Hall of Fame 2009 - 2. rész: Randall McDaniel

Az 1990-es évek egyik legmeghatározóbb, legtehetségesebb guard-jának nem kellett sokáig várnia, hogy beválasszák a Hírességek Csarnokába, visszavonulása után pár évvel, a harmadik lehetséges alkalommal sikerült kivívnia ezt az elismerést. Tavaly egykori csapattársa, Gary Zimmerman már átélhette ezt a megtiszteltetést, mostantól pedig újra "csapattársak" lesznek a legendás játékosok. Pillantsunk hát be az egykori "prototípus" left guard karrierjébe.

Korai évek

Teljes nevén Randall Cornell McDaniel az arizonai Phoenix városában látta meg a napvilágot, 1964. december 19-én, vagyis a Karácsony szinte mindig dupla ünnep volt számára. Már kisgyermekkorában elkötelezte magát a foci mellett, a sport mellett, amit mind a mai napig tiszta szívből imád, és ezt a rajongását napjainkban épp olyan lurkóknak próbálja átadni, mint ő maga is volt egykoron. Családjával sokáig Arizonában élt, az ott található Avondale városka Auga Fria középiskolájában kezdte bontogatni"szárnyait", igaz, ott még főleg tight end poszton próbálkozott a blokkolásokkal - majd az Arizona State egyetemére kerülve már országos ismertségre tett szert.
A Sun Devils tagjaként négy évig kirobbanthatatlan volt a csapatból (ezt a jó szokását a profik között is megőrizte), már ekkor kezdett azzá a domináns falemberré válni, aki majd a Vikings csapatában teljesedik ki igazán. Nagyszerű egyetemi pályafutást tudhat magáénak, zsinórban kétszer választották be az All-America csapatba (1986 és 87), számos díjat nyert ezen évek során (pl. Morris Trophy, amit a Pac-10 legjobb falemberének ítélnek oda), három Bowl mérkőzéshez is hozzásegítette a Sun Devils-t - köztük a Rose Bowl-hoz -, és sikerült a Pac-10 bajnoki címét is elhódítaniuk. Nem meglepő, hogy ezek után az Arizona State-en az Évszázad Csapatában is helyet kapott az ekkor még #62-es mezszámmal játszó McDaniel, és 2008-ban az Egyetemi Hírességek Csarnokába is beválasztották.

Profi pályafutás

Kivételes egyetemi pályafutással a háta mögött senior éve végeztével McDaniel bejelentkezett az 1988-as draftra, de a remek pedigré kevésnek bizonyult, sorra "mentek el" mellette a csapatok, míg végül az első kör 19. pickjénél a Vikingek az ő nevét írták a cédulájukra. Mondani sem kell, hogy ezt mennyire nem bánták meg. A csendes, visszahúzódó fiú, aki a Sun Devils-nél maximális tiszteletnek örvendett, és minden szavának súlya volt, új közegbe került, ahol a megítélésének legfőbb fokmérője a pályán nyújtott teljesítménye lett. És azzal bizony magasra tette a mércét, edzésmunkája, páratlan teherbírása jól kiegészítették a nyilvánvaló tehetségét, ráadásul megvolt benne a sport iránti kellő alázat is, sőt,egyszerűen imádta ezt a játékot, rajongása idővel bizony a többiekre is átragadt. Nem is volt kérdéses, hogy a kezdőcsapatban a helye, újonc évében ott találta magát Gary Zimmerman (baloldali tackle) és Kirk Lowdermilk (center) között, két minden hájjal megkent, elsőosztályú falember társaságában.

A Vikings ekkoriban erős csapatnak számított, ha nincs a Washington Redskins, akkor talán nem is hull az ölükbe McDaniel, hisz a később a Superbowl-on is győztes Rézbőrűek verték ki a rájátszásban a minnesotai alakulatot. A tapasztalt irányító, Wade Wilson legjobb éveit taposta, az elkapók rendben voltak (Anthony Carter mellé kezdett "felnőni" Hassan Jones is), a védelem is korrekt játékosokból állt, mégha nem is volt ligaelit osztag, egyedül a franchise futó posztja volt betöltetlen (egy év múlva érkezett Herschel Walker, és ment gallyra minden...). Benne volt a "nagy dobás" a csapatban, de sajnos benne is maradt. Bár erről legkevésbé McDaniel tehetett.

A Zimmerman - McDaniel - Lowdermilk trió a liga talán legjobb baloldalát alkotta, futásblokkolásban rendre az élmezőnyben volt a Vikings (1991-ben a legtöbb futott yard az ő nevükhöz fűződött az NFC-ben), és az irányítók sem igen panaszkodhattak a védelemre, Wade Wilson például McDaniel érkezése után kaphatta első - és egyetlen - Pro Bowl meghívóját. A nagy siker viszont rendre elmaradt, kezdetben a Montana vezette 49ers állta útját a Viking harcosoknak (1988 és 1989), majd sikerült lemaradni a rájátszásról (1990, 91), és aztán megint a Redskins tört borsot a Vikings orra alá (1992), igaz ebben az évben legalább a csoportgyőzelem megvolt. A lila mezes alakulat gyakorlatilag stabil play-off résztvevő volt, McDaniel-lel a soraiban 1989 és 1992 után 1994-ben és 1998-ban is megnyerte az NFC Central csoportot, 1992 és 2000 között csak a nem túl szépemlékű 1995-ös évben maradtak távol a rájátszástól.

McDaniel lett az egyik legstabilabb pont a csapatban, azok után, hogy 1989-ben ki kellett hagynia két mérkőzést (Todd Kalis-szal ütközött egy edzésen), minden mérkőzésen kezdő volt, zsinórban 202 alkalommal. Ráadásul egyetlen edzést sem mulasztott el, soha - neki nem kellettek kifogások, példaértékű hozzáállást tanúsított egész pályafutása során. Az igazán nagy siker, a Superbowl nem jött össze neki, legközelebb hozzá az 1998-as szezonban került, de a konferencia-döntőt hosszabbításban elbukta a Minnesota az Atlanta Falcons-szal szemben (Gary Anderson egyetlen mezőnygólt hibázott egész szezonban, pont a legrosszabbkor). Ha karrierje végén maradt volna még egy évet Tampa-ban (2000-ben szerződött oda két évre, miután a  Vikings már mással képzelte el a jövőt), akkor együtt örülhetett volna ex-csapattársaival, hiszen a 2002-es szezont végül a Buccaneers nyerte meg. De McDaniel nem az a fajta ember, aki búslakodna emiatt, játékszeretete, szenvedélye a sport iránt ezt amúgy sem tenné lehetővé.

Díjak és elismerések

1989 és 2000 között minden Pro Bowl-ra beszavazták (zsinórban 12 alkalommal), kilencszer volt All-Pro csapattag  (szintén zsinórban) 1990-től 1998-ig, és ekkor minden egyes évben az All-NFC első csapatának is a tagja volt, sőt, már 1989-ben is. (Kezdő évében természetesen a legjobb újoncok közé is beválasztották.) Ezek után nem meglepő, hogy az NFL 1990-es évtizedének álomcsapatában is ott a neve, és hamarosan megkapja a maga kis szobrocskáját Canton-ban. 2006-ban pedig a Minnesota is a csapat legnagyobb elismerésével tüntette ki, megkapta a Ring of Honor-t, ami rajta kívül alig egytucatnyi Vikings legendának adatott csak meg. Az is elképzelhető, hogy #64-es mezszámát a közeljövőben visszavonultatják majd.

Érdekesség, hogy pont az Arizona ellen egyszer fullback-ként is alkalmazták, goal-line szituációnál, sőt, egy Pro Bowl alkalmával még passzt is kapott el az endzone-ban, vagyis touchdownhoz juttatta csapatát. Hat különböző futójátékos is 1000 yard fölé jutott az általa (is) vezényelt támadófal mögött.

Napjainkban

Bár nagyon kedveli Arizona-t, de a csapat és a helyiek szeretete miatt végül Minnesota-ban telepedett le, gyakran látható a Vikingek mérkőzésein. Helyi általános iskolákban dolgozik, főleg hátrányos helyzetű és problémás gyerekeket tanít, persze nem csak focira - több helyen mint helyettes tanár is számítanak rá. A közösség aktív tagja, feleségével, Marianne-nel több közös programot is vezet, amik évről-évre egyre több gyerkőcöt vonzanak, számos alapítvány is élvezi a támogatásukat. Olyan ember, akire nem csak a pályán elért teljesítménye miatt nézhetünk fel, és akár példaképnek is állíthatjuk magunk elé.
 

Tóth László (Go Vikings!)