Bobby Layne átka - 2. Az átkozottak

Racionálisan gondolkodó ember nem feltételezheti, hogy Bobby Layne vélelmezett vagy valós szavai és a Detroit Lions utóbbi 50 évét meghatározó pechszéria között bármiféle összefüggés lehet. Az utóbbi fél évszázad eredménytelenségének realitásával ugyanakkor nem lehet vitába szállni. Néhány beszédes tény. Az Oroszlánok 1958 óta nemhogy bajnokságot nem nyertek, de egyre kevesebb mérkőzésen arattak győzelmet és mutatójuk folyamatos hanyatlásról árulkodik. A Layne-érában .648-as winning percentage-dzsel dicsekedhetett a gárda, ám ez a szám a Matt Millen nevével fémjelzett időszakban .277-re apadt. (S ebben még nincs benne a 0-16-os idény!) Az 1950-es években három bajnoki címet elhódító együttes Bobby Layne távozását követően csupán kilencszer jutott el a playoffba és tíz mérkőzéséből mindössze egyszer sikerült győzniük. Utoljára tíz éve játszhatott a Lions az utószezonban. És még egy döbbenetes tény. Az „átok” óta egyetlen a csapat által szerződtetett főedző sem lett más csapatnál főedző, azt követően, hogy távozott a Detroit kispadjáról! A felsorolt, máris sokatmondó tények példátlan kudarcsorozatra vetnek fényt, de talán még érzékletesebbé teheti az Oroszlánok szurkolóinak több évtizede tartó agóniáját, ha számba vesszük a franchise történetének „legátkozottabb” momentumait.

Az első évtized: Lombardiék árnyékában

A Detroitból haraggal távozó Bobby Layne átkának első áldozata állítólag annak egykori irányító- és vetélytársa, Tobin Rote lett, aki a trade-et követő napokban egy edzésen megsérült. A következő két meccsre így a Layne helyére érkezett Earl Morrallt vetették a mély vízbe, és az Oroszlánok mind a Rams, mind a Colts elleni hazai rangadót simán elbukták. A bajnoki címvédő képtelen volt magához térni 0-3-1-es rajtja után és négy győzelmével a Nyugati Csoport ötödik helyén zárta a szezont. Az 1960-as évek elejére a detroitiak aztán újra versenyképesnek tűntek, de pechjükre méltó, sőt jobb vetélytársuk akadt a Vince Lombardi dirigálta Green Bay Packers-ben. 1960-ban és 1961-ben a még mindig George Wilson által edzett csapatnak másodhegedűsi szerep jutott és riválisaikat komolyan megszorítani sem tudták. A Motor City-ben azt mondogatták, hogy már csak egy jó irányító hiányzik ahhoz, hogy letaszíthassák trónjukról a Packers-t, s amikor a Cleveland Browns-tól az 1962-es idény előtt megszerezték Milt Plumot, aki a megelőző két szezonban a liga legjobbja volt a passzolási hatékonyság tekintetében és 1960-ban 110-es QB-ratinget mutathatott fel, akkor úgy érezték elérkezett az ő idejük.

A Lions 3-0-val indította 1962-es idényét, s a negyedik körben az ugyancsak 3-0-ás, de amellett még 100-7-es pontaránnyal büszkélkedő Green Bay-hez látogatott. A Joe Schmidt és a gárda új titánja, a DT Alex Karras által irányított vendégvédelem megfékezte és 4 turnoverbe hajszolta Starrékat s végig dominálta addig rendkívül robbanékony ellenfelet. A meccs hajrájában 7-6-os detroiti vezetésnél Plum a felezővonaltól hozta játékba a labdát, ám ahelyett, hogy third downnál időölő futást hívott volna, inkább passzolt. A play a vártnál is rosszabbul sült el, mert a megcélzott elkapó, Terry Barr elcsúszott, s a labda így a hazaiak Hall of Famer cornerbackjének, Herb Adderley-nek a zsákmány lett. Adderley a Lions 18-asáig cipelte vissza a játékszert, majd az utolsó másodpercekben Paul Hornung mezőnygóljával gyűjtötte be a 9-7-es győzelmet Lombardi együttese. A detroiti védők tajtékzottak a dühtől és nem sokon múlott, hogy nem hagyták alaposan helyben irányítójukat (Karras például sisakjával vette célba Plumot), aki egyetlen hibájával eltapsolta a biztosnak látszó sikert, amelyért oly sokat tettek. George Wilson a csapatbéke helyreállítása érdekében védelmébe vette játékmesterét és azt a látszatott keltette, mintha ő maga hívta volna a végzetes passzjátékot, de a felelősség magára vállalásával csak a gárdában belül felizzott ellentéteket csillapíthatta, az elszalasztott sanszot nem szerezhette vissza.

A balszerencsés vereséget a visszavágónak számító hagyományos detroiti Hálaadás Napi derbin torolta meg a Lions. A hazaiak már 26-0-ra is vezettek, a Karras vezette D-line pedig tizenegyszer sackelte Bart Starrt (egy ízben safety-t érően), de hiába volt a siker, mert a Green Bay Packers nem szenvedett el több vereséget a szezonban, míg a Detroit Lions 11-3-as mutatóval zárt, azaz megint csupán a második hely jutott nekik. Az évtized végéig az Oroszlánok soha többé nem kerültek ily közel a bajnoki döntőhöz és a végső győzelemhez, ráadásul a következő évek sem szűkölködtek fájdalmas vagy baljós momentumokban.

A rosszat ígérő események közé tartozott, hogy 1962. november 9-én, egy évvel azt követően az idősebb William Clay Fordot a Lions elnökének választották, a Ford Autógyár által az 1933-as Chicagói Világkiállítás tiszteletére építtetett és az Egyesült Államok egyik kiemelt turistaattrakciójának számító Ford Rotunda porig égett. Még vészjóslóbb ómen volt, hogy 1963 novemberében, azon a napon, amikor az idősebb Ford lényegében az Oroszlánok többségi tulajdonosa lett, John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök halálos merénylet áldozata lett. A másnapi újságok oldalain az egész országot megrengető gyilkosságról szóló híradások mellett csak apró betűben szóltak azokról a Detroit Lions-t érintő változásról, mely talán Bobby Layne átkánál is nagyobb szerepet játszott a csapat sorsának alakulásában.

A félelmetes sorozat még 1963-ban azzal folytatódott, hogy az NFL tiltott szerencsejátékokban, többek között a liga mérkőzéseire való fogadásban, való részvétel miatt meghatározatlan időre (amiből végül egy év lett) eltiltotta a franchise emblematikus figuráját, Alex Karras-t. Kulcsjátékosa nélkül a Lions 1963-ban még messzebb került a rájátszástól, majd az 1964-es idény előtt tragikus körülmények között elveszítette egyik ígéretes fiatalját. Az offensive tackle, Lucien Reeberg újonc évét követően, 1964 januárjában bevonult egy helyi kórházba, hogy részt vegyen egy súlykontroll programban, a vizsgálatok alatt azonban a játékos váratlanul összeesett és meghalt.

1965-ben és 1966-ban az Alabama és a Lions egykori irányítója, Harry Gilmer vette át George Wilsontól a csapat vezetését, de útmutatásával egy jottányit sem mozdultak előre. 1965. november 25-én a futballközvetítések történetében először a sportszerető közönség színesben nézhetett egy összecsapást, a Detroit újabb Hálaadás Napi rangadóját a Colts ellen, de a hazaiak kudarccal felérő döntetlent értek el azt követően, hogy az utolsó negyedben már 24-10-re is vezettek. (A Baltimore Colts Johnny Unitas két John Mackey-nek adott TD-passzával egalizált, s mivel akkoriban az alapszakaszban még nem volt hosszabbítás, így az eredmény döntetlen maradt.) Gilmer sikertelen regnálásának legsokatmondóbb momentuma azonban nem a színes képernyőn mutatott színtelen játék volt, hanem amikor az 1966-os idényzárón az elkeseredett Lions-drukkerek hógolyózáport zúdítottak az újabb vesztes meccs után levonuló főedzőre. Második „mínuszos” idénye miatt Gilmer lapátra került, és a már visszavonult Bobby Layne is érezhetett némi elégtételt, hisz a dicstelenül távozó szakvezető nem csupán tartalékja volt annak idején a Lions soraiban, de egyetemi évei alatt vetélytársa is, akit csapatával, az Alabamával együtt az 1948-as Sugar Bowlon kényszerített térdre.

A második évtized: a Vikingek "lábtörlői"

1967-től a hajdani aranycsapat egykori remek középső linebackere, Joe Schmidt lett a gárda főedzője, s Detroitban természetesen a feltámadásban bíztak. A Schmidt-éra alatt a védelem legnevesebb játékosai a híres DT Alex Karras, a kiváló linebacker Wayne Walker, a hagyományosan erős secondary oszlopaiként pedig a Hall of Famer Lem Barney és a liga múltját kevésbé ismerőknek is ismerősen csengő nevű, Dick LeBeau voltak. A támadóknál az 1969-es Heisman-győztes, de sérülékeny futó, Steve Owens, valamint a Hírességek Csarnokába választott tight end, Charlie Sanders számítottak a legmárkásabb neveknek. Két év alatt a Lions megint erős, csoportgyőzelemre aspiráló csapat lett, de addigra új mumusa támadt. 1969-ben hiába végeztek kilenc győzelemmel Schmidt tanítványai, hiszen a Minnesota Vikings kétszer is leiskolázta őket és simán begyűjtötte az NFC Központi Csoportjának koronáját. A következő, 1970-as idény további bizonyságát adta, hogy az Oroszlánoknak már nem az egy évtizede nekik még lépten-nyomon keresztbe tevő Packers a legfontosabb ellenfelük. A gárda az idénynyitón és az idényzárón is lenullázta a Green Bay-t, 40-0-ra, majd 20-0-ra, de Bud Grant Vikingjeivel ezúttal sem bírtak.

A riválistól kapott pofonoknál azonban váratlanabb kudarc is érte az átok sújtotta együttest. Az 1970-es szezon 8. fordulójában egy a Minnesotától elszenvedett vereség után, de 5-2-es, bíztató mutatóval vizitáltak a New Orleans-i Tulane Stadiumban. A házigazda Szentek a éppen meccs előtt (1-5-1-es startot követően) rúgták ki vezetőedzőjüket, Tom Fears-t, és J. D. Roberts személyében új szakvezetővel készültek az összecsapásra. 14 másodperccel a lefújás előtt a Lions 17-16-os vezetésre tett szert Erroll Mann mezőnygóljával, de a hátralévő idő még elegendőnek bizonyult egy rövid visszahordásra és arra, hogy a hazaiak irányítója, Billy Kilmer 17 yardos átadással találja meg Al Doddot az oldalvonal mellett. Az utolsó szekundumokban a fejlődési rendellenesség folytán jobb kéz és a jobb lábán ujjak nélkül születő, s ezért speciális cipőt viselő rúgó, Tom Dempsey kocoghatott a pályára, hogy 63 yardról megkísérelje a lehetetlent és egy „hárompontossal” visszahódítsa a győzelmet a Saints számára. Dempsey nem volt különösebben pontos kicker (addig 15-ből mindössze 5 kísérletet értékesített), de különleges lábbelije miatt nagy erővel tudta ellőni a labdát. Ennek ellenére az Oroszlánok részéről senki sem gondolta, a hazaiak oldalán pedig szinte senki sem remélte, hogy betalálhat. Karras nem is nagyon igyekezett, hogy megblokkolja a rúgást, Lem Barney a kapu előtt biztosított rövid lövésre vagy trükkös játékra számítva, de mindenki megdöbbenésére a labda célt ért, s a máig rekordnak számító, 63 yardos mezőnygóllal (ezt a csúcsot Jason Elamnak csak beállítania sikerült) a Saints sokkoló győzelmet aratott a Detroit fölött. A bántó fiaskó dacára Joe Schmidt tanítványai 10-4-es mérleggel, mint wild card csapat, 13 év után először eljutottak a rájátszásba és ha már ott jártak történelmet írtak. Csak éppen nem úgy, ahogy ők szerették volna. A playoff első körében a Lions döbbenetes, 5-0-ás vereséget szenvedett a Super Bowl felé tartó Dallas-tól, s ez a rájátszások történetének mindezidáig legkevesebb pontot hozó találkozója volt. Mindkét gárda jóval 100 passzolt yard alatt maradt, de Cowboys-os Duane Thomas szétfutotta a vendégek védelmét, míg a Detroit három labdavesztéssel játszott ellenfele kezére.

Az Oroszlánok 1971-ben a visszatérésben és a visszavágásban bíztak, de az idénynyitón a Vikings újabb hihetetlen körülmények között kivívott diadallal tette helyre örök kihívóját. A hétfő esti rangadó szünetében a Lions 13-3-ra vezetett, de a lilák végül úgy kerekedtek felül 16-13 arányban, hogy az ellenfél rúgója, Erroll Mann 7 mezőnygól-kísérletéből 5-öt (!) kihagyott, az utolsót hét másodperccel a vége előtt. Az Oroszlánok becsületére legyen szólva, hogy ezt követően sorozatban négy győzelmet arattak, de hogy a balszerencséből ne legyen elég, a hatodik játéknapon a sors minden addiginál nagyobb csapást mért rájuk. 1971. október 24-én a Chicago Bears elleni csoportrangadó hajrájában a Lions 23-28-as hátrányból kívánt visszakapaszkodni, amikor egy incomplete passzot követően a csapat egyik elkapója, Chuck Hughes váratlanul összeesett. Az esethez közel álló Dick Butkus, a Medvék Hall of Famer középső linebackere, azonnal látta, hogy nagy baj történt és kétségbeesetten kiáltott orvosokért, de a játékoson már ők sem tudtak segíteni. A 28 éves Hughes keringési rendellenességben hunyt el.

A csapattárs elvesztése a következő fordulóban is éreztette hatását a Detroit játékán. A Green Bay-i ítéletidőben az együttes csak 14-14-es döntetlent tudott kivívni annak dacára, hogy védelme a csapattörténet egyik legjobb teljesítményével rukkolt elő és 0 passzolt yardon tartotta a Packers-t. A Lions azonban az érthető hullámvölgy dacára még visszaevickélt a rájátszásért folytatott küzdelembe, ám sorsát, szokás szerint, a Minnesota pecsételte meg. Joe Schmidt tanítványai hat turnovert ajándékoztak a liláknak és az együttes elátkozottságát kitűnően példázta, hogy az ellenfél egy blokkolt mezőnygólja és labda szerencsétlen perdülése (egy Lions játékos lábán változtatott irányt) után is képesek voltak TD-t kapni. A 7-6-1-es 1971 után 1972-ben a detroitiak egy győzelemmel többet tudtak kicsikarni, de a közvetlen riválisoktól elszenvedett vereségek hamar derékba törték a playoff iránt táplált reményeiket. Joe Schmidt az újabb bosszantó idény után felállt a kispadról és Fordék a Colts-ot 1970-ben Super Bowl-győzelemre vezető Don McCafferty-t bízták meg a vezetőedzőséggel.

McCafferty-vel a kormányrúdnál 1973-ban csupán 6-7-1-re voltak jók az Oroszlánok, de a szakembernek nem nyílt alkalma a további bizonyításra. 1974. július 28-án a detroiti főedző a háza előtt nyírta a füvet, amikor váratlanul szívrohamot kapott, és nem sokkal kórházba szállítását követően meghalt. A sokkoló halálesettől megviselt Oroszlánok négy vereséggel nyitották az évet, s végig színtelen, középszerű játékot nyújtva meg kellett elégedniük a 7-7-es mutatóval. A gárda az 1974-es Hálaadás Napján elbukta utolsó fellépését a Tiger Stadiumban, de 1975-ben új otthonában, a pontiaci Silverdome-ban rendezett első találkozóján is kénytelen volt fejet hajtani ellenfele, a Dallas Cowboys előtt. A McCafferty halála után kinevezett Rick Forzano alig több mint két évet húzott ki a csapat élén és 1975-ben ugyanúgy 7-7-es egálmérleget tudott felmutatni, mint egy évvel korábban. Forzano 1976-os, szezoneleji kirúgásának a sokadik a Minnesotától elszenvedett vereség „ágyazott meg.” A találkozó ezúttal egy elhibázott extra ponton úszott el, s amikor egy hétre rá az Oroszlánok a Packers-szel szemben is elhasaltak, a főedzőnek mennie kellett.

A „beugró” Tommy Hudspeth-nek nem sok sikerélmény jutott. Az 1976-os idény legbalszerencsésebb fiaskója valószínűleg New Orleans-ban érte a detroitiakat. A vendégek 455 yardot gyűjtöttek a Tom Dempsey 63 yardos mezőnygólja óta „minimumusnak” számító és csupán 183 yardot jegyző Szentek ellen, de így is képesek voltak kikapni 17-16-ra. Persze az is megesett, hogy a Lions ellen elért kivételes támadóteljesítmény ment veszendőbe. Hálaadás Napján a Detroit a Buffalo Bills-t fogadta, s a vendégek csillaga, O. J. Simpson rekordnak számító 273 futott yarddal büntette szellős védelmüket. Az Oroszlánok végül aránylag simán győztek, ám a fegyvertény rávilágított egyik legsebezhetőbb pontjukra, és ebben az időszakban bizony nem volt ritka, hogy a csoportriválisok sztárfutói, Chuck Foreman vagy Walter Payton átjáróháznak láttatták valaha szebb napokat látott védelmüket.

A harmadik évtized: egy derékba tört időszak

1978-ban a kétszeres Super Bowl-győztes Miami Dolphins támadófalának összerakásával elismerést szerző, majd rövid ideig a 49erst trenírozó Monte Clark kapott lehetőséget a középszerűségbe fulladt Oroszlánok gatyába rázására. Az új főedző első idényében voltak biztató jelek. A Tampa Bay-t a sackek miatt -31 (net) passzolt yardon tartva alázták meg, míg az évtizedben számukra szinte verhetetlen Vikingek fölött 45-14 arányú, fölényes sikert arattak. A rangadón az 1976-ban a Purdue-ról draftolt és Clark edzősége alatt kezdővé előlépő Gary Danielson klubrekordnak számító öt TD-passzt osztott ki, s a következő idény előtt a Motor City-ben már abban bíztak, hogy végre megtalálták franchise quarterbackjüket. Bobby Layne átka azonban kérlelhetetlen volt. Danielson az előszezonban egész évének véget vető sérülést szenvedett, s Monte Clark a második fordulótól kénytelen volt az 1979-es draft kilencedik körében húzott újonc irányítóra, a magyar származású Jeff Komlora bízni a támadóegység vezetését. Komlo ígéretesen debütált és 24-3-as hátrányból a negyedik negyedben döntetlenre vezette az Oroszlánokat, ám az utolsó pillanatokban a Redskins egy mezőnygóllal begyűjtötte a győzelmet. Még nagyobb gond volt, hogy a hosszú alapszakasz bebizonyította, hogy a zöldfülű még nem áll készen a profi ligára, Komlo 11 TD mellett 23-szor passzolta ellenfélnek a játékszert, a Lions pedig hosszú idő óta legszerényebb teljesítményét nyújtotta. (A magyar kötődésű játékos 1983-ig tartó karrierje alatt már csupán két meccsen kezdett és a legnagyobb feltűnést akkor keltette, amikor csapattársát, Keith Dorney-t egy kocsmai összeszólalkozás közben megdobta egy söröskorsóval. Az utóbbi években ittas vezetéssel, kábítószer-birtoklással, gyújtogatással megvádolt Komlo idén tavasszal a törvény keze elől menekülve szenvedett halálos autóbalesetet Görögországban. Talán őt is az „átok” érte el?) A 2-14-es mutató ellenére Clark a helyén maradt, s a csapnivaló idény hozadékaként a soros draft legelső választása illette meg. A Lions vezetése az Oklahoma 1978-ban Heisman-győztes futóját, Billy Sims-t szerezte meg, s a tehetséges játékos csatasorba állítása, Danielson visszatérésével együtt, fényesebb jövőt ígért.

Az új évtized valóban kecsegtetően indult. Billy Sims három Pro Bowlt érdemlő és két 1300 futott yard fölötti szezonnal kezdte profi pályafutását, miközben elkapóként is jeleskedett. A védelmet az Al Baker és Doug English defensive endek fémjelezte, „Silver Rush”-nak elkeresztelt védőfal cipelte a hátán, s az utóbbi a ’80-as évek elején szintén háromszor került be a Pro Bowlba. A Lions 1980-ban egy győzelemmel maradt le a rájátszásról, s a továbbjutás esélye valószínűleg a Chicago Bears elleni Hálaadás Napi rangadón esett kútba. Monte Clark fiai az utolsó játékrészben 14 pontos fórt tékozoltak el, majd a liga történetének addigi legrövidebb (21 másodpercig tartó) hosszabbításának a chicagói Dave Williams vetett végett, amikor a ráadást nyitó hazai kirúgást 95 yardos touchdownra hordta vissza. 1982-ban, 12 évnyi hiátus után, a játékossztrájk miatt megrövidült szezon sajátos körülményei okán a Detroit 4-5-ös mérleggel is visszatalált az utószezonba. A visszatérésben azonban nem volt köszönet, a leendő Super Bowl-győztes Washington Redskins 31-7 arányban mosta le Simms-éket a playoff legelső mérkőzésén. Igaz az Oroszlánok negyedszázad óta először legalább pontokat szereztek a rájátszásban…

Egy évvel később a detroitiak - 1957 óta először - elhódították a csoportelsőséget és a Rézbőrűek elleni revansra készültek, de a főcsoport elődöntőjében nem tudtak átlépni a Joe Montana vezette San Franciscón. Az 1983-as esztendő utolsó napján a Candlestick Parkban a klubtörténet újabb balszerencsés fejezete íródott. Az összecsapás hajrájában „Joe Cool” 24-23-as előnyhöz juttatta a Negyvenkilenceseket, de a záró minutumban az öt interceptiont dobó Danielson még mezőnygól távolságba kormányozta csapattársait. Monte Clark vezetőedző imára kulcsolt kezekkel várta, hogy a korábban 54 yardról már betaláló Eddie Murray értékesítse a 43 yardos kísérletet is, de a szakvezető fohásza (noha ez az átok tükrében nem meglepő) mégsem talált meghallgatásra és a kihagyott próbálkozással a Lions is kihullott a playoffból. 1980 és 1983 között a Detroit Lions kétszer pozitív mérleggel abszolválta az alapszakaszt és kétszer a rájátszásba jutott, ám a relatíve sikeres periódusnak véget vetett Billy Simms 1984-es sérülése. A sztárfutó számára a Vikings elleni derbin elszenvedett térdsérülés rövid, de annál fényesebb NFL-es pályája végét jelentette, míg az Oroszlánoknak bíztató felemelkedését törte ketté a balszerencsés esemény. A gárda lelombozó 4-12-vel állt az idény végén, s a kudarcos évnek Monte Clark főedző itta meg a levét, akinek Fordék gyorsan útilaput kötöttek a lábára.

Darryl Rogersre, az Arizona State-ről érkezett vezetőedzőre Simms elvesztését követően az a hálátlan és nehéz feladat várt, hogy a drafton megtalálja a franchise új arcát. Chuck Long, aki az Iowa irányítójaként az 1985-ös Heisman-szavazáson csak hajszállal maradt le a végső győztes Bo Jacksontól, ilyen játékosnak ígérkezett. Az ígéret ugyanakkor beváltatlan maradt. Amikor 1987-ben Long végre lehetőséget kapott, hogy első számú QB-ként bizonyítson 11 touchdown mellett 20 dobott INT-vel vezette a ligát, a Lions pedig jó középcsapatból a sereghajtók közé csúszott. A korszak negatív értelemben legemlékezetesebb és a gárdát közröhej tárgyává tevő momentuma az 1988. szeptember 18-i New Orleans Saints elleni mérkőzésen következett el. Az Oroszlánok 14-12-re vezettek a Silverdome-ban, amikor saját 12-esükről puntolniuk kellett. A punter, Jim Arnold észrevehetett valamit az ellenfél felállásában, mert rúgás helyett hajmeresztő módon passzolni próbált. A játék azonban balul sült el, mert az újonc elkapó, Carl Painter elfelejtett visszafordulni az átadásért, s az így kezei helyett a hátán kötött ki. A vendég Szentek éltek az ölükbe hullott sansszal és a végén sima 22-14 arányú sikerrel távoztak Michigan-ből.

De hátra volt még a feketeleves! Október 20-án éjszaka, az 1988-as idény tragikus mélypontjaként, az 1987-es draft első körében megszerzett defensive end, Reggie Rogers ittas állapotban keresztülhajtott a piros lámpán és Jeep Cheeroke-jával belement egy fiatalokat szállító másik járműbe. Rogers csigolyatöréssel megúszta a balesetet, a másik autó három tinédzser utasa azonban meghalt, így a futballjátékosnak bíróság előtt kellett felelnie tettéért. A Lions védőjét halált okozó közlekedési baleset előidézéséért marasztalták el és 16 hónapot töltött börtönben. Mire Rogers szabadlábra került, addigra már réges-régen nem vezetőedző névrokona irányította a Lions-t. Az 1988-as 2-9-es rajtot követően idősebb Bill Ford rezignáltan ismerte el, hogy gárdája nem csupán vesztes, de unalmas vesztes is, és kiebrudalta a szakvezetőt. A vezetőedzői teendőkkel a defensive coordinatort, Wayne Fontes-t bízta meg, aki egy éve maga is állt már bíróság előtt kábítószer-birtoklás és ittas vezetés vádjával. Ennek ellenére végül szinte gyökeret eresztett Detroitban, s az együttes utolsó sikeresebb korszakában ő navigálta az Oroszlánok lélekvesztőjét.

A negyedik évtized: Barry, a magányos csillag

Az igazsághoz tartozik, hogy Fontes nem melegedhetett volna meg a Detroit edzői székében, ha az 1989-es drafton, hosszú átkos évtizedek után, nem ragyog némi szerencse a gárdára. Az előttük húzó Green Bay a később korszakos bust-nak bizonyuló OT-t, Tony Mandarich-ot választotta, s így „leesett” hozzájuk az Oklahoma State sziporkázó futója, Barry Sanders. A Lions-menedzsment eredetileg egy másik Sanders-re, Deionra szerette volna kivetni a hálóját, de Fontes, s ezt ne mulasszuk el javára írni, kilobbizta Barry draftolását. A csapat bízott újoncában és előző futóikonja, Billy Simms 20-as számú mezét adta neki, Sanders pedig nem vallott csődöt, sőt érdemes elődjét elhomályosító teljesítménnyel segítette az Oroszlánokat tíz idényen keresztül. Az új 20-as mind a tíz évben Pro Bowlba jutott, 1000 yard fölött futott és négy ízben vezette a ligát futott yardok tekintetében. Nélküle az 1990-es években nem ért volna el annyit a Detroit, amennyit elért, még ha ez csak a korábbi időszak eredménytelenségének tükrében látszott is kiemelkedőnek.

Az igazi átütő szerepléshez, a bajnoki álmok realizálásához, a védelmi fogyatékosságokon túl, azonban mindvégig hiányzott egy konzisztens produkcióra képes, vezéregyéniségnek számító quarterback. Wayne Fontes 1989-ben a „run & shoot” offense legsikeresebb prókátorának számító Darrel „Mouse” Davis-t szerződtette offensive coordinatornak. A váltás a sokelkapós, nyitottabb támadóstratégiára izgalmasnak ígérkezett, csak éppen megfelelő irányítót nem sikerült Davis kezébe adni. A szakember a USFL-ben szereplő Houston Gamblers-nél Jim Kelly-vel, a Houston Oilers-nél pedig Warren Moon-nal dolgozhatott, de Detroitban be kellett érnie a szerényebb képességű Rodney Peete-tel és azzal a Bob Gagliano-val, akit az ugyancsak USFL-ben szereplő Denver Gold trénereként ismert meg. 1989-ben mindkét irányító több interceptiont jegyzett, mint TD-t, de fény derengett az alagút végén, hiszen az 1990-es drafton, sorozatban a második idényében, a Lions lecsaphatott az előző év Heisman-győztesére. A trófeát első afro-amerikai irányítóként elhódító Andre Ware a University of Houstonon ugyanabban a „run & shoot”-ban edződött és volt eszméletlenül sikeres, amit a Lions is alkalmazott, s ezért a draftguru, Mel Kiper is ideális választásnak ítélte. Csakhogy Ware-nek már az első edzőtáborban gondjai támadtak a playbook elsajátításával, nehezen olvasta a védelmeket, még nehezebben találta az elkapókat, s négy éves NFL-es pályafutása alatt csak hatszor kezdett. Mouse Davis már az 1991-es idény előtt szedte a sátorfáját, vele ment a „run & shoot” is, s utódjainak meg kellett elégedniük olyan átlagos képességű irányítókkal, mint Peete, Erik Kramer és Scott Mitchell. A Barry Sanders futásai és a Brett Perriman-Herman Moore elkapóduó játéka (1995-ben ők lettek a ligatörténet első olyan tandemje, akik egy idényben legalább 100-100 elkapást jegyezhettek) ennek ellenére Wayne Fontes 1989 és 1996 közötti főedzősége idején négyszer juttatták a rájátszásba az Oroszlánokat. Más lapra tartozik, hogy ott már nem sok babér termett számukra.

A Detroit 1991-ben jutott a legtovább. A csapat Mike Utley a Rams elleni novemberi mérkőzésen elszenvedett borzasztó gerincsérülésén is túltette magát és 12-4-es mutatóval zárta az alapszakaszt. A rájátszás első körében Sanders-ék 1957 óta első utószezoni sikerüket aratva a dinasztiaépítés előtt álló Dallas-t lépték le 38-6-ra, az NFC-döntőben azonban a leendő bajnok Washington megálljt parancsolt nekik. Detroitban nem találták a Rézbőrűek játékának ellenszerét és Joe Gibbs csapata az idénynyitón elért 45-0-ás diadal után, a ki-ki mérkőzésen 41-10 arányban mosta le ellenfelét. 1993-ban az első playoff meccsén pályára lépő Brett Favre vezette Green Bay Packers ütötte ki a Lions-t a wild card fordulóban. Egy évvel később a csoportriválisok hasonló végkimenetellel meccseltek az utószezon első játéknapján és a Sajtfejűek -1 futott yardon tartották az alapszakaszban 1883 yardot gyűjtő Barry Sanders-t. 1995-ben zsinórban harmadszor jutott túl az alapszakaszon Wayne Fontes csapata, de zsinórban harmadszorra is könnyűnek találtatott, ezúttal a Philadelphia Eagles-szel szemben. A Sasokat felbőszítette, amikor Lomas Brown, az Oroszlánok Pro Bowler támadófal-embere a meccs előtt garantálta a detroiti győzelmet és már a szünet előtt dűlőre vitték az összecsapást. Az ex-Lions irányító, Rodney Peete vezetésével a Philadelphia Eagles 51-7-re is vezetett és győzelme egy pillanatig sem forgott veszélyben a végül 58-37-mal záruló derbin. A Detroit Lions a 90-es évek végén, amikor már Bobby Ross volt a főedző, még további kétszer vizitált a playoffban, de megint gyorsan elvéreztek. A Tampa és a Washington elleni 1997-es és 1998-as fiaskókban közös volt, hogy a fogatlan Oroszlánok mindkétszer behozhatatlan (20-0-ás és 27-0-ás) előnyt adtak vetélytársuknak és erejükből már csupán az eredmény kozmetikázására futotta.

Az évtized nem nélkülözte a tragikus momentumokat sem. Az ígéretes 1991-es idényt követő holtszezonban a Barry Sanders előtt takarító támadófal egyik pillére, Eric Andolsek hunyt el. A bal oldali guard mit sem sejtve dolgozott louisiana-i háza udvarában, amikor egy nyerges vontató vezetője elveszítette uralmát a járműve felett és a monstrum az útról lehajtva halálra gázolta a játékost. (Fekete hét volt ez a liga történetében, ugyanis két nappal később az Eagles DT-je, Jerome Brown halt meg miután Corvette-jével nagy sebességgel egy villanyoszlopnak hajtott. Andolsek tragédiája után két évvel Toby Caston, aki linebackerként 1993-ig szintén a Lions-t erősítette, távozott az élők sorából közlekedési baleset következtében.) 1997-ben Bobby Layne átka kevés híján újabb áldozatot követelt. A New York Jets elleni idényzárón mindenki Barry Sanders-re figyelt, akinek karnyújtásnyi távolságban volt, hogy újabb szenzációs szezonját ezúttal legalább 2000 yarddal zárja. Barry nem okozott csalódást a Silverdome közönségének, de az ünneplést megkeserítette, hogy a negyedik negyedben egy szerelés után a hazaiak linebackere, Reggie Brown gerincsérülést szenvedett és negyedórán keresztül mozdulatlanul feküdt a fedett aréna műgyepén. A szerencsétlenül járt védőn csak a gyors orvosi beavatkozás segített, ám pályafutásának és járóképességének így is búcsút kellett mondania.

Az 1997-ben 2053 yardot futó Barry Sanders méltán érdemelte ki az NFL MVP-címet, igaz csak megosztva. 1960 óta nem fordult elő, hogy két játékosnak jutott az elismerés, s hogy ezúttal így történt, abban nem kis szerepe volt Curt Sylvesternek, aki Sanders helyett a másik győztesre, Brett Favre-ra adta a voksát. S ebben mi volt a különös és a Lions szurkolói számára különösen vérlázító? Hát az, hogy Sylvester a Detroit Free Press (!) sportszerkesztője volt. Ennél már csak akkor lett nagyobb Motor City lakónak keserűsége, amikor 1999-ben, alig 1500 yarddal Walter Payton futórekordjának megdöntése előtt, Barry Sanders váratlanul a visszavonulás mellett döntött. A futófenomén nehezen viselte, hogy a gárda kivételes erőfeszítései dacára sem tud egy bizonyos szinten túllépni és évek óta kénytelen az örök vesztes vagy legalábbis a fontos meccseken biztosan elbukó csapat stigmáját viselni. Sanders még aláírási bónuszát is hajlandó volt visszaadni csak, hogy mielőbb kibújhasson kontraktusából, s távozásával máig betöltetlen és valószínűleg betölthetetlen űrt hagyott maga után.

Az ötödik évtized: mélyponton?

Akkoriban többen Bobby Ross vezetőedzőt hibáztatták Barry Sanders korai visszavonulásáért, rámutatva arra, hogy a kissé vaskalapos, sokat követelő és temperamentumos szakvezető nem találta meg a közös hangot a franchise sztárjával. Noha Sanders utóbb cáfolta az ezzel kapcsolatos találgatásokat, de tény, hogy Ross kapcsolata a játékosaival évről évre romlott, s a 2000-es idény derekán, két vereség után, melyen a Lions bántóan lelketlen játékot mutatott, a tréner hirtelen bedobta a törölközőt. Fordék már az 1998-as szezon után szerették volna általános menedzsernek szerződtetni a hajdan négyszeres Super Bowl-győztes linebackert, Matt Millent, de akkor még a hatáskörét féltő Bobby Ross megvétózta a lépést. Amikor a főedző otthagyta Detroitot, elhárult az akadály Millen érkezése elől és a klubvezetői tapasztalatokkal nem rendelkező új főnök egy hozzá hasonló „kezdőt”, a 49ers offensive coordinatorát, de főedzőként még nem bizonyító Marty Mornhinweget ültette a főedzői székbe. A nagy reményekkel várt Millen-éra nem kezdődhetett volna pocsékabbul.

Az Oroszlánok 12 vereséggel nyitották a 2001-es évet és országszerte köznevetség tárgyát képezték. Az ismert showman, Jay Leno hétről-hétre újabb poénokkal szurkálta a szánalmas teljesítményt nyújtó detroitiakat. Amikor december 16-án a Vikings ellen végre megszakadt a vereségszéria a csapat legjobb elkapója, Johnnie Morton revans gyanánt a következő szavakat vágta a kamerába: „Jay Leno megcsókolhatja a seggemet.” Leno nem maradt adós a válasszal és műsora egyik következő adásában egy Lions-os takaróval ellátott szamarat vezettetett a stúdióba és megcsókolta azt. A Lions-on a következő évben is lehetett nevetni. A gárda a nyolcas kudarcsorozatból érkező, Dick Jauron edzette Chicago Bears ellen lépett pályára és a rendes játékidőben született döntetlent követő hosszabbítás elején Marty Mornhinweg azzal hökkentette meg a közönséget, hogy a pénzfeldobás megnyerése dacára elrúgatta a labdát. A főedző a széljárást szerette volna kiaknázni, de magyarázkodására senki nem volt kíváncsi, azt követően, hogy a gyengécske Medvék első támadásuk végén elért 40 yardos mezőnygóllal maguk javára döntötték a találkozót. Mornhinweg 5-27-es mérleggel zárta két detroiti idényét és korábbi San Franciscói főnökének, Steve Mariuccinak adta át a stafétabotot.

A Detroit Lions-nak a 2001-től 2008-ig húzódó Millen-érát végigkísérő további vesszőfutását néhány meghökkentő adattal érzékeltetni lehet. Az időszakban a detroitiak 31-84-es mutatót értek el, amelyet egyetlen más csapat sem volt képes alulmúlni ugyanezen évek alatt és nem akadt olyan idény, amikor megúszták volna kilencnél kevesebb fiaskóval. 2001 és 2003 között az Oroszlánok valamennyi idegenbeli találkozójukat elbukták és 2001 óta mindössze nyolcszor hozták el a győzelmet vendéglátóiktól. A Motor City-ben a gárda egyetlen, nemzeti nézőközönség előtti fellépésén, a tradicionális Hálaadás Napi rangadón is rendre felsültek. 2004-ben Peyton Manning hat TD-passzal sokkolta a Ford Field közönségét, míg két évvel később a Lions egykori irányítója, Joey Harrington állt nemes bosszút korábbi munkaadóin, 27-10-es sikerre vezetve a Miami Dolphins-t. A Detroit pocsék első körös draftjai szintén megérnek egy misét. A beváltatlan ígéretnek maradt Harringtonon túl, a két elkapó, Charles Rogers és Mike Williams bizonyultnak a legnagyobb bustnak. A 2007-es idény előtt a csapat irányítója, Jon Kitna 10 győzelmet jósolt és a Lions valóban, meglepő 6-2-vel startolt, csakhogy a szezon második felében már csak egy sikerre voltak jók. A mélypont a következő szezonban következett el, amikor az együttes az NFL történetének első csapata lett, mely az alapszakasz 16 meccsesre bővítés óta mind a 16 találkozóját elbukta. A hihetetlen kudarc Matt Millent már nem a klub vezetőjeként érte, mert William Clay Ford tulajdonos időközben, 2008. szeptember 24-én bejelentette a GM és klubelnök felmentését.

Utószó

Pár nappal később, 2008. október 8-án elérkezett az ötvenedik évfordulója annak, hogy a Detroit Lions ikonikus irányítóját, Bobby Layne-t váratlanul a Steelers-hez cserélte. A dühös Layne ezt követően állítólag átkot szórt a csapatra és azt kívánta, hogy az Oroszlánok „50 évig ne győzzenek.” A mendemondának hitelt adó és megszámlálhatatlan elkeserítő fiaskót, tragédiát átélő detroiti drukkerek zöme most abban bízik, hogy a tavalyi 0-16-os idénnyel, mint utolsó csapással és az 50 év leteltével megszűnt az átok. Noha az idén tavasszal a Mexikói-öbölbe veszett Corey Smith, majd a pár napra rá Görögországban halálos autóbalesetet szenvedő, Jeff Komlo, mint a Lions egykori játékosainak tragédiája óvatosságra intheti azokat, akik máris a klub felemelkedésében bíznak, de a babonákban hívő, érdekes egybeeséseknek jelentőséget tulajdonító szurkolóknak akad egy fogódzójuk is. A Detroit Lions által a 2009-es drafton első körben és első helyen választott irányító, Matthew Stafford a dallasi Highland Park High Schoolba járt középiskolába. Ugyanabba az intézménybe, melynek padjait hajdan Bobby Layne is koptatta! A kör tehát bezárult, de hogy mindez mit jelent a gárda jövője és a legendás átok megszűnte szempontjából az csak hetek, hónapok múltán derülhet ki.

Dorkó Szabolcs (Szabler)

Kapcsolódó cikk:

Bobby Layne átka - 1. Az átkozó