Trükkparádé a Big Peach-ben

Az 1979-es Seattle Seahawks

Minden kezdet nehéz. Közhelyesen hat a megállapítás, de az NFL-ben 1976-ban debütáló két csapatnak valóban nem volt könnyű dolga. A Tampa Bay Buccaneers-nál 26 keserű vereség után érezhették meg először a győzelem édes ízét. A Seattle Seahawks-nak nem indult ilyen rögösen az útja, de első idényükben nekik is be kellett érniük mindössze két diadallal. Az együttes első győzelmét, az Expansion Bowlra keresztelt összecsapáson, éppen a Kalózokkal szemben vívta ki. Mire a tampaiak az 1977-es szezon utolsóelőtti játéknapján elérték ugyanezt a mérföldkövet, addigra a Seahawks már továbblépett. Az NFC Nyugati Csoportjából az AFC Nyugati Csoportjába átsorolt gárda második évében öt győzelmet jegyezhetett, és noha nehezebb divízióba került, itt már nem volt sereghajtó. 1978 még pazarabb esztendőnek bizonyult. A Seattle először ért el pozitív mérleget (9-7-tel) és a csoportelsőségtől csupán egy győzelem választotta el. Az 1979-re készülve a rájátszásba kerülés már nem volt többé délibábos ábránd a Smaragdvárosban.

A sikerek kovácsai az általános menedzser, John Thompson és a főedző, Jack Patera voltak. A helyi származású Thompson korábban a University of Washingtonnál és a Minnesota Vikings-nál dolgozott, 1976-ban pedig a liga irányító testületénél betöltött pozícióját cserélte föl a Seahawks menedzseri székére. John Arlen (Jack) Patera játékosként 1955 és 1961 között a Colts-ot, a Cardinals-t, majd a Cowboys-t erősítette. Első komoly edzői megbízatása a Los Angeles Rams legendás védőfalának, a Félelmetes Négyesnek trenírozása volt. Rövid New York-i kitérő után Patera újabb domináns defensive line-t edzhetett. 1969 és 1976 között a minnesotai Lila Emberevőket készítette fel és ebben az időszakban a Vikings háromszor jutott el a Super Bowlig.

Patera természetesen első főedzői megbízatásának állomáshelyén is nagy figyelmet kívánt szentelni a védelem felépítésének, de az 1976-os ligaújonc csapatok csak máshol nélkülözhetőnek tartott veteránokból (expansion draft) és ígéretes, de a profik között kipróbálatlan egyetemistákból választva tölthették fel keretüket. Az 1976-os draft első választásáról döntő pénzfeldobást a Tampa Bay nyerte, így ők gyűjthették be az Oklahoma Sooners védőfalemberét, az egyöntetűen a draft legjobbjának tartott Lee Roy Selmont. Pateráék második pickjükkel szintén defensive linemant, a Notre Dame DT-jét, Steve Niehaus-t húzták. Niehaus újonc idényében nem okozott csalódást: 9 és fél sacket könyvelhetett el és az idény végén az NFC legjobb újonc védőjátékosának választották. A jó folytatást és karrierjének további kibontakozását egy makacs vállsérülés akasztotta meg. 1977-ben Niehaus műtétnek vetette alá magát, és azt követően már nem volt az igazi. 1979-ben Minnesotába került, de ott már csak három mérkőzésen lépett pályára, amelyek végül pályafutása utolsó meccseinek bizonyultak.

Seattle-ben az első években, és főként a védelemben, nagy volt a játékosok jövés-menése. A vezetés természetesen igyekezett a drafton olyan fiatalokat választani, akik hosszú távon a klub meghatározó tagjai lehetnek, de mivel a nulláról kellett indulniuk elkerülhetetlen volt, hogy addig is kipróbált, de karrierjük csúcsán zömmel már túljutott veteránokat vessenek be. Az ötszörös Pro Bowler, ex-Colts linebacker Mike Curtis vagy a hat Pro Bowlba választott, egykori Patera-tanítvány defensive end Carl Eller egy-egy szezonra még hasznos tagjai lehettek a Seahawks védelmének, de a kevésbé neves veteránok többségének még ennyi ideig sem volt maradása.

1979-ben a védőfal két újonccal, Manu Tuiasosopoval és Robert Hardy-val, valamint Ellerrel állt fel. A linebacker-sort csupa fiatal erősítette. Thompont és Paterát 1977-ben sok kritika érte, amikor egy bonyolult tranzakcióval a Dallas-nak adta a neves futó, Tony Dorsett draftjogait. A cserébe kapott három választás egyikével a Seahawks vezetése a belső linebacker, Terry Beesont szerezte meg, aki második évében máig klubrekordnak számító 153 tackle-lel hálálta meg a bizalmat. Az 1978-as draft második körében begyűjtött OLB, Keith Butler tíz esztendőn át maradt a gárda stabil tagja. (Butler ma a Pittsburgh linebackereit edzi, és Dick LeBeau lehetséges utódjaként tartják számon.) A secondary meghatározó játékosa egy ’76-os Seahawk, Dave Brown volt. Brown 1986-ig kirobbanthatatlan maradt cornerback pozíciójából, és ez alatt az idő alatt klubcsúcsot felállító 50 interceptiont halászott le. (Az 1992-ben a Seahawks Ring of Honorjába választott defensive back később a Texas Tech secondary-jét edzette, és három éve ennek az egyetemnek a campusán érte a halál egy kosárlabda-mérkőzés közben.)

A fejlődés dacára a védelem még 1979-ben is gyengécske volt, és tűrhetetlenül sok pontot engedélyezett ellenfeleinek. A klub szerencséjére 1976-ban sikerült szert tennie két olyan támadójátékosra, akik eredményes összjátékaikkal sokszor ellensúlyozták a védelem fogyatékosságait.

A Cal Poly Pomona balkezes irányítója, Jim Zorn 1975-ben draftolatlan free agentként került Dallas-ba, de ott a nyitómérkőzést megelőző utolsó cut áldozata lett, s így az egész idényt kihagyni kényszerült. Amikor 1976-ban a ligaújonc Seahawks-hoz került talán második-harmadik számú QB-ként számoltak vele, ám a klub első bemutató mérkőzésén nyújtott produkciójával, amikor 24-0-ás hátrányból 2 yard híján győzelemre vezette csapatát, kivívta helyét a kezdők között. Zorn 1976-ban az NFC legjobb támadóújonca lett, és noha a touchdownok mellett derekasan szórta az interceptionöket is, legnagyobb erénye eleve nem az akkurátus passzjáték volt. A Seattle irányítója kiváló scramblernek számított, és a csapat gyenge támadófala mögött szüksége is volt rá, hogy ha szorul a helyzet, gyors lábaival és helyzetfelismerésével lendítse tovább a támadást. Az idő múlásával természetesen Zorn játéka is érettebb lett, azaz nem kötötte fel a nyúlcipőt a fenyegetés első jelére, és ha már megtette, akkor sem esztelenül rohant, hanem futás közben is képessé vált pontosan passzokra. A gárda edzői stábja sokat segített az irányítónak képességeit legjobban kiaknázó play-ek megkoreografálásával, de eredményességéhez nem nélkülözhetett egy megbízható, biztos kezű elkapót.

Steve Largent csupán az 1976-os draft negyedik körében kelt el, és csapata, az Oilers olyannyira nem látott fantáziát a túl lassúnak talált elkapóban, hogy cutolását fontolgatta. A Seahawks valószínűleg a klubtörténet legjobb üzletét kötötte, amikor a Houstonban reménytelennek ítélt játékost egy 1977-es nyolcadik körös draft pickért megszerezte. Largent valóban nem rendelkezett kivételes sebességgel, de koncentrációjának, szorgalmának és munkabírásának köszönhetően mértani pontosságú útvonalakat futott és biztos kézzel szelídített meg nehéz átadásokat. Az 1970-es évek végére a „Zorn-to-Largent” kombó a liga egyik legproduktívabb párosává vált, az elkapó pedig 1978-tól kezdve, amikor először zárt 1000-nél több elkapott yarddal, hatszor kapott meghívást a Pro Bowlba. 1979-ben 1237 yarddal ligaelső lett és meccsenkénti átlagát tekintve ugyancsak nem akadt párja. Largent 1992-ben a klub egyetlen egykori játékosa lett, akinek 80-as mezszámát végleg visszavonultatták, majd három évvel később ez idáig egyetlen olyan Seahawkként került a Hall of Fame-be, aki nem csupán egy-két levezető évet játszott a csapat színeiben.

A Zorn és Largent fémjelezte passzjátékot és az irányító improvizatív megmozdulásait az elkapóként is kitűnő futó, Sherman Smith teljesítménye egészítette ki. Smith a line of scrimmage-ből elért yardok és touchdownok tekintetében 1979-ben ért karrierje csúcsára. Összesen 1274 yarddal büszkélkedhetett és 11 futott TD mellé 4 elkapottat is gyűjtött. (Smith ma egykori játékostársa, Jim Zorn beosztottjaként koordinálja a Washington Redskins támadóit.)

Noha a támadóegység sztárjai több alkalommal vívtak ki sikert az átjáróháznak bizonyuló defense gyenge teljesítménye dacára, de Paterának be kellett látni, hogy sokszor ez sem elegendő a győzelemhez. A Seattle-t első éveiben, Zorn és Largent játéka mellett, izgalmas és sokat kockáztató trükkös megoldásaiért övezte ámulat és elismerés. A támadók ötletes játékait, ami nagyrészt Jim Zorn futásaira alapozott, az offensive coordinator, Jerry Rhome hívta, de a special team sokkal hajmeresztőbb kísérleteinek hívását a főedző magának tartotta fenn. Patera csapata ellen játszva az ellenfél soha sem lehetett biztos abban, hogy negyedik kísérletnél valóban mezőnygólt vagy puntot rúgat-e a mester, és nem a holderként a labdát lekészítő Zorn fog futásnak eredni vagy passzolni, esetleg a punter, Herman Weaver ereszt el egy átadást. (A Seahawks főedzője állítólag csak azt sajnálta, hogy safety utáni fake free kickkel nem próbálkozott soha.) Patera többször hangsúlyozta, hogy soha nem nyakló és megfontolás nélkül hívta ezeket a fifikás play-eket, hanem mindig csak abban az esetben, ha az ellenfél úgy állt fel, ahogy számítottak rá és a momentum megfordítása vagy megőrzése érdekében a helyzet azt diktálta. A seattle-i csapat számára első hétfő esti mérkőzésén is adódott ilyen lehetőség, és a rangadóra figyelő népes közönség bőven láthatott elképesztő, fordulatot hozó megoldásokat.

Az ellenfél, az Atlanta Falcons

(Az 1970-es évek végének atlantai csapatáról részletesebben lásd a sorozat egyik korábbi darabját: Amikor az égiek nem a Szentekre hallgattak.) A Falcons 1978-ban a klub története során először jutott be a rájátszásba. A csapat a Philadelphia elleni első találkozóját megnyerte, de a Dallas-szal szemben már alulmaradt. Ennek dacára világos volt, hogy ha az előző idényt 9-7-tel záró Seahawks-nál joggal számítottak sikeres folytatásra, akkor a szintén addigi legjobb eredményét elkönyvelő Falcons-nál sem érték volna be kevesebbel, minthogy újra a playoffig jusson az együttes.

Az Atlanta első sikeres periódusát Eddie LeBaron általános menedzser és az általa szerződtetett főedző, Leeman Bennett közös erőfeszítései alapozták meg. LeBaron az ötvenes és hatvanas években a Washington Redskins, majd a franchise létrejötte után a Dallas Cowboys támadóit irányította, és a legalacsonyabb QB volt, akit valaha a Pro Bowlba választottak. Játékos pályafutása után kommentátorkodott, majd jogi praxist folytatott és 1977-ban komoly vezetői tapasztalat nélkül ült bele a Falcons menedzseri székébe. Ennek ellenére nem vallott szégyent és a draftjogokkal kiválóan sáfárkodva rövid idő alatt ütőképes alakulatot állított ki.

A Los Angeles Rams korábbi asszisztense, Leeman Bennett elsősorban a támadójátékhoz értett. Szakértelmét az atlantiak 1976-ban saját bőrükön érezhették, amikor a Bennett által is trenírozott Kosok sziporkázó támadójátékkal 59-0 arányú, kiütéssel felérő győzelmet arattak a Falcons felett. A főedző útmutatásával az 1975-ös draft első számú választottja, Steve Bartkowski egyre érettebb játékot és egyenletesebb teljesítményt nyújtott, és noha az irányító még 1979-ben is több interceptiont dobott, mint TD-t, de a klub történetének első olyan quarterbackje lett, aki egy idény alatt 2000 passzolt yard fölé jutott. A Falcons legjobb elkapójának Wallace Francis bizonyult, aki karrierévet zárva 1000-nél több elkapott yardot gyűjtött és 8 touchdownnal a csapat legeredményesebb játékosa lett. Eredményeik dacára az atlantai drukkereket legjobban mégsem Bartkowski vagy Francis, hanem az Auburnről érkezett újoncfutó, William Andrews hozta lázba. Andrews rookie szezonjában 1023 yardot futott és, sokoldalúságát jelezve, kitűnő futóteljesítményét majd 40 elkapással egészítette ki. A következő évben már a Pro Bowlba is beválasztották, majd 1981-ben egyik első olyan játékosként jegyezhették fel nevét, aki egy idény alatt meghaladta a 2000 line of scrimmage-ből elért yardot. A futó töretlenül felívelő pályáját az 1984-es előszezonban szenvedett súlyos térdsérülés törte derékba, és noha 1986-ban tight endként visszatért a pályára, de sokat akkor már nem tudott segíteni csapatán.

A „Grits Blitz” néven elhíresült atlantai védelem 1977-ben csupán 129 pontot engedélyezett ellenfeleinek és ezzel ligarekordot állított fel. Az egység irányítását 1979-ben az addig a secondary-t edző Jerry Glanville vette át, de valószínűleg nem az új DC hozzá nem értése okán vált a védelem egy csapásra sebezhetővé és csúszott le két év alatt a 26. helyre. Egyrészt a riválisok támadói ötlötték ki az Atlanta gyakran blitzelő védelmi sémájának ellenszerét, másfelől a D-line-on és a LB-soron is nyomot hagyott az idő múlása és a személycserék. Claude Humphrey személyében egy hatszoros Pro Bowler intett búcsút a csapatnak, az linebackerek vezéregyénisége, Greg Brezina pedig már kiöregedőben volt. Az állandóságot leginkább talán a secondary-t uraló Rolland Lawrence megbízható játéka és értékes labdaszerzései szavatolták.

A Falcons és a Seahawks hétfő esti rangadója – 1979. október 29.

A két csapat szép reményekkel vágott neki az 1979-es idénynek, de kilencedik fordulós összecsapásukhoz mindketten szerény, 3-5-ös mutatóval érkeztek. Az Atlanta két győzelemmel rajtolt. Az első játéknapon William Andrews pazar produkcióval debütált és a csapat fordulatos találkozón győzte le a csoportrivális New Orleans-t. A 34 kapott pont ugyanakkor jelezte, hogy a „Grits Blitz” már messze van 1977-es domináns teljesítményétől. A két sikert kijózanító kudarcok követték. A Falcons első hazai meccsén a Broncostól szenvedett vereséget egy hosszabbításban esett mezőnygóllal, majd a Detroittal szemben buktak el egy ponttal. A Seattle elleni hétfő esti rangadóig eltelt hetekben már csak egy győzelmet aratott a gárda, és különösen fájó volt a Raiderstől kapott, 50-19 arányú, pofon.

A Seahawks két nyitókudarc után először éppen a Raiders ellen remekelt és hozta első győzelmét. Zorn három TD-passzt adott, ebből kettőt Largentnek. A lendület a következő, Denverben játszott meccs harmadik negyedéig tartott. A vendégek már 34-10-re is vezettek, ám a Vadlovak 27 zsinórban szerzett ponttal megfordították az állást és otthon tartották a győzelmet. Patera csapata eztán újra botladozni kezdett (1 siker és 2 fiaskó), de a gárda első MNF-e előtti főpróbának számító mérkőzésen a Fosztogatók után újabb értékes skalpot gyűjtöttek. Ezúttal az előző idényben az AFC döntőt játszó Houston Oilerst leckéztették meg 34-14 arányban. Zorn újfent három touchdownt érő átadást jegyzett, s kétszer megint Largent volt a célpontja.

A Seattle első hétfő esti fellépésére készülhetett, de az Atlanta már túl volt nyolcon, s mérlege ezeken a találkozókon 8-8 volt. Legutóbb a folyó szezon második fordulójában léptek pályára hétfő este, és Philadelphiában kényszerítették térdre az Eagles-t. A Seahawks és a Falcons korábban csak egyszer, az 1976-os szezonban találkozott. A két gárda akkor még egy csoportban, az NFC Nyugati Csoportjában játszott, és a ligaújonc seattle-i gárda két, első idénybeli diadala közül az egyiket éppen az Atlantával szemben érte el. A 3-5-ös mutatóval álló csapatok nem csak playoff reményeik életben tartásáért, de a revanstól vagy az MNF által garantált nemzeti publikum figyelmétől motiváltan is küzdhettek október hónap utolsó NFL-mérkőzésén.

Az első félidő

Az Atlanta-Fulton County Stadiumban megrendezett meccsen a házigazdák vezethették az első támadást. Bartkowskiék futásokkal és rövid passzokkal operálva eredményesen haladtak előre, majd a drive tízedik játékában a Falcons, William Andrews melletti, másik újonc futója, Lynn Cain a jobb szélre iramodott, és mivel egy vendégvédő sem tudta vele tartani a lépést, 35 yardos vágta után a TD-t ért el. 7-0!

A Seahawks a pontszerzésre punttal válaszolt, s így a hazaiak ott folytathatták, ahol abbahagyták. Cain helyett most Andrews kapott több lehetőséget, de Bartkowski is merészebbé vált és eleresztett néhány hosszabb átadást. Alfred Jenkins-nek adott 14 yardos passzával a félpályához jutott az Atlanta, majd további két passzal újabb first downt ért el. Itt azonban megállt a tudomány. 3. és 6-nál a defensive tackle, Robert Hardy leütötte a Falcons irányítója által elindított labdát, és így a hazaiak is elvégezhették első puntjukat. Zornék látszólag reménytelen helyzetből, saját 2-esükről indították akciójukat, de 3. és 6-nál a QB remek ütemben passzolt a tight end, Brian Peets-nek, aki a játékszerrel egészen a 22-esig futott. Egy játékkal később Zorn 23 yardos összjátékkal találta meg kedvenc elkapóját, Largentet, amivel a vendégek már a felezővonalnál jártak. Az irányító következő átadása azonban elvétette célpontját, majd egy hamar feltartóztatott futás utáni újabb passza csak 2 yardot hozott, így a Seahawks a második negyed második játékában ismét puntra kényszerült. A punter, Herman Weaver ezúttal kissé bizonytalankodott, így a „rárepülő” Tom Pridemore képes volt őt megszabadítani a labdától, amit az atlantai csapattársa, Rick Byas kapott fel és a visszahordás után a vendégek endzone-jába juttatott. 14-0! A Falcons elhúzni látszott.

A visszakapaszkodni igyekvő Seattle-nél a futás még mindig nem klappolt, de volt egy Jim Zorn, aki előbb egy 12 yardos futással, majd Largentnek adott 16 yardos passzával ért el first downt. Az irányító leghihetetlenebb alakítása azonban még hátravolt. Az Atlanta 37-eséről 4. és 5-tel jöhetett a Seahawks, amikor Patera hazardírozott és nekiugrasztotta tanítványait a negyedik kísérletnek. Hogy Zorn nem passzolt, hanem futásnak eredt az képességeinek ismeretében csak kevéssé volt meglepő, de, hogy a bal szélen üres területet találva egészen az ellenfél célterületéig szaladhatott, az már annál inkább. Az irányítót 34 yardon át képtelen volt feltartóztatni a hazai védelem és a látványos játék nem csupán 7 pontra hozta fel a Seattle-t, de hatalmas lendületet is adott a csapatnak. 14-7!

A rendkívüli mutatványtól megittasult vendégek levédekezték Bartkowski passzkísérleteit és gyors three-and-outba hajszolták a lassan eszmélő Falcons-t. A puntot egy 10 yardos holding büntetés miatt eleve hátrábbról kellett elvégezni, de a mivel a rúgás is rövidre sikerült így a Seahawks végül rendkívül jó mezőnypozícióból, az atlantai 38-asról lendülhetett támadásba. Sherman Smith végre kivágott néhány jó futást, de a kulcsmozzanat az a defensive pass interference büntetés volt, amelynek jóvoltából Zornék a 3-asról folytathatták az ellenfél célterületének ostromát. Itt Smith futással már nem boldogult, de egy screen passzt megszelídítve megtalálta a gólvonalon túlra vezető utat, és 5 perccel a félidő vége előtt kiegyenlített. 14-14!

Jack Patera nyilván úgy vélte, hogy addig kell ütnie a vasat, míg meleg, és on-side kicket végeztetett el, amit a Seahawks safety-je, Keith Simpson sikerrel meg is kaparintott! A rúgást remekül kivitelező Efren Herrera nem utoljára hallatott magáról a mérkőzésen. A korábban a Dallas Cowboys-szal Super Bowlt nyert mexikói, miután az on-side-ot követően csak 5 yardot haladtak előre a vendégek, 55 yardos mezőnygólra készülődött. Ám Patera trükkjeinek tárháza még korántsem fogyott ki, s a snap után a holderként is szereplő Zorn felállt a labdával, majd a középen nekilendülő Herrerának passzolt. A kis mexikói tőle bámulatos módon megszerezte a labdát, és a 20 yardos játék Seahawks first downt hozott az Atlanta vörös zónáján belül! A sokkolt ellenfél a drive hátralévő play-eiben képtelen volt érdemleges ellenállást kifejteni, és végül a fullback, Dan Doornink 8 yardos TD-futásával átvette a vezetést a Seattle. 14-21!

A Falcons-nak két perccel a vége előtt még volt ideje a válaszra. A támadósorozat harmadik játékában a veterán Carl Eller a line of scrimmage-nél beleütött Bartkowski passzába, majd elkapta a labdát, de egy defensive holding büntetés végül törölte a seattle-i labdaszerzést. Nem sokkal később azonban már nem. Másfél perccel a vége előtt az atlantai irányító saját térfeléről hosszú passzt indított el Alfred Jenkins felé, de a remek ballhawk, Dave Brown lehalászta az elkapó elől a játékszert a Seahawks 12-esénél. Mivel ezután a vendégek már nem forszírozták a támadójátékot, a meccs indulása után meglepetésnek ható 21-14-es seattle-i vezetéssel vonultak öltözőbe a csapatok.

A második félidő

A harmadik negyedet a vendégek kezdhették. Zorn ezúttal másik elkapójához, Sam McCullumhoz juttatott el egy 26 yardos átadást, de ezt követően Doornink elveszítette a labdát, amit a Falcons defensive endje, Jeff Yeates szerzett meg. A hazaiak nem tudtak élni a lehetőséggel. Előbb egy holding miatti büntetés tolta őket hátrébb, majd Bartkowski Zornt imitálva kísérelt meg megiramodni, de Robert Hardy a próbálkozást csírájában elfojtva földre vitte az irányítót. A punt után Jim Zorn több mint 50 yardos passzal találta meg Largentet a szélen, de saját 6-osuknál a „Grits Blitz” végre megálljt parancsolt az ellenfélnek. Efren Herrera ezúttal semmi váratlant nem tett, csak kötelességszerűen belőtte a 24 yardos mezőnygólt, amivel 24-14-es előnyhöz jutott a Seahawks.

A játékrész derekára a védelmek mindkét oldalon bekeményítettek, ám amikor a vendégek akciója megakadt, Patera újabb csellel kívánta felrázni fiait. Herman Weaver a Seattle 32-eséről puntolhatta el a labdát, ám a rúgó, edzője instrukciójára, inkább passzolt. Noha az átadás Jessie Green kezei között célba ért, de Rolland Lawrence a first down vonalának elérése előtt szerelni tudta az elkapót, így a trükk visszafelé sült el. A Falcons az ellenfél 41-eséről jöhetett. Leeman Bennett sorozatban hatszor (hol Andrews-zal, hol Cainnel) futtatta támadóit. A negyedik negyed első játékában a Seattle 6-osáról 3. és 6 következett. Bartkowski passza nem ért célt, de ami még bosszantóbb volt Tim Mazzetti chip-shot mezőnygólja sem. A 25 yardos kísérlet, talán a rossz lekészítés miatt, messze a kapu mellé szállt. És ez még csak a rendkívül hektikus utolsó negyed első izgalmas momentuma volt.

Az atlantaiaknak ugyanis nem kellett sokáig keseregniük az elpuskázott lehetőség miatt, mert a vendégek másfél perc elteltével újra nekik ajándékozták a labdát. Doornink középső futása után immár második fumble-ját vétette és a Falcons még előző labdaszerzését követőnél is kedvezőbb helyzetből rohamozhatott. A seattle-i 31-estől induló akció ugyan hamar elakadt, de a találkozónak ebben a döntő szakaszában már Bennett sem félt a kockázattól. 4. és 1-nél Lynn Cain megfutotta a first downt, majd 3. és 7-nél a ritkán használt elkapó, Billy Rickman 17 yardos játék végén szerzett touchdownt. 10 perccel a lefújás előtt három pontra zárkózott fel a hazai csapat. 21-24!

Válaszul Zornék összekapták magukat és a pontszerzés iránt eltökélt seattle-i támadókat sem rettentette meg egy a felezővonal táján adódó 4. és 1-es szituáció. A bizonyítási vágytól fűtött Dan Doornink nem egyszerűen egy-két yardot hozott, hanem a lanyhuló Falcons-védelem közepén áttörve 19 yardon át vágtázott előre. A nagy játék mezőnygól-távolságba hozta a vendégeket, de egy rossz snap miatt még három pont szerzésére sem nyílt alkalmuk. Az atlantai 26-osnál a Seahawks centere, John Yarno nem találta az összhangot Zornnal, és a kiejtett labdára a hazaiak linebackere, Robert Pennywell csapott le. Az első félidőben remeklő Seahawks a második játékrészben negyedszer adta el a labdát.

A vendégek szerencséjére sokszor lesajnált védelmük esélyt sem adott a most már győzelemre hajtó Bartkowskiéknak a kibontakozásra. 2. és 9-nél a defensive end, Bill Gregory előbb egymaga, majd a következő play-ben Manu Tuiasosopoval közösen sackelte az irányítót, így az Atlantának saját kapuja árnyékából kellett puntot elvégeznie. A Seahawks támadói az ellenfél térfeléről vezethették újabb akciójukat. Három perccel a vége előtt Pateráék nem variáltak. Doornink legutóbbi sikeres megmozdulásai jelezték, hogy az elfáradt Falcons-defense nagyon is sebezhetővé vált a fizikális futójátékkal szemben. A fullback előbb 4, 6, majd 9 yardot hozott a hazai védőfal közepének nekirohanva, végül pedig feltartóztatni sem tudták, és 26 yardról ellenállhatatlanul trappolt be a célterületre. 21-31! Újra 10 pontosra növelte vezetését a Seahawks és az előny 2 perccel a vége előtt elegendőnek tűnt.

Bartkowski és az atlantai támadók egy perc alatt gondoskodtak arról, hogy az izgalom és a hazai publikum lelkesedése ne hagyjon alább. A Seattle preventív védekezését kihasználó irányító öt passzal öt különböző elkapót hozott játékba és az utolsó átadás célpontja, Billy Rickman újabb touchdownt ért el 20 yardos elkapásával. 28-31! A hazaiaknak majdnem egy percük maradt, de ez több mint elegendőnek ígérkezett legutóbbi villámdrive-juk fényében, miután Tom Pridemore révén ők is visszaszerezték a labdát egy on-side kick után! Az izgalmas találkozó valószínűleg utolsó fordulatával az Atlanta játékosainak kezébe került a végkimenetel eldöntése. Steve Bartkowski az on-side kick utáni első megmozdulásával kiváló passzt adott az addig remekül levédekezett Wallace Francis-nek, és az elkapó további futása összesen 42 yardos összjátékot eredményezett. A Falcons máris az ellenfél vörös zónájában járt. Az egyenlítés szinte biztossá vált, de hazai pályán vörös-feketék nem érhették be ennyivel. Egyáltalán nem tűnt hazardírozásnak a kiélezett helyzetben az utolsó 9 kilenc passzkísérletét sikerrel célba juttató Bartkowskira bízni a labdát, de az Atlanta quarterbackje a legrosszabbkor hibázott. Az ezen az estén Bart személyes nemezisévé előlépett Dave Brown ugyanis a következő snap után jól olvasta az irányító szándékát és az endzone-on belül elcsípte átadását. Maradt a 28-31-es, végsőnek bizonyuló eredmény!

A Seattle Seahawks megnyerte a klubtörténet első hétfő esti rangadóját, míg az Atlanta Falcons a vereséggel eltemethette 1979-es szezonját. A vendégek a második negyedben nyújtott káprázatos játékukkal és váratlan húzásaikkal alapozták meg a sikert, és csupán saját dolgukat nehezítették meg a második félidőben elkövetett labdaeladásaikkal. Ennek következtében a Falcons az utolsó pillanatig meccsben tudott maradni, de mivel maguk sem maradtak adósak a hibákkal (két interception a két félidő hajráiban, egy kihagyott könnyű mezőnygól), így a végén elmaradt a bravúros fordítás.

Zárszó

A Falcons a hátralévő mérkőzésein már csak 3 győzelmet aratott, és 6-10-es mutatójával messze elmaradt a vezetés és a szurkolók előzetes várakozásaitól. A franchise szerencséjére a kudarcosnak számító idény nem eredményezett kapkodó, elhamarkodott személyi döntéseket, és 1980-ban az Atlanta visszatért a sikerek útjára. A ráncba szedett védelem újra legjobb arcát mutatta, Bartkowski pedig karrierévet zárva kilences győzelmi szériára, majd csoportgyőzelemre vezette csapatát.

A Seahawks bravúros hétfői diadala után hat nappal a Kingdome publikuma tárt karokkal fogadta a hazai hősöket, de újabb győzelem helyett a csapat megborzasztóbb vereségének lehettek tanúi. A Seattle nem egyszerűen kikapott a Los Angeles Rams-től 24-0 arányban, de közben támadói csak egyetlen (4) first downt és ligarekordnak számító -7 (!!!) yardot tudtak elérni. A kijózanító kudarcot ugyan már csak egy további követte, de a gárda 9-7-es mutatója (ami az egy évvel azelőtti teljesítmény megismétlését jelentette) csupán az AFC Nyugati Csoportjának harmadik helyére lett elegendő. A Patera-éra elkövetkező éveiben nem sikerült megközelíteni ezt a produkciót. A védelem még mindig hézagos volt, az ellenfelek pedig egyre jobban felkészültek a Seahawks trükkjeire. 4-10-es és 6-12-es szezonok után az 1982-es idény (melyet két vereséggel kezdett a csapat) sztrájkszünete alatt Jack Paterát elbocsátották. Az edzőváltás jó döntésnek bizonyult, mert 1983-ban a Rams és a Bills korábbi mestere, Chuck Knox nem csupán a rájátszásba, hanem egészen a konferenciadöntőig vezette a seattle-i gárdát.
 

Dorkó Szabolcs (Szabler)

Kapcsolódó cikkek:
Amikor az égiek nem a Szentekre hallgattak
Jelentéktelen Úr háborúzni megy