Shula Bowl

Nem számít különösebb ritkaságnak az NFL-ben, ha rokonok, testvérek ellentétes csapatok képviseletében lépnek pályára vagy dirigálnak az oldalvonal mellől. Az elmúlt évekből megemlíthetnénk a Barber testvérek (Tiki és Ronde) párharcait vagy a 2006-os Manning Bowlt. A 2008-as szezon során az Oakland Raiders baltimore-i vendégszereplésének adott pikantériát, hogy a gárdák védelmeit egy testvérpár, Rex és Rob Ryan készítette fel. Arra azonban a liga történetében még csupán kétszer akadt példa, hogy rivális együttesek főedzőiként apa és fia csapjon össze.

Apa és fia

A magyar származású (édesapja még Magyarországon született) legenda, Don Shula aligha szorul bemutatásra. 347-173-6-os győzelmi mutatójával máig ő az NFL történetének legtöbb győzelmet elért főedzője. (George Halas mellett az egyetlen, aki 300-nál több győzelmet mutathat fel.) Harminchárom, vezetőedzőként a ligában eltöltött, évéből huszonhatszor a Miami Dolphins csapatát irányította. Shulának hét győztes baltimore-i idény után Floridában is csupán kétszer kellett beérnie vesztes mérleggel és tizenhat alkalommal vezette a rájátszásba a Delfineket. Reputációját csupán az árnyékolja be némiképp, hogy noha hat Super Bowlban dirigálhatta mindenkori csapatát (egyszer a Colts-ot, öt alkalommal a Dolphins-t), de csupán kétszer sikerült elhódítania a legjobbnak járó trófeát. Mindennek dacára 1997-ben, az első adandó alkalommal, beválasztották a Pro Football Hall of Fame-be, és máig élő örökségének erejét jelzi, hogy az NFL Network szakértői a valószínűleg „soha meg nem dönthető rekordok” listájának első helyére a neves mester impozáns győzelmi mutatóját tették.

Nem meglepő, hogy Don Shula, akinek életét olyannyira átjárta a futball, gyermekeit is könnyen „megfertőzte” a sportág szeretetével. Két fia közül a fiatalabb, Mike kérészéletű játékoskarrier után (egy idényen át volt a Tampa Bay Buccaneers egyik csereirányítója) 1991-ben került a Miami Dolphins-hoz, és lett apja segítője. 1993 és 1995 között a Chicago Bears tight endjeit edzette, majd visszatért Tampába, és négy idényen át volt a gárda offensive coordinatora. Újabb miami kitérő után (ezúttal QB coach-ként) Mike Shula 2003 és 2006 között az Alabama főedzőjeként ténykedett, jelenleg pedig a Jacksonville Jaguars-nál felel az irányítók felkészítéséért.

Az idősebbik Shula-fiú, David 1959-ben született és, öccséhez hasonlóan, játékosként nem alkotott maradandót. 1981-ben elkapóként „erősítette” az akkoriban meglehetősen gyengécske Baltimore Colts-ot, de csak visszahordásokban kapott szerepet (10 punt és 5 kickoff utáni returnje volt). 1982-re Dave Shula állás nélkül maradt, de a szezon végére apja, Don maga mellé vette, és az utolsó öt mérkőzésen (köztük a Super Bowlon) már a Dolphins elkapóit edzette. 1986-ban assistant head coach-csá és a támadóegység koordinátorává lépett elő Miamiban. Noha az 1986 és 1988 közötti évek nem számítanak a klubtörténet legdicsőségesebb időszakának (egy ízben 8-8-as mérleg, majd a csapat első vesztes szezonja a hetvenes évek óta), Dave-et 1989-ben az újjáépülő Dallas Cowboys-hoz csábította Jimmy Johnson, aki korábban a Miami Hurricanes főedzőjeként ismerte meg a fiatalabb Shulát.

Dave még 1981-ben a Colts játékosaként két ízben is szembekerült apja csapatával és mindkétszer a Dolphins nyert. 1989-ben már edzőként, a texasi gárda OC-jeként készülhetett a Miami Dolphins ellen. A Landry-éra után átalakuló és az egész szezon során csupán egy győzelmet szerző Cowboys alaposan megizzasztotta Don Shula fiait, de végül a fiú csapata maradt alul 17-14 arányban. Az 1990-es szezon után David Shula továbbállt Dallas-ból, és a Cincinnati Bengals ajánlatát elfogadva az elkapók edzőjeként Sam Wyche asszisztense lett. A Bengals a 15. fordulóban találkozott a Miami Dolphins-szal és 37-13-as sima vereséget szenvedett. (Dave Shula negyedszer is vesztett az apja által edzett gárda ellenében.) A kudarc azonban csak egyike volt annak a tizenháromnak, amely legendás tulajdonosa, Paul Brown halála után a Bengals mélyrepülését jelezte. Az új főnök, Mike Brown a kiábrándító idény után elbocsátotta Sam Wyche-t, és - némi meglepetésre - az akkor még csak 32 éves Dave Shulát nevezte ki a gárda főedzőjének. Az ikonikus edző és csapattulajdonos örökségét átvevő fiú egy másik legenda fiának kezébe helyezte a Tigrisek sorsát.

Az első Shula Bowl – 1994. október 2.

Shula első cincinnati szezonja nem igazolta kinevezésének helyességét. Noha a gárda remek rajtot vett és két győzelemmel kezdte az 1992-es idényt, de a folytatásban már csak három további siker született. A gyenge szereplés után az ostor azonban nem Shulán, hanem a veterán irányítón, Boomer Esiasonon csattant, akit a klub végül a Jetshez cserélt. Talán ennél is nagyobb veszteség volt a 11-szeres Pro Bowler és később a Hall of Fame-be választott left tackle, Anthony Munoz távozása. Mike Brown és Dave Shula nagy reményeket táplált az 1992-es draft első körében megszerzett újonc QB, Dave Klingler iránt. Klingler a Houston Cougars színeiben rekorddöntögető produkciókkal hívta fel magára a sportág szakértőinek figyelmét, de az NFL sokak számára kijózanító valóságában lufiként durrant szét. 1993-ban az általa vezetett Bengals már csak három diadalra volt képes, és az irányító 14 fellépésen mindössze 6 TD-passzt adott.

Ennek ellenére az 1994-es idény kezdetekor még mindig Klingler volt a kezdő. A passzjátékra különösen nagy terhet rótt, hogy a Bengals nem rendelkezett minőségi futókkal. Három running backje (Harold Green, Derrick Fenner és Steve Broussard) együttesen alig tudott 1000 futott yardot felmutatni. Némi vigaszul szolgált, hogy az irányítónak egészen kiváló célpontjai voltak. Carl Pickens-t 1992-ben az Év Újonc Támadójának választották, és az elkapó attól fogva egyenletesen javuló teljesítményt nyújtott. 1994-ben először zárt több mint 1000 elkapott yarddal és 11 touchdownt is gyűjtött. Pickens-t remekül egészítette ki a San Diego State újonca, Darnay Scott, aki, ha az első meccstől kezdett volna, talán maga is elérhette volna a bűvös 1000 yardos határt. Ha más vonatkozásban jogos kételyekkel illethették is Dave Shula vezetőedzői szakértelmét, kiváló elkapók kinevelésében kétségtelenül nagyot alkotott.

A liga egyik legrosszabb védelmében szinte lehetetlen volt üde színfoltot felfedezni. A veterán nose tackle, Tim Krumrie már csak négy meccsen lépett pályára, mielőtt abbahagyta volna pályafutását. A legtöbb sacket (9 és felet) jegyző defensive end, Alfred Williams neve ma inkább a Broncos hívei számára lehet ismerős, hiszen a védő tagja volt a ’90-es évek végén két Super Bowlt nyerő alakulatnak. A secondary-t a Miamiból igazolt safety-vel, Louis Oliverrel erősítette meg a Bengals, aki új állomáshelyén három INT-t lehalászva lett ebben a kategóriában csapata legjobbja.
Az idény előtti borongós várakozásokra képtelen volt rácáfolni a Dave Shula által edzett csapat, és szeptemberben mind a négy mérkőzését elveszítette. Ennek tükrében érthető, hogy az ötödik játéknapon esedékes Miami Dolphins elleni hazai találkozót csak az a tény ruházta fel érdekességgel és jelentőséggel, hogy az NFL (sőt valamennyi professzionális sport) történetében először került sor apának és fiának főedzőkként való összecsapására.

Don Shula Delfinjei néhány év botladozása után az 1990-től újra megtalálták a sikerekhez, pontosabban a részsikerekhez vezető utat. Hogy csupán részsikerekre futotta a csapat erejéből az egyrészt az erősödő konkurenciának, másfelől a kiszámíthatatlan sérüléseknek volt köszönhető. Az AFC Keleti Csoportjának elsőségéért vívott harcban a Miami erős riválisra lelt a Buffalo Billsben. 1990 és 1993 között a Bills hódította el a csoportelsőséget, háromszor a Dolphins elől szerezve meg a címet. Az 1990-es és az 1992-es alapszakaszt követő rájátszásban szintén találkozott a két gárda. Utóbbi alkalommal az AFC elsőségéért küzdve, mindkétszer Jim Kelly-ék kerültek ki győztesen a párharcból.

A kulcsjátékosok sérülései visszatérő problémát jelentenek valamennyi csapat életében, de a Dolphins-t különösen érzékenyen érintette, amikor a csapat legjobbja, arca és motorja, Dan Marino az 1993-as szezon ötödik játéknapján Achilles-ín szakadást szenvedett. A floridaiak dicséretére szolgált, hogy a nehézségek ellenére is 9-2-es mérleggel álltak tizenegy fordulót követően. November 14-én a Philadelphia Eagles ellen meccseltek Shula tanítványai és a találkozó harmadik negyedében a tartalékirányító, Scott Mitchell is kidőlt a sorból egy vállsérüléssel. 14-13-as Eagles vezetésnél a harmadik számú QB-ra, Doug Pedersonra hárult a feladat, hogy irányításával a Miami támadói megszerezzék mesterüknek azt a diadalt, amivel Don Shula túlszárnyalhatta George Halas győzelmi rekordját. Pederson noha elhányta magát az izgalomtól, amikor kiderült, hogy neki kell beállni, végül két mezőnygólig vezette játékostársait és a 19-14-es sikerrel edzője lett a liga legtöbb győzelmet jegyző szakvezetője. (A sors iróniája, hogy az Eagles elleni történelmi sikerben főszerepet játszó Pederson utóbb az Eagles játékosa lett és a napokban edzőként tért vissza Philadelphiába.) Noha a Dolphins utolsó öt meccsét elbukva végül lemaradt a rájátszásról, Don Shula az év végén megkapta a Sports Illustrated magazintól az Év Sportemberének járó elismerést.

Az 1994-es idénynyitóra felépülő Dan Marino szenzációs teljesítménnyel igazolta, hogy a sérülés és a kényszerű kihagyás nem hagyott rajta maradandó nyomot. A New England Patriots ifjú titánjával, Drew Bledsoe-val vívott, utolsó pillanatig kiélezett párbajában Marino kerekedett felül. Bledsoe négy passzolt TD-jére a miami irányítója öttel kontrázott, és egyik touchdownt érő átadása sem volt 25 yardnál rövidebb. Kedvenc elkapója, Irving Fryar öt passzt halászott le és ezzel 211 yardot ért el. Fryar utolsó elkapásával fordította 39-35-re a Dolphins az izgalmas csoportrangadót. A nagyszerű nyitányt két további siker követte a Packers és a Jets ellen, majd a Vikings otthonában 28-0-s hátrányból ugyan még egyenlíteni tudott a Miami (Marino 3 TD-passzt adott), de a hajrában bebiztosította sikerét a hazai gárda. A minnesotai kudarc ellenére a Delfinek és Don Shula tagadhatatlanul kedvezőbb előjelekkel készülhetett a „történelmi” Shula Bowl-ra, mint az ifjabb Shula (papír)Tigrisei.

Dave a rangadót megelőző héten külön csapatmegbeszélésen igyekezte a lehető legjobban feltüzelni játékosait. Természetesen nem feltétlenül önös szándék vezérelte. Az egész idény során először és utoljára nyílt alkalma a Bengals-nak arra, hogy vasárnapi fő műsoridőben, rengeteg néző előtt tegyen tanúságot arról mennyivel jobb gárda annál, mint amit mutatói sugallnak. A cincinnati Riverside Stadiumban 1994. október 2-án megrendezett mérkőzés első momentumai alapján a hazaiak motiváltságához nem férhetett kétség. A Bengals támadói nagyon bekezdtek, és egy jó visszahordás valamint két rövid passz után már a felezővonalnál jártak. Ekkor Dave Klingler remek ütemű passzot adott a középre slantet futó Darnay Scottnak, aki a rövid átadásra számító őrzőjét, Troy Vincentet könnyedén lerázva a miami célterületéig száguldott. Máris 7-0-ra vezetett a Bengals! A támadók viharos rajtja feltüzelte a védelmet is, és a hazaiak Marinoék első akcióját könnyen feltartóztatták. Az újra támadásba lendülő Cincy kombinatív játékkal (reverse, rövid futások és passzok) jutott el az ellenfél térfelének közepéig, ahol azonban 3. és 7-nél a miami DE-je, Jeff Cross leütötte Klingler passzát, és így a Tigriseknek mezőnygól-kísérlettel kellett beérniük. Doug Pelfrey az idény során egyetlen 40 és 49 yard közötti rúgást hibázott el … ezt a 46 yardos próbálkozást, amely a keresztvasról pattant vissza. Maradt a 7-0-ás eredmény. A Dolphins válaszdrive-jában türelmesen araszolt a pontszerzés felé, míg egy holding büntetés meg nem akasztotta az ígéretes támadást. A második negyed első játékában 3. és 9-nél Marino nem találta meg passzával Irving Fryart, így a vendégek első pontjai egyelőre a szépítésre voltak elegendőek. Pete Stoyanovich 27 yardos field goaljával 7-3-ra alakult az állás. A második 15 percre a védelmek domináns játéka nyomta rá a bélyegét. Négy egymást követő támadósorozat torkollt puntba. A hazaiak az egy éve még a Dolphins-t erősítő Louis Oliver vezényletével védekezték le remekül Marinoék próbálkozásait, míg a vendégek pass rusha, ha sacket elérni nem is volt képes, de rendre elsietett, rosszul időzített passzokba hajszolta Klinglert. Végül a Miami akciója törte meg az állóháborút. Mark Higgs és Bernie Parmalee futásai után Marino egy rövid „dump pass”-t adott Keith Byars-nek és a futó az átadásból 34 yardos játékot csinált. Már az ellenfél térfelén jártak a Delfinek, amikor deep outot futó elkapóit kereső Marino passza elé bevágott a Bengals safety-je, és az oldalvonalon túlra esve elcsípte a labdát. A bírók ugyan úgy ítélték meg, hogy a védő csak a játéktéren túl került birtokába a játékszernek, de a televíziós visszajátszások mást mutattak. A lényegen mindez nem változtatott, maradt a labda a Miaminál. A vörös zónában a Dolphins irányítója azután megint Byars-t kereste, és egy újabb apró átadás után a fullback a célterületig futott. 10-7 a vendégeknek. A félidő hátra lévő részében ugyan még visszakapták a labdát Dave Shula tanítványai, de a Bengals ezúttal sem tudott élni a lehetőséggel, így az eredmény 7-10 maradt.

A második félidő első sorozatában a Miami szisztematikus ball-controll offense-zel masírozott a hazaiak 4-eséig, majd Marino Mark Ingramnek adott TD-passzával már tetemes, 17-7-es előnyre tett szert Don Shula csapata. A mérkőzés hátralévő része aránylag tömören összefoglalható. A Cincinnati még öt támadást indíthatott, de mind az öt alkalommal eladta a labdát! Nagyrészt az ellenfél egyre erősebb pass rusha miatt Dave Klingler három interceptiont dobott (igaz két esetben elkapója is közreműködött a labdavesztésben), valamint egy fumble-t is vétett. (Mennyire hiányzott a támadófalból egy olyan nagyság, mint Anthony Munoz!) A Dolphins ugyan csak két mezőnygólra váltotta a turnovereket, de a kíméletes bánásmód nyilván annak volt betudható, hogy Don Shula nem akart megalázóan nagyarányú vereséget mérni fia csapatára. A második félidőben a Delfinek félgőzzel játszva is sima, és drukkereik szemszögéből már-már elviselhetetlenül unalmas, diadalt arattak. A történelminek kikiáltott mérkőzés talán legemlékezetesebb momentumaként, Marino utolsó letérdelését követően a két főedző igazi apa-fiú öleléssel köszöntötte egymást a Riverside Stadium gyepén. A 7-23-as, sorozatban ötödik kudarc után (mely egyben Dave Shula ötödik, apja csapatától leszenvedett veresége is volt) a Bengals szakvezetője szűkszavúan és csak a magától értetődő igazságnak hangot adva annyit mondott, hogy a Miami Dolphins ellen senki nem adhatja el a labdát ötször büntetlenül.

Don Shula fiai ugyan a szezon során meglehetősen hullámzó teljesítményt nyújtottak, de 10-6-os mérleggel végül, a Buffalo Bills-t ezúttal megelőzve, az AFC Keleti Csoportjának élén végeztek. A playoff Wild Card fordulójában az utolsó mérkőzésén pályára lépő Joe Montana által vezetett Kansas City-t győzte le a Dolphins, majd a konferencia elődöntőjére San Diegoba látogattak. Noha Marinoék szinte végig vezettek, de a lehető legrosszabbkor, 35 másodperccel a vége előtt a házigazda Chargers fordítani tudott. 22-21-nél a miami irányítója fél perc alatt az ellenfél 30-asáig vezette játékostársait, de Pete Stoyanovich csúnyán mellélőtt 48 yardos mezőnygól-kísérlete pontot tett Don Shula, és még inkább Dan Marino újabb be nem teljesedett szezonjára.

Míg az idősebb Shula gárdája legalább eljutott a végső siker relatíve kecsegtető közelségébe, addig fiának csapata nem állt meg a lejtőn a Dolphins elleni fiaskóval. A vereségszéria nyolcasra duzzadt, és végül elhozta a „Dave Klingler, mint franchise QB” címmel illethető kísérlet lezárását. Az előző két év Super Bowl-győztese, a Dallas Cowboys ellen már az a Jeff Blake kezdett, akit 1992-ben, akkor még a Jets főedzőjeként, a Bengals OC-je, Bruce Coslet draftolt. A színesbőrű irányító mozgékonyságával és karjának erejével élve hamar igazolta, hogy méltó a bizalomra. A Dallas elleni találkozót Blake úgy kezdte, hogy előbb 67, majd 55 yardos touchdown-passzt adott Darnay Scottnak. A meccset végül egy hajrában értékesített field goallal 23-20-ra a Cowboys nyerte, de felpislant a világosság az alagút végén. A következő két játéknapon a szezon első győzelmeit szerezte a Cincinnati. A Seattle-t Pelfrey hat mezőnygóljával és egy safety-vel, míg a Houstont, többek között, Blake 4 TD-átadásával verte meg a csapat. Bár a további fordulókban már csak egy sikert tudott kivívni a gárda, az legalább nyilvánvalóvá vált az újabb felejthető idény során, hogy Jeff Blake-nél jobb kezekben van a karmesteri pálca, mint Klinglernél.

A második Shula Bowl – 1995. október 1.

A két Shula következő párbaja, melyre szinte napra pontosan egy évvel az előző után került sor, már nem bírt az újdonság erejével, de még mindig kiemelt érdeklődés övezte. A Miami Dolphins célkitűzése 1995-ben sem volt más, mint minimum a rájátszásba kerülés, és ez egy egészséges Dan Marinoval valóban a legkevesebb elvárható dolognak számított. A floridaiak pazar rajtot vettek. A Jets elleni nyitómérkőzésen a támadók négy labdaeladása ellenére is 52-14-re győzött a csapat, majd a Patriots-szal szemben a védelem brillírozott, három ponton tartva Bledsoe-ékat. Egy pittsburghi diadal után a Delfinek három győzelemmel a tarsolyukban vonulhattak az újabb Shula Bowlt megelőző bye week megérdemelt pihenőjére.

A Cincinnati Bengals kilátásai ugyan az idénykezdet előtt rózsásabbnak tűntek, mint egy évvel azelőtt, de a gárda számára már egy pozitív mérlegű (vagy ahhoz közeli) szezon is hatalmas előrelépést jelentett volna. Hogy a várakozások optimistábbak lettek az a jelentősen feljavult passzjátéknak volt köszönhető. Az új kezdőirányító, Jeff Blake játékába ugyan sokszor csúszott hiba (1995-ben 17 interceptiont dobott), de eredményességével gyakran feledtetni tudta időszakos kihagyásait. Több mint 300 futott yarddal csapata harmadik legjobb futója lett, de ennél fontosabb, hogy 28 passzolt TD-jével a liga irányítóinak elitjébe küzdötte magát és beválasztották a Pro Bowlba. Az év folyamán a 17 TD-t jegyző Blake-Pickens kombóval produktivitásban csak a minnesotai Warren Moon-Cris Carter páros vette fel a versenyt. A szezont két győzelemmel kezdte a Bengals (a nyitónapon hosszabbításba gyűrték le a Colts-ot), de a korai lendület hamar megakadt a Seattle-től és a Houstontól elszendvedett vereségekkel. A Dolphins elleni hazai derbi, a Shula-párbaj miatti presztízs szemponton túl, éppen ezért a szokottnál is nagyobb téttel bírt, mert arról döntött, hogy 50 %-ról merre indul el a sokat szenvedett együttes.

Egy éve a mérkőzés harmadik játékával a Cincy ért el touchdownt, ezúttal kis híján a Dolphins. 3. és 7-nél Dan Marino a jobb oldalvonal mellett a védőjét megverő Randall Hillnek ívelte a labdát, és noha a passz végül „csak” 58 yardot hozott, a vendégek egy csapásra az ellenfél vörös zónájában találták magukat. Terry Kirby további két futásával a Bengals 5-öséig jutottak, itt azonban megálljt parancsolt nekik a hazai védelem. Stoyanovich könnyen értékesítette a közeli mezőnygólt, így a meccs első pontjait a Miami szerezte. 0-3! A választámadás hamar kifulladt. Egy DPI büntetéssel a Cincinnati támadói ugyan szereztek egy first downt, de újabbra már nem tellett erejükből, így elpuntolták a labdát. Marino két, Gary Clarknak adott hosszabb passzal hozta újra mozgásba a vendégek támadógépezetét. A Bengals 13-asánál az irányító megint Clarkot célozta meg, akit, amint megszerezte a labdát, fellökött Rod Jones, az elkapó kezéből felpattanó játékszer pedig a hazaiak linebackere, Andre Collins zsákmánya lett.

A második negyedbe fordulva türelmes játékkal (rövid passzokkal és draw playekkel) hozta előre a labdát a Cincinnati támadóegysége, majd Blake Pickens-nek adott 17 yardos passzával és Harold Green pitch out utáni futásával a Miami vörös zónájába értek. Egy újabb pitch out Eric Bienemy-nek további 15 yardot hozott, ezt követően pedig first down játékban, a play action által megzavart védelem kihagyását kihasználva, Blake 3 yardos átadással üresen találta Pickens-t a célterület hátuljában. 7-3! A Dolphins következő akciójában Marino újra remekelt (a korábbi labdavesztés nyilvánvalóan nem az ő hibája volt), és ezúttal egy másik elkapóra, Eric Greenre játszott. A drive kulcsmomentuma egy Terry Kirby-nek adott rövid passz volt, amit a running back kitűnő futással 46 yardos játékra váltott. A sorozat záróakkordjaként Marino a crossing route-ot futó Green kezébe varázsolta a labdát és a touchdown révén 7-10-re alakult az eredmény. Amint a hazai támadók kezébe került a labda, Blake-ék aránylag könnyen a fél pályáig jutottak, itt pedig trükkhöz folyamodtak. A reverse-t futó elkapó David Dunn egy hosszú passzal vette célba társát, Darnay Scottot, akin a Miami cornere, JB Brown védekezett szorosan. A játékvezetők szerint túl szorosan, mert defensive pass interference-t ítéltek a védő megmozdulásáért, és a Bengals a vendégek 13-asáról folytathatta akcióját. Second downnál újabb fifikás játékkal, egy halfback option passzal próbálkozott a Cincy, de végül nem sikerült elérni a first downt, így kénytelenek voltak megelégedni Doug Pelfrey az állást kiegyenlítő mezőnygóljával. 10-10! A játékrész hajrájában ezután két gyors puntváltás következett, amiből azonban a Dolphins jött ki jobban, mert másodjára kiváló helyzetből, saját 44-esükről hozhatták játékba a labdát. 1 perccel a vége előtt a Marino rövid passzaival a támadók csak a Bengals 28-asáig jutottak, és Stoyanovich második field goaljával megint átvették a vezetést. 10-13! A hazaiak erre már nem tudtak válaszolni, s ezért a szünetre csekély vendégelőnnyel vonultak a csapatok.

A második félidőt a Cincinnati kezdhette, de a Dave Shula fiai nem jutottak sokáig, és csupán egy first downt tudtak szerezni. A punt után, noha többször is „hosszú” helyzetekbe kerültek, remekül tört előre a Dolphins. 1. és 20-nál Irving Fryar fogott egy parádés 16 yardos passzt Marinotól, 2. és 12-nél pedig Eric Green csinált egy 19 yardot érő playt. Ez utóbbival a hazaiak 7-eséig masíroztak a Delfinek. Itt azonban a támadófal Pro Bowler bal oldala cserbenhagyta irányítóját. 3. és gólnál előbb a left tackle, Richmond Webb mozdult korán, majd a következő játékban a guard Keith Sims vétette el blokkját, és hagyta, hogy a Cincy defensive endje földre vigye Marinot. Pete Stoyanovich harmadik próbálkozását is berúgta, s ezzel hat pontosra növelte előnyét a Miami. 10-16! A következőkben hamar bebizonyosodott, hogy a Miami védelme még mindig nem találta az ellenszert az oldalsó futásokkal szemben. Eric Bienemy egy újabb pitch out után jobbra futott, és 22 yardos vágta után tudták csak földre vinni. Az újabb playben Dave Shula és Bruce Coslet másik fő fegyveréhez nyúlt. A fal által kiválóan védett Blake fellőtte a labdát a jobb oldalon go route-ot futó Pickens-nek. Az elkapó igazából nem nagyon tudta megverni őrzőjét, Troy Vincentet, de jól időzített ugrással megkaparintotta a játékszert a célterületen belül. A 44 yardos touchdown-passz révén átvette a vezetést a Bengals. 17-16! Az egy pontos hátrányba került vendégek a TD-re egy first downnal tudtak kontrázni, majd a hazaiak kaptak lehetőséget előnyük biztosabbá tételére.

A Cincinnati támadói a passzra számító vendégvédők megingását kiaknázva két remek draw play-jel nyomultak előre a felezővonalig. 3. és 3-nál az elszánt Dolphins defense egy all-out blitzzel csaknem turnoverbe hajszolta a hazaiakat. Blake ugyan sietve eldobta a labdát tight endje, Tony McGee felé, de a játékos csak belekapni tudott, s végül egy miami védő halászta le. A Bengals szerencséjére a bírók úgy látták (a TV-kamerák és a közvetítés nézői nem), hogy a labda már földet ért mielőtt a védő birtokába került. A punt után Marinoéké lett a labda, és a rekordhalmozó irányító remekül bánt vele. A felezővonal átlépése előtt Eric Greent, majd azután Fryart kereste és találta meg rövid, first downt érő passzokkal. A jól induló akció viszont ismét megtorpant, de Stoyanovich negyedik, ezúttal 35 yardos lövésével legalább a vezetést visszavette Don Shula csapata tíz perccel a vége előtt. 17-19! A Bengalsnak a pontszerzésen túl az órára is figyelnie kellett, és a hazaiak igazán remekbeszabott és egyben időrabló drive-val meneteltek a Miami endzone-ja felé. Egyik játékuk sem volt 10 yardnál hosszabb, de a változatos futások és a gyors, biztos dump passok mindig hoztak annyit, amennyi a first downhoz kellett. A Dolphins 10-esénél Blake a gyors slantet futó Pickens kezébe lőtte az elkapó harmadik TD-jét és ezzel megint a Cincy felé billent a mérleg nyelve. 23-19, mert a Tigrisek elhibázták a two-point conversiont! Bár a sikeres támadósorozat hat percet emésztett fel, a megmaradt négy perc egy olyan játékosnak, mint Dan Marino több mint elegendőnek tűnt a fordításhoz.

Egy szabálytalanság miatt a saját 9-esétől indulhatott a Dolphins támadósorozata. Az első játékban Marino éppen hogy megúszott egy sacket (és lehetséges safety-t), de azután valahogy mindig megtalálta átadásával a megfelelő embert. Az első fontos játékban, 3. és 2-nél O. J. McDuffie-nak adott gyors passzal jött ki a csávából, ráadásul egy late hit miatti büntetés további 15 yardot hozott. További hatékony passzjátékkal, a labdát okosan elosztva elkapói között a two-minute warning előtt a Cincinnati 28-asáig masírozott Marino és csapata. 3. és inches helyzetben egy rövid passzal megvolt a first down a hazai 16-osnál, de már csupán 1 perc 15 másodperc maradt a találkozóból. Nem volt szükség ennyi időre, mert a következő játékban a bal szélen megiramodó, majd az endzone-ban védőjét túlugró McDuffie lehalászta Marino átadását, és visszaadta az előnyt a floridaiaknak! 23-26! Csakhogy maradt még egy perc, és a Bengalsnak egy mezőnygól is elég volt az egyenlítéshez, a hosszabbítás kiharcolásához. Ráadásul a visszahordó játékoson elkövetett alacsony blokk miatt saját 42-eséről hozhatta játékba a labdát a Cincy. Egy rossz passzkísérlet után Trace Armstrong sackelte Jeff Blake-et, így 3. és 13-mal jöhettek a hazaiak 42 másodperccel a vége előtt. Blake ekkor 20 yardos passzt adott Tony McGee-nek, majd egy spike-kal megállította az órát. Egy újabb sikertelen átadást követően 3. és 10 következett 15 perccel a lefújást megelőzően. Blake megint jól passzolt és 15 yardos, Pickens által megszelídített átadása után a Dolphins 27-esénél álltak a támadók. Itt kikérték utolsó idejüket, és mivel már csak 8 másodperc maradt hátra megkísérelték a 45 yardos mezőnygólt. Doug Pelfrey megfelelő erővel küldte útjára a disznóbőrt, de az irányzék nem volt jó és a labda a kaputól kissé balra szállt. Maradt a 26-23-as Miami vezetés és győzelem!

Dave Shulának hatodik (vezetőedzőként második) meccsükön sem sikerült az édesapja, Don Shula trenírozta gárda fölé kerülni. Erre már nem is nyílt több alkalma. 1995-ben ugyan a Bengals javulást mutatva (ugyanakkor teljesen kiszámíthatatlan teljesítménnyel), 7-9-es mutatóval a csoportja második helyén végzett, de az újabb idény 1-6-os kezdése nyomán Mike Brown csapattulajdonos bizalma végleg elszállt az ifjabbik Shula iránt. A főedzővé előléptetett Bruce Coslet a szezon második felére magához térő Blake vezetésével ugyan 8-8-ra mentette az 1996-os szezont, de ez a mérleg a Bengals ún. elvesztett (elvesztegetett?) évtizedének (évtizedeinek?) évekig legkiemelkedőbb mérlege maradt.


Az 1995-ben a Dolphins végig versenyben maradt a csoportelsőségért. Dan Marino közben sorban döntötte a régi és állította az újabb rekordokat (legtöbb sikeres passz, legtöbb passzolt yard és passzolt TD), de beszédes tény, hogy a csapata mindhárom mérkőzésen, ahol Dan The Man újraírta a futballkrónikákat, vereséget szenvedett. A Miami végül 9-7-es mutatóval zárt, és ugyan bekerült a rájátszásba, de ott megint nemezise, a Buffalo Bills kezétől esett el. Az újabb részsikert követően a csapattulajdonos Wayne Huizenga, aki a Miami Hurricanes és a Dallas Cowboys korábbi főedzőjét, Jimmy Johnsont szerette volna a Dolphins-hoz csábítani, visszavonulásra bírta edzőlegendáját, Don Shulát. 1996-ra mindkét Shula kikerült a futball első vonalából. Azóta Dave Shula az edzői pályán mutatottnál nagyobb tehetséggel és sikerrel igazgatja azt az étteremláncot, amelynek hírneve sokat köszönhet édesapja fenomenális szakvezetői teljesítményének.

Dorkó Szabolcs (Szabler)