Szezonértékelők IV

 

 

AFC North

 

   Cincinnati Bengals - 10-6, 1., Wild Card

 

 

Az AFC North meglepetéscsapata. Kisöpörték a csoportot, így teljesen megérdemelten végeztek az első helyen, noha a végére érezhetően elfogyott a nafta. Mondjuk ebben semmi meglepő nincs, elvégre a szezon második felére a védelem kulcsemberei közül többen a maródiak listájára kerültek. Egy igazán jó rajt után annyiban szerencsés volt a menetrend, hogy középen voltak a nehéz ellenfelek, és a Bengals éppen akkor volt csúcsformában. Mivel akkor a nehéz meccseket sikerült hozni, így belefért, hogy az utolsó 7 összecsapáson kikapott a Raiders-től, a Jets-től, a Vikings-tól, a Chargers-től, mivel a Browns, Lions és Chiefs triót gyengén játszva is sikerült felülmúlni. Ugyanakkor az a papírformát igazolta, hogy a rájátszás első körében kipottyant a csapat, mivel leszálló ágban került be, s így a Jets újbóli sikere nem keltett meglepetést. Mindenesetre a gárda alaposan megtréfálta a csoport favoritjainak tartott és egy éve AFC-döntőt játszó Ravenst és Steelerst, és bizony idén is számolni kell velük, ha folytatja a szisztematikus csapatépítést. Tehetségekben nincs hiány, az előrelépéshez elsősorban nagyobb egészségre és talán a régi Carson Palmerre lenne szükség.

   És ha már Palmer, be kell látni, hogy az amúgy kiváló képességű irányítónak 4 éve nem volt igazán kiemelkedő szezonja. Mindez annak ellenére igaz, hogy 2005 után sikerült ismét megélnie az utószezont az együttesnek. Palmer eddigi 7 idényéből 4-szer játszotta végig a szezont, s ezek közül messze most produkálta a legkevesebb yardot, alig érte el a 3000-es határt, továbbá pontossága a legrosszabb volt azt az 5 évet tekintve, amikor legalább 10 meccsen lépett pályára. Ez tőle igen kevés. Az egyedüli pozitívum amit vele kapcsolatban meg kell említeni, hogy a kiélezett szituációkban azért vállára tudta venni a csapatot, ennek köszönhető a Steelers két legyőzése is. Persze ez igen fontos tényező az irányítóknál, de igazán nagycsapatok ellen ez kevés, mert nem lehet mindig így meccset nyerni. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Palmer elvesztette egyik kedvenc célpontját, a Seattle-be költözött TJ Housmandzadeh-et, a helyére Jets-től érkezett Laveranues Coles pedig nem váltotta meg a világot, alig 500 yardot hozott össze, ami igencsak kevéske egy kezdő elkapótól. Ugyanakkor Chad Ochocinco végre elsősorban a játékra koncentrált, nem pedig a hisztire és a bohóckodásra. Ennek meg is lett az eredménye: a kiábrándító 2008-as idényt követően ismét a bűvös 1000 yard fölé jutott, ráadásul 9 TD-t is jegyzett. Habár egy második számú elkapóra szüksége volt a Bengalsnak, az azért bíztató, hogy Andre Caldwell második évében igen ígéretes volt, kiélezett helyzetekben is lehetett rá számítani, így vélhetően idén még nagyobb szerepet kaphat Antonio Bryant megszerzése ellenére. Nagyon jó kis slot reciever lehet belőle. Amire még nagy szüksége lenne Palmernek, hogy visszanyerje régi önmagát és a magabiztosságát, az egy jó TE, ugyanis JP Foschi és Daniel Coats együtt nem hozott 500 yardot, márpedig egy megbízható TE mindig utolsó mentsvára az irányítónak, amikor már bajban van. Na de a passzjátékot illető kritikus hangnem után jöjjön a dicshimnusz, amitől a Bengals támadójátéka elég volt a csoportgyőzelemhez: Cedric Benson. A sokszor leírt és nem véletlenül "No gainnek" becézett futó ugyanis egészen parádés évet produkált, úgy ért el 1250 futott yardot, hogy 3 mérkőzést sérülés miatt kénytelen volt kihagyni. Teljesítményéről mindent elmond, hogy olyan kiváló futás elleni védelmekkel szemben is kiválóan teljesített, mint a Ravens-é, a Steelers-é vagy éppen a Vikings-é. A Ravens ellen mindkétszer átlépte a 100 yardos határt, a Vikingek ellen is közel volt ehhez, a Steelers ellen pedig ugyan csak 76 yardig jutott, de átlaga akkor is 4,8 volt... Döbbenetes számok a liga talán 3 legjobb védőfala ellen. Az említett 4 találkozóból háromszor futkorászott 4-es átlag felett, a Vikes ellen egész konkrétan 6-ossal. Amikor sérülése miatt nem léphetett pályára, akkor az idény közepén leigazolt Larry Johnson és az újonc Bernard Scott tökéletesen helyettesítették. Ez viszont azt mutatja, hogy itt nemcsak Benson zsenialitásáról beszélhetünk, hanem bizony előtte nagyszerűen dolgozott a fal is. Az Andrew Whitworth, Evan Mathis, Kyle Cook, Bobbie Williams, Anthony Collins ötösfogat egészen kiválóan játszott és takarított a futók előtt. A Bengals nagyrészt ennek a kvintettnek köszönheti, hogy azt érte el 2009-ben, amit. Amikor valaki sérüléssel bajlódott, akkor a helyettesekkel sem volt gond, ráadásul a kezdő ötösből csak a RG Williams múlt el 30 éves, így igen szép jövő előtt áll az egység. Ráadásul pass protectionben is hozták az elvárhatót, így nem rajtuk múlott Palmer idei gyengébb éve.

 

 

   De aminek talán még nagyobb szerepe volt a Bengals rájátszásában, az a védelem. Már a 2008-as idény második felében látszott, hogy ezzel az egységgel bizony számolni kell, főleg, ha sikerül még egy kicsit erősíteni rajta. Nos hát sikerült. És itt is egy meglepetésemberről beszélhetünk Antwan Odom személyében, aki első hat meccsen 8 sacket ért el, és bizony akkor az év védőinek lehetséges jelöltjeként beszéltek róla, azonban sajnálatos sérülése megakadályozta ebben. Mindenesetre 6 összecsapás alatt többet ért el, mint bármelyik korábbi idényében. Őt nem is sikerült igazán pótolnia a 3. körben választott Michael Johnsonnak, igaz, ez nem is volt elvárható egy újonctól. Már csak azért sem, mert a másik oldalon Robert Geathers messze nem jelentett ekkora veszélyt az ellenfél irányítóira. Ugyanakkor a fal közepéről ki kell emelni a Cowboystól elcsábított Tank Johnsont és Domata Peko-t. Nekik nagyban köszönhető, hogy futás ellen hatalmasat javult a Bengals, s bizony mivel földön nem volt sebezhető a Bengals, így levegőben kellett megverni őket, csakhogy eleinte Odom ezt se nagyon engedte. Jonathan Fanene Odom kiesése után került főszerepbe, s bizony általa kiderült, hogy mélységben sem áll rosszul a gárda, ő rendkívül hasznos és sokoldalú volt, elvégre DT-ként kellett megállnia a helyét DE poszton. A linebacker sor szintén sokat erősödött, ugyanis Dhani Jones konzisztensen hozta a tőle megszokott megfelelő színvonalat, míg a két szélen két fiatal "motor" révén nagy lendületet kapott az egység az elmúlt két évben Keith Rivers és Rey Maualuga által. Kár, hogy itt is jellemző volt, hogy kiürült a tank, ugyanis az idény végén Riversnek és Maualugának is sérülései voltak, s bizony hiányzott a lendületük, még ha pótlásuk valamelyest megoldott is volt. Rosszat talán nem is lehet mondani erre a trióra, főleg hogy mögöttük két rutinos, egyaránt kezdő múlttal is rendelkező veterán várt alkalomadtán beugrásra Brandon Johnson és Rashad Jeanty személyében. De azért ők nem ugyanaz a kávéház, mint a fiatalok. Talán az egyetlen kritikai észrevétel, hogy bár az elmúlt éveknél agresszívebb lett az LB-corp, de ezt a tendenciát folytatni kellene - főleg ha kidőlt az első számú passrusher DE... Azonban annak ellenére, hogy még mindig kicsit keveset blitzel a Bengals a secondary elképesztően magas színvonalon játszott, köszönhetően a két kezdő cornerbacknek: Leon Hall mostanra igazi klasszissá vált, ahogy azt 2007-ben várták tőle, amikor is 1. körben választották, míg Johnathan Joseph szintén elboldogult a második számú elkapókkal. Mindketten 6-6 interceptiont értek el. Kijelenthető, tökéletes páros voltak és Pro Bowl-szintű teljesítményt nyújtottak mindketten. A legtöbb gondjuk talán a slot receiverekkel volt, tehát Hall és a Joseph mögött nem igazán volt megfelelő nickelback. A safety poszt is igen nagy erősítésen esett át, ahogy a D-line Tank Johnsonnal és az LB-corp Mauaulugával, ugyanis a szintén Cowboystól elhappolt Roy Williams elképesztő hasznosan játszott - 4 meccsen... A sérülése ennek ellenére nem okozott komoly gondot, mert a helyére lépő Chinedum Ndukwe legalább olyan jól lépett fel futás ellen, besegítve a linebackereknek. Talán inkább Roy Williams vezérbika szerepét nem lehetett pótolni. A free safety poszt már érdekesebb, mivel Chris Crocker nem jelent hosszútávú megoldást, de igazán rövidet sem, ő kicsit kilóg a klasszis teljesítményt nyújtó secondaryből. Itt lehetne erősíteni az amúgy igen pompás hátsó egységen.

   A special teamre nemigen lehet panasz. A leggyengébb láncszem a long snapper Brad St. Louis volt, akinek a lelkén kihagyott mezőnygól és extrapont is szárad... Nem véletlen, hogy idény közben itt változtatni kellett. De persze nem mehetünk el szó nélkül Shayne Graham a Jets ellen a Wild Card körben két kihagyott FG-ja mellett sem, mert noha viszonylag biztos lábú rúgó, a rájátszásban megengedhetetlen két ilyen hiba... Kevin Huber punterrel nem volt gond, ahogy a coverage egységgel sem, returnök terén pedig Bernard Scottnak még TD-t is sikerült szereznie a Steelers ellen.

   A Bengalsnak tehát nagyobb egészségre és jobb Palmerre van szüksége ahhoz, hogy megismételje az idén még váratlanként értékelt diadal a csoportban.

 

 

   Baltimore Ravens - 9-7, 2., Divisional Round

  

 

A tavalyi elvesztett AFC-döntő után a Hollók, ha nehezen is, de hozták, ami elvárható volt tőlük. Elvégre igen szép teljesítmény kétszer egymás után a legjobb nyolcig jutni. Ettől függetlenül ez a csapat - ahogy azt mérlege és kiesési szakasza is mutatja - gyengébb volt az egy évvel korábbinál. Bár sokan várták, támadásban nem sikerült jelentősen előrelépni, a védelem pedig rosszabb lett. Igazán az alapprobléma, hogy az valóban erős csapatok ellen az a kicsi plusz hiányzik a Ravensből, az alapszakaszban egyaránt éppen hogy, de kikaptak a Patriotstól, a Steelerstől, a Vikingstől, a Coltstól és kétszer a Bengalstól és akkor nem beszéltünk a nagyobb arányú, Green Baytől elszenvedett vereségről. Emellé tulajdonképpen csak 2 komoly diadal párosul, a Steelers és a Chargers legyőzése. Ebben mindenképpen fejlődnie kell a gárdának, ha meghatározó csapattá akar válni a ligában. És bár a védelem valamelyest gyengébb lett, de mivel volt honnan visszaesni, így továbbra is inkább a támadókból hiányzik ez a plusz. Ugyanis Flacco továbbra sem tudott vezéregyéniséggé válni, amikor igazán szükség lett volna rá, de gyorsan tegyük hozzá, hol elkapói, hol a rúgó hagyta cserben. Mindenesetre akárhogy is csavarjuk, ahhoz hogy a Ravens képes legyen ezeket a nagy derbiket megnyerni, tőle jobb teljesítményre lesz szükség, mert a 9-7 nem lesz mindig elég a rájátszáshoz.

   Akkor kezdjük is Joe Flaccóval a posztonkénti értékelést. Ha ránézünk a számaira, azt láthatjuk, hogy mindenben javult, több próbálkozás, több sikeres passz, több yard, nagyobb pontosság, több TD, ugyanannyi eladott labda. De amikor meccsnyerő drive kell, akkor valahogy nem áll össze az egész, valami mindig közbe jön. Persze ez még csak második idénye volt, de jó lett volna ebben némi előrelépést látni, azonban idén sem tűnt sokkal többnek egy game manager QB-nál. A harmadik év vélhetően döntő lehet e tekintetben, mert most már meglesz a kellő rutin és érettség, sőt Anquan Boldin érkeztével a megfelelő elkapó is, hogy végre vezérré váljon. De miért is kellett Boldin? Nos azért mert az egyetlen igazi célpont még mindig a 36 éves Derrick Mason. És ami neki dicséret, az egyben a többi elkapó kritikája, az mindenesetre csodálatos, hogy mennyire élvezi a játékot, elnyűhetetlen, s ennek köszönhetően sorozatban harmadszor jutott 1000 yard fölé. Mögötte Mark Clayton második számú elkapóként csak a szokásos 500 yardjára volt képes, ráadásul az ő lelkén szárad a Patriots elleni meccs, amikor az end zone-ban érezte túl forrónak a labdát. Kelley Washington még egy 400 yarddal elmegy 3. WR-ként, de Demetrius Williams már szóra sem érdemes kategória. Egyszerűen ez kevés, hogy Flacco csak Masonra számíthat igazán. No meg persze Todd Heapre, aki ismét bizonyította, hogy félelmetes célpont az end zone-ban. Ráadásul ő azok közé a TE-k közé tartozik, akik elkapás mellett blokkolni is tudnak, az ilyen ritka kincs. Márpedig neki nem kis érdemei vannak Ray Rice és az egész Ravens futóegységének szárnyalásában. Ray Rice egész egyszerűen megállíthatatlan volt, sokszor úgy tűnt, ő az egyszemélyes offense, de úgy is életveszélyes volt, hogy az ellenfelek jól tudták, ő kapja labdát, mégsem sikerült féken tartani. Második évében berobbant, 1300 yardot futott a labdával, ami önmagában kiváló, hát még az 5,3 yardos átlaga, s ki merem jelenteni, hogy ő volt a liga leghasznosabb futója - és nem a futásai miatt. Ugyanis abban a helyzetben, hogy Flacco-nak alig volt elfogadható és még inkább megbízható célpontja, ő egy igazi mentsvár volt. Merthogy elsődleges feladata mellett nem mellesleg elkapásokban is jeleskedett, amire leírhatatlanul nagy szüksége volt a Ravensnek és Flacco-nak ilyen gyenge elkapók mellett. Rice további 700 yardot termelt így, azaz összességében 2000 yard felett teljesített, ami elképesztően jó szám. Árulkodó adat, hogy az egész csapatban neki volt a legtöbb elkapása... Na de essen szó Willis McGahee-ről, akit Rice kiszorított kezdőből, azonban így is hasznos tagja maradt a gárdának. Ugyanis McGahee kiváló red zone futó lett. 12 TD-t ért el, bátran számíthatott rá John Harbaugh, ha a célterület közelébe értek a Hollók, elvégre nagyobb tapasztalatával minden bizonnyal jobban tud vigyázni a disznóbőrre, mint a már klasszis, de kevésbé rutinos Rice. Előttük pedig az egyik legjobb fullback, Le'Ron McClain takarított, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a két futó remeklésében. Noha Rice tőle is elvette a labdacipeléseket, de a fiatal tehetséggel karöltve így is mehetett a Pro Bowlra. De ha valamit még ki kell emelni Flacco javuló statisztikája és a kiváló futók mellett az a mindkettőben jelentős szerepet játszó fal. Matt Birk tökéletesen pótolta center poszton a Ramshez távozott Jason Brownt, Michael Oher igazolta 1. körös tehetségét, s bár jobb oldalra szorult, de kiválóan játszott már újoncként is, futásblokkolásban egészen fantasztikus volt, a vak oldali tackle Jared Gaithert pedig egyre inkább franchise LT-ként emlegetik, nem véletlenül. A két guard is remek Ben Grubbs és Chris Chester személyében. Ez az egység már most domináns, ráadásul Birköt leszámítva igen fiatal kvintettről van szó, azaz ha a Ravensnek sikerül őket egyben tartania, akkor hosszú ideig kemény feladat lesz megállítani a Hollók futójátékát.

  

 

Bár mint azt fentebb említettem, valamelyest visszaesett a védelem, de az biztos, hogy nem a fal miatt. Elképesztő mély ezen a poszton a Ravens: Trevor Pryce, Kelly Gregg, Haloti Ngata fantasztikus hármast alkot, és akkor mögöttük olyan kiváló kiegészítő emberek vannak, mint Dwan Edwards, vagy éppen a már Boncoshoz távozott Justin Bannan, akik bizony máshol simán kezdők lennének. Talán éppen ezért meglepő, hogy több mint 2 év után bizony ismét volt olyan futó, aki átlépte a 100 yardos határt a Baltimore ellen. Ennek okát azonban talán nem is itt, hanem egy sorral hátrébb kell keresni. Egész egyszerűen Tavares Gooden nem tudta megfelelően pótolni Rex Ryant Jetsbe követő Bart Scottot Ray Lewis belső társaként. Sokszor elkésett, nem olvasta megfelelően a játékot. Persze nem könnyű Ray társaként kitűnni, de ő egész egyszerűen eltűnt, súlytalanná vált. Az utolsó meccseken őt helyettesítő Dannell Ellerbe sokkal hatékonyabbnak tűnt. Ami viszont nagyon furcsa, hogy a Ravens egyik nagy gondja a megszokottnál gyengébb pass rush volt. Ez azért különös, mert azért Jarret Johnsont és kiváltképpen Terrell Suggs-ot nem kell bemutatni senkinek. És mégis... Ketten együtt alig érték el a 10 sacket, és ez még akkor is igen halovány, ha tudjuk, Suggs csak 13 meccsen lépett pályára. Mindenesetre a linebackerek miatt nincs miért aggódni, mert itt szintén igen mélynek tűnik a gárda, elvégre Antwan Barnes és Paul Kruger egyes helyeken bizonyára kezdőben kapna helyet. Így nem is annyira személyi változásokra lenne szükség, sokkal inkább agresszívebb play-hívás lenne a célravezetőbb. Már csak azért is, mert a Ravens védelmének problémája elsősorban secondary, márpedig egy átlagos secondary-t jó pass rush-sal lehetne segíteni, hogy felnőjön a nagyobb feladatokhoz. Dominique Foxworth és Samari Rolle sem megfelelő elsőszámú cornernek, ráadásul kiesésük esetén - mint ahogy az Rolle esetében be is következett -, Chris Carr sem megfelelő pótlás, sőt őt igazán nickelnek is nehéz elképzelni. Foxy második cornernek jó lenne, de jelenleg ő az elsőszámú, aminek kevés. Ugyanakkor reményt keltő, hogy az újonc Lardarius Webb az idény végén egyre több lehetőséget kapott, és bizony még talán ő volt a legjobb, még ha nem is rá jutottak a legjobb elkapók. De nem szabad mindent a cornerekre kenni, ugyanis nekik hatalmas segítséget jelenthetnek a safety-k, de most ez sem állt fenn. Ed Reed bár továbbra is zseni, elképesztő ösztönökkel, de egyre súlyosabb nyaksérülése azért érezteti hatását, idén korántsem tudta olyan szinten segíteni a gyengébb cornereket, mint korábban, így kevesebb labdát is szerzett. Aki igazán csalódást okozott, az Dawan Landry. Érdekes ez, mert idén jobb számokat produkált mind szerelésekben, mint interceptionökben, mint tavalyelőtt, amikor egész idényben kezdett, mégis akkor jobbnak tűnt. Valahogy kevésbé tudott besegíteni futás elleni védekezésbe, és passzok ellen is sebezhető volt, hiába szerzett 4 labdát. És bár a számok mást mutatnak, a szintén Jetsbe távozott Jim Leonhard tavaly határozottan jobb volt nála.

   A special team is nagy kerékkötője volt a csapatnak - már ami a rúgókat illeti. Ugyanis a Matt Stover örökébe lépett Steven Hauschka rengeteget hibázott és bizony volt, hogy ez meccsbe került. A sokadik ilyen rúgás után aztán mennie kellett, s bár az őt váltó Billy Cundiff sem egy elit kicker, de ő azért higgadtabb volt, amikor szemben állt a villás kapuval. Sam Koch teljesen jó punter, míg Chris Carr kifejezetten jó returner, noha ezzel előtte sem volt gond, hiszen a keretszűkítésnél kivágott Yamon Figurs is klasszis volt ebben a kategóriában.

   Ami megállapítható, hogy a Ravensnél Flacco-nak igazi vezérré kell előlépnie, főleg most, hogy Boldin személyében megkapta az elit elkapót, míg a védelemnél vissza kell térni a régi jó agresszív sémához, hogy a gyengébb secondary-t ez kihúzza a pácból. És persze nem ártana egy Cundiffnál is jobb, megbízhatóbb rúgót találni.

 

 

   Pittsburgh Steelers - 9-7, 3.

  

 

A bajnokságnak címvédőként nekivágó Steelers szereplésének megítélése kettős, ugyanakkor végeredményét tekintve mindenképpen csalódás, hiszen lemaradt a rájátszásról. Azonban amitől mégis kettősség jellemzi a csapat 2009-es szezonját, hogy a Steelers a nagy riválisok ellen rendre megmutatta, hogy kiváló együttesről van szó, aztán a könnyűnek tűnő összecsapásokon terített betlit játszott. Legyőzte a PO-ba jutott gárdák közül a San Diegót, a Minnesotát, a Baltimore-t, a Green Bayt, de a hozzá hasonlóan PO-ért küzdőket is két vállra fektette, mint a Miamit, a Tennessee-t, vagy éppen a Denvert. Ezek alapján nincs kétség afelől, hogy kiváló csapat a Steelers, csakhogy - máig megmagyarázhatatlan oknál fogva - a Chiefs, a Raiders és a Browns hármasa kifogott a bajnokon. Sokba került ez a három kudarc... Ha csak egyik meccsen nyer a Pittsburgh, akkor rájátszásban van. Ha posztok szerint elkezdjük lebontani a csapatot, akkor láthatjuk, hogy sokan karrierjük legjobb évét produkálták, ám mint csapat, a Steelers mégis megbukott 2009-ben. Amikor valakinek hátára kellett volna venni a csapatot, akkor ez nem ment, a Chiefs és a Raiders ellen a védelem és a special team nem volt képes átlépni a győzelem küszöbét, pedig többször próbálkozhatott, míg Clevelandben a támadók mondtak totális csődöt.

   Na de nézzük külön-külön a csapategységeket. A támadók sokat javultak tavalyhoz képest mind futás, mind passzolás terén, de ez nem is csoda, hiszen sokan pályájuk legjobb, vagy közel legjobb évét produkálták. Ben Roethlisbergerre sok panasz nem lehet - legalábbis a pályán, figyelembe véve legújabb botrányát. Soha ennyi passzkísérlete és sikeres passza nem volt, ennek ellenére soha ilyen pontos sem volt, ebből következőleg soha ennyi yardot sem passzolt. Mindezt úgy, hogy egy meccset kihagyott. Ráadásul első számú cseréje, Charlie Batch is maródi volt akkor, így a Ravens ellen Dennis Dixon bizonyíthatott, s bemutatkozásakor nem is okozott csalódást, noha végül épp interceptionje okozta a csapat vesztét a hosszabbításban. A futókat illetően szintén jelentős előrelépés jelentkezett a Steelers életében. Amíg tavaly tulajdonképpem sérülések és formahanyatlások miatt már nem volt igazi elsőszámú futója a gárdának, addig idén Rashard Mendenhall megmutatta, hogy valóban 1. körös tehetség. Ennek megfelelően kiszorította az amúgy is sérülékeny Willie Parkert a kezdőből és úgy ért el 1100 yardot, hogy az első négy meccsen alig kapott lehetőséget. Igazi összetett futó benyomását keltette, aki tud futni, elkapni és blokkolni is. Mögötte Mewelde Moore hozta szokásos szürke eminenciás mivoltát, semmi feltűnő dolgot nem csinált, de rendkívül hasznos kiegészítő ember volt, elsősorban passzjátékoknál használták, ugyanakkor Fast Willie kissé megkopottnak tűnt. Ha rátérünk a TE-kre, akkor ismét csak egy "karrier évet" produkáló játékost kell szemügyre venni Heath Miller személyében. Soha ennyi elkapás és elkapott yard nem állt a neve mellett. Emellett hozta tőle megszokott kiváló blokkolói munkáját is, az egyik legösszetettebb és legmegbízhatóbb TE a ligában, s idén először ki érdemelte a Pro Bowlt. Elkapó fronton is igen rózsás képet fest a Steelers: Hines Ward sokadvirágzását élve karrierje második legtöbb elkapását és elkapott yardját szorgoskodta össze, miközben Holmes életében először jutott a bűvös 1000 yard fölé. Előbbi elkapásban, utóbbi yardokban vezette a csapat listáját. A Nate Washington távoztával megürült harmadik számú WR helyére mindenki Limas Sweedet várta, aki azonban újabb elejtett könnyű labdákkal egyre inkább bustnak tűnik. Azonban a helyére lépő újonc Mike Wallace mindenkit meglepve csodálatos idényt produkált, 750 yardnál is többet hozott a konyhára és az ő nevéhez fűződik az idény egyik legemlékezetesebb playe, amikor a Steelers az utolsó másodpercben győzte le a Green Bayt kiváló elkapásával. Amíg Sweed sorsa egyre bizonytalanabb, addig Wallace csillaga úgy ragyog egyre fényesebben. De ha mindenki ilyen kiválóan teljesített a támadóoldalon, akkor hol itt a gond? Nos Offensive Line, azaz a támadófal. Minden idők legrosszabb Super Bowl-győztes falán nem változtatott a Steelers. És bár valamelyest javult az egység, ez az ötösfogat még mindig inkább a liga aljához tartozik. 50, azaz ötven sacket engedélyezett a riválisoknak. Ez megengedhetetlen, ha egy 100 milliós franchise QB-t kell megvédeni. És bár ez a szám kettővel több, mint egy éve mégis azért javulásról beszélhetünk, mert BigBennek több ideje volt, mint az a passzolt és elkapott yardokból ki is derül. A futásblokkolásban is előreléptek, ezt Mendenhall igazolja, de ezen a téren a konzisztencia hibánya figyelhető meg. Sokszor nem sikerült emiatt előnyben megtartani a labdát, majdan az előnyt sem... A neuralgikus pont a center és jobb oldali guard, azaz Justin Hartwig és Trai Essex személye. Persze a többiek sem kiválóak, de Chris Kemoeatu és Willie Colon egész jól játszott, míg Max Starks is elfogadható átlagot nyújtott idén. De ha ötből kettő képtelen tartani emberét, akkor az a többi emberre is negatív hatással van, és ezáltal az egész fal rossz lesz.

  

 

Na de nézzük mi a helyzet a híres, 2008-ban rettegett Steel Curtain 2.0-val. Nos hát leomlott, mint a berlini fal... A védőfal még így is elitkategóriát képviselt, de az idény végére azért látványosan elfáradt, ennek köszönhetően hosszú idő, több mint két év után ismét volt futó, aki 100 yard fölé jutott ellenük. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Aaron Smith már az idény elején kidőlt, így azért némileg érthető, hogy a végén visszaesett a fal teljesítménye, sőt eleinte meglepően jól sikerült pótolni a liga talán legjobb 3-4-es DE-jét. Hampton hozta szokásos magas színvonalú játékát, Brett Keisel nagyot alakított társa kiválása után. Az Aaron Smith-t rotálásban pótlók nem emelkedtek ki/fel, de azért az 1. körös újonc, Evander Hoodnak voltak bíztató momentumai. A tavaly elképesztő számokat produkáló LB-sor viszont alaposan visszaesett. James Farrior láthatóan lelassult, Lawrence Timmons nem volt oly áttörő, mint azt sokan várták tőle. És akkor nézzük a Dinamit Duót. James Harrison az idény első felében parádézott, majd kiveszett belőle a nagy play lehetősége, míg LaMarr Woodley épp fordított utat járt, azaz eleinte nagy hallgatás, majd az utolsó 8 meccsen megállíthatatlan volt. Egyszerűen nem volt meg az összhang, a kiegyensúlyozottság a csapatrészen belül. Ennek ellenére a tavalyinál gyengébb év is Pro Bowlt ért Woodleynak és Harrisonnak, de mi lenne ha egyszerre játszanának igazán jól... Na és jöjjön a csalódást keltő év alfája és omegája: a secondary. Két tényt kell kiemelni: William Gay tragikus szereplése és Troy Polamalu sérülése. A Bryant McFadden kezdő helyét megöröklő Gay katasztrofálisan játszott, az ellenfelek rendre rádobtak a 3. és sok szituációban és rendre sikerrel jártak. Ő egyértelműen legfeljebb nickelbacknek megfelelő, nem kezdőnek. A másik probléma a liga talán legjobb védőjét helyettesítő Tyrone Carter volt. Egyszerűen lassú és szerelései is hibásak. A két ember gyatra teljesítménye az egész secondary-re is kihatott, az idény végére Ike Taylor önbizalma teljesen elszállt, már őt is az nem verte meg, aki nem akarta, így pedig igen nehéz helyzetben van egy free safety, jelesül Ryan Clark, aki még így is igen jól játszott hétről hétre.

   A special teamben Jeff Reed Chicagóban kihagyott két mezőnygólja sokba került, elvégre az a győzelem is rájátszást ért volna, de ezenkívül ugyanúgy biztos lábú maradt 50 yardon belülről, mint a korábbi években. Daniel Sepulveda visszatérésével a punter poszton erősebb volt a csapat, mint egy évvel korábban. De itt is van hiba... Kickoffoknál mintha nem is lett volna fent csapat a pályán. 4 TD nyomtak le a Steelers torkán így, mígnem Anthony Madison visszaszerzésével normalizálódott a helyzet. Returnök terén bár TD-t nem ért el a Steelers, de Stefan Logan nagy erősítés volt, évek óta nem volt ilyen eredményes a csapat a visszahordások terén.

   Mint látható, valóban kettősség jellemezte a Steelerst, sok "karrier év", sok összeomlás és csalódás. A keret erős, egyúttal idős. Ha mindenki hozná a maximumot, akkor talán még egy év benne van ebben a védelemben, a támadóknál a falnak kell továbbjavulnuia és akkor határ a csillagos ég. Ja és Big Bent nem szabad nők közelébe engedni február és június között.

 

 

   Cleveland Browns - 5-11, 4.

  

 

Alapvetően rettenetesen nehéz lenne a Brownsról jót írni, ha nem néznénk az utolsó 4 meccset. Ugyanis 12 mérkőzésből mindössze egyet nyert meg a Cleveland, azt is kínkeservesen 6-3-ra a Bills ellen. Nem véletlen, hogy az egy siker ellenére arról szóltak a Browns-szal kapcsolatos elemzések, hogy ez a csapat talán még a 2008-as nyeretlen Lions-nál is gyengébb. Ennek oka egyértelmű: minden idők egyik leggyengébb támadósorát láthattuk, amely az első 11 találkozóból 7-szer a 10 pontot sem érte el... Megdöbbentő mutató, főleg a mai támadó- és passzorientált NFL-ben. Aztán innentől valahogy felfelé vezetett az út és bizony éppen az ősi rivális Steelers ellen megtört a jég, sikerült nyerni. Ez hatalmas szó, ugyanis 7 mérkőzéses nyeretlenségi, negatív klubcsúcsnak számító 10 mérkőzéses hazai nyeretlenségi rekordot szakított meg a Browns, továbbá a Steelers ellen 12 meccse nem nyert ezt megelőzően... Ez a siker az alábbiak fényében érthetően akkora lendületet adott a folytatásra, hogy a maradék három meccsen is sikerült a bravúr sorrendben a Chiefs, a Raiders és a Jaguars ellen. Ennek köszönhetően az összképnél lényegesen kedvezőbbnek tetsző 5-11-es mérleggel zárt a Browns. A statisztikákat böngészve az derülne ki, hogy a sokat szapult támadók mellett a védelem is a leggyengébbek közé tartozott, de ez így nem igaz, az ő teljesítményüket jelentősen lerontotta az a tény, hogy semmiféle segítséget nem kaptak a támadóktól.

   Az egész csapat rákfenéje nem meglepő módon az irányító kérdése és teljesítménye volt. Derek Anderson 7 meccsen kezdett 44,5% pontossággal, akarom mondani pontatlansággal passzolt, a 888 yard és 3 TD mellett 10 INT fűződik a nevéhez... De Brady Quinn sem volt sokkal jobb: 9 meccsen kezdett, 53,1%-os hatékonysággal 1300 yardot passzolt, de ő legalább pozitív TD/INT (8-7) mutatóval zárt. Azt hiszem, ehhez nem kell különösebb kommentárt fűzni, elképesztően gyenge mutató mindkettő. Nem véletlen, hogy Eric Mangini vezetőedző kínjában már a returnerként és elkapóként számításba vett Joshua Cribbset is kipróbálta többször, mint wildcat QB. Ebből futott is 380 yardot, amivel talán a Barnák leghasznosabb irányítójának bizonyult. A QB-k ezeket a "veretes" számokat ráadásul úgy produkálták, hogy a falra sok panaszuk nem lehetett. Persze ez már nem az a 2007-es domináns egység, de azért bőven megüti az átlagszintet, úgy engedtek 30 sacket, hogy Quinn egyáltalán nem érzi a zsebet, sőt, ha 2 méteres körzetében felé rontó védőt lát, akkor földre veti magát... A fal bal oldala igen erős Joe Thomas-szal és Eric Steinbach-hal, a center poszton tökéletesen bevált már újoncként Alex Mack, talán a jobb oldalon lehetne javítani, mert John St. Clair a liga egyik legrosszabb RT-je volt, de az RG poszt sem ideális Hank Fraleyvel vagy éppen a már távozott Rex Hadnottal. A sikertelen passzjátékot jó futójátékkal sem sikerült segíteni. Ez persze nem is meglepő, hiszen a szezont a már 2008-ban is hanyatló Jamal Lewis-szal kezdte a Cleveland, aki még inkább megtörtnek tűnt idén. Nem véletlenül, 9 meccs és mindössze 500 yard után, TD nélkül IR-re került, s várakozásoknak megfelelően valószínűleg visszavonul a szebb napokat megélt futó. Sokáig úgy tűnt, hogy nincs megfelelő, kezdő szintű helyettese a rosteren, mígnem Jerome Harrison színre lépett. Ő vette át Lewis kezdő helyét, s eleinte nem volt sokkal jobb nála, azonban az utolsó 3 találkozón egyaránt átlépte a 100 yardos határt, sőt a Kansas ellen 286 yardot galoppozott! Nos ezen a háromszor 60 percen megmutatta, hogy érdemes neki esélyt adni kezdőként, elvégre több mint 550 yardot futott 4 TD-vel megspékelve, ami több mint amit Lewis ért el 9 meccsen. Na de nézzük az elkapókat, még ha az sem lesz túl szívderítő. A dropmachine Braylon Edwardsot eladta idény közben a Browns a Jetsnek. Így maradt Cribbs, aki azért elkapónak nem épp elit, ahogy a veterán Mike Furrey és a Jetstől megszerzett Chansi Stuckey... A legjobb célpont így egy újonc lett Mohamed Massaquoi személyében, ő legalább a már elfogadható 600 yard fölé jutott. Az ő sikere a többiek kritikája persze, de kérdés, hogy fel tud-e ilyen fiatalon nőni ahhoz a feladathoz, hogy máris ő az elsőszámú elkapó. Nos hát elkapóikra nem számíthattak az irányítók és bizony a TE-kre sem, ugyanis sem Robert Royal, sem Steve Heiden nem az a játékos, akihez odafordulnak az utolsó pillanatban a QB-k... Sok lyuk van hát a Browns támadó gépezetében, nagy átalakulás várható, kellene elkapó, TE, és egy jobb QB, aki most egy ideig Jake Delhomme lesz, aki közben tanítgatja majd a vélhetően draftról érkező újoncot. Rebuilding...

  

 

A védelem valós erejét épp azért nehéz megítélni, mert a támadóktól szinte semmilyen segítséget nem kapott, így értelemszerűen a végére elfáradtak, s bizony igen rossz mutatókkal, sok kapott ponttal zárták a meccseket. De nem valószínű, hogy ez lenne a reális kép. Persze ettől még itt is van mit fejleszteni, de azért nem oly borús a kép, mint a támadóknál, vagy mint amit a 2009-es számok sugallnak. A falban Shaun Rogers megfelelő nose tackle, de amikor kidőlt, akkor Ahtyba Rubinra sem lehetett panasz, pedig még csak második éve volt a ligában. Habár nem egy sztár, Kenyon Colemanre sem lehet panasz, inkább a másik DE poszt megoldatlan, mert ott Corey Williamsről kiderült, hogy 3-4-ben használhatatlan, el is ment már a Barnáktól a Lionshoz, ahol ismét a neki jobban fekvő 4-3-as DT lehet. Robaire Smith sem egy hosszútávú megoldás, elvégre már 33 éves, tehát DE-re mindenképpen szükség lenne. A leggyengébb pontnak a linebacker sor érezhető. A 3-4-es védelemben különösen ez az egység a szíve-lelke a védelemnek, de itt nincs egy igazi vezér alak. Nekik kellene nyomást gyakorolni az ellenfél irányítójára, de a már 32 éves David Bowens, továbbá a már Oaklandbe cserélt Kamerion Wimbley együtt összesen hoztak 12 sacket, ami nagyon kevés egy 3-4-es OLB-párostól. Ezen a gondon valamelyest enyhített Matt Roth, aki Miamiból költözött Clevelandbe, s ő egymaga 4 sacket jegyzett 6 meccs alatt. Középen azért lényegesen jobban áll a Browns, ugyanis D'Qwell Jackson igazi szerelőgyár, aki mindig ott van, ahol a labda, csakhogy ő kidőlt 6 meccs után... Ennek ellenére a Jetstől szerzett veterán Eric Barton és az újonc Kaluka Maiava egész jól muzsikáltak, bár Jason Trusnik is sok lehetőséget kapott, ő mégsem tűnt olyan meggyőzőnek, mint Maiava. Mögöttük pedig még mindig ott van a szintén újonc, 2. körben draftolt David Veikune. A secondary is érdekes kérdés. A két kezdő cornerback, az egyaránt harmadéves Brandon McDonald és Eric Wright sem egy klasszis, de amerikai értelemben mindkettő igen szolid játékos. És teljesítményük csak jobb lehetne, ha pass rusherek nagyobb nyomást gyakorolnának a QB-kra. A baj az, hogy nincs mögöttük megfelelő vetélytárs. Hank Poteat már öreg, talán FS-nek jobb is lenne mint nickelbacknek, de Mike Adams sem megoldás. A safety poszttal alapvetően nem lett volna gond, mivel a Abram Elam-Brodney Pool páros igen ütős, de utóbbi kidőlt az idény közepén, maga mögött pedig hatalmas űrt hagyott, volt hogy Adams, volt hogy Poteat, de olyan is volt hogy a WR-ként is játszó Furrey játszott FS-t. Ezt a posztot mindenképpen meg kell oldani, ugyanis Pool most már a Jets alkalmazásában áll, így muszáj párt találni Elamnek.

   A special team természetesen a már említett Cribbsről szólt, összesen 4 TD-je volt, 1 punt és 3 kickoff után. A liga legjobbja ebben a minőségében, ez vitán felül áll. A rúgóknál Phil Dawsonra sok panasz nem lehet, bár az offense ügyetlenkedése miatt sok lehetősége nem is volt... A puntereknél váltás volt; Dave Zastudilt Reggie Hodges követte, de azért ez nem túl lényeges poszt.

   A Brownsnál sok teendője lesz Mike Holmgrennek, amihez hozzá is látott, elvégre a támadósorban minden poszton javítani kell, talán csak a C, a LG és LT poszt van adva biztosan, és mondjuk Jerome Harrison megérdemel egy esélyt kezdő futóként. A védelemben sokkal inkább a fal fiatalítása és egy jó pass rusher megszerzése lehet az elsődleges, na meg a secondary mélységét rendbe rakni, mert a kezdőkkel sok gond nincs - no persze a FS pozícióját leszámítva. Az út hosszú lesz figyelembe véve, hogy a csoportriválisok mindegyikénél már adott a csapat, ott csak toldozgatni-foltozgatni kell, itt viszont kőkeményen építkezni...

 

 

 

NFC North

 
 

Chicago Bears (7-9, 3. hely):

 

 

A Bears ismét egy nagy reményekkel kezdett, majd nagy csalódásokkal végigkísért szezont tudhat maga mögött. A holtszezon egyik legjelentősebb mozgásaként megszerezték a volt denveri irányítót, Jay Cutlert, emellett pedig érkezett néhány veterán játékos a támadófal javítására is. Mivel az előző szezonban Kyle Orton vezetésével is sikerült 8-8-as mérleget összehozni, és csak néhány hajszálon múlott a rájátszásba jutás, a csapat drukkerei joggal bizakodtak, hogy a meglévő jó futójáték és elfogadható védelem mellett az irányító poszt minőségi javulása elegendő lesz a rájátszás eléréséhez. A dolgok azonban másként alakultak…
 

A szezon első harmada még ígéretesnek tűnt, hiszen az első meccsen elszenvedett vereség után 3 győzelem következett, köztük a bajnok Pittsburgh skalpját is sikerült begyűjteni. A pihenőhetet követően azonban 7 meccsből csak egyetlen alkalommal sikerült győzni, és az elszenvedett 6 vereséggel világossá vált, hogy idén nem lesz rájátszásban a gárda. 4-7 után az utolsó 5 meccsből 3 győzelem még összejött, de ez csak némi kozmetikai kezelésre volt elegendő a csúfos szezon képén. Ami szintén beszédes, hogy a 7 győzelemből 5 nagyon gyenge csapatok ellen jött össze (Detroit kétszer, St. Louis, Cleveland, Seattle), igazából csak a Steelers és a Minnesota legyőzése adhatott okot némi büszkeségre. Ráadásul idegenben mindössze 2 meccset sikerült nyerni, ami szintén nem mondható kiemelkedő teljesítménynek. A félresikerült szezon mögött számos ok húzódik meg, ezeket érdemes egy kicsit boncolgatni.

 

A támadójátékot tekintve az első, ami az ember eszébe juthat, a Cutler-féle szőnyegbombázás kétséges eredménye. Ha Cutler Afganisztánban teljesítene szolgálatot bombázópilótaként, akkor már ülésezne az ENSZ Biztonsági Tanács a sok félrement rakéta miatti civil áldozat okán, de mivel „csak” egy NFL-irányítóról beszélünk, így 26 interception lett a végeredménye a szezonnak. Azonban hatalmas hiba lenne Cutler nyakába varrni a Bears vártnál gyengébb szezonját, hiszen a sok eladott labda ellenére a támadójátékban még mindig ő cipelte a hátán a csapatot. A problémák leginkább a támadófal környékén voltak keresendők. Orlando Pace az elmúlt 10 év egyik legnagyszerűbb bal oldali tackle játékosa volt, de sajnos sokkal inkább az elmúlt és a volt szavakat bizonyította a tavalyi szezonban a legnagyszerűbb helyett. Bár sack csak 1 került a bűnlajstromába, de 36 alkalommal kergették meg rajta keresztül Cutlert, ami rengeteg (és jelzi az irányító mobilitását, hogy 36 pressure során csak 1 sacket szenvedett el). Pace méltó társa volt a jobb oldalon a tavalyi első körös választott Chris Williams is, 7 sack, 9 hit és 34 pressure volt a termése. Némi javulást az hozott, hogy 11 meccs után Pace megsérült, így Williams átkerült a fal bal oldalára, ahol egy fokkal jobb teljesítményt nyújtott, míg a jobb oldalon Kevin Shaffer csapatba kerülése is okozott egy kis fejlődést. A középső trió teljesítményét elnézve pedig megállapítható, hogy legalább egységes volt a támadófal, mindenki egyformán gyenge volt… Olin Kreutz még csak-csak elkaristolt center poszton, de RG poszton Roberto Garza főleg futásblokkolásban volt gyenge, LG poszton pedig az Omiyale – Beekman páros egyike sem nyújtott maradandót. A belső hármas gyengesége pedig lavinaszerűen rántotta magával a futójátékot is, Matt Forte az újonc évéhez képest nagyon gyenge eredményeket szállított. Az év végére sikerült 3,6-ra feltornászni a futóátlagát, de ez igazából a két Detroit elleni meccsnek köszönhető, ezzel szemben 5 meccsen a 2,5 yardos átlagot sem érte el, és a maradék 14 meccsen egyszer sem jutott 100 yard fölé. Futójáték híján pedig Cutler és az elkapók jelentették a Bears támadójátékát, ami egyrészt elég egyoldalú játékot eredményezett, másrészt pedig kiderült, hogy elkapó poszton nagyon messze van a csapat a kívánatos szinttől. Johnny Knox, Earl Bennett és Devin Aromashodu gyakorlatilag újoncnak voltak tekinthetőek, Devin Hester pedig egy érdekes kísérlet alanyaként próbál NFL kezdő szintű elkapóvá fejlődni. Rengeteg hibás route-futás, elrontott kommunikáció és néhány elejtett passz is hátráltatta az eredményes passzjátékot. Ha ehhez még hozzákeverjük Ron Turner enyhén kiismerhető és sablonos hívásait, akkor nem meglepő, hogy Cutler is messze volt a csúcsteljesítményétől. A legnagyobb problémának vele kapcsolatban egyértelműen a red zone döntéshozatal tűnik, az eladott labdák többsége abból származott, hogy amikor kis területre zsúfolódott össze a játék, nem olvasta elég gyorsan és pontosan a védelmet, ellenben sok kockázatot vállalt. Meg kell említeni még Greg Olsen nevét, aki Cutler fő célpontjává lépett elő a szezon során. A fiatal TE többnyire jó játékot nyújtott, 612 elkapott yard és 8 TD került a neve mellé, viszont kulcsszituációkban nem mindig tudott segíteni az irányítónak, és futásblokkolásban sem igazán állta meg a helyét.

 

 

A védelem idén nagyjából elérte a teljes összeomlás szintjét, főleg, ha az elmúlt évek teljesítményéhez mérjük az idei produktumot. A kulcsjátékosok közül Urlacher már az első meccsen kiesett a teljes szezonra, Tommy Harris már a gigantikus szerződése aláírásának pillanatában kiesett a jelek szerint teljes hátralévő karrierjére, Nathan Vasher korábbi Pro Bowl cornerback elérte pályafutása mélypontját, a pass rush nagyon visszaesett, Mike Brown távozásával és Urlacher kiesésével vezére sem maradt a csapatnak. Ennyi negatív hatást pedig nem bírt el a védelem, jöttek a rosszabbnál rosszabb meccsek (külön említést érdemel a Bengals elleni 45 és a Cardinals elleni 41 kapott pont), ráadásul különösen a kulcsszituációkban nem sikerült megcsinálni a nagyon fontos játékokat. Ahogy haladtak előre a meccsek, egyszerűen az esetek többségében elfogyott a lendület, az erő a végére, emellett mindig sikerült előhúzni a kalapból egy-egy kritikus hibát. Csapatrészenként haladva a védőfal felett úgy tűnik, hogy eljárt az idő, és a frissítésre kiszemelt játékosok sem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Ogunleye és Brown 1-2 meccsen jól játszott, de az esetek többségében nem nagyon zavarták az ellenfelek irányítóit, Tommy Harris produkcióját már méltattuk korábban, Mark Anderson újonc szezonja óta folyamatosan és stabilan hozza az egyre rosszabb meccseket, Gaines Adams pedig tragikus halála miatt nem tudott élni a csapatváltás adta lehetőséggel. A linebacker sor Urlacher sérülése után Roach – Hillenmeyer – Briggs összetételben játszott, ők nyújtották még a leginkább vállalható teljesítményt a védelemből. Hillenmeyer esetén leginkább a passz elleni hiányosságok rontották le a képet, pedig a Bears védelmi rendszerében az MLB rengeteg zónázási feladatot lát(na) el… Briggs hozta a tőle megszokott sok szerelést, de neki is voltak homály meccsei idén, Roach pedig egy nagyon jó fizikummal, de ennél kicsit szerényebb futball IQ-val megáldott játékosként gyakran hozott rossz döntéseket. A secondary a teljes összeomlás állapotába került a szezon végére. Pass rush híján elég hamar kiderültek a hiányosságok, Charles Tillman felé a harmatgyenge Cleveland elleni meccset leszámítva 100-as irányító-mutatóval dobáltak, és összesen 3 darab elütött passzt tudott felmutatni, Zack Bowman 1-1 jó megmozdulást, szerzett labdát felmutatott ugyan, de mellette 2-3 nagy játékot mindig sikerült megcsinálni kulcshelyzetben, Nathan Vasher pedig a szezon végére nagyjából a special team oszlopos tagjává küzdötte le magát. Safety poszton sem volt sokkal fényesebb a helyzet, Danieal Manning nagyjából bebetonozta magát FS posztra, de inkább futás ellen játszott jól, illetve néhány meccs erejéig ő is próbálkozott CB poszton is. A SS-páros kiválóan kiegészítette egymást, Payne a futások ellen volt gyenge, míg az újonc Afalava felé 123-as ratinggel dobáltak, kár, hogy nem lehettek egyszerre a pályán… A cseresorban sem tolongtak a javulást ígérő játékosok, sem Steltz, sem Bullocks nem tudott igazán jó teljesítményt nyújtani.

 

A special team sem villogott annyira, mint az elmúlt években, Robbie Gould a 2008-as 93%-os hatékonyság helyett csak 85%-kal rúgta a mezőnygólokat, és Brad Maynard is kisebb arányban rugdosta 20 yardon belülre a puntokat. Visszahordások terén sem sikerült megtalálni a tökéletes megoldást, kickoff returnerként szerephez jutott Johnny Knox, Danieal Manning és Rashied Davis is, míg a punt visszahordás elsősorban Devin Hester és Earl Bennett feladata volt. Knox 28,9-es kick return átlaga és Bennett 10,2 yardos punt return átlaga jónak mondható, és 1-1 TD-t is jegyeztek, ennek fényében főleg érthetetlen a sok variálás.
 

A szezon eredményeképpen a Szeles Város csapatánál is kitört egy kisebb vihar, mely egy darabig Lovie Smith elfújásával is fenyegetett, aztán végül Ron Turner offensive coordinator lett a fő áldozat, illetve a védelem vezérét is elzavarták. Nagy kérdés, hogy az új edzők és coordinatorok mit tudnak kihozni a csapatból, tekintetbe véve a tátongó hiányosságokat, a nagyon kevés rendelkezésre álló draft picket figyelembe véve. Az biztos, hogy „do or die” szezon következik Chicagoban mind Lovie Smith, mind jópár játékos számára, mert még egy rájátszás-mentes vergődést nem fog eltűrni a csapat vezetése.

 

 

Detroit Lions (2-14, 4. hely):

 

 

Egy 0-16-os szezon után nem is lehetett más a jelszó Detroitban a tavalyi szezon előtt, mint az újjáépítés. Ennek levezénylése az új GM-re, Mayhew-ra és az általa kinevezett új vezetőedzőre, Jim Schwartz-ra várt. Schwartz a Titans defensive coordinator posztját hagyta el a Lions vezetőedzői székéért. A csapat szinte minden részére ráfért az erősítés, elsősorban a támadó- és védőfal, valamint a secondary tátongó lyukait kellett betömni. Ehhez képest a drafton egy irányító (Matt Stafford) és egy TE (Brandon Pettigrew) került a csapathoz az első körben, főleg ez utóbbi pick miatt érte sok kritika a csapatot, hiszen például Michael Oher OT még elérhető lett volna. A későbbi körökben aztán érkeztek játékosok a védelembe is, Louis Delmas FS, DeAndre Levy LB és Sammy Lee Hill DT személyében. Emellett jópár leharcolt, máshol megragadni nem igazán tudó veterán érkezett még erősítésnek (Bryant Johnson, Dennis Northcutt, Marquand Manuel, Anthony Henry többek között), illetve a védelem vezérének szánt Larry Foote. 
 

A szezon aztán nagyjából a várakozásoknak megfelelően alakult. Néhány meccsen ugyan komoly ellenállást fejtett ki a Lions (például az Arizona és a Pittsburgh gárdáját is komoly erőbedobásra késztették), és sikerült két győzelmet is begyűjteni, a Washington és a Cleveland ellen. Ez utóbbi meccsen hihetetlen izgalmak közepette sikerült a végjátékban a sérült vállal játszó Matt Stafford vezetésével megfordítani a meccset. Persze emellett becsúsztak nagyon súlyos vereségek is (48-24 a Bears, 26-0 a Packers, 48-3 a Ravens ellen), és a sérülések sem kímélték a gárdát. Sérültlistán végezte a szezont Kevin Smith RB, Brandon Pettigrew és Matt Stafford is, Calvin Johnson is hagyott ki meccseket és egész szezonban sérülésekkel küzdött, valamint a talán legjobb teljesítményt nyújtó támadó falember, Stephen Peterman guard is. Ilyen körülmények között azt gondolom, hogy elfogadható produkciót láttunk a Lions csapatától.

 

A támadóknál leginkább a konzisztens támadófal hiányzik, Jeff Backus erős harcban van a liga legrosszabb LT-je címért, Peterman kiesése után a két guard, Loper és Jansen sem tartoznak a liga jobb játékosai közé, a tavaly draftolt Cherilus RT poszton egyelőre nem váltotta meg a világot, így a fal közepén Dominic Raiola center egyedül kevés az üdvösséghez. Nem is csoda, hogy Stafford nem tudta végigjátszani a szezont, a fal összesen 43 sacket engedett az ellenfelek védőinek. A futójáték sem tudta nagyon tehermentesíteni az újonc irányítót, Kevin Smith 3,4 yardos átlaga ilyen körülmények között elfogadható ugyan, de nagyon sokszor kényszerült a csapat a passzok erőltetésére a stabilan szállított futott yardok hiánya miatt. Kevin Smith ráadásul nagyon csúnya sérülést szedett össze, jelenleg az is kérdéses, hogy felépül-e rendesen a szezon kezdetére. A helyére lépő Maurice Morris megbízható back-up, 1-2 jobb meccse akadt kezdőként is, de hosszú távon ő sem képes stabilan jó teljesítményt nyújtani. Az elkapók közül egyértelműen kiemelkedik Calvin Johnson, aki a fentebb említett nyavalyái ellenére is összeszedett 984 elkapott yardot és 5 TD-t. Mellette viszont elég nagy volt az űr, a 2. és 3. számú elkapók, Bryant Johnson és Northcutt összesen nem bírtak 800 yardot összekínlódni. Pettigrew viszonylag jól játszott a sérüléséig, 11 meccsen összeszedett 346 yard nem rossz egy újonc TE-től. Említést érdemel még egy pár szó erejéig Drew Stanton is, a 2007-es 2. körös irányító Stafford és Culpepper sérülései miatt megkapta a lehetőséget, és sikerült is bebizonyítania, hogy nem volt felesleges 1/1-re draftolni Staffordot… 51 passzból 6 interception, 0 TD, 26,1-es irányító rating, meglepő lenne, ha Stanton bárhol harcban lenne még a kezdő posztért…

 

 

 

A védelem 2009-es produkcióját elnézve egyértelmű, hogy emberanyagot tekintve egyelőre kevés ez a csapatrész az NFL szintjéhez. Elméletileg két módon lehet jó passz elleni védelmet építeni. Vagy nagyon jó pass rush, ami képes elfedni egy közepes secondary hibáit, vagy nagyon jó secondary, ami képes tartani az elkapókat addig, amíg a gyengébb pass rush is odaér az irányítóhoz. Ha viszont gyenge mindkét csapatrész, akkor abból csúfos eredmények születnek. A Lions esetében ezek a csúfos eredmények konkrétan a legrosszabb passz elleni védelmet takarják, meccsenkénti 265 kapott yarddal, és mindössze 26 elért sackkel (ez a 4. legrosszabb mutató a ligában). Ráadásul a 265 yardot 8,1-es játékonkénti átlaggal sikerült összeszedni, ami szintén ligautolsó, hasonlóan az irányítók passzainak 68%-os találati arányához… Leginkább az épkézláb cornerback és defensive end volt a fő hiányosság, Anthony Henry, Phillip Buchanon és Demarcus Faggins egyaránt komoly gratulációt érdemelnek. Ami némi bizakodásra adhatott okot, az Louis Delmas és DeAndre Levy játéka. Mindketten a kezdőcsapatba verekedték magukat (bár Delmas esetében nem nagyon volt kivel verekedni a pozícióért), és a nagyon gyenge társak ellenére is biztatóan játszották végig a szezont. A 12 meccsen kezdőként pályára lépő Sammy Lee Hill is úgy tűnik, hogy megragadhat a csapatban, bár a tündöklés az ő játékával kapcsolatban nem igazán mondható el. A futás elleni védekezés már nem volt ennyire szörnyű (néhány meccs teljes betlijét leszámítva), a futásonkénti átlagot tekintve például 9 rosszabb csapat is akadt a Detroitnál. Itt elsősorban Larry Foote nevét érdemes megemlíteni, a veterán MLB 99 tackle kiosztásával zárta az évet, de jól termelt Levy és Delmas is (84, illetve 95 tackle). 

 

A speciális csapatrész kimondottan gyenge évet zárt, Jason Hanson a korábbi években a csapat egyik legmegbízhatóbb játékosa volt, a 2008-as szezonban 95% feletti pontossággal rúgott. Idén ehhez képest 75% alá tornázta a mutatóját, ráadásul 7 kihagyott mezőnygól-kísérletéből 4 is 50 yardon belüli rúgás volt. A punter, Nick Harris idén is stabilan játszott, volt is dolga bőven, 74 alkalommal puntolt, 43 yard körüli átlaggal. A visszahordásokkal is bajban volt a csapat, a 8,3 yardos punt return átlag még csak-csak elmegy, de a 21,4 yardos kickoff return átlag rettentően gyenge. Ellenben a coverage csapat nem dolgozott rosszul, az átlagban 8,6 yard punt és 23,3 yard kickoff utáni visszahordás elfogadható teljesítmény.
 

Összességében a Lions az első lépést megtette egy nagyon hosszú és rögös úton, és a 0-16 után számos bíztató elemet sikerült beépíteni a csapat játékába. A támadóknál a Stafford, Calvin Johnson, Pettigrew és – remélhetőleg teljesen felépülve – Kevin Smith a skill posztokon jó alapot jelent, a támadófal további erősítése a kulcskérdés. A védelemben a LB-sor nagyjából összeállt, de erős defensive line és 1-2 használható CB nélkül még a ligaátlag szintjét is nehéz lesz elérni. Mindenesetre a tavalyi holtszezonhoz hasonló szisztematikus munkával jövőre már nem lehetetlen kikerülni a pofozógép szerepből, még ha a rájátszásról egy-két évig még nem érdemes álmodozni.

 

 

Green Bay Packers (11-5, 2. hely):

 

 

A Green Bay is csalódottan zárta a 2008-as évet, főleg a védelem hiányosságai miatt csak 6-10 lett a mérleg. Ennek folyományaképpen a csapatnál védelmi sémát és védekezésért felelős edzőt is váltottak, érkezett Dom Capers és a 3-4-es felállás. A draft is nagyjából az új védelem építésének jegyében telt, hiszen az első két húzással a 3-4-es védelem két alappillérének számító NT és OLB pozícióra húzott a csapat, B.J. Raji és Clay Matthews személyében. Ezzel nagyjából le is írta mindenki a gárdát, hiszen a tapasztalatok alapján egy ilyen sémaváltás után kell némi idő, amíg összeáll az új védelem. 
 

Nos, Green Bay-ben is úgy tűnt, hogy rá fog menni a szezon az átállásra, hiszen az első 8 meccs után 4-4-es mérleggel állt a csapat, és sikerült 30 vagy több pontot kapni mind a 4 vereség alkalmával. Aztán varázsütésre összeállt a kirakós, és a szezon második felét 7-1-es mutatóval hozta le a csapat, úgy, hogy mindössze 2 meccsen engedtek 20 pontnál többet az ellenfélnek. A védelem mellett a támadófal is ekkor javult fel a szezon eleji rettenetes szintről elfogadhatóvá, így a csapat a rájátszás előtt az egyik legjobb formában lévő együttesnek tűnt. Aztán a Wild Card körben az Arizona vendégeként nem sikerült ezt a szintet hozni, és egy hihetetlenül izgalmas meccsen 51-45 arányban, hosszabbítást követően maradtak alul.

 

A támadóknál Aaron Rodgers ebben az évben végleg bebizonyította, hogy kiemelkedő irányítója a ligának, 4434 yard, 30 TD, mindössze 7 interception és 103 feletti rating állt a neve mellett a statisztikai lapon. Mindezt úgy érte el, hogy a szezon első 9 meccsén 41 alkalommal vitték földre az ellenfél védői (összesen aztán 50 elszenvedett sack lett az idei termés). A csapathoz közel álló források szerint a meccsek előtti videózáson Rodgers számára a Kengyelfutó gyalogkakukk rajzfilmsorozat részeit vetítették, így próbálva minél hatékonyabb menekülési technikákra tanítani, de az első 9 meccsen a mesével ellentétben a pályán zömmel a prérifarkas szerepében játszó védők örülhettek. A szezon ezen részében nagyjából nem volt kezdő szintű tackle a Packers csapatánál, hiszen a szezon előtt a két veterán, Chad Clifton és Mark Tausher is szerződés nélkül maradt. Aztán persze a csapat vezetése is észbe kapott, a két tackle visszatért, és azonnal ki is derült, mennyire erős a Green Bay támadóalakulata. Szerzett pontokban 3., szerzett yardokban 6. legjobb mutatóval zárták az alapszakaszt, és futásban is folyamatosan javultak. Rodgers igazán minőségi célpontokkal rendelkezik, a Jennings – Driver – Jones – Hardy – Finley ötösfogat elkapó és TE posztokon a liga egyik legerősebb alakulata. Jennings és Driver egyaránt 1000 yard felett zárt, Finley 13 meccs alatt termelt közel 700 yardot, és a James Jones – Jordy Nelson duó is összeszorgoskodott 760 yardot és 7 TD-t – 3. és 4. számú elkapóként… A red zone területére érve pedig előkerült a csere TE-FB, a linebackerből átképzett Spencer Havner, aki 4 TD-t szedett össze a szezon során. A futójáték a szezon első felében döcögősen indult, Ryan Grant nem igazán találta a formáját, és a támadófal sem nagyon tudott a segítségére sietni. Aztán ő is elkapta a fonalat, és végül 1253 yard és 11 TD került a neve mellé, 4,4-es futásonkénti átlaggal. Ilyen passzjáték mellett ez bőven elég volt ahhoz, hogy a Packers offense rettegett elitalakulat legyen.

 

 

A védelem a már említett fejlődési folyamaton keresztül jutva felzárkózott a támadók mellé statisztikai eredményességet tekintve. A szezon végére a pocsék kezdés ellenére is a legjobb futás elleni és a 2. legjobb összesített védelem állt össze, mely kapott pontokban a 7., passz ellen az 5. legjobbnak bizonyult. Emellett Charles Woodson személyében a Packers adta az idei év védő MVP játékosát is. A védőfal Jolly – Pickett – Jenkins összeállításban nagyon hatékonyan játszott a futások ellen, Raji megfelelően teljesített mind a csere NT, mind futás ellen DE poszton. A fal eredményes munkája tette lehetővé, hogy a külső linebacker-ek kedvükre kergessék az ellenfelek irányítóit. A szezont még a Kampman – Poppinga kettőssel kezdte meg a csapat, de 3 meccs után Clay Matthews vette át Poppinga helyét, és az újonc játékos kiválóan játszva 10 sacket szerzett. A másik oldalon Kampman kevésbé érezte jól magát a 3-4-es OLB szerepkörben, és sérülések miatt mindössze 9 meccsen tudott pályára lépni, mielőtt sérültlistára helyezték. A helyén a szintén újonc Brad Jones kapott lehetőséget, aki 7 kezdése során 4 sacket szedett össze, és várhatóan a jövő évben már kezdőként fog pályára lépni. A belső LB-páros pedig ideális összetétel a 3-4-es védelem számára, A.J. Hawk a megtermettebb, futás ellen daráló játékos, míg mellette Nick Barnett szabadabban játszhat és segíthet ki minden probléma esetén. Ketten együtt közel 200 tackle-t produkáltak, és nagyon stabillá tették a futás elleni védekezést. A secondary kicsit féloldalas volt a szezon elején, mert hiába játszott Charles Woodson kimagasló színvonalon, a másik CB, Al Harris oldalán finoman szólva is sebezhető volt a védelem. A safety páros is kissé féloldalas volt, Nick Collins FS poszton a liga legjobbjai közé nőtte ki magát, de SS poszton sokáig nem volt meg a tökéletes megoldás, Bigby sérült volt, Rouse pedig gyengén játszott. Aztán mire Bigby felgyógyult, Harris megsérült, és az így összeálló Woodson – Collins – Bigby – Tramon Williams kvartett már sokkal jobban festett. A Green Bay védelme leginkább szerzett labdák tekintetében emelkedett ki, 30 alkalommal halászták el az ellenfél irányítójának passzait (ez a legtöbb interception volt idén az NFL-ben, akárcsak a 126 elütött labda, amit a csapat produkált). Ehhez jött még 10 megszerzett fumble, és ennek eredményeképpen a döbbenetes +24-es turnover mutató. Woodson statisztikái külön is említést érdemelnek, 74 tackle, 9 interception, 18 elütött passz, 2 sack és 4 kiharcolt fumble, mindezt 33 évesen.

 

A speciális csapatrész nagyon messze volt a támadók és a védők színvonalától egyaránt. Mason Crosby egyébként sem számít a liga legbiztosabb lábú rúgójának, de első két szezonjában legalább 80% körül rúgta a mezőnygólokat. Idén ez még tovább romlott, 36 kísérletből csak 27 volt sikeres, ami 75%-os pontosság, és 40 yardon belülről is 2 alkalommal hibázott, ami ezen a szinten nehezen megbocsátható. A punter, Jeremy Kapinos megfelelően látta el a feladatát, nem tartozik a liga elit punterei közé, de rajta nem ment el meccs.  A visszahordások sem mentek igazán, a csapat 6,9 yardot átlagolt, szemben az ellenfelek által elért 10,1 yardos punt return átlaggal. Kickoff terén a középmezőnyben végzett a Packers mind a visszahordások, mind az ellenfél megállítása tekintetében.
 

A Green Bay összességében felülmúlta a szezon előtti várakozásokat, hiszen egy újjáalakuló csapattól kiemelkedő eredmény a 11-5-ös mérleg és a rengeteg impresszív statisztikai mutató. A gárda egy elit cornerback-re és egy jelentősen javuló támadófalra van attól, hogy a Super Bowl legnagyobb esélyesei közé kerüljenek.

 

 

Minnesota Vikings (12-4, 1. hely):

 

 

A Minnesota 2008-ban is csoportgyőztesként végezve jutott a rájátszásba, ahol az Eagles elleni meccsen kiderült, hogy elit irányító nélkül hiába kiemelkedő a játékoskeret, egyszerűen nem lehet reális eséllyel harcba szállni a Super Bowl részvételért. Így a holtszezonban a fő terv Tarvaris Jackson „leváltása” lett. Először érkezett egy trade keretében Sage Rosenfels a Houston csapatától, de ő sem nevezhető kiemelkedő klasszisnak, így nem volt meglepő, hogy Brad Childress vezetőedző hosszú hónapokig ostromolta Brett Favre-t, hogy rábeszélje egy újabb visszatérésre. Brett apó végül is kötélnek állt, hatalmas felháborodást kiváltva Green Bay-ben és hosszadalmas vitákat generálva a szurkolók és a szakértők között egyaránt. A drafton is a támadójáték erősítését tartották legfontosabb feladatnak a vezetők, az első körben Percy Harvin WR/RB/Returner lett a kiválasztott, míg a 2. körben Phil Loadholt érkezett. Mindketten bőven beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, Harvin az év támadó újonca lett, Loadholt pedig az első meccstől kezdő RT-ként játszott.
 

A szezon álomszerűen indult, a csapat az első 6 meccsét zsinórban megnyerte, és csak balszerencsés körülmények között kapott ki a Pittsburgh otthonában. A szezon második felében becsúszott még 3 verség az Arizona, Carolina, Chicago trió ellen, de ez nem veszélyeztette komolyabban a csoport első helyét és a főcsoport 2. kiemelt pozícióját. A rájátszásban a Dallas ellen döbbenetes erődemonstráció következett, 34-3 arányban gázolták le az egyik legjobb formában a playoffba érkező csapatot. Favre 4 TD-passzal, Sidney Rice 141 elkapott yarddal és 3 elkapott TD-vel zárt, a védelem 6 sacket és 3 szerzett labdát hozott össze. Ilyen előjelekkel várható volt, hogy parázs meccs lesz a New Orleans elleni idegenben vívott főcsoportdöntő, és a várakozásoknak megfelelően nagyon kiélezett meccsen, hosszabbítás után kapott ki a Vikings 31-28 arányban. A meccs sorsát leginkább a Vikings 5 eladott labdája pecsételte meg, köztük a rendes játékidő végén mezőnygól-távolságban dobott Favre interception. A vereség ugyan keserű vége lett egy nagyszerű szezonnak, de ebben az idényben vitathatatlanul a Minnesota volt a liga egyik legjobb csapata.

 

A támadóknál Favre érkezése természetesen átrendezte a korábban szinte teljesen Adrian Peterson-ra épülő támadójátékot, és ezzel igen komoly kihívás elé állította minden ellenfél védelmét. A gárda a második legtöbb pontot szerezte az alapszakaszban, és a passzjáték vált az elsődleges fegyverré. Favre 4200 yard felett zárt, és leginkább a 33-7-es TD-interception mutatóval hökkentette meg a szurkolókat. Ennél kevesebb interception még egyetlen szezonjában sem került a neve mellé, 33 TD-nél többet pedig legutóbb 1997-ben ért el. Favre képes volt beilleszkedni a Minnesota támadási rendszerébe, és a rengeteg minőségi célpontnak köszönhetően nem volt rákényszerítve az állandó hosszú passzok dobálására. A célpontok közül elsőként Sidney Rice nevét kell megemlíteni, a 3. évét töltő elkapó idén valódi 1. számú WR-ré érett. 1312 elkapott yard és 8 TD volt az idei termése. Mellette viszont valóban számtalan lehetséges célpontot tudott variálni a csapat, Percy Harvin (60 elkapás, 760 yard, 6 TD), Visanthe Shiancoe (56 elkapás, 566 yard, 11 TD), Bernard Berrian (55 elkapás, 618 yard, 4 TD) és a Peterson – Taylor futópáros (összesen 87 elkapás 825 yardért) is komoly fegyvert jelentett. Ennyi célpont ellen szinte egyik ellenfél sem tudott megfelelően védekezni, és Favre nagyon jól találta meg a kevésbé kockázatos, ámde eredményesen megjátszható társakat a szezon során. A futójáték így kicsit háttérbe szorult, Adrian Peterson futott yardjai és átlaga is visszaesett. 1383 yard 4,4-es átlaggal persze még mindig kiemelkedő mutató, de a 2008-as 1760 yard, 4,8-as átlaghoz képest érezhető a visszaesés. Amiben viszont előrelépett Peterson, az az eredményesség, összesen 18 futott TD-vel zárta a szezont, miközben az első két idényében összesen szerzett 22-t. A fiatal futó egyértelműen legnagyobb gondja a labdabiztonsággal volt idén is, az alapszakaszban 7 alkalommal ütötték ki a kezéből a játékszert, és ebből 6-szor az ellenfél kaparintotta meg a labdát, míg a rájátszásban a New Orleans ellen 2 elejtett labdája is volt. Persze az eredményes támadójátékhoz elengedhetetlen az elit támadófal, így a Vikings offensive line megérdemli, hogy minden tagját megemlítsük. A bal oldalon Bryant McKinnie tackle és Steve Hutchinson guard a liga legerősebb párosát alkotják, főleg Hutchinson kiemelkedő játékos. A center poszton Matt Birk távozása után John Sullivan lett a kezdő, és ő is nagyszerűen teljesített. A fal jobb oldalán a Herrera – Loadholt páros nem mérhető ugyan McKinnie és Hutch szintjéhez, de főleg az újonc RT teljesítménye is megérdemelte a figyelmet. 

 

 

A védelem összetétele minimálisat változott az előző szezonhoz képest, a drafton érkezett Asher Allen CB és Jasper Brinkley LB jelentett némi vérfrissítést. Az állandóság a védelem teljesítményében is megmaradt, domináns futás elleni védelem és közepes passz elleni játék jellemezte a csapatot a „hagyományoknak” megfelelően. A sikerek kulcsa egyértelműen a védőfal, a Williams-wall továbbra is a liga legjobb DT-párosa, futás ellen dominánsak, és Kevin Williams belülről képes az irányítóra is nyomást gyakorolni (idén 6 sacket szerzett). A két DE, Jared Allen és Ray Edwards pedig univerzális játékosok, főleg Allen futás ellen is kiemelkedően hatékony, és 14,5 sack-kel az irányítók „frusztrálásából” is vastagon kivette a részét. 3 ilyen társ mellett pedig Edwards is tündökölhetett, hiszen ritkán jutott rá egynél több ember, így ő is elért 8,5 sacket. Ráadásul Brian Robison személyében még egy kiváló szituációs pass rusher is akad a cserepadon. A védőfal hatékonysága lehetővé tette, hogy a linebacker sort és a secondary-t ne nagyon kelljen bevonni az irányító támadásába, hiszen a 4 falember magában is képes volt megfelelő nyomás alá helyezni az ellenfél QB-jét, így a hátrébb játszó emberek sokkal szabadabban dolgozhattak mind passz, mind futás ellen. A linebacker sor Leber – Henderson – Greenway összeállításban kezdte a szezont, és mind Greenway, mind Henderson csúcsformában dolgozott. Mellettük Leber megfelelő ember volt a 3. LB-poszton. Váltani a csapat E.J. Henderson szörnyű sérülése után kényszerült, a 4. körben draftolt Jasper Brinkley vette át az MLB posztot, és komolyabb visszaesés nélkül sikerült beilleszkednie. Greenway viszont egész szezonban tartotta a jó formáját, és a 99 szerelése mellett 3 interception is a neve mellé került. A secondary megküzdött a sérülésekkel az idényben, a szezon közben Antoine Winfield cornerback mulasztott jó pár meccset, és mire visszatért, Cedric Griffin, a másik kezdő CB dőlt ki térdszalag-szakadás miatt. Így pályára keveredhetett a 3. körös újonc, Asher Allen, valamint Karl Paymah és Benny Sapp is, de azért a passz elleni védekezés számain meglátszott a kezdők hiánya. Viszont a Vikings védelme volt a kiváló példa arra, hogy ha kellő nyomást sikerül helyezni az ellenfelek irányítóira, akkor még egy átlagos secondary is elegendő az eredményességhez. Safety poszton viszonylag állandó volt a páros, Madieu Williams FS és Tyrell Johnson SS alkották a hátsó duót. Johnson egy meccset mulasztott, megadva a lehetőséget az újonc Jamarca Sanford debütálására.

 

A speciális csapatrész két legjobbja Ryan Longwell kicker és Percy Harvin visszahordó voltak. Longwell 28 kísérletből 26 alkalommal volt pontos, ami 92,5%-os mezőnygól-pontosságot jelent, ez a liga legjobbjai közé sorolta. Harvin pedig 27,5 yardos átlaggal hordta vissza a kickoff-ok során a labdát, és 2 return TD-t is szerzett. Mellettük Darius Reynaud számított a fő punt returner-nek, ő 30 visszahordásból 10,3 yardos átlagot produkált.
 

A Vikings a következő szezonra való felkészülés során elsőként az irányító kérdést kell, hogy rendezze. Favre hajlik a folytatásra a jelek szerint, de az szinte biztosra vehető, hogy számára az utolsó szezon következik, így ideje elgondolkodni a pótlásáról. A futószekció is erősítésre szorul Chester Taylor távozása után, és nagy kérdés, hogy a védelem két sérült kulcsjátékosa, Henderson és Griffin mikorra és milyen formában tér vissza. Winfield, a másik kezdő cornerback ráadásul 33 éves lesz a nyáron, vagyis CB poszton érdemes lehet frissíteni a keretet.

 

 

Gergelics József (Soldados) és Somoskövi Gergely (somoskovig)