainak, a Bidwill-családnak. Violet Bidwill állítólag komolyan érdeklődött Layne iránt és Halas adóssága ellenértékeként hajlandó lett volna beérni az irányítóval, de a rutinos „Papa Bear” hallani sem akart arról, hogy csapata egyik legnagyobb talentumát a vetélytársnak adja, s ezért inkább Collins-szal és Bulldogokkal állapodott meg.

Bobby Layne új együttese nem volt világverő csapat, amit jól mutatott, hogy 1949-ben csupán egy győzelmet sikerült kivívniuk, de az irányító legalább játszott és alkalma volt tapasztalatokat szerezni. (Layne utóbb úgy nyilatkozott, hogy egy év a Bulldogs-nál felért öt, az NFL-ben lehúzott esztendővel.) Játéka elég mély benyomást gyakorolt más, versenyképesebb gárdák vezetőire ahhoz, hogy a QB-t még időben kimentsék az AAFC és a Bulldogs süllyedő hajójáról, s ennek folyományaképpen az 1950-es szezon előtt egy újabb csere révén a Detroit Lions-hoz került.

A detroiti dinasztia fénykora

Első detroiti évében Layne nehezen jött ki Bo McMillin vezetőedzővel, aki maga kívánt hívni minden egyes play-t, s elszántságában odáig ment, hogy kijelentette, elhagyja a csapatot, ha a következő idényben is McMillin irányítja az együttest. Az irányító könnyen megüthette volna a bokáját a konfliktus miatt, de szerencséjére más csapattagok is összekülönböztek a szakvezetővel, s a Lions menedzsmentje 1950 decemberében megvált a főedzőtől, majd annak egyik asszisztensét, Buddy Parkert emelte a helyére. Parker meghajolt Layne előtt, s azt vallotta, hogy ha mérkőzés hetében kellően felkészíti játékmesterét az összecsapásra, akkor nem szükséges neki hívni a play-eket, s ezt a feladatot ráhagyhatja az irányítójára. A kiváló edző-QB együttműködésnek kulcsszerepe volt abban, hogy az 1950-es években a Detroit Lions az NFL egyik meghatározó csapatává váljon, s az együttes ezalatt történetének legeredményesebb korszakát élje. Az Oroszlánokat Layne mellett olyan leendő Hall of Famerek erősítették, mint közelmúltban elhunyt támadófal-ember, Lou Creekmur, a legendás középső linebacker, Joe Schmidt, a két félelmetes defensive back, Jack Christiansen és Yale Lary (utóbbi első osztályú punter is volt), valamint Layne gyermekkori cimborája, a sokoldalú Doak Walker.

Buddy Parker főedzőségének első idényében az addig a sereghajtók közé tartozó Lions már csak fél meccsel maradt le a rájátszásról és a ligadöntőről, ám a következő két évben, 1952-ben és 1953-ban a korszakot domináló, Paul Brown edzette és Otto Graham irányította, Cleveland Browns-t térdre kényszerítve végül bezsebelték az elsőséget. Bobby Layne kiváltképpen a második bajnoki döntőben játszott felejthetetlenül. A two-minute drill egyik korai iskolapéldáját adva az irányító remek oldalvonal felé irányzott passzokkal vezette csapattársait ahhoz a touchdownhoz, melynek révén a detroitiak a fináléban 10-16-ról 17-16-ra fordították a ligadöntő eredményét.

Layne nem elsősorban játéktudásával, hanem a támadósor megkérdőjelezhetetlen szellemi és lelki vezéreként tűnt ki társai közül. Győzni akarása, elszántsága a többieket is jobb játékra ösztönözte. A támadófal tagjai neki elnézték, ha leteremtette őket egy-egy elhibázott blokk miatt, az elkapók lenyelték irányítójuk szidalmait, ha esetleg nem tudták megszelídíteni mértani szabályosságúnak nem nevezhető, ám sokszor meglőtt vadkacsa módjára szálló passzait. A detroiti csapatnál még rettenthetetlen Oroszlánjuk kicsapongó életvitele fölött is szemet hunytak. Layne-nek a legfőbb pályán kívüli, de játékára kevéssé kiható, gyengesége az italozás szeretete volt, és hajnalig tartó dorbézolásai számtalan színes, bár valószínűleg kétes hitelességű, történet alapjául szolgáltak. Előfordult, hogy órákkal a mérkőzés előtt csak csapattársai segítségével tudott betámolyogni az öltözőbe, akik hideg vízzel teli hordóba mártották, hogy végre magához térjen, de mire pályára kellett lépni már újra meccsre kész volt és a találkozón három touchdown passzt adott. Ha a töredéke is igaz ennek, illetve az ehhez hasonló temérdek anekdotának, már az is szemléletes képet nyújt Bobby Layne személyiségéről, dacos eltökéltségéről és szeretni való bohémságáról. Az utóbbi azonban sohasem emelkedett az előbbi fölé, a versenyszellemet nem ölte ki belőle az alkohol és Layne, mint az utolsó játékosok egyike, aki facemask nélkül játszott, egy pillanatra sem szűnt meg a futballpályán valódi harcosként viselkedni. Sokat követelt társaitól, de magától is.

A két bajnoki cím után a Detroit 1954-ben megint eljutott a fináléba, de a Browns ezúttal megleckéztette őket. Egy évnyi hullámvölgy után az Oroszlánok 1956-ban alig maradtak le a csoportelsőségről. Az utolsó fordulóban a Lions a Bears-szel meccselt az első helyért. Layne-ék esélyesebbnek tűntek, de miután Ed Meadows, a Chicago defensive endje egy nagy felzúdulást keltő vakoldali szereléssel kiiktatta a neves irányítót, a Lions már nem tudott lépést tartani vetélytársával, s így mind a meccset, mind a csoportgyőzelmet elbukta.

Viharos búcsú a Motor City-től

1957 változások szelét hozta. Az idény nyitánya előtt Buddy Parker váratlanul elköszönt, és egyik asszisztense, George Wilson lépett a helyére. A gondokat tetézendő Layne is bajba került, amikor ittas vezetés miatt két héttel a rajt előtt letartóztatták. A bohém irányító nagyon elszégyellte magát, s állítólag felajánlotta visszavonulását, ám maradásra bírták és a holtszezonban igazolt Tobin Rote-tal karöltve csapatát újabb sikerek felé vezette. Az utolsóelőtti fordulóban ugyan a sors közbeszólt és a játékmester a Browns elleni derbin súlyos lábtörést szenvedett, de öröm volt az ürömben, hogy a Detroit ennek ellenére is elhódította hat éven belül a harmadik bajnoki elsőségét.

A Layne távollétében aratott diadal egyik következménye az lett, hogy a Lions vezetése ráébredt, talán nélküle is van élet a csapat számára, talán a helyetteseként bevált Rote (a jobb oldali képen) is képes sikerre vezetni az együttest. Így amikor megkezdődött a felkészülés az 1959-es idényre George Wilson vezetőedző azt tervezte, hogy negyedenként felváltva játszatja irányítóit, Layne-t és Rote-ot. Az előbbit, mondani sem kell, nagyon felbőszítette az ötlet, hiszen úgy vélte, hogy még képes olyan szinten játszani, hogy egyedül is elvezesse a támadóegységet. 1959. október 4-én, a szezon második fordulójában az Oroszlánok a Packers-nél vendégeskedtek és a meccs hajrájában, 13-13-as állásnál éppen Bobby Layne dirigálta a támadókat, akik egy labdaszerzés nyomán a hazaiak 16-osánál állomásoztak. Egy futást követően az irányító pontatlan passzt dobott, majd harmadikra, a biztos középső futás helyett, újra kockáztatott, de az elrontott pitchout ezúttal turnovert eredményezett. Az eredmény 13-13 maradt, és a kudarccal felérő döntetlen után Wilson vezetőedző nyíltan bírálta Layne-t a playhívások és egy korábban elhibázott extra pont miatt. A fájdalmas kritikák és a kényszer okán, hogy az irányítói poszton Rote-tal kell osztoznia, a játékos már azt fontolgatta, hogy végleg szögre akasztja futballszerelését. Noha egy barátja végül lebeszélte elhatározásáról, de pár nappal később, 1959. október 8-án Layne váratlan hívást kapott Wilsontól, aki közölte vele, hogy Earl Morrallért és két draftpickért cserébe a Pittsburgh Steelers-hez cserélték.

A sajtónak nyilatkozva a vezetőedző azt állította, hogy azért döntöttek a trade mellett, mert belátták, hogy nehéz két első számú irányítót egyszerre játszatni, a megszerzett Morrallt a jövő ígéretének tartják, míg a két draftválasztással szintén az elkövetkező évek csapatát kívánják építeni. Akadtak azonban olyanok is, akik más, a tranzakció hátterében álló indokot rebesgettek. Paul Hornung, a Packers hajdani sztárja, aki jelen volt azon a bizonyos 13-13-as mérkőzésen, önéletrajzában azt mondta, hogy Layne a hajrában azért vállalt rizikót és tört TD-re a biztos mezőnygól helyett, mert fogadott a találkozóra, s csak a megfelelő pontkülönbség esetén zsebelhette volna be a nyereményt. Egyes források szerint az ezzel kapcsolatos akkori szóbeszéd lehetett az utolsó csepp a pohárban George Wilson és a Lions vezetése számára, mely megérlelte bennük az elhatározást, hogy jobban járnak, ha megszabadulnak Layne-től. Találgatások azóta is többször felmerültek Bobby Layne vélt vagy valós játékszenvedélyével kapcsolatban, de határozott bizonyítékot, perdöntő vallomást nem sikerült felsorakoztatni ennek alátámasztására. Az érintett természetesen maga is tagadta, hogy valaha ilyet tett volna.

Akár mi is álljon a trade hátterében a vehemens Layne-t feldühítette a méltatlannak érzett bánásmód. Úgy érezte többet érdemel azután, hogy a Lions-t nyolc éven keresztül szolgálta és kivételes diadalokra vezette. Ha nyilvánosan esetleg nem is átkozta el egykori csapatát, de magában vagy baráti/családi körben nyilván keresetlen szavakkal illette őket és aligha kívánt nekik sok sikert és további szerencsét. 1960-ban, pár évvel később is meglévő eleven érzéseiről hangot adva, még a Steelers játékosként, kijelentette, hogy „minden vágya újabb bajnoki címet nyerni maga és a Steelers számára, és lenyomni azt a detroitiak torkán!”

A pittsburgh-i évek

A Pittsburgh-be távozott Layne-t ugyan vigasztalhatta, hogy új csapatánál régi mentorával, Buddy Parkerral dolgozhatott együtt, de mind számára, mind az addig oly sikertelen Kohászok számára, a bajnoki elsőség csupán álom maradt. Az irányító 1959-ben még Pro Bowl meghívást érdemlő produkció nyújtott, de 1961-ben már küzdenie kellett posztjáért a vándormadárnak számító Rudy Bukich-csal. A konkurencia még egyszer felszította Layne küzdőszellemét és 1962-ben a klub addigi legjobb mutatóját elérve, 9-5-tel az NFL Keleti Csoportjának második helyét vívta ki csapatával. A csoportmásodik Steelers az alapszakasz végén a tét nélküli (s ezért Vince Lombardi által csak Shit Bowlnak cimkézett) Playoff Bowlon mérkőzhetett a Nyugati Csoport második helyezettjével, amely ironikus módon egykori csapata, a Detroit Lions volt. A 17-10-es Lions-sikerrel zárult gálameccs a Pittsburgh története szempontjából azért volt jelentős, mert játékosai ezen léptek először pályára a mára védjegyükké váló fekete sisakban, rajta a nevezetes logóval, ám Bobby Layne számára ez bizonyult pályafutása utolsó mérkőzésének. A kitűnő irányító 8 passzkísérletéből 4-et juttatott célba és utolsó, balul sikerült próbálkozását éppen egykori csapattársa és barátja, Yale Lary halászta le.

Bobby Layne halála és öröksége

Visszavonulását követően egykori csapata, a Detroit Lions, jelezve, hogy talán bánják, amiért oly mostohán bántak vele, egyik 1963-as előszezonbeli mérkőzésének napját az egykori nagyság tiszteletére „Bobby Layne Day”-nek nevezték el. George Wilson vezetőedző állítólag szerette volna visszacsábítani hajdani játékosát, ám Layne elutasította az ajánlatot. Néhány évig a Steelers, majd a Cardinals irányítóit készítette fel, de ezt követően eltávolodott a sporttól. Texasban aránylag sikeres üzletemberként élt, de kicsapongó életmódja megrövidítette életét és hozzájárult korai halálához. A korábban májbántalmaktól és gégeráktól szenvedő Layne 1986-ban egykori detroiti csapattársaival való összejövetelen vett rész, amikor hirtelen rosszul lett és a idő előtt távozott a partiról. A szállodájába visszatérve vért hányt, s ezt követően súlyos belső vérzésekkel (a nyelőcsövében repedtek meg az erek) szállították kórházba. Még sikerült őt visszaszállítani Texas-ba, de egy lubbocki klinikán 1986. december 1-én szívroham következtében elhunyt. Még nem töltötte be 60. életévét.

Bobby Layne számos kitüntető címét és elismerését nehéz volna hiánytalanul számbavenni. Ötször választották be a Pro Bowlra, bekerült az 1950-es évtized csapatába, 1963-ban a Texas Longhorns Hall of Honorjába. 1967-ben, az első adandó alkalommal tagja lett a Pro Football Hall of Fame-nek, majd egy évre rá az egyetemi futball Halhatatlanjává vált. A Detroit Lions 22-es számú mezét visszavonultatta és természetesen Layne-t kiemelt hely illeti meg az Oroszlánok Legendái között. 1995-ben a Sport Illustrated „Minden Idők Legkeményebb Irányítójának” titulálta, míg 1999-ben a Sporting News 100-as örökranglistáján a valaha élt 52. legjobb profi futballistának választottá. Bobby Layne tisztes örökségének felsorolása kapcsán ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról az állítólagos átokról, amellyel fél évszázadra megpecsételt egykori egyesületének sorsát. Akár hisz ebben valaki, akár nem a Detroit Lions 1958 óta tartó példátlan eredménytelenségét és balszerencse-sorozatát nehéz volna kétségbe vonni. Ezen pechszéria legfontosabb momentumaival folytatjuk legközelebb. Azt követően bárki eldöntheti, hogy mennyire ad hitelt a babonának…

folyt. köv.

Dorkó Szabolcs (Szabler)

Kapcsolódó cikk:
Bobby Layne átka - 2. Az átkozottak