In memoriam Steve McNair - I. rész

A Titánok bevonulása a Kolosszeumba

Az 1999-es NFL idény számos tekintetben új kezdettel ért fel a dúsgazdag olajmágnás, Bud Adams egyesületének történetében. Az üzletember két éve fordított hátat a franchise szülővárosának, Houstonnak, s már nagyon várta arra, hogy csapata 1999-ben végre beköltözhessen új otthonába, a 292 millió dollárba került nashville-i Adelphia Coliseumba. (Később egyszerűen Coliseum lett, ma pedig LP Field a neve). A két átmeneti év, az 1997-es és az 1998-as szezon, során a csapat a memphis-i Liberty Bowllal, illetve a Vanderbilt University stadionjával volt kénytelen beérni hazai pálya gyanánt és ezalatt, megtartva magával hozott nevét, Tennessee Oilers-ként szerepelt. Az új otthon azonban új nevet is kívánt, részint azért, hogy a helyi közönség elkötelezettségét kivívja és megőrizze, részint pedig azért, hogy a gárda tagjainak is vállalható és inspiráló identitást kínáljon. A változtatás imigyen szólt kifelé és befelé egyaránt. A szokásos össznépi brainstorming és döntőbizottságosdi után megszületett Titans név utalni kívánt Nashville városának „a Dél Athénja” elnevezéssel elismert magas kulturális hagyományaira (számos oktatási intézmény, klasszikus szépségű építészeti alkotás található itt, köztük az athéni Parthenon hű mása) és a franchise-ot olyan pozitív töltetű fogalmakkal kívánta társítani, minta az erő, a vezetői képességek és egyéb hősi erények (a görög mitológia titánjai többek között az őserő megtestesítői voltak).

Air McNair visszatér

Az új stadion, az új név és az új uniformis általában nagy reményekre jogosít, s a Titans-szal kapcsolatos felfokozott elvárások elsősorban Jeff Fisher főedző vállára nehezedtek. Egyesek szerint a szakember talpa alatt forrósodni kezdett a talaj azt követően, hogy zsinórban háromszor csupán 8-8-as mérlegre tudta vezetni csapatát. Az előrelépés kulcsa a hozzáértők egybehangzó véleménye szerint a gárda addigi óvatos passzjátékának „felnyitásában” rejlett, s így a reflektor fénye az ötödik profi évét kezdő irányítóra, Steve McNairre szegeződött. McNair (főként seniorként) bámulatos egyetemi évek után Warren Moon lehetséges örököseként érkezett az 1995-ös draft harmadik választásával a Houston Oilers-hez. Az 1995-ben főedzőként szintén első szezonját kezdő Jeff Fisher bölcs módon nem dobta kitűnő tehetségét azonnal a farkasok közé, hanem két éven át jegelte, jóindulatúbb megközelítéssel, érlelte őt. A Tennessee Oilers néven leélt két idényben McNair már első számú irányítóvá lépett elő, de a szakmai stáb oly óvatosan bánta vele, hogy még mindig messze volt attól, hogy college-ban megszolgált „Air McNair” becenevét a profik között is méltán viselje. Ha a fenti képzettársítást kívánjuk továbbfűzni, akkor kijelenthető, hogy két évnyi „jegelés” után Fisherék csak annyira „langyosították fel” az irányítót, hogy vele maguk se égessék meg a kezüket, azaz nagy, de kockázatos játékok helyett biztosabb, de kevesebb nyereséget hozó megoldásokra ösztökélték. Így McNair nem produkált szemkápráztató statisztikákat, igaz nem is szórta el a labdát és 1997-ben csak 13, míg 1998-ben csupán 10 interception állt a neve mellett.

Az eltelt szezonok alatt ugyanakkor világossá vált, hogy a nagy teherbírású Eddie George futójátékára és McNair minél kevesebb hibával tarkított, de néhány fontos 3rd down értékesítésére azért alkalmas irányítói munkájára építő ball-control offense legfeljebb egy egál közeli mutatóra jó, de a rájátszásba aligha juttathatja a Titánokat. Az ellenfelek idővel ráéreztek arra mivel húzhatják ki Fisherék méregfogát és Eddie George futásait megállítandó, telepakolták a „box”-ot védőkkel. Mindezt majdnem büntetlenül tehették, hiszen hosszú passzra alig kellett számítaniuk, ha a rivális támadókat Steve McNair dirigálta. 1998-ban a Tennessee első számú elkapója, a TE Frank Wycheck volt 768 yarddal, az elkapások számát tekintve rögtön utána pedig egy másik tight end, Jackie Harris következett. Nem volt véletlen, hogy a labda megbecsülésére nevelt McNair a rendszerint biztonsági opciónak számító tight endjeit tömte labdával, de ha a Titans George-ot is több levegőhöz akarta juttatni és végre ki akarta aknázni a négy éve draftolt irányítójában rejtőző valódi potenciált, akkor más támadófilozófiával kellett nekivágnia az 1999-es szezonnak.

Jeff Fisher és kollégái (Les Steckel OC és Bart Andrus QB coach) ezen új filozófia jegyében „hosszabb pórázra” eresztették McNairt. Az irányító nagyobb szabadságot kapott abban, hogy áthívja a play-eket és több buzdítást arra, hogy nagy játékokat kezdeményezzen. Azzal, hogy kilátásba helyezték, az eddigieknél gyakrabban alkalmaznak majd három szélső elkapós felállásokat, több célpontot kínáltak játékmesterüknek. A célpontok közül a rutint Yancey Thigpen, a sebességet, s így a mélységi fenyegetést főként a második éves Kevin Dyson képviselte, de Frank Wycheck továbbra is meghatározó opció maradt és a főként visszahordóként jeleskedő Derrick Mason szintén bevethető volt. A támadóarzenál további okos erősítését szolgálta, hogy a jól terhelhető, de a mérkőzések és a szezon finisére rendszerint kissé visszaeső Eddie George egy blokkoló fullbacket kapott a már akkor veteránnak számító Lorenzo Neal személyében és a támadófal oszlopát, a 11-szeres Pro Bowler és leendő Hall of Famer Bruce Matthews-t sikerült újabb évekre a klubhoz kötni. Matthews mellett a szakértők az egység egyre kiemelkedőbb tagjaként számoltak a negyedik évét kezdő tackle-lel, Jon Runyannel.

A ragyogó csillagokat nélkülöző, de szolid teljesítményt nyújtó védelem harapós fiatalok és megbízható veteránok szerencsés elegye volt. A védőfal közepének stabilizálására a Vikings tapasztalt DT-je, Jason Fisk érkezett, míg „harapósságáról” az 1999-es draft első körében begyűjtött defensive end, Jevon Kearse volt hivatott gondoskodni. (Az Év Legjobb Újonc Védőjátékosának választott Kearse 18 és fél sackkel szolgált rá a bizalomra.) A secondary-t két fiatal cornerback (Denard Walker és Samari Rolle) és két rutinos safety (Marcus Robertson és Blaine Bishop; előbbi ma már a Titans defensive backjeit edzi, míg utóbbi a csapat rádióközvetítéseinek munkatársa) erősítette. A védelem tengelyében összeszokott linebacker trió tette a dolgát. Joe Bowden és Eddie Robinson, a két szélső LB az 1992-es drafttal érkezett a csapathoz, míg Barron Wortham 1994 óta töltötte be a középső posztot.

Papírtigrisek

A Titans debütálására, s ezzel együtt az új offense első éles bevetésére egy olyan ellenféllel szemben került sor, akivel egy éve is összecsaptak a szezon nyitómérkőzésén. 1998. szeptember 6-án az akkor még Tennessee Oilers 23-14-ra győzte le a Cincinnati Bengals-t. Jeff Fisherék első fordulós rivális gyanánt ezúttal sem találhattak volna jobbat, hiszen a klubtörténet legsötétebb évtizedét élő Bengáli Tigrisek könnyűsúlyú harcostársnak ígérkeztek. A vendégek támadóegységét irányító Jeff Blake-en, szemben Steve McNairrel, aligha lehetett számonkérni a hosszú bombákat. A fociköztudatba 1994-ben berobbanó és 1995-ben Pro Bowlba választott Blake a tért ölelő, de pontos átadások mestere volt, de általában a legrosszabbkor gyűlt meg a baja a rövidebb, elvileg magasabb százalékban értékesíthető (high percentage) passzokkal. Az afro-amerikai játékos inkonzisztenciája miatt nem is tudott gyökeret ereszteni posztján és 1997-ben a klubhoz visszatérő éltes veterán, Boomer Esiason könnyen kiszorította a kezdőből. Boomert a következő idényre is szívesen látták volna Cincinnatiban, de annyi pénzt azért nem voltak hajlandóak ajánlani neki, mint az ABC csatorna a hétfő esti rangadók kommentálásáért. Esiason távozása ellenére Bruce Coslet főedző nem bízott már annyira Blake-ben, hogy automatikusan őt delegálja a kezdőbe, s ehelyett az 1998-as szezonra egy másik veteránt, a Pittsburgh Steelers-szel Super Bowlt megjárt, Neil O’Donnellt igazolta le, majd az 1999-es idény előtt a jövő reménységének hitt Akili Smith-et draftolta a csapat első körös (harmadik pick) választásával. Noha az Oregon irányítója, mivel csak egy egyetemi szezonjának, senior évének mutatóival büszkélkedhetett, kockázatos húzásnak ígérkezett, de a Bengals bízott benne és a nélkülözhetőnek ítélt O’Donnellt szélnek eresztette. Amikor viszont az újonc ígéret egy hosszú holdout miatt alig vett részt az 1999-es idényre való felkészülésben a nyitórangadóra Coslet kénytelen-kelletlen megint Jeff Blake kezébe adta a karmesteri pálcát. (A dolog pikantériája, hogy Neil O’Donnell a Tennessee-től kapott egy éves szerződést, és a találkozó előtt komoly segítséget nyújtott a Bengals-ra való felkészülésben. A továbbiakban pedig Steve McNair sérülése miatt jutott még fontosabb szerephez.)

A Cincy talán egyetlen számottevő sztárja a harmadik éves futó, Corey Dillon volt. A Washington Huskies egykori csillaga az NFL-ben tovább tündökölt és a Bengals történetének első olyan futója lett, aki két első idényében egyaránt 1000 yard fölé jutott. A Titans edzői stábját különösképp aggodalommal tölthette el, hogy Dillon ellenük rendszerint brillírozott, újoncszezonjának egyik összecsapásán például 4 TD-vel és 246 futott yarddal sokkolta a Tennessee védelmét. A running back pazar produkciója némileg feledtette az ordas bustnak bizonyuló Ki-Jana Carterrel való felsülést. Az 1995-ös draft 1/1-ese első előszezon meccsén térdszalag-szakadást szenvedett és azt követően már nem volt az igazi. Az 1998-as szezont törött csuklója miatt kényszerült kihagyni, s 1999-ban már csak annyit vártak tőle, hogy némi kis terhet levegyen Corey Dillon vállairól. (Beszédes adat, hogy míg Carter egész, sérülésekkel megszakított, de 1995-től 2004-ig ívelő NFL pályafutása során 1144 yardot futott, addig Dillon első két évében 1129, illetve 1130 yardot hozott.)

Tennessee Titans - Cincinnati Bengals, 1999. szeptember 12.

Az első félidő

A Coliseum zsúfolásig telt lelátói előtt a Titans huszáros rajtot vett. Steve McNair sorozatos passzokkal tesztelte a Bengals fiatal secondary-jét. Az első play alkalmával a vendégek újonc cornerbackje, Charles Fisher rutintalanul megragadta a rajta túljutó Yancey Thigpen mezét, és a megmozdulás nyomán megítélt 17 yardos büntetéssel azonnal nekilendült a hazai gárda. Az első drive csupán két percig tartott és Air McNair tündökölt. A láthatólag felszabadult irányító átadásaival szétszedte az ellenfél ingatag második vonalát (Wycheck-kel 35 yardos összjátékot csinált, Dysonnak 17 yardos átadást osztott ki) és a Titans csak egyszer futott a támadósorozatban, amikor a Bengals 1 yardosáról maga McNair nyomult be az endzone-ba, 7-0-s előnyhöz juttatva csapatát.

A Cincinnati irányítója Jeff Blake szintén a futásaival hozott fontos yardokat. Egy megiramodásával 15 yardot szerzett, míg egy éles harmadik és rövid szituációban 2 yardos játékkal lendítette tovább az akciót. A pontokat érő játék végül Corey Dillon nevéhez fűződött, aki McNair 1 yardos TD-jére 1 yardos TD-vel válaszolt, s így az állás az első negyed derekán 7-7-re módosult. A továbbiakban átmenetileg magukra találtak a védelmek. A Bengals D ezúttal gyorsan feltartóztatta McNairéket, ám a Titánok védelme a labdát is megszerezte. Denard Walker a felezővonalnál fülelte el Blake kósza átadását és a megszerzett labdával egészen a Cincinnati 24 yardosáig robogott. A hazai támadóknak két passzjáték elegendő volt a vezetés újbóli megragadására. A második átadásnál Kevin Dyson megforgatta őrzőjét, Fishert, majd 13 yardos elkapott touchdownt ért el. 14-7! (A bajokat tetézendő, az első negyed utolsó play-e az újonc DB, Charles Fisher számára nemcsak az elszenvedett TD miatt maradt emlékezetes, hanem az annak során elszenvedett térdszalag-szakadása okán is, mely nem csupán szezonjának, de lényegében játékoskarrierjének is véget vetett.)

A második negyed első percében újabb tapasztalatlan játékos malőrje vezetett Tennessee-pontokhoz. A hatmeccses rutinnal rendelkező és kilenc nappal a mérkőzés előtt igazolt punter, Will Brice kísérletét Donald Mitchell blokkolta meg a Bengals kapujának árnyékában és a játékszer safety-t érően szállt ki a célterületről. 16-7! A free kick után megkapott labdával ugyan csupán egy first downra volt képes McNair és különítménye, de Al Del Greco távoli, 50 yardos mezőnygóljával már 19-7-es előnyre tettek szert a Titánok! Jeff Blake nagyon igyekezett, hogy meccsben tartsa a Bengáli Tigriseket, és bár a kitervelt futásai nem csekély zavart okoztak az ellenfél soraiban (erre alapos videózás után számított is a csapat szakmai stábja), de átadásai jobb esetben pontatlanok voltak, rosszabb esetben pedig hazai védőket találtak. A Cincy ígéretes driveját az irányító második labdaeladása akasztotta meg. Dainon Sidney interceptionje után nem sok hiányzott, hogy a Tennessee rögvest visszaajándékozza a kezdeményezést, de Eddie George hatalmas szerencsére meg tudta kaparintani saját fumble-ját. A következő playben, mely harmadik kísérlet volt, Steve McNair feledtette csapattársa majdnem végzetes bakiját és a védőjét, a Fisher sérülése után beugró Rod Heathet, „megégető” Kevin Dyson kezeibe varázsolt 47 yardos átadással tetemessé hizlalta a hazaiak előnyét. 26-7!

Blake-éknek azonban még korai lett volna bedobni a törölközőt, és a Bengals soron következő támadásában előbb a Titans első védővonalán áttörő és 26 yardot futó fullback, Brian Milne, majd az irányító 22 yardos passzát megszelídítő Darnay Scott alakított nagyot. A drive 77 yardjából az utolsó 2 Ki-Jana Carternek jutott, aki Dillont pótolva megtalálta az utat a TD-hez és a hátrány lefaragásához. A hat pontos akció után a két pontos is sikerrel járt, s így az állás 26-15-re alakult. A félidőből hátralévő alig két perc alatt Tennessee bebiztosíthatta volna előnyét, de ehelyett szinte teljesen elherdálta. McNair és Thigpen ragyogó 31 yardos összjátéka ment veszendőbe, amikor Rod Heath szerelése nyomán az elkapó elejtette a disznóbőrt, amire a Bengals védője, Greg Myers csapott le. A Titans two-minute drillje helyett, a vendégek one-minute drilljét izgulhatták végig a Coliseum nézői. A félidő utolsó akciójában Jeff Blake viszont nem izgult, s öt különböző elkapónak passzolva a hazaiak gólvonaláig vezette csapattársait, hogy az i-re a pontot Tony McGee-nek löbbölt 3 yardos TD-passzával tegye fel. Bár a két pontos kísérlet ezúttal kimaradt, de a második negyed hajrájában reménytelenül leszakadni látszó Bengals újra látótávolságon belülre küzdötte magát és már csak 5 pontos hátrányban volt. 26-21!

A második félidő

A harmadik negyed elején tovább folytatta meccsfordító rohamát a Cincinnati és Jeff Blake megint rettenthetetlen scramblerként villogott. A QB két 10 yard fölötti futást vágott ki, az egyiket 3rd downnál, bár a találkozó későbbi fejleményei tükrében jobban tette volna, ha takarékoskodik erejével a szeptemberi kánikulában. Az akciót Willie Jackson 17 yardos touchdown-elkapása és majd a sikeres two-point conversion jóvoltából 8 ponttal zárta a vendég együttes és 29-26-os Bengals vezetésnél az ünneprontás már levegőben lógott.

Annál is inkább, mert a Dick LeBeau koordinálta Cincinnati védelem „bekeményített” és a negyedik negyed derekáig nem csupán zéró ponton tartotta McNairéket, de fontos turnovereket is kicsikartak. Eddie George másodjára már az ellenfélhez fumblizta a labdát, Steve McNair egyik passzkísérletét pedig a beugróként is tündöklő Rod Heath csípte el. A negyedik negyed első felében élni látszott a labdaszerzés kínálta lehetőségekkel a Bengals támadóegysége, amikor egy 13 yardos sprint után Jeff Blake a vádlijához kapott. Noha a vendégek irányítóját nem érte komolyabb sérülés, csupán görcsöt kapott, de képtelen volt folytatni a drive-ot. Az előszezon nagy részét holdoutja miatt kihagyó újonc, Akili Smith vonult be a pályára, de Bruce Coslet nem bízott benne annyira, hogy passzoltassa. Három handoff-futás kombóval a támadók nem tudtak first downt szerezni, így Doug Pelfrey kocogott be a pályára és 33 yardos löketével 26-32-re alakította az eredményt.

10 perc maradt még a találkozóból, de a Titans 10 yardot sem tudott megtenni következő próbálkozása alkalmával. Ez még nem lett volna baj, ha nem veszítik el a megint labdát. A McNairt sackelő Takeo Spikes nem csupán a játékszertől választotta el az irányítót, de gyorsan eszmélve meg is kaparintotta a disznóbőrt. Az ifjú Titánt második labdaeladása után másodszor illette füttykoncerttel a Coliseum a győzelmet korábban szinte elkönyvelő közönsége, a Bengals pedig az ellenfél 26-osánál addigi legjobb mezőnypozíciójához jutott. A vendég támadóegységgel a pályára visszabicegő Blake megkísérelt elsőre TD-passzt adni Scottnak, de nyomban kiderült, hogy elkínzott lábai már nem engedelmeskednek. Két play erejéig megint Akili Smith jött be, de feladata ezúttal sem volt más, minthogy futója kezébe nyomja a lasztit. A first down újra nem jött össze, s így a Cincy az előzőnél is nagyobb lehetőséget puskázott el kezdőirányítója váratlan kidőlése és cseréje tapasztalatlansága miatt. A „kötelező” mezőnygólt Pelfrey azért belőtte, s így nyolc minutummal a vége előtt már 35-26-ra vezetett a Bengals.

A pályáról fumble-ja után korábban lefütyült Steve McNair bizonyítási vágytól hajtva vezette újra csatába a Titans-t. Dysonnak adott 20 yardos passza mellett még fontosabb volt az a 4 yardos futása, amivel 4. és 1-nél adott új lehetőséget csapatának. Végül George-nak adott apró passza hozta meg a pontokat, amikor a futó a rövid átadást 17 yardos futással megfejelve elérte a rivális célterületét. Négy és fél perc maradt, 33-35-nél pedig a Cincinnati előnyéből már csak két pont.

A Blake kidőlése miatt kényes helyzetbe került Coslet váratlan húzással Akili Smith helyett a szintén újonc Scott Covingtont küldte hadba a Bengals soros, és minden bizonnyal kulcsfontosságú támadósorozatára. A döntést a főedző később azzal indokolta, hogy Covington Smith-szel ellentétben végigcsinálta a felkészülést, s ezért az adott pillanatban jobban bízott benne, bár a kérdés az, hogy akkor korábban is miért nem őt cserélte be. Hogy a meghatározó drive three-and-outba fulladt az nem is elsősorban Covingtonon múlt. Az irányító előbb motionbe küldte egyik elkapóját, Darnay Scottot, majd az ellenkező irányba futó Corey Dillonnak adta a játékszert. A futócsillag 34 yardot sprintelt, ám a nagy játékot annulálta, hogy a fullback, Brian Milne bemozdult a snap előtt. A balszerencsés mozzanat döntőnek bizonyult és a first downt elérni nem tudó Bengals kénytelen volt visszapuntolni a labdát a győzelemre ácsingózó Titans-nak és irányítójának.

A két és fél perce maradt Steve McNairnek, hogy győzelemmel felérő mezőnygólig vezesse a hazaiakat, s szerencséjére az alaphangot kiválóan megadta Yancy Thigpen 21 yardos punt returnje, mely a felezővonalig vitte a Titánokat. A higgadt McNair jól tudva, hogy az előnyös mezőnypozíció birtokában nem kell nagyot játszania, csak a labdát megbecsülve hozni azt a 20-30 yardot, amivel sikeres field goalhoz szükséges távolságba juthatnak, kiosztott három rövid passzt, kétszer pedig pár yardot maga szerzett. Másodpercek maradtak hátra, amikor Al Del Greco a hazai drukkerek hatalmas ovációja közepette 33 yardról a kapuvasak közé küldte a labdát, s ezzel 36-35-re fordította az állást. Az eredmény, noha Akili Smith-nek még alkalma nyílt a félpályáról egy Hail Mary passzt útjára indítani, nem változott, s így a Tennessee Titans drámai körülmények között kivívott diadallal avathatta fel új otthonát. A franchise Tennessee Titans néven játszott első találkozóján elért sikerben oroszlánrész jutott az egyéni csúcsot jelentő 341 yardot passzoló és 3 TD-t jegyző Steve McNairnek. Az irányító heroikus helytállását még jobban kiemelte, hogy a második labdaeladásánál kisebb sérülést szenvedett, amellyel megbirkózva ugyan még győzelemre vezette csapatát, de amelynek súlyosbodása miatt a következő öt fordulót kihagyni kényszerült. A folytatás azonban már újabb történet lapjaira tartozik.

folyt. köv.

Dorkó Szabolcs (Szabler)