Fekete vasárnap a Kezarban

Fekete vasárnap a Kezarban

A Kezar

A Kezar Stadium, az NFL hajdani „aranykorának” egyik legpatinásabb stadionja számos nagy csatát látott azon évtizedek alatt, amíg a San Francisco 49ers otthonául szolgált. A Golden Gate Park délkeleti szegletében emelkedő építmény számos szép vagy éppen keserű emléket felidéz azok emlékezetében, akik lelátóiról a Negyvenkilencesek sikereiért szurkoltak.

1922-ben San Francisco Parkbizottsága 100 000 dollárnyi adományt kapott a tehetős Mary Kezartól, hogy emlékművet állíttasson az adományozó édesanyjának és nagybátyjainak tiszteletére, akik a térség első telepesei között voltak. Az összeggel azonban a városnak más szándéka volt. Miután a megye segítségével az eredeti summát további 200 000-rel kiegészítették, a hivatal stadion építése mellett döntött. A Willis Polk által tervezett létesítmény avató ünnepségére 1925. május 2-án került sor és a ceremónia egyik fő attrakciója a két „repülő finn” Ville Ritola és Paavo Nurmi kétmérföldes futóversenye volt. A Kezar az 1920-as évektől számos sportesemény helyszíne lett. Atlétikai versenyek mellett otthont adott autó- és motorversenyeknek, bokszmeccseknek (1955-ben itt nyert világbajnoki címmérkőzést Rocky Marciano), baseball-, labdarúgó- és, nem utolsó sorban, amerikai foci-mérkőzéseknek. A stadion számos helyi középiskola hazai pályájaként szolgált. 1928-ban a San Francisco Polytechnic és a Lowell High School csapatai között megrendezett városi döntőre több mint 50 000 néző volt kíváncsi, s ez a szám a mai napig rekord Észak-Kaliforniában megrendezett középiskolai amerikai foci-mérkőzésen.

1946-tól a Kezar az AAFC-ben (All-America Football Conference) debütáló San Francisco 49ers futballcsapatát is befogadta és liga feloszlása, majd az együttesnek az NFL-hez történő 1950-es csatlakozása után is otthona maradt. A Negyvenkilencesek első kezari összecsapásukat 1946. szeptember 8-án játszották az AAFC-beli New York Yankees ellen és a nyitányon 21-7-es vereséget szenvedtek. 25 mozgalmas esztendőt követően (1960-ban az építmény az AFL-beli Oakland Raidersnek is otthona volt) a 49ers addigi hazai pályájától ugyancsak vereséggel búcsúzott. 1971. január 3-án, az NFC döntőjében a Dallas Cowboys-szal szemben maradtak alul 17-10 arányban. A San Francisco-i gárda a korszerűbbnek tartott Candlestick Park-ba tette át székhelyét, a Kezar pedig, kisebb sportrendezvények mellett főként koncertek helyszíne lett. 1971 végén a Clint Eastwood főszereplésével forgatott Piszkos Harry című film egyik emlékezetes jelentének díszletéül szolgált a patinás stadion. 1989-ben San Francisco városa az átépítés mellett döntött és az eredeti építmény lerombolása után egy jóval kisebb kapacitású (kb. 10 000 főt befogadni tudó) és parkokkal gazdagon övezett sportlétesítményt emeltek. A hajdani stadion tiszteletére, az annak szimbólumául szolgáló diadalív másolatát az új pálya nyugati oldalán helyezték el. Az eredeti ív 1957. december 22-én a 49ers történetének addigi talán legfontosabb mérkőzésére sereglő szurkolókat köszönthette.

Az 1957-es 49ers

A San Francisco-i klub létezésének első négy évében az NFL-lel konkuráló All-America Football Conference (az AAFC) tagja volt. A futball-liga Nyugati csoportjában játszva a Paul Brown edzette Cleveland Browns elsőségét ugyan nem tudták megkérdőjelezni, de minden idényben erős másodikként végeztek. 1949-ben a lebonyolítási rendszer átalakítása miatt bár már eljutottak a bajnoki döntőbe, de állandó nemezisüktől itt is vereséget szenvedtek. Az AAFC 1949 végén, az NFL-lel kötött megállapodás értelmében, megszűnt. Ez az azonban, szemben az NFL és az AFL között született későbbivel, nem egyenlő felek egyezsége volt. Az AAFC játékosainak 1946 és 1949 közötti statisztikáit az NFL nem „fogadta be” és a nagyobb ligába csupán három együttes olvadhatott be. Ezek egyike az AAFC második legsikeresebb csapata, a San Francisco 49ers volt.

A 49ers-t 1946-os megalapításától 1954-ig (azaz első öt az NFL-ben töltött idényében) a neves edző, Buck Shaw irányította. Az 1960-as szezonban a Philadelphia Eagles-t Lombardi Packerse ellen majd bajnoki címre vezető Shaw az új ligában sem tudott csoportgyőzelmet, még kevésbé ligaelsőséget, elérni csapatával. A gárda tulajdonosa, Tony Morabito 1954 decemberében, az eredménytelenséget megelégelve, végül megvált edzőjétől és annak egyik korábbi asszisztensét, Red Stradert szerződtette. Strader irányításával a Negyvenkilencesek az NFL Nyugati csoportjának utolsóelőtti helyére estek vissza és a klub fennállásának egyik legrosszabb mérlegét produkálták, így nem véletlen, hogy az idény végén neki is búcsút intettek. A 49ers harmadik főedzője a csapat korábbi kiváló QB-ja, Frankie Albert lett.

Albert a Stanford középszerű irányítója volt, amikor a támadójáték egyik nagy megújítója Clark Shaughnessy az egyetem csapatának élére került. Shaughnessy felismerte, hogy a labdával kiválóan bánó (egyébként balkezes) Albert tökéletesen alkalmas az általa alkalmazott T-formációban felálló támadóalakulat hatékony vezetésére. A Stanford az új formáció bevezetésének és sikeres alkalmazásának köszönhetően azonnal a sikerek útjára lépett. Míg 1939-ben csupán egy győzelmet jegyezhettek, addig egy évvel később makulátlan mutatóval zártak és káprázatos teljesítményükre a Rose Bowl-on a Nebraska Cornhuskers felett aratott 21-13-as diadallal tették fel a koronát. Frankie Albert a második világháború alatt a haditengerészet kötelékében szolgált, majd a 1946-ban a San Francisco futballcsapatához igazolt. Míg a 49ers a Browns, addig Albert a rivális csapat nagyszerű QB-ja, Otto Graham árnyékában játszott négy idényen át, noha 1948-ban vezette az AAFC-t 29 TD-passzával és, Graham-mel megosztva, a liga legértékesebb játékosának választották. Az NFL-be átlépett csapat támadóit még három éven keresztül vezette, de miután egyre szerényebb mutatókat produkált és a Negyvenkilencesek is elmaradtak a várakozásoktól, a feltörekvő Y. A. Tittle mellett fokozatosan háttérbe szorult. Az 1952-es idényt követően távozott Kaliforniából és karrierjét végül a CFL-ben játszó Calgary Stampedersben fejezte be. San Franciscoba való visszatérése után Albert előbb rádiókommentátorként, majd scout-ként és segédedzőként segítette hajdani egyesületét. 1956-ban pedig (abban az évben, amikor a College Hall of Fame-be is beválasztották) elfogadta Morabito ajánlatát és a 49ers főedzője lett. Az új mester bemutatkozó idénye még nem igazolta szerződtetésének szükségességét (5-6-1-es mérleg), de a klubvezetés vele szemben türelmesebbnek bizonyult, így 1957-ben is folytathatta munkáját.

Noha a 49ers eredményei az 1950-es években nem voltak bámulatra méltók, a csapat keretében számos kitűnő képességű játékos és későbbi Hall of Famer kapott helyet. Y. A. (Yelberton Abraham) Tittle, aki annak idején irányítói pozíciójában Frankie Albertet váltotta, az utóbbi főedzősége idején is a támadóegység vezetője volt. Tittle, bár jó képességű és adekvát QB-nak bizonyult, de játékát gyakorta hibák tarkították. 1955-ben ugyan 17 TD-passzával ligaelsőnek bizonyult, de teljesítményét elhomályosította 28 interceptionje. 1957-ben pályafutása során immár harmadszor került be a Pro Bowl keretbe, és az egész ligában ő passzolt a legjobb százalékkal. Tittle jó teljesítménye dacára azonban a klub már a helyettesítésére készült, amikor az 1957-es drafton John Brodie-t választotta. (Y. A. Tittle-t végül az 1960-es idény végén a Giantshoz cserélték. A New York-i csapattal, talán karrierje három legkiválóbb éve után, 1961 és 1963 között három bajnoki döntőn léphetett pályára, de az Óriások mindannyiszor alulmaradtak.)

A támadóegység egyik legsokoldalúbb és leghasznosabb játékosáról, a szintén Hall of Famer Hugh McElhenny-ről felvillanyozó stílusa miatt úgy vélekedtek, hogy az 1950-es években és az 1960-as évek elején az volt a profi futballnak, ami Elvis Presley a rock and rollnak. (Ezért őt is „Királynak” becézték.) A korszak legizgalmasabb futójának („thrill runner”) tartott játékos hírnevét már 1952-es újoncévében megalapozta, amikor a szezon leghosszabb futását, leghosszabb puntvisszahordását és legjobb futóátlagát könyvelhette el. (Ezért az egyedülálló produkcióért természetesen az Év Újoncának választották.) Sokoldalúságát jellemzendő 1957-ben a 49ers második legjobb elkapója volt, míg továbbra is a klub legtöbb yardot jegyző futója maradt. Amikor McElhenny 1964-ben visszavonult egyike volt annak a három játékosnak, akik karrierjük során legalább 11 000 (all-purpose) yardot írhattak nevük mellé. A Király futótársa, a fullback, Joe Perry sokkal inkább volt robbanékony erőfutó, mint elegáns stílusú running back. A sebessége okán Jet-nek keresztelt Perry noha posztjához mérten nem rendelkezett impozáns fizikai adottságokkal, de a védőfalon keletkezett réseket és gyorsaságát kihasználva bármikor képes volt sorsdöntő, nagy játékokra. A „megállíthatatlan” Jet volt az első futó, aki két egymást követő évben (1953 és 1954) 1000 yard fölé jutott és a karrierje lezárása idején csupán a legendás Jim Brown büszkélkedhetett jobb mutatókkal. Perry egyike volt a két első, egykori San Francisco-i futballistának, akiket 1969-ben a Pro Football Hall of Fame-be választottak.

A másik HoF tagsággal megtisztelt Negyvenkilencesre, Leo Nomellinire nem csupán keresztneve miatt aggatták az Oroszlán becenevet. Küzdőszellemének, munkabírásának aligha lehet ékesebb tanúsága, mint az, hogy egyike azon kevés profi játékosnak, akit támadó- (1951-1952) és védőfalemberként (1953-1954, 1957 és 1959) is beválasztottak a Pro Bowl-ba. 1955-ben, amikor a csapatot különösen súlyos sérüléshullám tizedelte, akadtak olyan mérkőzések, amikor Nomellini, mindkét minőségében pályára lépve, szinte mind a 60 percet végigjátszotta. Csodálatra méltó, hogy pályafutása tizennégy éve alatt, és mindvégig a 49ers kötelékében, egyetlen meccset sem hagyott ki. Az Oroszlán mellett a 49ers védelmének vezéralakjai a linebacker Marv Matuszak (a Raiders későbbi zűrös kiválósága, John Matuszak apja) és a safety, Dicky Moegle volt. Matuszak visszaszerzett fumble-ok, míg Moegle interception-ök tekintetében bizonyult csapata legjobbjának. (Moegle egyetemi évei alatt még futóként alkotott nagyot. Az 1954-es Cotton Bowl-on a Rice Owls színeiben az Alabama Crimson Tide ellen 265 futott yarddal és 3 TD-vel segítette 28-6-os sikerhez csapatát.)

A San Francisco 49ers az 1957-es szezont ugyan a Chicago Cardinalstól elszenvedett vereséggel nyitotta, de egy ötös győzelmi széria jóvoltából, meglepetésre, hamar a Nyugati konferencia első helyére kerültek. A sorozat legemlékezetesebb találkozója az október 27-én a Chicago Bears ellen lejátszott mérkőzés volt. A Kezar Stadiumban a hazaiak a második negyedre 17-7-es hátrányba kerültek George Halas Medvéivel szemben, amikor a nézőtéren helyet foglaló csapattulajdonos, Tony Morabito végzetes szívrohamot kapott. A szünetben Frankie Albert egy papírcetlin a következő szűkszavú üzenetet kapta: „Tony elment!” A megrendült csapat a tulajdonos iránti tiszteletből megemberelte magát és a második félidőben nyújtott emberfeletti teljesítménnyel, a DT Bill Herchman 54 yardos INT-visszahordása és Tittle Billy Wilsonnak adott TD-passza jóvoltából, megfordította az állást. A 21-17-es végső sikert Dicky Moegle-nek az endzoneban elcsípett INT-je pecsételte meg. A következő játéknapon a Negyvenkilencesek a rivális Detroit Lionst fogadták hazai pályán. A csoportrangadó az utolsó pillanatokig izgalmakat tartogatott. 10 másodperccel a lefújás előtt, 31-28-as vendégvezetésnél (miután a hazaiak már 28-10-re is vezettek!) a 49ers-nek már csak egy lehetősége maradt a találkozó kimenetelének megfordítására. A Detroit 41 yardos vonaláról Y. A. Tittle fellőtte a labdát az ellenfél célterületéhez, ahol egykori kosárlabdás játékostársa, a kiváló rugókkal megáldott R. C. Owens két védőt túlugorva kaparintotta meg a mindent eldöntő TD-passzt. A megmozdulás, mely „Alley-Oop” passzként vonult be a profi futball legendáriumába, az újonc Owens ragyogó képességeit kiválóan kamatoztató, San Franciscoiak emblematikus játékává vált. (Owens adottságait beszédesen illusztrálta az a hihetetlen fegyvertény, amit már a Baltimore Colts színeiben egy 1962-es mérkőzésen követett el. Az elkapó a washingtoni Bob Khayat több mint 40 yardos mezőnygól-kísérletét úgy blokkolta, hogy a goalpost tövéből felugorva még azelőtt félreütötte a labdát, hogy az a crossbar fölött átrepült volna. Nem sokkal később az ilyenfajta blokkolást a liga illegálisnak minősítette.) A váratlan sikerszériát egy legalább ennyire meghökkentő megtorpanás követte. A 49ers előbb a Los Angeles Memorial Coliseum-ot zsúfolásig megtöltő 104 000 szurkoló előtt szenvedett kijózanító vereséget a házigazda Rams-től, majd a revansra hajtó Lions-szal és a Unitas irányította Baltimore-ral szemben is alulmaradt. Az utolsó három fordulóra 5-4-es mutatóval érkező alakulatnak minden hátralévő meccsét meg kellett nyernie, ha életben akarta tartani reményeit a csoportelsőségre és a ligadöntőn való részvételre. A San Francisco-iak pontosan ezt tették. A Colts-szal szembeni visszavágón a Tittle-t helyettesítő újonc, John Brodie McElhenny-nek adott TD-átadásával hódították el a győzelmet, míg a Packers elleni záróderbin Joe „Jet Perry” két TD-futása fordított az eredményen. A Negyvenkilencesek balszerencséjére a csoportrivális Detroit Lions ugyanilyen huszáros hajrát vágott ki és szintén 8-4-es mérleggel fejezte be az alapszakaszt. A két együttesnek így külön ki-ki mérkőzésen kellett eldöntenie, hogy ki legyen a Cleveland Browns ellenfele az NFL bajnoki címéért vívott ligadöntőben.

Az 1957-es Lions

A Motor City futballcsapatának életében az 1950-es évek a klubtörténet (máig is) legdicsőségesebb időszaka volt. Az előző évtized során jobbára a táblázat alján vergődő csapat sorsa 1950-ben fordult hatalmasat, amikor vezetését korábbi játékosa, Buddy Parker vette át. (Parker 1935-ben tagja volt a Lions az idáig egyetlen bajnokcsapatának.) A detroitiak másik fontos 1950-es szerzeményének az irányító Bobby Layne bizonyult. Az egykori Texas Longhorn kiváló mutatói által alátámasztott képességei mellett vezetői adottságai, játék iránti odaadása és csalhatatlan ösztönei révén vált az Oroszlánok 1950-es évekbeli sikereinek egyik biztos fundamentumává. A kicsapongó életviteléről is elhíresült Layne megzabolázásában és a fent nevezett képességek kibontásában páratlan bölcsességet tanúsító Buddy Parker lett az eredményesség másik kulcsa. A Parker-Layne duó a „two minute offense-szel” az egész futballvilágnak maradandó örökséget hagyott, a Lions szurkolóinak viszont olyan emlékeket, amelyek az elmúlt, sikerekben szűkölködő évtizedekben is feledtette megannyi csalódásukat. 1952 és 1954 között a Detroit három egymást követő NFL döntőben lépett pályára, mindháromszor a Cleveland Browns-szal szemben, és kétszer el is hódította a bajnoki címet.

A csapat és személyesen Layne legemlékezetesebb diadala az 1953-as döntő volt. Az esélyesebb Browns négy perccel a vége előtt még 16-10-re vezetett, amikor a detroiti támadóalakulat saját 20 yardosáról elindította driveját. Bobby Layne két perc alatt „végighajszolta” a pályán társait és a Jim Dorannak adott 33 yardos TD-passz előbb kiegyenlítette a hátrányt, majd a Doak Walker (a csapat futója és szintén Hall of Famer) extra pontja az Oroszlánok javára billentette a mérleget. A Browns QB-jának, Otto Grahamnek még két perce maradt, hogy legalább mezőnygól távolságba kormányozza a clevelandieket, de a Lions rookie defensive backje Carl Karilivacz már első passzkísérletét lefülelte és eldöntötte a mérkőzést. Az 1954-ben a Cleveland Browns méltó módon vágott vissza a két korábban elbukott döntőért és 56-10-es megsemmisítő győzelmet aratott. A sérüléshullámtól sújtott Lions 1955-ben csupán 3-9-es mérleget tudott felmutatni, de 1956-ban újra versenyben voltak a Nyugati konferencia elsőségéért. A címért vetélkedő Chicago Bears és Detroit Lions között az utolsó játéknap rangadója döntött, amin az Oroszlánok végül 38-21 arányban maradtak alul. A detroitiak sorsát megpecsételte, amikor Bobby Layne már a meccs kezdetén sérülten volt kénytelen levonulni a pályáról.

Buddy Parker, elébe menve a további előre nem látható sérüléseknek, 1957 nyarán Layne tartalékjának a Packers QB-ját Tobin Rote-ot szerződtette. Rövidesen kiderült, hogy ez volt Parker egyik utolsó, ám utóbb nagyon bölcsnek bizonyuló döntése a Detroit Lions vezetőedzőjeként. A sikeredző, néhány játékos kezelhetetlenségére hivatkozva, de valószínűleg új szerződésével való elégedetlenségétől is indíttatva augusztusban benyújtotta lemondását. Parker két hét múlva a Pittsburgh Steelers főedzője lett, detroiti helyét pedig korábbi asszisztense, George Wilson vette át.

Parker távozása ellenére a Lions jelentős erősítésekkel felfegyverkezve készülhetett az új idényre. Bobby Layne esetleges pótlására igazolt Tobin Rote mellett a csoportrivális 49erstől a kiváló futó John Henry Johnson érkezett. Johnsont eredetileg a Steelers draftolta, de előbb Calgaryban játszott, majd 1954-ben San Franciscoba került. Az ún. „Million Dollar Backfieldben”, Tittle, McElhenny és Joe Perry impozáns társaságában azonban nehezebben tudta kibontakoztatni tehetségét (és állítása szerint ő abból a „millióból is keveset látott”), ezért 1957-ben nyilván örömmel tette át állomáshelyét a Motor City-be és 1957-ben futott 621 yardjával az Oroszlánok legproduktívabb futója lett. Karrierje legeredményesebb éveit (1960 és 1965 között) Pittsburghben töltötte. A Steelers színeiben kétszer is 1000 yard fölé jutott és ő volt a klub történetének első futója, aki átlépte ezt a bűvös határt. John Henry Johnson (Franco Harris és Jerome Bettis mögött) mai napig a harmadik helyet foglalja a legtöbb futott yardot jegyző pittsburghiek listáján és 1987-ben a Hírességek Csarnokának tagjává választották.

A detroiti támadógépezet Layne és Johnson mellett még egy leendő Hall of Famert vonultathatott fel. Az offensive tackle (korábban guard), Lou Creekmur, Buddy Parkerrel és Layne-nel egy évben, 1950-ben a speciális draft második körös választottjaként került a Lionshoz. 1950 óta minden évben beválasztották a Pro Bowl csapatba és első kilenc idényében egy mérkőzést sem hagyott ki. Sokoldalúságát az 1955-ös, sérülésekkel terhelt szezonban igazolta, amikor gyakran bevetésre került védőfalemberként is, de kritikus, rövid szituációkban védőmunkájára egész pályája során számítani lehetett. 1957-ben a detroiti támadóegységből csupán Creekmur és a támadófalban mellette posztoló guard, Harley Sewell került be a Pro Bowlba.

A védelem kétségtelen vezéregyénisége Joe Schmidt volt. Pittsburghben született és itt járt egyetemre, de profi futballistaként, majd edzőként csak az Oroszlánokat szolgálta. Az 1953-as draft 7. (!) körében választott középső linebacker 1956-ban a csapat kapitánya lett és karrierjének 1965-ös befejezéséig az is maradt. 1955-től sorozatban 10 éven át került be a Pro Bowl keretbe. 1957 egyike volt legkiválóbb szezonjainak. A Lions védősor szereléseinek csaknem felét jegyezhette, és ezért joggal választották a liga legjobb védőjátékosának. 1958-ban nyolc megszerzett fumble-lal új NFL csúcsot állított fel. Noha pályája végén sorozatos sérülések hátráltatták, de visszavonulásáig a védekező egység oszlopa volt. Schmidt 1967-től 1972-ig ült a Detroit főedzői székében. 1969-ben az NFL fennállásának 50. évfordulója alkalmából tartott szavazások során a „valaha volt legnagyobb Oroszlán” lett. Legszebb edzői sikereként 1970-ben, 13 év múltán, rájátszásba juttatta csapatát, de a Lions korai búcsúra kényszerült, amikor a Super Bowlig masírozó Dallas Cowboys-tól 5-0 arányú vereséget szenvedett. További két pozitív mérlegű, de playoff szereplést már nem érő idényt követően 1973 elején mondott le vezetőedzőségéről. Három héttel később a Pro Football Hall of Fame tagjává választották.

A szélső linebacker Roger Zatkoff keménysége saját csapattársai körében is olyannyira tisztelt és félt volt, hogy az edzéseken állítólag kolompot viselt, így figyelmeztetve a mindenkori labdahordót közelségére, aki ezáltal inkább önszántából ment a földre, mint Zatkoff szerelése által. A védekező alakulat, Schmidt melletti, további két leendő Hall of Famere a secondary soraiból került ki. A safety, Jack Christiansen Schmidt megérkezéséig irányította a védelmet és az 1950-es évek elején ezért az egységet a játékosok egymás között „Chris’s Crew”-nak nevezték. Kiváló védőmunkája mellett Christiansen kora egyik legveszélyesebb visszahordója volt. Remek returnjei az ellenfelek speciális csapatrészeit új, spread (szórt) formációk felvételére késztették. Defensive backként 1953-ban ligaelső lett 12 interceptionnel, 1957-ben pedig 10 elcsípett passzal holtversenyben végzett az első helyen. A remek safety az 1958-as idényt követően vonult vissza, és segédedzőként rövidesen a 49ers-hez került. 1963 és 1967 között a San Francisco csapatának főedzője volt, de komoly eredményt ő sem tudott felmutatni az évtized során középszerűségbe szürkült csapattal. Christiansent 1970-ben választották be a Hírességek Csarnokába. A gárda másik safetyje, Yale Lary remek védőteljesítményén túl (50 interceptiont gyűjtött pályafutása során) puntok rúgása terén alkotott emlékezeteset. 44,3 yardos puntonkénti átlagával az örökranglista 10. helyét foglalja el, és három szezonban volt a liga legjobbja. Joe Schmidt a következő elismerő szavakkal illette Laryt. „Az endzone-unkból puntolva egészen a félpályáig rúgta a labdát, ami aztán annyi időt töltött a levegőben, hogy szinte egyáltalán nem kellett tartanunk a visszahordástól. Puntjaival rendre kedvező helyzetbe hozta védelmünket.” A kilencszeres Pro Bowler, Yale Lary számára 1979 hozta meg játékosi pályájának legnagyobb, HoF tagságot jelentő elismerését.

A Detroit Lions számára az 1957-es idény vereséggel indult. A Baltimore Colts ifjú irányítója, Johnny Unitas 4 TD-t érő átadással vezette együttesét 34-14-es sikerre a Detroittal szemben. Az edzőváltás okozta megrendülést azonban a Lions hamar kiheverte, és hármas győzelmi sorozattal folytatta szezonját. A harmadik játéknapon a detroiti védők az LA Rams támadóit irányító Norm Van Brocklin hat passzát csípték el (Christiansen és Lary kettő-kettőt) és játékuk kulcsszerepet játszott a 10-7-es diadalban. A következő héten, a Colts elleni revans alkalmával az Oroszlánok 27-10-es vesztes állásból fordítva küzdötték le ellenfelüket. Kevesebb, mint egy perccel a lefújás előtt Layne 29 yardos TD-passza alakította ki a 31-27-es végeredményt. Két héttel később a 49ers ellen a Lions a negyedik negyedre megint jelentős, 28-10-es hátránnyal fordult. Noha bravúros játékkal megfordították a rangadó eredményét, de a végén mégis a San Franciscoiak örülhettek, amikor Y. A. Tittle R. C. Owensnek adott (már említett) „Alley-Oop” passzának köszönhetően besöpörték a 35-31-es győzelmet. A Lions aztán a nyolcadik játéknapon meggyőző 31-10-es sikerrel vágott vissza a csoportbéli riválisának, s egyúttal be is érte a 49ers-t a táblázaton. A következő fordulóban a Chicago Bears ugyan 27-7-es győzelemmel távozott a Motor City-ből, de a San Francisco botlása miatt a két gárda fej-fej mellett maradt. A hátralévő három mérkőzésen a Detroit már nem talált legyőzőre. A Cleveland Browns-szal szembeni diadal ugyan komoly áldozatot követelt, amikor Bobby Layne lábát törte, de az első számító irányítót már korábban is többször helyettesítő Tobin Rote remekül helyt állt. Rote a Browns elleni meccsen és az utolsó játéknapon is fontos touchdown-passzt adott. A tökéletes hajrá bár csupán holtversenybeli csoportelsőséget ért, de az NFL bajnoki döntőjébe jutást a San Franciscoval szemben vívhatta ki a detroiti gárda.

Felbőszített oroszlánok

Az NFL Nyugati konferenciájának két riválisa 1957. december 22-én San Franciscoban csapott össze. A Kezar Stadiumban 60 ezernél is több szurkolója buzdításától hajtva a 49ers udvariatlan vendéglátónak bizonyult. Az első játékrész derekán a Tittle – Owens duó „Alley-Oop” játéka hozta a találkozó első pontjait. A bámulatos rúgókkal megáldott R. C. Owens irányítója 34 yardos átadását váltotta TD-re. Miután a Lions második támadókísérlete is hamvába holt, a San Francisco újabb nagy játékkal növelte előnyét. Ezúttal Hugh McElhenny fogott ki a detroiti védőkön. A Király, igazolva elkapói erényeit, a vendégek 15 yardosánál két védő, Jim David és Carl Karilivacz őrizetében kapta Tittle passzát, majd mindkét cornerbacket lerázva a disznóbőrrel az endzone-ig rohant. 14-0! A második bekapott touchdownt követően az Oroszlánok némiképp magukra találtak. A második negyed elején Tobin Rote, 61 yardos drive végén, TD-passzt adott a tight end Steve Junkernek és ezzel hét pontra faragta csapata hátrányát. A második 15 perc nagy részében azonban újra a Negyvenkilencesek birtokolták a labdát. A hazai támadók 88 yardos, 21 játékból álló sorozata majd 10 percet emésztett fel és Tittle, ezúttal Billy Wilsonnak adott, harmadik TD-passzával zárult. 21-7! Rote-ék ezúttal nem tudtak kontrázni és puntra kényszerültek, ráadásul sztárfutójuk, John Henry Johnson könnyebb sérülést szenvedett. Az első félidő hajrájában a 49ers támadói Gordie Soltau 25 yardos mezőnygóljával koronázták meg addigi teljesítményüket és 24-7-es, megnyugtató előny birtokában vonultak az öltözőbe.

Hogy a hazaiak öltözőjében mi történt pontosan a szünet alatt, arról a meccs résztvevőinek emlékei megoszlanak, de amit a Lions játékosai hallottak vagy hallani véltek az feltehetően nagy hatással volt a rangadó további alakulására. A vendégek beszámolói szerint odaátról, noha ezt a hajdani Negyvenkilencesek cáfolták, a biztosnak hitt győzelem fölött érzett öröm hangjai szüremlettek át. Odakint a stadion hangosbeszélőjén bejelentették, hogy a Cleveland elleni bajnoki döntőre szóló jegyek árusítása a 49ers bérletesei számára másnap délelőtt 9 órakor kezdődik. Az ellenfél korai ünneplésén felbőszült Oroszlánok hatalmas elszántsággal készültek a második félidőre. „Amit hallottunk arra sarkallt bennünket, hogy a lelkünket is kitegyük. Akkora hátrányban semmi veszítenivalónk nem volt. Eltökéltük, hogy pokollá tesszük az életüket a második félidőben.” – emlékezett Joe Schmidt, a detroiti csapatkapitány.

A harmadik negyed első játéka után viszont úgy tűnt, hogy a Lions eltökéltsége kevésnek bizonyul és a mérkőzés a korábbiaknak megfelelően folyik tovább. Tittle egy pitchouttal McElhennynek dobta a labdát, aki jobbra iramodott, majd egy gyors irányváltással a túlsó oldalvonalhoz futott, amely mellett egészen a Detroit 9 yardosáig nyargalt, ahol végül Terry Barr a pályán kívülre lökte. 71 yardos futás volt. Az addig nyílt sisakkal pályára lépő Y. A. Tittle azonban óvatossá vált és háromszor egymás után futást hívott, ami a Lions védőinek erőfeszítése miatt csak 6 yardot eredményezett. A 49ers kénytelen volt beérni egy chipshot mezőnygóllal, és mivel Soltau 10 yardról nem hibázott, 27-7-re alakult az eredmény. A három pont dacára a vendégek goalline-standje lélektani fordulópontnak bizonyult. McElhenny később úgy vélekedett, hogy amennyiben TD-re tudta volna váltani szenzációs vágtáját az egész mérkőzés másképp alakul. A Detroit támadói választámadásukban megint képtelenek voltak előrevinni a labdát, de az ellenfél hibája percekkel később kiváló lehetőséget adott nekik a pontszerzésre. A San Francisco 29 yardos vonalánál Tittle elejtett egy rossz snapet, és a labdára a detroit linebackere, Bob Long csapott le. A hazai védelem három playen át kitartott, de 4. és 13-nál hibázott és a hazardírozó Rote 14 yardos passzal találhatta meg Howard Cassady-t. Két játékkal később a Johnsont helyettesítő Tom („The Bomb”) Tracy 1 yardról a 49ers endzonejába vetődött a labdával és 27-14-re alakította az eredményt.

Tittle, aki visszaemlékezésében elismerte, hogy hibázott, amikor túlzottan óvatos volt, továbbra sem kívánt kockáztatni, de mivel a konzervatív taktika nem hozott first downt a Lions újabb lehetőséget kapott hátránya lefaragására. A vendégeknek nem kellett sok idő, hogy kiaknázzák esélyüket és az első játék során Tracy remek 58 yardos TD-futással galoppozott át a porózus San Franciscoi védelmen. 27-21! A mérleg kezdett egyre nyilvánvalóbban a Detroit javára billenni. Újabb gyors hazai three and outot követően az Oroszlánok megint remek mezőnypozícióból, saját 46-osáról, indíthatták támadásukat. A harmadik negyed végére egy nagy játék után, Tobin Rote 36 yardos passzt adott Steve Junkernek, a detroiti támadók a 49ers red zone-jáig jutottak. A záró felvonás első perceiben előbb Tom Tracy juttatta csapatát 10 yarddal közelebb a pontszerzéshez, majd Gene Gedman 2 yardról a célterületen belülre brusztolta a játékszert. A touchdown kiegyenlítette az eredményt, Jim Martin extrapontjával pedig a Lions jutott 28-27-es előnyhöz. A vendégek alig öt perc alatt fordítottak! (Szinte kísértetiesen ismétlődött a két gárda októberi összecsapásának koreográfiája, amikor a San Francisco 18 pontos vezetést tékozolt el, igaz végül 35-31-re megnyerte a mérkőzést.)

Tizenkét perccel a lefújás előtt, biztosnak hitt előnyük elúszása után, a San Francisco támadói már nem óvatoskodhattak, csak pontokra törő játékkal győzhették le felbuzdult riválisukat. A Lions védelme azonban nagy lélektani előnnyel készülhetett a hazai rohamokra és tudván, hogy Tittlenek passzolnia kell, hatalmas nyomás alá helyezte a 49ers játékmesterét. Ugyan a Negyvenkilencesek még négyszer kaptak lehetőséget az állás megfordítására, de valamennyi támadásuk labdaeladással végződött. Tittle kevesebb, mint 10 perc leforgása alatt 3 interceptiont dobott. Csupán három perc volt hátra a meccsből, amikor Joe Schmidt olyan fegyvertényt hajtott végre, amelyet utóbb élete legnagyobb játékának nevezett. Számítva rá, hogy Tittle a zsebből kiforogva akarja majd játékba hozni egy apró screen passzal McElhenny-t, okosan helyezkedett és elcsípte az átadást. Az Oroszlánok kapitánya az ellenfél 2 yardosáig rohant a megszerzett labdával. A 49ers védelme ugyan lehúzta a függönyt saját goalpostja árnyékában, de Jim Martin 13 yardos mezőnygólját követően a hazaiaknak már TD-re volt szüksége a továbbjutás kiharcolásához. 31-27! A 2 minute warning után a San Francisconak még egy utolsó sansza maradt. A bűvös „Alley-Oop” azonban ezúttal nem vált be. Y. A. Tittlenek a félpályáról elindított kétségbeesett bombája a detroiti Roger Zatkoff zsákmánya lett. Nyomban síri csend borult a Kezar Stadiumra. A hazai drukkerek hitetlenkedve próbálták megemészteni a megemészthetetlent, azaz hogy kedvenceik helyett a Detroit Lions jutott az NFL 1957-es idényének bajnoki döntőjébe. A Lions mestere, George Wilson nyilatkozatában így magyarázta a történtekret: „A Negyvenkilencesek talán túl gyorsan szerezték pontjaikat. A vezetés birtokában már csak az órára figyeltek és felhagytak azzal a játékkal, amellyel eredményesek voltak.” Ezzel a hazaiak QB-ja, Y. A. Tittle is egyetértett: „Túl óvatosakká váltunk, és már azt hittük, hátradőlhetünk. Nem lett volna szabad.”

Sikerek, kudarcok és átkok

A balsikerű összecsapást követő évek, sőt évtizedek során a San Francisco szurkolói sokat tépelődhettek azon, hogy vajon másként alakult volna-e csapatuk szerencséje, ha azon a napon legyőzik a Lionst. Az 1960-as évek alatt (Frankie Albert már az 1958-as szezon után távozott az edzői székből) ugyanis a gárda teljesítménye 50 % körül mozgott, ami a rájátszásra közel sem volt elegendő. Az 1970-es évek elején Dick Nolan irányításával ugyan kétszer is eljutottak az NFC döntőjébe, de olyan szoros csatára egyik kudarc alkalmával sem tudták Landry Cowboyait kényszeríteni, mint amilyen a Detroittal szembeni 1957-es playoff rangadó volt. Az első vereség a 49ers utolsó, a Kezarban lejátszott mérkőzése volt. Y. A. Tittle az 1960-as idényt követően távozott San Franciscoból és a New York Giantshez szerződött, de, mintha átok ülne rajta, 1961 és 1963 között három bajnoki döntőt bukott el új együttese színeiben.

A bravúros sikert követően a Detroit Lions az 1957-es NFL döntőben imponáló győzelmet aratott bajnoki riválisa, a Cleveland Browns fölött. Az 59-14-es eredménnyel záruló mérkőzésen az Oroszlánok mindegyik játékrészben szereztek legalább két-két TD-t. A sérült Layne-t helyettesítő Tobin Rote 4 TD-passzt adott (egyiket egy fake field goal után) és futott is egy touchdownt. Az évtized harmadik elsősége azonban a klub történetének máig utolsó bajnoki címe maradt. A Detroit Lions félévszázadnyi eredménytelensége során csupán egyetlen további playoff győzelemre volt képes (az 1991-es NFC elődöntőben).
A sikertelenség fő oka, sok Lions-hívő szemében, egy átok lehetett. 1958-ban a csapat vezetése úgy gondolta, hogy a sérült Bobby Layne már túl van karrierje legeredményesebb évein, és ezért, s azért is, mert Rote kiválóan játszott, érdemesebb volna túladni rajta. Az üzlet megköttetett és Layne, Buddy Parkert követve, Pittsburghbe távozott. Két évvel később Layne így nyilatkozott: „Szeretnék bajnokságot nyerni a Steelersnek, de magamnak is, hogy ledughassam a Detroit torkán!” Állítólag azonban a Hall of Famer quarterback ennél többet is mondott, és keserű távozásakor kijelentette, hogy a Lions ötven évig nem fog bajnoki címet nyerni. Akár ezért, akár nem, a jóslat beigazolódott és Bobby Layne átka a Bambino (Babe Ruth) átkához mérhető hírnévre tett szert az amerikai sporttörténetben. Jó hír a detroiti szurkolóknak, hogy az átok 50 esztendejéből már csak 185 nap maradt.

Dorkó Szabolcs (Szabler)