Jack Kemp - A Múlt Mágusai 9. rész

Jack Kemp portréjának megrajzolásához az aktualitást az egykori irányító közelmúltbeli elhunyta adja. Adhatná az is, hogy a kezdetben az NFL-lel konkuráló, majd utóbb vele összeboruló American Football League idén ünnepli 50. születésnapját, és a rivális ligáról, annak kiválóságairól szóló emlékezéseknek, múltidézésnek se szeri, se száma. Azonban méltatlan lenne Kemp emlékével szemben, ha nem mutatnánk rá, hogy tartalmas élettörténete akármilyen konkrét alkalomtól függetlenül érdemes az áttekintésre.

Korai álmok és kijózanodás

Jack Francis Kemp Los Angeles-i, középosztálybeli, hívő keresztény családból származott. A család fő megélhetési forrása az édesapa szállítási vállalkozása volt, ahol bátyjaival együtt Jack is sokat dolgozott. A fiú emellett a tanulást sem hanyagolta el és előszeretettel forgatott történelmi és filozófiai munkákat. Középiskolai tanulmányai után egy kis helyi egyetemre, az Occidental College-re jelentkezett. (Két évig az Oxy hallgatója volt a jelenlegi elnök, Barack Obama is.) Választásában szerepet játszott, hogy túl kistermetűnek tartotta magát ahhoz, hogy Dél-Kalifornia két legnívósabb egyetemi futballcsapatának, a USC Trojans vagy a UCLA Bruins színeiben játszhasson, de az is, hogy az Occidental College programjában profi futballban használatos formációkat és játékokat alkalmaztak. A hivatásos karrierről álmodozó Kemp (aki emellett kitűnő gerelyhajító volt) több poszton is megfordult, mielőtt irányító lett. Rövidlátását és fizikai fogyatékosságait elszántsággal és szorgalommal ellensúlyozta. Egykori szobatársa, az NFL-ben edzőként bizonyító Jim Mora úgy emlékezett rá, mint aki minden nap az iskola kezdetleges edzőtermének súlyzóit gyűrte, bizonyítani akarva, hogy ha keményen dolgozik, valóban profi irányító lehet. (Mora mellett Kemp szobatársa volt még Ron Botchan, aki később csapattársa lett a Chargers-nél és végül kiváló játékvezetőként szerepelt az NFL-ben.) Jack Kemp az egyetem Tigriseit irányítva érte el első szerény sikereit. Bár kezdőjátékosként két ellentmondásos idényt produkált (6-2-es és 3-6-os győzelmi mutatókkal), de egy ízben bekerült a Little All-America csapatba és passzolt yardokban vezette a kisebb egyetemek irányítóinak rangsorát.

1957-ben végzett az Oxy-ban, de az NFL draft 17. köréig kellett várnia, hogy elkeljen. A Detroit Lions adott neki sanszot, de mivel nem láttak túl sok potenciált benne, még a szezon kezdete előtt megváltak tőle. Ezt követően Pittsburgh-ben kötött ki, ahol csereként négy meccsen lépett pályára, de 88 passzolt yardjával, 44 %-os hatékonyságával és két labdaeladásával nem sikerült meggyőznie munkaadóit arról, hogy érdemes volna marasztalni. Lehúzott még pár hónapot a San Francisco 49ers és a New York Giants taxi squadjában (azaz a tartalékok között), de mikor innen távozva tartalékosként bevonult a hadseregbe még nem sejthette, hogy soha többé nem fog pályára lépni az NFL-ben.

A lehetőség

Egy év kényszerű kihagyás után Jack Kemp észak felé vette az irányt. Bátyja szerint szülei maguk vitték fel autóval Calgary-ba, de egy meccs után a Stampeders is kiadta az útját. Rövid két év leforgása alatt az irányítót öt csapattól „vágták ki”, és családja (időközben meg is házasodott) nem ok nélkül próbálta rábírni, hogy nyisson új fejezetet életében, s tegyen le arról, hogy valaha is sikeres profi focista lesz. Az újonnan alakult American Football League azonban tárt karokkal fogadta az olyan az NFL-ből kiebrudalt, de némi tapasztalattal rendelkező, ráadásul ígéretes sportolókat, mint Kemp. Ő nem habozott élni a lehetőséggel és aláírt a Los Angeles Chargers-hez. Itt kitűnő mentor irányításával bonthatta ki tehetségét, hiszen Sid Gillman személyében a támadójáték egyik legkiválóbb szaktekintélye trenírozta. Az 1960-as nyitóidényben Kemp irányításával a Chargers elhódította az AFL Nyugati Csoportjának elsőségét, és az irányító passzkísérletek, sikeres passzok és passzolt yardok tekintetében ligamásodik lett (a denveri Frank Tripucka mögött). A szezon végére a gárda támadóegysége hihetetlenül felpörgött és utolsó négy mérkőzésén meccsenkénti 46 pontos átlaggal sokkolta ellenfeleit, ám a ligadöntőben mégis térdre kényszerült a George Blanda vezette Houston Oilers ellenében. Egy évvel később a szereposztás és meccs végkimenete sem változott. Az időközben San Diegóba költözött Chargers még inkább dominálta a Nyugatot, de ehhez képest csupán csalódást keltő három pontra volt képes az Olajosokkal szembeni újabb elbukott fináléban. Kempről mindenki elismerte, hogy erős karral megáldott, jó irányító, ám egy „de”-vel kezdődő tagmondatban rendszerint hozzáfűzték jellemzéséhez, hogy hajlamos a hibákra, ráadásul hajlandósága a lehető legrosszabbkor tör a felszínre. (A két ligadöntőben zéró TD-t és hat interceptiont dobott.)

Csúcson

A QB 1962-es idénye pocsékul kezdődött. Második meccsén eltörte középső ujját, és bár fogadkozott, hogy játszani akar a következő rangadón, az orvosi vizsgálatok után nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem lehetséges. A Chargers vezetőedzője, Sid Gillman Kempet „injury deferred” státuszba akarta helyezni (ez nagyjából a mai injured reserve megfelelője), de ehhez előbb waiver wire-re kellett tennie, ahonnan viszont bármely más csapat elvihette 100 dollárért. A Buffalo Bills pedig elvitte. Gillmannek minden valószínűség szerint nem állt szándékában elengedni irányítóját, egészen egyszerűen hibázott és nem vette figyelembe az „apró betűs részt”. A San Diego főedzője úgy gondolta, hogy amint egy csapat bejelentkezik Kempért, leveszik a waiver wire-ről és sérülése dacára megint aktív státuszba helyezik. Ezt egy évvel azelőtt, és ha nem halogatja oly sokáig a döntést, megtehette volna, ám egy időközben elfogadott szabálymódosítás szerint, ha egy játékost szombaton vagy vasárnap waiver-re helyeznek, és egy másik gárda bejelentkezik érte, akkor eredeti klubja már nem veheti őt vissza az aktív rosterre. Mivel pontosan ez történt, így a Buffalo Bills ragyogó „üzletet” kötve, 100 dollár fejében tett szert egy remek irányítóra.

Bár Kempért, jelezve, hogy hibái dacára is kelendő portéka, a Dallas Texans (a későbbi Kansas City Chiefs) és a Denver Broncos is bejelentkezett, az AFL vezetője, Joe Foss végül a Bills javára döntött. (Kemp egyébként inkább Denverbe kívánkozott. Szenvedélyes síelőként jobban vonzották a Sziklás-hegység lankái és lejtői, mint a Niagara-vízesés.) A középső ujj az 1962-os szezon hajrájára jött rendbe és az irányító 1962. november 18-án debütált a Bills színeiben. A találkozón csapata 10-6-ra győzte le az Oakland Raiders-t, és utolsó négy mérkőzéséből hármat megnyert Kemp irányításával. Meggyőző teljesítménye ellenére Lou Saban vezetőedző és a Buffalo vezetősége folytatta az erősítést irányítóposzton, és a Notre Dame-ről szerződtetett Daryle Lamonica személyében gyaníthatóan nem pusztán tanítványt, de leendő utódot és potenciális riválist hoztak a csapathoz. Kemp diplomatikusan és jól kezelte a helyzetet, és a két dudás békében megfért egymás mellett négy éven keresztül, amíg Lamonica végül Oaklandbe szerződött. Az utóbbi úgy emlékezett, hogy idősebb pályatársától rengeteget tanult, és közösen a liga legütősebb irányítópárosát alkották. Ha Kemp gyengélkedett, sokszor Lamonica vette át a stafétabotot és vezette a Bölényeket diadalra. Így történhetett volna az 1963-as idénynek a Keleti Csoport első helyéről döntő playoff-összecsapásán is, ám a Buffalo végül a második játékrészre beállt Lamonicával is kapitulálni kényszerült a Boston Patriots előtt.

Két 7-6-1-es idényt követően szebb folytatásról álmodoztak Észak-New Yorkban, de arra talán a legmerészebbet álmodók sem számítottak, hogy csapatuk kilenc győzelemmel nyitja az 1964-es szezont, és simán besöpri a csoport-, majd a ligaelsőséget. Jack Kemp természetesen oroszlánrészt vállalt a sikerszériából, majd az AFL-döntőben a San Diego Chargers 20-7-es legyőzéséből. Az egykori csapata felett aratott diadal még inkább megédesíthette a végső győzelem fölött érzett mámoros örömöt, de az irányító igazán 1965-ben emelkedett karrierje csúcsára. Addig a Bills támadójátékának fő ereje a futásban rejlett, ám miután sztárfutójukat, Cookie Gilchristet Denverbe cserélték, a hangsúly a passzjátékra helyeződött. A változás, és a benne rejlő kihívás a legjobbat hozta ki Kempből, és, bár kedvenc elkapója, Elbert Dubenion sérülés miatt csupán három meccsen lépett pályára, újabb csoportgyőzelemre, majd a Chargers sorozatban második döntőbeli legázolására vezette gárdáját. Produkcióját megkoronázó elismerésként, egykori Chargers-es csapattársával, Paul Lowe-val megosztva, ő kapta a liga Legértékesebb Játékosának járó díjat is.

(Egy összeállítás 1964-es legszebb megmozdulásairól.)

Lejtőn

1966-ban Lou Saban távozott Buffalóból, de a defensive coordinatorból vezetőedzővé előléptetett Joe Collierrel az élen a Bölények sorozatban harmadszor is eljutottak a fináléba. A tét most a szokottnál is nagyobb volt, hiszen a győztes az NFL bajnokával meccselhetett az első Super Bowlban. Kemp ezúttal rosszabbik arcát mutatta, s bár az első kísérletével 69 yardos TD-passzt adott Dubenionnak, de a találkozó hátralévő részében ő és csapata képtelen volt további pontokat szerezni, s így simán kikapott a Chiefs-től. 1967-ben a Bills meredek lejtőre került, s addigi legpocsékabb szezonját 4-10-es mutatóval zárta. Kemppel az a személyes csúfság esett meg, hogy AFL-beli karrierje során először nem választották be a liga All-Star mérkőzésére. 1968-ban egy súlyos sérülés miatt Kemp kimaradt a Buffalo az évi vesszőfutásából. Egy gyakorlás alkalmával a DE Bob McDole ráesett az irányító térdére, aki emiatt az egész szezont kihagyni kényszerült. Kemp nélküli első két meccsén a Bills katasztrofális vereségeket szenvedett, és Joe Collier rögtön lapátra került. A csapatnek egyszer ugyan sikerült megtréfálnia a későbbi bajnok Jets-et, de ezzel összes puskaporát ellőtte, s 1-12-1-es mérleggel fejezte be az idényt. A pocsék szereplés egyetlen hozadéka az előnyös draftpozíció volt, és első választásával a Bills az USC klasszisát, O. J. Simpsont szerezte meg. Az ifjú futótehetség, a sérüléséből visszatérő veterán QB és az új főedző, John Rauch együttese szebb jövőt ígért, de 1969-ben a csapat középszerű futballal az AFL Keleti Csoportjának harmadik helyén végzett. Kemp teljesítménye újabb invitálást érdemelt a liga legjobbjainak gálamérkőzésére, de az All-Star Game után az irányító úgy döntött, hogy teljes erővel beleveti magát a politikába és helyi republikánusok felkérésére ringbe száll, a New York-i 38. körzet kongresszusi képviselői székéért. Noha arra gondolt, hogy veresége esetén még visszatérhet a Bills-hez, de a választók akaratából már nem kellett többé futballszerelést öltenie.

A politikában

Kemp politikai karrierje nem 1970-től vette kezdetét. Már San Diegó-i tartózkodása alatt szerkesztőasszisztensként dolgozott a San Diego Union című lapnál, Richard Nixon egyik későbbi tanácsadója mellett. Önkéntesként részt vett Barry Goldwater 1964-es elnöki kampányában, majd két évvel később Ronald Reagan Kalifornia kormányzói székéért indított kampányában. 1970-ben ismertségét és John Kennedy-re hajazó imázsát (a hasonlóság betetőzése volt Kemp JFK monogramja) meglovagolva nagy többséggel megválasztva került be a Kongresszus Képviselőházába. Pályafutása első közel húsz évében folyamatosan beválasztották a szövetségi törvényhozásba. Nem számított rigorózus konzervatívnak. Noha támogatta az iskolai hitoktatást és ellenezte az abortuszt, de kiállt az emberi jogokért, bizonyos kérdésekben még a homoszexuálisok érdekében is. Leginkább azonban gazdasági kérdésekben emelte fel a szavát, és az adócsökkentés, vállalkozásfejlesztés és a szabad piac egyik elsőszámú prókátorának számított. 1988-ban ringbe szállt a Republikánus Párt elnökjelöltségéért, de a küzdelemben alulmaradt az idősebb George Bushhal szemben. Bár Bush elnökként nem feledkezett meg arról, hogy helyet adjon Kempnek kabinetjében, de az egykori focistának csak a második vonal jutott, és a marginálisabb jelentőségű lakásügyi tárcát kapta.

A kormányváltást követően Kemp, noha formálisan tisztség nélkül állt, de kitűnően megélt a számos felkérésből, ami Republikánus Párt különböző rendezvényein való felszólalásból állt. Az 1996-os elnökválasztás előtt elnökjelöltként is számításba vették, de végül alelnökjelölt lett a Clintonnal szemben alulmaradó Bob Dole mellett. Az 1996-os kampányt követően Jack Kemp természetesen nem vonult vissza a közélettől, számos ügyet felkarolva rengeteg lobbicsoportban, civil szerveződésben vállalt szerepet (tagja volt az ifjúsági és amatőr futballt felügyelő szervezet, az USA Football irányítótestületének, valamint alelnöke az NFL jótékonysági szervezetének), továbbá több magáncég igazgatóságában és felügyelőbizottságában helyet kapott. A politikus hivatala 2009 januárjában adott ki közleményt arról, hogy az egykori AFL-legendánál kiterjedt és előrehaladott stádiumban lévő rákbetegséget diagnosztizáltak, amely 2009. május 2-án vetett véget hosszú és tartalmas életének.

Örökség

A tragikus hírre reflektáló politikusok, élükön a jelenlegi és a korábbi elnökkel, természetesen Jack Kemp politikusi hagyatékát méltatták, de az amerikai futball szerelmesei nem feledkezhetnek meg sportolói nagyságáról sem. Ő volt az egyetlen olyan irányító, aki az AFL fennállásának mind a tíz éve alatt kezdő irányítónak számított, és egyike annak a 20 játékosnak, akik az egész évtizedet végigszolgálták a liga valamely csapatának kötelékében. Passzkísérletek, sikeres passzok és passzolt yardok tekintetében Kemp volt az AFL történetének legeredményesebb játékosa, és öt bajnoki döntőn játszva (ezekből kettőt megnyerve) ugyanez érvényes a finálékra is. Futballista öröksége részben fiaiban élt tovább, sőt bizonyos értelemben a gyermekek túlnőttek a híres apán. Az idősebbik Jeff az NFL-ben, míg az ifjabbik Jimmy a CFL-ben bizonyult kissé eredményesebbnek Jacknél. Jeff 96 NFL mérkőzésen szerepelt, ebből 29-szer kezdőként. Legnagyobb sikerét az LA Rams színeiben jegyezhette, amikor 1984-ben rájátszásba vezette csapatát. Két évvel később Joe Montana cseréjeként 6 meccsen kezdett, pályája második felében pedig a Seahawks-nál jutott több lehetőséghez.

Dorkó Szabolcs (Szabler)