Szellem a pályán

„Szellem” a pályán

Több tényező együttes jelenléte tehet egy NFL mérkőzést évek vagy évtizedek távlatából is emlékezetessé, azaz olyan összecsapássá, amelyet számtalan tapasztalattal gazdagodva is könnyen és szívesen felidéz a sportág szerelmese. Nem árt, ha valódi téttel bír a találkozó. Mikor egy bajnokságban már a továbbjutás vagy a kiesés a tét, a játékosok hozzáállása (többnyire) megkérdőjelezhetetlen, intenzitása (jobb esetben) fokozhatatlan, a pályán folyó küzdelem élessége percről-percre tapintható. Különösen az elfogulatlan szurkolók számára fontos, hogy a párharc pontokban gazdag, látványos és fordulatos legyen. A „kívánalmak” persze még hosszasan sorolhatók: ne váljon idejekorán lefutottá a derbi; tartogasson izgalmakat az utolsó pillanatokig; a meccs kimeneteléről és a továbbjutásról lehetőleg az utolsó játék döntsön; tegyék emlékezetessé kiugró egyéni teljesítmények. Nem utolsósorban azonban, sokat segíthet a mérkőzés utólagos felidézésében, ha volt olyan, a számtalan izgalmas momentumból kiütköző, hihetetlen és fordulatot hozó játék, amely a rangadó „ismertetőjegyévé” vált. Az Oakland Raiders és a Baltimore Colts által vívott 1977. december 27-i AFC főcsoport-elődöntőt valamennyi fenti tényező szerencsés együttállása avatta az NFL történetének egyik „örökzöld” klasszikusává.

Az 1977-es Raiders

Al Davis csapata az 1970-es évek egyik legeredményesebb együttese volt. John Madden 1969-től 1978-ig tartó vezetőedzősége idején a Raiders minden szezonját pozitív mérleggel zárta. 1977-ig csupán egyszer (1971-ben) nem hódították el a csoportelsőséget és maradtak le a rájátszásról. Madden neve mellett (aki csak az oaklandi csapatot edzette tíz éves főedzői pályafutása során) illusztris statisztikai adatok sorakoznak. A legalább 100 mérkőzést jegyző edzők közül neki a legmagasabb a győzelmi aránya (.759) és csupán George Halas és Earl Lambeau jutott el hamarabb századik győzelméig. A hosszú várakozás elteltével, 2006-ban a Pro Football Hall of Fame tagjává választott edzőlegenda egyedülálló, 36-6-2-es győzelmi mutatóval büszkélkedhet a HOF-be szintén bekerült kollégái ellen vívott párharcokban. Mindezek ellenére az Oakland Raiders-t hosszú évekig olyan csapatként tartották számon, amelynek eredményei ugyan megsüvegelendők, de a „nagy meccset” (azaz a Super Bowlt) képtelen megnyerni.

Az „átkos széria” 1968-ban kezdődött, amikor a Raiders, még John Rauch vezetésével, a második Super Bowlban a Lombardi-féle Packers-től vereséget szenvedett. 1969-ben és 1970-ben a leendő bajnok Jets illetve Chiefs ellenében buktak el az AFL döntőjében. (Az utóbbin már Madden dirigálta a csapatot.) Az 1970-es (az NFL és AFL egyesülését követő első) idényt követő rájátszásban az oaklandiak megint a leendő Super Bowl győztes csapat, a Baltimore Colts kezétől véreztek el a főcsoport döntőjében. A baltimore-i találkozón a vendégek végig tartották a lépést a Johnny Unitas vezette Colts-szal. Miután kezdő irányítójuk, Daryle Lamonica sérülés miatt a pálya elhagyására kényszerült, a 43 éves George Blanda vette kezébe a karmesteri pálcát. Az elnyűhetetlen Blanda két TD passzt adott és két mezőnygólt lőtt a mérkőzésen, de a hajrában dobott két interceptionje megpecsételte az Oakland sorsát. A Colts 27-17-es győzelemmel jutott a Dallas elleni Super Bowl döntőbe. Az 1972-től 1976-ig ívelő időszakban a Raiders nem talált vetélytársra az AFC Nyugati csoportjában, de a rájátszásban rendre kemény ellenfélbe botlott. Az évtized talán legheroikusabb playoff-rivalizálásában az Oakland Raiders és a Pittsburgh Steelers zsinórban ötször találkozott, ebből háromszor az AFC döntőjében. A Fosztogatók öt alkalomból csupán kétszer tudtak átlépni az „Acélfüggönyön”. Az első továbbjutást követően (1973-ban) a ligaelsősége felé masírozó Dolphins kiejtette a Raiders-t, a második Steelers elleni siker viszont már „átokűzéssel” ért fel. Az AFC-beli mumusán eltökélt és kemény játékkal felülkerekedő csapat a Madden-éra első (és egyetlennek bizonyuló) Super Bowl fellépésén, 1977 januárjában nagy fölénnyel győzte le a Minnesota Vikings-ot és érte el a klub addigi legnagyobb sikerét. A következő szezon egyik nagy kérdése az volt, hogy a Fosztogatók mennyire maradnak éhesek további sikerekre a rég áhított trófea megszerzése után.

A címvédésre törekvő csapat támadóit 1977-ben is a Kígyó, Ken Stabler irányította. Stabler egyike volt az NFL legkiválóbb balkezes quarterbackjeinek. (Általában Steve Young után a második helyre sorolják.) Becenevét korai karrierjét jellemző páratlan mobilitásáról kapta. 1967-ben az Alabama Crimson Tide QB-jaként a rivális Auburn elleni rangadón, a sártengerré változott pályán, 47 yardos TD-futásával szerezte meg csapatának a győzelmet. Az 1972-es Steelers elleni főcsoport-elődöntőben pedig csereként pályára lépve juttatta vezetéshez a Raiders-t egy 30 yardos vágtával. (Hogy ez a találkozó végül ne erről a játékról maradjon nevezetes, arról percekkel később a pittsburghi Franco Harris gondoskodott.) Számos súlyos térdsérülést követően Stabler hagyományos pocket-quarterbackké vált. Különösen közeli és középtávoli átadásai voltak precízek, de, a Raiders vertikális passzjátékához igazodva, a hosszú bombákat is jól és eredményesen használta. 1974-ben és 1976-ban az AFC legjobb játékosának választották, az utóbbi idényben az eredményes passzok arányát és a touchdownok számát tekintve egyaránt vezette a ligát. Teljesítménye 1977-re némiképp visszaesett ugyan (20 TD mellett 20-szor adta el a labdát), de a Pro Bowlra, karrierje során negyedszer, így is beszavazták.

A Raiders elkapógárdája 1977-re mit sem változott. Stabler a rövidebb passzoknál elsősorban a veterán és biztos kezű Fred Biletnikoffra, míg a „nagy játékoknál” a villámgyors Cliff Branch-re számíthatott. Mindkét elkapó tizennégy évig állt az oaklandi csapat alkalmazásában, de Biletnikoff ekkor már utolsó előtti idényében járt. A tizenegyedik Super Bowl legértékesebb játékosa visszavonulása után 10 évvel (1988-ban) került be a Pro Football Hall of Fame-be. 1977-ben Biletnikoff és Branch egyaránt 33 elkapást könyvelhettek el (Branch a Pro Bowl keretbe is bekerült), de ebben a statisztikában mégsem ők, hanem a tight end, Dave Casper vezette a támadóegységet. Az 1974-es draft második körében megszerzett játékosra kezdetben még falemberként számított Madden (hiszen első három Notre Dame-os évében is azon a poszton játszott), de miután Casper 30 fontnyi súlyfelesleg ledobásával jelezte, hogy jobban érezné magát a tight end pozíciójában, az 1976-os szezon során a csapat egyik alapembere és legmegbízhatóbb blokkolója/elkapója lett. A csapattársai által (sápadt ábrázata és a népszerű képregény- és rajzfilmhős után) Szellemnek becézett játékos 1976-tól négy idényen át lett Pro Bowler és All-Pro. 1977-ben 48 elkapást és hat TD-t jegyzett. 1980-ban Caspert (Stabler után) a Houston Oilers-hez cserélték. Pályafutása utolsó szezonjára (1984) szerződött vissza Oaklandbe, legnagyobb sikerei helyszínére. 2002-ben, tizenharmadik egykori Raiders játékosként, került be az NFL Hírességeinek Csarnokába.

A kiemelkedő irányító és a megbízható elkapók ellenére, az időszak felfogásának megfelelően, a Raiders legfőbb támadófegyvere 1977-ben is a futójáték volt. A fullback, Mark van Eeghen karrierje legjobb teljesítményével segítette a Fosztogatókat. 1273 yardot és 7 touchdownt futott és mind futott yardok, mind futások tekintetében ligamásodik lett Walter Payton mögött. A massachusettsi születésű van Eeghen (két Raiderses Super Bowl győzelem után) pályafutása utolsó két évére visszatért New Englandbe és a Patriots játékosa lett. Az 1982-es a Miami elleni nevezetes „Snowplow Game”-en életében kilencedszer jutott egy mérkőzésen 100 yard fölé. Lánya, Amber van Eeghen a Patriots ex-cheerleadere és a Hazafiak centerének, Dan Koppennek a jegyese.

A futójáték és passzjáték hatékonyságát Oaklandben is a támadófal kemény blokkjai alapozták meg. Az O-line (Hall of Fame) bal oldalán a Fosztogatók a kor legkiválóbb és legmasszívabb faljátékosait tudták csatasorba állítani. A guard, Gene Upshaw-t a Raiders az első közös AFL-NFL draft (1967) első körében választotta. Upshaw egész pályafutása során csak ezen a poszton játszott és zsinórban 207 találkozón lépett pályára. Ő az egyetlen olyan játékos, aki ugyanazon csapat színeiben három különböző évtizedben megrendezett Super Bowlon szerepelt. Upshaw tackle-párja a fal baloldalán több mint egy évtizeden át Art Shell volt. 1972 és 1977 között az Upshaw-Shell tandemet minden idényben beválasztották az All-Pro és a Pro Bowl csapatokba. Upshaw 1987-ben, Shell két évvel később lett a Pro Football Hall of Fame tagja. Az előbbi aktív pályafutását követően a profi játékosok érdekvédelmi szervezetében töltött be vezető pozíciókat, míg Shell utóbb (a liga történetében a második afro-amerikai főedző volt) kétszer irányította vezetőedzőként a Raiders-t.

A hajdani Raiders-t gyakran jellemezték olyan egyesületként, amely tehetséges, de problémás és más csapatokba beilleszkedni nem tudó játékosok gyűjtőhelye. Ezek, az egyszer már leírt focisták Al Davistől kaptak még egy lehetőséget, hogy igazolják klasszisukat. A klub (társ)tulajdonosát nem nagyon izgatták a zűrök, ha a játékos szállította az eredményeket. Az Oaklandbe csábított „rosszfiúk” ezüst-feketében bebizonyíthatták korábbi munkaadóiknak és az egész ligának, hogy képesek még aktív mozgatórugói lenni egy sikerekre éhes bajnokcsapatnak. „A rosszfiúk legrosszabbikát” a defensive end, John Matuszakot az 1973-as drafton elsőként választotta a Houston Oilers. A harsányan kicsapongó életvitelű Tooz első éveiben sehol sem tudott gyökeret ereszteni és csapatról csapatra vándorolt. Kansas City-i tartózkodása alatt többek között megbüntették marijuana birtoklásáért és kórházi kezelésre szorult alkohol- és gyógyszer-túladagolás miatt. Az utóbbi esetben csak Paul Wigginnek, a Chiefs akkori főedzőjének a lélekjelenléte mentette meg Matuszak életét, aki szívmasszázst alkalmazott rajta (pontosabban hatalmas ütéseket mért az óriás mellkasára) és sietve kórházba vitette. A problémás védő hosszú hányattatások után 1976-ban került Oaklandbe. Noha korábbi énjét teljesen ott sem tudta levetkőzni, de „beállt a sorba” és a ligabajnok együttes meghatározó, jól teljesítő tagja lett. 1981-es visszavonulását követően Matuszak színészkarrierbe kezdett és olyan sorozatokban láthatták viszont a futballrajongók, mint a M.A.S.H., a Hazárd megye lordjai vagy a Miami Vice. 1987-ben megjelent önéletrajzában Tooz nyíltan bevallotta, hogy NFL-es karrierje alatt gyakran folyamodott gyógyszerekhez és egyéb narkotikumokhoz. Hajszolt életmódja következtében 1989-ben szíve végleg felmondta a szolgálatot. Csupán 38 éves volt.

A védelem motorja 1977-ben is (de nem először és nem utoljára) Ted Hendricks volt. A megszállottsága és nyurgasága miatt „Őrült Gólyának” nevezett linebacker tagja volt az 1970-ben a Raiders-t a Super Bowl felé vezető útján legyőző Baltimore Colts-nak. Egy éves Green Bay-i kitérő után 1975-ben került Oaklandbe. 1977 ugyan nem tekinthető statisztikailag legkiválóbb szezonjának, de neve mellett 57 szerelés, 2 sack, 4 „leütött” passz szerepelt és a szakírók beválasztották a szezon All-Pro csapatába. Magas termete és hosszú karjai miatt jól védekezett a passz ellen, kitűnően szerelt és a blitzek során hamar elérte az ellenfél irányítóját. A korszak legrettegettebb rúgásblokkolója volt. 25 blokkolt mezőnygólja és jutalompontja nem hivatalos ligarekordnak számít. Hendricks karrierje során 4 Super Bowl bajnoki címet szerzett, 15 éve alatt mindhárom csapatával összesen 8-szoros Pro Bowler és 11-szeres All-Pro lett. 1990 óta tagja a Pro Football Hall of Fame-nek.

Matuszak és Hendricks a Fosztogatók félelmetes védelmének talán a legszínesebb és legkarakteresebb figurái voltak, hírhedt keménységükkel azonban a secondary játékosai talán még rajtuk is túlnőttek. A veterán cornerback, Willie Brown utolsó előtti szezonjában gyűjtött 4 interceptionjével jelezte, hogy még korai volna őt leírni. Brown 10 éven át volt a Raiders védelmének kapitánya és személyét, játékát örökké emlékezetessé teszik a Minnesota elleni SB-on elért, interception utáni, 75 yardos touchdownjának képsorai. A másik corner, Skip Thomas „Doktor Halál” néven maradt meg a Raiders-fanok emlékezetében. Egy gyakorláson a safety, George Atkinson kezdte el azzal froclizni Thomast, hogy olyan ronda, mintha maga lenne „Doktor Halál”. A védőnek úgy megtetszett a becenév, hogy rápingáltatta a Corvette-jére is. A cornerback a sebesség megszállottjaként motorozni is szeretett, de egy edzésre menet fájdalmasat bukott. Állítólag, miután a parkolóban összefoldozta magát, mégis olyan intenzitással lépett pályára, hogy alaposan orrba verte csapattársát, Biletnikoffot. A strong safety, George Atkinson (a „Hitman”) attitűdjét szemléletesen illusztrálta, amikor az 1976-os szezon nyitófordulójában (az 1975-ös AFC döntő után már másodszor) rettegett horogjával „kiütötte” a meccsből a Steelers elkapóját, Lynn Swann-t. Az incidenst követően Chuck Noll az NFL-ben jelen lévő „bűnöző elemnek” (criminal element) titulálta a Raiders játékosát, mire Atkinson becsületsértés miatt beperelte a legendás pittsburghi vezetőedzőt. (A pert egyébként nem nyerte meg.) A csapatrész játékosai közül hírhedtség tekintetében messze kiemelkedett a kíméletlenül ütköző free safety, Jack Tatum. Az Orvgyilkos, aki 1977-ben 6 interceptiont írhatott neve mellé, első meccsén a Baltimore Colts ellen lépett pályára és miután az ellenfél mindkét tight end-jét (köztük a Hall of Famer John Mackey-t) kiütötte, már Dick Butkushoz kezdték hasonlítani. A Super Bowl XI (Willie Brown TD-je utáni) másik emlékezetes momentuma volt, amikor Tatum úgy felöklelte a Vikings elkapóját, Sammy White-ot, hogy annak sisakja több méterre repült. A védő karrierjének legsötétebb megmozdulására azonban egy 1978-as Patriots elleni előszezon mérkőzésen került sor, amikor New England WR-ét, Darryl Stingley-t taglózta le. Az eset során Stingley gerince olyan súlyosan megsérült, hogy a játékos élete (2007-ig tartó) hátralévő részét tolószékben volt kénytelen tölteni. Tatum, bár sajnálatát fejezte ki, bocsánatot sohasem kért tettéért.

Az 1977-es Colts

Az 1970-71-es szezont Super Bowl győzelemmel záró Baltimore Colts-nak a címvédésről szőtt álmait az a Miami Dolphins foszlatta szét egy 21-0-s kiütéssel, amelyet utóbb kis híján a Dallas nullázott le a ligadöntőben (és amelynek mestere a gárda egykori főedzője, Don Shula volt). 1972 nagy változást hozott a csapat életében. Az alapító tulajdonos, Carroll Rosenbloom „elcserélte” egyesületét Robert Irsay-jel, a Los Angeles Rams tulajdonosával. A tulajdonosváltást követő idény katasztrofálisan indult. A Colts öt mérkőzéséből csupán egyet tudott megnyerni, mire az Irsay által kinevezett új általános menedzser, Joe Thomas kispadra kívánta ültetni a legendás, de már öregedő Johnny Unitas-t. Mivel a főedző, Don McCafferty erre nem volt hajlandó, a klubvezetés menesztette őt. 1972 és 1974 között négy főedző vezette a baltimore-i csapatot, de egyikük sem tudott pozitív szezont elkönyvelni az együttessel. Az útkeresés és az építkezés éveiben számos veteránjától megvált a csapat. 1973 januárjában az egykor „érinthetetlennek” hitt Unitas is kénytelen volt búcsút inteni a Colts-nak. Az 1975-ös idény a Rams és a Redskins korábbi offensive coordinator-ának (és egykori Steelers QB), Ted Marchibrodanak az irányításával olyan siralmasan indult, mint az azelőttiek. A vérszegény, 1-4-es startot követően azonban meglepetésre minden meccsüket megnyerték a baltimore-iak és a Dolphins-t megelőzve az AFC Keleti csoportjának élén végeztek. A rájátszásban a Colts ugyan sima vereséget szenvedett a lehengerlő Pittsburgh-től, de az idény során olyan ütőképes együttes kovácsolódott Marchibroda keze alatt, amellyel a következő években is komolyan számolni kellett. Az 2-12-es mutatóról egy év alatt 10-4-re javuló baltimore-iak produkciója csodaszámba ment, főedzőjüknek pedig meghozta az „Év Edzőjé”-nek járó elismerést. 1976-ban a sikerek útján való továbbhaladást kis híján meghiúsította a vezetőedző és a klubtulajdonos újabb konfliktusa, amely végül Marchibroda lemondásához vezetett. A játékosok azonban teljes mellszélességgel népszerű mesterük mellé álltak és munkabeszüntetéssel fenyegetőzve bírták rá Robert Irsay-t, hogy szeptember 7-én visszahelyezze Marchibrodat. A szezon kezdetét beárnyékoló problémák dacára a Colts, mérlegét 11-3-ra javítva, megvédte csoportelsőségét. A rájátszásban az együttes nemezisének megint a Pittsburgh Steelers bizonyult, mely a playoff történetének első tökéletes QB mutatójával (158.3) előrukkoló, Terry Bradshaw irányításával 40-14-re nyert Baltimore-ban. Az újabb kijózanító kudarc ellenére a Baltimore Colts csoportbeli dominanciájának megőrzését joggal remélve, egy jelentős erősítés birtokában és egy fiatal titán vállaira támaszkodva vághatott neki az 1977-es NFL-szezonnak. A profi futballtól 1974-ben visszavonult Unitas különleges szakmai tanácsadóként tért vissza egykori sikerei helyszínére. A Unitas örökébe lépett ifjú irányító, Bert Jones pedig előző idénybeli bámulatos teljesítményének megismétlésére készült.

Bertram Hays Jones az LSU futballcsapatának első irányítója volt, akit All-American-nek választottak. Stableréhez hasonlóan Jones egyetemi pályafutása is bővelkedett emlékezetes mérkőzésekben. Talán legnagyobb fegyverténye az volt, amikor egy Ole Miss Rebels elleni 1972-es összecsapáson a Tigers, Jones utolsó másodpercben adott TD passzával győzte le 17-16-ra az ősriválisát. Az 1973-as draft második számú választottjaként Jonesnak Baltimoreban Johnny Unitas nehéz és terhes örökségével kellett szembenéznie. Már 1973-ban öt mérkőzésen lépett kezdőként a pályára és a következő szezontól egyértelműen rá hárult a támadóegység irányításának gigászi feladata. Jones statisztikái idényről idényre javultak és 1975-től már a Colts csillaga is felívelőben volt. 1976-ban a 25 éves quarterback „karrierévet” zárt. 24 touchdownjával szemben csupán 9 interception rontotta statisztikáját és passzolt yardok tekintetében vezette a futball-ligát. Ebben a szezonban passzonkénti 9 yard fölötti átlagával egy exkluzív QB-klub tagjává vált, amely mai napig alig húsz kiválóságot számlál. Az idénybeli 100 fölötti összesített QB-rating elérésére pedig az 1970-es években Bert Jones-on kívül csak Ken Stabler és Roger Staubach volt képes. Nem véletlen, hogy 1976-ban a Colts irányítóját az AP hírügynökség az NFL Legértékesebb Játékosának és az Év Támadójátékosának választotta, valamint az All-Pro és Pro Bowl csapatokba is bekerült. Jones 1977-es produkciója lényegesen nem maradt el korábbi csúcsidényének teljesítményétől. Noha kevesebb yardot passzolt és TD-t jegyzett, de ugyanakkor több sikeres passzal büszkélkedhetett és sorozatban másodszor lett All-Pro. A karjának ereje és szülőhelye után „Rustoni Puskának” nevezett Jones-t további szezonjaiban súlyos sérülések hátráltatták, majd a Colts játékosállományának gyengülése miatt nem tudott maradandót alkotni. A süllyedő hajóról menekülve 1982-ben fordított hátat Baltimore-nak és a Los Angeles Rams-hez szerződött. Itt már csupán négy mérkőzésen lépett pályára, mielőtt egy nyaksérülés véget vetett volna karrierjének. Karjának erejéből (amelyet sokan Favre, Elway vagy Doug Williams képességéhez mérnek) még majd 40 éves korára sem sokat veszített. Az 1990-ben először megrendezésre került QB Challenge nevű versenyen Bert Jones a „visszavonultak” között első, míg az összesítésben a harmadik helyen végzett. Teljesítményét látva Bobby Beathard, a Chargers menedzsere szerette volna rábírni a visszatérésre, de Jones nemet mondott. Barátja, a szintén lousianai Terry Bradshaw kiváló irányítónak tartotta, akire szerinte „rá volt írva, hogy egyszer bekerül majd a Hírességek Csarnokába”. A Colts és a Giants korábbi GM-je, Ernie Accorsi úgy látta, hogy más körülmények között Jones, akár a sport egyik legkiemelkedőbb alakjává válhatott volna. A legutóbbi SB előtt Bill Belichick pedig arra a kérdésre, hogy ki a legjobb quarterback, akit valaha látott, a válaszát a következőképpen kezdte: „Mint vérbeli passzjátékost, aligha tudnék bárkit is Bert Jones elé helyezni. Tudom, hogy rövid volt a pályafutása és volt az a vállsérülése. De mivel ott, Baltimore-ban tanúja lehettem karrierje kezdetének, legszebb sikereinek, hogy mi mindent tudott kezdeni a labdával, mint elsőrangú atléta, nos ez alapján korának irányítói közül nagyon nehéz volna bárkit elé sorolni.”

Hogy Jones 1977-ben nem tudta megismételni egy évvel azelőtti, egyedülálló statisztikáit, abban nagy szerepet játszott első számú célpontjának, Roger Carrnak elhúzódó sérülése. A hosszú passzjátékokra specializálódott, nyúlánk és szélsebes elkapó 1976-ben Bert Jones-szal karöltve játszotta be magát az Pro Bowlba, de 1977-ben csupán hét találkozón jutott szóhoz és egyszer sem kezdőként. Carr kényszerű távollétében a passzjátékban nagyobb szerepet kapott a Raiders színeiben korábban háromszoros Pro Bowler és All-Pro, Raymond Chester (33 elkapás). A tight end oaklandi csúcsszezonjaiban évenként 7-8 TD-elkapással vette ki részét a támadóegység munkájából, de a Colts játékrendszerében nem találta a helyét. Először 1976-ban lett stabil kezdőember, de ekkor is csak halványan idézte ezüst-fekete önmagát három TD-jével, amit a következő szezonban is megismételt. (Raymond Chester 1978-ban visszatért a Raiders-hez és tagja volt a XV. Super Bowlon győztes együttesnek.) Bert Jones szerint Chester azért játszott halványabban Coltsos éveiben, mert Baltimore-ban a védőfal nem tudott annyi időt adni a quarterbacknek, mint az impozáns oaklandi O-line és így Jones-nak sokszor nem volt ideje kivárni, hogy a közepes és hosszú útvonalak futásához szokott tight endje pozícióba kerüljön. Talán ugyanerre vezethető vissza, hogy az 1977-es idényben a csapat vezető elkapója a running back, Lydell Mitchell volt 71 elkapásával. (A futó ezzel már negyedik egymást követő évében jegyzett 60 vagy annál több elkapást.) Rick Volk, aki 1975-ig volt a Colts safetyje, úgy emlékezett, hogy Marchibroda kifejezetten olyan instrukciót adott irányítójának, hogy amennyiben a snap után nem látja tisztán első célpontját, ne keresse a második vagy harmadik opciókat, hanem passzoljon valamelyik running backnek. (Bert Jones ugyanakkor mindezt tagadta.) Lydell Mitchell 1975-ben az első olyan Baltimore Colts játékos lett, aki egy szezonban az 1000 futott yard fölé jutott. A mérföldkövet a további két évben is átlépve (miközben stabilan 500-600 elkapott yardot is szállított), Mitchell a Pro Bowl keret egyik alapembere volt. Az 1978-ban San Diegóba cserélt játékos a nyugati parton fejezte be játékos pályafutását. 2004-ben beválasztották a College Football Hall of Fame-be és civilben egyik prominens üzleti partnere éppen korábbi Penn State-beli csapattársa, Franco Harris. (Közös erővel állították talpra az Egyesült Államok első nyilvános, fekete amerikaiak által tulajdonolt vállalkozását a baltimore-i Parks Sausage Company-t.)

Az 1975-1976-os Colts rájátszásbeli botlásainak egyik valószínű oka volt, hogy a kék-fehérek nem tudtak kiállítani olyan védelmet, amellyel versenyre kelhettek volna az ezen csapategység terén az egész ligát domináló Pittsburgh Steelers-szel. A baltimore-i védekező egység azonban csak az „Acélfüggönnyel” összevetve tűnt gyengébbnek, egyébként kiváló játékosokat tudhatott soraiban. A front fourt (Fred Cook, Mike Barnes, Joe Ehrmann és John Dutton) „Sack Pack”-nek becézték. A falemberek 1975-ben 59, 1976-ban 56, de még 1977-ben is 47 „bezsákolással” keserítették meg az ellenfelek irányítóinak életét. A négyesből csupán Ehrmann nem került be a szezon Pro Bowl vagy All-Pro játékosai közé. Az ugyancsak All-Pro linebacker, Stan White-nak az idényben gyűjtött 7 interceptionje egy jó defensive backnek is dicsőségére vált volna. A secondary-t erősítette Norm Thompson, aki az NFL történetének első szabadügynöke volt, aki egyesületet váltott. (1977-ben szerződött a St. Louis Cardinals-tól Baltimore-ba.) A csapatrész vezéreként a free safety, Lyle Blackwood 10 interceptionnel és 4 fumble visszaszerzésével öregbítette hírnevét. Lyle 1977 és 1980 között volt a Colts játékosa, majd karrierje utolsó 6 évében a Dolphins szolgálatában állt, hogy öccsével, Glenn-nel a miami gárda nevezetes „Killer B’s” védelmének utolsó vonalát alkossa. (A „Killer B’s” magyarra lefordíthatatlan szójáték, amely egyaránt utal számos védő nevének B kezdőbetűjére és a játékosoknak a gyilkos méhekéhez fogható agresszivitására.)

„Ghost to the Post”

A Oakland Raiders többnyire címvédőhöz méltóan játszott az 1977-es szezon alapszakaszában, de hatalmas meglepetésre 11-3-as mérlege nem volt elegendő az AFC Nyugati csoportjának megnyeréséhez. A Denver Broncos, Craig Mortonnal a nyeregben, 12 győzelmével besöpörte a csoportelsőséget és egy mérkőzésükön legyőzte csoportbéli riválisát is. A Raiders-nek az utolsó játéknapon győznie kellett, hogy „wild card” csapatként biztosítsa helyét a rájátszás mezőnyében. Az év során számos szoros derbit játszó Fosztogatóknak a Kansas City Chief ellenében kiizzadt egypontos sikere végül azt jelentette, hogy Madden fiainak maradt esélyük a Super Bowl trófea másodszori elhódítására.

A Baltimore Colts playoff felé vezető útja sokáig simának tűnt. A Colts 9-1-es, káprázatos startot vett és győzelmi szériáját építgetve nagy mumusának, a Steelers-nek skalpját is begyűjtötte. A diadalokat azonban váratlanul hármas kudarcsorozat követte. A szárnyaló Denvertől és a rivális Dolphins-tól elszenvedett vereségek után Jonesék a Detroit Lions ellen hazai pályán biztosíthatták volna be elsőségüket, de kilenc másodperccel a vége előtt a detroiti Leonard Thompson blokkolt egy baltimore-i puntot, majd a labdát felkapva berohant a hazaiak célterületére. 13-10-re győzőtt a Lions! Az alapszakasz utolsó fordulójában a Baltimore Colts-nak ismét hazai pályán kellett kivívnia a rájátszásba jutást az ugyancsak 9-4-es mutatóval álló New England Patriots ellen. A képlet egyszerű volt. A győztes mindent visz: az AFC Keleti csoportjának elsőségét és a playoff szereplést. A derbi félidejénél 14-3-ra vezettek a Hazafiak. Steve Grogan adott egy TD-passzt Russ Francis-nek, majd futva jutatta a játékszert az endzone-ba. A második félidő kirúgását Raymond Clayborn 101 yardos sprint után váltotta touchdownra és már 21-3-ra vezetett a vendég együttes. A Colts azonban nem adta fel és elkezdett visszakapaszkodni. Bert Jones előbb egy Glenn Doughty-nak adott 14 yardos TD-vel válaszolt, majd egy New England-i mezőnygól után szólt nagyot a „Rustoni Puska”. A tight end, Raymond Chester 78 yardos játékát követően 24-16-ra olvadt a különbség (az extra pont kimaradt). A negyedik negyedben Jones tovább brillírozott és ezúttal Freddie Scottot találta meg átadásával a Patriots endzone-jában. A vendégek már csak egy ponttal vezettek. Az utolsó játékrész derekánál a Baltimore-nak saját 4 yardos vonaláról kellett indítania támadását. A snap után Jones hátralépett saját célterületére, majd egy jobbra tett pump fake után 57 yardos passzot adott a bal oldalon elviharzó Glenn Doughty-nak. A drive-ra a koronát Don McCauley három yardos futásával tették fel a Colts támadói, amivel átvették a vezetést. A 30-24-es eredmény a hátralévő szűk öt percben már nem változott, s így a Baltimore Colts Marchibroda irányítása alatt sorozatban harmadik csoportgyőzelmét könyvelhette el. A gárda az AFC elődöntőjében, a Steelers helyett, ezúttal az Oakland Raiders ellen készülhetett.

1977. december 24-én a baltimore-i Memorial Stadium 60 000 nézője előtt a Colts „Unitas utáni időszakának” első rájátszásbeli sikerére készült. A rangadó első negyede zömmel defenzív állóháborúba fulladt. A játékrész végén aztán a Raiders végre kedvező mezőnypozícióból, saját 40 yardosáról kezdhette újabb támadósorozatát. Stabler egy passzával és van Eeghen két futását követően a vendégek perceken belül a Colts térfelének közepéig nyomultak előre. A 30 yardosról Stabler a futó, Clarence Davis kezébe adta a labdát, aki a védőfalon tátongó rést kihasználva meg sem állt az ellenfél célterületéig. 7-0 az Oaklandnek. A labda birtokában a hazai gárda gyors válaszban reménykedett, de a támadást az ezüst-fekete védelem csírájában elfojtotta. Miután Pat Toomay 3. és 10-nél sackelte Bert Jones-t, a Colts újabb puntra kényszerült. A második negyed első perceiben Stabler egy nagy játékkal szerette volna növelni a Fosztogatók előnyét, de hosszú passzát a Baltimore strong safety-je, Bruce Laird elcsípte és 61 yardos visszafutását követően kiegyenlítette a küzdelmet. 7-7! A gyors pontszerzések után megint megmerevedtek a frontvonalak és a puntereké David Lee-é és Ray Guy-é lett a főszerep. A második 15 perc lefújása előtt aztán a Colts támadóegység támadásba lendült. Mitchell és a fullback, Roosevelt Leaks futásait rövid, biztos passzokkal vegyítve Jones a Raiders redzone-jáig vezette játékostársait. Harmadik kísérletnél azonban Jack Tatum levédekezte az irányító passzát. A 61 yardos drive végén Toni Linhart (Toni Fritsch és Ray Wersching mellett egyik annak a három osztrák labdarúgónak, aki az NFL-ben is karriert csinált) belőtte a mezőnygólt és a hazai csapat, a mérkőzésen először, átvette a vezetést. Mivel még percek maradtak hátra az első félidőből a Raiders-é lehetett az utolsó szó. Az ezüst-feketék a Baltimore 23-asáig masíroztak. Ám a pontszerzés kapujában a korábban TD-t szerző Clarence Davis elveszítette a labdát, amit a Colts defensive end-je, John Dutton kaparintott meg. A hazaiak két futásával az óra lepergett és 30 percnyi játék után 10-7-es Baltimore Colts vezetéssel vonultak öltözőbe a csapatok.

A harmadik negyedet a kék-fehérek kezdték, de egy gyors three-and-out után a kezdeményezés visszakerült az oaklandiekhez. Előbb Stabler adott egy 41 yardos passzt Cliff Branch-nek, majd van Eeghen két futásával került közelebb az endzone-hoz a vendégek támadóegysége. Az i-re a pontot a Kígyó tette fel, aki 8 yardos TD-átadással találta meg Dave Caspert. 10-14! A Colts a lehető leghamarabb kontrázott. A kirúgást a baltimore-i Marshall Johnson 87 yardos sprint után hordta vissza a Raiders célterületére. 17-14-nél megint a Colts-nál volt az előny és csupán 4 perc telt el a harmadik játékrészből. És a java még csak ezután következett…

Az Oakland következő támadásának harmadik játékában a hazai safety, Bruce Laird újra lefülelte Stabler passzát. A labda hamar visszakerült Jonesék kezébe. A baltimore-i támadók azonban megint nem tudtak előrejutni. Előbb a nagydarab DT, Otis Sistrunk kapott bele egy átadásba, amit ugyan Lydell Mitchell megmentett, de 3 yardos veszteség árán. Ezt követően pedig Sistrunk bezsákolta Jones-t és végképp pontot tett a Colts próbálkozásának végére. Ezután a vendég védelem kiváló produkciójához méltó megmozdulással Ted Hendricks blokkolta David Lee puntját. Jeff Barnes a labdát megszerezve további 13 yarddal vitte előrébb a Raiders-t. Rövid, gólvonalhoz közeli szituációban Ken Stabler megint a „Szellemet” választotta és Casper 10 yardos TD-elkapásával a vezetés, a meccs során immár harmadszor, az Oaklandé lett. 17-21! Az ütésváltásokat egy puntváltás követte, majd a harmadik negyed hajrájában a Baltimore újra nekifuthatott az eredmény megfordításának. Bert Jones Glenn Doughty-nak, majd Mitchellnek adott hosszabb passzaival indította a támadósorozatot. A Raiders térfelének mélyén pedig kemény futójátékkal került közelebb a fordításhoz a kék-fehér csapat. Egy defensive pass interference után a Colts támadói számára gyerekjátéknak tűnt a labda 1 yardról való betuszkolása. Az oaklandi védelem azonban az első három próbálkozást megfogta. Marchibroda viszont nem elégedett meg 3 ponttal és negyedikre is nekiküldte játékosait az ezüst-feketék védőfalának. Ron Lee-nek sikerült bepréselnie a disznóbőrt a gólvonalon túlra és 10 és fél perccel a lefújás előtt 24-21 volt az állás! A Baltimore szintén harmadszor fordított a látványos rangadón.

A Raiders-nek azonban alig egy perc kellett, hogy negyedszer(!) is visszavegye a vezetést. Egy hosszú Stabler-passz után ezúttal a Colts cornere, Nelson Munsey ellen dobták be a sárga zászlót defensive pass interference miatt. A vendégek bulldózere, Pete Banaszak rögvest élt a lehetőséggel és 1 yardos erőfutása nyomán 24-28-ra módosult az eredmény. Kilenc perc maradt a találkozóból. A hihetetlen adok-kapokban a következő ütést Baltimore mérte ellenfelére és a hazaiaknak sem kellett ehhez egy percnél sokkal több. Egy 4 játékból álló drive végén a fullback, Ron Lee 13 yardról viharzott be az endzone-ba, újabb csavarral spékelve meg a fordulatos összecsapást. 31-28 a Coltsnak! Sziporkázó hajrá helyett öt perc erejéig a védelmek léptek elő főszereplővé. A rövidke periódusban négy labdabirtoklás torkollt puntba. Alig három perccel a vége előtt az Oakland saját 30 yardosáról indult neki, hogy egy utolsó csattanóval végleg maga javára fordítsa a küzdelmet. Stabler Clarence Davis-nek adott passzával 14 yardot haladtak előre. A következő átadás nem sikerült. 2. és 10 következett a Raiders térfelének 44 yardos vonaláról.

A Madden és stábja által hívott következő játékban a szélső elkapók „in” útvonalat futottak. Annak kihasználásra, hogy erre a safety-k esetleg ráharapnak és közelebb mozdulnak a line of scrimmage-hez, a tight end, Dave Casper route-ja viszont egy hosszú „post” volt. A snap után Stabler hátralépett és miután látta, hogy a védők az elképzeléseknek megfelelően mozognak, egy pump-fake, után útjára indította a hosszú passzt. Casper hátrapillantott, kissé jobbra korrigálta útvonalát és befutott a két DB közötti résbe. A „Szellem” nyakát kinyújtva tartotta szemmel a mögüle érkező labdát, amely végül válla fölött a kezeiben landolt. Az NFL történetének egyik legnevezetesebb elkapása 42 yardot ért. A játék a főszereplő, Dave Casper és az általa futott útvonal miatt „Ghost to the Post” néven vált emlékezetessé. A Raiders támadói egy csapásra a Colts 14 yardosánál találták magukat. Legrosszabb esetben kiegyenlíthették az eredményt. Az inspiráló elkapás ellenére a „legrosszabb eset” következett be és a vendégeknek be kellett érniük egy mezőnygóllal. Miután Errol Mann értékesítette a 22 yardos kísérletet az állás 31-31-re módosult (utoljára 7-7-nél volt döntetlen az eredmény) és mindössze 26 másodperc maradt a rendes játékidőből. A hátralévő időben már semmi emlékezetes nem történt, így következhetett a hosszabbítás.

A pénzfeldobást a hazaiak nyerték, de a Colts támadóitól elsőre csupán egy three-and-out-ra futotta. A Raiders válaszcsapása ígéretesebben indult, majd egy újabb defensive pass interference ítéletet követően a labda a Baltimore 33 yardosára került. A Fosztogatók azonban egy tapodtat sem tudtak onnan előrelépni. Errol Mann 48 yardról próbált pontot tenni az összecsapás végére, de a rúgást a Colts defensive tackle-je, Mike Barnes blokkolta. A következő három labdabirtoklás alatt a védelmek még azelőtt megfékezték a támadóalakulatokat, hogy azok egy first downt elértek volna. Az Oakland harmadik hosszabbításbeli támadósorozata Stabler-passzokkal indult. A biztos kezű Biletnikoff három rövid és Branch egy 19 yardos elkapása megint mezőnygól távolságba kormányozta az ezüst-feketéket. Két brutális Banaszak futást követően a Raiders a Colts térfelének 10 yardosáról indíthatta a játékát. Közben, mivel az első 15 perc alatt nem született pont, kezdetét vette a második hosszabbítás. Ennek második játékában Stabler harmadik TD-passzát adta Dave Caspernek. Az NFL történetének harmadik leghosszabb mérkőzését 37-31-re az Oakland Raiders nyerte meg a Baltimore Colts ellenében. A vendégek QB-jának, Ken Stabler-nek 21 passza volt, ebből 4 jutott a „Szellemnek”. Mind a négy Casper-elkapás kulcsjáték volt (három TD és a sorsdöntő 42 yardos) és a tight end mind a négy playben postot futott. Vitathatatlanul ő volt a mérkőzés hőse. A túloldalon a „Rustoni Puska” ugyanakkor csütörtököt mondott. A baltimore-i offensive line nem tudott elegendő védelmet nyújtani irányítójának. Bert Jones-t hatszor sackelték a meccs folyamán és csupán 164 passzolt yardot ért el.

A rangadó utóélete

Az 1977-es idény rájátszásában a Baltimore Colts, noha sorrendben harmadszor nyerte meg az AFC Keleti csoportját, de a playoffban harmadszor is korai búcsúra kényszerült. A felemás szezonokkal elégedetlen Irsay a keret frissítésével igyekezte versenyképesebbé tenni csapatát, de a kék-fehérek csak gyengültek a változásokkal. A kiváló futó, Lydell Mitchell San Diegóba, Lyle Blackwood Miamiba távozott és néhány év alatt a „Sack Pack” is szétesett. A gondokat tetézte, hogy Bert Jones az 1978-as és 1979-es idény nagy részét sérülés miatt kihagyni kényszerült. A klub sorsa úgy tűnt nagy mértékben kötődött irányítójáéhoz, mert a Colts mindkét évben csupán 5-11-es mérlegre volt képes. A második kudarcos szezon után Marchibroda távozott Baltimore-ból. (Jones 1981-ig maradt a csapatnál.) Az egyesület szurkolóinak sorozatban kellett elviselniük a vesztes szezonokat. A mélyponton, az 1982-es, a játékos-sztrájk miatt rövidebbre szabott, évben a Colts nem aratott győzelmet és csak egy döntetlent jegyzett. A stadionba egyre kevesebben látogattak ki. Az 1983-as draft első választottja, John Elway olyannyira nem kívánt a vesztes csapat színeiben pályára lépni, hogy azzal fenyegetőzött, inkább baseballozni fog, ha nem adnak túl rajta. (Irsay végül beadta a derekát és Denverbe cserélte az irányítót.) Baltimore-ban 1983-ra már kevesen szerették és marasztalták a tulajdonost. Irsay azonban nem akart megválni a csapattól, inkább a székhelyét helyezte át egy vele szemben kevésbé ellenséges városba, Indianapolisba.

Az Oakland Raiders a Colts-on továbblépve az 1977-1978 AFC döntőben, csoportriválisával, a Denver Broncos-szal ütközött meg. Ez a mérkőzés is egy fontos momentumról híresült el, de a sors (pontosabban a játékvezetők) kegye ezúttal nem a Fosztogatókkal volt. A harmadik negyedben 7-3-as Broncos vezetésnél a Denver futójának, Rob Lytle-nek a kezéből Jack Tatum kiütötte a labdát, amire a Raiders védője Mike McCoy vetette rá magát. Csakhogy a játékvezetők úgy látták, hogy a denveri futó a földre kerülése után veszítette el a labdát, így nem ítéltek fumble-t. (A televíziós visszajátszások az oaklandiak igazát látszottak bizonyítani és az eset sokáig adott muníciót az „instant replay” bevezetése mellett kardoskodóknak.) A Broncos a következő play-jel 14-3-ra növelte előnyét és bár a végére az ezüst-feketék felzárkóztak, végül 20-17-tel a coloradói klub jutott a Super Bowlba. Az elbukott AFC döntőn a „Szellem” megint nagyot játszott és a csapat mindkét TD-jét ő szerezte. Casper karrierjének (a „Ghost to the Post” melletti) másik emlékezetes momentuma azonban a következő, 1978-as idényben esett. Az év második fordulójának csoportrangadójára a Fosztogatók a Chargers-hez látogattak. 10 másodperccel a meccs vége előtt a 20-14-es hátrányban lévő vendégek a San Diego 14 yardosáról hozhatták játékba a labdát. Stabler-t már-már „bezsákolták” a védők, amikor az irányító (saját bevallása szerint is) szándékos fumble-t követett el. A labdáért igyekvő Pete Banaszak továbbpaskolta a játékszert, majd Dave Casper lábbal továbbította azt az endzone-ba, ahol rögvest rávetődött. A bírók, mivel úgy ítélték, hogy az oaklandiek nem szándékosan cselekedtek, megadták a TD-t és a jutalompont után a Raiders 21-20-ra nyert. A „játék”-ot „Holy Roller” névre keresztelték a szakírók, és a mozzanat a liga vezetőit az addigi játékszabályok átírására ösztönözte. 1979-től a mérkőzés utolsó két percében vagy negyedik kísérletet követően bármikor a fumble-t csak a labdát elvesztő játékos szerezheti vissza. A szerencsés győzelem dacára a szezon végén Madden hosszú évek után először nem tudta rájátszásba juttatni csapatát és végül úgy látta jónak, hogy átadja a stafétabotot. Az újabb Raiders-sikerek kovácsolása 1979-ben Tom Flores kezeibe került.

Dorkó Szabolcs (Szabler)

Kapcsolódó cikkek:

A Holy Roller
Az Immaculate Reception