Visszapillantó - 2009/Divisonal Playoffs

San Diego Chargers – New York Jets, 2005. január 8.

A vasárnapi rangadót megelőzően egy alkalommal, öt esztendeje meccselt egymással a két együttes a rájátszásban. Mivel ez az írás már az idei találkozót követően készült, így kijelenthető, hogy a Jets és a Chargers eddigi két playoff-viadalában akadtak markáns párhuzamok és hasonlóságok. A kaliforniaiak öt éve is megnyerték az AFC Nyugati csoportját, ám akkori elsőségük nagyobb meglepetésnek számított, hiszen a megelőző szezont 4-12-vel abszolválták. A pocsék idényt követően a némiképp megrendült helyzetű főedző, Marty Schottenheimer ráncba szedte a Villámosokat, akik a szokásosan kitűnő teljesítményt nyújtó LaDainian Tomlinson, a köztudatba ekkor berobbanó Antonio Gates és a Philip Rivers érkezésével feje fölé Damoklész kardját kapó Drew Brees hathatós közreműködésével visszataláltak a sikerek felé vezető útra. Schottenheimert utóbb az Év Edzőjének, Brees-t az Év Visszatérőjének és Pro Bowlba választották. A San Diego a 2004-es alapszakasz derekán és második felében nyolcmeccses győzelmi sorozatot produkált, amely csak az utolsóelőtti játéknapon szakadt meg, amikor a gárda hosszabbításos mérkőzésen maradt alul a Dan Marino egy szezon alatti 48-as TD-csúcsát megdöntő Peyton Manning irányította Indianapolis Colts ellenében. Az RCA Dome-ban elszenvedett vereség jóvoltából a Chargers leszorult az AFC 3. seedjének pozíciójáról, így csoportriválisuk, a Denver Broncos helyett a New York Jets-et kapták ellenfélül a playoff Wild Card körében.

A Herman Edwards edzette Jets a 2004-es idényben villámrajtot vett. A zöld-fehérek első öt meccsüket megnyerték – többek között a Chargers-t is legyőzve -, ám menetelésüket némiképp megakasztotta a porcelántestű irányító, Chad Pennington kisebb vállsérülése és néhány fordulóra szóló kiválása. Az alapszakasz finisére 9-3-mal fordultak Edwards-ék, de utolsó négy összecsapásukból hármat elbuktak, s így továbbjutásuk sorsa más csapatok kezébe került. Az utolsó fordulóban a Jets hosszabbításban volt kénytelen kapitulálni a St. Louis Rams-szel szemben, ám szerencséjükre a konferencia top seedje, a Pittsburgh Steelers csereirányítójával, Tommy Maddox-szal is legyűrte a szintén a playoffra pályázó Buffalót, így az 5. helyen az utószezonba segítette a New Yorkiakat. Utóbbiaknál a veterán running back, Curtis Martin briliáns szezont produkált, és a seattle-i Shaun Alexandert 1 (!) yarddal lepipálva a szezon legeredményesebb futója lett. A védelem részéről az első éves linebacker és az Év Legjobb Újonc Védőjének választott, Jonathan Vilma villogott, aki profi karrierje nyitányaként 105 szereléssel és 3 interceptionnel tette le a névjegyét.

A Qualcomm Stadiumban vívott derbin jól kezdtek a vendégek, viszont első sanszukat elpuskázták, amikor Doug Brien mellédurrantott egy 33 yardos mezőnygólt. A San Diego LT-futásokkal és a két, olykor három védő által is szemmel tartott Gates mellett több levegőhöz jutó csere tight end, Justin Peele elkapásaival kontrázott. Drew Brees végül egy play action fake után kézbesített 26 yardos TD-passzt Keenan McCardellnek, amit ugyan a játékvezetők (élükön Ed Hochulival) elsőre nem ítéltek meg, de Schottenheimer challengelt, és a visszanézés megerősítette, hogy az elkapó mindkét lábát letette a látványos mozdulatsor végrehajtása közben. 7-0! Az egyenlítéshez újfent a hazai főedző közreműködése kellett. Egy puntot követően Marty Schottenheimer felindultan rohant be a pályára és a bírókon vehemensen számon kért egy Mike Scifres ellen elkövetett, de meg nem ítélt szabálytalanságot. A szakvezető akciója végül valóban büntetést hozott, ám saját csapatának, az unsportsmanlike conduct miatt kirótt 15 yard jóvoltából pedig a Jets az ellenfél 37-eséről indíthatta újabb támadósorozatát. A drive záróakkordjaként Chad Pennington 13 yardos összjátékkal találta meg őrizetlenül hagyott tight endjét, Anthony Bechtet. 7-7! A szünet előtt ennek ellenére visszavehette volna előnyét a hazai együttes, ha Brees McCardellnek szánt labdájába nem üt bele Erik Coleman, hogy a játékszer így a másik zöld-fehér védő, Reggie Tongue könnyű zsákmánya legyen.

A második félidőben a Jets védelme gyors three-and-outot harcolt ki, majd a támadók a korábbi vállsérülésének következményeit látszólag teljesen kiheverő Pennington útmutatásával magukhoz ragadták az előnyt. A vendégek irányítója a felezővonal átlépését követő első play-ben – 1. és 10-nél – eljátszotta, hogy Curtis Martin kezébe nyomja a disznóbőrt, majd mégis felívelte azt a célterület fölé, ahol a két védőt is maga mögött hagyó Santana Moss kaparintotta meg. 14-7 a New York Jets-nek! Edwards-ék pontjaira a harmadik negyedben nem jött válasz a San Diego-tól, sőt a vendégek egy hárompontossal még meg is spékelték fórjukat, mielőtt Nate Kaeding 35 yardos találatával újra 7 pont lett a differencia. 17-10! Kaeding mezőnygóljára válaszul a Jets támadói a hazaiak 33-asáig meneteltek, ám az akció itt megrekedt és Herman Edwards egy kockázatosan távolról végrehajtandó field goal-kísérlet helyett puntot választott, s így a találkozó hajrájában egyenlítési lehetőséget adott Brees-éknek. A sorozatot nem indult jól, mert Jonathan Vilma már az első play-ben elválasztotta a labdától a Chargers játékmesterét, ám utóbbi meg tudta szerezni a fumble-t. Brees később 25 yardos átadást osztott ki Gates-nek, ezt követően pedig a tight end 44 yardos játékost hozott össze egy catch and run jóvoltából miután lerázta magáról az őrzésével megbízott safety-t, Jon McGraw-t. A drive drámai izgalmak közepette ért véget. A hazaiak 4. és góllal jöhettek a Jets 2 yardos vonaláról, s a védők által űzött Drew Brees csak egy kétségbeesett passzt tudott megereszteni a célterület irányába, amit Donnie Abraham leütött. A San Diego szerencséjére viszont a vendégek linebackere, Eric Barton is ütött, csakhogy ő egy „alkarossal” Brees fejét vette célba. A védő szabálytalansága miatt utolsó utáni esélyt kapott a Chargers, amit ezúttal sikerült egyenlítő TD-re váltani Gates 1 yardos elkapása jóvoltából. 17-17 és jöhetett a ráadás!

A hosszabbításban hosszú percekig nem bírtak egymással a küzdő felek, de a játékrész második felében a haziaknak végre alkalmuk nyílt, hogy bezsebeljék a győzelmet. A döntő pillanatban azonban a rookie kicker, Nate Kaeding lába megremegett és 40 yardról a kapu mellé trafált. A túloldalon ugyanakkor Doug Brien nem hibázott és öt szekundummal az extra 15 perc lejárta előtt egy 28 yardos lökettel továbbjuttatta a Jets-et. 20-17! A meccs előtt az Év Edzőjének választott Schottemheimer tovább csúfította playoff-mérlegét, és sorozatban ötödik mérkőzését bukta el az utószezonban, valamint nyolcadik alkalommal esett meg vele, hogy az általa edzett gárda első rájátszásbeli találkozóján rögtön kikapott. (one-and-done) A New York Jets ugyan továbblépett, ám a konferencia elődöntőjében éppen az a Steelers ejtette ki őket, amely csapatnak playoffba kerülésüket eleve köszönhették. A szintén hosszabbításba torkolló rangadón (a Jets így NFL-rekordnak számító három egymást követő mérkőzésén kényszerült ráadásra) a zöld-fehérek a rendes játékidő hajrájában egy-egy mezőnygóllal kétszer is behúzhatták volna a sikert, ám az előző forduló egyik hőse, Doug Brien mindkétszer felsült, míg a pittsburgh-i Jeff Reed végül továbblőtte csapatát.

New Orleans Saints – Arizona Cardinals

A playoff második körének párosításai közül egyedül a Saints és a Cardinals nem meccselt még egymással az utószezonban. Őszintén szólva a két együttes összességében is viszonylag kevésszer jutott el a rájátszásba – kiváltképp igaz ez a nagyobb múlttal bíró Cardinals-ra -, az pedig még inkább ritkaságszámba ment, hogy a csapatok egy és ugyanazon idényben csípjenek meg egy-egy jobb szereplést. A „múltnélküliség” természetesen csupán relatív, hiszen a Szentek és a Kardinálispintyek az alapszakaszban nagyon is gyakran találkoztak, és számos izgalmas mérkőzésük lehet méltó a felelevenítésre. Ezekből ragadtunk ki kettőt.

New Orleans Saints - St. Louis Cardinals, 1984. szeptember 23.

1984 olyan esztendő volt, amikor a Saints és a Cards ugyan végül nem jutottak el az utószezonig, de legalább már „kacérkodtak” a playoffal és volt némi sanszuk a továbblépésre, ami a korábbi kilátástalanul eredménytelen szezonok tükrében jelentős fejlődést jelzett. A megelőző idényben az akkor St. Louis-ban szereplő Cardinals pozitív mérleggel zárt, míg a Bum Phillips edzette Saints csak a zárófordulóban elszenvedett drámai vereségének köszönhetően maradt le történetének első „pluszos” évéről és első rájátszásbeli szerepléséről. A sors furcsa fintora, hogy 1984-ben a Kardinálispintyek jártak hasonlóképpen, és az utolsó játéknapon egy szívszaggató fiaskó jóvoltából lecsúsztak a playoffról. Bum Phillips tanítványai bár zárómeccsüket ezúttal győzelemmel abszolválták, ám az utószezon lehetőségét – 6-6-os idénykezdet után - az utolsó hónapban beszedett három zakóval már korábban eltékozolták. Ám kanyarodjunk vissza a negyedik játékhétre, amikor a Cards még 2-1-es, míg a házigazda Szentek 1-2-es mutatóval álltak.

A változatos összecsapáson többször gazdát cserélt a vezetés és nem vártan nagy szerephez jutottak rajta a cserefutók. A New Orleans második számú RB-je, Wayne Wilson a megelőző hetekben hibáival hívta fel magára a figyelmet (a Falcons elleni vesztes idénynyitón fontos helyzetben fumblizott, a Buccaneers-szel vívott mérkőzésen pedig biztosnak látszó TD-passzt ejtett ki kezei közül), ám ez alkalommal sziporkázott, s mindenekelőtt a passzjátékban bizonyult megbízható célpontnak. Wilson az első negyedben a fullback, Hokie Gajan option-ből dobott átadását szelídítette meg és vitte be a gólvonalon túlra, majd a záró fertályban az irányító, Richard Todd passzát is hat pontra váltotta. Utóbbi touchdown végleg a Szentek javára fordította a rangadó sorsát és 27-24-re alakított az eredményt. A vendéglátók korábban már 10-0-ra is elhúztak és a Cardinals Ottis Anderson futásai és Neil Lomax passzai által fémjelzett, ponterős támadójátékának 15 perc leforgása alatt egyetlen first downt sem engedélyeztek. Innen azonban még feltápászkodtak Lomaxék.

A második negyedben hajlítóizom-sérüléssel levonuló Ottis Anderson helyére beálló Stump Mitchell a nagyszünet után két futott TD-t ért el, s mind a kettővel a Kardinálispintyek javára billentette az előnyt. 21-20 volt a vendégeknek, akik a sovány fórt egy mezőnygóllal még négypontosra hízlalták, viszont a folytatásban Wayne Wilson második hatpontos megmozdulására már nem volt válaszuk. Az első negyedben imponálóan játszó Saints-védelem a legjobbkor, a hajrá sorsdöntő pillanataiban újra tudása legjavát adta. Neil Lomax és társai az utolsó percekben az ellenfél 44-eséig jutottak, de itt a New Orleans defensive endje, Jumpy Geathers bezsákolta az irányítót és elválasztotta őt a labdától, a játékszerre pedig Rickey Jackson csapott le. A végén a hazaiak puntját követően még visszakapták a labdát a St. Louis támadói, ám két egymást követő sack nyomán saját endzone-jukhoz szorultak, majd a meccs utolsó play-ében Stump Mitchell egy elkapás után Russell Gary kemény szerelése miatt fumblizott. A szabaddá vált disznóbőrt a Saints-es Frank Wattelet touchdownra cipelte vissza, és ezzel kialakította a találkozó 34-24-es végeredményét. A Superdome-ban elszenvedett vereség az alapszakasz végén sokba került a Cardinals-nak, bár tény, hogy Lomaxék legalább annyi utolsó pillanatokig izgalmas derbit nyertek meg, mint amennyit elbuktak az 1984-es idény folyamán.

Arizona Cardinals – New Orleans Saints, 1998. december 20.

Noha az 1984-es Cardinals valóban több meccsén produkált érdekfeszítő, körömrágásra késztető finiseket, a klub történetén végigtekintve e kategóriában mégis az 1998-as gárda számít kétségtelen etalonnak. Az akkor már jelenlegi állomáshelyükön tanyázó Kardinálispintyek a korábban a Bears-nél és a Colts-nál defensive coordinatorként ténykedő Vince Tobin vezetésével, valamint a támadóegység kormányrúdjánál a második éves irányítóval, Jake (the Snake) Plummerrel izgalmas hullámvasutazást mutattak be az alapszakaszban. A Cards már a nyolcadik fordulóban esedékes bye weekjük előtt behúzott egy-egy szoros győzelmet illetve vereséget, de a valódi thriller csak a szezon második felében vette kezdetét. Tobin tanítványai a Detroit Lions-t Joe Nedney 53 yardos mezőnygóljával, egy hétre rá a Washington Redskins-t a kicker 47 yardos találatával fektették két vállra. (Utóbbin az Arizona 35 másodperccel a vége előtt 27-26 arányban még vesztésre állt, de saját 20-asukról Plummer négy jó passzal nyerő field goalig vezette játékostársait. Az utolsó drive itt tekinthető meg.) A Rézbőrűekkel szemben két héttel később megint három pont különbségű sikert csikartak ki, ám két fiaskóval 6-7-re csúsztak vissza. A Cardinals-nak mindhárom hátralévő összecsapását meg kellett nyernie, ha 1982 és Arizona-ba költözése óta először részese akart lenni a playoff mezőnyének. Az első akadályt a Philadelphia Eagles hosszabbításban történt legyőzésével sikerült abszolválni. A rendes játékidő hajrájában mindkét gárda rúgója kihagyott egy-egy hárompontost, de a ráadásban Plummer Rob Moore-nak kézbesített átadásaival megint helyzetbe hozta a sérüléssel kidőlt Nedney pótlására szerződtetett veterán Chris Jacke-t, aki másodjára nem hibázott és 20-17-es győzelemhez juttatta együttesét. Következett a Cardinals New Orleans Saints elleni fellépése.

A Szentek, noha 6-8-cal érkeztek Arizona-ba, volt még halvány matematikai esélyük a rájátszásra. A gárdát immár második éve Vince Tobin hajdani chicagói főnöke, a temperamentumos Mike Ditka trenírozta. Iron Mike kezei alatt a New Orleans-i védelemben olyan kiválóságok tűntek fel, mint a két sackgyáros, a DT La’Roi Glover és a Pro Bowlba választott defensive end, Joe Johnson, azonban a gyakori személycserékkel felkavart, de felrázni nem tudott támadóegység az egész év folyamán a csapat Achilles-sarka maradt. A vezetőedző négy különböző irányítóval próbálkozott - az alapszakasz végén a zűrös ügyei miatt a Panthers-től kiebrudalt Kerry Collins volt a soros - és a futóknál is szakadatlanul kevergette a kártyákat. Az offense részéről talán csupán a már stabil Pro Bowlernek és All-Pro-nak számító bal oldali tackle, Willie Roaf és a legtöbb elkapást szállító újonc tight end, Cam Cleeland játékával lehettek maradéktalanul elégedettek a Big Easy-ben.

A playoffba kevesebb illetve több sansszal pályázó csapatok találkozóján a védelmek kitűnően helytálltak a vörös zónában. Hatvan perc alatt csupán két támadó touchdown született és főként a hazaiakat frusztrálhatta, hogy Jake Plummer hiába passzolt össze közel 400 yardot, a Kígyó hatpontos átadást nem jegyezhetett neve mellé és három ígéretes támadósorozat végén a Cardinals-nak be kellett érnie Chris Jacke mezőnygóljaival. Jacke első találatával az Arizona ragadta magához a vezetést, ám a második negyed elején gyorsan fordítottak Ditkáék, amikor a free safety, Sammy Knight lefülelte Plummer passzkísérletét és az interceptionnel TD-re rohant vissza. A nagyszünetig még field goalt váltottak a riválisok, így a játékidő felénél 10-6-ra a vendégeknek állt a zászló. A folytatásban visszavették a vezetést Plummerék, s az irányító fontos blokkal segítette 21 yardos touchdown-futáshoz csapattársát, Adrian Murrellt. A szeszélyesen csapongó játékmenetben ezt követően - a sors forgandóságát illusztrálandó – a frissiben TD-t szerző Murrell saját 18-asán fumblizva ajándékozott kiváló pontszerzési lehetőséget az ellenfélnek. (A játékszert ezúttal is Sammy Knight kaparintotta meg.) A kecsegtető Saints-akció azonban csupán 9 yardot haladt előre. A csapata addigi bántó pontképtelenségét megelégelő és lélektani áttörésre váró Ditka bevállalta a 4. és 1-et, ám Da Coach rosszkor hazardírozott, mert Mark Maddox és Jamir Miller a line of scrimmage elérése előtt megfékezte a New Orleans futóját, Lamar Smith-t. Az ellencsapásból a negyedik negyed derekán megint mezőnygól-távolságba meneteltek a hazaiak és Jacke lába relatíve távolról – 46 yardról – sem remegett meg, így a Cards 16-10-re alakította a rangadó állását.

A vereség és az utószezonról való lemaradás rémével fenyegetett vendégek a hajrában egy drive erejéig végül összekapták magukat. Kerry Collins 75 yardon át vezette előre a támadóegységet, s az akcióra a koronát tight endjével, Cam Cleelanddel összejátszva tette fel. Jake Plummernek alig több mint egy perce maradt, hogy 17-16-os hátrányból visszahozza a meccset, de előnyére vált, hogy korántsem mozgott ismeretlen terepen. Az Arizona játékmestere két (25 és 28 yardos) Frank Sanders-nek kézbesített passzal, majd 21 yardos – híréhez méltó – improvizatív futással villámgyorsan átcikázott a Szentek védelmén. Az utolsó pillanatokban aztán Chris Jacke 36 yardos távolságból hozta az elvárhatót és hárompontosával – mely 19-17 arányú győzelmet ért – közelebb rúgta a rájátszáshoz a Cardinals-t. A vereség a másik oldal számára az utószezonról való lemondást jelentette, viszont Plummerék az utolsó próba, a hazai környezetben a San Diego Chargers ellen lejátszott idényzárón sem botlottak, s ugyan megint egy utolsó másodperces mezőnygóllal, de kiharcolták a sikert és a továbbjutást. (A Cardinals és Saints mérkőzésének néhány fontos momentuma ezen összefoglalóban 4:22-től tekinthető meg, a Chargers elleni derbi sorsdöntő záró másodpercei pedig ezt a videót megnézve idézhetők fel.)

Baltimore Ravens – Indianapolis Colts, 2007. január 13.

A két együttes összecsapásait különösen pikánssá teszi az a tény, hogy a Colts 1984-es váratlan távozásáig Baltimore-ban szerepelt, s az „árulás” a város számos drukkerében máig nem gyógyuló sebeket hagyott. A Hollók 1996-os indulása óta a hajdani és jelenlegi baltimore-iak sokszor meccseltek az alapszakaszban – ezek közül csupán kettőt nyert a Ravens -, s egy ízben a rájátszásban is találkoztak. Ez utóbbi, a nem is túl távoli múltba vesző mérkőzés nem cáfolt rá a kettejük viadalát addig meghatározó Colts-dominanciára, ám Peyton Manningék ezúttal messze nem úgy kerekedtek vetélytársaik fölé, ahogy általában szoktak.

A ligaelső Ravens-védelem végig sakkban tartotta a kitűnő irányítót, aki 40-es passer rating alatt maradt és TD-passz nélkül két picket dobott. A Colts első két playoff-találkozóján 1/5-ös touchdown/interception mutatóval szerénykedő Manning helyett váratlanul a csapat sokszor lesajnált védelme lépett elő meccsnyerő tényezővé. Az alapszakasz során az Indy-defense nem végzett a legjobb 20-ban, a futás ellen pedig különösen gyengén muzsikáltak és a liga sereghajtóinak számítottak. A sérüléséből visszatérő Bob Sanders csatasorba állásával Tony Dungy tanítványai drámaian feljavultak, amit mi sem bizonyított jobban, hogy a Wild Card fordulóban a Kansas City sztárfutóját, Larry Johnsont 32 yardon tartották, a következő héten pedig a Ravens-es Jamal Lewis-t 53 egységen. A megfékezett futójáték híján nagyobb teher hárult a Baltimore idény előtt igazolt, rutinos játékmesterére Steve McNairre, aki a kevés kockázatot vállaló támadójátékkal – maga mögött tudva a gárda hagyományosan impozáns védőalakulatát – 13-3-as alapszakaszra vezette a Hollókat. Ám ezúttal ő is döntő hibákat vétett.

A hazaiak félelmetes labdavadásza, Ed Reed hiába csípte el Peyton Manning két átadási kísérletét is, a Baltimore képtelen volt élni a lehetőségekkel, mivel McNair mindkét turnovert követően visszaadta a disznóbőrt a Csikóknak. A legfájdalmasabb az volt, amikor Antoine Bethea a saját 1-esénél fülelte le az ellenfél irányítójának passzát. A Ravens ettől eltekintve is nagyvonalúan bánt a labdával, és amikor Todd Heap egy elkapása nyomán még az első negyedben saját térfelén fumblizott, az Indianapolis Adam Vinatieri második mezőnygóljával büntette a kapitális hibát. 6-0-s vendégvezetésnél a Baltimore maga is csupán három ponttal tudott feliratkozni az eredményjelzőre, de a nagyszünet előtt az utolsó szó Manningéké lett. McNair a rivális gólvonalánál dobott pickjére válaszul a Colts távoli field goalig masírozott és Vinatieri úgy talált be 51 yardról, hogy a játékszer éppen csak átcsusszant a keresztvas fölött. 9-3! A harmadik negyedet újabb hárompontossal nyitotta az Indianapolis, melyre ismét csak egy Stover-lövéssel kontráztak a Hollók, de az adok-kapok ezt követően nem Ray Lewisék szája íze szerint folytatódott. A záró fertályban Ed Reed labdát szerzett a félpályánál, ám percekkel később a Colts-os Nick Harper is résen volt, és visszavette a kezdeményezést. A hajrában – 12-6-os állásnál - Peyton Manning hírnevéhez végre méltóbb, időgyilkos drive-ot vezetett, s az ezt megfejelő Vinatieri-mezőnygól bebiztosította a vendégek 15-6-os sikerét és továbblépését az áhított, s végül begyűjtött Super Bowl felé. A találkozó csupán a negyedik olyan volt a rájátszások történetében, amelyen nem született touchdown és további érdekesség, hogy korábban egyetlen találkozón sem esett meg (legyen szó alapszakaszról vagy playoffról), hogy mindkét együttes ugyanannyi passzjátékkal (31) és „nettó” passzolt yarddal zárjon (161). (Arról nem is beszélve, hogy McNair és Manning egyaránt 0 TD-t és 2 INT-t kézbesített.)

Minnesota Vikings – Dallas Cowboys

Vitathatatlan, hogy a főcsoport-elődöntők párosításai közül – sőt az utószezon eddigi valamennyi összecsapása közül - a Vikingek és a Tehenészek párharca tekinthet vissza a legnagyobb múltra. Az 1970-es években a Minnesota és a Dallas egyaránt dominálta csoportját (az NFC Centralt illetve az NFC Eastet), az előbbiek négyszer szerepeltek Super Bowlban, míg az utóbbiak öt alkalommal, azaz 1969 és 1978 között csupán egy ízben esett meg, hogy nem kettejük közül valaki képviselte a Nemzeti Főcsoportot a szezonvégi nagydöntőben. Ebben a műfajban ugyan a Tom Landry edzette Cowboys, mely két Super Bowl-diadalt ért el, sikeresebbnek bizonyult, mint a fináléban győzelem nélkül maradt Bud Grant vezette Vikings, ám ez mit sem vont le a két gárda összesen négy hetvenes évekbeli playoff-mérkőzésének rangjából. Az alábbiakban röviden ezeket a meccseket elevenítjük fel.

1971. december 25. – Metropolitan Stadium, Bloomington (Minnesota)

Az NFC főcsoport-elődöntőjére érkező dallas-iak jó formában játszva vizitáltak a fagyos Északon. Tom Landry tanítványai zsinórban hét győzelmet behúzva zárták az alapszakaszt, de lendületüket ezúttal nem Roger Staubach vezette eredményes támadógépezetük, hanem Doomsday Defense-nek elkeresztelt domináns védőalakulatuk teljesítményének hála tudták fenntartani. A Vikingek támadásban szerzett yardok tekintetében 311-183 arányban múlták felül vendégeiket, ám a turnoverekért folytatott csatában a texasiak messze riválisaik fölé nőttek. Az első félidőben egy mezőnygólokkal operáló pengeváltás során már kirajzolódott a mérkőzés tendenciája, hiszen a 6-3-as vezetést szerző Tehenészek mindkét találatát a hazaiak egy-egy labdaeladása előzte meg. Az első negyedben Dave Osborn vitatott fumblijára a Dallas védőfal-embere, Jethro Pugh csapott le, majd később a linebacker, Chuck Howley kaparintotta meg a Vikings sok hibával játszó irányítója, Bob Lee átadási kísérletét. A szünet utáni harmadik play-ben vétett Lee-pick azonban még kritikusabbnak bizonyult, a megszerzett játékszerrel ugyanis a fiatal safety, Cliff Harris a Minnesota 13-asáig iramodott, s innen Duane Thomas első labdaérintésével touchdownt ért el. A hazaiaknak ugyanakkor semmi sem jött össze. Thomas TD-je után a visszahordó, Charlie West kevés híján hat pontot érő megmozdulással kontrázott, de a Cowboys legendás cornere, Mel Renfro utolsó emberként mentő szerelést mutatott be. A Vikings pontszerzése helyett a harmadik negyedben a vendégek folytatták előnyük „kipárnázását”, Roger Staubach improvizatív scramble végén Bob Hayes-t találta meg az endzone-ban és 20-3-nál Bud Granték sanszai drámaian megfogyatkoztak. Egy Alan Page által jegyzett safety és a Bob Lee-t váltó Gary Cuozzo TD-passza 20-12-re faragta a tetemes hátrányt, de a Vikingek komolyan már nem tudták veszélyeztetni a későbbi Super Bowl-győztes végső győzelmét.

1973. december 30. – Texas Stadium, Irving (Texas)

A Cowboys és a Vikings legközelebb két év múltán az előzőnél is rangosabb találkozón, a konferencia döntőjében csapott össze. A lilák ezúttal a gárdához néhány éves New York-i kiruccanás után visszatérő zseniális irányítóval, Fran Tarkentonnal erősödve eshettek neki Landry Doomsday Defense-ének, s a vendégek a rangadó hetében jelentősen mértékben átszabott gameplanje ki is fogott a Dallas védőegységén. A megváltoztatott blokkolási sémák, a fantáziadúsan adagolt counterplay-ek és fake handoffok, melyek többek között neutralizálták a védelem kapitányát és kulcsemberét, a középső linebacker Lee Roy Jordant, az első félidőben két gigászi támadósorozathoz és 10 minnesotai ponthoz vezettek. A hazai gárda ugyanakkor az első 30 percet eredménytelenül zárta, ami nem is volt csoda, hiszen a labdát alig birtokolták, s mikor lehetőséget kaptak rá, Staubachék akkor sem tudtak mihez kezdeni a disznóbőrrel. A harmadik negyed ötödik percében nem is a támadók erőfeszítései, hanem egy villámgyors special team megmozdulás, Golden Richards 63 yardos punt returnje révén iratkozott fel a táblára Tom Landry együttese, s ezzel nyomban 10-7-re zárkózott riválisához. Másodpercekkel később aztán Tarkenton megfékezte a Tehenészek látszólagos elánját, a dallasi TD után négy játékkal a Vikingek játékmestere a Renfro-ék mögé kerülő John Gilliamnek kézbesített 54 yardos, hat pontot érő küldeményt. 17-7! A folytatásban elképesztő „turnover.parádé” tanúja lehetett a Texas Stadium publikuma, s mivel ennek során a házigazdák húzták a rövidebbet, a Minnesota képes volt megőrizni előnyét. Gyors egymásutánban a vendégek linebackere, Jeff Siemon csípte el Staubach passzkísérletét; majd a dallasi safety, Charlie Waters kaparintotta meg Tarkenton egyik átadását, erre Jim Marshall kontrázott Staubachon végrehajtott strip-sackjével, amit Vikings-es Chuck Foreman fumblija követett. Végül a vendégek cornere, Bobby Bryant vetett véget a komédiába illő jelenetsornak, amikor Cowboys játékmesterének interceptionjét 63 yardról touchdownra hordta vissza. A Lila Emberevők (szűkebb értelemben a Vikingek védőfala, tágabb és itt használatos értelmében viszont egész védelme) pontszerzése bebetonozta a Bud Grant edzette csapat 27-10-es végső diadalát, aminek jóvoltából az északiak történetük során másodszor küzdötték be magukat a Super Bowlba.

1975. december 28. – Metropolitan Stadium, Bloomington (Minnesota)
Újabb két év, újabb Minnesota-Dallas derbi a rájátszásban, ráadásul a két együttes valamennyi viadala közül minden kétséget kizáróan a legemlékezetesebb! Ez okból és általános sporttörténeti jelentőségéből kifolyólag az összecsapást, a Hail Mary Game-et egy korábbi cikkemben már részletesen felelevenítettem.

1978. január 1. – Texas Stadium, Irving (Texas)

Még két esztendő elteltével újfent randevúzott a két vetélytárs a playoffban, és egy érdekes sorminta jegyében ez alkalommal - ahogy négy éve is – megint a Texas Stadiumban párbajozhattak és megint az NFC elsőségéért. A Minnesota Vikings esélyeit kisebbítette, hogy Fran Tarkenton sérülése miatt a Cowboys ellen egyszer már csapnivalóan (le)szereplő QB-val, Bob Lee-vel voltak kénytelenek kiállni. A kényszerű csere rossz ómennek számított és be is igazolódott. A találkozó harmadik play-ében a vendégek futója, Robert Miller által elfumblizott labdára a dallasi Harvey Martin csapott le és egy megmozdulással később Roger Staubach egy fake handoffot, majd egy screen-passz cselt követően a másik oldalon meglógó elkapóját, Golden Richards-ot vette célba, aki a játékszert megszelídítve 32 yardos touchdownt ért el. A második negyedben Tom Landry-ék egy újabb trükkből kapacitálva duplázták meg vezetésüket, a punter és csereQB, Danny White sikeresen kivitelezett fake puntja után Robert Newhouse robogott be a vendégek célterületére. 14-0! A Vikingek erejéből a vérfrissítésen átesett dallasi Doomsday Defense szorításában mindössze két mezőnygólra tellett. Egy ízben Bob Lee az ellenfél 4-eséig vitte a Lilák támadóit, ám third downnál Randy White áttörte a támadófalat és 10 yard veszteséget hozó sackkel vitte földre a Minnesota irányítóját. 16—6-os első félidő után a második felvonásban már csak a Tehenészek tudtak pontokat róni a táblára, igaz ehhez is kellett az ellenfél hibája. A Vikingektől Manfred Moore saját 44-esén vesztett el egy puntolt labdát, amikor az emellett már interceptiont is jegyző Thomas „Hollywood” Henderson szerelte, percekkel később pedig az újonc futócsillag, Tony Dorsett büntette 11 yardos TD-futással a vendégek turnoverét. (A dolog máig ható érdekessége, hogy a hazaiak végső sikerét megszilárdító futás shotgun formációból indult, ugyanazon fegyver jóvoltából, ami ma is a Tehenészek támadóarzenáljának fontos részét képezi.) A 23-6 arányú győzelemmel Super Bowlba került Dallas története során negyedszer játszhatott a ligadöntőben – a Minnesota ötödik ilyen fellépését meghiúsítva – és ott aránylag könnyen fektették két vállra a Denver Broncos együttesét.



Dorkó Szabolcs (Szabler)