A Drive II - a legenda folytatódik

Az 1991-es Denver Broncos és Houston Oilers

Az 1970-es években a Minnesota Vikings, az 1980-as évek második felében a Denver Broncos, az 1990-es évek első felében a Buffalo Bills: az NFL történetében járatos olvasó számára világos, hogy mi köti össze a felsorolt csapatokat. Velük kapcsolatban ugyanis megannyi jelzőt, kifejező szókapcsolatot felvonultathatunk; nevezhetjük őket az örök „next year champion”-öknek (akik megint elhasaltak a döntőben, de jövőre újra komoly – igaz minden bizonnyal beváltatlan – esélyük lehet a végső győzelemre), „big time choker”-eknek (akik a fontos meccseken rendre csődöt mondanak), vagy - méltányosabban - „majdnem-dinasztiáknak”, a lényeg, hogy a felidézett együttesek a liga történetének egy adott periódusában többször eljutottak a Super Bowlba, ám ott mindannyiszor vereséget szenvedtek.

A John Elway nevével fémjelzett és Dan Reeves edzette Broncos 1986 és 1989 között háromszor verekedte el magát a nagydöntőig, de a finálékban egyre gyengébb játékot nyújtva, egyre nagyobb különbségű fiaskókat elszenvedve maradtak alul. 1990. január 28-án a New Orleans-i Superdome-ban Elwayék oly méretes zakót kaptak a Montana-féle San Francisco 49ers-től (55-10), amelyre sem azelőtt, sem azóta nem akadt példa. A denveriek következő, 1990-es idényén jól látható nyomot hagyott az újabb kijózanító kudarc és a Super Bowlban szereplő gárda egy év alatt saját csoportja utolsó helyéig zuhant. Az 5-11-es mutató másik, kézzelfoghatóbb oka a főedző és sztárjátékosa közötti viszony elmérgesedése volt. A támadóstratégia tekintetében Dan Reeves változatlanul teljes kontrollt akart gyakorolni, míg John Elway mindebbe nagyobb beleszólást remélt. Mivel az irányító utóbbit nem kapta meg, ezért a sajtó útján adott hangot nemtetszésének, amit Reeves természetesen tekintélyét kikezdő hátbatámadásként élt meg.

Az 1991-es idényre azonban a vihar elülni látszott. Elway lehetőséget kapott arra, hogy ha a helyzet úgy diktálja, saját játékait hívja, és noha mutatói nem voltak kiemelkedőek (újonc szezonja óta nem dobott oly kevés touchdown-passzt – szám szerint 13-at – mint 1991-ben), de playmakeri adottságai mit sem koptak. Az offense meglepetésfegyvere egy új szerzemény, Gaston Green volt. Az 1988-as draft első körében húzott running back nem sok sót evett meg a Los Angeles Rams-nél, három év alatt alig 500 futott yardot gyűjtött, és inkább visszahordóként jeleskedett, ám Denverbe kerülve kiugró évet produkált, 1000 yard fölé és a Pro Bowlba jutott. A Vadlovak 12-4-es alapszakasz-mérlegéből és újabb AFC West-es elsőségéből azonban a Wade Phillips koordinálta védelem is komolyan kivette a részét. Az alakulat játéka a szurkolók szemében a legszebb „Orange Cursh”-os időket idézte. A pass rush eredményességét a veterán linebackerek, Karl Mecklenburg és Simon Fletcher 9 illetve 13,5 zsákolása igazolta, akikhez a Nebraskáról draftolt és az Év Legjobb Újonc Védőjének választott Mike Croel 10 ilyen megmozdulással csatlakozott. A hátsó vonalak szilárdságáról eközben a két nehezen átjátszható Pro Bowl safety, Dennis Smith és Steve Atwater gondoskodott.

Ha a tárgyalt időszak Denverét joggal illettük a fentebb felsorolt jelzőkkel, akkor hasonlóak a Houston Oilers esetében is helytállóak. A különbség abban rejlik, hogy ők inkább „small time choker”-nek számítottak, sőt az „AFC örök harmadik legjobb csapatá”-nak titulusa még plasztikusabban megragadta helyzetüket. Az Olajosok 1987 óta minden évben ott voltak a rájátszásba, de az első, vagy legkésőbb a második akadályba minduntalan elbotlottak, azaz a konferencia döntőjéig egyszer sem sikerült elvergődniük. (Így minden évben volt legalább két AFC-s gárda, aki jobban szerepelt, mint a Houston Oilers.)

Pedig a sikeres szerepléshez szinte minden adott volt. Jack Pardee vezetőedző, amikor 1990-ben átvette a kormányrudat lényegében kész – igaz helyenként finomításra, jobbításra szoruló – együttest örökölt. A Jim Eddy defensive coordinator által felkészített védelem ugyan nem tartozott a szoros ligaelithez, de remek erőkből állt és agresszivitása, kiszámíthatatlansága minden offense számára nehezen legyűrhető ellenféllé tette. A front fourból William Fuller és Ray Childress csillogott és szállította a sackeket, a linebacker-sor tengelyében Al Smith halmozta a szereléseket, hátul pedig Cris Dishman (CB) és Bubba McDowell (SS) adta hétről-hétre bizonyságát labdavadász-ösztönének és keménységének. Amíg a védelem elfogadhatóan stabil produkcióval segítette a gárdát, addig a támadók sziporkázásának liga szerte csodájára jártak. A négy elkapóval (tight end nélkül) felálló run ’n’ gun (vagy run ’n’ shoot) offense kétségtelenül passzra orientált támadójátékot eredményezett. Jack Pardee már az USFL-ben szereplő Houston Gamblers-nél és a University of Houston főedzőjeként is eredményesen használta eme fegyvert, igaz az Oilers már az ő érkezése előtt lényegében ehhez hasonló szisztémára rendezkedett be. Pardee-nak így nem kellett feltalálnia a spanyolviaszt, az „emberanyag” adott volt, és a QB coach-ból offensive coordinatorrá előléptetett Kevin Gilbride-ra bízhatta a célravezető támadójáték kimódolását. Az „emberanyag” alapkomponensének számító rutinos játékmestert, Warren Moont 1990-ben az Év Támadójának választották, de 1991-ben ugyanúgy 4600 yard fölött passzolt, mint Pardee bemutatkozó szezonjában. A briliáns elkapó-gárda 1990-ben egyedülálló fegyvertényt vitt véghez, és a szisztémából fakadó egyenlő passzelosztásnak hála, négy játékos is legalább 65 elkapással abszolválta az alapszakaszt. Erre korábban még egy csapatnál sem volt példa. 1991-ben a kereken 100 catch-csel záró Haywood Jeffires ugyan hangyányival játékostársai fölé nőtt, de az alapelv nem változott, Moon továbbra sem fix célpontot keresett, hanem a legjobban megjátszható embert.

Az Oilers a szezont remek 7-1-es mutatóval kezdte, és az alapszakasz felezőpontjához érve gyakorlatilag begyűjtötte a gyengécske AFC Central koronáját. 11-5-ös zárómérlege arra nem volt elég, hogy a playoff első hetére pihenőhöz jusson, de a Wild Card fordulóban hazai pályán fogadhatták a nem túl acélos New York Jets-et. Moonéknak a várt könnyű továbbjutás helyet azonban vért kellett izzadniuk az Astrodome-ban. A második félidőre csekély előnyt kiharcoló hazaiaknak védelmük heroikus erőfeszítésére volt szükségük, mellyel a saját vörös zónájukban a Jets három szinte biztos pontszerzési kísérletét is meghiúsították, a végső diadal kivívásához. A konferencia elődöntőjében ezután a csapat, ahhoz a Denverhez látogatott, akit az alapszakasz során egyszer már alaposan eltángált. 1991. október 6-án a Vadlovak szezonbéli legnagyobb, 42-14 arányú buktájukba szaladtak bele, amelyen a labdaszerzéseit könyörtelenül kiaknázó Oilers – 35-0-val - már a szünetre formalitássá tette a találkozó hátralévő részét, Elway-éknek tehát volt miért visszavágniuk. Moonéknak pedig volt mit bizonyítaniuk, mindenekelőtt azt, hogy a Houston ezúttal többre is képes annál, minthogy pusztán a rájátszás második köréig jusson.

A mérkőzés: Denver Broncos – Houston Oilers, 1992. január 4.

Első félidő

Először a vendégek támadósora hozhatta játékba a labdát. A Houston a run ’n’ shoot teljes arzenálját latba vetve, négy wide receiverrel (a Fab Four: Ernest Givins, Haywood Jeffires, Curtis Duncan és Drew Hill) operálva lépett pályára, s erre kontrázva Wade Phillips, a Denver defensive coordinatora 3-2-6-os felállásban játszatta tanítványait, azaz hat defensive backet foglalkoztatott. Az ún. „Tiger Defense” eleinte nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mi több elsőre hatalmas play-t nyelt be. Warren Moon a bal oldalon egyedüli elkapóként go route-tal meginduló Haywood Jeffires-t célozta meg nyitóbombájával. Mivel a támadón egy-az-egyben a Wymon Henderson sérülése miatt szóhoz jutó denveri cserecorner, Charles Dimry kevéssé szorosan védekezett, továbbá a safety pozíciójából segíteni hivatott Dennis Smith szintén lemaradt, Jeffires gond nélkül megszelídítette a disznóbőrt, és a 49 yardos összjáték jóvoltából az Olajosok rögvest az ellenfél vörös zónájánál találták magukat. Másodpercekkel később Moon már hat pontot érő passzt adott Jeffires-nek. A postot futó fürge elkapón double coverage volt („kívülről” Dimry, „belülről” Steve Atwater őrizte), ám irányítója pontosan találta meg, amint a két védő között keresztülvágott. A Houston alig két perc alatt touchdownt és vezetést szerzett. 0-7!

Elway-ék tudásából első nekifutásra pusztán egy three-and-outra futotta, így az Olajosok még a negyed első felében tovább hizlalhatták előnyüket. Moon egy 15 yardos scramble-lel adta meg a drive alaphangját, majd az akció kulcsmozzanataként 3. és 14-nél osztott ki first downt hozó és az Oilers támadóit a Vadlovak 15-öséig röpítő átadást Ernest Givins-nek. A play-design és a kedvező matchup kiaknázása megint elsőrangú volt. A bal oldalon helyezkedő három célpont közül a legkülső, Jeffires kis curl route-ot futott, így magára húzta a Denver legjobb cornerét, Tyrone Braxton-t. Ezalatt mögöttük a trip formáció középső pozíciójából startoló Ernest Givins deep outtal megverte a kevéssé rutinos Le-Lo Langet és tisztán kaphatta a játékszert az oldalvonalnál. A támadósorozatot megkoronázó TD-nél a sokkal tapasztaltabb Broncos safety, Dennis Smith hibázott. 3. és 4-nél Wade Phillips mindkét oldalról cornerblitzet hívott, így a bal oldali slotból támadó Drew Hillt Smith-nek kellett volna őriznie. A denveri safety out route-re számított, de rövid postot kapott, így Hill éppen az általa üresen hagyott területre mozgott be és kaparintotta meg Warren Moon újabb touchdown-passzát. 0-14!

A hazaiak első értékelhető támadása a semmiből 1000 yard fölötti, Pro Bowl szezont produkáló Gaston Green futásai és az Oilers védői ellen megítélt büntetések jóvoltából haladt előre. Ray Childress, a védelem vezére sisakrácsot fogott, a szélső linebacker, Lamar Lathon lesre ugrott, a veterán defensive back, Richard Johnsonra pedig lökdösődés miatt dobtak sárga zászlót. A houstoniak fegyelmezetlensége nyomán ragyogó helyzetbe került Vadlovak John Elway és Vance Johnson remek összjátéka révén csökkentették hátrányukat. Az elkapó szokatlan módon a backfieldből indult, ügyesen elhitette a vele szemben egy-az-egyben védekező Cris Dishmannel, hogy corner route-ot szándékozik futni az endzone bal oldala felé, majd slanttel középre vágott, ahol így tisztán magához ölelhette Elway 10 yardos küldeményét. A rossz snap miatt Dave Treadwell csúnyán mellélőtte az extrapontot, így az eredmény 6-14-re módosult.

A Denver pontszerzése ugyan visszahozta az ellenfél villanásai miatt lecsendesült helyi publikum hangját, de Wade Phillips védelme még mindig nem találta a run ’n shoot ellenszerét. Moon majdnem elszenvedte első sackjét, amikor Lorenzo White rosszul blokkolta meg a szélről rohamozó denveri linebackert, Jeff Mills-t, viszont a rutinos irányító korát meghazudtoló agilitással forgott ki a zsebből és passzolt kiváló helyzetfelismeréssel a vele párhuzamosan keresztbe (s így üres területre) futó Givins-nek. Az elmulasztott zsákolás valószínűleg mély nyomott hagyott Mills-ben, mert következő megmozdulásával a labda eldobását követően földhöz teremtette a Houston játékmesterét. A védő szabálytalansága önmagában is súlyosan érintette volna a Broncos-t, de annak tükrében még fájdalmasabb volt, hogy egyúttal Steve Atwater interceptionjét és 50 yardos visszahordását is annulálta. Az Olajosok így támadásban maradtak és rövid Moon-Duncan összjátékokkal araszoltak következő touchdownjuk felé. Az irányító immár sokadjára „utazott” Charles Dimry-re, amikor a Denver 6-osánál az általa a jobb szélen vigyázott Duncant kereste. Az elkapó in route-testcsel-(lökés)-out route kombinációja jóvoltából végül levegőhöz jutott Dimry mellett, így aránylag könnyen elcsípte Moon átadását, amivel 11 perccel az első félidő vége előtt újra tekintélyesebbre nőtt a vendégek fórja. 6-21!

A folytatásban Broncos támadógépezete megint akadozni kezdett, és Dan Reeves együttese egy first down kiharcolását követően puntra kényszerült. Ray Childress először csírájában elfojtott egy draw play-t, 2nd downnál leütötte Elway átadási kísérletét, 3rd downnál pedig társaival kiűzte a zsebből a denveri irányítót. A hazaiak 7-ese futás közben annak a Mike Youngnak próbált passzolni, aki az oldalvonalon túlról lépett vissza, márpedig ez utóbbi tény törölte a nyakába csimpaszkodó houstoni védővel szemben elsőre megítélt interference büntetést. A Broncos puntját követően Moonéknak esélyük nyílt arra, hogy szinte már a nagyszünet előtt bebiztosítsák győzelmüket és továbbjutásukat. Az Oilers támadása eljutott a felezővonalig, innen azonban Moon kockázatosan double coverage-be hajította a disznóbőrt, Haywood Jeffires elől pedig Atwater halászta le a játékszert. A Denver safety-jének lényegében második pickje a visszanézést követően is érvényesnek bizonyult (vitatható volt, hogy a földre érkezésekor, s utána a labda birtokában maradt-e), s ezzel a váratlan fordulattal a félidő hajrája a hazaiaké lehetett.

Elway és társai dolgát jelentősen megkönnyítette, hogy a houstoni védelem legmeghatározóbb tagja, Ray Childress hátsérülés miatt kiválni kényszerült. A Broncos eleinte Gaston Green-futásokkal tesztelte az ellenfelet, majd a túl puhán védekező Oilers-es cornerbackre, Richard Johnsonra irányította támadása fókuszát. A levédekezendő elkapóktól tisztes távolságot tartó Johnson mellett előbb Mike Young gyűjtött be 20 yardos passzt, majd Ricky Nattiel kapott tőle oly hatalmas és kényelmes „cushion”-t, (azaz „párnát”) hogy a támadó arra telepedve akár egy kávét is elfogyaszthatott volna. Nattiel megmozdulása jóvoltából a Vadlovak már a vendégek vörös zónájában jártak, ezt követően pedig Elway a motionbe küldött tight endnek, Shannon Sharpe-nek shovel passzolt, aki egészen a célterület kapujáig verekedte magát. 1 yardról Greg Lewis második próbálkozásra brusztolta be a disznóbőrt, s az eredményes finisnek hála a Denver újfent látótávolságba került ellenfeléhez képest. 13-21! A maradék 39 másodpercben a vendégek beérték nyolcpontos előnyük megtartásával és néhány rizikómentes play-jel lepörgették az órát.

Második félidő

A pihenőt követően a hazai csapat folytatta futásra alapozott támadóstratégiáját, nyilván abban bízva, hogy időrabló akcióival olyan kevés lehetőséget ad az ellenfélnek, amilyen keveset csak lehetséges. Elway-t és társait két szerencsés momentum is segítette, hogy a Denver akciója az Oilers térfelének közepéig jusson. Egy screen-passznál a játékvezetők jótékonyan szemet hunytak a tény fölött, hogy a Vadlovak két támadófal-embere már az átadást megelőzően jócskán előremerészkedett (aminek ineligible man downfield büntetést kellett volna maga után vonnia), illetve Steve Sewell 20 yardos futásának a végén a Houston safety-je, Bo Orlando ugyan kiütötte a támadó kezéből a labdát, de az elfumblizott játékszer az oldalvonalon kívülre pattant. A soron következő play-ben viszont megint fordulni látszott a kocka. Elway továbbra is az első játékrész hajrájában szétdobált Richard Johnsonra pikkelt, ám a cornerback ezúttal résen volt, kitűnően számította ki az irányító szándékát, Mike Young elé ugorva levadászta a disznóbőrt és a saját 33-asáig hordta vissza.

A labdaszerzés után minden adott volt, hogy a vendégek megszilárdítsák pozíciójukat. Moon rövid passzai mellett Lorenzo White is egyre több labdacipelést kapott, és a támadójáték mindkét formája egyaránt hatékonyan működött. Az Oilers támadói addig ötből öt alkalommal vitték tovább a labdát 3rd down helyzetből, viszont hatodik ilyen esélyüknél megakadtak. Csupán 1-1,5 yardot kellett volna megtenniük, de Jeffires ezúttal nem tudott megkaparintani egy könnyen megjátszható passzt, Al Del Greco pedig 32 yardról csúnyán a kapu mellé lőtt. Az ígéretes támadósorozat két egyéni hibának köszönhetően nem hozott pontokat Jack Pardee csapata számára, bár akkor még nem lehetett tudni, hogy az elmulasztott esély mennyiben lesz hatással a találkozó végkifejletére.

A Denver válaszcsapása – mily meglepő! – John Elway-ről szólt. A hazaiak játékmestere egy védhetetlen scramble-lel szerezte meg az első first downt, majd hasonlóképpen kivédekezhetetlen megmozdulással hajszálpontos, 30 yardos passzt ívelt a bal oldali slotból corner route-ot futó Mike Young markába. Innen – azaz az Oilers 31-eséről – nem tudott közelebb férkőzni a célterülethez a Broncos támadóegysége, sőt harmadik kísérletnél Elway kevés híján újabb picket dobott, ám kollégájával szemben a denveri Dave Treadwell a „kígyótérről” (49 yardról) is a kapuvasak közé talált és két perccel a harmadik negyed vége előtt öt pontosra faragta csapata hátrányát. 16-21!

Az érdekfeszítő adok-kapok újabb fordulójában aztán a momentum megint a Houston felé lendült. Wade Phillips védelme immár hagyományosabb felállásában sem boldogult a yardokat konzisztensen fogyasztó ellenféllel. A soros támadósorozat nagy játékában a Bruce Matthews által összetartott támadófal remekül felvette a két denveri safety középső blitzét, s időt hagyott, hogy az irányító a rövid outot futó Ernest Givins-nek passzoljon. Az elkapás után Givins az ellenfél térfeléig nyargalt, majd az oldalvonalon túl Charles Dimry a szükségtelen keménykedés iskolapéldájával fejre állította a kistermetű houstoni támadót. A jogos büntetés kecsegtető helyzetbe hozta a vendégeket, majd Warren Moon improvizatív, estében végrehajtott bal kezes „pöccintése” még tovább terelte őket a pontszerzés felé. A touchdownt megint Haywood Jeffires koncentrációjának hiánya avagy „fakezűsége” hiúsította meg, igaz Del Greco 25-ről legalább a mezőnygól-kísérletet értékesítette, amivel az Olajosok visszavették két labdabirtoklással ledolgozható vezetésüket. 16-24!

Dan Reeves tanítványainak nem kellett elhamarkodniuk válaszukat és főként a sokoldalú Sewell megmozdulásaival a félpályáig meneteltek. 4. és 4-nél aztán a Broncos mestere nem teketóriázhatott. Bár még nyolc perc volt hátra a meccsből úgy ítélte meg, hogy ha most nem szereznek pontokat, ha nem dolgoznak le valamit két possession-ös hátrányukból, akkor elúszhat a mérkőzés és a továbbjutás. A kiélezett helyzetet lényegében a hazaiak elkapója, Mike Young oldotta meg, aki a swirl route-ot akart futni (lényegében egy befelé csellel bevezetett out route) és egy kis birkózást követően annyira el tudott szakadni védőjétől, hogy megmutassa magát Elway-nek és begyűjtse a döntő fontosságú átadását. A Youngot őrző Steve Jackson ráadásul szerelés helyett a segítségére siető safety-vel, Bo Orlandoval is összegabalyodott, így a denveri egészen az Oilers 15-öséig juthatott zsákmányával. Két play-jel később a hazaiak már az 1-es vonalon, a touchdown-szerzés kapujában dörömböltek és jumbo setjükkel (fullbackként az újonc belső LB, később nose tackle-lé felhízó Keith Traylor törte az utat Greg Lewis előtt) a délután során másod ízben is bevették az ellenfél célterületét. 23-24!

A Broncos-nak ettől fogva egy mezőnygól is elegendő volt a győzelem kivívásához, és noha még bő hat perc maradt a találkozóból, a Houston támadósorát előbb fel kellett tartóztatni, ahhoz hogy Elway-ék sanszot kapjanak a fordításhoz. Márpedig Moonékat eladdig csupán saját hibáik (interception, kihagyott field goal, elejtett passzok) akadályozták meg a pontszerzésben. A vendégek drive-ja a megszokott koreográfia jegyében (váratlan futások és rövid passzok) megint elért a Broncos 35-öséig, itt viszont – ahogy mondani szokás – lábon lőtték magukat. 1st downnál Karl Mecklenburg állította meg Lorenzo White futását a line of scrimmage mögött, 2nd downnál az offensive coordinator, Kevin Gilbride nehezen megmagyarázható hosszú passzt hívott, melyet Jeffiresnek a szorosan védekező Dimry-vel sarkában lehetetlen volt megkaparintania, majd 3rd downnál két fegyelmezetlenségből fakadó büntetés (illegal shift és illegal use of hands) okán az Oilers még mezőnygól-távolságból is kijátszotta magát. Greg Montgomery a meccsen először végezhetett el puntot a vendégek részéről, de a „coffin corner” rúgás olyan briliánsra sikerült, hogy a Denvernek saját 2 yardosáról kellett indítania vélhetően utolsó akcióját. A közvetítésre figyelő futballnyilvánosságot az 1986-os AFC-döntőben végrehajtott Elway-féle „Drive” emléke kezdte kísérteni, hiszen akkor is ilyen helyzetből startolt a meccsdöntő támadósorozat. A hazaiak 7-esének és csapattársainak dolgát ezúttal könnyebbé tette, hogy elegendő volt mezőnygólig vezetniük a drive-ot, ugyanakkor nehezítette a tény, hogy a fordításra csupán 2 perc 7 másodpercük maradt és időkéréssel már nem rendelkeztek.

A Drive II

1-10-Denver 2 (down-yards to go-line of scrimmage): Elway shotgunból tüzel a labdát a saját 20-asán túl vetődve megszelídítő Youngnak, akinek a védők a jelek szerint túl sok teret hagytak. Hatalmas play, amivel a hazaiak egy csapásra kikerültek ellenfelük és endzone-juk szorításából! (2-minute-warning - 1:58)

1-10-Denver-Denver 24: Elway a zsebből balra fut, de mivel az Oilers két linebackere, Lathon és Al Smith rögvest a nyakán terem, így az oldalvonalon túlra dobja a játékszert. (1:52)

2-10-Denver 24: A Broncos irányítója hosszú passzal kísérletezik, de jócskán túlhajítja Vance Johnsont (bal oldali slotból corner route). (1:47)

3-10-Denver 24: Quick out Nattielnek, ami csupán 4 yardra jó, de Mike Young (valós vagy szimulált?) sérülése miatt a Denver időhöz és levegőhöz jut a kulcsfontosságú 4th down kísérlet előtt. (1:37)

4-6-Denver 28: Elway nem talál megfelelő célpontot, de tőle cseppet sem szokatlan módon futásnak ered és egy scramble-lel first down szerez, valamint az oldalvonalon túlra lépve az órát is megállítja. (1:17)

1-10-Denver 35: A passzkísérletbe beleütnek a line of scrimmage-nél, így a labda ártalmatlanul hullik a gyepre. (1:14)

2-10-Denver 35: Újabb túlságosan hosszúra sikerült átadás, ezúttal jobbra, Derrick Russell irányába. (1:08)

3-10-Denver 35: Elway-t a nyomás ezúttal jobbra űzi a zsebből, majd kockázatosan keresztpasszt ereszt meg Vance Johnsonnak. A denveri támadót ugyan alaposan megsanyargatja őrzője, az Oilers-es Richard Johnson, de a bírók joggal ítélték úgy, hogy a labda elkaphatatlan volt, s ezért nem dobnak az esetre sárga zászlót. (0:59)

4-10-Denver 35: A hazaiak játékmestere menekülésre kényszerül, de amikor a Houston jobb oldali cornerbackje, Richard Johnson fellép, hogy útját állja, aközben Elway észreveszi, hogy a védő által fogott Vance Johnson az oldalvonal mentén előrelopakodva mutatja magát. A felívelt passzt Johnson könnyen megszerzi és egészen a vendégek 21 yardosáig nyargal vele. (0:50)

1-10-Houston-21: Steve Sewell 10 yardos futásával a Denver még könnyebben értékesíthető mezőnygól-kísérlethez jut, és a megmozdulást követően Elway higgadtan a földhöz vágja a labdát és megállítja az órát. (0:20)

1-10-Houston-11: Dave Treadwell – korábbi kihagyott extra pontját feledtetve – belövi a 28 yardos field goalt és mivel a maradék 16 másodpercben Warren Moon és társai tudásából már csak egy 16 yardos passzra futja, így 26-24-es győzelmével a Denver Broncos lép tovább az Amerikai Főcsoport fináléjába.

Noha a „Második Számú Drive” kivitelében és a körülmények drámaisága tekintetében nem ért fel az „Első”-höz, de a kiváló találkozó izgalmas finise tovább öregbítette John Elway nimbuszát mind Denverben, mind Amerika-szerte. A későbbi Hall of Famer irányítónak a döntő támadósorozatban ugyan több rossz passza volt, mint pontos átadása, ám újabb bravúros fegyvertényének rangját magasra emelte a körülmény, hogy amikor nagyon muszáj volt (4th downnál), bámulatosan improvizált és rendre továbblökte az akciót. A Broncos utolsó két drive-jában Elway 4. és 4-es, 4. és 6-os végül pedig 4. és 10-es játékhelyzeteket oldott meg, és ha ezek közül egy is sikertelen maradt volna, a hazai gárda minden bizonnyal vesztesen hagyja el a Mile High Stadiumot.

Utószó

Míg a Houston Oilers (eddze akár Jerry Glanville, akár Jack Pardee a csapatot) zsinórban ötödik alkalommal pottyant ki a rájátszásból anélkül, hogy a konferenciadöntőt egyszer is megcsípte volna, addig a Denver hat év alatt négyszer jutott el legalább a Super Bowl előszobájáig. John Elway és társai a korábbi három alkalommal sikerrel abszolválták a nagydöntő előtti utolsó akadályt és csak a Szuper Vasárnapon botlottak meg, ezúttal viszont kapitulálni kényszerültek a Buffalo Bills otthonában.

Peter King szellemes szófordulatával élve a remélt Elway-Kelly Shootoutból Elway-Kelly Shutout lett. A két leendő Hall of Famer irányító összesen kevesebb, mint 250 yardot passzolt, nevük mellett 0 touchdown és 3 interception díszelgett. A remek védelmek dominálta összecsapáson a harmadik negyedig nem születtek pontok, s a jeget és a ponttalanságot éppen egy védelmi bravúr törte meg. Elway Steve Sewellnek szánt középső screen passzát (amely play az Oilers ellen kétszer is bevált) a Bills-es Carlton Bailey halászta le és vitte be touchdownra. A Broncos korábbi meccsének egyik hőse, David Treadwell összesen három mezőnygól-kísérletet hibázott (kétszer a kapuvasról pattant kifelé a labda), a csapat ikonja, John Elway pedig a harmadik negyedben sérülés miatt kiválni kényszerült. Az Elway-jel egy évben draftolt és örök tartaléknak számító Gary Kubiak profi pályafutása utolsónak bizonyuló meccsén így játéklehetőséghez jutott, és mind csapattársánál, mind Jim Kelly-nél kitűnőbben teljesített másfél negyeden keresztül. Kubiak másfél perccel a lefújás előtt egy touchdownt hozó futással 10-7-re hozta föl a denverieket, és a sikeres onside kicket követően az egyenlítés is kézzelfogható közelségbe került, ám Sewell-nek a drive első játékában vétett fumblija végül megpecsételte a vendégek sorsát. Vereségével a Broncos jelképesen átadta a stafétabotot a Buffalo Bills gárdájának, és az elkövetkező években Jim Kelly-ék lettek a Super Bowlt rendre elbukó örök másodikak.

Dorkó Szabolcs (Szabler)