Cleveland Browns [CLE]

Alapítás
1946
Liga
AFC
Divízió
N
Város
Cleveland, Ohio
Stadion
FirstEnergy Stadium

Weboldal
http://www.clevelandbrowns.com

Tulajdonos
Jimmy Haslam
Főedző
Hue Jackson
OC
-
DC
Ray Horton

Dicsőséglista

Super Bowl győzelmek száma: 0
NFL/AAFC/AFC Championship győzelmek száma: 8 - 1946, 1947, 1948, 1949 (AAFC), 1950, 1954, 1955, 1964 (NFL)
Divíziógyőzelmek száma: 13 - 1946, 1947, 1948, 1949 (AAFC Western), 1967, 1968, 1969 (NFL Century), 1971, 1980, 1985, 1986, 1987, 1989 (AFC Central)
Playoff szereplések száma: 28 - 1946, 1947, 1948, 1949, 1950, 1951, 1952, 1953, 1954, 1955, 1957, 1958, 1964, 1965, 1967, 1968, 1969, 1971, 1972, 1980, 1982, 1985, 1986, 1987, 1988, 1989, 1994, 2002

A 40-es évek és az AAFC

Cleveland-ben a profi futball alapjait egy bizonyos Arthur McBride, ismertebb nevén Mickey fektette le, mikor 1946-ban megalapította a Browns-t, és az irányítást az állami edzőlegenda, Paul Brown kezébe adta. A Rams ekkor a városban székelt, így már volt NFL-gárdája a metropolisznak, azonban a frissen megalakuló rivális liga, az AAFC tárt karokkal fogadta a Browns-t, és a helyiek szimpátiáját is inkább ez a gárda nyerte el, ezért is költöztek el a Kosok rövidesen, sikerességük ellenére. A csapat neve eredetileg Panthers lett volna, azonban ez Brown edzőnek nem tetszett, mivel a városban volt egy gyenge félprofi gárda ilyen névvel, és az rendkívül sikertelen volt, így új pályázatot írtak ki, amely szerint egy bajnok nevét várják. A pályázatot a nehézsúlyú öklöző, Joe Louis beceneve, a Brown Bombers nyerte el, azonban ezt gyorsan lerövidítették Browns-ra. Más pletykák szerint Brown egyszerűen magáról nevezte el a franchise-t.

Az újonnan alakult ligából az edzőzseni vezetésével rögtön kiemelkedtek a Barnák. Az AAFC mind a négy kiírását könnyedén megnyerték, ’48-ban tökéletes szezont produkálva, még jóval a ’72-es Dolphins előtt. Leghosszabb veretlenségi sorozatuk huszonkilenc találkozót számlált. A hibátlan idényt követően az AAFC arra kényszeríttette a csapatot, hogy néhány sztárjának játékjogáról lemondjon, mert így túl egyoldalú volt a liga. A szurkolók is örültek a sikereknek, akkoriban rekordot jelentő 57000 ember tette tiszteletét az egyik összecsapásukon. Azonban az AAFC így nem maradhatott sikeres, hiszen végig tudta mindenki, ki lesz a győztes. A ’49-es döntőt már csak 22500-an tekintették meg a helyszínen, és ezután az NFL és az AAFC vezetői úgy döntöttek, egyesítik a két ligát, előbbi bajnokságból csak a San Francisco 49ers, a Baltimore Colts, és a Browns maradhatott fenn.

Az 50-es évek és a beilleszkedés az NFL-be

A cleveland-iek nem zavartatták magukat az új ellenfelektől, 1950-ben is nagy magabiztossággal nyertek bajnokságot, ezúttal már az NFL-ben. 10-2-es alapszakasz után megverték a playoff-ban a Giants-et és a Los Angeles Rams-t is, ez már nem volt sima meccs, Lou Groza-nak az utolsó másodpercben kellett berúgnia egy mezőnygólt. Ekkoriban a csapat sztárjai között olyan nevek voltak, mint az irányító Otto Graham, a már említett Groza, aki a rúgások mellett a támadófalban is nagy munkát végzett, Frank Gatski, a legendás center, Dante Lavelli, a kitűnő elkapó, vagy éppen Marion Motley, minden idők egyik legjobb fullback-je, aki emellett még linebacker-ként is remekelt.

A következő szezon nagy kudarcot hozott, legalábbis az addigiakhoz képest. Ugyan az alapszakaszt 11-1-es mérleggel nyerték, de a döntőben a Rams ezúttal már kemény diónak bizonyult: Norm van Brocklin percekkel a vége előtt adott egy 73 yard-os touchdown-passzt, így ez volt az első szezon, amely során a Barnák nem ünnepelhettek bajnoki címet. 1952 is hasonlóan zárult: ekkor csupán nyolc alkalommal sikerült nyerni a reguláris részben, és a döntőben a Detroit Lions volt a végállomás: egy igen fordulatos mérkőzésen 17-7-es vereséget szenvedett a Browns. Azonban ebben az évben mutatkozott be egy új sztár, Ray Renfro akkoriban fantasztikusnak számító 722 yard-ot kapott el, és futásban 322 yard-ot teljesített.

Így 1953-ban még nagyobb elánnal vágott neki a játéknak a csapat, rögtön az első tizenegy meccset meg is nyerték, az utolsó héten bőven belefért egy vereség. A döntőben megint a Detroit várt rájuk, és a találkozó kimenetele se változott sokat: ismét a Lions nyert, ezúttal két perccel a vége előtt sikerült összehozniuk egy TD-t, és így sikerült győzedelmeskedniük 17-16-ra. Paul Brown ilyen „hosszú sikertelenség” után nagyon meg akarta nyerni az ’54-es szezont. 9-3-as alapszakasz után a döntőben megint csak a Detroit jött szembe, de ezúttal már fordított végeredménnyel, miután Otto Graham vezetésével (három-három passzolt és futott TD-t hozott össze a QB) 56-10-re lemosták az Oroszlánokat.

1955-ben bár úgy volt, hogy Graham visszavonul, Paul Brown unszolására mégis maradt, és a siker nem maradt el. 9-2-1-es alapszakaszt produkáltak, a hős ezúttal Graham mellett a későbbi edzőlegenda, Chuck Noll volt, aki linebacker-ként igazi vezére volt a defense-nek. A döntőre ezúttal Los Angeles-be kellett utazni, a Rams azonban nem volt nagy kihívás a Cleveland-nek, a 38-14 nagyon sima volt. Amikor Graham lejött a pályáról, a helyi drukkerek hatalmas ovációban részesítették. Ezután a quarterback szervezete már nem bírta a terhelést, és ténylegesen visszavonult: tíz év alatt tíz döntőben vett részt, és hét alkalommal bajnok lett, igazi győztes alkat volt. 1956 rá is ment az újjáépülésre: a franchise történetének első, és 28 évig egyetlen olyan szezonja volt ez, ahol kevesebb győzelmet számláltak, mint vereséget, miután 5-7-es mérleget könyvelhettek el. Graham utódja pedig még nem volt a láthatáron. Ebben a szezonban találták fel Brown edző unszolására a helyi egyetemen a sisakba építhető rádiót, amellyel a tréner utasításokat tudott adni az irányítónak, azonban ezt hamar betiltották.

1957 nagy fordulatot hozott: bár új sztárirányító nem tűnt fel, érkezett viszont Jim Brown, a korszakalkotó futó. Újoncévében rögtön a legtöbb yard-ot teljesítette, 942-t, tizenkét találkozón ugyebár. Brown vezetésével ismét bejutottak a döntőbe, újra a Detroit ellen, azonban igazi QB nélkül nem volt esélyük, 59-14-re kaptak ki. ’58-ban Brown rákapcsolt, 1527 yard-ja majd kétszer annyi volt, mint bárki másé a ligában. Azonban a bajnoki cím ezúttal sem jöhetett össze, az utolsó héten ugyanis kikaptak a New York Giants-től, majd újra játszaniuk kellett az Óriásokkal, mivel ugyanaz volt a mérlegük (9-3), és ezúttal Brown-t nyolc! yard-on tartották, így nem volt esély, 10-0-s vereséget szenvedtek a Barnák. ’59-ben az utolsó négy meccsükből hármat elveszítettek a cleveland-iek, így Brown újabb remeklése (1329 yard) ellenére nem volt esélyük a bajnokságra. 1960-ban már a passzjáték is felemelkedett Brown mellé, Milt Plum évtizedekig álló passzhatékonysági rekordot állított fel, de így sem sikerült újabb döntőbe jutni.

A 60-as évek és a mérsékelt sikerek

’61-ben McBride-tól megvásárolta a csapatot Art Modell, a médiaszakember. Azonban ez sem hozott több sikert: Brown újabb fenomenális szezonja ellenére a 8-5-1-es mérleg kevés volt a döntőhöz. Ekkoriban olyan sztárok fémjelezték a Browns-t, mint Doug Atkins DE, Henry Jordan DT, Willie Davis DE, ők alkották a korszak legjobb védőfalát. A holtidény elég viharosra sikeredett. Modell és Paul Brown igen komolyan összeveszett, miután az edző a tulajdonos tudta nélkül hajtott végre egy cserét, Bobby Mitchell-t adta oda az első színes bőrű Heisman-győztesért, Ernie Davis-ért. Azonban az edzőtáborban kiderült, hogy Davis leukémiás, és egy éven belül meghalt. A szezont 7-6-1-el zárta a gárda, és Jim Brown első olyan szezonja volt ez, ahol nem vezette a ligát futott yard-ok tekintetében, ezeknek következtében Modell elbocsátotta a főedzőt, és a helyére egyik segítőjét, Blanton Collier-t helyezte. Állítólag ezzel azért várt a szezon végéig, mert ekkor újságírósztrájk volt, és így nem lett akkora felháborodás a szeretett mester eltávolításából.

1963-ban bombasztikusan kezdett a csapat, első hat meccsüket megnyerték, de végül csak 10-4-el sikerült zárni (ekkor már tizennégy meccses volt az alapszakasz), és ez nem volt elég a döntőhöz, megint a Giants előzte őket meg, de Brown viszont élete talán legjobb évét tudhatta magáénak, 1863 yard-ja hatalmas csúcs volt. A következő idény viszont meghozta a várva várt sikert: 10-3-1-el sikerült megnyerni a konferenciát, az utolsó meccsen a Giants-t verték meg 52-20-ra, és következhetett a döntő, az ellenfél pedig a Baltimore Colts volt. A védelem egyszerűen nem engedte szóhoz jutni az ellenfelet, és a 27-0-s győzelemhez kétség sem férhetett, így harmadszor is sikerült diadalmaskodni az NFL-ben, először Otto Graham nélkül. A sikerben nagy része volt az új sztárelkapónak, Paul Warfield-nek.

1965-ben Jim Brown 1544 yard-ot teljesített, a Browns pedig ott folytatta, ahol abbahagyták egy évvel azelőtt, bár Warfield csak egy meccsen lépett pályára. A döntőbe ezúttal is sikerült eljutni, de a Lambeau Field túl fagyosnak bizonyult, és a Green Bay meglepetésre 23-12-re nyert, és ezzel egy korszak lezárult. Történt ugyanis, hogy Jim Brown Londonban vett részt a Piszkos tizenkettő forgatásán, és ezért nem jelent meg az edzőtáborban. A vezetőség pénzbüntetést helyezett kilátásba, erre a klasszis futó egyszerűen fogta magát, és visszavonult. Így ’66-ban új sztárfutót szedett elő a Cleveland, Leroy Kelly pedig helyt állt, első három szezonjában ő is ezer yard felett teljesített. A csapat QB-je, Frank Ryan pedig a liga legtöbb TD-átadását szerezte, így a Browns nem sokat gyengült, de a Cowboys éppen, hogy megelőzte őket, ezért megint lemaradtak a bajnoki döntőről.

1967-ben a főcsoportokat az NFL két-két divízióra osztotta, a Barnák a Century elnevezésűbe kerültek, és rögtön meg is nyerték azt, majd jöhetett a konferenciadöntő az új rivális Dallas-szal. Azonban Jim Brown nélkül nem volt esélyük: 52-14-re, elég simán kikaptak a Cowboys-tól. ’68-ban új irányítót avatott az együttes, a Steelers-től érkezett Bill Nelsen személyében. Ebben az évben a Johnny Unitas-szal felálló, rettegett és addig veretlen Baltimore Colts-ot is legyőzték 30-20-ra, és végül 10-4-gyel fejezték be az alapszakaszt, és következhetett a Dallas ismét. A Browns védelme lehetetlen feladat elé állította a texas-iakat, így végül is viszonylag simán nyert az ohio-i együttes, bejutván a döntőbe, ahol a már egyszer legyőzött Baltimore következett. Azonban Tom Matte RB vezetésével a Colts vissza tudott vágni, 34-0-s kiütéssel méghozzá. 1969-ben is hasonló volt az idény lefolyása: ismét megnyerték a Century csoportot, és megint legyőzték a Cowboys-t a konferenciadöntőben. Jöhetett az újabb NFL-döntő, és egy újabb vereség: az ellenfél ezúttal a Minnesota Vikings volt, 27-7 lett a végeredmény.

A 70-es évek és a kibővített NFL

1970-ben az AFL beolvadt az NFL-be, tíz csapatot hozva magából az újonnan alakult AFC-be, melléjük három korábbi NFL-csapat érkezett még ebbe a főcsoportba, köztük a Browns is. Paul Warfield-et elcserélték, és a sikerek nem jöttek. 7-7-tel zárt a gárda, bár ebben az évben minden idők első televízión is követhető Monday Night Football-ján legyőzték a Jets-et. Blanton Collier vezetőedző az idényt követően lemondott, méghozzá hallása súlyos romlása okán. Helyére érkezett Nick Skorich, akivel meg is nyerték a Barnák az AFC középső csoportját, 9-5-ös mérleggel, azonban a rájátszásban a Baltimore Colts nagyon simán megverte őket. ’72-ben 10-4-el jutottak rájátszásba, és ismét egy remek csapat, minden idők egyetlen hibátlan csapata, a Miami Dolphins ütötte el a Cleveland-et a playoff első körében. 1973-ban a második évét taposó irányító, Mike Phipps igen gyenge szezont tudott le, ennek következtében a Browns éppen lemaradt a playoff-ról, 7-5-2-es mérleggel. Az idény során Jerry Sherk-et sorozatban negyedszer is beválasztották a Pro Bowl-ra.

1974 egy új, még ínségesebb időszak kezdődött meg Cleveland-ben. A négy győzelem mellé szerzett tíz zakó a franchise történetének mindössze második negatív mérlegű szezonját eredményezte, azonban a gondok sokkal nagyobbak voltak, mint 1956-ban. A védelem a liga leggyengébbje volt, és nem segített az edzőváltás sem (a legendás falember, Forrest Gregg vette át a gárdát). ’75-ben 0-9-cel indított az együttes, és a 3-11-es befejezés sem volt kifejezetten fényes. A következő esztendő javulást hozott, ismét megtanult nyerni a társaság, a 9-5-ös mérlegben nagy szerepe volt Brian Sipe quarterback magabiztos játékának. ’77-ben Sipe megsérült, így a jó kezdés ellenére csupán 6-8-cal sikerült zárni, és ez pedig Forrest Gregg edző eltávolítását eredményezte.

Sam Rutigliano vette át a stafétát a főedzői poszton, és az újra egészséges Sipe remek játékával ismételten egy kiváló Browns-t láthatott a közönség, leszámítva az NFL talán leggyengébb passz elleni védekezését, azonban ez bőven elég volt arra, hogy csupán 8-8-cal végezzen az együttes. ’79-ben új becenevet kapott a gárda: „Kardiac Kids”, azaz szívbajos (szívbajt okozó) kölykök. Miután az első négy meccsből három találkozót utolsó percben, vagy hosszabbításban nyertek meg, a szezon folyamán még négy meccset nyertek meg egy touchdown alatti különbséggel, végül 9-7-el zártak, és az akkori NFL legkeményebb csoportjában a harmadik helyen végeztek. Mike Pruitt futó és Sipe is jó szezont futott, előbbi Pro Bowl-meghívást is kapott.

A 80-as évek: a Kardiac Kids és Bernie Kosar

Az 1980-as a Browns történetének mindenképpen leghíresebb szezonja. Az első hat találkozón csak egy szerény 3-3-at produkáltak. Ezt azonban három hátborzongató feltámadás követte a negyedik negyedekben, majd jött még egy „simább” siker, és máris 7-3 volt a mérleg. Még volt két hatalmas fordítás, és bár a Minnesota utolsó pillanatban nyert ellenük, a 11-5 elegendő volt a rájátszásra. Sipe lett az MVP, nem véletlenül, és az előtte lévő falból hárman is Pro Bowlerek voltak. Nyolc év után először rájátszás következhetett a Barnák számára, ellenfelük pedig az Oakland volt. A rendkívül izgalmas idény legizgalmasabb összecsapása következett: 14-12-es Raiders vezetésnél már egyetlen perc sem volt hátra a találkozóból, a Cleveland pedig az ellenfél 13 yard-os vonalán indíthatott támadást, egy mezőnygól biztos tudatában. A hívott play neve Red Right 88 volt, amely egy TD-re menő passzjáték elnevezése volt, azonban Rutigliano edző hozzátette, hogy ha senki sem üres, Sipe „dobja bele az Erie-tóba” a labdát. Ennek ellenére az irányító rontott, és bár az első számú célpont, Dave Logan teljesen üresen állt az end zone-ban, Sipe a TE Ozzie Newsome felé passzolt, így pedig interception lett a dologból, elütve ezzel a Kardiac Kids-t egy újabb playoff-meccstől. Ez a play sok Browns-szurkoló szerint a csapat átka azóta is, igaz, ezt két másik játékra is rá szokták húzni. A Raiders aztán ebben az évben megnyerte a Super Bowl-t.

1981 az előző idényhez képest hatalmas visszaesés volt, 5-11-es mérlegük nem emlékeztetett a tavalyi hősökre. A következő szezon a játékossztrájk miatt rövidített volt, és így a 4-5-ös mérleg is rájátszást jelentett a Barnáknak. Ismét a Raiders került az útjukba, ezúttal azonban sima volt a találkozó: 27-10-re lemosták a Fosztogatók a csapatot. ’83-ban Brian Sipe még egyszer utoljára a régi volt, 26 TD-átadása és 3566 yard-ja volt, a gárda pedig két hosszabbítást is megnyert, valamint egy alkalommal a negyedik negyedben fordított, már mindenki a régi Kardiac Kids-et látta bennük. Ennek ellenére a 9-7 nem volt elegendő a playoff-hoz, mert a Steelers megelőzte őket a divízióban. 1984-ben Sipe hirtelen eltávozott: a frissen alakult rivális ligába, a USFL-be szerződött (ennek a bajnokságnak több ma alkalmazott szabályt köszönhet az NFL), így egy újjáépítéshez fogtak hozzá Ohio-ban. Az 1-7-es kezdést követően Rutigliano nem maradhatott, utóda Marty Schottenheimer lett. Az új edző 5-11-es mérleghez vezette a gárdát végül.

A következő holtidény egy új korszak kezdetét jelentette. Ekkor ugyanis a Supplemental drafton kisebb botrányt kavarva, kiválasztották a Barnák a Miami egyetem irányítóját, Bernie Kosar-t (a játékos és a csapat összejátszott, befolyásolva a draft végeredményét). Az idény közepétől már ő volt a kezdő, és hat meccséből négyet meg is nyert. Ebben az évben az AFC Central igen gyenge volt, így a 8-8-as mérleg is elegendő volt megnyeréséhez, és ezzel együtt a playoff-hoz. Azonban a Dan Marino által vezetett Miami egy hatalmas fordítással elütötte a Browns-t a konferencia fináléjától. Schottenheimer és Kosar remek páros voltak – és ezt bizonyították is az elkövetkezendő öt évben. 1986-ban Kosar 3854 yard-ja mellé társult az NFL egyik legjobb védelme is, benne öt Pro Bowler-rel, ez tizenkét diadalt eredményezett az alapszakaszban. A rájátszásban először a Jets-t fogadták, és hatalmas szerencsével (tíz pontos hátrányban, a negyedik negyedben harmadik és huszonnégynél kapott a new york-i csapat egy büntetést, amely életben tartotta a Cleveland-et, majd tizenegy másodperccel a vége előtt egyenlítettek ki, végül a hosszabbításban a győzelem is meglett) kerültek be a főcsoportdöntőbe. Következhetett a Denver Broncos, és a második play, amelyet a Browns-szurkolók máig a franchise átkának tartanak. Alig több, mint öt perccel a vége előtt John Elway indíthatott támadást a saját két yard-osáról ellenszélben, és sikerült neki végigpasszolni a pályát. A touchdown a hosszabbítást jelentette, amelyet egy mezőnygóllal a Vadlovak nyertek meg, és a Browns szezonja megint csak a Super Bowl előtt ért véget.

1987 hasonlóan sikeres volt: Kosar mellett további hét játékos mehetett Pro Bowl-ra, és a 10-5-ös mérleg ismételten rájátszást jelentett. A divisional meccsen az Indianapolis nem okozott problémát, következhetett a visszavágó a Denver-rel, ezúttal a Mile High Stadium-ban. Bár a félidő 21-3-as Broncos-vezetéssel zárult, Kosar a második félidőben felhozta a csapatot, és sikerült egyenlíteni, 31-nél érték utol Elway-éket. Bár a hazaiak még egyszer átvették a vezetést, mindenki várta az újabb feltámadást. Azonban mindössze nyolc yard-ra az end zone-tól a futó Earnest Byner ahelyett, hogy könnyedén besétált volna a fal által nyitott helyen a TD-hez, kiejtette a labdát, és ezt a Broncos szerezte meg, így megnyerve a találkozót. Ez a play a „The Fumble” néven vonult be a históriáskönyvekbe, és ez a harmadik play, amit a drukkerek átoknak tartanak azóta is.

Bár ’88-ban a Cleveland mindhárom QB-ja megsérült, ennek ellenére 10-6-tal zárták a reguláris szakaszt. Az utolsó győzelmet hatalmas küzdelemben épp az ellen a Houston ellen aratták, amellyel az első körben farkasszemet kellett nézniük, azonban a visszavágót remek összecsapáson 24-23-ra az Oilers nyerte meg. A mérkőzés Schottenheimer cleveland-i állásának is a végét jelentette, az új tréner Bud Carson lett. ’89-ben Webster Slaughter, az addig is kiváló WR volt a sztár, 1236 yard-ot kapott el ebben az évben. A csapat bár jól kezdett (7-3), Schottenheimer új csapata, a Chiefs elleni döntetlen után megállt a szekér, de a végén mégis sikerült megnyerni az AFC Central-t, 9-6-1-es mérleggel. A divisional kanyarban a Bills majdnem meglepte a Barnákat, azonban kihagytak egy extra pontot a végén, így a Browns ölébe hajítván a győzelmet. Az AFC-döntőben ismerős volt az ellenfél: a Denver Broncos. Ez azonban nem lett legendás meccs, Elway-ék simán maguk alá gyűrték a Cleveland-et.

A 90-es évek és a sikertelenség, majd a megszűnés

1990-ben Kosar már nem volt a régi, és ezzel együtt a Browns sem. A 2-7-es kezdés után Carson-t menesztették, és érkezett egy azóta legendássá vált edző, Bill Belichick. A gárda 3-13-mal fejezte be a szezont, és ’91-ben sem jött el a nagy javulás, mindössze 6-10-et sikerült produkálni. 1992-ben úgy tűnt, újra eljönnek a régi sikerek, azonban a 8-5-ös kezdés után három zakó következett, az 50 %-os mérleg pedig nem volt elég sokra, playoff-ra legalábbis semmiképp. ’93-ban aztán lépett Belichick: Kosar helyett egy új, fiatal tehetséget vetett be, Vinny Testaverde-t. A szurkolók céltáblájává vált trénert az eredmények nem igazolták: 7-9-el ismételten távol maradt a csapat a rájátszástól. 1994 volt a korszak csúcspontja. A liga egyik legjobb védelme segítségével beevickéltek a playoff-ba, 11-5-ös mérleggel, ahol először a New England jött szembe. Drew Bledsoe rettenetesen játszott, így a Pats-nek nem volt esélye, a 20-13-as eredmény a divisional fordulót, és a Pittsburgh Steelers-t jelentette. Az ősi rivális azonban nagyon soknak bizonyult, a kitűnő védelem sem volt elég, 29-9-re lemosták a pályáról a Barnákat.

Az offszezonban aztán kirobbant a botrány, Art Modell tulajdonos Baltimore-ba kívánta költöztetni a franchise-t. Egy napra rá Cleveland városa bejelentette, hogy elfogadták Modell jóval korábbi kérvényét, miszerint 175 millió dolláros támogatással újítsák fel a stadiont. Később a tervet úgy módosították, hogy lebontották a régi arénát, és felhúztak egy újat. A szurkolók soha nem látott tiltakozásba kezdtek, sok cleveland-i híresség is kiállt a csapat mellett. A pályán a Browns-t igen megviselte a hercehurca, a költözés bejelentéséig 3-1-gyel állt a gárda, majd ezt követően 2-10-et tudtak csak produkálni, így szó sem lehetett playoff-ról. ’96 februárjában aztán összejött egy megegyezés a város, Modell, és a liga között. Modell megalapíthatott egy baltimore-i franchise-t (a Ravens-t), míg a Browns életben maradhatott, azonban három évre „deaktiválták a csapatot”, azaz ’99-ig nem játszhattak, és addig egy új stadiont is fel kellett húzniuk a cleveland-ieknek. Az addigi Browns, a játékosok, az edzők, mind a Ravens-be távoztak, csupán a gárda szimbólumai (színek, név, logó, stb.) maradtak meg a városnak.

Az újjászületés és a közelmúlt

1998 elején a liga már nagyban kereste az új Browns új tulajdonosát, és egy esztendő múltán sikerült is megtalálni Modell egyik barátjában, a bankigazgató Al Lerner-ben. ’96-tól ’98-ig több franchise is megpróbált Cleveland-be költözni, idő előtt betölteni a városban keletkezett futball-űrt, de a város nem engedett be senkit. Máig a Lerner-família kezében van a franchise, Al 2002-es halála óta fia, Randy vezeti a klubot. Az új vezetőséget San Francisco-ból importálták, az elnök, az általános igazgató, valamint a vezetőedző is a Niners-től érkezett, ez utóbbi Chris Palmer volt, aki azonban nem váltotta be a hozzá fűzött nagy reményeket. 1999-ben 2-14-gyel, 2000-ben 3-13-mal szégyenkezett a gárda, és ez a főedző állásába került. Az új tréner Butch Davis valamelyest javított a csapaton. 2001-ben már 7-9 volt a csapat mérlege, majd 2002-ben következett a franchise első pozitív mérlegű idénye. Az idényt a ’99-es draft első választottja, Tim Couch kezdte QB poszton, de addigi pocsék játékát csak folytatta, majd meg is sérült, így helyette az örök beugró Kelly Holcomb jött segíteni a Barnákon. Couch igazából soha nem tért vissza. Holcomb a playoff-ba vezette a csapatot, ahol az örök rivális Pittsburgh volt az ellenfél. A meccs nagy izgalmakat és remek játékot hozott, azonban a szerencse a hazaiaknak kedvezett, így 36-33-ra vereséget szenvedett a Davis-legénység.

Az idényt követően eléggé kicserélődött a társaság, a veteránokat fiatalabbakra cserélte Davis edző. Ez a módosítás nem vált be, a bíztató 3-3-as kezdést nagyon gyenge, kiegyensúlyozatlan folytatás követte, és csak 5-11 lett a mérleg. 2004 előtt Couch-ot kirúgták, Holcomb-ot pedig cserévé minősítették vissza, új kezdőt avatott a gárda a korábban remek Jeff Garcia személyében. Ez azonban nem hozott sok eredményt, bár ismét bíztató volt a kezdés, kilenc sorozatban elszenvedett vereség megpecsételte a sorsukat, a 4-12 ezúttal sem volt elegendő többre, mint az AFC North utolsó helyére. Az idény közben Davis lemondott, ideiglenes utódja a támadóedző, Terry Robiskie lett. 2005-ben aztán megtalálták a hosszú távú megoldást a kispadra Romeo Crennel, a korábbi Patriots-segédedző személyében, vele együtt érkezett a Ravenstől Phil Savage GM-nek. Ekkor választotta a gárda a drafton a mai futball egyik ikonja, az elkapó Braylon Edwards. Ez a Browns már más volt, mint az azt megelőző két évben, minden meccsük szoros volt szinte, mindössze egy nagy zakót szenvedtek el, ellenben a korábbiakkal, és hat alkalommal nyerni is sikerült. Új irányító is színre lépett, a helyi egyetemi klasszis, Charlie Frye személyében, ő vette át a leszereplő Garcia-tól a stafétát.

2006 volt az első igazi változás pozitív irányba. Az együttes megszerezte Joe Jurevicius-t az elkapósor erősítésére, a klasszis falembert, LeCharles Bentley-t (igaz, ő idei távozásáig folyamatosan sérült volt), valamint Crennel egyik kedvencét, a linebacker Willie McGinest-et. A drafton kiválasztották a kitűnő passrusher Kamerion Wimbley-t, valamint a ma már kezdő linebacker-t, D’Qwell Jackson-t is. A változások azonban nem voltak azonnaliak. A Browns három szoros vereséggel kezdett, majd megverte a Raiders-t, és ezután mindenki reménykedett, mert nem nyújtott rossz teljesítményt a csapat. Azonban a Barnák nem tanulták meg még, hogy kell igazán nyerni, sok apróság miatt veszítették a meccseket sorra. Ezen kívül hiányzott egy igazi irányító, Frye nem volt az igazi így, mindössze 4-12-vel sikerült zárni.

2007-ben aztán végleg átépült a csapat. A támadófalat a sztárguard Eric Steinbach mellett a kitűnő újonccal, Joe Thomas-szal sikerült megerősíteni, az NFL egyik legjobb OL-e alakult meg velük Cleveland-ben. A szintén újonc Brady Quinn-t gondolta volna mindenki kezdő quarterback-nek, de végül Derek Anderson kapta meg a karmesteri pálcát, és remekül is teljesített. Ezen kívül érkezett még a veterán erőfutó, Jamal Lewis is. Ennek ellenére semmi pozitívat nem fedezhettünk fel a Pittsburgh elleni nyitómeccsen, nagyon simán nyert a Steelers (ekkor még Frye kezdett, másnap már el is tradelték). Ezt követte egy történelmi találkozó: 51-45-ös pontzuhatagban ők kerültek ki győztesen a Cincinnati ellen, és ezzel rászoktak a sikerre. Két héttel a zárás előtt 9-5-ös mérlegükkel jónak tűntek a Wild Card-ra, mivel a Pittsburgh már biztos csoportgyőztes volt. Azonban ekkor a már kiesett Cincinnati visszavágott: 19-14-re győzte le a Browns-t a Palmer-vezette alakulat, ezzel utat nyitva a Tennessee előtt, hogy utolérje a Cleveland-et. Ezután szinte felesleges volt legyőzni idegenben a San Francisco-t, a Titans ment be a rájátszásba, de a 10-6-os mérleg így is kiváló volt, és sok bizakodásra adott okot.

2008-nak nagy reményekkel vágott neki a gárda. A drafton nem volt pickjük az első három kör egyikében sem, így hamar beépülő játékost nem tudtak szerezni, de néhány szinte használhatatlan veteránon kívül nem szenvedtek el veszteséget, viszont két nagyszabású cserét is nyélbe ütött a vezetőség: a Detroit kitűnő nose tackle-jét, Shaun Rogers-t Leigh Bodden-ért és egy harmadik körös draftjogért sikerült megszerezni, míg Corey Williams-nek, a Green Bay védőfalemberének egy második körös pick volt az ára (ezeknek következtében nem választottak az első három kanyarban). Rajtuk kívül még fontosabb igazolás volt a Patriots szabadügynökké vált elkapója, Donte Stallworth. Velük kiegészülve végre rájátszást vártak a kiéheztetett szurkolók. Azonban, mint az utóbbi időben annyiszor, csalódniuk kellett: kedvenceik három vereséggel nyitottak, és egyik alkalommal sem szereztek több, mint tíz pontot, az előző évi csodálatos támadóegységre nem is emlékeztettek Andersonék. Bár hét mérkőzés után 3-4-re javították mérlegüket, és felcsillant a remény, de innentől kezdve egy katasztrofális 1-8-as sorozatot produkáltak a Barnák. Jellemző, hogy míg a négy siker elérésekor mindig húsz pont felett termelt az offense, tíz zakó alkalmával tizenegy vagy kevesebb egységre voltak csupán képesek. Év közben Anderson helyett bevetésre került a nagy tehetség Brady Quinn, és a tizedik játékhetet követően már ő volt a kezdőjátékos, egészen a tizenegyedik hétig, amikor sérülés miatt kiesett az idény hátralevő részére, és hamarosan követte őt Anderson is a sérültlistán, így Ken Dorsey és Bruce Gradkowski is kapott szerepet QB-ként a Browns számára szörnyű év második felében. A kiábrándító mérleg ellenére Joe Thomas, Shaun Rogers és Ryan Pontbriand is kezdőként kapott meghívást a Pro Bowlra, rajtuk kívül Josh Cribbs, Phil Dawson, Eric Steinbach és D’Qwell Jackson cserékként vettek részt az eseményen. Crennel főedzőnek az idény végeztével távoznia kellett, utódja pedig a New York Jets korábbi trénere, a szintén Bill Belichick-tanítvány, Eric Mangini lett.

(...)

A csapat főedzői

Paul Brown (1946-62)
Blanton Collier (1963-70)
Nick Skorich (1971-74)
Forrest Gregg (1975-77)
Dick Modzelewski (1977)
Sam Rutigliano (1978-84)
Marty Schottenheimer (1984-88)
Bud Carson (1989-90)
Jim Shofner (1990)
Bill Belichick (1991-95)
Chris Palmer (1999-2000)
Butch Davis (2001-2004)
Terry Robiskie (2004)
Romeo Crennel (2005-2008)
Eric Mangini (2009-2010)
Pat Shurmur (2011-2012)
Rob Chudzinski (2013)
Mike Pettine (2014-2015)
Hue Jackson (2016-)

A Pro Football Hall of Fame tagjai

Otto Graham, QB (1946-55) Beiktatva: 1965
Paul Brown, edző (1946-1962) Beiktatva: 1967
Marion Motley, FB (1946-53) Beiktatva: 1968
Jim Brown, FB (1957-65) Beiktatva: 1971
Lou Groza, OT/K (1954-59, 1961-67) Beiktatva: 1974
Dante Lavelli, WR/TE (1946-56) Beiktatva: 1975
Len Ford, DE (1950-57) Beiktatva: 1976
Bill Willis, DT (1946-53) Beiktatva: 1977
Willie Davis, DE (1958-69) Beiktatva: 1981
Doug Atkins, DE (1953-54) Beiktatva: 1982
Bobby Mitchell, WR/HB (1958-61) Beiktatva: 1983
Paul Warfield, WR (1964-69, 1976-77) Beiktatva: 1983
Mike McCormack, OT (1954-62) Beiktatva: 1984
Frank Gatski, C (1946-56) Beiktatva: 1985
Len Dawson, QB (1960-61) Beiktatva: 1987
Leroy Kelly, HB (1964-73) Beiktatva: 1994
Henry Jordan, DT (1957-58) Beiktatva: 1995
Tommy McDonald, WR (1968) Beiktatva: 1998
Ozzie Newsome, TE (1978-90) Beiktatva: 1999
Joe DeLamielleure, OG (1980-84) Beiktatva: 2003
Gene Hickerson, OG (1958-73) Beiktatva: 2007


Visszavonultatott mezszámok

14 - Otto Graham
32 - Jim Brown
45 - Ernie Davis
46 - Don Fleming
76 - Lou Groza