Háború után és előtt? - az NFL 1945-ben

Vetélytárs a láthatáron

Amint a világháború végéhez közeledett úgy vált nyilvánvalóvá, hogy az élet rövidesen a profi futball számára is visszazökken majd megszokott kerékvágásába. A játékosok végre levethették katonai uniformisukat és újra sportfelszerelést ölthettek, valamint – és ez a csapattulajdonosok számára, ha lehet még jobb hír volt – a közönség is visszatérhetett, hogy megtöltse a stadionokat. A megpróbáltatásokkal terhes időszak lezárulta ugyanakkor nem csupán az NFL talpra állásának fényes ígéretét hordozta, de a sport további népszerűsödésével szintén számoló, s azt ezért meglovagolni kívánó rivális üzleti körök számára is kiaknázandó lehetőséget kínált.

George Halas-t még a háborús évek alatt megkereste Arch Ward, a Chicago Tribune befolyásos szerkesztője azzal az óhajjal, hogy támogassa két barátjának saját NFL-csapat alapítása iránti szándékát. A lóversenypályákat üzemeltető Ben Lindheimer és a filmszínész Don Ameche Buffalo-ban szerették volna az együttesüket talpra állítani, ám nem csináltak titkot abból, hogy rövid időn belül továbbköltöztetnék azt a több lehetőséget kínáló Los Angeles-be. Az NFL tulajdonosai sokáig eleve berzenkedtek a nyugati terjeszkedés ellen, de Halas-t az is Ward kérésének merev elutasítására ösztökélte, hogy ő maga az „Angyalok Városát” – egy fennálló adósság törlesztése fejében és a chicagói piac monopolizálását remélve - városi vetélytársának, egyszersmind barátjának, a Cardinals-os Charles Bidwillnek ígérte. A Bears mindenható ura természetesen nem önkényes döntést hozott, hiszen a többi befolyásos tulajdonos – leginkább a Redskins-es George Preston Marshall – szintúgy osztozott érzéseiben, így a sértett Wardnak be kellett látnia, hogy amennyiben célt akar érni, nem hagyatkozhat az NFL jóindulatára.

A kiváló kapcsolatokkal rendelkező sajtós nagy képzelőerővel bírt – ennek már tanújelét adta a Baseball és a College All-Star mérkőzések életre hívásával -, valamint világosan látta, hogy világháború végével nem csupán megszűnik a csüggesztő játékosínség, de a profi focicsapatok egyenesen játékosbőséggel számolhatnak majd, hiszen a piacot nagy számban árasztják el olyan tehetséges focisták, akik ugyan a hivatásosok között még nem kaptak lehetőséget, de a hadsereg csapataiban játszva mégis komoly tapasztalatra tettek szert. A tehetségek túlkínálata és a közvéleményben a sport iránt újra feltámadó érdeklődés Arch Ward megítélése szerint akár két nagyobb volumenű profi ligát is életben tarthatott, így amint Halas és az NFL kikosarazta üzlettársait, úgy döntött, hogy víziójának további befektetőket megnyerve tető alá hoz egy saját független ligát. Ward távlati terveiben az szerepelt, hogy a jövőben a két szervezet bajnokai a baseballbeli World Series megfelelőjének számító „szuperdöntő”-ben összeütközve dönthetnének a profi futball elsőségéről.

Az új vállalkozás alakuló ülésére két nappal a normandiai partraszállást megelőzően, 1944. június 4-én került sor St. Louis-ban. A liga neve All-America Football Conference (AAFC) lett és úgy tervezték, hogy az első idény már 1945-ben lebonyolításra kerülhet. Wardon és a Lindheimer-Ameche pároson túlmenően az AAFC nagyágyúi olyan vagyonos emberek lettek, mint a chicagói szállítási vállalkozó John Keeshin, a San Francisco környékén fűrészüzemeket működtető Anthony Morabito vagy a Clevelandben taxitársaságot birtokló Arthur McBride. 1944. november 22-én a liga (vagy inkább konferencia) kinevezte első vezetőjét. Az NFL-hez hasonlóan szintén commissioner titulussal illetett Jim Crowley személye azért is érdekes volt, mert annak idején éppen az NFL-komisszár, Elmer Layden csapattársa volt a Notre Dame legendás, Four Horsemen névre keresztelt backfieldjében.

Az ismeretség dacára azonban sem Layden, sem Halasék nem voltak barátságosak vélelmezett kihívóik iránt. Az AAFC kezdetben működő munkakapcsolatra törekedett az NFL-lel és kinyilvánították, hogy tiszteletben tartanak minden a rivális liga csapatai által kötött és érvényben lévő kontraktust. Az egyoldalú deklarációt követően azonban kétoldalú megbeszélésekre lett volna szükség olyan súlyos és együttműködést igénylő kérdésekben, mint az egyetemi draft lebonyolítása, a két liga vetélkedése miatt várhatóan növekedésnek induló játékosfizetések megregulázása vagy a menetrendek összehangolása. 1945 tavaszán a Konferencia John Keeshint, a chicagói csapat tulajdonosát és Paul Brownt, a clevelandiek „sztárigazolását” (a megbecsült, de még haditengerészeti szolgálatát töltő sikeredző 1945 februárjában rekordsummának számító évi 25000 dollárért kötelezte el magát Arthur McBride-nak) bízta meg, hogy tárgyalóasztalhoz üljön az NFL képviselőivel, ám Elmer Layden elzárkózott mindenféle megbeszélés elől, és kijelentette, hogy majd ha „lesz labdájuk és játszottak egy meccset, akkor talán lehet miről beszélgetnünk.”

A Nemzeti Futball Liga tehát egyelőre igyekezett levegőnek nézni vetélytársát, de attól, hogy nem vett róla tudomást róluk, nem jelentette azt, hogy a nagyközönség sem fog. Arch Ward a média világában meglévő összeköttetéseit latba vetve rengeteg publicitást tudott mozgósítani az AAFC javára, a tetemes anyagi lehetőségekkel megáldott csapattulajdonosok pedig játékosok, edzők igazolásai révén gondoskodhattak arról, hogy a lapoknak még bemutatkozó idénye előtt legyen miért írniuk a vadonatúj ligáról. Mivel az NFL elvetette velük a kooperációt, attól fogva Wardék sem voltak hajlandók tiszteletben tartani azok elemi érdekeit, ez a tény pedig a legjobb játékosok megkaparintásáért és a futballszerető közvélemény figyelméért folytatandó elszánt küzdelmet vetített előre. A második világháború elhúzódása miatt ugyan az AAFC végül 1946-ra halasztotta indulását, de ez csupán elodázta a két hivatásos liga közötti konfliktusok elkerülhetetlen kiéleződését.

A helyzet Nyugaton

Az NFL Nyugati Csoportjának erőviszonyai 1945-re bizonyos szempontból keveset változtak. A megelőző két idényt nyeretlenül záró Chicago Cardinals továbbra is a tabella végén kullogott. Bár néhány játékos (köztük a veterán Joe Kuharich és az 1941-ben draftolt, ám azt követően négy éven át a haditengerészetnél állomásozó irányító, Paul Christman) visszatért a katonai szolgálatból, valamint az edző stáb is végérvényesen átállt a T-formációra, de Phil Handler tanítványai ennek dacára pofozógépekként bukdácsoltak végig a szezonon. A siralmas esztendő egyetlen fénypontja a gárda 29-es vereségsorozatának megszakadása volt, ráadásul éppen a helyi rivális, az ugyancsak mélyen tudása alatt teljesítő Bears ellenében. Szinte napra pontosan három évvel azután, hogy 1942-ben begyűjtötték utolsó győzelmüket, a Cardinals 16-7 arányban kerekedett ellenfele fölé és sikerüket végül az biztosította be, amikor Sid Luckman saját végzónájából passzolva az akkor még a gólvonalon álló kaput találta el. A célterületen belülre visszapattanó labda az érvényes szabályok értelmében safety-t eredményezett, és ekkor még senki sem sejthette, hogy ez a momentum a későbbi ligadöntő egyik meghatározó fejleményének előjele volt.

A bravúrdiadal azonban nem lendített sokat a Kardinálispintyek szekerén, hiszen hátralévő valamennyi találkozójukat elveszítették, de képletes értelemben magukkal rántották az alapszakasz hajrájában 1-7-tel is álló, majd az idényt szerény 3-7-tel abszolváló Medvéket. A George Halas-t és számos klasszisukat nélkülözni kénytelen másik chicagói együttes kötelékébe az utolsó fordulókra visszatért ugyan az illékony halfback George McAfee és a rutinos tackle Joe Stydahar, ám közreműködésük kizárólag két győzelemre és az összmérleg kozmetikázására bizonyult elegendőnek. A Bears 1929 óta első, 1920-es fennállása óta pedig mindössze második ízben zárta szezonját negatív előjellel.

A bajnoki címvédő Green Bay Packers és az 1944-ben váratlanul jó szereplő Detroit Lions szereplését szintén hátráltatta néhány veretes nevű klasszisuk távolléte. Az előbbiek legfőbb hiányzója Tony Canadeo volt, az Oroszlánoknak viszont az előző évben a liga Legértékesebb Játékosának választott Frank Sinkwich szolgálatai nélkül kellett boldogulniuk. A Packers esélyeit ugyanakkor javította, hogy 1945-ben még mindig számíthattak legnagyobb csillagukra. Noha az 1944-es bajnoki diadalt követően Don Hutson bejelentette, hogy leugrik az Empire State Building tetejéről, ha még egyszer pályára lép, ám vehemens fogadkozása dacára az 1945-ös szezonban ismét játékra jelentkezett. A korszakos nagyságú elkapó nem először játszott el a visszavonulás gondolatával és nem is először táncolt ki véglegesnek hitt elhatározásából (Brett Favre-nak mindezzel nyilván örökbecsű példát nyújtva), de rövidesen bebizonyította, hogy játéktudása szinte mit sem kopott. Hutson 1945-ben még mindig vezette a ligát elkapások tekintetében és október 7-én a rivális Lions 57-21-es legázolása alkalmával csak második negyedben négy TD-elkapást könyvelhetett el és öt extra pontot értékesített. Az egy negyed leforgása alatt gyűjtött 29 pont természetesen páratlan ligarekordnak számított. A vendégek vezetőedzője, Gus Dorais a találkozót követően csak ennyit mondott: „Ezt a meccset három szóban össze lehet foglalni: Túl sok Hutson!”

A detroitiaknál a találó szlogen - egész évük vonatkozásában - a „túl kevés (konkrétan semmi) Sinkwich” lehetett volna. Dorais főedző fanyarul azon humorizált, hogy három játékosuk – Radovich, Trebotich és Uremovich – nevének gyors, egymás utáni kimondása után egy pillanatra úgy érezhette, hogy perfektül beszél oroszul, de rögtön hozzátette: „Bárcsak volna azért egy Sinkwich-ünk is!” Sokat mondó tény, hogy az 1945-ös idény során a Lions három legeredményesebb futója összesen nem tudott akkora yardmennyiséget gyűjteni, mint Sinkwich az előző évben. A Detroit így leginkább védelméből – főleg futás elleni védelméből – élve tartotta a lépést az utolsó fordulóig a Green Bay Packers-szel. Don Hutson valóban utolsó fellépésén az Oroszlánok védelme 3 ponton tartotta Earl Lambeau fiait és a 14-3-as végeredménynek köszönhetően a detroitiak 1940 óta először gyűrték le csoportbéli vetélytársukat, és egyúttal meg is előzték őket a táblázaton. Ez már önmagában felért egy kisebb fajta szenzációval, az azonban még inkább, hogy a Lions parádés szereplése végül így is csupán a Nyugati Divízió második helyére volt elegendő.

A csoport koronáját az a Cleveland Rams hódította el, amely 1937-es fennállása óta még sohasem zárt pozitív mérleggel. A Kosok – amint erről korábbi cikkünkben már szóltunk – az 1943-as szezon erejéig felfüggesztették működésüket, de amint Daniel Reeves tulajdonos letöltötte katonai szolgálatát és megint kézbe vehette csapata irányítását, az együttes újra játékra jelentkezett. A zömmel újoncokat vagy máshonnan kidobott játékosokat felvonultató clevelandiek 1944-ben Aldo Donelli útmutatásával három szenzációs sikerrel nyitották az alapszakaszt, ám kisvártatva vissza kellett zökkenniük a rideg valóságba, hiszen maradék hét összecsapásukból csak egyet nyertek. Miután Donelli bevonult a haditengerészethez a Rams általános menedzsere, Charles (Chile) Walsh saját bátyját, Adam Walsh-ot kérte fel a főedzői teendők ellátására. Az idősebb Walsh az 1920-es évek derekán a Knute Rockne által edzett Notre Dame-et erősítette, a legendás Four Horseman előtt „takarító” fal, a „Seven Mules” (a Hét Öszvér) oszlopos tagjaként. Edzőként a világháború idejére a futballprogramját szüneteltető maine-i Bowdoin College élén ért el sikereket, 1944-ben pedig alma matere, a Notre Dame edzői stábjában tevékenykedett. Első profi futballbeli megbízatására készülve Adam Walsh-nak – többek között - olyan kitűnő szakembert sikerült asszisztensének megnyerni, mint a bajnok Packers-től elcsábított George Trafton.

Játékosfronton első pillantásra nem volt irigylésre méltó helyzetben a Cleveland Rams. Az 1945-ös rosteren csupán két olyan veterán akadt, aki már 1942-től a gárda alkalmazásában állt - az offensive guard és a linebackerként ugyanakkor a védelem kapitányának számító Riley Matheson, valamint a korszak Don Hutson utáni második számú elkapója, Jim Benton - és ugyanakkor 16 olyan atléta, aki először ölthette fel a Kosok szerelését. Ez utóbbiak között volt az 1944-es draft ötödik körében behúzott irányító, Bob Waterfield. A UCLA-ről érkezett tehetség minden várakozást felülmúló érettséget és eredményességet tanúsítva mutatkozott be a hivatásosok között, 17 passzolt touchdownnal ligaelső lett és teljesítményét egyszerre ismerték el a Legértékesebb Játékosnak ítélt, Joe Carr hajdani komisszárról elnevezett trófeával, valamint a Legjobb Újoncnak járó címmel. Waterfield 1945-ben mutatott játéka azért is megsüvegelendő volt, mert képes volt annak ellenére kivételes produkciót nyújtani, hogy a korszak szexszimbólumával, Jane Russellel kötött házassága miatt a szokásosnál is jobban a reflektorfénybe került. A színésznő a futballszezon erejéig hátat fordított a filmstúdiók világának, férjével a clevelandi St. Regis Hotelbe költözött és természetesen minden mérkőzésére elkísérte őt. Ünnepelt felesége és vele a szenzációra éhes sajtó állandó jelenléte mégsem hagyott nyomot Waterfield játékán és sikerült irdatlan meglepetést keltő 9-1-es mérlegre vezetnie a Kosokat.

Adam Walsh tanítványai már két első – egyébként hazai - mérkőzésükön feltűnést keltettek, és lenullázták ellenfeleiket, de hamar kiderült, hogy a meglepetés tovább fokozható, hiszen a következő két játéknapon a csoportrivális Bears-t és Packers-t is hazai pályájukon kényszerítették térdre. Az ötödik fordulóban Waterfieldék először és egyben utoljára botlottak a Philadelphia Eagles ellenében, majd csoportgyőzelmüket a Detroit Lions Hálaadás Napi legyőzésével biztosították be. A 28-21-es sikerrel zárult összecsapáson az újonc ász csupán 12 sikeres passzal 329 yardot gyűjtött, ám kivételesen még nagyobb szenzációt váltott ki az a tény, hogy átadásai közül 10-et Jim Benton szelídített meg. Benton 10 elkapása összesen 303 yardot hozott, és a pazar ligarekord több mint 40 éven keresztül maradt érvényben. A Cleveland Rams, mint a Nyugati Csoport első helyezettje az NFL döntőjében hazai közönség ellen tetőzhette be bámulatos menetelését a Kelet legjobbja ellen.

A helyzet Keleten

A Pittsburgh Steelers két olyan évet követően, amikor előbb a Philadelphia Eagles-szel, majd a Chicago Cardinals-szal kötötte össze a sorsát 1945-ben végre önállóan állt rajthoz, igaz csekély sikerrel. Art Rooney csapata mindössze két győzelemre volt képes, és azok közül az egyiket éppen tavalyi társukkal, a Kardinálispintyekkel szemben aratták. A sikertelenséghez szokott Kohászok legállhatatosabb drukkerei a jövő tekintetében legfeljebb abból meríthettek erőt és reménységet, hogy visszatért az együttes soraiba az őket 1942-ben pozitív mérlegű alapszakaszhoz segítő all-around játékos, Bill Dudley, illetve Rooney-nak december folyamán sikerült főedzőnek szerződtetnie a Pittsburghi Egyetem csapatával anno rendkívül eredményesen dolgozó Jock Sutherlandet. Az Acélváros legismertebb fogásza végül valóban nem vallott szégyent a Steelers szakvezetőjeként, ám viszonya mindeközben jóvátehetetlenül megromlott Dudley-val, a gárda legmárkásabb ászával.

A Steelers mellett a Keleti Divízió alagsorába szorult az 1945-ös idény hibridcsapata is. Az utolsó félig-meddig háborús év sem múlhatott el két klub szükség diktálta fúziója nélkül, mely ezúttal a mélyrepülést bemutató és egykor Dodgers névre hallgató Brooklyn Tigers-t, továbbá az NFL-hez 1944-ben csatlakozó Boston Yanks-t „házasította össze”. Az együttműködést ezúttal is a játékoshiány kényszerítette ki, ám felbomlását olyan tényező indukálta, mely már az új idők megváltozott kihívásait jelezte. A Brooklyn Dodgers/Tigers tulajdonosa, Dan Topping az Ebbets Field helyett az újabb és több nézőt befogadni képes Yankee Stadiumot szerette volna csapata hazai pályájává tenni (1945 januárja óta Topping a baseballos Yankees résztulajdonosa is volt), ám a New York Giants főnöke, Tim Mara saját egyesülete területi jogaira hivatkozva megtorpedózta szándékát. Topping erre decemberben bejelentette, hogy csapatával együtt csatlakozik az újonnan formálódó rivális ligához, az AAFC-hez. A Tigers kiválása nyomán a Yanks, a lemezkiadással és énekesek menedzselésével foglalkozó Ted Collins csapata magára maradt, de a precedensteremtésre alkalmas lépés igazán a liga egészét érintette érzékenyen.

Az említett New York Giants 1945-ben megelőzte a Brooklyn Tigers és a Boston Yanks közötti kooperációt, de csupán kedvezőbb pontkülönbségének köszönhetően. Az 1944-es bajnoki döntő résztvevője váratlanul szerény 3-6-1-es mutatóval végzett, ami addigi története leggyengébb teljesítményének számított. A véget ért világháború még mindig éreztette hatását Steve Owen tanítványain, hiszen a megelőző két idény legeredményesebb futójának, a légierőnél szolgálatot teljesítő Bill Paschalnak csak négy meccsen nyílt lehetősége az Óriásokat erősíteni, ami nyilván jelentős mértékben hozzájárult a támadóalakulat akut pontképtelenségéhez.

A gyengélkedő Giants-et lekörözve a már előző évben felszálló ágba került philadelphiai Sasok az alapszakasz célvonaláig versenyben voltak a csoportgyőzelemért. A zöld-fehérek egyre eredményesebben forgatott támadófegyverré fejlesztették a T-formációt és a tíz forduló alatt nem akadt más csapat, aki többet könyvelt volna el az ő 272 pontjuknál. Noha az első számú irányító, Tommy Thompson leszerelését követően csak késve csatlakozhatott a gárdához, de Allie Sherman (a Giants későbbi főedzője) rendszerint megfelelően pótolta őt, a robbanékony halfback, Steve Van Buren pedig illusztris pályafutása során első alkalommal vezette a ligát futott yardok és touchdownok tekintetében. A támadóegységben - némi meglepetésre – megtalálta a helyét az egyetemi végzettség és játéktapasztalat nélkül bizonyító Jack Ferrante is, aki a Philadelphia legproduktívabb elkapója lett. A Testvéri Szeretet Városában azonban még várniuk kellett a végső és átütő sikerre, köszönhetően annak, hogy az egyre elterjedtebb T-formáció egyik legfőbb riválisuk támadójátékába is új életet lehelt.

A Washington Redskins-nél az 1943-as bajnoki fiaskót követően végképp megelégelték, hogy Sid Luckmanék a T-vel felvértezve még egyszer bohócot csináljanak belőlük, ezért George Preston Marshall leszerződtette tanácsadónak Clark Shaughnessy-t, aki évek óta a chicagói Medvéket segítette a forradalmi támadóstratégia ütőképessé tételében. Az új formációra való átállás Sammy Baugh-tól és társaitól sokat követelt, és bár 1944-ben a Rézbőrűek egy rossz szezonhajrával még lemaradtak a fináléról, ám 1945-re bebizonyosodott, hogy a T-alakzat Chicago és Philadelphia után a szövetségi fővárosban is a siker meghatározó komponense lehet. Baugh az 1944-es training camp és előszezon alatt a katonai státuszát övező bizonytalanság miatt értékes heteket mulasztott el, amelyek során elsajátíthatta volna az új séma finomságait, ám egy év gyakorlással a háta mögött már beleszokott megváltozott szerepkörébe és ezt statisztikai mutatói is ékesen tanúsították. A rendkívüli irányító (ezúttal valóban quarterbackként, hiszen a single wingben tailback pozícióban játszott) 1945-ben passzolt yardok és touchdownok tekintetében talán nem élete legjobbját mutatta, ám pontosságban párját ritkító szezont produkált: csupán négy picket dobott, passzai 70,3 %-át jutatta célba és passer ratingje 109.9 volt. (Utóbbi kategóriában a sorban következő Sid Luckman 82.5.ös, míg a liga MVP-je, Bob Waterfield 72.4-es mutatót tudott felmutatni.)

A Washington ugyanakkor nem volt egydimenziós együttes. A fullback Frank Akins-nél a liga futói közül csak az Eagles-es Steve Van Buren szállított több yardot a földön, míg Baugh légicsapásainak kézbesítésében az újonc halfback Steve Bagarus jeleskedett. A South Bendben született és természetesen a Notre Dame-en végzett magyar származású futballista hosszú, katonai szolgálatban eltöltött éveket követően kapott végre játéklehetőséget és ragyogó bemutatkozó évében a sajtó rövidesen „a futballpálya Sinatrája” és egyéb hízelgő jelzőkkel kezdte illetni a villámgyors irányváltásairól elhíresült sportolót. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy mindeközben a Redskins-nek a ligában legkevesebb pontot engedélyező védői is tették a dolgukat, legtöbbjük pedig úgy, hogy közben a támadóegységben szintén brillírozott. Sammy Baugh a védelem soraiban ugyanannyi interceptiont gyűjtött (szám szerint négyet), mint amennyit irányítóként maga is elszórt.

A Redskins az alapszakasz első játéknapján „szülővárosába”, Bostonba visszatérve meglepő vereséget szenvedett a Tigers/Yanks-től, de aztán hatos győzelmi szériával köszörülte ki a csorbát. A Philadelphiával szembeni pont nélküli fiaskó ugyan elodázta a Rézbőrűek megkoronázását, ám az utolsó két fordulóban Baugh-ék nullázták le ellenfeleiket, a Steelers-t és a Giants-et. Mivel utóbbiak menet közben megtették azt a szívességet, hogy legyűrjék az Sasokat, így a Washington csoportgyőzelme nem forgott komoly veszélyben. A fővárosiak az 1945-ös ligadöntőben ahhoz Cleveland Rams-hez látogattak (a finálénak felváltva adott otthont hol a Keleti, hol a Nyugati Csoport győztese), akit addig találkozásaik során még minden alkalommal legyőztek.

A döntő: Cleveland Rams-Washington Redskins, 1945. december 16.

A házigazdák tulajdonosa, Daniel Reeves számára eladdig több pénzt vitt el, mint amennyit hozott a Rams, s ezért a klub legnagyobb sikerének kapujában úgy érezte, hogy faraghat valamit veszteségein, ha a ligadöntőt a League Park helyett a több nézőt befogadni tudó Cleveland Municipal Stadiumba viszi. A Rams fényes szereplése valóban megnövelte a helyiek érdeklődését az együttes iránt és egy teltházas finálé sem tűnt irreális lehetőségnek, ám a mostoha téli időjárás végül keresztülhúzta Reeves számításait. A városra és környékére lezúduló hó, majd a beköszöntő fagy elleni védekezésül a vendéglátók ugyan lefedték stadion játékterét (erre a célra 1000-nél is több szalmabálát vásároltak a környező farmokról), de a cudar körülmények mégis távol tartották a remélt nézők nagy részét. A közel 80000 fős arénát még félig sem töltötte meg a fagyoskodó publikum. A helyzet és a látvány szürrealitásához szolgált adalékul, hogy a járhatatlan utak miatt nem érkeztek meg időben a bálákat elszállítani hivatott járművek, így azokat a munkások kénytelenek voltak a pálya körül felstócolni. Ekkor Dan Reeves már tudatában lehetett annak, hogy a vártnál szerényebb jegybevétel a szalmabálák megvételének és szállításának költségeit sem fogja majd fedezni.

A találkozón először a hazai gárda veszélyeztetett, amikor Waterfield irányításával –aki 30 és 11 yardos passzokkal játszotta meg Bentont - a Redskins 5-öséig meneteltek. A drive 4. és 2-nél azonban meg torpant, mivel a vendégek védelme a sorsdöntő play-ben 1 yardon tartotta a Rams futóját, Jim Gillette-et. A Washington következhetett, de Sammy Baugh nem tudta rendesen megszelídíteni a centere által rosszul snappelt játékszert és ezért csak vaktában passzolt előre. Az intentional grounding miatt 5-ről 2 és fél yardra feleződött a line of scrimmage és a Redskins gólvonala közötti távolság, Baugh az újabb play-ben mégis passzra vállalkozott és saját endzone-jában állva az egyébként őrizetlenül hagyott Wayne Millnert kereste átadásával. Talán a szél tréfálta meg a vendégek irányítóját, talán a clevelandi védőfalból Floyd Konetsky-nek sikerült belepiszkálni a labdába, a lényeg, hogy a disznóbőr végül a gólvonalon magasodó kaput találta el, onnan pedig a célterületen belüli fagyos gyepre vágódott. A szabályok szerint a szerencsétlen megmozdulás safety-t hozott, és így a Kosok 2-0-ás előnyhöz jutottak.

Nem sokkal később a Washingtont még nagyobb csapás érte, mivel Sammy Baugh az alapszakasz hajrájában elszenvedett bordasérülését tovább súlyosbította, így a továbbiakban csak holderként lehetett csapat segítségére. A fejlemények dacára a Rézbőrűek a második negyedben mégis fordítani tudtak. Ki Aldrich interceptionje készítette elő azt a rövid touchdown-drive-ot, melynek végén Steve Bagarus találta meg az ellenfél célterületét. Az újonc támadó az oldalvonalnál kaparintotta meg a Baugh helyére állt Frank Filchock passzát, majd nem mást, mint a Rams védelmében defensive backet játszó Bob Waterfieldet megbolondítva szerzett touchdownt. 2-7!

Waterfield sokáig nem tépelődhetett hibája fölött, hiszen rögvest a támadóegység tengelyében kellett bizonyítania. A remek quarterback az első félidő végjátékában parádés passzokkal szórta meg a Redskins védelmét és slusszpoénként 37 yardos bombával vette célba Jim Bentont, akinek szinte lassítania sem kellett vágtáján, és a labdát megszelídítve lendületből ért el TD-t. A hatpontos megmozdulást követő extra pontnál – szokás szerint – Bob Waterfield állt a labda mögé, és mivel kísérletét részben megblokkolták a játékszer csupán centikkel bucskázott át a keresztvas fölött. 30 percnyi játék után 9-7-es Cleveland Rams-vezetéssel vonultak pihenőre a csapatok.

A harmadik felvonásban a Kosok ott folytatták, ahol abbahagyták. Waterfield ezúttal a Washington 44 yardosáról eresztett meg egy tért ölelő átadást Jim Gillette felé, aki őrzőjét, Ki Aldrichot faképnél hagyva akadálytalanul galoppozott el az ellenfél végzónájáig. A sokoldalú Rams-irányító másodszorra elrontotta a ráadást, így a hazai előny csak 15-7-re gyarapodott. A Rézbőrűek válasza nem késett sokat. Filchock középen játszotta meg a tarthatatlan Bagarus-t, és a fürge halfbacket az 50 yardos játék végén csak Fred Gehrke szerelése akadályozta meg a pontszerzésben. A vendégek végül negyedik kísérletre kényszerültek a Rams 8-asánál, melynek során Bob Seymour aztán remek fake-kel játszotta magát tisztára a célterület sarkában, és így őrizetlenül gyűjthette be irányítója átadását. 15-14!

A negyedik negyed nem nélkülözte az izgalmakat, hiszen a disznóbőr nyolcszor cserélt gazdát a továbbiakban, és a Redskins két ízben is mezőnygól-kísérlethez jutott, ám az eredmény nem változott. Először a Washington játékosai saját térfelükön csaptak le egy rosszul kivitelezett lateral során elszabaduló labdára, majd Frank Filchock és Les Dye 44 yardos összjátékával ugrottak előre az ellenfél térfelére. Három play-jel később Joe Aguirre a kaputól 31 yardos távolságból lendítette rúgásra a lábát, de a játékszer célt tévesztett. Aguirre-nek két perccel a lefújás előtt aztán újra adódott lehetősége arra, hogy egy sikeres mezőnygóllal megfordítsa az állást, de 46-ról eleresztett kísérlete vérszegényen rövidnek bizonyult. A hajrában Filchock aztán dobott még egy picket, s azzal matematikailag is megpecsételődött a Rézbőrűek sorsa. A Cleveland Rams 15-14 arányú győzelmével hódította el az idény legjobbjának járó trófeát, a Municipal Stadium fagyos katlanába szorult hazai nézőket pedig legalább vigasszal tölthette el csapatuk történetének addigi legnagyobb sikere.

Noha Sammy Baugh korai sérülése miatt a nagy dérrel-dúrral beharangozott passzpárbaj nem jöhetett létre, de Frank Filchock összességében nem okozott csalódást Slinging Sammy helyetteseként és nem rajta úszott el a Redskins bajnoki címe. Sokkal jelentőségteljesebb volt a rangadó végkimenetel szempontjából, hogy míg a Rams futói (élükön Jim Gillette-tel) 180 yardot hoztak az ellenfél védelmével szemben, addig a washingtoni futójáték pusztán 32 egységre volt jó. Riley Matheson és társai szinte csírájában elfojtottak minden „földi támadást” és veterán linebacker már a találkozó elején sokat tett Redskins-es fullback Frank Akins megzabolázása érdekében, amikor egy kemény szerelésnél betörte annak orrát. Az eredmény alakulásában természetesen szerencsés véletlenek is közrejátszottak. Ha nincs az első negyedben az a kapu közreműködésével megszületett furcsa safety, akkor talán a vendégek győzhettek volna, ha pedig az első extra pontnál a labda másként pattan, döntetlennel érhetett volna véget a rendes játékidő. A Washington Post újságírója, Shirley Povich (neve ellenére férfiről van szó) talán keserűen, de nem minden alapot nélkülözve jegyezte meg, hogy a „kapu volt ma a Cleveland Rams 12. embere.” (A képen a szóban forgó kapu egy darabkája látható, amelyet egy John Kusick nevű szurkoló 1997-ben adományozott a Pro Football Hall of Fame-nek.)

Utószó

A fordulatos derbi nem múlt el következmények nélkül. George Preston Marshall, a Washington tulajdonosa még a következő szezon előtt keresztülvitt egy szabálymódosítást, melynek értelmében, ha egy, a célterületről kezdeményezett passzkísérlet eltalálja a kaput, akkor az többé nem safety-nek, hanem incomplete pass-nak számít. Marshall csapata vezetőedzőjétől, Dudley DeGroottól is hamarosan megvált, és ennek a kirúgásnak felettébb érdekes története van. Az 1945-ös döntőre a Rézbőrűek úgy érkeztek Clevelandbe, hogy számítván a jeges játéktérre nagyobb tapadást biztosító gumitalpú tornacsukákat is magukkal hoztak - elég csak erre emlékeztetni, hogy ezek a lábbelik az 1934-es döntőben, az ún. Sneakers Game során milyen fontos szerepet játszottak - és a pálya állapota aztán valóban igazolta volna a speciális cipők viselését. A clevelandieknek azonban nem volt tornacsukájuk és ezért Adam Walsh, a Rams edzője megkérte kollégáját, hogy a sportszerűség szellemében ő is tekintsen el használatuktól. DeGroot talpig úriember módjára így is tett, de nagyvonalúsága valószínűleg az állásába került, ugyanis Marshall már a szünetben hangot adott nemtetszésének főedzője döntése miatt, majd nagyrészt őt tette felelőssé az elbukott meccsért.

A mérkőzésnek a másik csapatot érintő utózöngéje még jelentősebbnek bizonyult. Dan Reeves együttese végre megnyerte az NFL bajnoki címét, de így is 64000 dolláros veszteséget okozott tulajdonosának. A Kosok kilátásai a rivális AAFC és a Cleveland Browns 1946-ban várható színrelépésével még baljósabbnak tűntek, így Reeves a liga legközelebbi csúcsértekezletén kerek-perec kijelentette, hogy vagy engedélyezik számára, hogy a Rams-et a csábító nyugati partra, Los Angeles-be költöztesse, vagy végképp bedobja a törülközőt. Az addig hajthatatlan tulajdonosok az ultimátumot és egyéb szempontokat mérlegelve végül áldásukat adták a lépésre, mely végre valóban „nemzetivé” tehette a profi ligát. A második világháború vége tehát lezárt egy régi és megnyitott egy új történelmi korszakot, de 1945 – amint látható – nem csak a világtörténelmi események közvetlen hatásai okán vált korszakhatárrá az NFL történetében.

Felhasznált irodalom

Chilton, Richard L.: Diary of a Giants fan. Bloomington, Rooftop Publishing, 2007
Davis, Jeff: Papa Bear - the life and legacy of George Halas. New York, McGraw-Hill, 2005
Didinger, Ray - Lyons, Robert S.: The Eagles encyclopedia. Philadelphia, Temple University Press, 2005
Grosshandler, Stan: All-America Football Conference. In: The Coffin Corner, 1980/7.
King, Peter: A talent ahead of his time - October 7, 1945: Don Hutson stars for the Packers. In: Sports Illustrated, 1999. nov. 29.
Lebovitz, Hal: Remember the Cleveland Rams? In: TCC, 1985/7.
McCambridge, Michael: America's game: the epic story of how pro football captured a nation. New York, Anchor Books, 2005.
Peterson, Robert W.: Pigskin - the early years of pro football. New York-Oxford, Oxford University Press, 1997
Redskins Lose Title Battle to Rams, 15-14. In: Washington Post, 1945. dec. 17.
Richman, Michael: The Redskins encyclopedia. Philadelphia, Temple University Press, 2008
Sanders, Charlie - Paladino. Larry: Tales from the Detroit Lions sidelines. Champaign, Sport Publishing, 2005
Troup, T. J.: Bullet Bill Dudley and the Steelers of 1942 and 1946. TCC, 2000/6.
Whittingham, Richard: What a game they played - an inside look at the golden era of pro football. Lincoln, University of Nebraska Press, 2001
Ziegler, Jack: The 1945 title game: Cleveland's 12th man. In: TCC, 1989/5.

Dorkó Szabolcs (Szabler)