A passzjáték tudománya IV. - A spread offense

Kezdetben teremté Walter Camp a futballt. A támadóknak nem volt a mai értelemben vett felállásuk, és egy tipikus play nem volt több annál, mint hogy 22 ember lökdöste egymást egy nagy halomban.

De a támadó stratégiák fokozatosan kijöttek az árnyékból a fényre, és a kreatív elmék felfedezték, hogy ha az offense egy embert távolabb mozgatott a labdától az oldalvonal felé, akkor a defense is váltásra kényszerült. Ezeknek a játékosoknak sok helyük volt, hogy passz route-okat fussanak, és ahogy a védekező játékosok az oldalvonal felé mozogtak, hogy levédekezzék őket, az offense-nek terület nyílt középen a futáshoz. Hamarosan a csapatok minden akciónál felállítottak egy receivert kívülre, még akkor is, ha nem akartak neki passzolni, pusztán azért, hogy középen helyet teremtsenek a futáshoz.


A fent leírtak többé kevésbé össze is foglalják a támadóformációk fejlődését a sportág első 50 évében. De 1975-ben, 100 évvel azután, hogy Walter Camp beiratkozott a Yale-re, egy Darrell Davis nevű ember - aki kis termete okán a "Mouse" (Egér) becenévre hallgatott - radikálisan új formációkkal hozakodott elő a kicsi, és emiatt kevésbé ismert Portland State egyetemen.

Davis úgy döntött - okulva a tényből, hogy az egy-receiveres felállások arra kényszerítették a védelmet, hogy a pálya szélére is ügyeljenek, 2 elkapóval pedig igencsak meg lehetett nyitni a teret -, hogy ő ezen a logikai úton fog továbblépni. A futball szabályai 5 érvényes elkapót engednek meg, miért ne "terjesztenénk ki" (to spread = terjeszteni) őket az egész pálya területére? A futójátékokat különleges alkalmakra tartogatnánk, a blokkolási feladatokat pedig bízzuk csak az 5 falemberre. Davis kiemelkedő szerénységről téve tanúbizonyságot, a mai napig elutasítja, hogy a "Run-and-Shoot atyjának" nevezzék. Valóban, Mouse egy kis ohio-i középiskola, a Middletown edzőjének, Glenn "Tiger" Ellisonnak az elméleteit fejlesztette tovább. Davis az ő ötleteit alapul véve dolgozta ki a rendszert, amit ő a futball jövőjének szánt Ellisonnal együtt, akivel a Hillsboro középiskolában került munkakapcsolatba. Ellison annak idején annyira hitt ebben, hogy a következő címmel adta ki könyvét az offense-ről 1965-ben: "Run-and-Shoot Football: Offense of the Future" (Run-and-Shoot futball: A Jövő Offense-e").

A történeti hűség kedvéért hozzá kell fűznünk, hogy bár általában sugallják mindenhol, hogy a 80-as, 90-es évek előtt az NFL egy futásorientált liga volt, ez nem igaz. A legtöbb mai NFL elemző, és kommentátor a 70-es években kezdett el komolyabban foglalkozni a focival, amikor valóban a futás volt inkább az uralkodó, emiatt halljuk állandóan azt, hogy "a futójátékkal kell megalapozni a támadójátékot". De ezt a korszakot kivéve a 40-es évek közepe-vége óta, Paul Brownnak, Otto Grahamnak, és a Cleveland Browns-nak köszönhetően -hasonlóan a jelenhez - dominál a passz a profik közt.

Mouse Davis 6 évet tölött a Portland State-nél, mind a 6 év alatt vezették a Division I-AA-t a total offense (összes passzolt, és futott yard) kategóriában. Davis-nek két irányítója volt, June Jones, és Neil Lomax, akik az NFL-ben is játszottak. Hamarosan - ahogy az minden sikeres rendszer esetében szokott történni - az offense elkezdett terjedni a nagyobb egyetemek, és az ekkortájt életre kapó USFL (United States Football League, az NFL egy rivális ligája a 80-as évek közepén, amely anyagi gondok miatt az NFL hathatós közreműködésével hamar "kimúlt") köreiben. Davis-t és az övéihez hasonló elveket alkalmazó edzőket NFL csapatok igazolták le. 1990-re az Atlanta Falcons lett a 3. csapat, amely az általában "run-and-shoot"-nak nevezett Davis offense-t alkalmazta. A Houston Oilers, és a Detroit Lions egy évvel előttük kezdte el használni, és mikor a Falcons is csatlakozott hozzájuk, úgy nézett ki, hogy ez lesz az NFL jövője.

De a jövő nem úgy alakult, ahogy Mouse, és tanítványai azt elképzelték. A 90-es évek közepére a run-and-shoot eltűnt az NFL-ből, és nem is tért vissza azóta sem. Ebben a cikkben azt vizsgáljuk meg, hogy milyen okok vezettek a run-and-shoot NFL-beli bukásához, de az offense erősségei is el lesznek magyarázva, és megnézzük, hogyan használnak manapság is csapatok run-and-shoot elemeket sikeresen (az ilyet alkalmazó offense-ekre általában spread offense néven hivatkozunk).

Mi az a spread offense?
A spread offense egyszerűen olyan offense, amiben az elkapók a pálya egész területére "szét vannak szórva". Szöges ellentéte a két tight endes, három backes formációknak, mint a wishbone, vagy a T, amelyekben mindenki a labda közelében van. A spreadben általában két receiver van a bal oldalon, kettő a jobbon, és back a QB mögött. A back is legalább annyira elkapó, mint futó; a legtöbb spread offense play-ben a backnek készen kell állnia, hogy megfusson egy rövid route-ot (általában egy swinget, vagy egy arrow-t), ha a QB nem talál üres elkapót.

Azzal, hogy minden érvényes elkapót ténylegesen elkapók adnak, és nincs tight end, se full back, az irányítók nem kapnak sok időt a csapataiktól a passzra. Ezért a spreadben a receiverek túlnyomórészt rövid route-okat futnak, ritkábbak az olyan hosszú útvonalak, mint pl. a post, vagy a flag. Egyszerűen nincs elég idejük az elkapóknak, hogy megfussák a hosszabb route-okat, mielőtt a defense eljut a QB-ig.

Ahelyett hogy a 4 elkapót egy kalap alá véve a közös "wide receiver" kategóriába sorolnák, a spread offense-t használó edzők a pozícióknak külön nevet adnak. A legáltalánosabb formája ennek az, hogy a 4 WR-hez egy-egy betűt rendelnek, ezek az esetek túlnyomó többségében a Q, Y, X, és Z szoktak lenni. Ennek okát a spread komplexitásában kell keresnünk. A receivereknek is olvasniuk kell a védelmet a snap előtt, és sokszor nagyjából egy tucat egymástól alig eltérő route közül kell kiválasztaniuk a megfelelőt a defensive backek elhelyezkedése alapján. Az, hogy a 4 receivert 4 külön posztra osztják be, lecsökkenti a megtanulandók mennyiségét az egynegyedére. Egy elkapónak, aki mindig Z-t játszik, csak a Z feladatait kell tudnia, a Q, X, Y dolgaiba nem avatkozik bele.

Azzal együtt, hogy a receiverek által megtanulandó play-ek számát 4-el leosztják, a spread receiverek sokszor megszenvednek az olvasással. Az Oilers wide receivere, Ernest Givins egy 1990-es, a The Sporting News-nak adott interjújában elmondta, hogy a run-and-shootban játszó receivereket annyira lefoglalja a milliónyi route-módosulat, hogy néha már nem tudnak arra koncentrálni, amiért lényegében a pályán vannak: a labda elkapására. "Az elkapóknak sokat kell olvasniuk minden egyes play során", mondta Givins. "Sokat gondolkozunk. Mikor jön a labda, agyalsz - Jól olvastam? Jó helyen vagyok? Mikor megfordulsz, és a labda kiperdül a kezeid közül, arra gondolsz: Istenem, már megint elejtettem egyet. Nem kifogásokat akarok keresni, de ezt is figyelembe kell venni."

Ha egy spread elkapó feladata olyasmi, mint megoldani egy egyetemi szintű matekpéldát, akkor a QB feladata legalábbis a Poincaré-sejtés (híres matematikai probléma, egy évszázaddal felvetése után sikerült csak bizonyítani 2003-ban) megoldásához hasonlítható. Egy tipikus spread offense  play neve ilyesmi: Slot Left Shoot Right 437 X Hitch. Ez magában foglalja mind a 11 játékos feladatát, és a QB-nak természetesen mindét tudnia kell. De ez nem minden: Mivel a spread erősen alapoz arra, hogy az elkapók a LOS előtt igazítják a route-jukat a védelem felállásához, a QB-nak meg kell néznie a védelmet, kitalálnia, hogy az egyes receiverek hogyan fogják módosítani a route-okat, és úgy futtatni a play-t. Mindezt azalatt a pár másodperc alatt, amennyi eltelik aközött, hogy felállt az offense, majd megtörténik a snap.

A spread előnyei
Amikor a spread offense először jött be a köztudatba, annyira más volt a többi csapat által futtatott rendszerekhez képest, hogy az ellenfelek védelmeitől jóval több filmnézést, és felkészülést igényelt. Jópár álmatlan éjszakát okozott a defensive koordinátoroknak, és ez talán meg is magyarázza, hogy a három NFL edző, aki a run-and-shootot vezette be csapatánál (Wayne Fonts Detroitban, Jack Pardee Houstonban, és Jerry Glanville Atlantában), miért rendelkezett a védelemhez kapcsolódó háttérrel. Tudták jól, milyen frusztráló a szokatlan offense-ekre való felkészülés, ezért ugyanezt a frusztrációt akarták, hogy érezzék ellenfeleik.

Közkeletű a vélekedés, hogy a spread offense másik előnye az, hogy nem kell hozzá annyi tehetséges játékos, mint a tradicionális I-formációt használó csapatoknál. Például egy 2000-ben, a Sporting News-ban megjelent cikkben, mely a Texas Tech edző Mike Leach spread offense-ét elemezte, a szerző Tom Dienhart a következőket írta:

"Az iskoláknak nincs szükségük kiemelkedő tehetségekre, hogy használhassák. Ahhoz, hogy egy tradicionális, "izomra" alapozó, Michigan stílusú offense-et használjunk, behemót falemberekre, és legalább egy kiváló tailbackre van szükségünk. De a spreadben nincsen szükség túlméretezett falemberekre."

Valójában azért ez nem egy velejáró előnye a spreadnek. Ha a spread volna a régi sztenderd, és az I-formáció volna az újdonság, pontosan az előzőek ellenkezőjét hallanánk. Olyasmit, hogy: "Az iskoláknak nincs szükségük kiemelkedő tehetségekre, hogy használhassák az I-formációt. Ahhoz, hogy egy tradicionális, "húzzuk szét a pályát", "dobjunk nagyot" típusú Texas Tech stílusú offense-et használjunk, gyors elkapókra, és egy kiváló irányítóra van szükségünk. De az I-hez nem kellenek fürge receiverek."

A spread legnagyobb előnye az, hogy rákényszeríti a védelmeket a reagálásra. Folyamatosan 4 WR-el felálló csapattal szemben a defense-nek nincs más választása, minthogy a dime csomagot használja, és kivegyen egy falembert és egy linebackert, hogy behozhasson a helyükre 2 defensive backet. A csapatok természetes módon magabiztosabbak, ha az alap védelmi formációikat használhatják, 7 emberrel a frontban, és 4 emberrel hátul. Ezért már mielőtt a play elindulna, előnyhöz juthat az offense. 6 DB-vel a pályán az offense találhat egyet közülük, aki nincs teljesen képben, és kihasználhatja ezt.

A spread offense hátrányai
Ha az irányítót "megölik", az általában nem tesz túl jót egy offense-nek, és a spread kritikusai arra mutattak rá, hogy a fullback, vagy a tight end hiánya komoly hátulütője a rendszernek, ha a blitz felvételéről van szó. Az első profi irányító, aki a run-and-shootot játszotta, az a USFL-ben vitézkedő Houston Gamblers QB-ja, Jim Kelly volt. Őt 1984-ben 75-ször sackelték. Ha belegondolunk a talán nem annyira ismert "bölcsességbe", hogy egy sack a QB várható életkorát fél hónappal rövidíti meg, akkor bizony Kelly-nek nem sok jót ígér ez a számadat. Buddy Ryan, az edző, aki a 80-as években két nagyszerű védelmet is kiépített Chicago-ban, illetve Philadelphia-ban, közismert volt arról, hogy mennyire megveti a run-and-shootot. Ő gúnyosan csak "chuck-and-duck"-nak nevezte, ami egy horgászati szakkifejezés, Észak-Amerikában a lazacok kifogására használatos módszer neve ez. Ryan nem csak gúnyolodott: 1994-ben, az Oilers defensive koordinátoraként a szezon utolsó meccsén a Jets ellen az offensive koordinátor Kevin Gilbride az első félidő végén egy passzjátékot hívott, aminek az lett az eredménye, hogy az irányító Cody Carlsont elérte egy blitz, és elejtette a labdát. Ryan az oldalvonal mellett elkezdett üvöltözni Gilbride-dal, végül a vita hevében meg is ütötte őt.

Ryanről persze köztudott volt, hogy nem egyszerű eset, szóval nem biztos hogy az ő kritikáját annyira komolyan kell venni. De Sid Gillman, a modern passzjáték atyjának véleményét már jóval nehezebb figyelmen kívül hagyni. Ő sem szerette a run-and-shootot, mivel azt gondolta, hogy minden passzolásra alapozó támadásnak integráns része kell hogy legyen a tight end, aki szolgálhat blokkolóként, és elkapóként is. "Nem vagyok a run-and-shoot híve", mondta 1990-ben a Los Angeles Times-nak. "Úgy érzem, hogy tight end nélkül nem lehet játszani. Időnként, amikor a helyzet úgy hozza, használnék 4 wide receivert, és lehoznám a tight endet, de ebből közel sem csinálnék rendszert."

Néhány kritikus azt is kiemelte, hogy a run-and-shoot nem alkalmas arra, hogy megőrizze a vezetést. A konvenciók azt mondják, hogy a vezetést a futójátékkal kell megőrizni, fogni kell a halfbacket, elé küldeni a fullbacket, és az órát futtatva kell first downokat szerezni. Ez az az eset, amikor a konvenció helyes. A leghíresebb esete annak, hogy egy run-and-shoot csapat nem tudja megőrizni a vezetést, az 1992-es AFC Wild Card meccs. Az Oilers már 35-3-ra is vezetett a Bills ellen, míg végül hosszabbításban elvesztették a meccset 41-38-ra. De az Oilers összeomlása messze nem az első olyan eset volt, hogy egy run-and-shoot csapat ne tudja lejáratni az órát, és megtartani a vezetést. A Detroit 1990-es Washington elleni meccsén 35-14-re vezetett, de itt is 41-38-as vereséggel zárult a találkozó. A Lions soraiban ott volt az NFL legjobb running backje, Barry Sanders, de a passz-orientált támadójáték miatt összesen 10-szer kapott labdát a zseniális futójátékos, mitöbb a 4. negyedben egészen pontosan nullát, mialatt az előnyük szépen elolvadt.

A run-and-shoot tovább veszített a hiteléből, mikor a Houstoni egyetem (amelynek ugyanúgy, mint előtte a Houston Gamblers-nek, és utána a Houston Oilers-nek, Jack Pardee volt a vezetőedzője, és Mouse Davis volt a támadó koordinátora) 2 olyan magasan draftolt, de később bust-nak bizonyuló QB-t is kitermelt, mint Andre Ware, és Dave Klingler. Ware és Klingler komoly számeredményeket tudott felmutatni a Davis offense segítségével college-ban, de végül minden idők legnagyobb draft bustjai lettek, miután a Detroit Lions, és a Cincinnati Bengals top 10 pickeket áldozott rájuk.

Használja még valaki a run-and-shootot?
NFL csapatok már nem használják a 4, vagy 5 WR-es offense-t alapként, ahogy tette azt a Falcons, a Lions, és az Oilers a 90-es években. Nagyjából 10-12 százalék köré tehető a 4, vagy annál több WR-es felállások használata az NFL csapatok körében az elmúlt években (a legnagyobb százalékban 4+ WR-es felállást a Lions használt 2007-ben, 32 %-a indult az támadó play-eiknek ilyen felállásokból, de pl. a Dallas-nál ez a százalék mindössze 3). Tehát azért nem tűnt el teljesen nyomtalanul a rendszer. A már említett Leach komoly figyelmet kapott azáltal, hogy a Texas Techet sikerült komoly Bowl-csapattá varázsolnia. June Jones 2007 végéig a Hawai'i vezetőedzője volt, Davis pedig segédedző 2006 végéig (előbb a special teameket, később a running backeket edzette). Mondani se kell, hogy a Warriors run-and-shootot használt. Tavaly a Hawai'i majdnem tökéletes szezont zárt, hibátlan alapszakasz után a Sugar Bowlon kaptak ki a Georgia-tól. Elképesztő számadatokat produkáltak az utóbbi években, 2006-ban 6178 (!), 2007-ben 5402 passzolt yardot hoztak össze. Colt Brennan, a Warriors QB-ja ez idő alatt számtalan NCAA rekordot állított fel, a legmérvadóbb ezek közül talán a 58 TD passza 2006-ból, ami az egy szezon alatt valaha adott legtöbb TD passz. De ő az NCAA össz-TD bajnoka is 146-al. Ezek után kissé meglepő lehet, hogy a 2008-as NFL draton csupán az 5. körben húzták be, egyértelműen tartaléknak a Washington Redskins-be. Ez, hogy talán minden idők legjobb run-and-shoot college QB-ját ilyen kevésre értékelik a profi körökben, jól példázza, hogy mennyire eltűnt az NFL-ből ez a rendszer. Talán az egyetlen run-and-shoot rendszerből jövő QB, aki igazán sikeres lett az NFL-ben, az Drew Brees, aki Joe Tiller keze alatt a Purdue Boilermakers-ben zárt sikeres NCAA karriert, és később a San Diego, jelenleg a New Orleans kezdő QB-ja lett, és vitathatatlanul a liga top passzolói közé tartozik.

Mouse Davis minden valószínűség szerint soha nem fog visszatérni az NFL-be, de akármennyit is fognak változni az offense-ek, Davis ott lesz a sötétben. Ott lesz mindenütt, akárhova nézünk. Amikor egy 4 receiveres play-t fog játszani valaki, ő ott lesz. Amikor egy Buddy Ryan kaliberű ember összever egy offenzív koordinátort, ott lesz. Akkor is ott lesz, amikor az elkapók idegesen ordibálnak, hogy nem kapnak elég passzt.

 

Mike Tanier cikke alapján írta Demeter Ádám (Döme)