Izgalmas Cards meccsek a 80-as évekből

A St. Louis Cardinals a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején

Noha köztudottan a legrégebbi múltra visszatekintő csapata a ligának, az Arizona Cardinalst eddig mégis elkerülték az emlékezetes diadalok. A Chicagoban kivívott 1947-es NFL bajnoki cím, majd a következő év döntős részvételét követően az 1970-es évek derekáig kellett várni az újabb kiugró, igaz kérészéletűnek bizonyuló sikerekre az akkor már St. Louisban játszó csapat szurkolóinak. 1974-ben és 1975-ben a Cardinals a San Diego State korábbi és a San Diego Chargers leendő legendás mesterének, Don Coryellnek irányításával elhódította az NFC Keleti csoportjának elsőségét. A gárda azonban végül mindkét playoff összecsapását elbukta, és az 1976-es idény eseményei már előrevetítették szerencséjének újabb hanyatlását.

A csoportelsőségért a Dallas Cowboys-szal és a Washington Redskins-szel végig kiélezett küzdelmet folytató Cardinals november végén, öt napon belül mindkét riválisától vitatott körülmények között szenvedett vereséget. A Washington elleni, 16-10-es eredménnyel záruló találkozón a játékvezetők egy mérkőzésfordító TD-t érvénytelenítettek szabálytalanság miatt. A Cowboys elleni, hálaadás napi rangadón viszont néma maradt a bírók sípja, amikor a győztes TD elkapására pályázó tight endet, J. V. Caint ellökték a célterületen belül. A 19-14-es újabb kudarcot követő két meccsét ugyan megnyerte a Cards, de így is a liga modernkori történetének első olyan csapata lett, mely 10 alapszakaszbeli győzelem dacára sem jutott be a rájátszásba. 1977-ben csalódást keltő 7-7-es mérleggel zárt a St. Louis. Különösen szégyenletes volt az utolsó játéknapon a Tampa Bay Buccaneerstől elszenvedett vereség, mely a floridai csapat történetének (26 kudarc utáni) második diadala volt, és az első, amit hazai pályán aratott. A kudarcos szezon után Coryell San Diegoba távozott. Helyét az Oklahoma Sooners egykori edzőlegendája, igaz az edzősködéssel már 15 éve felhagyó, Bud Wilkinson vette át.

A Wilkinson-éra egy csapnivalónak bizonyuló drafttal vette kezdetét. Az 1978-as draft 15. pickjével a Cardinals az Arkansas Razorbacks All-American rúgóját, Steve Little-t választotta (ezzel ő pozíciójának második legelőkelőbb helyen választott játékosa), aki végül olyan gyenge teljesítményt nyújtott, hogy 1980-ra kikerült a csapatból. Az már Little személyes balsorsához tartozik, hogy nem sokkal ezt követően testét véglegesen megnyomorító autóbalesetet szenvedett. A St. Louis Cardinals életét azonban ennél nyomasztóbb tragédiaként árnyalta be remek tight endjének, J. V. Cainnek halála, aki az 1979-es idényt megelőző edzőtáborban lett végzetes szívroham áldozata. Akármi is lehetett az oka, (megkérdőjelezhető személyi változások és draftok, egy előre nem látható tragédia és annak lelki hatásai, vagy egyszerűen csak a rossz edzői munka) Bud Wilkinson ténykedése csalódás keltő eredményt hozott. 1978-at nyolc vereséggel kezdte a Cardinals, és végül 1979-ben 3-10-es szezonkezdet után Bill Bidwill tulajdonos kirúgta Wilkinsont.

1980-ban a csapat támadófalát 1973 és 1978 között trenírozó és kiváló pedagógus hírében álló Jim Hanifan lett a St. Louis főedzője. Az évtized első éveiben egyenletesen javult a Cardinals teljesítménye. Az 1980-as 5-11 után egy 7-9-es szezon következett, 1982-ben pedig az éppen hogy pozitív, 5-4-es mutató, a játékosok sztrájkja miatt megrövidült idényben már rájátszást ért. Noha 1975 óta első playoff mérkőzésén a Cards simán kikapott Green Bayben, de reményt keltő volt, hogy 1983-ban, egy erős finist követően, újra pozitív évet (8-7-1) zárt Hanifan csapata. Az eredményesség záloga leginkább az ütőképes támadójáték volt. Futásban az 1979-ben draftolt Ottis Anderson vitte a prímet. Anderson már első évében 1605 futott yardot könyvelhetett el, és ezzel méltán érdemelte ki az Év Újoncának járó címet. Karrierje első 6 idényében ötször jutott 1000 yard fölé, és az egyetlen kivételt csupán a sztrájk miatt rövidebbre szabott 1982-as év jelentette. 1979-ben és 1980-ban Pro Bowl résztvevő volt.

A támadóegység igazi motorja mégsem Ottis Anderson volt, hanem a korszak egyik legkiválóbb irányító-elkapó kombója, Neil Lomax és Roy Green. Neil Lomax a Portland State University-n töltött évei alatt (1977-1980) az egyetemi futball történetének egyik legponterősebb passzoló irányítójának bizonyult. A „Run and Shoot” offense-t forradalmasító Mouse Davis szárnyai alatt (aki tavalyelőtt OC-ként visszatért hajdani sikerei színhelyére) brillírozó QB egy időben több mint kilencven NCAA Division I-AA rekordot tudhatott magáénak. Legemlékezetesebb teljesítményét utolsó egyetemi évében, 1980-ban egy Delaware State elleni hazai mérkőzésen nyújtotta. A Portland State Vikings 105-0-s, (!!!) megalázó vereséget mért a Darazsakra. Lomax a második félidőben már nem is lépett pályára, de az elsőben 8 TD-passzt adott, ebből 7-et egy negyed leforgása alatt. (!!!) Az impresszív mutatókkal büszkélkedő Neil Lomax az 1981-es Senior Bowlon is remekelt, amiért a mérkőzés legjobbjának választották. Mindezek dacára, nyilván annak köszönhetően, hogy kisebb egyetemről érkezett, nem kapkodtak utána a drafton, és így annak második körében szerezhette meg a kiváló Jim Hart utódát kereső St. Louis Cardinals. Lomax már 1981-ben 7 mérkőzésen kezdett, és noha lényegesen több INT-t dobott, mint TD-t, Hanifan látott benne annyi fantáziát, hogy a következő szezonra őt tegye meg kezdőnek. A fiatal irányító mutatói folyamatosan javultak és 1984-ben karrierje legkiemelkedőbb teljesítményével rukkolt elő. Egyetemi rekordjait idéző 4614 passzolt yardját abban az évben csupán az egyedülálló Dan Marino tudta túlszárnyalni máig legendás, 5084 yardos produkciójával. 28 TD mellett 16 INT állt a neve mellett és pályafutása legjobb QB-ratingjét (92.5) mutathatta fel. Természetes volt, hogy Lomax meghívást kapott a Pro Bowlra.

A legjobbak év végi gálameccséről nem hiányozhatott Lomax kedvenc elkapója, Roy Green sem. Green, irányítójához hasonlóan, viszonylag „névtelen” egyetemről az arkansasi Henderson State Universityről érkezett, ahol defensive backet játszott és visszahordásokban jeleskedett. Kezdetben a Cardinalsnál is ezt csinálta, de 1981-től kezdett elkapóként is szerepet kapni, és abban az idényben 708 yardot szerzett csupán 33 elkapásból. Nem meglepő, hogy a következő évtől a gárda első számú WR-e és támadófegyvere lett. 1983-ban, majd 1984-ben is Pro Bowler volt. 1984-ben gyűjtött 1555 elkapott yardja akkoriban minden idők harmadik legjobb elkapó teljesítményének számított.

A Lomax-Green-Anderson vezette támadósor teljesítményével a védelemé nem vetekedhetett. Igaz a védők között is akadt egy „trió” mely 1983-ban azért egyedülálló dolgot vitt véghez. Ekkor a két defensive end Curtis Greer és Al Baker, valamint a tackle, David Galloway egyenként 16, 13, illetve 12 sacket könyvelhetett el. A liga legtöbbet sackelő csapata ettől még nem rendelkezett a legjobb védelemmel, mert engedélyezett pontok tekintetében így sem kerültek a legjobb 15 közé. A defensive line tagjai mellett feltétlenül ki kell még emelni a Pro Bowlba választott, 9 és fél sacket jegyző linebackert, E. J. Juniort és a legtöbb interceptiont lehalászó DB-t, Lionel Washingtont.

Drámai végjáték a rájátszásért

Az 1970-es évek közepének Coryell által edzett csapatát nevezték először kiélezett meccsei miatt „Cardiac Cards”-nak, de 1984-ben Hanifan tanítványai sem fukarkodtak az izgalmas finisekkel. A Colts, a Redskins és az Eagles ellen kivívott 1, 2 illetve 1 pont különbségű győzelmeket Neil O’Donoghue utolsó másodpercekben értékesített mezőnygóljai fordították a St. Louis javára. Az ír származású rúgónak volt mit kijavítania korábbi baklövései miatt. Az előző idényben a New York Giants-szel szembeni hétfő esti rangadó hosszabbításában három mezőnygólt hibázott, így az eredmény arcpirító 20-20 maradt. Az 1984-es szezon nyitófordulójában pedig egy 45 yardos field goal mellett egy extra pontot is kihagyott, s így a Cards 23-24-es vereséget szenvedett a Packerstől.

Az első fordulós vereséget követően hullámzott a Cardinals teljesítménye. Két győzelmet két újabb fiaskó követett. Október azonban a St. Louis hónapja volt. A csapat mind a négy mérkőzését megnyerte és különösen értékesek voltak a csoportbeli riválisok a Cowboys, a Redskins és az Eagles ellen kiharcolt sikerek. Azonban a hullámhegyet újabb hullámvölgy követte, és három sorozatos novemberi kudarc azt jelentette, hogy a Cardsnak minden hátralévő meccsét meg kellett nyernie, ha életben akarta tartani rájátszáshoz fűződő reményeit. Az Eagles ellen O’Donoghue mezőnygólja hozott 17-16-os győzelmet, majd a New England Patriotsot lényegesen magabiztosabban, 33-10 verte meg a St. Louis. A Giants elleni, utolsó előtti fordulóban Neil Lomax 300 passzolt yarddal és 3 TD-passzal vezette 31-21-es sikerre csapatát, és az újabb győzelem révén eldőlt, hogy az alapszakasz utolsó játéknapján megrendezésre kerülő Redkins-Cardinals rangadó a csoportelsőségről fog dönteni. A Washington még vereséggel is továbbjutott volna „wild card” helyen, míg a St. Louis számára egy kudarc a kiesést jelentette.

A Joe Gibbs által edzett Washington Redskins az évtized egyik meghatározó csapata volt, mely 1982-ben Super Bowlt nyert, és 1983-ban is eljutott a nagydöntőig. Joe Theismann és Art Monk legalább annyira eredményes irányító-elkapó duó volt, mint a Lomax-Green páros. John Riggins ugyan már túljutni látszott karrierje zenitjén, de 1200-nál több futott yardjával és 14 TD-jével újra a Redskins-támadógépezet motorjának bizonyult. Produkcióját nagyban segítette a csapat kiemelkedő támadófalának (the Hogs) pazar munkája. Joe Jacoby és Russ Grimm sorozatban másodszor került be a Pro Bowlba. A falat erősítette az a Jeff Bostic is, akinek bátyja, Joe a Cardinals guardja volt. A védelemben a D-line a Cardinalséhoz hasonlóan jó nevekből állt (Charles Mann, Dexter Manley, Darryl Grant és Dave Butz), a linebacker sort erősítő Monte Coleman pass rushban és passz elleni védekezésben egyaránt eredményesen játszott, a secondaryben pedig Darrell Green illusztris pályája során első Pro Bowl fellépésére készülhetett.

A washingtoni RFK Stadiumban 1984. december 16-án megrendezett találkozót a hazaiak nem úgy kezdték, mintha kisebb lenne számukra a tét, mint a túléléséért küzdő Cardinalsnak. Art Monkot ráadásul egy személyes tényező is motiválta, hogy tudása legjavát adja. A remek wide receivernek csupán hét elkapás hiányzott, hogy megdöntse Charley Hennigan 20 éve fennálló, egy szezonban elért, 101 elkapásos rekordját. (Hennigen annak idején az AFL-ben versengő Houston Oilers játékosa volt.) Monk hamar elkezdte elkapásai gyarapítását és az első negyed egyetlen pontjait a Redskins szerezte Theismann Monknak adott 23 yardos TD-passza jóvoltából. Az 1982-es idény MVP-je, Mark Moseley kihagyta a jutalompontot, így az eredmény 6-0 maradt a hazai csapat javára. Az erős washingtoni kezdésre a Cards nem tudott válaszolni. Ottis Anderson futásait és, kiváló pass rush-sal, a máskülönben ütőképes passzjátékot is megfogta a Redskins védelme, majd egy turnovert követően megint Theismannék kezébe került a labda. Theismann újra Monkot kereste és találta meg a célterületen belül egy 12 yardos átadással, 13-0-ra alakítva a találkozó állását. A második 15 perc derekán aztán végre mozgásba lendülni látszott a St. Louis támadógépezete. Anderson inkább elkapásokkal, mint futásokkal vitte előre csapatát, míg irányítója, Neil Lomax végül futott touchdownnal faragott a vendégek hátrányából. 13-7! A találkozó egyetlen, futójátékos által elért futott TD-jével növelte újra előnyét a megállíthatatlannak tűnő fővárosi offense. Az egész mérkőzés folyamán minden egyes yardért óriásit küzdő Riggins 5 yardról vitte be a disznóbőrt az ellenfél endzonejába. 20-7. Már-már úgy tűnt, hogy nem esik több pont az első félidőben, amikor a washingtoniak blokkolták Carl Birdsong puntját. Noha a labdaszerzést nem sikerült touchdownra váltani, a befejezés előtt Moseley 21 yardos mezőnygóljával kényelmesnek tűnő, 23-7-es vezetésre tett szert a hazai csapat.

A második félidőt a Cardinals kezdhette, de a jól induló támadássorozat végül csupán egy 30 yardos O’Donoghue mezőnygólt eredményezett. 23-10. A Redskins második félidőben vezetett első akciója hamar kudarcba fulladt, így három és fél perc elteltével újra a Neil Lomax vezette St. Louis-i offense lendülhetett támadásba. Az irányító ezúttal nem aprózta el a drive-ot, és Roy Greennel karöltve az egész mérkőzés legnagyobb játékát produkálta. A gyors elkapó rövid postot futva belépett a linebackerek középső zónájába, és Lomax olyan remek ütemben passzolta neki a labdát, hogy meg sem kellett szakítania mozgását, úgy futhatott majdnem 50 yardot a célterületig. A többi elkapó, olyan kiválóan lekötötte a defensive back-eket, hogy Greent senki nem tudta feltartóztatni vágtájában, és amikor elért az endzone-ba még mindig az egyik linebacker, Mel Kaufmann volt hozzá a legközelebb. Jó pár lépéssel lemaradva. A 75 yardos TD után már csupán 23-17 a Redskinsnek!

A momentum egyértelműen a vendégek oldalára lendült, így Theismannéknak pontokat kellett szerezniük, ha fel akarták tartóztatni a megtáltosodott ellenfelüket. Art Monk 36 yardos játéka nagyot lökött a washingtoni alakulat szekerén, és mivel ez volt a WR 102. elkapása az idényben, egyben rekorddöntő catchnek is bizonyult. A Cardinals defense végül megakasztotta a hazai drive-ot, és Moseley újabb, ezúttal 37 yardos mezőnygóljával 26-17-re módosult az eredmény. Az utolsó negyed első támadósorozatának végén erre még csak mezőnygóllal tudtak válaszolni Lomaxék (26-20), de a finis közeledtével a kiváló St. Louis-i pass rush, mely 6 sacket könyvelhetett el a találkozón, újabb puntra kényszerítette a Rézbőrűeket. Neil Lomax ezúttal nem érte be három ponttal, és mi mással is fejezhette volna be a Cardinals drive-ját, mint egy Roy Greennek adott újabb touchdown-passzal. A washingtoni célterület jobb oldala felé corner route-ot futó Green legalább 2-3 lépést vert rá a legközelebbi őrzőjére, az amúgy hipergyors, de ezúttal kicselezett másik Greenre, Darrellre. A Cardinals elkapója végül 8 catch-csel és 196 yarddal zárta a rangadót, de mindennél fontosabb volt, hogy második TD-jével a vendégek, a mérkőzés folyamán először, átvették a vezetést. 26-27! Már csupán percek maradtak a találkozóból.

Ezek a percek a Washington számára elegendőnek bizonyultak, hogy legalább mezőnygól-távolságba jussanak. A támadósorozat kulcsmomentumai Monk újabb fontos, 3. és „hosszú”-nál lehalászott labdája, valamint a vendégek linebackerének, E. J. Juniornak „roughing the passer” szabálytalansága voltak. Az utóbbi mozzanat kapcsán a jó emlékezőtehetséggel megáldott (vagy megvert) Cardinals-drukkerek máig égbekiáltó játékvezetői hibát, olykor csalást emlegetnek. Noha a vendégvédelem végül megálljt tudott parancsolni Riggins futásainak, de közben Hanifan valamennyi időkérését felhasználta. A two-minute warning után Moseley harmadik sikeres mezőnygóljával visszavette az előnyt a Redskins. 29-27! A vendégtámadóknak alig másfél percük maradt, hogy kicsikarják a győzelmet és a rájátszásba kerülést. A hazai csapat természetesen preventív védekezéssel igyekezett elejét venni bármiféle nagy játéknak, ami mezőnygól-távolságba röpítheti a Cardinalst. Lomax azonban öt kísérletből négy sikeres, bár rövid passzal a Washington 39-eséig vezette a támadóegységet. 32 másodperc maradt a lefújásig. Harmadik és kilencnél az irányító Danny Pittmannek passzolta a labdát. A ritkán használt elkapót azonban a ’Skins linebackere, Rich Milot földre vitte a 33 yardosnál, mielőtt kiléphetett volna az oldalvonalon túlra. Nem volt több időkérése a St. Louisnak és az óra ketyegett! Mivel negyedik kísérlet következett Lomax sem állíthatta meg az órát azzal, hogy földhöz vágja a labdát. A field goal-team rohant a pályára. O’Donoghue-nak ugyan sikerült időben elrúgni a labdát, de sietve elvégzett 50 yardos kísérlete, sem irányzékát, sem erejét tekintve nem volt jó. A végeredmény 29-27 maradt! Az NFC Keleti csoportját a Washington Redskins nyerte. Noha az utolsó fordulóban a Cowboys és a Giants is vereséget szenvedett, így a Cardinalshoz hasonlóan 9-7-es mérleggel fejezte be az alapszakaszt, de az egymás elleni eredmények összevetésével megállapított sorrend a New York Giantsnak kedvezett, így Bill Parcells csapata lépett tovább „wild card” résztvevőként a playoffba. A postseasonról lemaradt St. Louis Cardinals szurkolóit nem vigasztalta, hogy két hét múlva a rivális Redskins és Giants is korai búcsúra kényszerült.

Rendkívüli comebackek és újabb drámai végjáték

A Cardinals 1984-es szereplése a kiábrándító végjáték dacára is reménykeltő volt. Azonban, noha két győzelemmel kezdtek, az 1985-as év messze alulmúlta a várakozásokat. A csapat csupán öt győzelmet aratott és ezzel, egyébként rendkívül erős, csoportjának utolsó helyén végzett. A fiaskó Jim Hanifan állásába került. Utódja Gene Stallings lett, aki 14 éven keresztül volt Tom Landry asszisztense a Dallas Cowboysnál. Stallings első szezonjával kapcsolatban lehetett mondani, hogy az átállás jegyében telik, a legtöbben mégis nyilván többre számítottak, mint csupán 4 siker és az előző év sereghajtó produkciójának megismétlése. Különösen az 1984-ben még sziporkázó támadójáték esett vissza drámaian. Ponttermelését tekintve a St. Louis Cardinals offense 1986-ban ligautolsó lett. Ennek két legfőbb oka az egyre több sérüléssel bajlódó Ottis Anderson formájának hanyatlása (akit még az idény során a Giantshez cseréltek), valamint a Lomax-Green páros eredményességének ugyancsak jelentős visszaesése volt.

A két szűk esztendő eredménytelensége nyomán a St. Louis-i közönség érdeklődése a Cardinals mérkőzései iránt (amely a korábbi szűk esztendők miatt eleve alacsony volt) még inkább megcsappant. A város sem mutatott hajlandóságot arra, hogy részt vállaljon a rohamosan avuló Busch Stadium felújításában, így terjedni kezdett a szóbeszéd, hogy a tulajdonos Bill Bidwill a franchise átköltöztetését fontolgatja. (Phoenix, Baltimore és Jacksonville neve merült fel.) A baljós előjelek ellenére a Cards 1987-ben nem mindennapi rajtot vett a Dallas Cowboys ellen. A negyedik negyed two-minute warningjáig a vendég dallasiak 13-3-ra vezettek. Az utolsó két perc első játékában az addig már 50 yardos drive-ot Neil Lomax egy Roy Greennek adott 16 yardos TD-passzal fejelte meg, és ezzel 13-10-re faragta a hátrányt. A sikeres on-side kick után megint a hazaiak vezethettek támadást. Lomax előbb egy 25 yardos átadással találta meg az elkapásokban is kiváló futót, Stump Mitchellt, majd 22 yardról megint Greennek adott touchdown-passzt. 65 másodperc alatt fordította meg az állást a hazai gárda 17-13-ra. És a pontgyártás még nem ért véget. A következő Cowboys-támadásnál az irányító, Danny White fumble-t vétett és Earl Ferrell 19 yardos TD-futása végleg bebiztosította a 24-13-as arányú Cardinals-győzelmet. Hatalmas fordulat két perc leforgása alatt!

Valószínűleg az újabb, de ezúttal rövidebb játékossztrájk (és a replacement playerek kényszerű bevetése) akasztotta meg a St. Louis Cardinals korai lendületét, de hét forduló elteltével megint kiábrándító (2-5-ös) mérleggel állt a csapat. A nyolcadik játéknap összecsapása a 4-3-es mérleggel még playoffra aspiráló Tampa Bay Buccaneers ellen nem sok jót ígért. A Busch Stadiumba csak alig több mint 20000 drukker látogatott ki, és ezek zöme is haragosan rázta öklét a halálos telefonos fenyegetés miatt rendőri őrizet alatt álló csapattulajdonos, Bill Bidwill felé.

A Buccaneers pedig önmagában nem tűnt félelmetesen legyőzhetetlen ellenfélnek. A floridai csapat az 1970-es és 1980-as évek fordulójának rövid fellángolását követően mélypontra süllyedt, és két 2-14-es szezon után a Giants és az Alabama Crimson Tide korábbi mesterétől, Ray Perkinstől várták a megváltást. A Kalózok rosteréből három újonc érdemel említést. Az ígéretes elkapó Mark Carrier és a linebacker Winston Moss (aki ma már a Packers edzői stábját erősíti) mellett a legnagyobb név az 1986-os Heisman Trophy győztese és 1987-es draft 1/1-es választottja Vinny Testaverde volt. Azonban Testaverde megszerzése dacára az idény 8. fordulójában a Tampa kezdőirányítója még a sokat megélt veteránnak számító Steve DeBerg volt. DeBerg a 49ers irányítója volt Montana, a Broncosé Elway érkezéséig, majd miután 1984-ben a Bucshoz került előbb Steve Young, majd Testaverde cseréjeként számoltak vele. Az 1987-es szezon rajtjánál nyilván csak azért kezdhetett, mert Perkins még vonakodott attól, hogy újoncát bevesse a mélyvízbe. Két héttel a Cardinals elleni derbi előtt a Tampa 12 pontos előnyt tapsolt el az utolsó hat percben a Chicago Bears ellenében, egy hétre rá pedig majdnem kikapott Green Bayben is 23-3-as negyedik negyedbeli vezetésről, így az izgalmas finis már-már garantálható volt.

November 8-án megrendezett St. Louis Cardinals-Tampa Bay Buccaneers összecsapás azonban úgy indult, hogy mindennek volt mondható csak éppen izgalmasnak nem. Különösen a megkeseredett hazai publikumnak. Steve DeBerg az első félidőben két TD-passzt adott (Mark Carriernek és Gerald Carternek), amire a hazaiak csak Jim Gallery 31 yardos mezőnygóljával tudtak válaszolni. A nagyszünetben 14-3-ra vezetett a Buccaneers. A harmadik negyedben lendületben maradtak a Kalózok. A vendégek running backje, Jeff Smith előbb egy 34 yardos elkapás végén, majd 3 yardos futással szerzett touchdownt, 28-3-ra hizlalva a már-már behozhatatlannak tűnő előnyt. Az utolsó 15 percre ezzel az eredménnyel fordultak a csapatok és 14 perc 20 másodperccel vége előtt a Bucs 43-asánál 4. és 2-vel jöhetett a Cardinals. A hazai támadók rövid, biztos akció helyett kockáztattak…és nyertek. A váratlan játékhívásnak 40 yardos passz lett az eredménye, amellyel Neil Lomax fürge futóját, Stump Mitchellt találta meg. A következő playben a UPI által az év újoncának választott tight end, Robert Awalt kapta Lomax TD-t érő átadását és alakította 28-10-re az eredményt. A további felzárkózásból azonban a védelemnek is ki kellett vennie a részét. Egy perccel Awalt TD-je után a Tampa RB-je, James Wilder kiejtette a labdát és a Cards linebackere, Niko Noga 24 yardos fumble returnje után már csak 11 pont volt a St. Louis hátránya.

A hazai defense lelkesedése a turnover kiharcolása után sem lankadt, és miután a következő tampai akció hamar hamvába holt, kedvező mezőnypozícióban kapta a labdát a St. Louis támadóalakulata. A megtáltosodott Lomaxéknek 5 játék is elegendőnek bizonyult, hogy megtalálják az ellenfél célterületét. A quarterback annak a J. T. Smithnek adott 11 yardos TD-passzt, aki Roy Green formaingadozása idején nemcsak a csapat elsőszámú elkapójává lépett elő, de 1987-ben az egész liga legproduktívabb wide receivere volt. 8 perc 18 másodperccel a vége előtt 4 pontosra olvadt a Buccaneers előnye. 28-24! A Kalózok támadósorozata megint nem jutott túl a felezővonalnál, de a puntot követően a szárnyaló hazaiaknak 80 yardot kellett megtenniük az eredményt megfordító pontokért. A Cards, ezúttal 8 playből felépített, driveját most is Smith koronázta meg egy 17 yardos TD-elkapással, és az elképzelhetetlen bekövetkezett: az utolsó negyed kezdetén meglévő, 25 pontos hátrányból fordítva a St. Louis Cardinals 31-28-ra vezetett. A heroikus visszakapaszkodás egyetlen szépséghibája az volt, hogy túl gyorsan történt, és a Tampának, mely a korábbi fordulókban is elbaltázott tetemes előnyöket, de ekkorát azért mégsem, maradt két perce, hogy mentse a menthetőt. 1 perc 51 másodperccel a vége előtt Steve DeBerg saját 8 yardos vonalukról indította a Kalózok meccsmentő riposztját, és a jól megkoreografált 2-minute drill után, mely 66 yardot hozott, a vendégeknek lehetősége volt arra, hogy egy sikeres mezőnygóllal kiharcolják az egyenlítést és a hosszabbítást. A Busch Stadium közönsége lélegzetét visszafojtva figyelte, ahogy a nigériai származású Donald Igwebuike 53 yardos távolságból elvégzett rúgása után a labda a kapu keresztvasáról visszapattant a gyepre! Maradt a 31-28-as Cardinals győzelem, ami ugyan nem a valaha volt legnagyobb comeback (félidei állásról) az NFL alapszakaszának történetében, de a 13 perc alatt ledolgozott 25 pontos deficit rekordnak számít.

Az elképesztő összecsapás, a lelki tényezőket figyelembe véve, magától értetődően küldte ellentétes utakra a résztvevőket. A Tampa Bay Buccaneers a kudarc után további hét vereséget szenvedett és csapnivaló, 4-11-es mérleggel zárta 1987-es idényét. A Cardinals ezzel szemben rendkívüli formát mutatva három további idegenbeli találkozót nyert, és 1987. december 13-án utolsónak bizonyuló St. Louis-i mérkőzésén legyőzte a csoportrivális New York Giantset. Szinte hihetetlennek tűnt a 2-5-ös rajt után, de az alapszakasz utolsó játéknapjára 7-7-es mutatóval forduló Cardsnak még maradt esélye a rájátszásra. Ehhez idegenben le kellett győzniük a másik csoportrivális, Dallas Cowboyst, és bízniuk abban, hogy ősellenfelük, a Washington Redskins is legyőzi az ugyancsak playoffra ácsingózó Minnesota Vikingsot. A Redskins már szombaton pályára lépett a minneapolisi Metrodomeban, és a negyedik negyedben 24-14-es hátrányból egyenlítve kiharcolta a hosszabbítást, amiben Ali Haji-Sheikh mezőnygóljával végül maga javára fordította a meccset. A vasárnapi dallasi rangadóra úgy futhattak ki a St. Louis játékosai, hogy sorsuk már saját kezükben volt. Tom Landry fiai azonban a nyitófordulóbeli találkozó miatt revansra áhítoztak, és az előző fordulóban egy váratlan győzelemmel már kisiklatták a Los Angeles Rams idényét. A december 27-én megrendezett összecsapáson hiába jutott mind Roy Green, mind J. T. Smith 100 yard fölé, a vörös zónába rendre meghiúsultak a vendégek próbálkozásai. Míg a Cards kénytelen volt beérni mezőnygólokkal, addig a Dallas legnagyobb sztárja, a korábbi Heisman Trophy győztes Herschel Walker 137 futott yarddal és 2 futott touchdownnal vezette győzelem felé a hazaiakat. 5 perccel a vége előtt egy újabb Al Del Greco mezőnygól révén ugyan 21-16-tal 5 pontosra faragta a hátrányát a St. Louis, de ezúttal már nem volt comeback és nem volt feltámadás.

A Cardinals utolsó idénye a „Nyugat kapujának” nevezett városban megint a rájátszás küszöbén ért véget. William Bidwill, aki 1960-ban Chicagóból hozta a klubot St. Louisba, innen valóban nyugat felé vette az irányt, mivel választása az arizonai Phoenix városára esett. 1988. március 15-én a liga tulajdonosai, bár némileg vonakodva, de majdnem egybehangzó szavazással elfogadták tulajdonostársuk döntését. A tulajdonosnak, játékosoknak, edzőknek és szurkolóknak tíz évet kellett várniuk, amíg a Cardinals végre be tudta küzdeni magát a playoffba, újabb tíz év múltán viszont már egészen a Super Bowlig menetelt a csapat. A február 1-i döntő kérdése lesz, hogy megnyerik-e a trófeát már most, vagy esetleg újabb tíz év telik el, amíg megteszik a következő nagy lépést.

Dorkó Szabolcs (Szabler)