Tom Matte, a vészirányító

Az NFL-ben trükkös játékoknál gyakran látjuk, amint futók vagy elkapók passzolják el a labdát. A megfelelő pillanatban alkalmazva, és ha az adott játékos egyetemi éveiben esetleg irányító volt, egy ilyen csel nagyon eredményes lehet, a sikeres játék pedig egy egész mérkőzés menetét befolyásolhatja. Az már sokkal valószínűtlenebb, hogy egy más poszton szereplő játékos egész mérkőzésen megfelelően helyettesítsen egy vérbeli irányítót. Manapság nincs is erre szükség, hiszen a liga csapatainál elegendő számú csereirányító áll készenlétben, hogy szükség esetén kidőlt társa helyére álljon. Évekkel, évtizedekkel ezelőtt azonban olykor akadt rá példa, hogy olyan embernek kellett, a kényszerítő körülmények hatására, a center mögé állnia, aki amióta megvetette lábát az NFL-ben nem arra a posztra készült és edzett. Biztos akadnak, akiknek ismerős lehet az 1977-es Pittsburgh Steelers defensive backjének, Tony Dungy-nak esete, aki egy Houston Oilers elleni találkozón az irányítók sérülése után lépett elő egy meccsre a támadóegység vezetőjévé. (Két INT-t dobott úgy, hogy korábban maga is megkaparintott egyet.) Egy még ennél is emlékezetesebb történet 1965-ből származik.

Az 1965-ös Green Bay Packers

1959-ben Vince Lombardi érkezésével az egyesület második aranykora vette kezdetét. Az általános menedzseri teendőket is vállaló főedző egy év leforgása alatt a liga sereghajtójából erős középcsapattá emelte a Packers-t, majd második idényében a bajnoki döntőig vezette. Az 1960-as fináléban ugyan vereséget szenvedtek Lombardi tanítványai, de a főedző a mérkőzés után állítólag kijelentette, hogy amíg ő irányítja a csapatot, addig a fiaskó nem fog megismétlődni. A Packers 1961-ben és 1962-ben megint eljutott a döntőbe, és, a Lombardi által tett ígérethez hűen, ezúttal nem vallott kudarcot. 1963-ban újra az elsőségért küzdöttek Green Bay-ben, de a csoportrivális Chicago Bears jobbnak bizonyult, és ezúttal George Halas csapata kényszeríthette térdre a sorozatban három döntőt elveszítő New York Giants-et. 1964-ben csalódást keltő 8-5-1-es mérleggel zárt a Packers, és a sokat követelő Lombardi szemében csak egy újabb bajnoki cím köszörülhette ki a középszerű idény keltette csorbát.

A csúcsra való visszakapaszkodás nem tűnt lehetetlennek egy olyan ragyogó edzővel, mint Lombardi és egy olyan csapattal, amely mind támadásban, mind védekezésben tele volt tűzdelve a liga elitjébe tartozó, leendő Hall of Famer játékosokkal. A támadóegységet irányító, már veteránnak számító Bart Starr nem írta újra a históriás könyveket szédítő rekordokkal, de megfontolt és csapata érdekeit szem előtt tartó vezérként vezette újabb és újabb sikerekre társait. Starrnak azért sem kellett brillíroznia, mert a Packers támadójátékának fő erénye a Lombardi-éra folyamán végig a jól kimunkált futójátékban rejlett. Ehhez természetesen kellett egy olyan páros, Paul Hornung és Jim Taylor személyében, akik valóra válthatták mesterük táblára rajzolt intencióit. A páratlan fizikai adottságokkal bíró Taylor dacos harcosként rontott az ellenfelek védelmének, és minden egyes centiméterért képes és hajlandó volt minden energiáját megmozgatni. Az 1956-os Heisman Trophy győztese, Paul Hornung mozgékonyságával és sokoldalú tehetségével egészítette ki futótársát. A pályán kívül valódi aranyifjúnak számító (és fogadások miatt a játéktól 1963-ban egy évre eltiltott) Hornung nem csak futott és blokkolt, de remek elkapó volt, sőt rúgóként is bizonyított. Hornung 1961-ben, Taylor 1962-ben lett az NFL Legértékesebb Játékosa, de a „mennydörgés és villámlás” duó sikeréhez nem nélkülözhette a liga legkiválóbb támadófalának szívós munkáját. A mozgékony guardok húzásaira épülő és legendássá váló „sweep play” Fuzzy Thurston és Jerry Kramer bámulatos atlétikus képességeit dicsérte. Kramerről úgy tartják, hogy érdemei alapján régen ott volna a helye a Hírességek Csarnokában. A Halhatatlanok közé már 1977-ben bekerült Lombardi egyik kedvenc játékosa, a jobb oldali tackle Forrest Gregg, aki sorozatban 188 mérkőzésen pályára lépve volt a fal stabil, megbízható tagja.

A védőegység egyik ászának a defensive end, Willie Davis-nek teljesítményéről a statisztikák tükrében nehéz képet alkotni, hiszen akkoriban még nem vezettek a sackekről hivatalos kimutatást, de a nem hivatalos visszaemlékezések a csapat legproduktívabb pass-rusherének és megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezéregyéniségének tartják. A másik vezért, a középső linebacker Ray Nitschke-t Bart Starr „Dr, Jekyll és Mr. Hyde” megtestesülésének tartotta. Nitschke a pályán kívül figyelmes és barátságos ember volt, de amint mezt és sisakot öltött a korszak egyik legfélelmetesebb, a kemény ütközésekben szinte szenvedélyes örömét lelő játékosává változott. Sokoldalúságát jelezte, hogy a passz elleni védekezésben is elsőrangú volt, így nem meglepő, hogy Lombardi gárdájának védői közül 1978-ban először őt választották be a Pro Football Hall of Fame-be. Nitschke-t aztán követte ide, Davis-en kívül, a secondary két csillaga Willie Wood és Herb Adderley is. Wood draftolatlan játékosként került Green Bay-be, hogy egy tryouton meggyőzze Lombardiékat képességeiről, majd 12 idényen át a csapat oszlopos tagja maradjon. Adderley-ről eleinte úgy gondolták, hogy futó vagy elkapó lehet a Packers-nél, de Hornung és Taylor árnyékában nehezen tudta ezirányú tehetségét kibontakoztatni. Végül egy lesérült játékostárs pótlására vetették be cornerbackként. A szélvészgyors „ball hawk” végül ezen a poszton eresztett gyökeret és a védelem első számú labda- és pontszerzőjévé vált.

Az 1965-ös Baltimore Colts

Amikor 1959-ben Vince Lombardi Green Bay-be került az NFL bajnoka a Baltimore Colts volt. A két ligaelsőséget azután három középszerű idény követte. A visszaesést részint váratlan sérülések, a csapat néhány klasszisának kiöregedése és a Packers által teremtett erősebb konkurencia okozta. A fiatalítást Carroll Rosenbloom a vezetőedzővel kezdte. A tulajdonos a csalódást keltő 1962-es szezon végén kirúgta Weeb Ewbanket, majd helyére a csapat egykori játékosát, Don Shulat szerződtette. A 33 évével a liga legfiatalabb edzőjének számító Shula a játékoskeretet is új erőkkel frissítette fel. Noha a gárda botladozva kezdte az évet, végül erős finissel és 8-6-os mutatóval zárt. 1964-ben azután újra régi, bajnoki formájukban tündököltek a baltimore-iak. Egy tízmeccses győzelmi széria révén dominálták csoportjukat, és 12-2-es mérleggel végezve a ligadöntő toronymagas esélyesének számítottak. A finálé viszont a Colts számára hatalmas fiaskóval zárult. A mezőny legütőképesebb támadóalakulata egy pontot sem tudott szerezni Clevelandben, és a szintén ligaelső védelem is sorsdöntő hibák sorát vétette. A Browns 27-0-ás győzelmével a döntők történetének egyik legnagyobb meglepetése született. A kudarc ellenére Shuláék nem lamentálhattak sokáig az elúszott bajnoki cím felett, hanem kettőzött erőfeszítéssel kellett készülniük az esetleges revansra.

A Baltimore emblematikus figurája, Johnny Unitas nem csupán csapata legjobbja, de posztján valószínűleg az egész liga legkiválóbbja volt. Az elsőrangúan passzoló irányítót 1964-ben karrierje során másodszor választották az NFL Legértékesebb Játékosának, és minden lehetőség adott volt arra, hogy lenyűgöző produkcióját az új szezonban is megismételje. A rekordhalmozó Unitasnak elkapókból egyedülálló arzenál állt rendelkezésére, ám az újabb csúcsok és sikerek elérésében leginkább megint Raymond Berry-re számíthatott. Berry nagyon mélyről kapaszkodott fel a liga elitjébe. Részint fizikai defektusai miatt (egyik lába rövidebb volt, s így utóbb különleges lábbelik viselésére kényszerült; látásával is akadtak gondok) nehezen indult pályafutása: egyetemi évei alatt csupán 33 elkapása volt és csak a draft 20. körében vitte el a Colts. Berry példamutató szorgalma azonban második baltimore-i szezonjára megérlelte gyümölcseit, és a csapat stabil kezdőjévé vált. A hatszoros Pro Bowler legendásan precízen futotta „route”-jait és állítólag 88 különböző mozdulatot ötlött ki és gyakorolt be, amivel tisztára játszhatta magát. Unitas-szal rendszerint az előírt edzések után is órákat töltöttek azzal, hogy összjátékukon finomítsanak.

A kiváló elkapógárda Berry-n kívül soraiban tudhatta a Pittsburgh-ből igazolt remek flankert, Jimmy Orrt, valamint a liga, Mike Ditka melletti, legjobb tight endjét, John Mackey-t. Nagyrészt Mackey teljesítményének volt köszönhető, hogy posztjára nem tekinthettek többé úgy, mint pusztán a támadófal egy további blokkolójára, hanem elkezdték belátni a TE-ben, mint nagy játékra is képes elkapóban rejlő lehetőségeket. A passzorientált Colts-ban egy futó nem tündökölhetett olyan fényesen, mint például Hornung vagy Taylor Green Bay-ben, de a sokoldalú és elkapásokban is jeleskedő Lenny Moore mégis megtalálhatta helyét egy Unitas irányította támadóegységben. A súlyos sérülésből felépülő „Lightning Lenny”-t 1964-ben az Év Visszatérőjének választották, és noha az elkapásokból már nem vette ki úgy a részét, mint karrierje zenitjén, de 1965-ben még mindig a csapat legjobbja volt a scrimmage-ből szerzett yardok tekintetében. A futók közül még említést érdemel Tom Matte, aki ugyan irányító volt egyetemi évei alatt, de a Woody Hayes által edzett Ohio State játékosaként passzolni nem nagyon nyílt alkalma, s így viszont nem esett nehezére a Colts-nál posztot váltani. (Hayes híres volt konzervatív mentalitásáról a támadójáték kapcsán és mindenekfelett a szívós, kemény futásokra – „három yard és porfelhő” - esküdött.)

Ugyancsak az Ohio State-ről érkezett a támadófal legkiválóbbja, Jim Parker. Bár Parker az egyetemi évei alatt szinte csak futáshoz blokkolt, a Baltimore akkori mestere, Weeb Ewbank megfelelőnek ítélte képességeit, hogy passzblokkban is megállja a helyét. 1957 és 1962 között Parker bal oldali tackle-t játszott és teljesítményének nagyságát jelzi, hogy ez alatt a hat év alatt ötször választották be a Pro Bowl keretbe és személye úgy híresült el, mint „Unitas személyes testőre”. 1963-tól ugyan átment a bal oldali guard pozíciójába, de hírnevét itt is igazolta és további három alkalommal lett Pro Bowler. Parker korábbi posztját egy másik egykori Buckeye, Bob Vogel vette át, aki szintén stabil helyet vívott ki magának a legjobbak között.

A védelemnek az 1965-ös idényben olyan visszavonult nagyságokat kellett pótolnia, mint a leendő Hall of Famer defensive end, Gino Marchetti, vagy a linebacker-sor ádáz motorja, Bill Pellington. Az utóbbi játékintenzitását a defensive tackle, Billy Ray Smith próbálta megidézni, míg a pass rushban a veterán Ordell Braase biztosította a folyamatosságot. Pellington megüresedett helyén a Detroit Lions-tól megszerzett Dennis Gaubatz korát meghazudtoló érettséggel játszott, a szélső LB-ként pedig Don Shinnick (aki 37 interceptionnel a legtöbb labdát lehalászó linebacker a liga történetében) szokásosan konzisztens teljesítményével volt a védelem meghatározó alakja. A secondary-ből a cornerback Bobby Boyd alkotott kiemelkedőt, mivel kilenc INT-jével ligaelső lett.

Az első felvonás – 1965. szeptember 26.

A Nyugati Csoportot/Konferenciát az előző években uraló Baltimore és Green Bay második fordulós összecsapása előtt a szakírók joggal vélték úgy, hogy a meccs meghatározó lehet az alapszakasz végkimenetele és a csoportelsőség eldöntése szempontjából. A tét fényében nem volt meglepő, hogy a cudar időjárás ellenére is megteltek a Milwaukee County Stadium lelátói, és a Packers drukkereinek az sem szegte kedvét, hogy a csapat egyik ászának, Jim Taylornak sérülése miatt ki kellett hagynia a küzdelmet. A szurkolók buzdításától hajtott Green Bay-i védelem már a mérkőzés kezdetétől megkeserítette a Colts állócsillagának, Johnny Unitas-nak az életét. Az irányító az első negyedben hatszor vette célba kedvenc elkapóját, Ray Berry-t, de a kiváló pass rush és emberfogás miatt mindannyiszor eredménytelenül. Mindazonáltal egy Jimmy Orrnak küldött passz után, mely 57 yardot hozott, Lou Michaels 26 yardos mezőnygóljával a vendégek jutottak 3-0-ás előnyhöz. Válaszképpen a Packers védősora a második 15 percben már nem elégedett meg az ellenfél robbanékony passzjátékának megzabolázásával, hanem maga szerzett pontokat. Egy Unitas-fumble után értékesített Don Chandler field goallal előbb egalizáltak, majd a Baltimore következő drive-jának első játékában Herb Adderley csípte el Unitas átadását és 48 yardos visszahordás révén 10-3-ra alakította az eredményt. A félidő vége előtt még egyenlített a Colts. Egy 3rd down blitz során a vendégek irányítója a labdát szinte vakon eldobva találta meg végre Berry-t a Packers célterületénél, ahová Jerry Hill pillanatokkal később bebrusztolta a játékszert. 10-10!

A harmadik negyed csontzenétől hangos, kemény küzdelmet hozott. A baltimore-i védelem rendre megálljt parancsolt a hazai futásoknak. Az emblematikus sweep-et a backfieldbe nyomulva igyekeztek már csírájában elfojtani, és egy szikrázó összecsapás után a Packers „Villámlása”, Paul Hornung kénytelen volt csatlakozni a lábadozó „Mennydörgés” Taylorhoz a partvonal mentén. Percekkel később követte őt Starr is, és a támadóegység három maródi csillaga nélkül egyre borúsabbá váltak a Green Bay kilátásai. A csereirányító, Zeke Bratkowski (a Bengals jelenlegi offensive coordinatorának apja) a negyedik negyed kezdetére azonban mezőnygól kísérletig kormányozta a hazaiakat, akik Chandler sikeres rúgása után újra előnyhöz jutottak. 13-10! Unitas nem maradt adós a válasszal. Átadásaival Mackey-t és Berry-t keresve az ellenfél vörös zónájáig masírozott játékostársaival, és végül egy Berry-nek adott 5 yardos TD-passzal koronázta meg a mintaszerű akciót. 13-17! Lombardi tanítványai erre nem tudtak azonnal kontrázni, és a Colts támadóinak újabb hibái kellettek ahhoz, hogy a találkozó megint a hazaiak szája íze szerint alakuljon. A saját 31-esükről induló vendégeket három szabálytalanság egészen a 2-esükig nyomta vissza, majd a széllel szemben rúgó punter, Tom Gilburg alig-alig tudta az eredeti line of scrimmage-hez visszajuttatni a játékszert. Az elszánt baltmore-i védelem ugyan megálljt parancsolt a kiváló mezőnypozícióhoz jutó Bratkowskiéknak, de a támadók megint hibáztak. Lenny Moore elveszítette a labdát, amire a Packers safety-je, Willie Wood csapott le a Colts 37-esénél. Régi bölcsesség, hogy fumble megszerzése után (a lélektani előny birtokában) próbálkozz nagy játékkal, és a Packers ezúttal könyörtelenül meg is büntette bakizó ellenfelét. Bratkowski 37 yardos passzt varázsolt Max McGee markába, és 2 perc 48 másodperccel a vége előtt harmadszor ragadta magához a vezetést a hazai gárda. A Baltimore-nak még temérdek ideje maradt a válaszra, de miután Unitas vezérletével az ellenfél térfelének közepéig jutottak, Tom Matte egy kemény szerelés után kiejtette a disznóbőrt, ami aztán Adderley könnyű zsákmánya lett. Ezzel a megmozdulással az egyenlítés lehetősége is elszállt a Colts számára. A vendégek ugyan védekezésben remekül helytálltak, de a támadóegység labdavesztéseivel végig saját maga alatt vágta a fát. A Packers defense-t annál több dicséret illette ebben a védelmek dominálta összecsapásban, amennyivel nekik egy egészséges és teljes létszámban játszó ellenféllel szemben kellett bizonyítaniuk és tették ezt minden hibát kiaknázó kérlelhetetlenséggel.

Unitas nélkül a ködben – 1965. december 12.

A két csapat első mérkőzésén elért győzelmével a Green Bay került lépéselőnybe, de az utolsó előtti fordulóban megrendezésre kerülő visszavágó előtt fordult a helyzet. A Packers hat sikerrel indította az 1965-os idényt, de annak derekához érve kisebb hullámvölgybe került. A következő öt meccsükből hármat elveszítettek Lombardi fiai. A megingást főként a támadójáték visszaesése okozta. A máskülönben domináns támadófal hosszú időn át nem tudott legjobb összeállításában pályára lépni, és jó teljesítményük nélkül Hornung és Taylor is csupán halovány árnyéka volt önmagának. A Colts elleni rangadóra azonban már mindkét guard, Thurston és Kramer is csatasorba állt, míg a sérülések miatt guardként bevetett Gregg visszatért eredeti posztjára, a jobb oldali tackle-be. A Baltimore az újra MVP formába lendülő Unitas irányításával a Lombardiék elleni kisiklást nyolcmeccses sikerszériával feledtette. A várva várt visszavágó előtti mérkőzésén azonban a Colts hatalmas érvágást szenvedett. A Chicago Bears elleni találkozó első félidejében Johnny Unitas-t térdszalag-szakadással vitték le a pályáról, és a 13-0-ás vereségnél sokkal érzékenyebben érintette Shuláékat a sztárirányító elvesztésének és pótlásának problémája. Gary Cuozzo 1965-ben már harmadik éve volt Unitas cseréje, de kezdőként az idény előtt még nem kapott lehetőséget. Ő és csapata balszerencséjére éppen a szezon addigi talán legfontosabb mérkőzésén kellett bizonyítania rátermettségét.

A hazai pálya és a táblázaton elfoglalt hely (a Colts 9-2-1-gyel, míg a Packers 9-3-mal érkezett a derbire) előnyét bőven kiegyenlítette a vendéglátók legjobb játékosának kidőlése, így az előzetes esélylatolgatások inkább a Green Bay sikerét jósolták. A ködfoltokkal borított baltimore-i Memorial Stadiumban megrendezett csoportrangadón egy mezőnygóllal a hazaiak szereztek a vezetést, de a feljavult támadófal blokkjaitól új életre keltett futójáték révén rövidesen fordított a Packers, és Hornung 2 yardos futásával 3-7-re alakította az eredményt. Az első negyed végén Hornung más típusú főszereplésével gyarapította előnyét a vendég gárda. A felezővonaltól 3. és 2-vel jöhetett a Green Bay, és a rafinált Starr, ahogy ilyen helyzetben gyakorta szokása volt, bemutatta a fake-handoffot Jim Taylornak, majd az agresszív védők mögé kerülő Hornungnak passzolt, aki zavartalanul rohanhatott el a Colts célterületéig. 3-14! A Baltimore azonban nem zuhant össze, hanem Gary Cuozzoval a kormányrúdnál visszakapaszkodott, és egy mezőnygól, valamint Lenny Moore futott TD-je jóvoltából egy pontosra faragta hátrányát. A vezetés megszerzése is szinte karnyújtásnyira került, amikor a félidő hajrájában Jim Taylor fumble-t vétett, és a labdát felkapó Bobby Boyd egészen a Packers 4-eséig száguldott vissza. Egy eredménytelen futás után Cuozzo passzolni próbált, ám Jerry Hillnek szánt átadását a szemfüles szélső linebacker, Dave Robinson lefülelte, és 88 yardot robogott a labdával a Colts 10-eséig mire Cuozzo és Moore együttes erővel szerelni tudta. A momentum ide-oda hullámzott a találkozón, és hazaiak rohamát feltartóztató Green Bay a játékrész utolsó pillanataiban Starr 10 yardos touchdown-passzával megint kényelmesebb előnyre tett szert. 13-21!

A harmadik negyedre megőrizte lendületét a Packers. Különösen Hornung volt elemében, és előbb egy klasszikus sweep nyomán futott be 9 yardról az ellenfél célterületére, majd percekkel később 3 yardról volt eredményes. 13-35! A hazaiak ennek ellenére nem adták fel. Noha a Colts egyik legjobbját, John Mackey-t szinte teljesen kivonták a játékból, és Cuozzo a második félidőt vállsérüléssel irányította végig, a fordítás megint a levegőben lógott, amint Shula tanítványai két gyors (egy futott és egy Berry-nek passzolt) TD-vel 27-35-re zárkóztak fel. A kiélezett helyzetben Bart Starr újfent igazolta klasszisát. A labdát minél előbb megkaparintani igyekvő baltimore-i védelem all-out blitzét előre látva a snap előtt megváltoztatta a játékot, majd a rohamozó védőket megelőzve Hornunghoz játszott, aki egy 65 yardos galopp utáni TD-vel bebiztosította a Green Bay Packers 42-27-es győzelmét. Az Aranyifjú 5 touchdownt ért el a mérkőzésen, és teljesítményét csak az homályosította el némileg, hogy ugyanazon a napon a chicagói Gale Sayers hatszor volt eredményes a 49ers ellen. Csapata a diadallal fél meccses hátrányát fél meccses előnnyé változtatta a Nyugati Csoport élén, s így sorsa az utolsó forduló előtt saját kezébe került. Lombardiék egy San Francisco elleni újabb sikerrel bebiztosíthatták helyüket a Cleveland Browns elleni vívandó ligadöntőben. A Baltimore-nak nem csupán az újabb Packers-től elszenvedett vereség fájhatott, hanem a Gary Cuozzo elvesztése is, akinek vállsérülése a reméltnél jóval súlyosabbnak bizonyult. A támadásban a passzjátékra építő Colts egy hét leforgása alatt két irányítóját veszítette el, és sorsa egyetemi évei alatt is alig passzoló vészirányítójának, Tom Matte-nak kezébe került.

A vészirányító első bevetése – 1965. december 18.

A Baltimore-nak reményei életben tartásához feltétlenül győznie kellett az utolsó fordulóban a Los Angeles Rams ellen. Don Shulának és edzői stábjának karrierjük minden bizonnyal legnagyobb szakmai kihívását jelentette, hogy a mérkőzésre olyan gameplannel álljanak elő, amellyel klasszikus irányító nélkül is kiharcolhatják a sikert. A régi/új pozíciójának fortélyaival újraismerkedő Tom Matte-nek ugyan Ohio State-es éveiből alig voltak a passzjátékot illető tapasztalatai, de legalább ismerősen mozgott közvetlenül a center mögött, és az edzői kar olyan játékokat (roll-out és passz, quarterback futások, pitchoutok stb.) koreografált számára, amelyek erényeire alapoztak és képességeivel, gyakorlatával keresztülvihetőek voltak. Tanulásának és a játékhívásoknak megkönnyítésére Matte a playek-et tartalmazó műanyag csuklóvédőt kapott, és bő három napja maradt azok elsajátítására. A vészirányító felkészítésén túl a csapatvezetés egy vészirányító vésztartalékáról is gondoskodott, amikor egy nappal a Rams elleni derbi előtt leigazolta a Bears és a Steelers korábbi quarterbackjét, a veterán Ed Brownt. Már akkor tudták, hogy ha a Colts esetleg továbbjut, akkor a fennálló szabályok értelmében Brown nem játszhat a következő mérkőzésen.

Az LA Coliseumban megrendezett szombati találkozó első negyede nem hozott pontokat. Nem volt meglepő, hogy a Matte irányította baltimore-i támadóegység képtelen volt olyan hatékonysággal játszani, mint Unitas-szal a nyeregben, de a támadók pontképtelensége a védelem fokozott erőfeszítései miatt nem hozták hátrányba a vendégeket. A második negyedben aztán egy távoli mezőnygól, majd Lenny Moore 28 yardos szélső futása révén meglepetésre a Colts szerzett 10-0 arányú vezetést. A Rams válaszul huszáros hajrába kezdett a félidő vége előtt. Előbb a hazaiak irányítója, Roman Gabriel adott egy 10 yardos TD-passzt az egykori philadelphiai kiválóságnak, Tommy McDonaldnek, majd az utolsó percekben még egyszer az ellenfél célterületéig vezette a fordításra ácsingózó Kosokat. Miután 4. és 1-nél Gaubatz és védőtársai feltartóztatták a hazaiak rohamát, Matte-nak a hátra lévő rövid idő alatt saját kapuja árnyékából kellett kihoznia a labdát anélkül, hogy fumble-t vétsen vagy safety-t szenvedjen el.

Az elkövetkező percek fejleményeiről az ismert sportkommentátor, Gary Bender (Unitas elmondására hivatkozva) egy interjú során a következőket mesélte. A játékokat a mérkőzésen Shula hívta, ám amikor a félidő hajrájában még egyszer a pályára küldte Matte-t csak annyit mondott neki, hogy pörgesse le az órát és vigyázzon a labdára. Az irányító, mivel ennél konkrétabb instrukciót nem kapott, tanácstalan volt és a huddle-ben meg is kérdezte játékostársait, hogy Unitas milyen játékot választana egy ilyen szorult helyzetben. Erre a veterán guard, Jim Parker azzal replikázott, hogy ő a quarterback, neki kell döntenie. Matte végül döntött, de amikor felálltak a play-hez az irányító mögül Lenny Moore jelezte, hogy az a belső futás, amit Matte hívott nem fog menni, ugyanis útba lesz neki az akkoriban még a gólvonalnál emelkedő kapu. Az irányító, miközben előtte tornyosult a hírhedt Los Angeles-i Félelmetes Négyes (Lamar Lundy, Rosey Grier, Merlin Olsen és Deacon Jones), erre rövid habozás után elkiáltotta magát, hogy „Kettőre quaterback sneak!”.Ugyan a támadófal tagjai némileg megzavarodtak, de végül tették a dolgukat. A snap után Matte 9 yardot nyomult előre, amivel kihozta a veszélyes zónából a játékszert. A félidőben maradt a 10-7-es Colts- vezetés.

A harmadik negyedben azonban már nem sikerült megálljt parancsolni a hazaiaknak. Gabriel és az újonc Jack Snow 60 yardos összjátékával 14-10-re fordított a Rams. Amikor az utolsó 15 perc elején egy mezőnygóllal 17-10-re nőtt a Baltimore hátránya Shula számára világossá vált, hogy a védelem önmagában nem nyerheti meg nekik a találkozót, és pusztán futójátékkal operálva lehetetlen lesz befogniuk ellenfelüket. Matte-nak két passzkísérlete volt és mindkétszer célt tévesztett, ezért a Colts mestere a hajrára beküldte a csupán egy napja és egy mérkőzésre szerződtetett Ed Brownt. A veterán nem vallott szégyent. Igaz maga is csak háromszor talált az átadásával elkapót, de ezek közül egyik, Mackey által megszelídített passza 68 yardot és egyenlítést hozott. 17-17! A mérkőzés hátralévő részében a vendégek védelme sikerrel óvta a döntetlent, majd Michaels 23 yardos mezőnygólja után a 20-17-es vezetést. Bobby Boyd az utolsó pillanatokban lehalászott interceptionja bebiztosította a diadalt. A Colts megtette a magáét, de sorsuk a másnapi 49ers-Packers kimenetelétől függött. Lombardiék győzelmükkel egyenesen a döntőbe kerülhettek, vereségükkel viszont a Baltimore maradhatott a Nyugati Csoport élén és meccselhetett a Browns-szal a fináléban. Sem így, sem úgy nem történet, mert hatalmas meglepetésre döntetlen született. A hajrában annak a Vern Burke-nek 27 yardos TD-elkapásával mentette döntetlenre a meccset a San Francisco, akinek az egész szezon alatt ez volt a második elkapása. A vasárnapi játéknap után a Baltimore és a Green Bay is 10-3-1-es mérleggel állt, és mivel a sorrend kérdésében csakis a győzelem-vereség(-döntetlen) mutató döntött, ezért annak egyenlősége miatt újabb találkozót kellett rendezni a két rivális között. A csoportdöntő helyszínéről a liga vezetője, Pete Rozelle pénzfeldobással döntött, és a szerencse a Packersnek kedvezett. A szeptemberi összecsapásukat a Packers második pályáján, Milwaukee-ban játszották, ennek a meccsnek azonban a szezonkezdet előtt elhunyt alapítóról, Earl Lambeau-ról elnevezett stadion adott otthont.

A csoportdöntő – 1965. december 26.

A Baltimore Colts helyzete kilátástalannak tűnt, hiszen a rangadóra, amin a Rams ellen remekül bevált Brown már nem szerepelhetett, nem maradt valódi irányítója. A liga egyik legjobbjának otthonában csak egysíkúvá váló támadójátékában és védelmében bízhatott. A védelem azonban a mérkőzés első percében gondoskodott arról, hogy az esélyek kiegyenlítettebbé váljanak. A Packers legelső játékában Bart Starr a tight end, Bill Andersonnak passzolt, de az elkapó amint Lenny Lyles szerelte kiejtette a labdát. Az odarohanó szélső linebacker, Don Shinnick felkapta a játékszert és 25 yardos visszafutás után touchdownt ért el. A Colts nem csupán a vezetést szerezte meg, de a játék során a defensive back Jimmy Welch olyan erővel blokkolta meg a szerelni igyekvő Starrt, hogy az irányító csak segítséggel tudott lebicegni a pályáról, s oda vissza sem tudott térni. A sors szeszélye folytán a hazaiak is elveszítették támadóegységük első számú vezérét!

Amint a két gárda első összecsapásán, megint Zeke Bratkowskinak kellett Starr kezéből átvenni a karmesteri pálcát, de az első negyedben nehezen csillapodott a kaotikus kezdés okozta sokk a Green Bay-i játékosaiban. A következő támadósorozatban Hornung fumble-ját Lyles szerezte meg a felezővonalnál, és noha Lenny Moore labdavesztése szinte nyomban visszaadta a labdát Lombardiéknak, a Packers megint pontok nélkül maradt, amikor Don Chandler mezőnygól-kísérlete messze a kapu mellé szállt. A második negyedben aztán úgy tűnt lendületbe jönnek a hazaiak, ám Bratkowski és Hornung 47 yardos összjátékát egy büntetés miatt annulálták a játékvezetők. Válaszul a Colts lelte meg a momentumot. Matte hol maga futott, hol a fullback, Jerry Hill kezébe adta a labdát, hol screen passzt adott Moore-nak, de végre az ellenfél vörös zónáján belülre vezette társait. Noha Shuláéknak be kellett érniük egy 15 yardos mezőnygóllal az értékes pontok révén 10 pontosra nőtt az előny. A félidő hajrájában a Green Bay-i támadók újabb módját találták meg annak, hogy egy ígéretesen induló drive ellenére elszalasszák a pontszerzést. Egy defensive pass interference büntetés után a Colts 9-eséről hozhatták játékba a labdát. Egy passz és két eredménytelen futás után Lombardi 4. és 1-ről Taylorral kívánta beerőszakoltatni a labdát a célterületre, de Lou Michaels és Dennis Gaubatz közös erővel feltartóztatta a fullbacket. A baltimore-i csapat két meccs alatt két fontos goalline standet produkált az első játékrész finisében! Matte-nek megint nem volt más dolga, mint hogy néhány futással lepörgesse az órát, s így hatalmas meglepetésnek számító 10-0-ás Colts vezetéssel vonulhattak öltözőbe a csapatok.

A második félidőre Fortuna a Green Bay mellé állt. Matte-ék indíthatták az első akciót, de miután az hamar kifulladt, puntolniuk kellett. Buzz Nutter snap-je azonban túl magasra szállt, s így Tom Gilburg nem tudta megszelídíteni és elrúgni a labdát. A punter futni próbált, de a Colts 35-ösénél, még a first down elérése előtt megállították. A kedvező mezőnypozíciót könyörtelenül kihasználta a Packers. Előbb Bratkowski adott 33 yardos passzt Caroll Dale-nek, majd Hornung vetődött be 1 yardról a gólvonalon túlra. A jég és a vendégek védelme megtörni látszott. 10-7-re olvadt a Colts előnye.

A hazaiaknak úgy látszott lendületet adhat a touchdown, de Gaubatzék egyelőre kitartottak. A harmadik negyedben előbb Bobby Boyd, majd a negyedik játékrész kezdetén Jerry Logan csípte el Bratkowski egy-egy átadását. A Colts legnagyobb gondja az volt, hogy hősiesen helytálló, de egydimenziós támadójátékával nem tudott élni a káprázatosan játszó védelem kínálta lehetőségekkel. Néhány játék után visszapuntolták a labdát az ellenfélnek, és megint csak a védőktől várhatták, hogy megálljt parancsoljanak az újabb és újabb Green Bay-i rohamoknak. Már az utolsó negyed is a vége felé közeledett, amikor egy védői fegyelmezetlenség újabb lökést adott a Packers támadóinak. A defensive tackle. Billy Ray Smith túlzott vehemenciával és, a játékvezetők ítélete szerint, későn érkezve vitte a földre Bratkowskit, így a sack helyetti büntetéssel máris a baltimore-i térfélen belülre jutottak a hazaiak. Pár perccel később kiderült, hogy nem ez a bírói döntés bizonyult a legvitatottabbnak a találkozón. A Green Bay rúgója, Don Chandler két perccel a lefújás előtt 22 yardos kísérletnek futhatott neki, amelynek értékesítése egalizálhatta a küzdelmet. A lövés magasan repült a kapu irányába, de túlzottan jobb felé húzott, és mivel bőven a jobb kapuvas fölött szállt nem tűnt egyértelműnek, hogy sikeres volt a mezőnygól. Chandler sejtette, hogy gond volt az irányzékkal, mert bosszúsan a földbe rúgott, de némi meglepetésre a kapunál álló field judge egyértelműen gólt jelzett. A Colts játékosai hiába tiltakoztak a főbírónál, mert Norm Schachter megerősítette bírótársa ítéletét, és ezzel 10-10-re alakult az eredmény. Utóbb a baltimore-i lapok címlapjukon hoztak több olyan felvételt, amely azt látszott igazolni, hogy Chandler mezőnygólja csakugyan célt tévesztett, s a meccsről készült filmfelvételeket megnézve a játékosok is még inkább indokoltnak látták az ítélettel szembeni tiltakozásukat. (A vitatott döntés miatt a liga utóbb tíz-tíz lábbal hosszabbította meg a függőleges kapuvasakat, és mezőnygóloknál két bírót helyezett a kapu alá.) A lényegen mindez nem változtatott, és miután a hátra lévő szűk két percben a baltimore-i támadósor képtelen volt a pontszerzés közelébe jutni, így a döntés a hosszabbításra maradt.

A ráadás első percei meddő mezőnyjátékkal teltek. Bár az első akciót a Packers vezethette, második puntjuk után kedvező helyzetből, saját 41-eséről jöhetett a Colts. Matte futásaival előrehaladtak az ellenfél 38-asáig, de egy újabb kísérlet mínusz két yardot eredményezett. Shula 47 yardos mezőnygól-kísérlet elvégzésre küldte be Lou Michaelst, s mivel a rúgó egy hete 50-ről is betalált, így a sikeres rúgásra minden remény megvolt. Nutter második rossz snap-je azonban keresztülhúzta azokat. A center ezúttal túl alacsonyan adta a labdát, és bár a holder még sietve leállította azt, de addigra a rúgás időzítésének oda volt, és a disznóbőr messze a kapu előtt ért földet. Az ellenfél hibája után Bratkowksi és társai szárnyra kaptak. Az irányító, többek között, két 18 yardos, pazar átadással a Baltimore 26-osáig navigálta a támadókat. További 8 yardot hozó biztonsági futások után Chandler kételyek nélküli magabiztossággal lőtte be a döntő field goalt, s ezzel az NFL addigi leghosszabb, a hosszabbítás 14. percébe nyúló, maratoni küzdelmének is véget vetett. 13-10-es győzelmével a Green Bay Packers jutott az 1965-ös idény bajnoki döntőjébe.

Utószó

A ligaelsőségért vívott találkozón Lombardi tanítványai biztosan és esélyeshez méltóan győzték le a címvédő Cleveland Browns-t. Ezzel kezdetét vette a mesteredző nevével fémjelzett éra második sikerszériája, amikor sorozatban háromszor lett a Packers az NFL legjobbja, majd 1966-ban és 1967-ben az AFL-győztesét térdre kényszerítve az első két Super Bowlt is megnyerte.

A csalódott, de így is erőn felül teljesítő Colts a csoportmásodikok, tét nélküli gálamérkőzésén, a Miamiban rendezett Playoff Bowlon vigasztalódhatott. A Dallas Cowboys elleni 35-3-as diadal alkalmával Tom Matte brillírozott. 165 passzolt yardot ért el, két TD-passzt adott Jimmy Orrnak, s így joggal lett a találkozó MVP-je. A vészirányító ugyan végül belejött új szerepkörébe, de nyilván ő is úgy érezte, hogy egy héttel később, mint kellett volna. Figyelemreméltó teljesítménye ugyanakkor szakmai körökben a legteljesebb elismeréssel találkozott. Noha mellszobra nem került be (és soha nem is fog) a Pro Football Hall of Fame-be, de a Packers elleni csoportdöntőn viselt legendás csuklóvédője egyike az ottani gyűjtemény legbecsesebb relikviáinak.

Végezetül álljon itt (a műfordítás mellőzésével) a neves amerikai poéta, Frederic Ogden Nash rövid költeménye. Ogden Nash szenvedélyes Colts szurkoló volt, és 1968-ban a Life magazin hasábjain számos kedvencét, így Tom Matte-t is, rímekbe foglalta. (A versidézet William Gildea When the Colts belonged to Baltimore c. könyvének 250- oldaláról származik.)

Is there a Baltimore fan alive
Who’s forgotten Tom Matte in ’65?
The Colts by crippling injuries vexed,
Unitas first and Cuozzo next –
What would become of the pass attack?
Then Matte stepped ina t quarterback.
He beat the Ram sin a great display,
He did – and he damn near beat Green Bay.
Ask him today to plunge or block,
Tom’s the man who can roll or rock.
In Tokyo, they say karate
In Baltimore, they call it Matte

Dorkó Szabolcs (Szabler)