Az NFL a második világháború éveiben

Hogyan élte meg és túl az NFL a világháborút? Milyen hatást gyakorolt a rendkívüli helyzet a liga egészére és csapataira külön-külön? Többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ cikkünkben.


1941 – vihar előtti csend

Miközben Európában és Észak-Afrikában már javában dúlt a második világháború, addig az Egyesült Államok az 1941-es év végéig képes volt távol tartani magát a tényleges fegyveres konfliktustól és megelégedett azzal, hogy hadianyagot szállítson óceánontúli szövetségeseinek. Az amerikai közvélemény ugyan figyelemmel kísérte a legfrissebb háborús fejleményeket, de a távoli Európából érkező jelentések nem csökkentették érdeklődését hagyományos kedvtelései, így az egyre népszerűbb profi futball iránt. Az idény első komoly közönségcsalogató attrakciójának számító, 1941. augusztus 28-án megrendezett College All-Star Game-re majdnem 100000 néző tódult ki a chicagói Soldier Fieldre, ami rendkívüli rekord volt a gálamérkőzés történetében.

Az NFL még a tavasz folyamán új vezetőjének kijelölésével is bekerült a sportrovatok vezető hírei közé. Bár a klubtulajdonosoknak több kiszemeltjük akadt a posztra (többek között az FBI nagyhatalmú direktorát, J. Edgar Hoovert is megkeresték), végül a Notre Dame főedzőjére és atlétikai igazgatójára, az egyetem focicsapatának egykori csillagára, Elmer Laydenre esett a választásuk. Layden öt évre szólóan és 20000 dolláros fizetésért vállalta a megbízatást, s ő volt a liga első olyan vezetője, akit az elnök (president) megnevezés helyett a mai is használatos „commissioner” címmel tiszteltek meg. Az új titulus jelezte az NFL fejlődését, de még inkább törekvéseit, hiszen ugyanezzel illették az akkor még messze népszerűbb hivatásos baseball nagy tekintélyű főnökét, Kennesaw Mountain Landis-t is.

„Egyetemi gyökerei” okán Elmer Layden egyik legfőbb törekvése az volt, hogy eloszlassa a hivatásos sportról kialakult helyenként negatív, durvaságot, faragatlanságot sugárzó képet, illetve, hogy az iskolázottabb publikum számára is megnyerővé tegye a ligát. Hivatalba lépésekor a csapatok közönségkapcsolatokért felelős munkatársai számára kiadott direktívájában nem kívánatosnak nyilvánította az alkohol- és dohányipari termékek reklámozását, valamint azt, hogy a játékosokról olyan fényképek készüljenek, amin azok piszkos, gyűrött, szakadt felszerelésben tűnnek fel. Az NFL decens imázsának bűvkörében élő komisszár végül azt is keresztülvitte, hogy a profi focisták lábszárukat jótékonyan eltakaró térdzoknit viseljenek, ám regnálásának első éve emellett valóban előremutató fejleményeket is hozott.

Az 1941-es előszezonban a profi liga először kísérletezett a korlátlan mennyiségű cserék (unlimited substitutions) intézményével. Az addigi szabályok értelmében, ha valakit lecseréltek, az abban a negyedben már nem léphetett pályára és jórészt ez az előírás - az alacsony rosterlimittel karöltve - tartotta életben az ún. one platoon rendszert, amikor a játékosok többsége „hatvanperces” volt, azaz nem specializálódott védelmi, támadói és special team feladatokra, hanem valamennyi csapatrészben bizonyítania kellett. 1941-ben először az egyetemi foci szabályaiért felelős testület intézkedett - a sérülések számának csökkenését remélve - az unlimited substitution bevezetéséről, az NFL azonban egyelőre csak az előszezon mérkőzésein próbálkozott az új módival. A cserék annyiban nem voltak korlátlanok, hogy egyszerre csupán négy embert váltottak, ami rendszerint a defensive és az offensive backfield embereit jelentette, azaz a falemberek zömmel pályán maradtak. Az újítást nem fogadták osztatlan lelkesedéssel, a New York Times újságírója például amiatt fanyalgott, hogy a nagy jövés-menés megzavarta a mérkőzés folyamatosságát és fél órával hosszabbította meg a szokásos játékidőt.

Új ligavezetés ide, szabálymódosítások oda a Chicago Bears dominanciája az 1941-es idényben mit sem csökkent. Kiáltó igazságtalanságnak hatott, de a draft első körében Halasék – a rövidlátó és a táblázat aljáról trade-ek révén kikászálódni akaró Eagles-szel és Steelers-szel kötött korábbi tranzakciók miatt – három (!) draftpickkel rendelkeztek. Pár nappal a Redskins-szel szemben 73-0-ra megnyert bajnoki döntőt követően rendezett játékosbörzéből ugyan a Bears nem jött ki oly jól, mint ahogy riválisaik tartottak tőle, hiszen a Michigan Heisman-győztes halfbackje, Tom Harmon inkább a konkurens AFL-be szereplő New York Americans-hez szerződött, ám keretük két ígéretes újonccal erősödött. A fullback Norm Standlee és a halfback Hugh Gallarneau egyaránt Clark Shaughnessy későbbi Rose Bowl-győztes stanfordi csapatából kerültek ki, így kitűnően illeszkedtek a Medvék által alkalmazott T-formációs támadósémába. A forradalmian hatékonynak bizonyuló szisztéma és elsőrangú játékosállománya segedelmével a Chicago Bears szinte gond nélkül galoppozott végig a 11 meccses alapszakaszon. Sid Luckmant és társait csupán a Packers-es Curly Lambeau által kiötlött „seven-spear defense” tudta átmenetileg feltartóztatni, 20 pont alatt tartani és az évben először és utoljára térdre kényszeríteni. A T-formáció alkalmazásában 1941-ben egyedül a Greasy Neale edzette Philadelphia Eagles követte Halas-ék példáját, a két T-t bevető profi csapat első ütközetében a Bears 0-14-es első félidei hátrányról fordított és végül 49 egységet berámolva oktatta ki ellenfelét. Fölényük dacára az utolsó fordulóban a Medvéknek azonban még győzniük kellett városi riválisuk, a Cardinals otthonában, ha ki akarták harcolni a Nyugati Divízió legalább holtversenyes elsőségét, ám 1941. december 7-én, az alapszakasz zárónapján közbeszólt a Történelem!

Miközben a Chicago Bears a Comiskey Parkban aratott sikerével végeredményben kivívta célját, a többi futballpályán pedig a táblázat szempontjából érdektelen küzdelmek folytak, addig megérkeztek a hírek Japánnak a Pearl Harbor-i amerikai flottatámaszpont ellen indított légitámadásáról, a fegyveres erők a közönség soraiban jelen lévő tagjait pedig hangosbeszélőkön keresztül szólították fel arra, hogy haladéktalanul jelentkezzenek bázisaikon. Az Amerikai Egyesült Államok már háborúban állt a tengelyhatalmakkal, amikor a Medvék a döntőbe jutásról határozó playoff rangadón 33-14-re lelépték a Green Bay Packers-t, majd egy héttel később egy huszáros hajrával a Keleti Csoport győztesén, a New York Giants-en felülkerekedve megvédték bajnoki címüket. A háborús helyzet beköszöntével az emberek többségének kisebb gondja is nagyobb lett annál, mint hogy az NFL 1941-es idényének végkifejletére figyeljen, így a döntő összecsapásra már csak 13000 néző volt kíváncsi. A Bears és a Giants mérkőzésén ráadásul két olyan játékos, a chicagói Young Bussey és a New York-i Jack Lummus, is pályára lépett, akik utóbb hősi halált haltak a csendes-óceáni hadszíntéren.

A világháború kényszerei és hatása

Bussey és Lummus mellett több száz NFL-játékos szolgált katonaként a második világháború alatt, és velük együtt 21-en adták életüket az 1945-ig tartó harcokban. Franklin Delano Roosevelt elnök nyilatkozataiban kívánatosnak tartotta, hogy a hivatásos baseball és általánosabb értelemben a hivatásos sportligák a háború ideje alatt is folytassák tevékenységüket, s ezáltal biztosítsák a hátországban a végső győzelemért fáradozók szórakozását, de egyben azt is egyértelműsítette, hogy a profi sportolói státusz automatikusan senkit sem mentesíthet katonai kötelezettsége ellátása alól. 1942 tavaszára az előző szezonban az NFL-csapatok rosterén helyet kapó focisták közel 1/3-át sorozták be, s az intézmény természetesen a harci cselekmények lezárulásáig folyamatosan működött. Nem mindenki az első vonalban küzdötte végig a második világháborút, hiszen sokan kiképzőként, vagy civil jellegű feladatokat ellátva szolgáltak a haderő különböző fegyvernemeiben. Akadtak olyan játékosok, akiknek katonai bázisuk és csapatuk közelsége miatt időnként módjukban állt egy-egy mérkőzés erejéig kimenőt kapniuk, de többségük csupán a fegyveres erők kebelén belül működő amatőr együttesek színeiben űzhette kedvenc sportját.

Mindent mérlegre téve a „munkaerő-hiány” a legtöbb sporthoz hasonlóan a profi futballban is aggasztó méreteket öltött a háborús évek folyamán. A csapatok egyrészt elveszítették szerződtetett játékosaik tetemes részét, másfelől azok pótlását is rendkívüli módon megnehezítette, hogy az egyetemről kikerült fiatalok zöme egyenesen a sorozóbizottság elé, majd onnan a háborúba vonult, és akkor sem játszhatott az NFL-ben, ha történetesen kihúzta őt valamelyik csapat a draft során. (A rendkívüli helyzetben a katonai draft, azaz a sorozás magától értetődő módon „írta felül” a hivatásos fociliga draftjának eredményét.) Az NFL vajmi keveset tehetett annak érdekében, hogy megbirkózzon a kilátástalannak ható helyzettel, de azért 33-ról 28-ra csökkentette a rosterlimitet és 1943-ban végül teljes körűen engedélyezte a korlátlan számú cserék (unlimited substitutions) intézményét az alapszakasz mérkőzésein is. Hogy kisebb számú játékoskereteket kellett kiállítaniuk, az kétségtelenül üdvös volt a csapatok számára, hiszen a munkaerő-hiányon túlmenően a lanyhuló közönségérdeklődés miatt csökkenő bevételek még tovább tetézték gondjaikat, ám sok esetben ezt a kevesebb embert is csak nagy üggyel-bajjal sikerült összetrombitálniuk. A lelkes amatőrök mellett az együttesek szívesebben hagyatkoztak korábban visszavonult veteránjaik újbóli szolgálataira, a Chicago Bears 1943-ban a hat éve „nyugdíjba vonult” Bronko Nagurskit csábította vissza minnesotai farmjáról, míg a New York Giants 1944-ben 38 éves hajdani csillagát, Ken Strongot szerződtette a kickeri teendők ellátására.

A kritikus esztendők folyamán a liga az idáig legeredményesebbnek számító csapatainak (Bears, Giants, Packers és Redskins) sikerült felszínen maradniuk, ám kevésbé szerencsés vetélytársaik kevés híján elsüllyedtek.

A Keystone-iak kálváriája

Az alcím a Keystone State-nek becézett Pennsylvania állam NFL-ben szereplő gárdáira, a Pittsburgh Steelers-re és Philadelphia Eagles-re utal, melyeknek egyébként is hányattatott sorsát csak még inkább felkorbácsolta a világháború hullámverése. A nagy múltú szövetségi állam közkeletű megnevezésével ellentétben a benne székelő profi futballcsapatok messze nem számítottak a Nemzeti Futball Liga alappilléreinek (a „keystone” szó eredeti értelmében ezt jelenti), sőt 1933-os megalakulásuktól 1941-ig egyikük sem volt képes egyetlen szezonját sem pozitív mutatóval abszolválni. A már-már örök sereghajtókként elkönyvelt együtteseken a draft sem sokat segített. Hiába választhattak (volna) rendre előkelő helyen az újoncbörzén, a profi futballtól kezdetben eleve ódzkodó végzős egyetemisták nem szívesen szerződtek a látszólag krónikus eredménytelenségre kárhoztatott Pittsburgh-höz és Philadelphiához. Ez okból kifolyólag a tulajdonosok, Art Rooney és Bert Bell (a képen jobbra és balra; kettejük között a Cardinals tulajdonosa, idősebb Charles Bidwill látható) több ízben eltradelték első körös pickjeiket, hiszen tudták, hogy feltehetőleg képtelenek lennének megállapodni kiszemeltjeikkel. Az ilyen tranzakciók alkalmával Rooney és Bell aztán rendszerint megértő és együttműködő partnerre lelt a Chicago Bears-nél dinasztiát építő George Halasban.

Whizzer, Little Davey, Bullet Bill és egyéb kuriózumok

A pennsylvaniaiak sorsán az sem fordított, amikor végre mélyen zsebükbe nyúlva magukhoz tudták édesgetni az egyetemről kikerülő legkiválóbb tehetségeket. 1938-ban Art Rooney horribilis summának számító 15800 dollárért igazolta le a University of Colorado üdvöskéjét, Byron „Whizzer” White-ot. Az újonc nem vallott szégyent, de egyetlen fecskeként nyarat sem tudott csinálni. A Pittsburgh Pirates White-tal soraiban is csak két győzelemre volt jó, a szezon után pedig a sztár máris továbbállt, hogy Rhodes-ösztöndíjjal Oxfordban tanuljon. A második világháború miatt „Whizzer” White ugyan 1940-ben visszatért az Atlanti-óceán túlpartjáról, de akkor már a Detroit Lions-hoz szerződött, majd két idény elteltével felhagyott a profi futballal, a Yale jogi iskolájának elvégzését követően pedig egészen a Legfelsőbb Bíróságig ívelő impozáns karriert futott be. Rooney kollégája és barátja, az Eagles-tulajdonos Bert Bell az 1939-es draft révén tett szert a remélt nagy fogásra, a TCU Heisman-győztes irányítójára, Davey O’Brienre. A texasi egyetemen Sammy Baught váltó játékos termetét tekintve nem számított „nagy fogás”-nak, ám passzolási statisztikái mégis tiszteletet parancsoltak, és 1939-40-ben számos kategóriában vezette a profi ligát. Bell 12000, majd 14000 dollárt izzadott ki magából O’Brien szolgálataiért, de az egyetemen sikerekhez szokott, ám Philly-ben csapnivaló csapattársaktól körülvett játékmesternek két év alatt elege lett a profi futballból és végül az FBI-nál találta meg hivatását.

1940-ben Art Rooney addig Pirates névre hallgató csapatát Steelers-re keresztelte át, de a cégtábla átírása jottányit sem javított a klub sorsán. Végül Rooney eladta a Kohászokat az ifjú multimilliomosnak, Alexis Thompsonnak, majd bevásárolta magát a Philadelphia Eagles-be és így barátja, Bert Bell tulajdonostársa lett. Ha csupán Thompsonon múlt volna, ma már talán nem létezne sem a Pittsburgh Steelers, sem a Philadelphia Eagles, hiszen a mágnás szíve szerint már az átvételt követően – hogy keleti parti üzleti érdekeltségeihez közelebb legyen – Bostonba költöztette volna az együttest. A tervek szerint az időközben újabb névcserén áteső pittsburghiek (Ironmen) egy év elmúltával álltak volna tovább New Englandbe, helyüket pedig a Rooney és Bell irányította Philadelphia Eagles foglalhatta el, immár Keystoners névre hallgatva. Ez utóbbi csapat hazai találkozóinak Pittsburgh és Philadelphia felváltva adott volna otthont. Még mielőtt azonban az elképzelések realizálódhattak volna, Rooney elébe ment az elkerülhetetlennek és felajánlotta Alexis Thompsonnak, hogy cseréljenek várost és csapatot. Thompson belement az üzletbe és a franchise-zal átment a Bostonhoz és New Yorkhoz közelebbi Philadelphiába, míg Rooney – Bellel karöltve – visszatért az Acélvárosba. Végeredményben tehát mindkét pennsylvaniai csapat állva maradt, de a nehezen áttekinthető tulajdonos- és városváltások jócskán felkavarták a rostereiket, számos ex-Steelers-es kötött végül ki a Sasoknál és viszont.

Az 1941-es idénynek a Thompson-féle Eagles Greasy Neale főedzőségével vágott neki (a Yale-en végzett Thompson az egyetemen ismerte meg a focicsapat asszisztenseként dolgozó Neale-t), míg a Rooney-Bell-féle Steelers szakmai irányítását az utóbbi tulajdonos, azaz Bert Bell vette át. A második fordulóban egy éppen az Eagles-től elszenvedett hazai vereséget követően Bell rögvest letette a lantot, és a pittburghi Duquesne Egyetem focicsapatának (Dukes) mestere, Aldo Donelli ült a vezetőedzői székbe. A bökkenő azt volt, hogy Donelli nem mondott le teljes mértékben az egyetemen betöltött posztjáról, hiszen úgy képzelte, hogy míg a fiatalok délelőtt az iskolapadot koptatják, addig ő nyugodtan edzheti a hivatásosokat, majd a délután/este folyamán azután irányíthatja a Dukes tréningjeit. A tarthatatlan helyzetnek a Duquesne-t korábban edző NFL-komisszár, Elmer Layden vetett véget, amikor két megbízatása közötti választásra kényszerítette Donellit. A szakvezető egyébként is nehéz helyzetben volt, hiszen egyetemi csapatával Kaliforniában vívott rangadót követően kellett volna másnapra, azaz Steelers vasárnapi találkozójára visszatérnie Pittsburghbe, így az ultimátumtól fenyegetve végül lemondott az NFL-csapat vezetéséről. Helyét – minden bizonnyal kényszerből - az előző szezon végén leváltott Walt Kiesling foglalta el. A Kohászokkal öt vereséget produkáló Donelli nyilván később sem bánta meg döntését, hiszen a Duquesne-t 1941-ben veretlen szezonra vezette.

A világháború eleinte nem érintette érzékenyen a Pittsburgh Steelers-t, sőt az 1942-es draft első pickje révén begyűjtött Bill Dudley vezetésével (aki 696 yardjával az idény legeredményesebb futójának bizonyult) történetük során először zártak pozitív, 7-4-es mutatóval. Mindez túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen, és a „sikertörténetnek” nyomban véget is vetett, amikor Dudley-t végül elragadta Pittsburgh-ből a háború szele. „Bullet Bill” azonban nem volt egyedül, a ligaszerte rendelkezésre álló játékosok száma 1943-ra jelentősen megcsappant, és az idény lebonyolítását a rendkívüli körülmények okán előírt utazási korlátozások is nehezítették. Az NFL erre tekintettel határozott a rosterek létszámának csökkentéséről és a korlátlan cserék engedélyezéséről, de a döntéshozatal előtt ennél drasztikusabb megoldás, az egész szezon törlése is felmerült. A tulajdonosok végül leszavazták az utóbbiról szóló előterjesztést, ám a Cleveland Rams az 1943-as idényre felfüggesztette működését.

Vas(S)asok és Szőnyegek

A Rams időleges kiválásában meghatározó szerepe volt, hogy Daniel Reeves és Fred Levy tulajdonosok a hadseregben szolgáltak, így a klub körüli teendőiket képtelenek voltak maradéktalanul ellátni. Ugyanebben a cipőben járt a Philadelphia Eagles tulajdonosa, Alexis Thompson is. A tizedesi rangban katonáskodó Thompson kényszerű távolléte miatt már az 1943-as szezon törléséről szóló indítványt is támogatta, és amikor azt szerény többséggel lesöpörték az asztalról belement abba, hogy csapata a folyó év erejéig egyesüljön a másik pennsylvaniai csapattal, a Pittsburgh Steelers-szel. A „Steagles” becenevet kapó hibridklub az Eagles zöld-fehér színeit viselte, a University of Pennsylvania egyik pályáján folytatta edzéseit, hat hazai meccséből négyet a philadelphiai Shibe Parkban, kettőt a pittsburghi Forbes Fielden rendezett. A játékosoknak napközben a hadiipari gyárakban kellett robotolniuk, és csak este jutott idejük a meccsekre való felkészülésre, eme megpróbáltatások tükrében pedig nem volt csoda, hogy a kényszerből fuzionált gárda örült, ha egyszerre 25 embert ki tudott állítani.

Az atléták mindezek ellenére remekül kijöttek egymással, edzőik viszont más lapra tartoztak. A két vezetőedző, Steelers-es Walt Kiesling és az Eagles-es Greasy Neale közötti viszony végig feszült volt. Nem csupán a követendő stratégia miatt voltak nézeteltéréseik, de már a szezon folyamán azon huzakodtak, hogy a fúzió felbomlását követően melyik játékos melyik csapathoz kerüljön. A Steagles - a körülmények figyelembevételével – mégis kiváló teljesítményt produkált. Első két meccsüket megnyerték, a New York Giants-et ráadásul úgy gyűrték le, hogy ligarekordnak számító 10 fumblit vétettek. A végelszámolásnál 5-4-1-es mutató állt nevük mellett, ami azt jelentette, hogy a Philadelphia Eagles-t a kooperáció történetének első pozitív előjelű idényéhez segítette. A „kényszerházasság” a vezetést szétfeszítő konfliktusok és a csapatok hosszú távú érdekei miatt azonban nem folytatódott. Alexis Thompson úgy látta, hogy a Sasok már egyedül is megállhatják a helyüket. A philadelphiai tulajdonos számítása be is igazolódott, hiszen a zöld-fehérek újonc futójuk, az LSU-ról draftolt Steve Van Buren vezetésével 1944-ben csupán egy vereséget szenvedtek el és csak szoros versenyben kényszerültek a Keleti Csoportot megnyerő New York Giants háta mögé. A Steelers vezetői, Rooney és Bell maguk is saját útjukat kívánták járni, de végül eleget tettek a ligát igazgató Elmer Layden kérésének, hogy az 1944-es évre újra összeolvadjanak egy másik gárdával. Layden óhajának hátterében az állt, hogy a 11 tagot számláló NFL számára a komisszár képtelen volt egy mindenki számára elfogadható menetrendet kialakítani. Rooney azzal a feltétellel állt kötélnek, hogy az újabb hibridcsapat találkozóinak felét Pittsburgh-ben játszhatja, és végső soron a liga páriáját, az 1943-as szezont 0-10-zel abszolváló Chicago Cardinals-t választotta partneréül. A társulás nem sok jót ígért.

A chicagói Phil Handler és a pittsburghi Walt Kiesling trenírozta 1944-es „vegyesválogatott” eleinte a Card-Pitt névre hallgatott, de amint csapnivalóságuk egyértelművé vált Carpits-ként (Carpets, azaz Szőnyegek) kezdték őket szólítani. A Bears-szel szembeni, sorozatban harmadik fiaskó után Al Abrams, a Pittsburgh Post-Gazette sportszerkesztője egy csalódott szurkolót idézve a következő szavakat vetette papírra: „Miért nem Szőnyegeknek nevezik magukat? Azt hiszem nagyon találó volna, hiszen a liga összes többi csapata simán keresztülgyalogol rajtuk.” Walt Kiesling ugyan jobban kijött Cardinals-os kollégájával, Phil Handlerrel, mint egy évvel korábban Neale-lel (állítólag ebben nagy szerepe volt a lóversenyzés iránti közös szenvedélyüknek), de a gyenge emberanyagból együttes erővel sem tudtak versenyképes alakulatot formálni, sőt azt a baklövést is elkövették, hogy tanítványaikra azt a T-formációs támadósémát erőltették, amihez végképp nem volt muníciójuk. A Card-Pitt így nemhogy három forduló után, de egészen az alapszakasz végéig nyeretlen maradt. Passzjáték tekintetében játékosaik pontossága 31 %-os volt (8 touchdown kontra 41 interception!), csupán 108 pontot szereztek, ezzel szemben ellenfeleiknek 328-at engedélyeztek, védelmük a ligában egyedüliként nyelt be több TD-t, mint amennyi interceptiont szerzett, két mezőnygól-kísérletükből egyiket sem értékesítették, és az első fordulót követően csupán egy ízben birtokoltak mérkőzés közbeni vezetést. A Szőnyegek silányságának ecsetelésére számtalan adatot lehetne még idézni, s ennéfogva nem csoda, hogy az 1944-es szezon végeztével mindkét fél könnyű szívvel bontotta fel az együttműködést. A Steelers és a Cardinals híveit legfeljebb az vigasztalhatta, hogy ekkora mélységekből már csak felfelé vezethetett az útjuk.

A leharcolt dinasztia

Míg a Chicago Cardinals 1938 és 1945 között zsinórban nyolc alkalommal jegyzett vesztes szezont (1943-ban és a „Carpits”-es 1944-es évben győzelem nélkül maradva), addig a városi rivális Bears a liga domináns együttesévé nőtte ki magát. A mesteri csapatépítés és az egyelőre védhetetlenül hatékony támadóstratégia 1940-1941-ben két sima bajnoki címet eredményezett számukra. Az Egyesült Államok háborúba lépésével megindult sorozási hullám ugyanakkor a Medvéket sem hagyta érintetlenül, a Hall of Famer futó, George McAfee, a két end, Ken Kavanaugh és Dick Plasman, valamint az ígéretes fullback, Norm Standlee már az 1942-es szezont megelőzően bevonult. Az év derekán a gárda mindenható tulajdonosa és vezetőedzője, George Halas is követte példájukat. Az ötvenes évei felé közeledő Halas természetesen nem a tűzvonalban küzdött, hanem javarészt a Hetedik Flottánál szolgált, mint a katonák szórakoztatásáért és kikapcsolódásáért felelős tiszt. Távollétében a futballcsapat szakmai irányítását társedzői minőségben Hunk Anderson és Luke Johnsos, az üzleti ügyek vitelét pedig a klub titkára, Ralph Brizzolara vette át.

Halas 1942. november 1-én, a Detroit Lions elleni összecsapás után adta át a gyeplőt munkatársainak, a tél folyamán még az oklahomai Normanben lévő egyik kiképzőtámaszponton állomásozott, majd 1943 tavaszán csatlakozott a Hetedik Flottát vezető Thomas Kincaid admirális stábjához a csendes-óceáni hadszíntéren. (A képen a Hetedik Flotta Iwo Jima-i bázisa látható.) A Főmedve ugyan rendszeresen értesült csapata ügyeiről (Johnsos-ék állítólag táviratot küldtek neki, ha győzött a gárda, míg a vereségekről csak levélben informálták), de magától értetődő módon kevesebb beleszólása lehetett azokba. A Chicago Bears azonban néhány sztárját és Halast nélkülözve is imponálóan, mi több veretlenül küzdötte végig az 1942-es idényt. Sorozatban harmadik bajnoki döntőjükben a 73-0-ás megalázó kiütés óta bosszúszomjas Washington Redskins várt a Medvékre. Meglehet a ragyogó győzelmi széria tette túlontúl elbizakodottá - és ennélfogva sebezhetőbbé - Luckmanéket (öltőzőjük falán a mendemondák szerint a következő felirat díszelgett: „Most meg ne álljunk 74-ig!”), valószínűbb azonban, hogy a kimerítőbb scoutolás hatására sikerült a fővárosiak szakmai teamjének végre fogást találniuk T-formációval operáló ellenfelükön. Az alapszakaszban ligarekordnak számító 376 pontot termelő Bears-t az évzáró összecsapáson lenullázta a Rézbőrűek szívós védelme. A chicagóiak egyetlen pontszerzésüket egy TD-re visszahordott fumble-nak köszönhették, amire a házigazda Washington Sammy Baugh touchdown-passzával és Andy Farkas futásával válaszolt, és 14-6-ra megnyerte a rangadót. A Chicago Bears 1934 után második ízben vesztett úgy bajnoki finálét, hogy az alapszakaszt hibátlanul zárta.

Bár a bosszantó botlás jóvátehetetlen károkat is okozhatott volna a Medvék lelkületében, sőt a háború tovább apasztotta az együttes minőségi emberállományát, első, teljes egészében „Halastalan” évükben a Chicago megőrizte helyét az NFL elitjében. A játékoshiány hatására Johnsos-ék – persze Halas áldásával – kipróbálatlan újoncok és régi veteránok visszacsábítására kényszerültek. A tryoutok nyomán állítólag szerződést kínáltak mindenkinek, aki kétszer körbe tudott szaladni az edzőpályán, a tapasztalt harcosok közül pedig a legfontosabb szerzemény Bronko Nagurski volt. A legendás játékost kezdetben tackle-ként játszatták, de az alapszakasz utolsó meccsén bebizonyította, hogy még fullbackként is megállja a helyét. A Bears 1943. november 28-án három negyedet követően 24-14-re „égett” az eladdig nyeretlen Cardinals otthonában, végül azonban Bronk megalkuvást nem ismerő erőfutásaival 35-24 arányban kerekedett városi riválisa fölé. A sikerrel a gárda ismét bejátszotta magát a döntőbe és ellenfele nem is lehetett más, mint a gyűlölt Washington Redskins. A sorsolás szeszélye és a Keleti Csoport elsőségének eldöntése miatt szükségessé vált playoff okán a Medvéknek majdnem egy hónapot kellett várniuk a szezonzáróra, de a várakozás hetei alatt nem rozsdásodtak be. Főként Bronko Nagurski és a szezon legjobbjának választott Sid Luckman parádés játékának köszönhetően a Chicago 41-21-es győzelmet aratva söpörte be az újabb ligaelsőséget. A korszak két elitcsapata között dúló presztízsvetélkedés élességét már az idény során jelezte, amikor Sid Luckman a Giants 56-7-es legázolása alkalmával 7 touchdownt osztott ki és ezzel éppen a Redskins-es Baugh csak pár hete felállított csúcsát adta át a múltnak. A bajnoki címről döntő és a chicagói Wrigley Fielden rendezett összecsapás során aztán a Washington nagyhangú tulajdonosa, George Preston Marshall és a helyi rendező, illetve rendfenntartó szervek közötti kisebb csetepaté, illetve egy 34-14-es hazai vezetésnél bemutatott chicagói onside kick tette még feszültebbé a csapatok viszonyát.

A négy esztendő alatt háromszor a csúcsra kapaszkodó Chicago Bears vitorlájából azonban 1944-re a háború végképp kifogta a szelet. Jórészt a sorozások miatt a bajnoki címvédő gárda egyik évről a másikra 19 tagját veszítette el. Nagurski végleg szögre akasztotta szerelését, a Hall of Fame guard Danny Fortmann a haditengerészetnél kezdett szolgálni egy kórházhajón, Bill Osmanski fogorvosként tevékenykedett a tengerészgyalogság kötelékében, Sid Luckman a Kereskedelmi Flottánál segítette a normandiai invázió előkészítését (igaz időnként eltávozást kapott és vasárnaponként felölthette a Bears mezét), az 1943-ban működését szüneteltető Rams-től kölcsönkapott Hall of Famer elkapó Jim Benton pedig visszatért anyaegyesületéhez. A Medvék még tucatnyi sebből vérezve is 6-3-1-es szezont produkáltak, ám ezúttal be kellett érniük a Nyugati Divízió második helyével. 1945-ben a megnyert háború ellenére csak lassan kezdtek visszaszállingózni az egykori ászok, s edzettségi állapotuk egyébként is sok esetben kétes volt. Ennek tükrében senki sem számított arra, hogy a Chicago Bears egy csapásra megint versenybe szállhat majd a bajnoki titulusért, de 3-7-es mérlegével alulmúlta a legtöbb pesszimista várakozást. Az együttes nyerési mutatója 1929 óta először esett 50 % alá. Valószínűleg nem túlzás azt állítani, hogy Medvéknek jó pár bajnoki címébe került a második világháború. Ahogy George McAfee 1991-ben fogalmazott: „Ha nem jön közbe a háború, meg nem tudnám mondani hány további bajnoki címet szerezhettünk volna!” Bár a chicagóiak még 1943-ban, sőt 1946-ban is elhódították a legjobbnak járó elismerést, ám ha ez a garnitúra folyamatosan együtt játszhatott volna, - és közben márkás újoncok biztosítják utánpótlását -, minden bizonnyal minden idők legdominánsabb futballdinasztiájaként emlékezhetnénk rájuk. Az 1940-es évek Chicago Bears-e természetesen most is ott van az élmezőnyben, de teljes potenciáljuk beváltatlansága úgy vélem mai napig sajnálkozó sóhajokra készteti jó emlékezetű szurkolóikat.

Stratégia - az A-Formáció

Steve Owen a New York Giants vezetőedzőjeként elsősorban defense koordinátori minőségében tett szert hírnévre a 30-as évek végétől kezdve. Az Óriásokat igazán domináns védelem jellemezte ezekben az években. Talán ő volt az első edző a profik között, aki komoly hangsúlyt fektetett a védekező focira, és az alapvető képességek (tackle, blokkolás) minél tökéletesebb szinten való elsajátítására. Bár ma már kevesen ismerik nevét, és nem igazán szokás a támadófutball fejlődésében komoly szerepet játszó edzők között említeni nevét, érdekes innovációval tette le névjegyét a világháború előtt és alatt a single wing által uralt futballstratégiák világában.

Owen egy Bears falember, bizonyos Link Lyman hatására kezdett el foglalkozni a falemberek közötti távolság ("line splits") hatásaival. Lyman főleg a defense oldalon variálta felállását tackle-ként, és Owen ekkor látta meg, hogy micsoda eredményeket lehet elérni azzal, ha a falemberek nagyobb közöket hagynak, nem tömörülnek össze. Ma már teljesen megszokott, hogy a támadófal tagjai 50-60 centiméterekre állnak fel egymástól, de mint látható, annak idején sokáig tartott, mire valaki belátta, hogy ez a megoldás erősíti az offense játékát azzal, hogy széthúzza a defense-t. A széthúzás a kulcsszó, hiszen Owen fő célja az volt, hogy megtartsa a single wing erejét, ugyanakkor elérje azt, hogy a védelem ne tudjon egy helyre összpontosulni, ami a wingnél komoly problémát jelentett. Említettük korábban, hogy a single wing egyeduralkodásának csúcspontján már olyan szinten ismerték a védelmek a winget - hiszen mindenki ezt játszotta -, hogy igen sűrűn fordultak elő egy-két mezőnygóllal záruló mérkőzések.



Stout Steve 1935-ben dolgozta ki az új formációt, amelyet az ABC első betűjével jelölt, a Giants-nél a B-formáció a single wing volt. A falat kiegyensúlyozatlanul állította fel, hasonlóan a single winghez, a center egyik oldalán egy guard és egy end állt, a másik oldalon pedig egy guard, két tackle és egy end, amely lehetett split end, vagy tight end is. A center, az erős guard és a belső tackle közelebb állt fel egymáshoz, mint a többiek. a fő eltérés a wingtől a backek felállása volt, a 4 back a fal gyenge oldalára állt fel az ábrán látható módon, ezzel egyenlítve ki a fal felállása okozta asszimetriát. Érdemes megjegyezni, hogy a quarterback, aki itt a fő passzoló volt, közelebb áll a centerhez, mint wingbeli megfelelője, a tailback. Owen 1952-es My Kind of Football című önéletrajzi könyvében elmondja, hogy tudomása szerint előtte senki nem használt ilyen formációt, és a profi foci világában is kizárólag a Giants használta az A-t az 40-es évek végéig.

Ennek oka vélhetően az, hogy mivel a wingback kivételével mindhárom backnek mehetett a snap, különlegesen jó centert kívánt az offense. Ez a Giants-nél a legendás Mel Hein volt, ő képes volt mérnöki precizitású snapekkel játékba hozni társait. A lyukak és a backek egyaránt meg voltak számozva. Az alap play-hívások ez alapján nagyon egyszerűen működtek, az első szám megmondta a centernek, hogy kinek kell snappelnie a labdát, a második pedig a támadott lyukat adta meg. A passzoknak külön nevük volt, ez nem leíró jellegű volt, tehát a névből nem lehetett a route-okat kitalálni. Egy igen alapvető play volt a 44, amelyet lentebb láthatunk, ez egy fullback futás, a QB és a BB lead blokkjait követi az FB. A belső falemberhármas igen komoly blokkolási erőt jelent a támadási ponton.



A formáció onnantól lett igazán sikeres, hogy Owen beépítette a wingback motiont a playbookba, hogy minél jobban kihasználhassa Ward Cuff wingback kivételes képességeit. Cuff kiváló rúgó és elkapó is volt, amellett hogy remek sebességgel és irányváltási képességekkel rendelkezett. Őt motionbe küldve a fullback és a quarterback közé gyakran egyfajta reverse-t játszattak vele. A motion az alábbi archív felvételen látható, ez alatt pedig maga a wingback reverse látható:





A wingback reverse az ún. half spin sorozat része volt, a half spin a QB által leírt mozgásra utal, egyfajta félfordulattal kezdte meg ezen széria play-eit. Természetesen a sorozat egyes play-eiben más más kapta a labdát, de a kezdő mozgások - a WB motion, a félfordulat, a FB oldallépése - mindig adottak voltak. A beszámolók szerint a Giants fő ereje ezekben az években ebben a sorozatban rejlett, nagyon ritkán tudták a defense-ek kielégítő mértékben megfogni ezeket a játékokat. A 311-gyel jelölt WB reverse volt a sorozat alapplay-e. A többi play mind a reverse  képét vette fel kezdetben, fake handoff után a QB innen továbbadta a labdát a fullbacknek, vagy maga iramodott meg a túloldalon egyfajta bootleggel, esetleg passzolt.

Az A-formáció érdekes színfoltja a támadóstratégiák fejlődésének - már nem is annyira - korai szakaszának. Bár többé-kevésbé 60 éve kihaltnak tekinthetjük Owen offense-ét, a különféle beszámolók szerint minden évtizedben akadt egy-egy "szent őrült", aki megpróbálta - jobbára középiskolai - csapatánál bevezetni az offense-t. Manapság egy Ted Seay nevű edző tekinthető az A fő prófétájának és életbentartójának. Seay 1974 óta foglalkozik edzősködéssel, lényegében az NFL kivételével minden szinten dolgozott volt már az USA-ban, de Európában is megfordult már több országban, és ő az egyetlen komoly edző, akinek a fő profilja az A-formáció jelenleg is.

1944 – az utolsó háborús szezon

Az utolsó olyan idényben, amelynek kezdetekor az Egyesült Államok még hadban állt, felborultak az NFL-t a háborús évek alatt is meghatározó, még az évtized elején kialakult erőviszonyok. A Nyugati Csoportban a Chicago Bears gyengélkedése levegőhöz és nyerési esélyhez juttatta az ősi rivális Green Bay Packers-t, sőt még a Detroit Lions-t is. Az Oroszlánoknál az 1942-es Heisman-győztes és az 1943-as draft első pickjével elkelt Frank Sinkwich cipelte a hátán a csapatot. A briliáns all-around játékost (single wing tailbackként futott és passzolt, a védelemben defensive backként szerepelt, puntolt és visszahordott) 1943-ban lúdtalpa miatt felmentette a sorozóbizottság katonai kötelezettsége alól, de apró fogyatékossága ellenére az 1944-es szezonban 6-3-1-es alapszakaszra vezette csapatát, maga pedig a liga Legértékesebb Játékosa lett. A kitűnő sportteljesítmény ugyanakkor nyilván gondolkodóba ejtette a sorozókat és második nekifutásra már szolgálatra alkalmasnak nyilvánították Sinkwichet, akinek további játékáról a Lions ennélfogva lemondani kényszerült.

Bár a detroitiak produkciója kétségtelenül az év üde színfoltjának számított, a Chicago Bears trónfosztására eleve nagyobb sansza volt Curly Lambeau Green Bay Packers-ének. A világháború ugyan a wisconsini együttes rosterét is megtépázta, de nem olyan mértékben, mint vetélytársaiét. A Packers legtündöklőbb csillaga, Don Hutson végigjátszotta a háborús éveket, a futó és defensive back, Larry Craig a háborús erőfeszítések szempontjából fontosnak ítélt farmjának vezetése okán kapott felmentést, többen pedig a hadiiparban dolgozva mentesültek a katonáskodás alól. A csapat másik leendő Hall of Famere, Tony Canadeo 1944-ben vonult be, hogy egy légelhárító egységnél végigharcolja a világháború európai végjátékát, de a korszak és a Green Bay játékosínségére jellemző, hogy Lambeau nem volt szívbajos kihasználni Canadeo gyermeke születése miatt kapott rendkívüli eltávozását, és az alatt három meccs erejéig játékra fogta kiváló halfbackjét.

A besorozottak elvesztésénél Lambeau-t lényegesen érzékenyebben érintette elsőrangúan passzoló tailbackjének, Cecil Isbellnek az 1942-es szezont követő döntése, melynek értelmében felhagyott a profi futballkarrierjével és – Packers-es fizetése töredékéért – elvállalta, hogy alma materén, a Purdue-n dolgozzon segédedzőként. A játékoson állítólag mély nyomot hagyott, amint Lambeau az együttes több veteránjával közölte, hogy lejárt az idejük a csapatnál, és maga ezért nem kívánta megvárni, hogy edzője szemében haszontalanná váljon. A korszakot ismerők egyöntetű véleménye szerint, ha Isbell nem fordít hátat oly hamar az NFL-nek, akkor Sammy Baugh-val és Sid Luckmannel egy lapon emlegethető ikonná emelkedett volna.

1944 azonban Isbell és Canadeo elvesztése ellenére is a Packers éve lett. Don Hutson újra toronymagasan vezette a ligát elkapások, elkapott yardok és touchdownok tekintetében, az Isbell utódjának draftolt Irv Compnak pedig passzolt yardok terén nem akadt párja. (Igaz Comp dobta 1944-ben a legtöbb picket is, de „nettó” mutatóját némileg feljavította, hogy védőként ő is lehúzott hat átadást.) A Green Bay sorozatban hat győzelemmel indította az alapszakaszt, és már a Bears 42-28-as legyőzésével jelezte igényét a Nyugati Divízió koronájára. További fricska volt a rivális orrára, hogy a szezon előtt Curly Lambeau azt a George Traftont szerződtette asszisztensének, aki 1920 és 1932 között Halas csapatát erősítette és az NFL első évtizedének kétségtelenül legkeményebb – Green Bay-ben pedig egyenesen leggyűlöltebb – játékosa volt. A Trafton trenírozta fal és Hutson vezette támadók eredményes játéka végül meghozta a gyümölcsét, és a Packers 8-2-vel megnyerte csoportját, ellenfelük a fináléban – a papírformától szintén kissé eltérően – a New York Giants lett.

A Kékek minden más csapathoz hasonlóan kissé toldozott-foldozott játékosállománnyal vágtak neki az 1944-es idénynek, de keretük gerincét olyan kipróbált, igaz pályájuk zenitjén már túljutott atléták alkották, mint a center Mel Hein, a 38 esztendős, bár már csak a rúgásokkal foglalatoskodó fullback, Ken Strong vagy az 1940-ben a Packers által nyugdíjba küldött – azóta kissé elhízott, kissé őszülő – tailback Arnie Herber. A rutinos harcosok jelenlétét ellensúlyozandó az ifjú fullback, Bill Paschal „szőke ciklonként” szaladt keresztül az ellenséges védelmeken és lett a szezon legeredményesebb futója. A kemény védekezésre esküdő New York-i főedző, Steve Owen 1944-ben is jó munkát végzett, ugyanis tanítványai öt alkalommal nullázták le a riválisokat, és ezek közül a legemlékezetesebb fegyvertény éppen a későbbi döntőbeli ellenfél Packers 24-0-ás legázolása illetve a csoportelsőséget bebiztosító és a Redskins fölött aratott 31-0-ás diadal volt.

Az utóbbi siker azonban pirruszi győzelem volt, hiszen Bill Paschal, az offense egyik fő fegyvere bokasérülést szenvedett és a Packers elleni bajnoki döntőben, melyet 1944. december 17-én rendeztek a New York-i Polo Grounds-on, gyakorlatilag használhatatlan volt. A védelmek dominálta összecsapáson a vendég Packers a második negyedben két touchdownt szerzett. Don Hutson ezúttal nem káprázatos elkapásaival, hanem leginkább csaliként volt csapata hasznára, mivel míg a Giants defense árgus szemekkel őt követte, addig játékostársairól sokszor teljesen megfeledkezett. A hátrányba került és Paschal futásait nélkülözni kényszerülő hazaiak az éltes Herber passzaival próbálták menteni a menthetőt, de az egykori Green Bay-i kiválóság csak nyolc átadását tudta kézbesíteni, miközben négy interceptiont vétett. A Packers végül 14-7 arányban kerekedett ellenfele fölé és a Bears árnyékából kilépve begyűjtötte a Lambeau-éra utolsó bajnoki címét. Akkor még nyilván nem sejthették, hogy ez lesz az utolsó ligaelsőségük Vince Lombardi eljöveteléig.

Zárszó

1945 májusában a második világháború előbb az európai hadszíntéren, majd néhány hónap múltán Ázsiában is véget ért. Akadt olyan egykori játékos, akit a fegyveres harcok utolsó évében ragadott el a halál. Al Blozis, a New York Giants óriástermetű tackle-je hat héttel a Packers-szel vívott ligadöntőt követően lett a Vogézekben német géppuskatűz áldozata. Az Iwo Jima-i „mészárszéken” az ex-Packers-es Smiley Johnson, az ex-Giants-es Jack Lummus, valamint a Knute Rockne-féle Notre Dame Fighting Irish hajdani sztárja, a Chicago Cardinals 1932-es vezetőedzője, Jack Chevigny adta életét bajtársaiért. Mindazonáltal a profi liga túlélte világégést. Bár a rendkívüli fejlemények rendkívüli alkalmazkodóképességet, állhatatosságot kívántak tulajdonosoktól, edzőktől, játékosoktól egyaránt, az NFL mezőnyének kemény magvát alkotó együttesek helyenként pazar találékonyságot tanúsítva vészelték át a játékos- és közönséghiány jellemezte, a csőd fenyegető árnyékától belengett éveket.
 

Felhasznált irodalom:
Barnett, Bob: When the Packers went to war. The Coffin Corner, 1983/2.szám
Barnhart, Tony: The '40's - NFL goes to war. TCC, 1987/8.
Braunwart, Bob - Carroll, Bob - Horrigan, Joe: Pennsylvania Polka. TCC, 1982/10.
Campbell, Jim: Benchwarmer supreme (Byron "Whizzer" White). TCC, 1994/1.
Carroll, Bob: 1941 Championship Game. TCC, 1986/2.
Carroll, Bob: 1942 NFL Championship - sweet revenge. TCC, 1996/4.
Carroll, Bob: The least-remembered championship. TCC, 1986/6.
Carroll, Bob: When Halas cornered the draft. TCC, 1996/5.
Cecil Isbell - a short time in the spotlight. TCC, 1997/2.
Chilton, Richard L.: Diary of a Giants fan. Bloomington, Rooftop Publishing, 2007
Davis, Jeff: Papa Bear - the life and legacy of George Halas. New York, McGraw-Hill, 2005
Didinger, Ray - Lyons, Robert S.: The Eagles encyclopedia. Philadelphia, Temple University Press, 2005
Ecenbarger, William: The Steagles - hybrid team zany moment in Steelers' past. TCC, 1990/6.
Forr, James: Card-Pitt - the Carpits. TCC, 2003/3.
Grosshandler, Stan: 1943 - the nadir. TCC, 1993/2.
Grosshandler, Stan: The season of '41. TCC, 1991/4.
Mastro, Victor et al.: Al Blozis - Jersey City Giant. TCC, 1986/6.
Peterson, Robert W.: Pigskin - the early years of pro football. New York-Oxford, Oxford University Press, 1997
Richman, Michael: The Redskins encyclopedia. Philadelphia, Temple University Press, 2008
Troup, T. J.: Bullet Bill Dudley and the Steelers of 1942 and 1946. TCC, 2000/6.
Troup, T. J.: Frank Sinkwich and the contending Lions of 1944. TCC, 2002/1.
Whittingham, Richard: What a game they played - an inside look at the golden era of pro football. Lincoln, University of Nebraska Press, 2001

Demeter Ádám (Döme) és Dorkó Szabolcs (Szabler)